Brassó és környéke

Kicsit lógtam a napló írásból, bocsánat, ha valakinek hiányoztam.

Mára az egyik kedvenc helyemet tartogattam nektek, ami Brassó Poiana.

Többször is jártam Brassóban, talán még emlékeztek, rögtön az első romániai utamon is. Akkor azonban csak a városban jártunk. Nicuval eljutottam Poiana Brassóba, amit megint csak ajánlani tudok mindenkinek. Nincs messze Brassótól, és igazi, alpesi hangulatú hely. Sípályák, hangulatos éttermek, szuper kis szállások várják ott a pihenni, síelni, nyaralni vágyókat.

Nekem annyira tetszik ez a hely, hogy egy időben, amikor még ifjoncok voltunk, és neki indultunk egy-egy túrának, szinte teljesen mindegy volt merre mentünk, a végén mindig itt kötöttünk ki.

Talán meglepő, de mindenféle étkezéssel kapcsolatos emlékeim is vannak Brassóról és Poiana Brassóról is. Majd ezeket is megosztom veletek.

Amikor először jártam itt, akkor telecabinnal mentünk fel a csúcsra. 

Akkor azonban sajnos nem volt ilyen szép idő, mert sűrű ködbe burkolódzott a táj. A képen látni, hogy a felső állomástól nincs messze a meteorológiai állomás, de bizony nem volt könnyű odáig sem eljutni abban a sötét felhőben, ami körül ölelte az egész hegyet. Ezért akkor nem is maradtunk sokáig, hamar visszamentünk és kerestünk egy éttermet, hogy ebédeljünk.

Egy szuper jó éttermet találtunk egy tópartján. Belül pedig maga volt a csoda. Úgy volt a belső tér galériás, hogy a felső szint kisebb volt az alsónál, így az alsó légtere felért egészen a tetőig, és a felsőről meg le lehetett látni az alsó szintre. Hófehér falak voltak, barnára festett fa gerendákkal, korlátokkal, ablakokkal. Fentről pedig végig ömlött se a sok zöld növény a korlátok mellett, és persze lent is nagyon sok zöld volt. Az asztalok körül lévő székeken báránybőrök voltak. 

Mindehhez egyébként egy igen elegáns étterem volt. Itt láttam életemben először olyat, hogy desszertként kitoltak egy zsúrkocsit, amin csak sajtok voltak. De azzal teljesen tele volt ez a tálaló kocsi. Nem elfelejtendő, még abban az időszakban vagyunk, amikor szinte semmit nem lehetett kapni az üzletekben, amikor jegyre volt a hús, a tojás, a cukor, ha éppen volt, amikor sajt és tejtermék egyáltalán nem létezett az üzletek polcain. És nem, általában az éttermek sem voltak ellátva ilyesmivel. Sajnálom, hogy nem vagyok egy sajt rajongó, mert egyébként biztosan kértem volna ebből a gazdag kínálatból.

Később is visszatértünk még ide, ahogy mondtam is. Akkor szerencsére nyár volt, szép idő, és így a telecabinnal való utazás most aztán nagyon megérte, mert onnan fentről csodás kilátásban volt részünk. Az élmény mindehhez pedig az volt, hogy lefelé gyalog jöttünk le, a sípályán. Persze, tudom, nyár volt, nem volt hó. Ellenben síkos fű borította az egész pályát, ami roppant meredek volt. Úgy ereszkedtünk le, hogy Nicu ment elől, megállt, majd én lecsúsztam a lábáig. Azt hittem sosem érünk le a sípálya aljáig. 

Utána pedig nem Brassó, hanem Rozsnyó felé gyalogoltunk le a hegyről. Mi tagadás, annyira elfáradtam, hogy ott már nem volt erőm ahhoz, hogy még felmásszunk az ottani várhoz is, ami örök fekete pont lesz az életemen, mert mai napig sokszor megemlíti életem párja, hogy ott voltunk, de nem voltál hajlandó felmenni.

Brassó Poiana volt az a hely, ahova akkor is elmentünk, amikor jó pár éve teljes napfogyatkozás volt. Éppen Székelyföldön nyaraltunk, és gondoltuk innen szép lesz a látvány. Biztos az is lett volna, ha nem éppen akkor tör ki egy jó kis zivatar, és a felhők nem takarták volna el az eget. Akik otthon maradtak a szálláson, ők bezzeg mindent láttak.

És akkor még egy-két kaja emlék.

Előzetes a nászutunkról. Abban a korszakban annyi élelmet, mint a brassói üzletekben, soha, sehol nem láttunk. Felvágott pl. egyáltalán nem létezett az országban. Brassó boltjaiban még sonka is volt.

Ellátogattunk egy híres étterembe Brassóban is. Nem mondom meg a nevét, mert nem akarom rontani a hírüket, bizonnyal az akkori korszaknak tudható be az emlék.

