A fiúk a bányában dolgoznak - remélem sokan emlékeztek erre az örökbecsű mondatra, mert ma mi is bányába megyünk.

A kirándulós nap folytatásaként úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk még Verespatakot is, hiszen amúgy is útba esik.

Verespatak, igen, ahol az aranybánya újra nyitása miatt már hosszú évek óta tart a huzavona, mert a környezetvédők tiltakoznak, a kanadaiak, meg bányásznyi akarnak.

Fogalmam nincs pillanatnyilag hol tart a vita, bár láttunk olyan dolgokat, amik reményt adnak, hogy még sem kerül víz alá a városka, hanem talán újra éledhet.

Évekkel ezelőtt jártam először Verespatakon. Megejtően szép a kisváros központja. Igazi, békebeli, polgári hangulatot áraszt. Akkor azt láttuk, hogy szinte minden házon felirat van és számozás, hogy a bánya új tulajdonosai megvették és ezek a csodás építmények arra vártak, hogy elárasszák majd őket. De már akkor is voltak olyan házak, amiket még laktak, ahonnan nem költöztek ki, akiknek a lakóit nem tudták elüldözni és kivásárolni őket az otthonukból.

Néhány év elteltével ismét jártunk itt, és örömmel láttuk, hogy nem történt rombolás. A lakott házak is lakottak még. 

Nem tudom megmagyarázni miért, de olyan vonzereje van az egész településnek, hogy én idén nyáron is szerettem volna eljutni ide, de akkor nem sikerült. Így most külön öröm volt számomra, hogy felmentünk a városkába. És igen, azt láttuk, hogy lassan, de újra éled a település. A főtér szépen ki lett alakítva, virágokkal bánya malom emlékkel. Az előző képen látható egyik házból kiállítási épület lett, előtte régi csillékkel a bányából. A képen látható bal és jobb oldali nagyon romos épület már kapott olyan hálós borítást, amelyen rajta van, hogy fog kinézni, ha felújítják. Ahogy sétáltunk az egyik utcán, ahol egy csodálatos épület volt szintén, annak a falán rajta volt, hogy felújítás alatt. Ha újra építik ezt a kisvárost, egy igazi ékszerdoboz lesz.

És miközben képet kerestem a központról, belefutottam egy cikkbe, amely szerint Megmenekülhet Verespatak Ennél jobb hírt nem is találhattam volna. 

Egyik alkalommal, amikor ismét meglátogattuk a városkát, nem a normál úton mentünk fel, hanem egy másik oldalról, és akkor olyasmibe futottunk bele, amilyet soha életemben nem láttam, és rém álmaimban sem szeretném, ha valaha is ilyen jönne létre a környezetemben. Mi nem mertünk ott akkor fényképezni, és az alábbi fénykép messze nem mutatja meg azt a nyílt sebet, amit azon a gyönyörű tájon ejtettek, de minket elrémített a nagysága, a kietlensége, a minden élet megszűnése, és az a néma csend, ami ült az egész bánya felett. Egyetlen madár sem repült arra. Egyetlen csivitelést sem hallottunk. Mintha a Holdra szálltunk volna le.

Ha ez kell ahhoz, hogy ékszereim legyenek, inkább sose legyen, egy se!

Ezen a napon azonban nem csak a városkát néztük meg, hanem a régen bezárt bányát is, ami a felszín alatt van. Ez a bánya több, mint 2000 éves. Már a rómaiak is bányászták az itt lévő aranyat. Több száz bányajáratot alakítottak ki, amelyekről több ezer térkép van a bánya tulajdonában. 

Az egyik járat látogatható, oda a bánya egyik régi ismerője vezeti a turista csoportokat. És itt folytatódtak az erre a napra elrendelt szenvedéseim. 150 lépcső visz le a járatba. Bizony, mindenki jól gondolja, hogy ezen majd fel is kell másznom.

A járatok magassága alig 150-160 cm. Ez itt már a férjemnek is komoly szenvedést okozott. Ő bátran neki indult ugyanis ennek a látogatásnak, nem gondolván, hogy ennyi lépcsőn kell leszenvednie magát. Azt pedig végképp nem gondolva, hogy a fájós derekával, és a maga 192 cm-vel, kétrét görnyedve tud csak végig araszolni addig, ameddig elvezettek minket. Mit mondjak? Maga volt a rémálom neki. 

És hogy őszinte legyek, semmi látnivaló nincs lent. Kézzel vágott járatok, ami iszonyatos munka lehetett, de látványra szinte semmi. 

Sajnos egyelőre nem igen van pénze a bányának, így a bányán belül semmi olyat nem tudtak kiépíteni, ami látványra izgalmas lenne. 

Meghallgattuk a vezető előadását, aki pl. olyan dolgokat mesélt, hogy a régi korokban a bányászok szinte életük végéig ott éltek lent, és sosem mentek fel a napvilágra. Valamint elmesélte azt is, hogy a szénbányákkal ellentétben, ahol a metán hozza a halált, itt az oxigén hiány ami életveszélyes. Ezért építettek levegőztető aknákat, majd már az elektromosság korában ventilátorokat szereltek be, hogy a bányászok friss levegőhöz jussanak.  

Aztán elindultunk, hogy leküzdjük a lépcsősort, ami azzal is terhelve volt, hogy nem volt egyetlen pihenő sem a 150 fok közben. Nem mondom hogy könnyen, de itt is feljutottam. Ezzel erre a napra teljesítettem 450 lépcsőfokot. Csak úgy mondom, hogy ez 25 emelet.

