Építkezzünk tovább! Már ha egyszer költözni is akarunk.

Ha jól emlékszem ott tartottam, hogy készen volt az alap, megvettük a falazó elemeket, és a cserepet a tetőre. 

Sikerült nyílászárókat is rendelnünk, amik igazán szépek voltak. Azóta sem voltak sehol olyan szép ajtóink, mint ott. Mahagóni színűek voltak már gyárilag, és sötét sárga üvegezésük volt, valamint a kilincsek is szépek voltak hozzá. Ezekre sokáig vigyáztunk, mielőtt be lettek építve. Az ugyaninnen rendelt ablakok már nem voltak ilyen szuperek, nagyon elvetemedtek, és később még sokat fáztunk ezek miatt is.

Valamint rendeltünk elemes konyhabútort is. Ez akkoriban még nem volt általános, és bizony jó hosszú időre ígérték, ezért is mertük megrendelni. Aztán kb. 6 hónap múlva szóltak, hogy megvan. Nekünk meg még nem volt hova tenni. Szerencsére a szomszédaink pincéjébe befogadták. Legalább másfél évet állt ott.

Ezen a fényképen is az a bútor van még. Az már csak véletlen volt, hogy a bútor család neve is Nikolett volt, mint a lányunk neve.

Na szóval, neki fogtunk falazni. Ebben szinte állandó segítségünk volt Tamás, aki alapvetően az építkezés műszaki vezetője volt. De ő már épített házat, így bár kezdetben csak olyanokban akartunk segítséget kérni, hogy mi is az a malter, a végén valahogy ott ragadt és dolgozott velünk keményen, tény, hogy nem ingyen, de nem is tudtunk neki horribilis órabért adni.

Szóval Tamástól megtanultuk mi is az a malter, és legnagyobb örömömre közölte, hogy csináljunk egy keretes szitát, amin át kell rostálni majd a kész maltert. Gyűlöltem vakargatni, nagyon, de nagyon lelassította az egészet. De tény, hogy ha egyszer egyszer nem csináltam meg, akkor az ujjaikkal tapogatták ki a kavicsokat és szórták ki a malterből a falazók alól, mert ha ott maradt, akkor billegett az egész.

Ezzel együtt a falazás szerintem minden építkezés leglátványosabb része. Nekünk ráadásul elég nagy falazó elemeink voltak, így még szaporább volt az egész. Tény, hogy a főfalakat olyan elemekből raktuk, amiknek darabja simán megvolt 30 kg, így amíg egyáltalán oda lettek készítve az alapok mellé, ill. amíg onnan sorra rakták egymásra, hát igen csak megizzadtak. Izmosodtak rendesen a fiúk, ez van.

A válaszfalak felhúzása is izgalmas, hiszen lassan kialakul a jövendő lakás. De azért az már nehezebb volt, hiszen keskenyebb elemek voltak, és azt függőbe rakni már komolyabb figyelmet kíván. 

Az egész falazás alatti szlogen az volt, hogy lesz ez még vakolva, ha valahol kicsit durvább volt a függőtől, vagy vízszintestől való eltérés.

Aztán jöttek olyan feladatok, hogy ahogy emelkedtek a falak, úgy kellett beállítani az ajtókat, ablakokat. Laikusként ki gondolná, hogy azokat azért nem is olyan egyszerű úgy beállítani, hogy szintben legyenek egymáshoz képest. Ehhez volt egy slagos vízszintezőnk. Bocs Tamás, de szerintem te sem voltál biztos a használatában, mert rengeteget kínlódtunk vele, és azért nem sikerült minden ablakot és ajtót úgy beállítani, hogy tökéletesen passzoljanak egymáshoz, de amatőrökhöz képest egészen jó lett az eredmény.

Ahogy emelkedtek a falak, úgy merült fel, hogy bizony fa anyagra is szükség lesz a fedélszékhez. Visszautalnék arra, hogy akkoriban semmiféle építkezéshez szükséges anyagot nem lehetett könnyen beszerezni. 

Így fa sem volt. Ennek a megvétele egészen kalandosra sikeredett, hasonlóan a cseréphez.

A létező összes tüzépet Budapesten végig telefonáltam. Nem egyszer, nem kétszer, sokszor. Aztán az egyiken azt mondták, hogy azon a héten, talán pénteken érkezik áru. Ám ha szeretnénk belőle, akkor nyitásra legyünk ott. Ekkor még naivan mondogattam, hogy mire lenne szükségünk, de a telefon túlsó végén csak annyit mondtak, legyünk ott nyitás előtt.

Így hát már reggel fél hétkor ott parkoltunk a Tüzép telep mellett, és ácsorogtunk a bejáratnál nagyon sokad magunkkal együtt. Hétkor kinyílt a kapu és az a sok ember megrohamozta a lerakott gerendákat, és aki előbb elért egy-egy kupacot, arra leült és az onnantól az övé volt. Azt hogy méretekben megfeleljen, azt csak nagyon szemre tudta megnézni mindenki, mert elég volt egy perc késlekedés és máris elkelt a kiszemelt gerenda. Szerencse, hogy mint mindig, ide is ketten mentünk. Így én ültem a gerendák tetején, emberem pedig ment fizetni. 

Kisebb csodával ért fel így is, hogy sikerült faanyagot vásárolnunk. 

Eljött az ősz is a falazós nyár után, pénzünk már alig-alig volt, de a házat tető alá kellett volna rakni, hogy a hamarosan beálló télben ne ázzanak meg a falak, és aztán ne fagyjanak meg.

Az egyértelmű volt, hogy a tetőt mi nem fogjuk tudni megcsinálni. Erre Tamás is azt mondta, hogy bocs, ehhez nem ért. 

Neki fogtam ácsot keresni. Nem, nem az interneten, hiszen még pc sem volt akkoriban Magyarországon, hanem újság hirdetések alapján. Senki nem ért rá. Ősz volt, az ács munka dandárja. A végén sikerült valakit kifogni, aki azt mondta, rendben, elvállalja, és aki pénzt sem kért sokat, ami nekünk bizony létkérdés volt. Eddigre már elfogyott a hitel, amit kaptunk és az összes Áfa visszatérítés is. Arra már nem emlékszem mikor, de ahhoz hogy befejezzük a házat, fel kellett vennünk személyi kölcsönt is.

Szóval jöttek az ácsok. Férjem találkozott velük, megállapodott velük. Egy fiatal fiú volt, két idősebb emberrel. A srác előleget kért, mondván most lett önálló, szerszámokat kell vennie. Naivan adtunk neki. Nem kell nagy összegre gondolni, bár nekünk csillagászati volt. Talán ha összesen adtunk neki 20 ezer forintot.

Aztán eljött a hétvége, kimentek a telekre, férjem is. Én nem, mert ebben nem tudtam volna segíteni. Majd késő délután megérkezett a férjem. Csodálkoztam, hogy hogy ilyen korán? Kiderült, hogy az egyik idősebb férfi szívrohamot kapott munka közben. Mentőt hívtak hozzá, és miután az elvitte, be is fejezték a munkát.

Hát nem kezdődött jól, de sebaj, majd folytatják és legfeljebb a férjem többet segít, gondoltam még ekkor.

Ám soha többet nem láttuk az ácsot és a társát sem. Próbáltuk telefonon elérni, de amit megadott számot, ott nem is ismerték. Elmentünk az általa megadott címére, ahol szintén fogalmuk nem volt kiről beszélünk. Próbáltuk megtalálni azt, aki ajánlotta, de ez sem sikerült.

Ott álltunk az ősz közepén, és nem volt már pénzünk sem, hiszen ami volt elkérte előlegben, és tető kellett volna a házra. 

Egyetlen szerencsénk az volt, hogy a szelemeneket már felrakták, ill. egy pár szarufát is felállítottak. 

Nem volt mit tenni, bevállaltuk a lehetetlent, hogy mi rakjuk fel a fedélszéket is. Annak az egy pár szarufának a mintájára készült el az egész tető.

