Sürgősségi ellátás - már a neve is irritál

Nem vidám poszt következik, sőt!

Édesanyám 81 éves. Állandó magas vérnyomással küzd. Súlyosan gyógyszerfüggő. Súlyosbodó demencia is jelen van. Négy éve él egyedül, de nem hajlandó otthonba menni.

Azt hiszem ezek a tények fontosak ahhoz, amit írni akarok.

Alapjában véve 2008 óta küzdök az ő betegségeivel, problémáival. Ezek édesapám halála óta csak súlyosbodtak. Apu betegsége és halála egészen elképesztő dolgokat hozott ki anyuból, de aztán nagyjából kitisztult az elméje, és elég jól elműködött.

Tavaly januárban ismét elesett, ez megint sok gondot okozott és igazából okoz ma is. Azóta napi szinten jár hozzá gondozó, az ebédjét kaja szállítótól rendeljük. A gondozók vásárolnak neki, ők íratnak receptet, váltják ki, és segítenek, ha otthon szüksége van segítségre.

Anyu már szinte teljesen magába fordult, ami érdekli, hogy legyen ennivalója, és főleg, hogy legyen gyógyszere.

Kedden, amikor bejött ez a hirtelen meleg, többször is telefonált, hogy nagyon magas a vérnyomása, fáj a feje. Nem egyedi eset, mondtam vegyen be gyógyszert és majd az leviszi a vérnyomását. Biztosan a meleg miatt van, majd enyhül a dolog, és jobban lesz. Azt mondta nem akar ügyeletet hívni, mert nem akar kórházba menni.

Tegnap reggel ismét telefonált. Fura volt, mert mikor megkérdeztem hogy van, gondoltam az előző napi magas vérnyomásra, közölte, hogy fáj a gyomra. Ezen nem csodálkoztam, tudván, hogy előző nap nyilván kilóra vette be a vérnyomáscsökkentőt és fájdalom csillapítót a fejfájásra., de a vérnyomásról szó sem esett.

Én kérdeztem tőle még egy két dolgot, de elég logikátlanul válaszolt rá, nem volt se füle, se farka, valamint és ez a lényeg, hogy percekig tartott, míg egy-egy szót egyáltalán ki tudott nyögni.

Tudtam, hogy az nap valószínűleg nem megy hozzá a gondozó, ezért felhívtam őket, hogy baj van szerintem és meg kellene nézni. Én vidéken élek, nem tudok gyorsan eljutni hozzá.

Gondozók kimentek, majd hívtak, hogy most viszi be a mentő a kórházba, mert egész délelőtt hányt, nagyon gyenge, továbbra is nagyon elkent a beszéde, és félre áll a szája is. Azt mondta a gondozó, hogy tipikus TIA. (Stroke előtti állapot.) De ne ijedjek meg, azért kicsit már jobban van, és viszik is be a kórházba. 

Ahogy tudtunk mentünk utána.

Ott ült egy tolószékben, teljesen kábán, csukott szemekkel. Oda mentem hozzá, köszöntem neki. Annyit kérdezett, hogy dolgoztok? Ezt telefonban szokta kérdezni. Tehát egyértelmű volt, hogy fogalma nincs a külvilágról. És még mindig félre állt a szája. Be volt kötve neki egy infúzió.

Az idő miatt fontos, hogy ő kb. fél kettőtől volt a sürgősségin.

Ezek után én oda mentem a pulthoz, bemutatkoztam ki vagyok és tudni szeretném mi van anyuval. Jött is az orvos és közölte, hogy volt már vérvétel, most annak várják az eredményét, de egyértelműen nátrium hiány. És türelmünket kérte.

Hát vártunk. Anyu kókadozott, mi jobb híján a többi beteget figyeltük, ill. ami velük történik vagy nem történik.

Az első vérvétel után közölték, hogy igen, nagyon alacsony a nátrium szint - ezt okozhatta a hányás, vagy fordítva. És akkor most lesz még egy vérvétel az infúzió után, hogy javult-e ez a szint, és tényleg ez okozta a gondokat, vagy neurológust hívnak hozzá, hogy az megnézze.

És mi vártunk tovább. A mi jelenti anyut, és a többi beteget és hozzátartozót is. Az órák teltek. 

Aztán bekötöttek még egy infúziót. És közben jött a neurológus, elvitte anyut megvizsgálni.

Újabb fontos információ: anyu évek óta jár neurológiára, mert remeg a keze - nem, nem Parkinson. És a neurológiai klinikán profin megtanulta mit kell csinálnia, hogy az orvos elégedett legyen vele. Tudom senki nem hiszi el, de erre a legrosszabb állapotában is képes. Így volt most is. 

Visszajött a neurológus, aki közölte, hogy teljesen jól kommunikáltak, és mindent nagyon szépen megcsinált. Szóval semmi baj vele. 

Mondtam, hogy anyunak fogalma nincs hol van, mi van vele, hiszen míg vártunk többször is neki indult, hogy pl. elteszi a helyére a táskáját, vagy vesz be gyógyszert, mert fáj a feje.

A doktornő kitartott a mellett, hogy nincs gond, és higgyem el, hogy nem lenne képes arra hogy a reflexeit befolyásolja.

Miután ő elment, jött a kezelő orvos, hogy akkor ha lefolyik az infúzió, újabb vérvétel, és annak eredményétől függ, hogyan tovább. Ha javul, haza is vihetem, ha nem, akkor a belosztályra teszik. 

Kérdeztem, hogy ilyen állapotban haza vihetem? 

A válasz: igen, szüksége van 24 órás felügyeltre, ezt valahogy meg kell oldani. Nem részletezem az ötleteket, és a válaszaimat sem. Nem erről szól a poszt.

Vártunk hát tovább. 