A bánya bejárata előtt azonban már találunk látványosságokat, szépen felújított és kiállított különböző bányagépeket. Sajnálom, hogy ezekről már nem mesélt a bányászunk.

Verespataki kitérőnk után már ismét a hegyi házikóba vezetett az utunk, ahol az egész napi éhezés és szomjazás után alaposan megtömtük a hasunkat finomabbnál finomabb ételekkel, és persze egy kis itóka is csúszott rá. Aztán lassan, jócskán elfáradva, aludni tértünk. 

És ezzel véget is ért a kis kaland, mert a következő napon már csak egy gyors reggeli és az indulás várt ránk. Remélem jól érezte magát minden kedves olvasóm is a kiránduláson.

Erdély folytatás

Tegnap megígértem, hogy folytatása következik, ezért akkor most mesélek is tovább.

Az egész kis kirándulás három napos volt, ebből a második volt az, amit teljes egészében kint töltöttünk, és erre a napra ébredtünk másnap. A nap már besütött a hegyoldalakra, de a völgyeket még nem érte el. Maga a ragyogó fénygömb sem bukott még át a hegyen, amikor már a teraszon gyönyörködtünk a látványban.

Tudni kell, hogy a barátaink házának legremekebb része a terasz, ahonnan a napfelkelte, csodálva a hét völgyet ami előttünk fekszik, maga a csoda.

Bocs, ha tegnap már volt ez a kép, de engem minden alkalommal lenyűgöz a látvány.

Szóval ébredés után neki ültünk egy kiadós reggelinek, hiszen tudtuk, hogy napközben nem igen lesz rá alkalom, hogy együnk. Szépen, csendben tömtük a hasunkat és közben megbeszéltük, hogy akkor az első rendű célpont az Aranyosfői, vagy Scarisoara-i jégbarlang. 

Jártam már ott, szerintem írtam is már róla, de akkor gyalog kellett felmásznunk a barlangig. Scarisoarai jégbarlang túra  Most az az óriási előny várt ránk, hogy aszfaltos utat építettek ki a falucskáig, ahol a barlang szája található. Hogy ez előny vagy sem? Nos, nekem, és a hozzám hasonló lustáknak mindenképpen. De természetesen az aszfaltos úttal tömegek előtt nyílt meg a barlang, és folyamatosan áramlik le-föl a gépkocsik sora. Ha a természetet nézzük, akkor nem biztos, hogy jó ez az út.

Amúgy érdekesen aszfaltozták le, mert csak egy autónyi szélességű, és kis kitérők vannak rajta, ahova félrehúzódva el lehet engedni a szembe jövő autót. Jó kis hajtűkanyarokkal, meredek kaptatókkal találja magát szembe aki erre autózik. 

Idén már találkoztam azzal, hogy természeti látványossághoz aszfaltos utat építettek ki Erdélyben. A nyári úton tudtunk így kocsival leereszkedni a Tordai hasadékhoz. Ám amit sem ott, sem itt nem találtunk, az a megfelelő mennyiségű és minőségű parkoló. Olyan az egész, mintha megépítettek volna egy utat, aztán menjen mindenki Isten hírével és a továbbiakat oldja meg, ahogy tudja. Fogalmam sincs, miért van ez így, de ha már, akkor talán jó és megfelelően nagy parkolókat is kellene építeni.

Na de térjünk vissza a  mostani úti célunkhoz. Elég hosszasan kellett autóznunk, amíg leértünk a hegyről, aztán amíg az Aranyos völgyében elértünk az elágazáshoz, ami a barlanghoz visz.

Út közben most is megálltunk a vízesésnél, ami most sokkal gazdagabb hozamú volt, mint nyáron, és így persze szebb is volt.

Igen, jól látjátok, két Salvamontos fiú is velünk tartott, de szerencsére a tudásukra nem volt szükség.

A faluba felérve, ahonnan le lehet ereszkedni a barlanghoz rengeteg autót és embert láttunk. Barátunk segítségével, mi remek parkolót kaptunk, zárt helyen. Igen, korábban is tudtuk, hogy Sanyi bizony mindent elintéz.

Gyorsan bakancsot húztunk, és hosszú nadrágot, mert jégbarlangba készültünk, ahol bizony nincs meleg. Majd elindultunk mi is a tömeg mögött a barlang felé. 

A felfelé vezető út mellett végig árusok hada ajánlgatta portékáit. Rengeteg erdei gyümölcsöt árultak. Ezeket nagyon nagy munka lehet leszedni, hiszen apró áfonya és málna volt a poharakban. De azért nehogy azt higgye bárki is, hogy szemenként szüretelnek. Nem, nem. Egy fésűs villával szedik le a gyümölcsöket. Ettől persze nem kevésbé munkás a dolog.

A friss gyümölcsök mellett nagyon sok szörpöt, gyógyitalt is árultak. Természetesen ezek valóban mind házi készítésű, remélhetőleg tényleg csak természetes anyagokból készült szirupok.

Volt azért kicsi bazár is. Havasi kürt utánzatokkal, de ezek nagyon gyengék voltak. De találhattunk fafaragásokat, hűtőmágnest, mindenféle köveket is  pultokon. 

