Jó kislány versus gyermekkori csínytevések

Igen, én egy igazi jó kislány voltam. Amire már emlékszem egészen kicsi koromból is, az az, hogy mindig szót fogadok, mindig csendes vagyok, ahova letesznek ott maradok és igazából nincs sok gond velem. 

De ha ma visszagondolok egy-két dologra, akkor valószínűleg nem ilyennek születtem. Mert emlékszem arra, hogy egészen kicsinek pl. imádtam azt játszani, hogy megállok, és valaki hirtelen kirántja alólam a lábam. Persze, mindig csak ágyon csináltuk, tehát mindig puhára estem, de nagyon élveztem ezt. Anyám kevésbé. Ő akárhányszor meglátta, mindig közölte, hogy ezt rögtön fejezzük be, mert ez meg az fog történni.

Aztán azt is nagyon szerettem, amikor télen szánkózó domb híján mi az úttesten szánkóztunk, és mivel én voltam a legkisebb, a többiek mindig engem húztak a szánkón. De ez még nem lett volna túl izgalmas. Az azonban, hogy szaladtak és egyszer csak hirtelen megállva visszarántottak és fejjel előre borultam a nagy hóba, na az már szuper volt. 

Erről talán nem voltam letiltva, mert talán sosem látták a szüleim.

Három éves koromban lettem szemüveges. Onnantól egész biztosan túl féltett anyám. Mindentől, a legkisebb eleséstől is olyan szinten féltett, és olyan mélyre ültette belém az ettől való félelmet, hogy igen, egész életemben rettegtem attól, hogy elesek, és ez ma is így van. Ez pedig sok mindentől visszafog egy gyereket.

Aztán hat éves koromban kaptam egy szívizom gyulladást. Akkoriban ez még halálos kórnak számított. Mivel most én írom ezeket a sorokat, nyilvánvaló, hogy túléltem, ám onnantól szigorúan eltiltottak a legkisebb mozgástól is. A legerőteljesebb megmozdulás a séta lehetett. Futni, szaladgálni, vagy bármi mást szigorúan tilos volt. 

Persze, gyerekként nyilván nem tartottam be mindent, de azért alaposan belém plántálták ezeket, és így soha nem voltam ügyes, fürge, jó mozgású kisgyerek. Minden sport is tilos volt természetesen, ezért azóta sincs mozgás igényem, ez sajnos látszik is rajtam. Kiélem a sport iránti rajongásomat azzal, hogy nézem a világ versenyeket.

Azért szerencsére, ahogy teltek az évek, kicsit enyhült az óvás, a mindentől való tiltás, és bár alsós koromról tényleg nem emlékszem semmiféle csínytevésre, a felsős időszakomban adódtak már ilyenek. Addigra elköltöztünk, más iskolába kerültem. Lehet ez is közre játszott. Két új lakótelep épült meg abban az időszakban Zuglóban, és erről a két kicsi telepről került szinte az összes gyerek a suliba. Azt mondhatom, hogy a legrégebbi baráti kapcsolataim innen datálhatók.

Természetesen a suliban is jó és okos, szorgalmas gyereknek voltam elkönyvelve. Ahogy a barátnőm is. Ám kamaszodtunk, és nekünk sem kellett a szomszédba menni egy kis rosszalkodásért.

Az alábbi csínyeink nem voltak égbe kiáltóak, de ahhoz képest, hogy jó gyerekként tekintettek ránk, azért mégis csak csínyek voltak. Imádott és remek pedagógus osztályfőnökünk pedig végső soron mindig elnézte nekünk ezeket.

Szóval ötödik osztály, a korosztályom biztosan emlékszik még rá, hogy szinte csupa nagy alakú kemény fedelű tankönyvünk volt. Mit mondjak? Istenien lehetett vele verekedni. Rettentő nagyot szólt mások fején. Megtörtént nem egy szünetben, hogy hatalmas csetepaté alakult ki, kihasználva a könyvek kemény fedelét.