Szóval egy este felmentünk az étterembe, és flekkent rendeltünk. Meg is érkezett, de elvágni nem tudtam. Ekkor kértünk újabb kést, gondolván, éttermi kések nem igen vágnak, de hátha egy másik élesebb lesz. Nem volt élesebb. Ezért gondoltam, hogy akkor nagyobb falatokat vágok. Igen ám, de elrágni sem tudtam a húst. Kínos volt, de a végén kénytelen voltam kiköpni. 

Így történt, hogy nem túl jóllakottan jöttünk el. Ráadásul amit megettem, az viszont teljesen kicsinálta a gyomromat, mert nagyon rosszul lettem tőle. 

További emlék, ami meg is maradt családi éteknek, hogy Nicuval is jártam fent a Timpan. Talán még emlékeztek, Brassóból telecabinnal lehet oda feljutni. 

Kértünk vacsorát a kis étteremben. Azt mondták, csak sajt van és sült krumpli. Mondtuk nem baj, akkor kérünk rántott sajtot, sült krumplival. Azt felelték nem lehet. Vagy krumpli, vagy sajt. 

Bizony, ez volt akkor a drámai valóság. 

A végén sikerült megegyeznünk a pincérrel, hogy hoz sült krumplit, majd arra ráreszelnek egy kevés sajtot, ami ráolvad a forró krumplira, és akkor az lesz a vacsoránk.

Finom volt, ezért sokáig csináltunk mi is ilyet itthon. Még akkor is, ha került mellé hús is. 

Tudom, hogy Magyarországról a többség nem merészkedik túl Székelyföldön, pedig látnivaló bőven akad utána is, és nem is túl messze Brassótól.

Többször is jártam a Bucegi havasokban. Valami fantasztikusan szép hegység. Sajnos igazán nem túráztam benne, de még így is azt kell mondjam, csodás.

A hófehér szikla tömbök ezerféle színben képesek pompázni. Napszaktól, időjárástól függően. Égbeszökő sziklafalak, aranyszínben tobzódva, vagy éppen sötét szürkén. Amikor először megláttam nem jutottam szóhoz. Nem véletlenül került bele a könyvembe is. 

"A csúcson kiürül a kabin. Csaba és Zsuzsa is kiszállnak. Elsétálnak a meteorológiai mérőállomásig, onnan néznek körbe a tájon. Messze a felhők párájába burkolódzva még a Fogarasi havasok csipkés bércei is látszanak. Balra a Bucegi havasok masszív tömbje ragyog a nap fényében. Ha pedig lenéznek maguk elé, Poiana Brassó élénkzöldje gyönyörködteti őket.

Csaba az órájára néz, és megállapítja, hogy jó lesz igyekezniük, ha nem akarják lekésni a gépet. Ezért el is indul a völgy felé. Végig a sípályán gyalog. Nyáron. A fű most majd olyan csúszós, mint télen a hó. Zsuzsa simatalpú cipője folyvást megcsúszik. Így a végén megkapaszkodik Csabában és innentől együtt haladnak lefelé. – Ugye, jól emlékszem, azt mondtad, tudsz síelni? – kérdezi közben a lányt a férfi.

-          Persze. De nem füvön és nem cipővel!

-          Nem is arra gondoltam – mosolyog vissza a férfi.

Mire leérnek, rendesen kimelegednek. Csaba megint két ember helyett kellett haladjon, mint akkor a barlangban. Milyen régen is volt már." 

Láttam síliftet, és síelőket olyan szűk és elképesztően meredek völgyben, hogy nem is tudom, hogy jönnek ott le élve sílécen. Tény, nem is tudok síelni. 

Gyalog sosem másztam meg a Bucegi havasokat, de telecabinnal jártam fent a tetején. És amikor kilép az ember a kis piros fülke ajtaján döbbenetes táj tárul elé. Egy hatalmas, szinte teljesen sík plató fogadja a turistát.

Mi elsétáltunk a kereszthez, ami lentről is csodás látvány, de közvetlenül alatta állva érezni, hogy milyen csöppek is vagyunk.

Ám a csodák ezzel még nem értek véget, mert a szél, a hó, az eső kemény munkát végez fent a hegyekben. Ilyen szépségeket létrehozva:

Szfinx  

És a Babele - az az Vénasszonyok:

Ezeket tényleg bárki megnézheti, bárki körbe tudja sétálni. A keresztnél én láttam műlábbal sétálni előttünk egy férfit. Persze, tudom, hogy Erőss Zsolt óta ez nem lehetetlen, de nekem akkor is megdöbbentő volt.

Holnap sem megyünk innen messze, de holnap kastélyokat, palotákat látogatunk majd.