Lassan azonban felértünk végre a barlang bejáratához. Amikor először itt jártam csak a fiunk, a férjem és én voltunk ott. Most rengetegen vártunk arra, hogy bejussunk. A tömeg miatt egyszerre csak egy-egy csoportot engednek le, a később érkezőknek meg kell várni, hogy azok feljöjjenek, és akkor majd ők mennek le. Így történt ez velünk is. Jegyeket megvettük és szépen üldögéltünk, vártuk, hogy feljöjjön az előző csoport. Férjem ekkor már közölte, hogy bocs, de ő örül, hogy felmászott idáig a derekával, esélytelen, hogy a lépcsőkön lejöjjön, majd felmásszon. Így sajnos őt fent hagytuk, mikor végre ránk került a sor.

Azonban Sanyi itt is közbe lépett. Fogalmam sincs kinek mit mondott, de amikor az előző csoport feljött, és indult volna le a következő, a vezető szépen félreállította a tömeget, és beengedett minket közölve, hogy kis türelmet még a többiektől.

Soha nem voltam kivételezett helyzetben, de hazudnék, ha azt mondanám ez rosszul esett. 

A barlangba hosszú lépcsősor vezet le, és mi hatan előre mehettünk, és senki nem nyomult rögtön utánunk, mert legalább egy lépcsőfordulóval mögöttünk tartották a tömeget. Sőt, szegény emberek még azt is végig kivárták, hogy Sanyi folyamatosan fotózott, és emiatt megállított minket is. Bocsánat mindenkitől!

A barlangba egy széles kürtőszerű bemélyedésben lehet lejutni. Ide már a nap alig ér le, így természetesen minden nedves, és csodaszép mohás a kürtő fala, amiről folyamatosan csöpög a víz.

Miután leértünk a barlang Előcsarnokába, mi elindultunk az egyik irányba körbe nézni, a tömeg az ellenkező irányba lett terelve. Ez később okozott némi gondot, mert ahol a turisták járhatnak az egy körbe megépített út, de azért megoldottuk ezt is.

Szóval mi a Templom irányába indultunk, és azt csodáltuk meg. 

A képen az Előcsarnok látható, de nyár lévén most is nagyjából ekkora jégképződmények voltak csak. A Templom persze sokkal látványosabb volt, hiszen az mélyebben van. 

A barlangban a hőmérséklet valóban igen fagyos. -14 és +2 fok között mozog a hőmérséklet, de az átlag hőmérséklet mindenképpen negatív tartományban van. Most sem volt meleg, de nekünk a kinti hőmérséklet után kifejezetten jól esett a lenti hűvös, és nagyon friss levegő.

Innen még tovább sétáltunk az Előcsarnok közepe felé, ott meghallgattuk az idegenvezetést, aki elmondta, amit akkor már amúgy is tudtunk barlangász ismeretekkel is rendelkező háziasszonyunktól, hogy a barlangban vannak még járatok, de oda csak a barlangászokat engedik le. 

Amúgy azt olvastam, hogy 75 000 köbméternyi és 26 méter vastag jég van a barlangban. Azért az nem kevés. És remélem, hogy az egyre melegebb időjárás sem fogja túl gyorsan felolvasztani és az, hogy igazából most nyár végén, mikor kint tombolt a hőség leginkább csak pocsolyák voltak láthatóak nem jelenti azt, hogy rossz irányba indultak a folyamatok.

Háziasszonyunk azt is elmesélte, mint érdekességet, hogy a nagyobbik további járatban nagyon érdekes, hogy a sztalaktitok mindegyike más hangot ad ki, ha óvatosan rákoppintanak, és így dallamot lehet előcsalni belőlük.

Aztán eljött a pillanat amikor fel is kellett mászni a barlangból. Lefelé relatív könnyen teljesít az ember 300 lépcsőfokot, 50 m-s mélységbe. Na de felfelé? 

Ekkor már mi is bekeveredtünk a tömegbe, és nem tagadom, én voltam a leggyengébb láncszem, akinek egyre többször és többször kellett megállni pihenni. A rendkívül türelmes tömeg pedig várakozott. De aztán mondtam, hogy menjenek csak, ne várjon mindenki rám, így félre húzódtam és elengedtem sok embert. Ám amikor megfordultam, hogy majd tovább menjek, azonnal félre álltak és beengedtek a sorba. 

Mire felértem simán benyeltem volna egy komplett oxigénpalack töltetét, de nem kaptam ilyet. Elvánszorogtam a férjemig, aki átadta a helyét, én meg lerogytam és percekig próbáltam magamhoz térni a megerőltetés után.

És bár a barlang sokkal látványosabb volt, amikor egy áprilisban jártam ott, de azért nem bánom, hogy most is láthattam, igazán szép élmény volt. Az pedig, hogy végül is felmásztam, siker a köbön.

Ráadásul ezzel még nem volt vége a megpróbáltatásaimnak, de azokról majd legközelebb mesélek.

Itt vagyok újra és megint egy szösszenet érkezik Erdélyből

Tudom, nagyon régen nem írtam. Nem magyarázkodok, így alakult. Nincs mindig sem időm, sem érkezésem arra, hogy írjak. De most itt vagyok, és mesélek egy kicsit.

