Valamilyen voltam, de már nem vagyok az!

A blogger kihívás utolsó előtti posztja következik. 

Talán említettem már, hogy milyen voltam gyereknek és milyen vagyok ma. De mivel ma ez a feladat, így leírom nektek.

Kicsinek szerintem nagyon-nagyon jó gyerek voltam. Ahova letettek, ott megmaradtam, amit mondtak, úgy viselkedtem. 

Suliban jó tanuló voltam, mindig készen voltak a leckéim, és ha feleltettek, jól válaszoltam. 

Viszont teljes mértékben introvertált voltam. Magamtól soha nem jelentkeztem, magamtól soha nem szóltam hozzá semmihez, se az iskolában, se magán beszélgetésekben.

Rendkívül nehezen teremtettem kapcsolatokat. Féltem szinte mindenkitől és mindentől. Ezért inkább próbáltam láthatatlan lenni, hogy senkinek ne  tűnjön fel, hogy ott vagyok.

Az, hogy nem éreztem magam jól így, az más kérdés, de nem tudtam akkor még változtatni ezen.

Ahogy teltek az évek, azért nyilván kicsit sikerült nyitnom, mert azért lettek barátnőim, de alapvetően továbbra is megmaradtam a jó kislány szerepkörben.

Viszont egy dolog már azt hiszem kicsi koromtól megvolt bennem, a makacsságom, az elhatározottságom. Úgy emlékszem, mindig voltak olyan dolgok, amiket akkor is megcsináltam, ha az másoknak nem tetszett.

Az egyetem első évét valójában nem a saját sulimban töltöttem, hanem az akkori barátnőmmel az ELTE-n, mert hogy ő odajárt. Az ő csoportjával jártam bulizni, velük utaztam el nyáron Erdélybe, velük jártam kirándulni. 

Nálunk másodévtől alakultak ki a végleges csoportok szakonként, így mielőtt elindult a második év szinte az egész nyaramat egy nagyon komoly gondolat töltötte ki. 

Egyértelműen megállapítottam, hogy nekem nagyon nem jó az, ahogy élek. Nagyon nem jó, hogy mindig háttérbe húzódok, hogy nem merek soha semmiben részt venni, soha semmihez hozzászólni, és ezáltal igazából magányos vagyok és semmilyen élményben nincs részem.

Talán túl kritikusan szemléltem az embereket is akkoriban. Így arra is rájöttem, hogy ez sem jó. Az meg különösen nem, hogy első ránézésre ítélek meg másokat, és teszem el őket ennek megfelelően a fejemben különböző fakkokba, és onnan többé nem tudnak kikerülni.

Így nyár végére óriási elhatározásra jutottam. A legfontosabb az volt, hogy jól akartam magam érezni. Részese akartam lenni a többiek életének, bulizásának, kalandjainak. Ehhez pedig ki kellett nyílnom.

Szerencsémre egy olyan csoporttárs lett ott akkor a barátnőm, aki szerintem pont az én ellentétem volt. És bár sosem mondta, hogy valamit ne így, hanem amúgy csináljak, mégis mellette azt hiszem nekem is sikerült nagyon sokat változnom, és sokkal nyíltabb lettem, mint előtte valaha is voltam.

Nem lettem persze én a társaság közepe, ahogy ma sem vagyok az. Ehhez nincs olyan kisugárzásom, ami mindenki figyelmét rám vonná, és leginkább nincs olyan humorérzékem, illetve inkább nem vagyok olyan vicces, aki remek poénokkal mindig elszórakoztatja a társaságot. 

De már bátrabban leültem egy-egy társaság mellé, részt vettem a beszélgetéseikben, idétlenkedéseikben és igen, sokkal jobban éreztem magam már ettől is. Pedig azért még fényévekre voltam akkor is attól, amit igazán szerettem volna.

Mégis azt kell mondanom, hogy a változás felé ez a nyár indított el, és az, hogy képes voltam magamon úgy "dolgozni", hogy elinduljak arra, amerre mindig vágytam, de sosem mertem arra menni.

Aztán jött valaki az életembe, aki olyan stabil és megbízható hátteret adott és ad a mai napig, hogy mellette teljesen kinyíltam. Sőt, túlzottan is. Sokszor érzem, hogy túl könnyen tárulkozom ki akár vadidegenek felé is, amit nem kellene. Hála az égnek, nem igen éltek még vissza vele, bár sajnos volt erre is példa, de mégis, tudom, hogy nem feltétlenül érdekel mindenkit az én életem, a lelkem, a gondolataim. És ezzel nincs is baj, hiszen engem sem érdekel mindenki. Ezért ma már inkább arra próbálom dresszírozni magam, hogy legyek visszafogottabb, és ne nyomuljak rá azonnal mindenkire saját magammal.

Így hát az történt, hogy egy szelíd, csendes, félős kislányból egy némileg nagyszájú, nyomulós, talán olykor erőszakos nőszemély lettem. Az előbb sorolt hibákkal együtt is úgy gondolom, hogy így sokkal teljesebb és boldogabb lett az életem. És már csak azt bánom, hogy ez nem korábban történt meg velem. De ha így történt, akkor így történt, és én ennek is örülök.