Egyszer csak megjelent egy másik orvos, közölte, hogy ő vette át anyut, mert közben már elmúlt este 8 óra. (ekkor már 6 órája kókadozott ott anyu, hogy megmondják mi van vele, mi lesz vele - SÜRGŐSSÉGI!!!) Azt is mondta, hogy valószínűleg befektetik, de hát majd a labortól függ.

Aztán jött, hogy hát továbbra is alacsony a nátrium, bent tartják, és felküldik a belosztályra, várjuk a betegszállítót. 

Majd megjelent valaki elvitte anyut hogy beköt neki még egy infúziót. De mint kiderült, ismét vért vettek tőle, mert nem sokára megint jött az orvos, hogy jaj, hát kell még egy labor.

Háromszor vettek vért anyutól az ott töltött sok-sok óra alatt, és háromszor vártunk órákat az eredményre. 

Sajnos, volt hematológia beteg a családban. Ő mikor csak kontrollra ment már, gyógyultan, akkor is 10 perc alatt kapott nagyon komoly vérkép elemzéseket. De a sürgősségin órákba telik.

Este 11 óra volt, amikor közölték, hogy akkor jön a betegszállító és felviszik a belosztályra. Addigra lefolyt a harmadik infúzió is, amivel senki nem törődött. Mi szóltunk a betegszállítónak, hogy talán le kellene venni.

Délután 2-től este 11-ig tartott egy SÜRGŐSSÉGI betegellátó osztályon, hogy eldöntsék, ott tartanak-e a kórházban, vagy haza engednek egy magáról sem tudó, 81 éves, 200 körüli vérnyomás értékekkel küzdő beteget, aki tipikus TIA jeleket produkál. Hogy a rohadt életbe, mi a büdös francért hívják az ilyen osztályt SÜRGŐSSÉGI-nek?

Míg várakoztunk anyu többször neki akart indulni. Mikor kérdeztem hova megy a válaszok ezek voltak:

- megyek lefekszek

- megyek veszek be gyógyszert, mert fáj a fejem

- megyek elrakom a táskát

- megyek mert be kell vennem ezt és ezt a gyógyszert

- megyek wc-re - majd mikor jeleztem neki, hogy foglalt, fel sem fogta, indult volna tovább

Ugye, szerintetek is ezek a mondatok mind arra utalnak, hogy teljesen jól volt, magánál volt, tiszta volt? 

Amíg várakoztunk, ahogy írtam unalmunkban figyeltük a többi beteget és a velük kapcsolatos eseményeket. 

Volt ott egy fiatalember - kigombolt inggel érkezett, tolókocsiban, látszott rajta, hogy nagyon rosszul van, és a jobb karját olyan furán tartotta. Az eltelt órák alatt szinte meggyógyult. Egyszer bevitték a vizsgálóba és soha többet semmi nem történt vele. Még egyszer kijött valaki, aki adott neki egy szem gyógyszert és kész. 7-8 óra elteltével a fiatalember szinte meggyógyult. Felöltözött, jött-ment, literszám itta a vizet, és aztán járt ki csurgatni, már nem tartotta furán a karját sem, és láthatóan sokkal jobban lett. 

Másik fiatalembert mentők hozták szintén - szívtájéki szorító érzés, verejtékezés miatt. Őt is bevitték, megvizsgálták, nem kapott semmit, de pár óra elteltével már megállás nélkül sétált, nyújtógyakorlatokat csinált, szóval tök jól lett.

Az idősebb korosztály, akiből nyilván több volt, kornyadozott, kapták az infúziókat,szenvedtek, szunyókáltak.

Kínunkban mondtuk már, hogy itt vagy meggyógyul valaki magától is, vagy simán meghalhat.

Többször szóltunk mi, hogy infúziók lecsepegtek. 

Anyunak kétszer is ki kellett menni a mellékesbe. Bekötött infúzióval. Egy olyan wc-be, ahol belépve azonnal a mosdóba esik az ember. A befelé nyíló ajtó mellett szinte alig fér el az is, akinek semmi plusz nehézséggel nem kell megküzdenie. Maga a wc ajtó is befelé nyílik, szinte rögtön rá a wc-re. Botrányosan nehéz volt nekem is bejutni, hát még anyunak, aki alig bírt megállni a lábán, akinek be volt kötve a karjába az infúzió, akinek fogalma sem volt arról, hogy hol van.

Elsőre csak annyi történt, hogy végezvén kibotorkált, kinyitotta a csapot, folyatta a vizet, majd közölte, hogy rendben és kijöttünk. A kezét nem tartotta a csap alá. Gondolom ez is azt mutatta, hogy jól van, teljesen tiszta.

Másodjára mikor elindultunk, az infúzióba elkezdett visszafolyni a vére. Szinte kiabálnom kellett hogy az éppen x-szer az udvarra tartó személyzetből valaki jöjjön oda és zárja el. Mikor visszamentünk, akkor is külön kérni kellett, hogy indítsák újra.

Ha nem vagyok ott, anyu nyugodtan becsinálhatott volna, senki nem foglalkozott vele.

Idősebb úr üldögélt egy tolókocsiban. Láthatóan a válla zúzódott. A pizsi felsője csak rá volt terítve. Szegény felvette volna. A váró közepén fél órát tornázott, mire fel tudott állni a székből. Újabb 10 percet küzdött, hogy felvegye a pizsamát. Végül én segítettem neki. Az ápoló személyzetből senki nem foglalkozott vele. Ő egyébként reggel óta volt ott, és mentőt várt, hogy haza vigyék. Nagyjából este hétre meg is jöttek érte.

Idősebb hölgy combtőtől bokáig frissen sínbe téve wc-re kívánkozott. A kísérője eltolta a hordágyon a wc-ig, majd szerencsétlen valahogy letornázta róla magát, és közel háromnegyed óra alatt sikerült kijutni a wc-ből dolga végeztén, de ekkor még nem került vissza a hordágyra. Senki nem segített neki. Az már csak plusz adalék, hogy egyrészt ugye neki is a fent leírt wc-be kellett ilyen lábbal betornáznia magát, és hogy csak EGY wc van a sürgősségin. 