Az úgy volt, hogy a férjem kitalálta menjünk ki a kolozsvári barátja hegyi házikójába pár napra. Aztán azt is kitalálta, hogy hívjuk magunkkal az unokatestvéremet is, hiszen nyáron vele remekül éreztük magunkat. Igen ám, de már közeledett a nyár vége, és Húgi tanár. No és nem is szeptember 1.-n kezd egy tanár. Közben a lányunk is haza látogatott pár napra Londonból, így egyetlen hétvége fért bele abba, hogy esetleg menjünk, és ez az elmúlt hétvége volt. Gyors ellenőrzés, hogy Húginak jó-e az időpont. Megoldotta, jó volt. Akkor telefon a barátainknak, hogy mennénk, fogadnak-e? Persze, várnak szeretettel. 

Majd mire a lányunk haza ért nekem már elég komoly fogfájásom volt. Hősként, elmentem fogorvoshoz, akit már sokan ajánlottak a neten, és ráadásul a körzeti orvosunk. Ám ő éppen szabin volt. Nem akartam a másik körzetihez menni, mert bár már két fogamat is húzta, és soha semmi gondom nem volt vele, de mi tagadás, őt nem dicsérik egyöntetűen. Ráadásul abban is reménykedtem, hátha menthető, ami menthető. Így a pár napot, amíg kicsi lányunk itthon volt fájdalom csillapítókkal éltem végig. Majd eljött a hétfő, doktornő már rendel, délután. Ahogy lehetett, telefonáltam, hogy időpontot kérjek. Szabi után elég nehéz volt kikönyörögnöm hogy mehessek, de a végén sikerült. Mire oda értem már elég komoly fájdalmaim voltak. Végre bejutottam, és mondta hogy sajnos ezt húzni kell, de nem biztos, hogy sikerülni fog, mert az egész fogsorom be van gyulladva, és lehet az érzéstelenítés teljesen hatástalan lesz. Nem dobott fel a hír. Megkaptam a szurikat, tényleg fantasztikus keze van a hölgynek, mert semmit nem érzékeltem belőle. Mikor végre ismét behívtak, egyértelmű volt, hogy nem elég az érzéstelenítő. Így kaptam még egyet. Nem húzom hosszan, de az sem volt elég. Így recepttel a kezemben távoztam a rendelőből. Antibiosz, és egy hét múlva várnak. Ez volt hétfőn, és mi pénteken indultunk volna fel a hegyre, ahonnan volt már, hogy valami iszonyat erős fogfájás miatt kellett lejönnöm. De a doktornő azt mondta, addigra az antibiosznak hatni kell. 

Első körben, miután azért meg lett piszkálva, estére olyan fájdalmaim voltak, hogy ismét csak azt tudtam mondani, amit már annyiszor. Inkább megszülök 10 gyereket, mint egy fogfájás. Az éjszaka maga volt a pokol. És a reggel sem igen hozott enyhülést. Ráadásul addigra már nem csak a fogam fájt, ill. az egész ínyem köröskörül, hanem szédültem, gyenge voltam, alig éltem. Délutánra szinte egészen biztosan lázam is lett. Az arcom közben már napok óta fel volt dagadva, mint egy cipó és majd szét pattant, annyira feszült, égett. A kedd teljesen kicsinált. Férjem közben mindig azt kérdezte, hogy biztosan el tudok-e utazni, nem lenne-e jobb, ha lemondaná az egészet. Én meg sínylődve közöltem, hogy nem, addigra rendbe kell jöjjek. Aztán néha közölte, hogy akkor menjünk el most valahova máshova fogorvoshoz, hogy húzzák ki és ne szenvedjek tovább. Persze nem mentem. 

Szerdára már érezhetően javult a dolog. Annyira, hogy éjfél után nem kellett több fájdalom csillapítót sem bevennem. Fokozatosan éreztem, hogy apad le a cipó a képemről. És igen, csütörtök estére teljesen utazóképes állapotba kerültem. Így péntek reggel ismét Erdély felé vettük az irányt.

Húgi rendkívül toleráns, és nagyon érdekli őt minden. Így szegényt első körben azzal "terheltük", hogy elmentünk a férjem édesanyjának a szülőfalujába. Sajnos már senki nem él ott, akihez közelebbi kapcsolat fűzte, mert édesanyja rég meghalt, és a nagyszülei is. Mi mégis, időről időre visszatérünk ebbe a szilágysági kis faluba, nosztalgiázni. Hiszen a párom gyermekkorában sok nyarat töltött itt, és nekem is nagy élmény végig hallgatni ezeket, pedig már sokszor elmesélte. 

Számomra két történet a legviccesebb, ezeket elmesélem, gondolom nem fog érte megharagudni.

Történt egyszer, hogy a férjem és még két unokatestvére beszabadultak a kender ültetvénybe - nem, nem vadkender, senki ne kombináljon. Azt mondja, hogy a kender ültetvény igen magasra megnő, és ők kisgyerekként remekül bújócskáztak benne egész nap. Az ültetvény tulajdonosa szerint azonban még sem volt ennyire klassz dolog ez, mert estére az egész ültetvényt földig tiporták. Apósom utólag rendezte az anyagi kárt. 

A másik, ami számomra még viccesebb, mert vizuális vagyok, és szinte látom az egészet a szemeim előtt, liba hajtáskor történt.

Egy napon a férjemet küldték ki a mezőre a libákkal. Nem is volt gondja. A libák is elvoltak, ő is jól eljátszott egész nap. Aztán eljött az este, szépen haza terelte a libákat, akik amikor ráfordultak az utcára fogták magukat, neki futottak és huss, felszálltak. Libapásztorként üzemelő gyermekkorú férjem pedig teljes pánikba esett, hogy jaj, jaj, egész nap semmi gond nem volt, és erre estére fogják magukat ezek a mocsok állatok és lelépnek.