Nem volt láncfűrészünk, nem volt fűrészgépünk. Volt keretes fűrészünk, rókafarkú fűrészünk, egyik sem túl jó. Ezeket egyébként a srác hagyta ott, száz éves darabok voltak, és erre kellett ugye az előleg, hogy szerszámot vegyen. 

Mit mondjak, kőkemény munka volt, és teljesen ismeretlen számunkra. Úgy jöttem mentem ott fent a faállványzaton, a fogópárokon lépkedve nem is tudom hány méter magasban, mintha egész életemben ezt csináltam volna. Úgy kellett felmászni a falon odáig. 

Sosem felejtem, amikor a szomszéd asszony megkérdezte, hogy nem félek? Mondtam, hogy nem, de ha félnék sincs más megoldás.

És megcsináltuk. Irgalmatlan mennyiségű 100-s szöget vertünk bele az egészbe. És nagyon igyekeztünk a lehető legjobban megoldani. Igazából nem is lett rossz, később a cserép alatt egy helyen látszott csak, hogy kicsit homorú a tető ott. 

A tetőléceket felrakni már segített Tamás, mert bizony annak is van egy spéci módszere, hogy a cserép majd jól üljön rá a lécekre, és a kúpcserép is passzoljon az egészhez. Mondjuk nem lett maga a tökély, de készen volt.

Olyan dolgok, mint hogy csatorna, meg a tető szélek lezárása sosem történt meg. Erre már sem pénzünk, sem erőnk, sem tudásunk nem volt. 

Sajnos semmiféle szigetelés nem került a cserép alá. Még fólia sem. Pedig azt legalább rakhattunk volna, de nem is tudom, miért nem tettünk. Ennek később még volt szerepe abban, hogy eladtuk ezt a házunkat.

Közben olyan fontos momentum, mint a födém elkészítése ki is maradt a történetből. Így azt most mesélem el.

Szóval mikor álltak a falak, födémet kellett rakni rá. Ehhez be lett körbe zsaluzva az egész. Természetesen minden kézzel, mindenféle hulladék faanyagból. Be is kellett vasalni, amihez megint kézzel lett meghajtva a betonvas. Csak raktuk, kötöztük, raktuk, kötöztük. 

Ráadásul volt egy olyan terület a házban, ahova ún. monolit betonból kellett födém. Ez azt jelentette, hogy oda nem lehetett betongerendákat rakni, és kefniket sem, hanem ott alá kellett zsaluzni a jövendő plafont és az egész területet keményen bevasalni, mielőtt beton került volna bele.

Tamás statikus. Ő volt az, aki minden hétvégén kijött megnézni, hol tartunk a vasalással és minden héten közölte, hogy kevés, tegyünk még bele, ha nem akarjuk, hogy ránk szakadjon. A végén már szinte sírva mondtam neki, hogy ha még egy szál vasat belerakunk, akkor az egész súlyától fog leszakadni. De nem hatották meg a könnyeim. Hogy utáltam őt akkor! :)

Mikor mindezzel készen voltunk, jött a koszorú bebetonozása. Igen, megint lehetett betont keverni, és feljuttatni a fal tetejére, hogy beöntsék a zsaluba. Lassú, nehéz munka volt, bár volt csörlőnk, szintén Tamás jóvoltából. Azonban a sok vas közé nem folyik be csak úgy a beton. Csömöszölni kell. Addig döfködni valamivel, amíg mindenhova bejut a folyékony beton. 

De végre ez is készen volt, lehetett locsolni és várni, hogy megkössön.

Majd eljött a pillanat, hogy felkerüljenek a betongerendák is az egészre. Erre már nem is emlékszem hol és hogy vettük, de ez sem volt egyszerű.

Igen ám, de egy ilyen gerenda baromi nehéz. Egyértelmű volt, hogy a két fiú nem fogja tudni felráncigálni a koszorúra. 

Mi legyen, hogy legyen?

Hála az égnek, ahol a férjem dolgozott, és ahonnan a C fuvarokat is kaptuk, volt egy KCR-s daruval dolgozó teherautó is. Sikerült a vezetőjét megkérni, hogy jöjjön ki és rakják fel a gerendákat. Meg is érkezett, megkezdték a munkát, és közben azt láttam, hogy a teherautó hátsó kerekei egyre jobban süllyednek el a földbe.

Talán még emlékeztek, hogy bevezették az utcába a gázt. Ekkor már régen megvolt, és vissza is lett temetve a kiásott árok. De továbbra is föld út volt, és a nagy súly alatt a laza földréteg megsüllyedt. Egészen addig, míg egyszer csak a hátsó kerekek tengelyig el nem merültek a megsüllyedt földbe. És onnantól se előre se hátra, mozdulni sem tudott az nagy jármű. Ahogy próbált előre kimenni csak egyre jobban elsüllyedt. Hátra nem volt helye menni, de sejtem amúgy sem sikerült volna. Már félig meg is dőlt az egész. Nagy volt az ijedtség, a kétségbe esés, hogy most mi lesz?

Aztán valakinek eszébe jutott, hogy van a kocsin csörlő. Így be lett akasztva előre a csörlő, és saját magát emelte ki így a gödörből. Mi pedig rohantunk és próbáltunk mindenféle fatrepniket a kerék alá tenni, hogy meg tudjon mozdulni a teherautó, ill. hogy fel tudja rakni a további gerendákat is. És ez is sikerült. Bár én nagyon féltem, hogy ott fogja a rozsda megenni a teherautót is, meg a házunk is az enyészeté lesz.

Így végül minden gerenda fent volt, elrendeztük őket és lehetett reptetni a kefniket. Na az sem egy könnyű munka. De egyszer csak plafon került a földszinti rész fölé. Már csak le kellett betonozni az egészet. Ugye mondtam, hogy iszonyat mennyiségű betont kevertem!

És természetesen csak a kész és kellően megkötött födémre került rá a faszerkezet, és a cserép is.

Nagyon kemény időszakon voltunk túl ismét, de állt a házunk! 

Talán van még aki emlékszik arra, hogy ebben az időben egy-egy ház épült akár 5, de olykor még 10 évig is, kalákában. Mi ketten, ill. Tamással együtt hárman építettük. 

Apukám olykor megkérdezte egy-egy hétvégén, mikor haza értünk, hogy na hol tartunk, hány év múlva fogunk beköltözni? És amikor azt mondtam neki, hogy a következő év karácsonyát már ott fogjuk ünnepelni, mindig elnézően mosolygott rám, hogy ugyan, hiszen ketten ill. hárman dolgozunk, mások kalákában sem építik fel 2-3 év alatt, és örüljek ha 5 év múlva beköltözünk. 

De mi nem foglalkoztunk ezzel, csak dolgoztunk, dolgoztunk.

Ám ahogy ott eljött ekkor a tél, úgy most én is befejezem, és a végső fejleményekről majd már csak legközelebb írok.

Építkezés felső fokon :)

Miután most épp szétveri a fürdőszobánkat a férjem, úgy éreztem teljesen ihletett állapotban vagyok ahhoz, hogy folytassam az építkezésről szóló sztorinkat.

Ott tartottam, hogy megvolt egy letisztított telek, ami összesen 110 négyszögöl volt. Ennek később fontos szerepe lesz. Ugyanis a házat, bár eredetileg a telek szélére kértük adaptálni, ezt nem engedélyezték, így a telek közepére kellett építeni. Ez azt jelentette, hogy körbe maradt 3-3 m ekkor még csak üres terület. Minden építőanyagot erre kellett lerakni, felhalmozni.

Arra már nem emlékszem, hogy ki tűzte ki a házat, de talán egy kedves kollégám, aki később a műszaki vezetőnk és egyetlen segítőnk is lett az építkezésben, Tamás.

Ahogy már mondtam, pince nem került a ház alá. Így elvileg egy habkönnyű ásás várt ránk, fagyhatár alá, talán 40 cm szélességben a 30 cm vastag főfalak alá.

Ehhez ugye pénz nem kellett, csak lapát, és mint később kiderült a csákány is fontos eleme lett ennek a munkának. A kiásott földet a falakon belülre lapátoltuk, mert az kellett a majdani padló alá.

Szóval megejtettük az első kapavágást, és nosza. 