És ezek csak az extrém esetek. Senki, mondom senki nem tudott már nyugodtan ülni és várni valami csodára. Nem voltak százan, nagyjából 10-12 embert kellett ellátni. 

Nem állítom, hogy az orvosok, ápolók teljesen lesz..rták a betegeket, de miközben nem történt semmi, folyton azt láttuk, hogy jönnek-mennek, sokat ki az udvarra is. Szóval akár azt is mondhatnám, hogy azért nem törték össze magukat. A bekötött infúziók csöpögtek, vagy nem - anyunak pl. a második órákon át nem. Senkit nem izgatott.

Este 11-re dőlt el, a harmadik vérvétel eredménye után, hogy akkor megy anyu a belosztályra. Átvittek minket. A beteghordó szólt a nővérszobába, hogy beteget hozott. Anyu ült mellette a székben, mi álltunk mögötte. Ha azt mondom, hogy nem voltak feldobódva és ezt még igazából el is mondták, akkor erre már tényleg mit mondjak?

A beteghordó úgy tolta oda anyut, hogy szegényt fektessék már le. Megkérdezték, hogy ugyan már miért szegény? Ekkor megkérdezte a beteghordó hogy anyu mióta várt? Mondtuk, hogy 2-től. Na ekkor kicsit leestek az állak.

Lefektettük, betakartam, fogalma sem volt semmiről. A nővér közölte, hogy mindjárt jön az orvos. Sajnos gyakorlatom van, tudom, hogy ilyenkor egy több oldalas kérdőívet töltenek ki. Ezért meg akartuk várni. Én elszaladtam pisilni, mire kimentem a férjem mondta, hogy anyu, mint egy fürge nyúl átrohant a másik szobába, és ő meg annyira meglepődött, hogy most mi van, hogy köpni nyelni nem tudott. 

Mentem anyu után, hogy mit akar, hova megy? Hányingere van - mondta. Ismét azt hitte otthon van, és valószínűleg arra számított, hogy a fürdőszobába ment be.

Leültettem, elmentem a nővérért. Megkérdezték, hogy szokott ilyet csinálni, hogy éjszaka felkel és sétál? Mondtam, hogy fogalmam nincs.

Kérdés: miért, kije a néninek? 

Mondom a lánya vagyok, de nem élek vele együtt, így fogalmam nincs róla mit csinál éjjel.

Ekkor kicsit visszahúzták a szarvakat.

Aztán vártunk. Már elmúlt 11 óra. A végén eluntam, és már majd elájultam a fáradtságtól, ezért elmentünk a nővérszobához, hogy mi kellünk-e?

Egy hölgy, gondolom az ügyeletes orvos, de csak a kérdéseiből feltételezem, kérdezte, hogy miért került be anyu a kórházba és miért küldték fel az osztályra?

A férjem válaszolt, hogy ezt talán a sürgősségin lévő orvostól kellene megkérdezni, vagy elolvasni a számítógépből a dolgokat, különösen mivel anyu pl. tavaly is előfordult ott. Szinte kinevették.

Miután elég udvariatlanul kikérdezték, hogy mi hoztuk-e be, és mit tudunk az előzményekről, a végén közölték, hogy jó akkor elmehetünk, de hogy lehet-e kommunikálni a nénivel? 

Én mondtam, hogy alszik, a nővér mondta hogy zavart a néni. 

A hölgy, akiről azt gondoljuk az orvos lehetett közölte, hogy nem baj, akkor majd ő felébreszti.

Mindezt úgy, hogy közben lassacskán pötyögtetett valamit a számítógépbe. Gondolom úgy tervezte, hogy befejezi amit csinál, és majd ha végzett, akkor jön és beszél velünk. Mit számít neki, hogy akkor már 7 órája várakoztunk ott, hogy majdnem éjfél volt? Ő végül is ráért, reggelig, míg letelik az ügyelet.

Így hát eljöttünk. Mélységesen felháborodva. Felháborodva a sürgősséginek nevezett osztály működésén. Felháborodva azon, ahogy fogadták az osztályon. Felháborodva azon, hogy tavaly is ott feküdt anyu, ezen az osztályon, és nem képesek a számítógépből előszedni a tavalyi adatokat, ezzel megkímélve mindenkit a sok oldalas kérdőívük kitöltésétől.

Döbbenettel tapasztaltuk azt is a sürgősségin, hogy szinte alig múltak 20 évesek az ott dolgozó orvosok. Semmi bajom a fiatalokkal, sőt, egyetértek hogy helyet kell nekik adni, de könyörgöm egy huszonéves, tapasztalatok nélküli fiatal kislány dönti el, hogy anyámnak szüksége van e neurológiai kezelésre vagy sem, amikor még én is úgy gondolom, hogy stroke közeli állapotban volt, van, és ő a bevett séma és vizsgálatok alapján megállapítja, hogy semmi baja. 

Szintén a sürgősségin, ugyanaz az orvos többször is megkérdezte ki anyám kezelő orvosa. Könyörgöm, minek, ha nem jegyzi meg, ha nem írja fel a kartonra, a számítógépbe és ha ő is újra és újra megkérdezi, majd az is aki átveszi tőle a beteget? 

Az egyetlen ember aki segítőkészen áll az egészhez a vezető gondozónő. Megdöbbent amikor hallotta, hogy anyut belosztályra tették. Azt mondta, hogy a saját ismeretei, tapasztalatai, és az általam is elmondottak alapján tipikus TIA. És intézkedett. Felhívta a kórházban a szociális nővért vagy kit, akit elküldött anyuhoz, és az ma, amikor már anyu sokkal jobban volt, igazat adott neki és kérte hogy ismét vizsgálja meg neurológus anyut.