Aki élt vidéken, és találkozott libahajtással az már tudja, de a többieknek elmondom, hogy természetesen a libák szépen leszálltak a ház előtt és besétáltak az udvarra. Ám a férjem többé nem vállalta, hogy libákat hajtson.

Pár kép a faluról. Semmi különös. Csak egy kis apró pár száz lakosú falucska Szilágy megyében. Ám örömmel láttuk, hogy egyre több a felújított házikó is.

A falu látogatás után elindultunk tovább, és a következő úti célunk Kisbánya volt. Bár igazából Járabánya néven található meg a térképen. És itt sem maga a falu, hanem a falu fölött lévő üdülőtelep, ahol a barátaink háza is található.

Sokáig remek úton tudtunk haladni, aztán mikor már ráfordultunk a mellékútra ami felvisz a hegyre, ismét belefutottunk az út felújításba. Jó dolog ez, hogy szinte mindenfelé javítják az utakat, csak akkor nehéz, ha az embernek várni kell, araszolni kell, és a sok-sok kimart kátyút kerülgetni. Ráadásul mindezt este a lemenő nappal szemben, amikor folyamatosan váltakozik a napos és árnyas szakasz. Párom rendkívüli módon "élvezte", hogy nem lát semmit, de azért a végén felértünk. Ide. 

Ugye, nem meglepő, hogy imádjuk a helyet. Az már csak hab a tortán, hogy 5 csillagos ellátásban van részünk, hiszen olyan finomságokat kapunk itt mindig, amikre előtte hónapokon át csak vágyakozunk. A barátunk nagyon kényes arra, hogy csak jó minőségű, vegyszer és mindenféle adalék mentes élelmiszert tegyen az asztalra, és ki nem szereti ezt?

Érkezésünk után hamarosan lett is tejjel-mézzel folyó Kánaán, és mivel egész nap nem ettünk, bizony csak úgy habzsoltuk az imádott telemea sajtot, a finom sonkát, szalonnát, hagymát, és jól fogott az út közben, Egerben vásárolt finom borocska is. 

A finom ételek, italok, a remek társaság, barátunk családja és két kedves kollégája, akik nem mellesleg hegyi mentők és mi adtuk a "bandát". Aztán ahogy hűlt az idő visszavonultunk a teraszon elköltött vacsi után a házba. Még terítékre került barátunk édesanyjának remek töltött káposztája is, ami annyira ellenállhatatlan, hogy bizony abból is ennem kellett. Közben folyt egymás ugratása, és a poénkodás, ahogy az ilyenkor szokás. Nálunk fokozza az élvezetet, hogy ez több nyelven folyik. Alap lenne ugye a magyar, illetve a román nyelv. De van aki csak ezt, van aki csak azt beszéli, illetve csak részben érti a másikat. Így angolt is szoktunk keverni a beszélgetésbe, ha éppen sem románul, sem magyarul nem tudjuk elmondani, amit akarunk. Ami ebből megszületik, az teljes kakofónia, de nagyon szórakoztat mindenkit.

Lefekvés előtt még visszamentünk a teraszra csillagnézőbe. Kristálytiszta égboltról ragyogtak ránk ezrével a csillagok. És, és .... a Tejút látványa, amit a fénnyel szennyezett településekről sosem látni, most is teljesen elvarázsolt. 

Altatni senkit nem kellett. Bár akadtak problémák. Mert az én fogam ugyan nem fájt, ellenben a férjemnek sikerült rosszul mozdulni, és totál beállt a dereka. Kell ennél több hegyvidéken, amikor másnapra kirándulást tervez az ember? Na, neki nem volt könnyű éjszakája.

A kirándulásról pedig majd legközelebb mesélek. Érdemes lesz azt is elolvasni.

Itália - a másik nagy szerelem

Próbálok valami logikát belevinni a leírásaimba, de nem mindig könnyű. Az erdélyi út előtt munkahelyi utazásról meséltem, ezért úgy gondoltam, ezen a vonalon megyek most tovább.

Volt szerencsém egy ideig dolgozni a Szigetvári Cipőgyár külker. irodájában. Ez önmagában is megérne egy posztot, mert azt kell mondjam, a legjobban kedvelt munkahelyem volt talán mind közül. Szállítmányozónak szegődtem ide, de miután az üzletkötőt megkérték, hogy keressen más munkahelyet, és a titkárnőnk pedig férjhez ment Izraelbe, maradt az osztályon a főnökünk, a bonyolító kolléganőm, aki sajnos nem beszélt angolul, és más nyelven sem, illetve én. Így az én "nyakamba" zúdult minden, ahol szükség volt angol tudásra. De nem, ne sajnáljatok. Ugyanis imádtam ezt az időszakot. Szinte minden összefutott az én kezembe, és ettől nagyon változatos lett a munkám. Mindennel foglalkoznom kellett, ami egy cipőgyár külkereskedelmében szükséges volt. 

Akkoriban a cipőgyár olasz tervezőket használt. Ez már eleve sok munkát adott. Ráadásul minden műbőrt, és minden más kelléket is Olaszországból hoztunk be, és volt némi importunk Németországból is. Csak a valódi bőrt importáltuk leginkább Brazíliából, ill. talán olykor valahonnan Ázsiából. 