Minden hétvégén ott voltunk. Innentől a szombat vasárnap a ház építésével telt. Ástunk, lapátoltunk, ástunk, lapátoltunk. És igazából ez tényleg nem lett volna világ vége, hiszen fiatalok voltunk, erősek és nagyon, de nagyon motiváltak. A lendület egészen addig tartott, amíg az ásó meg nem csikordult az első betondarabon. Ekkor még úgy gondoltuk, hogy hát előfordul, nem nagy gond, csákánnyal ki lett fordítva a betondarab, és mehet tovább az ásás. Aztán egyszer csak az ásó beleakadt valami vas rugóba. Gondoltuk kézzel megfogjuk, kihúzzuk és semmi gond. A rugó nem így gondolta, mert nem csak egy apró, töredék volt, hanem csak húztuk, húztuk és még mindig nem akart véget érni. És újabb beakadt rugó darabokat  is kibontott a földből. Mint kiderült egy egész ágy rugózata volt. És bár a kiszedése okán a 40 cm széles alapnak való árok már jócskán túlment ezen a szélességen, mi még mindig abban reménykedtünk, hogy ez is csak egy darab volt, túl vagyunk rajta és mehet a munka tovább.

Nos, kiderült, hogy a telek, amit felparcelláztak nekünk, valamikor, mondjuk azért elég régen, de mocsaras terület volt. Aztán oda hordtak mindenféle építési törmeléket, és azzal lett feltöltve hosszú évek alatt. Az eredmény?

A 10x10 méteres ház alapunk utca felé eső oldalán csak ilyen talaj volt. Betondarabok, rugó, és egyéb szemét. Ásni, lapátolni szinte lehetetlen. Minden pár métert fel kellett előbb csákányozni, a beakadt epedarugókat valahogy kitépni, aztán leoperálni a csákányról, a nagyobb beton darabokat kézzel kibányászni és kirakni az árokból, és a maradék, törmelékes földet kilapátolni. Aki lapátolt már életében az tudja, hogy annál kevés pocsékabb van ebben a munkában, mint amikor a lapát felsikít és a lendületből megtolt szerszám hirtelen elakadt valamiben. 

Így hát kiderült, hogy a relatív könnyűnek hitt munka bizony kőkemény meló lett. 

Sajnos ebben semmiféle segítségünk nem volt. Hiszen a férjemnek nem voltak itt barátai, ismerősei, akiket megkérhettünk volna, hogy segítsenek. Nekem meg barátnőim voltak, akik megint csak nem voltak megkérhetőek, hiszen ez nem nőnek való munka volt, kivéve persze engem. 

Így hát minden hétvégénk ezzel a sziszifuszi munkával telt, hiszen nagyon sokszor be is omlott a már kiásott árok, amikor sikerült egy - egy óriási betondarabot kiszedni az útból, vagy több kollégiumi szobára való epedát kitépni a földből. 

Egyetlen segítségünk egyébként volt. A kislányunk. Rá a szüleim vigyáztak hétvégente, de egyszer egyszer kihozták őt hozzánk, és ő ilyenkor rendkívül lelkesen dobálta vissza a köveket az árokba. 

És amikor már azt hittük, hogy végre tisztább területhez értünk, akkor kiderült, hogy bár szemét ott valóban nincs, ám de homok az bőven. Így amit egyik nap kiástunk, az másnapra bedőlt, és az előző nap meglévő oldalfal is beszakadt. 

Így aztán elértük azt, hogy például hátul a ház alapja van ahol vagy 50 cm széles is lett, ha nem több. 

Nem, akkor még sajnos a zsalukő nem volt igazán ismert, ráadásul nekünk ugye pénzünk sem volt, tehát meg sem tudtuk volna venni. Ásni meg ingyen volt. 

Az ásatás után jött a világ egyik "legklasszabb" építkezési munkája, a zsaluzás. Hála az égnek, egész nagy teherautó oldalfalakat szerzett a férjem amik hatalmas segítséget jelentettek, mert ezeket egyben tudtuk berakni a földbe oldalfalnak. Ettől persze még kemény munka volt ez is, de ha csak deszkából kell megcsinálni, az sokkal nehezebb lett volna.

Szóval körbe zsaluztuk az árkokat, bevasaltuk - az is finom munka, szerszámok nélkül. Férjem satuban kézzel hajlította formára a betonvasat. Aztán összedrótozni az egészet, bőr nem marad az ember kezén.

Majd végre készen állt az egész és várta a betont.

Vettünk könyvet, amiben le volt írva, hogy mi kell a betonhoz, mi kell a malterhez és egyéb fontos tanácsok is akadtak benne. Nem nevet! Közgazdász és autótechnikus építkezik.

Megrendeltük a sódert. A ház mellé 3 IFA mennyiségű sóder fért be. Így egyszerre mindig ennyit tudtunk hozatni.

Akkoriban egy m3 sóder olyan 20-30 forint volt. És a férjem munkahelyéről kaptunk C fuvart, így ezt meg tudtuk finanszírozni.

A cementet általában magunk vettük és vittük, kiváló kis Skoda100-s autónkkal. 

És akkor kellett volna még valami, amivel bekeverjük a betont. 

Egy barátnőm húgáéktól kaptunk kölcsön egy házilag fabrikált betonkeverőt. Ezzel kezdtünk neki a betonozásnak. 

Rettentően féltem a masinától, mert nem tűnt túl védettnek az áramütéstől. És ezen túl olyan hangja volt, hogy szerintem még Csepelen is hallották, ha beindítottuk. 

De azért kezdésnek persze jó volt.

Természetesen a betonozáshoz sem volt semmi segítségünk. Én kevertem a betont, a férjem hordta és öntötte a bezsaluzott alapba.

Kőkemény munka volt. Estére mindig azt hittem leszakad a derekam, a hátam, a karom, mindenem. 

Aztán történt hogy egy üzlet ajtajában megláttunk egy betonkeverőt. Március 8.-a volt. És akkor azt mondta a férjem, hogy akkor ezt most megvesszük. Így esett, hogy nők napjára kaptam egy vadonatúj betonkeverőt. Elképesztő mennyiségű betont és maltert kevertem be vele az évek során, de a kis masina ide is velünk költözött, hiszen még mindig működőképes, és használható, pedig valamikor a 80-s évek végén vásároltuk.

Heteken át betonoztunk, de lassan megtelt az alap, és egyszer csak eljött a pillanat, és készen lett. Innentől már csak locsolni jártunk ki heteken át, mert akkoriban még nem építettek a kész alapra másnap falakat, hanem megvárták, amíg megköt a beton. Bár építész barátunk azt mondta, hogy a beton hosszú éveken át köt még, ha víz éri,de azért szerencsére annyit nem kellett várni vele.

Nekünk ez egy pihentetőbb szakasz volt, hiszen locsolni szinte szórakozás. 

Ám a "rengeteg" pénzünk, talán emlékeztek rá, 6.000.- Ft és plusz 40 ezer kölcsön eddigre bizony elfogyott. 

Azt tudtuk, hogy elvileg kölcsönt lehet már igényelni a kész alapra. Az egyetlen bank akkor az OTP volt, a takarékszövetkezeteken kívül, így természetesen az OTP-t kerestük meg a hiteligényünkkel. Létezett akkor kedvezményes hitel építkezésre, és szoc.pol. a gyerekekre. Mi megigényeltük a hitelt és a szoc.polt is, beígérve még egy gyereket. 

Ma, ha pár napon belül nem dől el, hogy megkapjuk-e a hitelt, már elégedetlenek vagyunk. Akkoriban ez hónapokig tartott. Így hónapokig jártunk be az OTP-be, ahol egyébként egy nagyon kedves hölgy volt az ügyintézőnk, de sajnos mindig csak annyit tudott mondani, hogy még nincs válasz, még nincs válasz.

És aztán jött egy telefonhívás, és bennem akkor összeomlott minden. Azzal hívott a hölgy, hogy baj van, hiszen a férjem nem magyar állampolgár, és ezért úgy tűnik el fogják utasítani a kérelmünket.