Ma már későn telefonáltam, de holnap hívhatom az orvosát. Mint kiderült számomra, tavaly is ez a fiatalember kezelte. Kellően ledöbbent már akkor is anyu gyógyszerezésén. Majd amikor elmondtam neki, hogy már többször is próbáltuk ezt leállítani, de hiába, akkor csak annyit kérdezett, hogy akkor minek vittük oda, mit kezdjen vele? Csak halkan súgom, akkor is mentő vitte be, mert rosszul volt, és akkor még csak nem is én szóltam, hogy meg kellene őt nézni.

Tudom, szinte mindenki tudna rémtörténeteket mesélni a honi egészségügyről. Nyilván mások is "élvezhetik" ezt többször is. Én, ahogy írtam, 2008 óta küzdök ezzel. Mostanra éreztem úgy, hogy ezt már ki kell borítani magamból és le kell írnom. Bocs, ha bárkit is untattam.

Pocsék áruk fóruma

Pár hete kavarta fel a kedélyeket, hogy a Magyarországon vásárol termékek minősége eltér a külföldi ugyanolyan termékektől. Akkor éppen Londonban töltöttük a napjainkat, nagyon nem foglalkoztatott a dolog, max. annyi merült fel, hogy a kint vásárolt Nutella finom, habos, krémes, amit meg itthon kapni azt úgy kell kirobbantani az üvegből, mert annyira egybe van állva, és kemény, kenhetetlen. 

Tudom, tudom, olvastam, hogy a honi igényekhez készülnek a nekünk szánt termékek, de áruljátok már el, ti tényleg ezt a kemény, kenhetetlen, tömény változatot szeretitek?

Na, mindegy, nem foglalkoztam többet a dologgal, de a napokban eszembe jutott, mert a felújítás és költözés okán igen sok dolgot vásároltunk mostanában, és bizony sokkal van gond.

Aztán kicsit visszagondoltam az elmúlt 1-2 évre, és azt kell mondjam hogy az elmúlt években vásárolt dolgokra is mind igaz az, hogy nem csúcs minőségek.

Rögtön az elején szögezzük le, nem vagyunk anyagilag nagyon jól eresztve, ezért nem tudunk csúcs minőséget vásárolni. De mert azt meg már rég megtanultuk, hogy az olcsó áru semmire nem jó, ezért igyekszünk közép kategóriát választani és vásárolni.

Akkor kezdjük is a pocsék áruk fórumát.

Kb. két évvel ezelőtt vásároltam magamnak egy sportcipőt. Nekem igen drágának tűnt, mert 17 ezer forint körül volt az ára, és mindehhez nem is volt márkás. Ám de kényelmesnek tűnt, a zselés talpával pedig kifejezetten jól esett benne a járás, és mivel arra készültem akkor is, hogy elutazzunk Londonba és sokat gyalogoljunk, úgy voltam vele, rááldozok ennyi pénzt. 

A cipő tényleg kényelmes volt, egészen addig, amíg a zselés talpat borító talpbélés fel nem tekeredett és amíg az alatta lévő zselés talp fel nem gyűrődött. Próbálgattam visszahúzni, kisimítani, ami kezdetben sikerült is. Közben persze az összes zoknim sarka csupa ragacs lett a zselés talptól. 

Aztán már nagyon gáz volt, de igazából még mindig kényelmes lett volna, így a tanácsokkal ellentétben, mely szerint vigyem vissza, én vettem bele egy talpbélést, és azt rátettem a kiegyengetett zselés talpra.

Aki arra szavazott, hogy ettől nem lett jobb a dolog, az nyert. Semmit nem segített a dolgon, csak ideig óráig.

Így a végén fogtam és visszavittem a boltba, ahol is közölték, hogy elkéstem, mert lejárt a 6 hónap és most már be kell vizsgáltatni szakértővel, aminek a költsége engem terhel, és csak akkor fizetik ki, ha engem igazol a szakértő véleménye. 

Még ezt is vállaltam volna, mert nem mondtak túl nagy összeget, de azt hogy elpostázzam a cipőt, meg várjak amíg bevizsgálják, esetleg hónapokig, stb. stb. , nos ezt a felhajtást nem akartam bevállalni. Így a cipő maradt, míg most vettem helyette egy szuper darabot Londonban, és életem legdrágább sport cipője a kukában landolt nem egészen két év elteltével.

És nem, most nem azon akarok lamentálni, hogy a garancia stb. hogy kellett volna működjön, mert már azóta tudom, hogy nem így.

A lényeg, hogy egy igen drága sportcipő 2-3 hónap után szinte használhatatlan lett.

Tavaly tavasz táján új főnöki fotelt vettünk nekem, mert a régi már nagyon rossz volt.

Ismét csak nem a legolcsóbb fajtát vettük, bár nem is a legdrágábbat. Ha jól emlékszem 36 ezer forint körül volt. Nem is volt vele semmi gond. Szeretem, kényelmes, jól tartja a derekamat, hátamat.

Aztán mióta itt lakunk időnként törött műanyag darabokat találok az irodában. Apró, fekete műanyag darabkák. Már sokszor próbáltam kideríteni honnan vannak, de nem sikerült. Míg a múlt hét végén mondtam a férjemnek, borítsuk már meg a székemet, és nézzük meg honnan potyognak ezek a műanyag darabok, mert most már elég jól körülhatárolhatóan mindig az én környékemen vannak.

És igen. A kerekek futó része össze-vissza van törve. Mind az öt kerékből hiányoznak ilyen kisebb darabok. Ilyet még nem is láttam soha. Egyértelműen rossz minőségű anyagból vannak a kerekek.

A szék, de legalább is a kerekek mennek majd vissza, csak előbb kerüljenek már elő a régebbi garanciás számlák.