Ekkor még a fordulat éve előtt voltunk, így már önmagában az, hogy ilyen országokkal kerülhetek kapcsolatba, még ha csak telexen vagy telefonon is, már az nagyon különleges volt. 

Imádtam egyébként telexezni is, hiszen nem egyszer előfordult, hogy írtam mondjuk egy üzenetet Németországba, és ha épp ott értem az ügyintézőt, akkor jött rá azonnal a válasz. Internetről még nem is hallottunk, ezért egy ilyen "élő" kapcsolat maga volt a csoda. 

Azt is imádtam, ha telefonáltak a külföldi partnerek és beszélgethettem velük. Kicsi iroda voltunk, kezdetben is csak öt fővel, de mikor már csak hárman maradtunk, akkor szinte tényleg baráti kapcsolat alakult ki egy-egy olasz partnerrel.

Szóval remek hely volt. Sajnos azonban felszámolták az irodát, így új munkahely kellett, de most nem ez a lényeg, hanem Itália.

Aki nem tudná, tavaszonta óriási cipőipari kiállítás van, vagy legalább is volt Bolognában. Jó munkánk elismerése okán a kolléganőmet és engem kiküldtek rá. Szállást már nem tudtak Bolognában szerezni, mire eldőlt, hogy mehetünk, ezért az egyik partnerünk segítségével Veronában foglaltak nekünk szállást. 

Milano-ig repülővel mentünk, ahol várt minket egy fiatal kolléga. Tudjátok, ő is egy olyan táblás ember volt a reptéren. Én akkor láttam ilyet először, ráadásul minket várt, nagyon vicces volt. 

Egy bébi Mercédesszel várt ránk, és vitt el minket Veronában a szállásunkra. Sajnos már nem emlékszem a hotel nevére, pedig sok éven át őriztem az onnan hozott kis prospektus térképet, de a központban volt, szinte szemben az Arénával. Kicsike volt, de nagyon barátságos, tiszta, rendes. Remekül éreztük magunkat benne. 

Három napos kiküldetésünk alatt minden nap friss, meleg, valami elképesztően finom croissant-t reggeliztem. Aki igazán ismer, az tudja, hogy az egyik gyengém a péksütemények. De mondjuk negyven kilóval könnyebben simán tömhettem magamba ezeket reggel. Csodásak voltak. Kolléganőm a kávétól olvadozott, vagy capuccino-tól, már nem is tudom. A kávé engem ugye hidegen hagy.

Így utólag talán már bevallhatom, hogy a kiállításra nem jutottunk el. A partnerek megkérdezték ugyan, hogy akarunk-e menni, de erősen sugallták, hogy nem haragszanak, ha nem. Hát mi csak megértettük ezt a sugallatot. Helyette viszont bejártuk Veronát.

Mivel kb. 100 m-re volt tőlünk az Aréna, természetesen oda mentünk először. Az olasz kolléga mesélte, hogy opera előadásokat tartanak benne, és hogy elképesztő díszlettel és egyáltalán nagyon hatásos előadásokkal örvendeztetik meg őket, de bizony a jegyek min. egy évvel előre elkelnek.

Az Arénát belülről is láttuk, és hát nem volt semmi a felső szinteken egyre feljebb menni, mert nagyon magas egy-egy lépcsőfok. De abszolváltuk!

Ide még elkísért minket az olasz kolléga, de utána utunkra bocsátott. Természetesen útba igazított minket, hogy a Via Mazzini az egyik fő utca a városban és ott tudunk eljutni Júlia házáig is. 

Így elindultunk kettesben és élveztük az igazi olasz kisvárosi hangulatot. Húsvét előtt voltunk, talán egy héttel, és kint óriási készülődés volt már. Minden üzlet kirakata tele volt húsvéti ajándékokkal, és húsvéti dekorációval. De a legnagyobb élmény az volt, amikor egy nagyobb fiatal társaság jött velünk szemben, és ketten cipeltek egy óriási, komolyan mondom óriási, csoki tojást. Azóta kapni már nálunk is ilyeneket, de akkor még ez teljesen új volt. És mondom, hatalmas tojás volt. Valami ilyesmi:

Teljesen elhűlve néztük, ahogy a vidám társaság cipelte, ami meg nekik tetszett nagyon. 

Igazából ahogy végig sétáltunk a Via Mazzini-n végig éreztük azt az igazi olasz lazaságot, vidámságot. Remek érzés volt.

A végén persze, még ha nem is könnyen, de megtaláltuk Júlia házát is. Ha van, aki még nem járt ott, akkor inkább nem is mondok róla semmit. Őrizzük meg az illúziót.

A kiadós séta után visszavonultunk a sziesztára a szállodánkba, bár nem is tudom mit ettünk ebédre. Vacsorára mindenesetre meghívásunk volt egy igazi olasz pizzázóba. Szerintem akkoriban még nem igen volt ilyen itthon, ezért nagy izgalommal néztünk a vacsora elébe.

Estére meg is érkezett értünk az idősebbik olasz kolléga, hatalmas Mercédesszel. Csajok! Meg van az érzés? Szállodából csinosan - elegánsak azért sajnos nem voltunk - felöltözve lesétál, földszinten vár ránk egy elegáns olasz férfiember, aki kikísér, és besegít minket az óriási merdzsójába, aztán beül ő is, és huss, irány a pizzéria.