Gondoljátok el, ott álltunk ennyi erőfeszítés, ennyi munka után egy ház alappal, és azt mondták nem kapunk rá kölcsönt.

Teljesen kiborultam, hogy minden hiába volt, és hogy akkor mi lesz velünk, soha az életben nem lesz önálló életünk a saját lakásunkban, kuckónkban.

Máig nem tudom hogyan, de az ügyintézőnk a végén elintézte, hogy megkapjuk a hitelt. Ha ő nincs, akkor sosem épül meg az a ház. De ott volt, és bár nem adtunk neki egy fillért sem zsebbe, hiszen nem volt miből, de mégis megtett mindent, hogy segítsen, és a végén megérkezett a pénz a számlánkra.

Ha azt mondom 1980-s évek vége, építkezés, talán sokakban felmerül, hogy akkor konkrétan semmit nem lehetett kapni. Nem voltak építőanyagok, csak "pult alól", és hosszas várakozással.

Ráadásul mi valahonnan kitaláltuk, hogy megjelent az országban egy új építőanyag, ami egy speciális anyagból lévő falazó volt, és a külső elemeket feltöltötték perlittel, mondván sokkal jobb lesz így a ház szigetelése. Ezt az anyagot csak Gönyün lehetett kapni. De sebaj, hiszen van C fuvarunk, így megrendeltük a szükséges mennyiséget.Gönyüről. Majd amikor szóltak, hogy lehet menni érte, akkor egy pótos Ifával indultak érte a férjem és a sofőr. Gönyün felrakták nekik raklapon az anyagot és már jöhettek is. Szegény Ifa majd beleszakadt a súlyba, amíg nagy nehezen eljutottak a telekre. Itt pedig a férjem és a sofőr kézzel rakták le a pótos Ifáról a falazó elemeket, amelyekből a szigeteléssel megöltött darabok simán nyomtak 30 kg-t/darab. Könnyítésként szakadt az eső, a havaseső, amitől még át is ázott a perlit, tovább könnyítve az elemek súlyát, ill. "kellemesen" erős és hideg szél javított a körülményeken.

Ha jól emlékszem, kora reggeltől késő estig 3 ilyen fuvart csináltak meg. Mire haza ért szegény férjem se élő, se holt nem volt. De megvolt a falazó elem, amit a ház alapjának másik oldalára és a hátsó részére halmoztak fel.

Mindeközben én folyamatosan telefonáltam, és kerestem pl. tetőcserepet. Sehol, de sehol nem volt. Még a gyárból sem lehetett szerezni. Akkor indult a Bramac, abból lehetett volna rendelni, de ahhoz nagyon komoly fedélszéket kellett volna építeni, hiszen a Bramac betoncserép, komoly súlyt jelent. Drága is volt, szóval ezt nem tudtuk bevállalni.

Míg nem, a hidegkúti tüzépen valaki azt mondta a telefonba, hogy van x raklapnyi cserepük, amit elvihetek, ha rögtön érte megyek, és elhozom mindet, függetlenül attól, hogy kell-e mind vagy sem, mert ezek a raklapok valamiért megdőltek, és sanszosan sok benne a törött cserép.

Tipródtunk rajta kb. 5 percet, ennél többet akkoriban nem lehetett, mert az alatt legalább tízen jelentkeztek még cserépért, és azt mondtam OK, megyünk.

Azt tudtuk, hogy elvileg jóval több a cserép, mint ami kell nekünk, és ezért bíztunk abban, hogy ha sok is a törött, de azért elég lesz.

Már csak fuvart kellett szerezni, mert azért C fuvart úgy nem kaptunk, hogy most kérjük.

Valahonnan sikerült ismét egy pótos Ifát szerezni, és már rohantunk is a hidegkúti tüzépre. A két platóra raklapostól felrakták a cserepet, épp hogy elfért. És megindult a karaván Erzsébetre, a telekre. Akkor még nem tudtuk, hogy a szomszédasszonyunk ügyeskedése okán neki fogtak bevezetni az utcába a gázt. Mikor oda értünk akkor derült ki, hogy az egész utca fel van ásva. Földes utca volt, keskeny, az árok és a mellé halmozott föld mellett képtelenség volt bemenni még személyautóval is, nem hogy pótos Ifával.

Majdnem elsírtam magam, hogy akkor most mi a fenét csinálunk. Nem volt választás, a sofőr szépen lerakta a sarokra a járdára a cserepünket, és egy viszláttal el is ment. 

Mi pedig ott álltunk vagy 12 raklapnyi cseréppel bő 30 m távolságra a telkünktől. Járda még nem volt. Úttest nem volt. Ja, igen, a telken hely sem volt, hiszen egyik oldalon mindig az éppen szükséges sóder, vagy homok volt felhalmozva, a többi részen pedig az építőanyag állt. Így első körben helyet kellett csinálni a cserépnek.

Majd egy szál talicskával neki fogtunk befuvarozni. Én raktam meg a talicskát, ember betolta, lerakta. A szomszédok sajnálkozva nézték, hogy ismét micsoda sziszifuszi munkába fogtunk. Majd az egyik idősebb úr megsajnált minket, és felajánlotta a saját talicskáját, hogy legalább mindketten tudjuk fuvarozni és ne csak egyesével. Igazából nem voltam ettől heppi, mert nem volt könnyű a cseréppel megrakott talicskákat tolni.

Hosszú órákig szállítottuk a tengernyi cserepet, amiről kiderült hogy összesen nem volt benne még 10 db törött sem. Simán két házra elegendő cserepünk volt. És immáron a telken mozdulni sem lehetett.

Folytatása majd következik. De előtte még annyit, hogy mai fejjel nem is értem, hogy volt bátorságunk ebbe az egészbe belevágni? Nulla építőipari ismerettel, soha egyikünk sem volt senkinél segíteni építkezésen, ill. én egyszer egy barátnőméknél, 1 egész napot, ami nulla ismereteket adott. Hogy mertünk belevágni 6.000.- Ft-tal, ami akkor is nagyon, nagyon kevés volt? És hogy mertünk belevágni úgy, hogy tudtuk, nálunk szó sem lesz kalákában építkezésről? Nincsenek férfi barátok, nincsenek férfi rokonok, nincs senki, akit hívhatnánk. Mindent nekünk kettőnknek, egy férfinek és egy nőnek kell megoldania. Nulla pénzből, nulla tudással. 

Talán vitt minket a fiatalságunk. De azt hiszem leginkább az a remény, hogy végre önálló, saját életünk lehet. Ez adott erőt minden újabb lapát sóder megemeléséhez, vagy újabb más kihíváshoz. Mert volt még bőven.

Építsünk házat

Ma egy beszélgetés kapcsán merültek fel bennünk sztorik az első házunk felépítéséről. Nekem meg az jutott eszembe, hogy erről nem meséltem nektek, pedig van mit. Ha mégis, akkor bocsánat, legfeljebb újra olvassátok, de visszapörgettem a posztokat, és nem találtam ilyet.

Honnan is kezdjem? 

Talán onnan, hogy mind a férjem, mind én szegény családban nőttünk fel. Nem voltak házak, nyaralók a családjaink birtokában, volt egy-egy állami bérlakás, és a napi megélhetésre futotta még szűkösen a keresetből. Még visszamenőleg, a nagyszülőktől sem örököltünk semmit.

Így miután összeházasodtunk, tényleg üres zsebbel indultunk neki az életnek. Még lagzink sem volt, ahol nászajándékba kaphattunk volna pénzt. Minimális nászajándékot kaptunk egy-egy helyről és ennyi.

Illetve egyetlen kis reményünk volt, hogy az akkor már férjemnek volt némi megtakarítása. Törvényeket tisztelő emberekként akkor úgy gondoltuk, hogy ezt a megtakarítás hivatalosan, a két ország között átutalva kerüljön Magyarországra, ahol majd ezzel el tudjuk indítani az életünket. 

Nos, a sors még ezt is elvette tőlünk, de ez nem ennek a posztnak a témája, a lényeg csak annyi belőle, hogy ez a pénz sem segítette az életünk megalapozását.