Kb. egy hónappal ezelőtt vásároltam magamnak egy papucsot. Alig viseltem, hiszen utána utaztam el két hétre. Bőr felsőrészű, zárt papucs volt, amit pl. nővérek is hordanak. 

Nos, a papucsot visszavittem két napja, ugyanis a bal lábamra való felsőrésze összevissza repedt, szakadt. Alig 2-3 hetes viseléstől. 

Ez sem egy 1-2 ezer forintos vacak volt, közép kategória.

A felújításhoz vásároltunk burkoló lapokat. Több üzletet bejártunk, mindenhol kértünk tanácsot, volt ahova visszamentünk, szóval nem csak úgy neki ugrottunk a dolognak, mire kiválasztottuk, hogy mit vegyünk. Találtunk egy olyan padlólapot, ami két színben volt, de egymáshoz passzoltak. Ezért megkérdeztük, hogy jó lesz-e a falra is ez? Azt mondták igen.

Nosza, megvettük, elhoztuk ráadásul két fordulóban, mert a súlya miatt egyszerre nem mertük elhozni személyautóval.

Aztán amikor neki fogott a burkoló hogy felrakja, kiderült, hogy elképesztően gyenge minőségű. Kézzel simán kettétörte, pedig nem egy díjbirkózó alkat. Közölte, hogy ő lerakja, de ezt max. két éven belül cserélni kell, mert annyira gyenge, hogy nem fogja elbírni a terhelést. 

Visszavittük, vettünk másikat. 

További meglepetések a padlólappal kapcsolatban:

- a sok felirat között, ami számos nyelven szerepelt a dobozon, ezért is nehéz volt megtalálni, volt egy mondat: a lerakáskor nem szabad ütögetni. Könyörgöm, nyilván nem csapkodják kalapáccsal, de ahhoz, hogy a helyére kerüljön, csak oda kell igazítani, kicsit meg kell ütögetni is, hogy vízszintes legyen. 

- másik felirat, hogy mekkora felületre elég - kétféle szám szerepel a dobozon. A kirakott árunál természetesen a nagyobbik szám volt feltüntetve az üzletben. 1.84 ill. 1.53 m2-re elég egy doboznyi padlólap. Ha tíz dobozzal veszek, ott már több, mint 3 m2 a különbség. Elenyésző? Ugye, hogy nem.

Létra - vettünk egy kis háztartási létrát még a költözés előtt. Ez is középáras kategória. Semmi extra nem történt vele, mint hogy festéskor, csillár szereléskor és ilyen esetekben használva volt. A négy lábán lévő műanyag csúszásgátló mind lejött róla. Egyszerűen felnyúltak, elcsúsztak a lábról. Arról nem beszélve, hogy az ember kinyitja, felmászik rá, és a létra pakk, nyílik még vagy 5 cm-t. Jó érzés, amikor megnyílik az ember alatt. Arról nem beszélve, hogy esetleg pont olyan helyre csúszik tovább, ahova nem kellene.

Ezt is visszük vissza.

És így a hócipőm nem csak a felfordulással van tele, hanem ezekkel is. Hogy egy vagyont elköltöttünk már erre-arra, és vihetjük vissza őket, cserélgethetjük őket, mert ennyire szar minőségűek. 

Úgy tűnik mégis azt gondolják, hogy itt keleten el lehet adni minden vacakot. És mi kénytelenek vagyunk megvenni azt, amit adnak. Nyilván, akinek több pénze van, az tud jobb minőséget is vásárolni. De mi van azokkal, akiknek a közép színvonalra sem futja?

Takarítás, takarítás, takarítás .... de minek?

Képzeljétek, látogatottságom meghaladta a bűvös tízezres számot! Köszönöm! Olvassatok továbbra is, mert vannak még szép számok, amiket örömmel látnék az oldalon! :)

Talán emlékeztek még rá, mert szerintem írtam már, hogy teljes mértékben felújítjuk a fürdőszobát és a WC-t. Ez zajlik immár második hete. Sőt, igazából több, mert a londoni út előtt a férjem már neki fogott és leverte a csempét ahol csak tudta, illetve  WC-ben még a padlót is felszedte.

Így természetesen por, kosz már akkor is volt bőven, de azért azzal még sikerült megbirkóznunk. Most azonban már második hete zajlik a mesterek munkája. Ők tovább bontották amit még lehetett. Már egy hegynyi sitt áll az udvaron. És természetesen mindent belepett már százszor a finom, puha, nagyon apró szemcséjű szálló por. Így második hete állandóan takarítunk. Napközben, amíg dolgoznak, próbáljuk a nagyját összeszedni, hogy ne hordjuk szét mindenhol. Aztán, amikor elmennek akkor porszívózás, portörlés, felmosás. De szinte hiába az egész. Ez tipikusan az a por, ami legalább egy évig jelen lesz a házban. 

A helyzetet nehezíti, hogy nincsenek ajtók a házban. A konyhán eleve nincs, tehát azt megvédeni képtelenség. A hálószobán szerencsére van, az csukva is van egész nap. A nappaliról leszedtük az ajtókat, mert egyrészt nekünk nem kell, másrészt szinte szét volt verve. Most az asztalost várja, hogy majd ha lesz rá ideje, akkor rendbe tegye. Hülye fejünkkel az meg nem jutott eszünkbe, hogy ott egye a fene, hogy néz ki, de a portól védett volna. Így nem raktuk fel sajnos. A nappaliban tehát mindenen vastagon áll a por.

Iroda szintén - ajtó le lett véve, használhatatlan volt. És itt is áll mindenen vastagon a por.

Tegnap nem volt itt egyetlen mester sem, így a férjem egész nap porszívózott, port törölt, felmosott, én ma reggel folytattam, míg nem ismét megérkeztek a mesterek és mintha semmi sem történt volna. Estére megint mindent belepett ez az undorító por.

