Székelyföldi kalandozások

Ahogy már tegnap is mondtam, Árpi házaiba sokszor visszatértünk. Rengeteg kalandot éltünk át.

Az első évben mikor ott jártunk, még nagyon természetközeli volt az egész ház, és mi nagyon szerettük azt.

Rendkívüli élmény volt, amikor esténként tusolni mentünk, és ha kicsit hűvösebb volt a víz, akkor mindenki ott sikoltozott a zuhany alatt. A zuhanyzó egyébként egy hordóból állt, ahova naponta töltötték fel a pasik a vizet, és estére annyira melegedett meg, amennyire a nap ereje ezt lehetővé tette. És a zuhanyzó hely körbe volt véve náddal. Az ajtaja is egy falnyi nád volt, amit le kellett emelni, és visszatenni. Tényleg nagyon, nagyon vicces volt és imádtuk.

Amikor megérkeztünk, még térdig ért a kertben a fű, de szinte azonnal ott termett valaki a szomszédból és lekaszálta. A gyerekeink pedig összehordták a kaszált füvet, és várat építettek belőle. Este kivittük a takarókat, leterítettük ezen a puha fűágyon és néztük a csillagokat. Ott láttam életemben először a Tejutat. Gyönyörű volt és örök élmény.

A házikó Székelyudvarhelytől valamivel több, mint 20 km-re volt. Akkoriban még valami botrányos minőségű úton lehetett kijutni a Küküllő völgyén a zetelaki víztározóhoz, és ott a nyaralóhoz. Külön élmény volt minden alkalommal fel- és lejutni onnan. De mindig megúsztuk tengelytörés nélkül.

Egyik nap gondoltuk sétálunk egyet, és út közben kicsit vásárolunk. Ebből is remek nap született. Ugyanis minden helységben bementünk a helyi kis boltba, ami az esetek többségében egyúttal a kocsma is volt. Miután iszonyú meleg volt, bizony mindenhol megittunk egy-egy sört. Szóval úgy jártunk végig lefelé a völgyben az országúton, hogy hol jobbra, hol balra betértünk a helyi boltba és legurult egy söröcske. A végén már magunkon nevettünk, hogy azért ez nem semmi így.

Persze vásároltunk is, és lelkesen cipeltük magunkkal a szatyrokat, míg az egyik kocsmában megkérdeztük, nem hagyhatnánk-e? Mondták, hogy nyugodtan tegyük le a sarokba, visszafelé is ott lesz. És igen, ott volt. 

A végén egy kanyarban úgy döntöttünk nem bírjuk tovább a meleget, megfürdünk a folyóban. Fürdőruhánk sem volt, de annyira nem zavart minket. 

A pancsolás után aztán elindultunk visszafelé, és ahogy már az előbb is mondtam, igen a szatyrok hiánytalanul ott voltak a kocsmában és vártak minket.

Az egyik kedvenc hely, ahova eljártunk innen Korond volt. Eleinte teljesen elvarázsolt az ottani óriási kirakodó vásár, és lelkesen vásároltunk is mindenfélét. Vettünk szőnyeget, birkabőrt, konyhai fa tálakat, gyerekeknek meg amit kértek. Minden évben úgy mentünk oda, hogy már megvolt, hogy abban az évben mit akarunk majd venni. És persze lassan kitapasztaltuk, hogy ki a megbízható árus, ki a kevésbé megbízható. 

Aztán lassan telítődtünk, már nem igen találtunk olyan dolgokat, ami igazán érdekelt volna, és mi tagadás kikoptak a háztartásból az addig megvett dolgok is. A szőnyeg folyamatosan szórta a szöszeit a házban, óriási megkönnyebbülés volt, amikor megszüntettük. A báránybőrök csak a port gyűjtötték magukba. És a fa edényeket sem használtuk már a lakásban. Egy idő után pedig megszüntettem a dísztárgyakat is a lakásban.

Sajnos, olyan mértéket öltött ez a kirakodó vásár, és egész Romániában minden turisták által látogatott hely tele van ezekkel az árukkal, sőt biztosan mindenki találkozott velük itthon is, hogy teljesen egyértelmű, hogy ezek nem igazi kézműves munkák. Persze, nyilván nem nagy gyárakban készülnek, de még sem igazi népművészek által készített tárgyak. Bár természetesen olyat is lehet kapni, de nyilván annak az árát is rendesen megkérik.

Ezzel együtt, olyan varázsa van az egésznek, hogy még olyan barátainkat is rabul ejtett, akikre nem is gondoltunk volna, hogy tetszeni fog nekik. 

Természetesen jártunk fent a Szent Anna tónál, de a tóról már meséltem. Jártunk a Gyilkos tónál, Békás szorosban. Semmi különlegeset nem tudok róluk mondani, hiszen ezek a helyek minden turista által a megtekintendők között szerepelnek. 