Így hát más választásunk nem lévén, a szüleimmel laktunk egy lakásban, a mi szobánk 12 m2 volt. Később ide született a lányunk is, és még vele is ott éltünk 5 éves koráig.

Persze sokat gondolkodtunk azon, hogy tudnánk önállósodni. Az alábbi "lehetőségeink" voltak.

- tanácsi lakást igényelni - megtettük, mondták, hogy majd szóljunk újra ha már legalább 2 gyerekünk van, de jobb lenne a 3.

- munkahelyi építkezésből lakást igényelni - ezt is megtettem, de ágyba bújni nem voltam hajlandó érte a szakszervezeti titkárral.

- albérletbe menni - akkoriban egy albérlet csak 1 szoba bérlését jelentette, nem egy komplett lakásét. Egy szobánk volt így is, és a szüleim anyagi segítsége abban nyilvánult meg, hogy nem kértek hozzájárulást a rezsihez. 

- szociális lakást igényelni - erre sem voltunk jogosultak, ill. nem volt hozzá kellő ismeretség a tanácsnál, de talán jobb is, ha ezeknek a lakásoknak az állagára gondolok.

- társasház építkezésbe beszállni - ezek akkoriban arról szóltak, hogy nyelik a pénzt, ám soha az életben nem lesznek készen. És nem mellesleg akkori viszonylatban igen drágák voltak, amire szintén nem futotta.

- elcserélni a szüleim lakását kettőre. Ez soha fel nem merült bennem, mert ők is megkínlódtak azért a lakásért, nem akartam volna, hogy miattam ismét egy kis lyukba kényszerüljenek.

És ezzel nagyjából ki is merültek a lehetőségek. A tanácsi bérlakásra nem voltunk jogosultak, mert ahhoz túl sokat kerestünk. Társasház építkezést nem tudtuk vállalni, mert ahhoz meg túl keveset kerestünk. Az egyéb lehetőségek olyasmiket kívántak volna, ami a mi eszköztárunkban nem szerepelt.

Szóval teljesen kilátástalan volt, hogy valaha is sikerül saját lakásra szert tennünk, amikor is olvastam arról, hogy telkeket parcelláz az állam, és ezeket bérbe lehet venni. A telkeket nem kellett készpénzért megvenni, lehetett rá hitelt felvenni. 99 évre adták bérbe a szerződés szerint, ez azért elég soknak tűnt. Annyit kellett vállalni, hogy talán 5 éven belül felépítjük rá a házat.

Végső elkeseredésemben mondtam akkor a férjemnek, hogy hozzon erről egy pályázati anyagot, mert úgy kellett pályázni ezekre, és nézzük meg. Mi bajunk lehet? Úgy sem fogjuk megkapni, de legalább álmodozzunk róla.

Hozott is egy hatalmas paksamétát, aminek a nagy része a parcellázott telkekről szólt. Igazából elég gyorsan átnéztük, mert a mi nulla forintos megtakarításunk igen csak szűkre szabta a lehetőségeinket. 

Illetve hazudok, mert miután a férjem átköltözött olyan állása volt másfél évig, ahol kiemelkedően jól keresett, és onnan volt egy "óriási" megtakarításunk, talán 40 ezer forint. Ennyit tudtunk önrészre szánni, ehhez mérten kellett telket keresni.

Két telket pályáztunk meg, és el is felejtettem az egészet. 

Aztán egy augusztusi napon vastag boríték érkezett, és a benne lévő levélben az állt, hogy megkaphatjuk az egyik telket  Budapesten a XX. kerületben.

Sosem felejtem el, kezem-lábam remegett, potyogtak a könnyeim és el sem akartam hinni, hogy amit olvasok az igaz. De az volt.

Elrohantunk megnézni az akkor még világ végének érzett Erzsébetre a telket. Egy kis utcában volt három üres telek , amiből a középsőn már folyt egy építkezés, és volt a két szélső, amiből az egyiket ajánlották nekünk. Égig érő dzsungel volt a telken, be sem tudtunk szinte menni megnézni, hogy mi merre hány méter. De persze elfogadtuk, és boldogan mentünk intézni az egészet. Erre nagyon gyorsan megkaptuk a hitelt is, hiszen a 40 ezer forintocskánk nem volt elég rá. Olyan 200 ezer forint körül volt talán az ára a teleknek, de hangsúlyozom, hogy ezt akkor bérleti díjként határozták meg. 

Így hát lett egy bérelt telkünk, és egy 160 ezres adósságunk. 

Sem a férjem, sem az én családomban soha senki nem építkezett, ezért halvány lila fogalmunk sem volt arról, hogy házépítés. A férjem végzettsége akkor autótechnikus volt, az enyém okleveles közgazdász. Mondjam azt, hogy gőzünk nem volt arról, hogy mi kell a malterbe, a betonba?

Nem baj, azért mi repkedtünk a boldogságtól, és belevágtunk életünk egyik legnagyobb vállalkozásába. 

A megtakarításból maradt összesen 6.000.- forintunk. Igen, jó az összeg, nem maradtak le nullák.

Felvettünk 20.000.- Ft személyi kölcsönt. És kértünk 20.000.- Ft-t kölcsön a férjem főnökétől. Évám, ha olvasod, örök hála nektek érte.

Ebből a hatalmas összegből kellett tervet varázsolni, engedélyeztetni, és min. az alap elkészültéig felhúzni a házat, miközben már bevezettettük a közműveket, mert a telken nem volt semmi. Mondjuk akkor ez még csak az áramot és vizet jelentette, de ezek mind pénzbe kerültek.

Létezett akkor kész terv. Igen, lehetett ilyet kapni, teljes dokumentációval, és amit mi kiválasztottunk mindössze 2.000.- Ft volt. Sok házat láttam az országban azóta, ami ugyanazzal a tervvel készült. De ez nem zavart minket. 

A terv szerint pince nem volt. Erre nem lett volna pénzünk. Viszont a ház kétszintes volt, egy nagyon klassz nyitott tetőtérrel a nappali felett.

Szóval oda voltunk, hogy milyen csoda házunk lesz, még ha először nem is lesz pénzünk arra, hogy mindkét szint készen legyen költözésre.

Aztán kiderült, hogy a tervet engedélyeztetni kell, sőt, a telekre kell alakítani. Ehhez viszont már mindenképpen szükség volt egy mérnökre. 

Hála az égnek egy ismeretségből találtunk egyet, aki elintézte a ház adaptálását a telekre, és elintézte az összes engedélyt, a tűzoltóságtól kezdve nem tudom még miken át, és végső soron a kerületi tanács műszaki osztálya megadta az engedélyt az építkezésre, de persze ezek sem ingyen voltak.

Első körben kerítés kellett volna, meg szerszámok, talicska és hasonlók. Ezeket férjem egyik kollégája szerezte nekünk az akkor szokásos módon, nem részletezném, bár természetesen nem loptuk. Bolti új cuccok voltak, és fillérekbe kerültek nekünk.

Az áram bekötését anyu segítségével tudtuk intézni, mert ő az ELMÜ-nél dolgozott. Így lett nekünk 3 fázisunk, és 30 amperes óránk, ami egészen extrának számított.

Az építkezéshez kellett még víz is. És nagy meglepetésünkre közölték, hogy akkor kellene egy vízakna is. Ne nevessetek, fogalmunk nem volt ezekről.

Szóval kimentünk a telekre és próbáltuk felszámolni a dzsungelt, kézzel. Ha azt mondom nem sikerült, akkor sejtem senki nem lepődik meg. A középső telekről ledózerolták a dzsungelt és az összes föld onnan átkerült így a két szélső telekre, felnyomva az ottani bokrokra. Hiába irtottuk mi a bokrokat, gazt, amikor majd egy méter magasan borította a föld.

Nem volt más választásunk, mint hívni a traktort, meg teherautót hozzá, hogy gyalulják le a telket. Nem emlékszem már rá pontosan, de talán 6 - 7 nagy teherautónyi földet, bokrot, dzsungelt és ki tudja még mit vittek el akkor, na és szinte az összes maradék pénzünket is.