Tudom persze, hogy ez nem az a munka, amit úgy is lehet csinálni, hogy nincs por. Persze, nyilván lennének megoldások, de mi azokat nem tudjuk alkalmazni. És hát ugye itt lakunk, mert nincs más hely, ahol élhetnénk. Így kemény időszak van mögöttünk, és még bőven van előttünk.

Az már csak "hab a tortán", hogy a házban momentán nincs WC. Szerencsére a kertben van egy budi, azt használjuk. De éjjel, ha menni kell, nem annyira esik jól. És az is elég vicces volt, amikor esernyővel mentem odáig.

És nincs semmiféle mosakodási lehetőségünk sem. Így aztán nem is merünk csinálni semmit, hogy a por, ami be lep minket legalább ne csatakosodjon el attól, hogy még meg is izzadunk valamilyen munkától. Pedig nagyon vár a kert. Persze, amennyire lehet mosakszunk, de nincs még nyár, hogy jól essen a kertben lemosakodni.

Itt szeretnék már tusolni, de nagyon. 

Persze, mindezt sokan már eddig is tudtátok, csak ezért nem kezdtem volna bele ebbe a posztba. Amiről igazából írni akarok, azok a mesterek, akik dolgoznak nálunk.

Burkoló - ő csinálta meg az előző házunkban is a fürdőszobát, WC-t. És mert akkor maximálisan elégedettek voltunk vele, ezért hívtuk őt most is. És igen, most is azt kell mondjam, hogy nagyon lelkiismeretesen, szépen, alaposan, mindenre oda figyelve dolgozik. A hét hat napján jön, és teszi a dolgát. Tudom, hogy most is szép lesz a végeredmény.

Gépész - őt a burkoló hozta. Ő is oda figyelve, átgondolva dolgozott, és csupa olyan modern megoldással, amiről bizony még csak nem is hallottunk. Mondjam azt, hogy a víz többé nem vascsövekben fog jönni-menni a házban? Én csak lestem, meg a férjem is.

Villanyszerelő, mert hogy rá is szükségünk volt a fürdőszoba és WC kapcsán, más kérdés, hogy akkor már az egész házban megcsináltattunk vele mindent, ami ezt igényelte. Őt a gépész ajánlotta. Fiatalember, bár a többiek sem öregek, de ő fiatalabb náluk. Elképesztően gyorsan, szépen dolgozott. Mire körül néztem szinte készen is volt mindennel. Nem is tudom mikor csinálta, mert közben beszélgettünk is vele, és mégis, hipp-hopp, már a falban volt a vezeték, új helyre kerültek kapcsolók, konnektorok, és roppant spéci szerszámokkal fúrta a lyukakat is, nem verte szét a fél házat hozzá.

Végül az asztalos. Ő az, aki megvette az előző házunkat. Egyelőre "csak" két ajtót fordított ki, hogy ne befelé nyíljanak az amúgy is apró helyiségekbe. Szombaton kora este érkezett, és késő este, háromnegyed tizenegykor ment el. Addig dolgozott igen aprólékosan, nagyon oda figyelve a két ajtón, hogy szép és jó legyen.

És bár a többiek munkájával is meg vagyok elégedve, de ahogy ő mondta végig, hogy mikor mit csinál, mivel csinálja, milyen csoda szerszámai vannak, és hogy mennyire imádja egytől egyig mindegyiket, és milyen öröm ezzel vagy azzal dolgozni, és mennyire megkönnyítik a munkáját ezek a szerszámok, és melyiket mikor és kitől kapta, vagy éppen hol vette, az valami csoda volt. Komolyan mondom én embert még ennyi örömmel, és szeretettel beszélni a munkájáról soha nem hallottam. Kiültünk az előszobába a férjemmel, és míg ő dolgozott mi csak ültünk, néztük, és hallgattuk. Mintha moziban lettünk volna. Igazi élmény volt.

Manapság mást sem olvasunk, mint hogy minden szakember elhagyta már az országot, és nincsenek szakmunkások az építőiparban. A burkolónkat tavaly is megkerestük egy munkával, és ő is azt mondta akkor, hogy majd csak sokára férnénk bele az idejébe, mert nincs ember, akivel dolgozhatna. Ehhez képest, mostanra sikerült őt ide csábítanunk és ezáltal a többieket is, ill. az asztalos saját érdem, mert ugye ő a régi házunk lakója, és azt hiszem nagyon nagy mázlisták vagyunk, hogy csupa olyan ember dolgozik a házunkon aki érti, és szereti a szakmáját. Ritka öröm ez, manapság meg különösen. Szóval igazából hepi vagyok, csak legyen már vége......

Ja, és még azt árulja el valaki, hogy ha egy férfi ember rádiót hallgat, miért egy teljesen más dalt fütyörészik közben, mint amit épp játszanak? :D

Közlekedés szervezetten

Közel két éve már, hogy először jártam Londonban. A közel 13 millió lakossal rendelkező főváros akkor nekem zsúfoltnak, káoszosnak, és túl gyorsnak tűnt. 

Nem turistaként érkeztünk, hanem a gyerekeinket látogattuk meg és ők vittek el minket mindenhova. Ők már profin tudtak közlekedni, ezért nekünk nem kellett azzal foglalkozni hova mivel lehet eljutni. Lehet ez is okozta kicsit az elveszettség érzését akkor. 

Aztán még ugyanabban az évben ismét eljutottam Londonba, de akkor csak egyedül mentem. A gyerekeim már nem tudtak minden nap velem lenni, így némi önállóságra is kényszerültem, még ha nem is vállaltam, hogy egyedül bemenjek a belvárosba, mert hogy ők London déli részén élnek, de a környéken azért tettem egy-két kisebb sétát. Ekkor is jártam persze London belsőbb részein is, remek csajos utazásokon, amikor már kifejezetten élveztem, hogy akár órákon át is buszozunk. Egy-egy buszjáraton akár 50 megállónyit is mentünk és nagyon élveztem ezt a fajta városnézést.