Én sajnos hagytam magam rábeszélni a padlizsános pizzára, és az a helyzet, hogy nekem az nem jött be. El sem merem mondani, hogy melyik a kedvenc pizzám. 

Vacsi után visszavitt minket az úriember az Arénáig, és mondta, hogy menjünk még sétálni, mert este is csodás a város.

Mi volt a mi fejünkben akkoriban Olaszországról? Pocsék közbiztonság, letépik a táskát az ember válláról, kitépik a kezéből a fényképezőgépet, ellopják az útlevelét, és egyébként is a maffia. Így amikor az esti sétát tanácsolták, mi igen csak döbbenten néztünk, hogy komolyan mondja, hogy két fiatal nő, este, sötétedés után sétálgasson a városban? 

Szinte kinevetett minket a kolléga, és közölte, hogy nem kell aggódni, se maffia, se semmi gondunk nem lesz. Hát kipróbáltuk, és az, hogy most itt írhatom ezt a posztot azt bizonyítja, hogy igaza volt. A séta remek volt, ugyanolyan élet volt a városban, mint napközben, sőt! És senki, de senki nem akart az erényünkre törni, és a vagyonunktól sem fosztottak meg minket.

A következő napon városnézés lett a program, mert ugyan elvittek volna minket Velencébe, vagy a Lago di Garda-hoz, de nem volt olyan szép idő, sőt, esett az eső. Azonban kocsival, és a partnerünk hatalmas esernyője alatt nem volt gond a városnézés. 

Elvitt minket a San Zeno Bazilikába, a Castelvecchio hídhoz, 

átmentünk a város kapun

beültünk egy kávéra, én colára a Piazza Bra-n.

Olasz kollégánk igazi patrióta volt, és nagyon sokat mesélt a városról. Csak az okozott némi nehézséget, hogy annyira nem beszéltem még angolul, hogy mindent megértettem volna, és ráadásul folyamatosan tolmácsolnom is kellett a kolléganőmnek, aki egy szót sem beszélt angolul. 

A kolléga még abban is segített, hogy ajándékot tudjunk vásárolni a családunknak. Én csodás meglepetésekkel tértem innen haza a kislányom számára. Egy szép kis aranyfülbevalót vettem neki. Egy csodás, hófehér, és nagyon, de nagyon csinos lakkcipőcskét. És az egészhez még egy nagyon bájos szalmakalapot is. 

Ezen a délutánon egy hatalmas bevásárló központba "passzoltak" le minket. Nem plaza volt. Egyetlen üzlet volt, egy Supermercato. Három vagy négy órát kaptunk arra, hogy bejárjuk, és bizony majdnem kevés volt. És ismét elmondom, kifejezetten nem szeretek shoppingolni.

Olyan elképesztő árukínálattal találkoztunk itt, mint amiket talán a nagy Shopping City Süd-ben találtunk, amikor már rendszeres hétvégi kirándulássá vált oda járni Magyarországról.

Bizonnyal volt ott minden, elektronikai kütyük, ruhák, cipők, háztartási gépek és minden, amit ma már mi is megvehetünk a nagy üzletekben, de amire nagyon emlékszem, hogy rettentően irigyeltük az olasz háziasszonyokat. Olyan választék volt félkész, vagy legalább is konyhakész élelmiszerekből, amiről mi álmodni se tudtunk volna. Csak úgy mondom, ma sem lehet ennyi mindent kapni nálunk egyetlen üzletben sem. Ezerféle zöldség, gyümölcs. Húsok. Felvágottak, igazi olasz sonkák, brutálisan nagy mortadellák. És a pékáru, ugye a gyengém. Jaj, jaj, és jaj!

És akkor ami örökre bevésődött. Volt egy nagyon hosszú pult, sok-sok méteren át tartott. Erre voltak felhalmozva a pasta-k. Életemben nem láttam ennyiféle módon elkészített töltött és töltetlen tésztát, mint akkor és ott. És onnan a pultról lehetett szedni ami kellett, és amennyi kellett.

Bizony, mi akik akkor már boldogok voltunk attól, hogy van Sugár, meg Kispesti Áruház, csak ámultunk-bámultunk. 

Estére ismét vacsora meghívásunk volt. Az esemény pont úgy zajlott, mint előző este. Puccba vágtuk magunkat, a lobbyból felszóltak, hogy várnak ránk, beültünk a Mercédeszbe, és ezen az estén egy halas étterembe vittek minket. 

Talán már tudjátok, válogatós vagyok, sok dolgot nem eszek meg, ezek között van a hal is. De azt mondták, sebaj, lesz megoldás. 

Életem legszörnyűbb vacsorájában volt részem. Tintahalas spagettit kaptam.

Nagyjából így nézett ki, csak azok a lazac darabkák nem voltak benne, tisztán fekete volt. Gyanítom az arcomra volt írva a döbbenet, amikor megláttam, mert azonnal mosolyogva közölte az idősebb kolléga, hogy ne ijedjek meg a színétől, nagyon finom. És ennek az adagnak min. a 2x volt a tányérban előttem.

Számomra ez az étel nagyon gusztustalan volt, és ráadásul nem összetört spagetti, hanem igazi, hosszú szálas. Itthon akkor még csak a kiváló honi spagettit lehetett kapni, amit mindig összetörtünk. Így fogalmam sem volt, hogy fogok megbirkózni az olaszok előtt ezekkel a hosszú szálakkal. 