A tiszta placcon már tudtunk kerítést építeni. Az oszlopokhoz a betont a férjem kézzel keverte talicskában. De örültünk, hogy voltak vascsövek és volt drótháló, és hogy a C fuvarban szinte ingyen hozták a sódert, bár a cement azért már nem volt annyira olcsó. 

Aztán teherautó oldalfalakból építettünk egy sufnit is, ahova be tudtuk rakni a szerszámokat. Sosem felejtem el, nagy boldogan ástunk egy budit is, és ott a sufnin belül építettük meg, mondván erre sem kell külön költeni, hogy megvegyük készen. Tényleg fel sem merült, hogy azért ez okozhat a későbbiekben gondokat. :)

És akkor meg kellett csinálni a vízaknát. Ami azért nem csak annyi, hogy ásunk egy gödröt és kész. Fenéket. Megvan hogy mekkora kell legyen, milyen mély legyen, milyen szerelvények kerüljenek bele és nyilván kell belőle egy kerti csap is, amiről majd tudjuk a vizet venni az építkezéshez. 

Életünk első építménye volt, teljesen kézi erővel készült, és szinte csak a férjem keze munkája volt. Kiásta, bezsaluzta - na az még egy pokoli meló, és aztán kézzel bekeverte a betont és be betonozta. 

Iszonyat kemény volt egyedül, azt hittem ebbe megpusztul. 

De meglett a vízakna, és megérkezett hozzá a víz is. 

Volt már áram, volt már víz, volt adaptált és engedélyezett terv, nosza építsünk házat. 

De ezt majd a következő posztban tesszük meg! 

Coming out by me és némi női nyafogás

Remélem mindenki izgul, hogy hűha, vajon mivel akarok én előrukkolni, ami eddig titok volt? Nos, el kell keserítsek mindenkit, mert egészen egyszerű dolog, amit gondoltam megosztok veletek, mégpedig az, hogy én bizony nem szeretek főzni. Mit nem szeretek? Finoman fogalmaztam, ha csak ennyit mondok.

Velem szemben számos barátom, rokonom, ismerősöm viszont nagyon szereti a főzést. Néhányszor megkérdeztem tőlük is, no meg a mostani nagy gasztroforradalom mellett olvashattam is sokak véleményét, hogy ők azért szeretnek főzni, mert

- örömet szereznek vele a családjuknak, vendégeknek, barátoknak, és micsoda jó dolog az, amikor látod, hogy jó ízűen fogyasztják el, amit alkottál nekik. Nekem ezzel csak annyi a bajom, hogy miért kell viszont nekem adott esetben órákat szenvednem azért, hogy ezt az örömet láthassam az ő orcájukon?

- megnyugtat a tennivalók rendje, és hogy közben nem lehet másra figyelni. Hát engem max. felidegesít a főzés, míg a kertészkedés meg engem nyugtat meg, és sejtem van akit nem.

Nagyjából azt hiszem ez a két dolog szokott elhangzani, amikkel én továbbra sem lettem meggyőzve a főzés nagyszerűségéről. 

Persze azért főzök, olykor sütök én is. Hiszen családom van, enniük kell, sőt, nekem is, és bár válogatós vagyok, de azért szeretek enni. Szerintem nem is főzök rosszul, bár azért senki nem úgy ismer, hogy hű, na az ő főztje az mindent visz. De amit megcsinálok az ízletes, fogyasztható.

Mi több, érdekelnek a főzős vetélkedők, én még Gordon a Pokol konyhája című műsorát is szívesen megnézem olykor, olykor, míg a hazai Konyhafőnök című vetélkedőt kifejezetten kedvelem.

Ha hiszitek ha nem, van egy csomó szakácskönyvem. Bár nekem legjobban a Planétás recept kártyák jöttek be, no meg ugye Horváth Ilona, de az a szakácskönyvem valahogy kámforrá vált.

Szoktam recepteket is kérni. Ha annyira nagyon elvarázsolt, aminek elkértem a receptjét, akkor egyszer talán elkészítem. Többször már csak nagyon, nagyon ritkán.

Sőt, mióta élvezem az internet nyújtotta lehetőségeket, azóta bizony külön mappám van, az elmentett ennivalókról, sütnivalókról, max. soha az életben ki nem próbálom őket. Bár azért van egy-két recept, ami bingó volt nagyon, de ezek általában süti receptek.

Szóval ez van. Nekem a főzés kényszerű munka, ami egyetlen percig nem okoz örömet, sőt olykor, ha látom, hogy több órányi munkám eltűnik bennünk nagyjából 10-15 perc alatt, akkor még kifejezetten bosszant is.

De akkor jöjjenek a női nyafik is, ami erősen kapcsolódik a főzéshez.

Konkrétan most ez az egész onnan merült fel bennem, hogy a költözés kapcsán van egy új konyhám, ahol beépített tűzhely és sütő van. Mindkettő márkás cucc, és remekül működik.

De azt árulja már el nekem valaki, hogy egy tűzhelyen, ahol többféle méretű gázrózsák vannak, vajon mi a csudáért nem kerülhetnek ezek minden esetben a felette lévő rács közepére, hogy ha ráteszek egy edényt, akkor ne kelljen féloldalasan rátennem, hogy egyformán érje a láng? 

És nem, ez nem az első ilyen tűzhely.

Valamint azt is szeretném tudni, hogy miért nem lehet egyszerre feltenni egy tűzhelyre egy nagy leveses fazekat, mert ugye húslevest pl. nem 2 literes fazékban főz az ember, és mellé még egy nagyobb edényt, de adott esetben még a jóval kisebb is alig fér el?

A korábbi tűzhelyem direkt széles változat volt, úgy keresgéltem, hogy találjak olyat, amin tudok egyszerre két fazekat is használni, mert egy két fogásos ebéd bizony nem egy edényben fő meg. De sajnos a mostani meg a szokásos méret, ma pl. a két palacsinta sütő is csak nehezen fért meg egymás mellett. 

Arról már nem is akarok beszélni, hogy a nyomorult rács az letisztíthatatlan, akkor is, ha valaki állandóan letörli.

Aztán azt is megkérdezném, hogy vajon miért kell egy olajsütőnek annyi apró kis résből állnia? 

Igen, volt korábban olajsütőm, de már évek óta nincs. Ugyanis képtelenség kitakarítani a legvadabb zsíroldóval is, hiszen pl. a teteje pár milliméteres kis vájatokból áll, amiből a világon semmivel ki nem lehet robbantani az odasült ragadós olajgőzt. De vajon mi a fenéért kellenek azok a vájatok? Nem szolgálnak semmi elfogadható célt.

Ahogy azt sem értem, hogy miért kell olyan nagyon dizájnos formát adni a különböző műanyag tárolóknak, értem ez alatt a túrókrémes dobozokat, pudingos, vagy éppen valami krémes sütis dobozokat, és az összes többit? Ezekből teljesen kiszedni azt, ami benne volt szinte lehetetlen. 

Ezekre szoktam volt mindig azt mondani, hogy ezt csak férfi tervezhette, már bocsánat. Azokból is olyan, aki életében nem fordult elő a konyhában. Ő a maga mérnöki, vagy tervezői fejével kitalálja, mások meg simán legyártják a nélkül, hogy belegondolnának annak a valaminek a funkcionalitásába és abba, hogy vajon tényleg jó lesz e úgy ahogy kitalálták?

Van olyan, egyébként jó minőségű fazekam és lábasom, amit nagyon nem szeretek használni, mert csuda dizájnos füle van, csak éppen rommá égetjük magunkat vele minden esetben, amikor használjuk, mert annyira nagy ívű és olyan távol van magától az edénytől, hogy nagyon nehéz vele dolgozni. Persze, én is hibás vagyok, minek vettem meg, miért nem néztem meg, hogy jó lesz-e? Bocs, de az üzletben nem tudom kipróbálni azt, hogy amikor leszűröm belőle a forró vizet, akkor égetni fog e a füle vagy sem, mert rosszul van kitalálva.