Azt hiszem ekkor éreztem először úgy, hogy szeretem Londont. Élvezem azt a teljesen más világot, amit ott találok.

Majd most február végén ismét volt szerencsém Londonba látogatni. Ám most teljesen magunkra voltunk hagyatva, és a férjemmel kettecskén kellett eljutnunk mindenhova, ahova csak akartunk.

A környéket már ismertük, ez nem jelentett kihívást, max. nekem a sok gyaloglás.

Ám ha London szívébe vágytunk, vagy akár Londonon túl, oda nekünk kellett megtalálni a közlekedést, az útvonalat. Igen, nem is tudom hogy éltek anno Google nélkül, mert mindig úgy indultunk el, hogy előbb kitanulmányoztam merre hova mivel. Sőt, ha kellett a városban is hozzá fordultunk, mert hazafelé már ritkán néztem meg előre hogy fogunk közlekedni.

De, és itt jön az, amiről valójában írni akartam. Lehet szakmai ártalom is, hiszen közlekedés szakos közgazdászként végeztem. Szóval az a szervezettség, amit a londoni közlekedéssel kapcsolatban tapasztaltam, szerintem nálunk 100 év múlva sem fog tudni működni.

Elképesztő mennyiségű busz járat, megspékelve villamossal, metróval és vonattal, amelyek ott is mind bevisznek a belvárosba, még sem áll egész London sorompókra várva. Elvileg talán troli is van, bár én azt nem láttam.

Szóval nincs olyan hely a városban, ahova ne lehetne eljutni tömegközlekedéssel.

A buszok szinte 50 m-ként állnak meg. Ezért megy némelyik olyan rettentően sok megállót. Aki már rajta ül, lehet nem igényelné ezt a sok megállót, de amikor fel vagy le kell szállni, akkor bezzeg örül neki mindenki.

A buszok megállóiban sok-sok információs tábla van. Útvonalak, megállók, menetrend. És nem, egy sem hiányzik, nincsenek összetörve a táblák, nincsenek leszaggatva a műanyag mögé rejtett feliratok. Minden ott van, ahol lennie kell. Érthetően, kiolvashatóan tájékoztatva az utasokat.

Van ahol 3 megálló is van egymás mögött, mert annyi busz jár arra, hogy nem férnének el egy megállóban, pedig egy-egy megálló így is fogad 6-9 különböző buszt.

Nagyon sok megállóban van elektronikus tájékoztatás, folyamatosan jelezve melyik busz várható legközelebb, mikor fog érkezni, hova megy tovább. És mindez 8-10 járatról frissül folyamatosan.

A buszra felszállva ugyanez az elektronikus tábla működik állandóan, és jelzi milyen buszon ülünk, mi a végállomás és melyik megálló következik. Szinte megállás nélkül beszél is a busz elmondva mindezeket. Ha tudja az ember hol kell leszállnia, akkor eltéveszthetetlen a dolog, kivéve ha elalszik a kedves utas.

És akkor az extrák: mi végig minden járművön a sima bankkártyánkkal utaztunk. Volt közte számos vonat, double-decker és sima kis busz, metró és én még villamoson is utaztam.

A buszokon felmutatom a sofőr melletti csodamasinának a bankkártyámat, pittyen egyet, zöld és már mehetek is beljebb.

Jól tudom, hogy nálunk már az x+n-dik programot próbálgatják, hogy lehessen elektronikus jeggyel utazni? 

Minden buszon kijelölt hely van a babakocsinak. És minden, mondom minden busz olyan alacsony, hogy simán felgördítik rá a kismamák a babakocsit. Egy buszon max. kettő fér el, de mindezt ilyen egyszerűen. Nem kell senkit megkérni, hogy segítsen felemelni a kocsit a gyerekkel együtt, nem kell küzdeni, hogy a buszon megálljon a kismama. Semmi, felgurul, beáll a helyére, majd legurul.

Minden buszhoz van rámpa. Igen, a kerekesszékeseknek. Ha kerekesszékes áll a megállóban, a sofőr kiszáll, leengedi a rámpát, felsegíti rajta a kerekesszékest, rámpa vissza és már megyünk is tovább.

Ez lenne a normális, de nekem ezek teljesen extrém dolgoknak tűntek. Ha rosszul látom mondjátok, mert ezer éve nem tömegközlekedek, csak olvasok róla.

Vonat - eleve úgy enged be az állomásra, hogy be kell mutatni a bankkártyát, Oyster kártyát, vagy a megvásárolt jegyet, és csak ezek után nyílik a kis kapu. Kifelé detto. A vonatok profin kijelezve az állomásokon. Hatalmas táblák, rajta mikor és honnan indul egy vonat, aminek megadják a végállomását, és alatta felsorolják az összes megállóját. 

Jól tudom, hogy nálunk kiírják, hogy Bp-Sopron és az összes többit valahonnan kitalálom?

Vonat szintén alacsony padlós, babakocsi simán felgördül. Kerekesszék rámpát kap. Ott van az állomáson, és a vasutas beilleszti, kerekesszékes felszáll, vasutas kiszedi a rámpát, felakasztja az állomáson, és már mehet is vonat. Ja, és a peronra lifttel jut el a kerekesszékes, mert mindenhol van lift. És a beengedő kiskapuk között is mindenhol van kétszárnyú, ahol be tudnak jutni kerekesszékkel is.

A vonaton folyamatosan bemondják hova megy, hol fog megállni. Mi több, közli a mozdonyvezető, hogy Welcome on board és bemutatkozik. Akkor is, ha London külvárosából bemegyek a belvárosba. És természetesen megállás nélkül megy az elektronikus kijelzés is. Ha valami extrém helyzet van, pl. hogy a 8 vagon egy állomáson majd szétválik és kétfelé megy tovább, akkor ezt is állandóan mondják, és írják. Oly annyira, hogy azt is bemondják a végén, hogy épp melyik vagonban vagyok, mert ugye ki a fene számolgatja az állomáson, hogy hányadik kocsiba száll fel.