Az egyik ilyen szünet végén az osztályfőnökünk, Jutka néni még akkor lépett be a terembe, amikor javában tartott a harc. Az a helyzet, hogy a barátnőmmel élen jártunk ebben a háborúban.

Mikor lecsendesült az osztály, Jutka néni csak annyit kérdezett, ki kezdte?

Mi egymásra néztünk a barátnőmmel, és felálltunk. Jutka néni meg mondta, hogy nem kell magunkra vállalni, kéri, hogy az álljon fel, aki kezdte. Mi meg állva maradtunk, hogy mi voltunk. És egyébként tényleg. Ötödikes korában egy lány magasabb, és erősebb is, mint a fiú osztálytársai. Simán elvertük őket, ha csak rosszul néztek. Valószínűleg így kezdődött ez a csata is.

Szegény Jutka néni szerintem soha nem hitte el, hogy tényleg mi voltunk a harc kirobbantói, így a végén csak annyit mondott, hogy: Üljetek le.

Már a mi időnkben is szokás volt külön órákra járni. Így mi is jártunk. Hogy mire? Na? Hát persze, külön oroszra. Jutka néni volt az orosz tanárunk is. Akkoriban mi még délután is jártunk iskolába, egyik héten délelőtt, másik héten délután. Emlékszem, egy kora őszi napon, amikor délutánosok voltunk, és a tanítás csak kettőkor kezdődött, egykor volt a külön orosz óra. Mi jó kislányok, időben el is indultunk oda, de útba esett a fagyizó. És hát szép idő volt, meg meleg is volt, meg akkor 2 forint volt egy fagyi, ennyi zsebpénzünk meg szinte mindig volt, így bizony betértünk a fagyizóba, leültünk a teraszon és szépen nyugodtan elnyaltuk, majd komótosan elindultunk a suliba. Három emeletes épületet képzeljetek magatok elé, ahol egy emelet simán megfelel kettőnek. A külön óra a harmadikon lett volna. Ahogy beléptünk a suli kapuján már hallottuk Jutka néni hangját onnan fentről, hogy hol vannak? Már fél órája elkezdődött az orosz óra, és még mindig nincsenek itt. 

Szépen felóvakodtunk, szemlesütve betipegtünk a terembe. Jutka néni azonnal kérte az ellenőrzőinket, amit persze kivittünk neki. De mert ő csak hirtelen haragú volt, és mindig kikiabálta magából a mérgét, az óra végén visszakaptuk az ellenőrzőket mindenféle beírás nélkül.

Mire felsős lettem, sikerült elhárítanom a testnevelésből felmentve státuszt, és végig tornáztam azt a négy évet. Sok szép emlékem maradt erről, bár ügyes, és remek tornász sosem voltam. De aztán az történt, hogy a suli tornatermének beszakadt a plafonja, és onnantól nem mehettünk oda tornázni. A tesi órákat a sportpályán tartottuk, amíg az idő engedte, utána pedig az osztálytermekben, folyosón. 

Volt egy tesitanárnőnk, az hogy Balogh nyanyának hívtuk magunk között talán elmondja, hogy mennyire rajongtunk érte. Egyik órán, amikor is a folyosón tartotta nekünk a testnevelést valamiért megharagudtunk rá, bár már fogalmam sincs miért. De bosszút álltunk rajta. Mi, a jó gyerekek, tehát a barátnőm, talán még egy-két barát a társaságunkból elkezdtünk trappolni. Voltunk az osztályban húszan. Gyorsan átvette mindenki az ötletet, és onnantól húsz trappoló gyerek rohangászott körbe-körbe a folyosón. Balogh nyanya próbált ennek véget vetni, de nem hagytuk abba. Erre ő azt találta ki, hogy addig futunk, amíg nem fejezzük be. Többet ésszel, mint erővel alapon a folyosó mindkét végén lépcsőház volt, így amikor odaért a kör, ott mindig leszaladt valaki, amit a nyanya nem vett észre, és aki leszaladt az egy egész kört békén elpihent ott, mire ismét csatlakozott, és valaki más futott le. Futhattunk már trappolva vagy húsz perce. Gondoljátok el micsoda hangja van egy ilyen nagy, régi iskolaépületben amikor húsz gyerek a talpát direkt a földhöz csapva fut. Véletlen, de úgy alakult, hogy pont az osztályfőnökünk, Jutka néni elégelte meg a folyosóról nyíló egyik teremben ezt a hangzavart. Üvöltve jött ki az egyik teremből, nem is tudván, hogy az osztálya a renitens, hogy ezt azonnal fejezzék be, mert így nem lehet tanítani. 