És azt hiszem még számos dolgot sorolhatnánk fel, hogy mi és menyire célszerűtlen a konyhában, de végezetül inkább elmesélek egy régi esetet, ami azért már inkább a vicc kategóriát súrolja.

Anyósom hívott be egyszer a konyhába, hogy mutasson valamit. Nem tudom van-e összefüggés, de ez még a nyolcvanas évek legeleje és Romániában történt.

Elővette a vadonatúj reszelőjét. Tudjátok, azt a négy oldalast, amin almát reszelünk, meg uborkát, meg reszelős tésztát, és sajtot is lehet. Mutatja nekem, hogy nézzem már meg, és áruljam el, szerintem ezt hogy kell használni?

Nos, a gond mindösszesen annyi volt, hogy az egész befelé volt fordítva. Az összes éles felület, ahol bármit is reszelni lehetett volna, belül volt. Így teljesen használhatatlan volt az egész.

Szerencsére ennél azért jobbak a konyhai felszereléseim. 

Jó főzőcskézést mindenkinek! Annak aki szereti azért, aki meg nem, annak azért!

Haladunk, ha kicsit lassan is - szóval az iroda már az új helyén

Azért nehogy bárki azt higgye, a ház kész, és mi élünk benne nagy boldogan, kényelmesen, nyugisan. Csak az iroda helyiség nagyon kifogott rajtunk, és bár azt hittük pár nap alatt meglesz, nem egészen úgy sikerült.

Az történt ugyanis, hogy eredetileg úgy gondoltuk, hogy minden helyiséget mész festékkel fogunk kifesteni. Nem kell megijedni, nem mindent fehérre, hiszen a mészfestéket színezni is lehet, és így is terveztük.

Aztán pont az iroda kapcsán merült fel, hogy amikor berendezzük akkor valaki lesz olyan szerencsés kettőnk közül, hogy háttal üljön az egyik külső falnak, és így esélyekkel indul, hogy lefagy a háta, a veséje. 

Törtük az okos kis fejünket, hogy mi is lehetne a megoldás? Az előző házunkban két falat leszigeteltünk álmennyezettel, és jól működött. Ezen a vonalon indultunk el. Nem akarom sokáig húzni-magyarázni, mert elmentünk az áruházba, ahol a végre tényleg hozzá értő eladó elárulta, hogy létezik szigetelés is a falra, belülről. 

Nosza, mondtuk, akkor a két kifelé néző falat leszigeteljük, és máris megoldva a gond. Persze, a vese már nem fagy le, de hozott a dolog újabb gondokat. A szigetelés műanyag, és ezért nem festhető mészfestékkel. Ő bizony diszperzitet kíván. Akkor most mi legyen? 

Továbbra is kitartottunk a mellett, hogy alapvetően legyen mészfesték. Tehát arra jutottunk, hogy a plafont és a két belső falat színezett mészfestékkel festjük, míg a szigetelt falakat diszperzittel, amit szintén színezni kívántunk.

Mészfestékben volt már korábbról tapasztalat, ezért is mertünk belevágni.

Aztán elindult a munka. Férjem szépen felragasztotta a szigetelő lapokat, ki is fugázta. Aztán kaptak a falak egy alapozót. Tényleg nem érdemes megspórolni, sem anyagilag, sem munkailag, mert a festés sokkal könnyebb utána.

Majd elérkezett a pillanat, hogy be kell keverni a festéket a színezővel. A korábbi tapasztalatok alapján kedves párom egy laza mozdulattal beleszórta a port a festékbe és neki fogott keverni, géppel is. Ám a por nem és nem oldódott fel. Rögtön csináltunk belőle próba festést is, szép csíkos lett, hiszen a porszemcsék azzá tették.

Eléggé elkeserítő volt, de hagytuk oldódni, és a végén azért úgy tűnt nem lesz rossz. Így hát a házi maestro neki is fogott és szépen végig festette a plafont, a falakat, hengerrel, és a díszléc melletti részeket külön ecsettel, nagyon oda figyelve, hogy csak egy irányba fessen, hogy az esetleges csíkok csak egy irányba legyenek. Arra gondoltunk még érdekes is lehet így a fal.

Hát az lett. Másnap reggel mikor megláttam, már tudtam, nem marad így. Ember is így gondolta, és közölte, hogy ő hengerrel nem tud festeni, az csak a tv-ben van úgy, hogy fogja, végighúzza és máris kész és szuper minden. 

Így szegényem fogta, és ecsettel ismét végigfestette a két falat és a plafont is.

Az eredmény siralmas lett. 

Ekkor úgy határoztunk, hogy mivel közben megnéztük és mint kiderült a színező port előbb kevés vízben fel kellene oldani, hogy a maradék festéket már így színezzük meg, és átfesti még egyszer. Igen, igen, ez már a harmadik réteg lett. 

Az eredmény látható a fotókon. De úgy döntöttünk, hogy mivel több festéket nem bír el a fal, valamint sanszosan ahogy kiszárad majd, azért halványul a festék, hogy direkt akartuk ilyen márványosra, foltosra.

Aztán jött a diszperziós festék, amihez a színező eleve folyékony halmazállapotú volt. Nagyon szép színt lehetett vele kikeverni, és csodásan befogta a falat egyetlen réteg festék is. 

Lehetne mondani, hogy persze, a szigetelő anyagon elég egy réteg. De nem, mert egy fal a mészfestékesből is ezzel lett végül lefestve, mert arra már nem jutott harmadik réteg. És igen, ez is remek lett.

Így most kicsit izgalmas lett a falak színe, de szerintem még fog száradni és akkor változik. Végül is tél van, nem lehet szellőztetni, mert jó hideg is van, kivéve ma. És három réteg festéknek kell idő, amíg kiszárad. 

Ma pedig végre neki fogtunk a beköltözésnek is. Bútorok már a helyükön, de a sok cucc még nincs kirámolva. Nekem mára elég volt a bútorok huzavonája, takarítása, rakosgatása is bőven. A holmikat majd hétvégén kirakodom.

Akció indul:

Mindenesetre az itteni küzdelem után úgy döntöttünk, hogy szépen megy diszperziós festék a továbbiakban minden falra. Nem fogunk vért izzadni ezzel a mészfestékkel.

Most a jövendő hálószoba következik, amit ki kell rámolni először. Eddig ott volt az iroda, tehát bútor már eleve sok kijött onnan. Még vannak ott dobozok is, amiben az irodai holmik vannak. Holnap azok is eltűnnek. A maradékot pedig megpróbáljuk elrakodni ahova tudjuk, és ahol nincs útban. Aztán indulhat a hálószoba rendbetétele.

Szigetelés, ha kell fal javítás, alapozás, festés. Ám oda új padlót is akarunk rakni, mert ott nem szép az ami van, és ami majd oda érkezik bútor, azt nem fogjuk tudni onnan ki-becipelni, ha később raknánk új padlót.

Szóval munkára fel, folytatása következik. Van rá egy hónapunk.

Azért a németekre mégis lehet számítani

A büntetéssel kapcsolatban tegnap küldtem el a faxot, hogy nem én voltam ott, nem az én rendszámom van a fotón, nem az én kocsim van a fotón, és egyébként is igen régen jártam Németországban.

Ma meg is jött a válasz. Bocsánatot kértek, és lezárták ellenem az eljárást, tévesen azonosították az országot, amikor a fotó alapján elindították az eljárást.

Egy gonddal kevesebb! Bár mindig minden ilyen gyorsan megoldódna!

👍😀🚗

Egy csodás nap margójára - avagy megbüntetnek Németországból

A mai napom már eleve rosszul kezdődött, nem is kicsit. Erről csak annyit, hogy idős anyámmal kapcsolatos történések voltak, de ezt nem szeretném részletezni.

Majd mentem a régi címünkre a levelekért, amelyek között egy értesítő is volt. Így irány a helyi posta, ahova amúgy is mentem volna reklamálni az utánküldést. 

Ott közölték, hogy a levél éppen ismét a postásnál van, ezért nem tudják oda adni.

Mondtam, akkor most asztalt borítok. Megkérdeztem, hogy ha december 1.-én adok egy megbízást utánküldésre december 16.-tól kezdődően, fizetek érte, akkor vajon mit kellene még tennem, hogy ne a régi címre kézbesítsék a küldeményeket?