A vasútállomások sem csendesek, folyamatosan mondják be, hogy mikor érkezik vonat, hova megy, hol áll meg, és minden egyebet is, amit tudni kell. Tudom, ilyen nálunk is van. Nekem a magyar az anyanyelvem, és én sokszor még a mai napig sem értem, hogy mit mondanak be a hangosbemondókban, annyira torzít. Az angol messze nem az anyanyelvem, de mindent értettem, amit bemondtak. Akár az állomáson, akár magán a szerelvényen. 

Metró - féltem tőle, mert azt mondták nagyon nagy a hálózat, és könnyű benne eltévedni. Nos, mindössze egyszer mentünk metróval, de azt simán kiviteleztük. Az én félelmem miatt ugyan többször is megkérdeztük, hogy jó vonalat választottunk-e, de igen. Nem lehetett eltévedni. Jelzem a bejáratnál itt is, ahogy mindenhol, áll egy asszisztens, akit szintén megkérdeztünk. Előkapta a kezében lévő metrótérképet és elmutogatta rajta, hogy merre hogyan jutunk el oda, ahova akarunk. 

Gond nélkül célhoz értünk.

Ám a legnagyobb meglepetés a villamoson ért. Képzeljétek el, adott egy villamosmegálló. És mivel a villamosnak ott is minden ajtajánál fel lehet szállni, így nem megoldható, hogy csak a vezető mellett legyen kis masina, amin keresztül ki kell fizetni a menetdíjat. De ettől még nem raktak minden ajtóhoz ilyet, sőt. A pittyegő masina a megállóban van. Nem, nem zárt megálló. Olyan mint bármelyik nálunk is. A várakozó emberke szépen oda ballag, pittyeg a kártyájával, majd felszáll a villamosra és ennyi. A masina nincs széttörve, működik, és alapvetően mindenki használja is. 

Ez nekem már maga a sci-fi. 

Volt szerencsénk ellenőrhöz is. Ő rendkívül udvariasan érkezik, és kéri hogy ellenőrizhesse, fizettünk-e. Van nála egy kis masina. A bankkártya fölé tartja, és két pillanat múlva közli hogy nagyon szépen köszöni és további jó utat kíván. Igen, működőképes masinája van, ami le tudja olvasni még a bankkártyáról is, hogy azt használtuk közlekedés fizetése céljából. Mindezt egy majd 13 milliós nagyvárosban, ahol szerintem több ezer különféle közlekedési járat van. És működik, hiba nélkül, tökéletesen.

Természetesen ott sem tökéletes minden. Kimaradnak buszjáratok olykor, vagy éppen sztrájk van, de azt is már két nappal előbb láttuk kiírva a vasútállomáson. Hazafelé jöttünkben három vonat is kimaradt, ami a reptérre vitt volna, de a negyedik is ott volt kb. 15 percen belül, és mivel a reptérre az ember jócskán rátartással indul, nekünk nem volt gond. Nyilván, ha munkába megy az ember, vagy már hazafelé tart, ez nem esik olyan jól. 

Találkoztam újságcikkel, amiben megírták, hogy a tavalyi év volt a legrosszabb vonatközlekedés szempontjából, mert az elmúlt 10 évben tavaly késtek a legtöbbet a vonatok. Tényleg, szinte egy sem érkezett pontosan, de egyrészt kiírják folyamatosan, hogy mikorra várható, így nem csak bambán vár az ember, másrészt a reptéri utazáson kívül 1-2 percnél többet nekünk egyik vonat sem késett.

Tény, a két hét alatt, ketten közel 60 ezer forintot költöttünk közlekedésre. De ebben benne van két utazás Londonon kívülre is. Ha azt levonom, akkor még a 40 ezret sem éri el, amit elköltöttünk közlekedésre, úgy, hogy a forint fedezetű bankkártyánkról folyamatosan fontot vontak le. 

Nem mondom, hogy kevés. De ha figyelembe veszem a megtett utakat és azt a szolgáltatást, amit kaptunk a pénzünkért, nyugodtan mondhatom, hogy nem volt drága. Ja igen, és mi az egyszerűbb, gyorsabb útvonalakat választottuk, azaz leginkább a vonatot, ami a legdrágább. Ha buszozik az ember Londonban, akkor napi limit is van, amit ha túllép, akkor onnantól már ingyen közlekedik tovább. Szóval az nyilván sokkal olcsóbb lett volna, ha mindenhova busszal megyünk.

Azt hiszem ennyi. Tiszta járművek, pedig ott a vonaton mindenhol esznek, isznak. Használható mellékhelyiségek a vonaton. Egészen más világ. És én szinte mindig mindenhol le is tudtam ülni.

Tény, ahogy mondtam az elején, közlekedést tanultam az egyetemen. De nem foglalkoztam soha városi tömegközlekedéssel a diploma megszerzése után. Így azt hiszem simán mondhatom, hogy egyszerű emberként jöttem-mentem Londonban, és ennyi különbség tűnt fel. Vajon, aki ezzel foglalkozik miért nem próbálja ki? Miért nem megy el két hétre pl. Londonba és utazgat. Lehet többet tanulna belőle, mint millió rendkívül sokba kerülő tanulmányból.

Ha bármit rosszul tudnék és ezért negatívan véleményeztem a budapesti tömegközlekedésről, beleértve a vonatokat is, akkor elnézést, valóban nagyon régen nem közlekedek Budapesten BKV-val. De amiket olvasok és hallok erről, attól tartok nem állítottam valótlan dolgokat. 

Így hát azt kell mondjam, mostanra még jobban megszerettem ezt a hatalmas várost, és már a közlekedés sem riaszt benne. Menjetek, nézzétek meg!