Szegény Balog nyanya megsemmisülve kénytelen volt leállítani a futást, de mi nyertünk. 

Arra már nem emlékszem, hogy volt e bármilyen retorzió az esemény után.

Kis létszámú osztály voltunk, közel laktunk egymáshoz, így suli után is sokat voltunk együtt. 

Így történt meg az is, hogy a még épülőben lévő óvoda-bölcsőde épületébe is belopakodtunk, bár persze ezt is tilos volt, de ettől volt olyan izgalmas. Nem volt ott egyébként a világon semmi, de egy gyereknek egy félkész épület csuda izgalmas. Még az emeletre is felmásztunk, bár szerintem lépcső sem volt még, talán csak falétrák. Jöttünk-mentünk az emeleten, amikor is egyszer csak hopp, eltűnt a barátnőm. Beleesett egy lyukba és zsupsz, le a földszintre. Nem tudom mi óvta őt meg, de semmi baja nem történt, az ijedtségen túl. Persze mi is frászt kaptunk, de tényleg mázli volt, hogy nem történt baj. Mindenesetre többet nem mentünk be az épülő oviba.

Egy időben az lett a szokásunk, hogy suli után elmentünk a nem túl távoli Rákos patakhoz. Városi gyerek is vágyik valami természetközelire. Fogalmam nincs miért, de Patyónak hívtuk a patakot. Amikor jó idő volt, szinte minden nap oda mentünk suli után. Nem igen lehetett ott semmit csinálni, de leülni, lógázni a lábunkat és jókat beszélgetni közben, azt lehetett. Talán ezért is szerettünk oda járni. Aztán egyik alkalommal az egyik lány beleesett a patakba. Csurom víz lett szegény, amihez azért nem volt még akkor túl meleg. Így igen csak sietve igyekeztünk haza vele együtt.

Azt hiszem a Patyónak még az is adta a különlegességet, hogy csak páran voltunk beavatottak, akik oda jártunk.

Egyik évben kitalálták a suliban, hogy akkor mostantól ügyeleti rendszer lesz, és nem járhat ki-be bárki az iskolába. Az ügyeletet pedig mi gyerekek adtuk. Mindig csak a legidősebbek voltak ügyeletesek, vagy talán inkább csak a hetedikesek, mert a nyolcadikosokat a felvételik miatt nem akarták kivonni a tanítási napok alól. Akit beosztottak ügyeletre az egész nap ott volt. Az nap neki nem volt tanítás, csak kint ült a folyóson és igazi szórakozás volt neki az a nap. Még zsebrádiót is vittünk magunkkal, és egész nap zenét hallgattunk. Vittünk nasit, innivalót, és remekül elvoltunk.

Mivel ebben az évben voltunk olyan szerencsések, hogy a mi osztályunk az egyetlen földszinti tanteremben volt, és oda szünetben sem jött le egyetlen tanár sem ellenőrizni, így szünetekben a fél osztály ott nyüzsgött körülöttünk hallgatva a zenét, nassolva, dumcsizva, nevetgélve. Tényleg, az egyik legnagyobb és legimádottabb sláger ez volt: Őszi levél 

Természetesen a beosztásokat mindig úgy intéztük, hogy barátnők - vagy barátok együtt legyenek ügyeletesek, mert egyszerre mindig ketten voltunk ügyeletben.