A vezető közölte, hogy elnézést, de sok a helyettesítés, majd szól a kollégáknak, és akkor a ma újra kézbesített levelet is az új címre kérem?

Nem, miért is kérném oda, szeretnék érte ismét autózni 60 km-t.

Megkérdeztem hogy egyáltalán tudnak róla, mert nem láttam szándékot, hogy lemásolja a papírjaimat, mire közölte, hogy igen, tud róla, két névre szóló küldeményt is kértünk után küldeni.

Hát bakker, a vezető ránéz a papíromra, és tud róla, a postás meg gond nélkül viszi a leveleket a régi címre.

A megkapott levelek között az egyik az én nevemre szólt Frau megszólítással. 

Nagyon ritkán előfordul, hogy ilyen-olyan reklámféle anyagot kapunk Németországból, azt hittem ez is valami olyan.

Itthon, mikor kibontottam, ért a nagy meglepetés.

Valóban Németországból érkezett, még pedig közlekedési bírság. A levél szerint decemberben Németországban mobil telefonáltam az Opel típusú gépkocsimmal, és ezért leszek olyan jó 75 Eurót, és még további 28,50 Euró illetéket és költséget megfizetni.

Utoljára 1982-ben közlekedtem Németországban gépkocsival, akkor sem sajáttal és pláne nem ott, ahol a levél mondja. Mellesleg Németországban azóta sem jártam.

Minden végigszaladt a fejemen, hogy esetleg valaki elment Németországba a kocsival, amikor le volt adva vizsgázni, de az még novemberben volt. Meg egyébként is.

Aztán lapozok és találok egy ilyen fotót. 

A fiam gratulált a kamionos jogsimhoz. Én mondtam, hogy kifizetem a büntetést, ha az Opel Corsa-ból Mercedes trailerré avanzsált gépjárművet rakománnyal, forgalmival, kulccsal együtt megkapom.

A levélben kifejezetten szerepel, hogy az Opel gépjárművemmel követtem el a kihágást. Ismer bárki is Opel trailert? Pláne, amin Mercedes csillag van?

Van válaszűrlap is. Magyarra fordítva, nyilvánvalóan valami automatával. Van benne olyan pont, hogy nem ismerem el a kihágást, és akkor leszek szíves megindokolni. Németül!

Momentán nem beszélem a germán nyelvet. Helyette elég jól bírom a magyart, amely tudomásom szerint az EU-ban elfogadott, és hivatalos ügyek intézésében is használhatom. 

Ja, és január 9.-ig kell válaszolnom, az amúgy már egy hete a postaládában dekkoló levélre, amit ugye a posta jóvoltából cseppet késve kaptam meg. És nem, email cím nincs megadva, sőt, azt is leírják, hogy csak elektromos aláírással küldhetnék emailt.

Szóval holnap forgalmit másolok, autót fotózok, kitöltöm a válaszűrlapot angolul, ne mondják, hogy szemét vagyok, azt talán még megértik a német hatóságok is, ha már botor módon németül nem voltam képes megtanulni. És jó pénzért levelet küldök, hogy úgy érzem nem én követtem el a kihágást, és talán nézzék meg jobban a rendszámot is, amelynél egyikünk sem azt vélte felfedezni, hogy Magyarország lenne a rendszám kibocsátási helye, hanem talán Litvánia.

A munkában ma felmerülő problémákról nem is írok. Ennyi elég egy napra. A fejem mindenesetre mindjárt szét robban. Tudom, öreg vagyok, és az időjárás miatt van.

Szebb napot mindenkinek!

BÚÉK!

Boldog új évet mindenkinek! 

Elkezdődött nálunk is az új év. Bosszúságokkal, jobb történésekkel. 

A költözés kapcsán még december 1.-én adtam megbízást a postának, hogy december 16.-tól a leveleinket már ide, az új házba kézbesítsék. Kemény pénzeket is elkértek érte. Erre tegnap hív az új lakó, hogy tele a postaláda a leveleinkkel. És fontos levelek jönnek nekünk, mert a céges levelezésünkben szinte csak olyan van.

Gondoltam felhívom az ügyfélszolgálatot, ami a honlapjuk szerint reggel 8-tól működik. Hívom, mire az automata bemondja reggel fél 9 körül, hogy hívjam őket majd újra munkanapon!

Bakker, én meg egész nap dolgoztam ma már, mert azt hittem munkanap van, pedig a posta szerint nem!

A lényeg, hogy most mehetünk vissza a régi házhoz a levelezésért, és aztán megyek és a postára borítom az asztalt!

Aztán átestem egy kisebb infarktuson is. A működésünk alapfeltétele, hogy legyen felelősségbiztosításunk. Ennek a paramétereit "hála az égnek" mindig az EU határozza meg és természetesen euróban, így a forintosítás okán szokott változni, amit mindig lerendez a biztosító egy módosítással, változatlan kötvényszám mellett.

Most is kaptam ilyen tartalmú levelet tőlük, és biztos én vagyok a hibás, hogy költözés közben nem olvastam el az első betűtől az utolsóig, de azt hogy aláírt ajánlatot kell beküldenem azt vettem, és meg is csináltam. 

Erre ma ellenőrzöm a szerződést, és a biztosítói portál közli velem, hogy törölt a szerződés.

Azonnal szívrohamot kaptam, hogy jaj, mit nem csináltam jól, és miért törölték, és hogy intézem el, hogy azonnal legyen másik, és vajon értesítette-e már a biztosító a felügyeleti szervünket az MNB-t, hogy nincs, és akkor azok visszavonják az engedélyünket, és jaj, meg jaj, és most miért?

Hívtam a kapcsolattartót, nem vette fel, hagytam üzenetet.

Aztán gondoltam én, hogy rákeresek név szerint a portálon, és lőn! Új kötvényszámon van immáron a szerződés. 

De a lényeg, hogy VAN!!!

Én pedig még fél órát sétálgattam a lakásban - kint nagyon hideg volt - hogy lenyugodjak.

De aztán történt jó is, mert végre valahára megérkezett a karácsonyi ajándékunk, amit Londonban élő csemetéinktől kaptunk. A megrendelést a cég egy laza mozdulattal nem vette észre, és karácsony előtt meg sem próbálták elküldeni. Így hosszas reklamálás, és izgalom után, ma végre megérkezett. 

Az ajándék pedig egy kis rádió, amit kértünk a Jézuskától, hogy legyen mit hallgatni a konyhában, az irodában.

Közben persze életem párja lelkesen dolgozik is azon, hogy elkészüljön az iroda helyiségünk is.

A ház kívülről nincs leszigetelve, ezért a külső falakra tesz most fel szigetelést belülről, hogy aki majd a fal előtt ül, annak ne fagyjon le se a háta, se a veséje.

Most már úgy tűnik ez is készen van, mehet majd az alapozása a falaknak, aztán a festése is, és hétvégére remélhetőleg sikerül berendezni az irodahelyiséget is.

Ez nagy lépés lesz afelé, hogy készen legyünk, bár még bőven marad tennivaló utána is. 

Amúgy igen hideg van, szürkeség van, zúzmara van. Én nem vagyok egy hisztis valaki időjárásilag, bírom a hideget, a meleget mondjuk kevésbé, nem szokott zavarni a hó, az eső sem, ha nem napokon át esik, sőt még a ködöt is kedvelem olykor, mert van amikor finom, sós tenger illata van.

Ám a téli szürkeségtől hisztis leszek. És ma megint olyan volt. Ezért csak annyira mozdultam ki, hogy átvettem a futártól az ajándékot, meg enni adtam a madaraknak. 

Bocs a minőségért, de ritkán videózok, és ráadásul ablakon keresztül csináltam. De képzeljétek, ez a bokor és rajta a sok madárka pont a nappalink ablaka előtt van. És ha lassan mozgunk, akkor nem is reppennek el, ha megállunk az ablak előtt nézni őket. Nagyon helyesek.

Jó estét nektek! És tudjátok, január, február ... itt a nyár!