De kedvesek voltak velem, rendeltek nekem kanalat is hozzá, és megmutatták annak segítségével, hogy tudom feltekerni a villámra. Nem mondom, hogy könnyű volt. Sokáig eszegettem, már teljesen ki is hűlt az egész, és egyre kevésbé esett jól. Az egészet nem is tudtam megenni. Egész éjjel rosszul voltam ettől a csodától. De azért túl éltem.Viszont azóta tudok hosszú spagettit enni, és még kanál sem kell hozzá. :)

Sajnos a röpke kirándulás a következő napon már szinte véget is ért. Milánóba már nem vittek minket vissza kocsival, vonatra szálltunk. Ez bizony kevésbé volt jó emlék. Már csak azért sem, mert végig álltunk, annyira zsúfolt volt a vonat, hogy egyszerűen nem találtunk helyet. Amennyire emlékszem, bő másfél órát vonatoztunk, és még a peron is tele volt emberekkel. Nem esett jól.

És a milanói érkezés sem volt szép, mert a vonatok átmennek a gyárvárosi részeken, és ott bizony amit láttunk éles ellentétben állt Verona jómódú városrészeivel. 

Aztán nagy nehezen fogtunk egy taxit, ami rendezett nekünk egy jó kis városnézést, bár ezt senki nem kérte tőle, viszont így jóval magasabb számlát tudott produkálni. De legyen vele boldog.

A szállodai szobánk elfoglalása után a veronai kollégák tanácsa alapján elmentünk megnézni a Dómot. Metróval. A metró kijárata pedig pont a Dóm téren van. Ahogy az ember a lépcsőn megy fel a térre, egyszer csak ott emelkedik előtte a Dóm, és mivel a lépcsőn haladunk felfelé, így optikai csalódásként úgy tűnik, mintha folyamatosan növekedne az egyébként is oly hatalmas, és magasztos épület. 

Sajnos be nem jutottunk, mert épp bezárták mire oda értünk. Ezt is látni kellene egyszer belülről is. Így hát elindultunk a sétáló utcába, ami ott van a Dóm közelében. Az utca neve Corso Vittorio Emanuele II. Hát a Váci utca a közelébe nem jön. Itt világmárkák hatalmas üzleteivel találkozhat az ember, egyik a másik után sorakozik. Csillogás, ragyogás, gazdagság. Rengeteg helyen árkádsorok, teljesen fedett utcarészek vártak ránk. 

Ez megint az a kategória volt, ahol csak ámultunk, bámultunk. És én némileg rosszul is éreztem magam. Ugyanis itt, bár tavasz volt, és bőven 20 fok feletti hőmérséklet, még este is, úgy a hölgyek, mint az urak csak valódi bundákban parádéztak, és most tekintsünk el attól, hogy ez ma már biztosan nincs így, hiszen a valódi szőrme az állatvédők tevékenysége miatt azért eléggé háttérbe szorult. De azért, amikor én, a kis ócska bársony blézeremben ballagtam, valami vastag anyagból készült, teljesen divatja múlt szoknyámban, és mindenki, mondom mindenki aki szembe jött velünk nercben és olyan elegáns ruhákban, amik a legjobb anyagokból készültek, akkor én igen, rosszul érzem magam. Úgy érzem, hogy nem vagyok oda való. Nem baj, nem is vágyom rá, de nem is érzem magam jól velük.

Így nem tört le, amikor végül elindultunk vissza a szállásunkra.

Másnap pedig indulás haza. Ismét taxi, és irány a reptér. És a taxi megint csak ment, csak ment, mi már azt hittük lemegyünk a térképről, és igen csak aggódtunk, hogy vajon hova visz minket, de kiderült, hogy a reptérre, ami majdnem egy órányira van a várostól. 

Ki gondolta akkor, hogy majd valamikor a lánykám kölcsön adott Malévesként ott fog dolgozni pár napot. :)

A reptéren még volt bőven időnk a gép indulásáig, és éhesek is voltunk, így rávetettük magunkat a megmaradt kis pénzecskénkkel egy büfére, ahol azokat a csodás olasz szendvicseket árulták. 

Valahogy ezek az olaszok minden szinten nagyon értenek a gasztronómiához, mert isteni finom volt a vacsoránk.

Még nem említettem az autós élményeket, amik Veronában értek minket. Mindkét olasz kolléga, úgy az idős, mint a fiatal, elképesztő tempóban száguldozott Verona igen keskeny, kacskaringós és legtöbbször Senso Unico, tehát egyirányú utcáiban. Mi csak rettegtünk, hogy mikor hol és minek fogunk neki menni, de soha semminek nem ütköztünk. Persze a fiatalabbik srác el is mondta, hogy ő most csak miattunk jött autóval, mert egyébként nyáron természetesen motorral jár a városban.

És összefoglalásképpen, az, hogy máig ennyire megmaradtak bennem a helyek, az utca nevek, pedig ennek már több, mint 25 éve, azt hiszem köszönhető volt egyrészt olasz kollégáink végtelen kedvességének - Grazie a Luca e PierMaria - bár ők ezt nem olvassák. Köszönhető volt az olasz emberek életszeretetének, vidámságának, kedvességének, amit mindenhol és állandóan éreztünk. No és persze köszönhető volt a csodás városnak, Veronának.

Ennyi volt az első olasz út a cipőgyárral. De volt még szerencsém utazni velük, így legközelebb majd arról mesélek.