Egyébként ugyanekkor történt meg az is, hogy érdekes módon, de a szünetekben azok sem rosszalkodtak, akik nem mentek ki az ügyeletesekhez. Kártyázni kezdtünk. Óriási kártyacsaták dúltak minden szünetben, aminek okán mind bent voltunk a teremben, senki nem rohangált, kiabált, hanem ült a padban és verte a blattot. Természetesen nem pénzben játszottunk, és csupa korunknak megfelelő kártyajátékot. 

Nem tudom ma ehhez mit szólnának, de akkor ez eredendő bűn volt. Így amikor egyszer csak kiderült, azonnal átraktak minket egy emeleti tanterembe, ahol már állandó ellenőrzés alá kerültünk, és a kártyázás tiltott tevékenység lett. 

Egyébként ezt máig sem értem. Mi a gyerekeinket is nagyon kicsinek megtanítottuk kártyázni, mert remekül fejlődött vele a számolási tudásuk játékosan, mert megtanultak vele nyerni és veszíteni, mert megtanultak vele figyelni és előre gondolkodni, és mindemellett remekül érezte magát ilyenkor a család és együtt voltunk, együtt szórakoztunk, játszottunk.

További általános iskolás csínytevés. Egyszer elvitt minket Jutka néni kirándulni két napra Nagyvázsonyba. Olyan nagyon nem vésődött be ennek a kirándulásnak az emléke, de az igen, hogy a várból ki nem a kapun át jöttünk, hanem bizony minden tiltó tábla ellenére a falon át másztunk ki. Óriási botrány lett belőle. És mondanom sem kell, hogy megint az osztály krémje, főleg mi, jó kislányok voltunk a hunyók. 

A várban dolgozó múzeum őrök vagy kik tomboltak, hogy micsoda neveletlen kölykök vagyunk, és takarodjunk onnan. 

Jutka néni feltette a szokásos kérdést, kik voltak? Majd miután jelentkeztünk, hogy mi, közölte, hogy ahogy haza értünk, az első vele lévő órán várja az ellenőrzőinket. Tényleg rendes gyerekek voltunk, mert ki is vittük neki. De ugye senki nem lepődik meg, hogy ennek az eseménynek sem volt nyoma abban a kis könyvben.

Roppant vicces dolog volt még az úttörő létünk. Ahogy kellett, volt két őrs az osztályban. Az egyik a lányoké, a másik a fiúké. A lányok őrsvezetője a barátnőm volt. A két őrs együtt alkotta a rajt, aminek meg én voltam a vezetője.

Nem emlékszem, hogy bármikor bármi lényegeset csináltunk volna, mint úttörők, de minden ünnepség úgy kezdődött az osztályban, hogy az őrsvezetőknek jelenteniük kellett a rajvezetőnek, annak meg az osztályfőnöknek. 

Na, meg van az amikor az ember legjobb barátnője áll vele szemben és azt mondja lehetőleg igen komoly arccal, hogy: Rajvezető pajtásnak jelentem? Ugye meg! Szerintem ezt nem is kell tovább mondanom, hogy milyen megpróbáltatás volt ez minden alkalommal nekünk.

A suliban a termekben a kuka egy nagy faláda volt, levehető fatetővel. Az egyik szünetben a kukába gyömöszöltük az egyik fiút. Barátunk volt ő, poén volt a dolog. Igen ám, de közben becsöngettek, és mit ad az ég, a tanár is szinte rögtön belépett. Fiú meg a szemetes ládában. Osztály röhög, persze visszafojtva, láda olykor megmozdul, mert aki benne volt nem értette mi történik, miért lett olyan nagy csend. Innentől már csak a röhögés jött, amikor végül kimászott a kukából a gyerek az óra első tíz perce után a tanár legnagyobb döbbenetére. 

Talán csak nekem, meg az osztálytársaimnak, barátnőmnek viccesek ezek a kis történetek, de legalább annyit remélem mindenki elismer, hogy azért még sem voltam annyira tökéletesen jó kislány. Bár ha így visszagondolok, azért ezeket a szüleim tőlem sosem hallották, így lehet, hogy az ő szemükben mégis az voltam.

Hiányoztok régi barátok.