Csíksomlyó is terítékre került, de nem Pünkösdkor. Ott elég nagy élmény volt felmászni a kis kápolnához, mert elég magasra épült, és jó kis meredek út visz fel hozzá. 

Nagy élmény volt Szováta a Medve tóval. Én ott merültem először olyan tóban, illetve egyáltalán vízben, ami annyira sós, hogy fent tart a víz felszínén. Nagyon különleges élmény volt. Sajnos a tó méretei nem végtelenek, és a strand terület napozó része nem túl nagy, így bizony igen csak nagy a zsúfoltság egy-egy szebb nyári napon, de a vízben már senki nem tapossa a másik embert. 

A kötelező helyeket bejártuk, mindenkit, akit rávettünk, hogy jöjjön el velünk Erdélybe elvittünk ezekre a helyekre. Majd egy idő után már inkább a rejtett szépségekre vágytam, és ezért próbáltuk azokat is megkeresni.

Így pl. Korondon már a bazárt jártuk végig, hanem a hátsó utcákat. Persze, az egész kisváros a kirakodó vásárból él, ezért nem könnyű ezek mögé is belátni. De mi ilyen szépségeket is láttunk.

Ez utóbbi kép egy működő vízimalom része. És itt működik a hozzá tartozó panzió is. Nagyon szépen kialakított kertje van, és több medencében pisztrángot is tenyésztenek. 

A rejtett szépségek keresése közben jutottunk el Énlakára. Valami döbbenetesen rossz úton jutottunk el a faluba, és ez azóta sem igen változott, bár talán ma már egy fokkal jobb. De valójában nem is baj, mert így nem sokan vállalkoznak erre az útra.

Énlakán az ember úgy érzi, hogy min. 100 évet visszalépett az időben. Réges-régi házak, kutak várják az embert. A temetőben ősi köveket fordítanak ki a földből, és van egy sok nehézséget megélt templom is, aminek a kazettás mennyezetén igazi ékírásos felirat látható.

Énlaka egy igazi csoda. Olyan történelmi emlékekkel, amiket feltétlenül meg kell őrizni. Mondom, nagy szerencséje a falunak, hogy nem könnyű megközelíteni. De egyszer mindenképpen érdemes megnézni.

Ráadásul az egész falucska roppant módon dimbes-dombos, és keszekusza utcácskákkal van tele. Azt hiszem a világ legjobb helye lehetett valamikor a gyerekeknek, ahol úgy el lehet tűnni a felnőttek szeme elől, hogy még véletlenül sem találnak rá az ember gyerekére. 

Ezen a tüneményes kis falun túl találunk egy másik hasonlóan szépet, még ha nem is ennyire ősi falucskát. Kőrispatakot. Itt is szépséges házikók vannak, és a híres Szalmakalap múzeum. A múzeumban mindig nagyon kedvesen fogadják a látogatókat, részletes tárlat vezetéssel. Az udvar különlegességei a patakból gyűjtött simára koptatott kövekből készült kiállítás, és egy tábla rengeteg, ahol a világ számos városának Kőrispataktól mért távolsága és persze iránya látható. 

Keressetek rá a neten, sok képet, és leírást fogtok találni. A falunak saját honlapja is van.

Az úton tovább haladva jutunk el Bözödújfalu emlékhelyére. 

Bizonyára mindenki ismeri a történetét, hogy szinte egyik napról a másikra kellett elhagyni a lakóknak a falut, mielőtt elárasztották a területet vízzel. Szomorú dolog ez, különösen az érintetteknek, és bár ez az egyik legismertebb ilyen emlékhely, de az egész világon és Romániában is számos településsel megtörtént ugyanez. 

Maga a zelelaki víztározó is így született. 

A víztározó mellett eljuthatunk Varságba. Különleges falu ez is. Majdnem 8000 hektáron terül el. Igazi szórvány település, ahol egy egy porta között nagyon nagy távolságok vannak. A település közelében található a Csorgó kő.

A másik irányban a víztározó mellett Sikaszón és Libánon át el lehet jutni Gyergyószentmiklósra. Nem tudom ma milyen arra az út, akkor tengely törő volt. Ám ezen az úton is nagyon szép falvakban jártunk. Persze, nem is mi lennénk, ha nem lettek volna itt is kutyás élményeink. Itt bizony a kutyák még a kocsikat is megtámadták az úton. Csak úgy kapkodtak a kerekek, a gumik felé, mi meg imádkoztunk, hogy nehogy bele is akadjon valamelyikük foga. De szerencsésen megúsztuk ezt is.

Természetesen jártunk a Gyimesekben is, ami valóban megint csak maga a csoda. 

A történelmi látnivalókat is megnéztük. De egy igazi kalandos út csak ez után várt ránk. Nem mentünk ugyanis vissza Székelyföld irányába, hanem átvágtunk a völgyön Moldova felé. Úgy gondoltuk, hogy a hegység másik oldalán kicsit tovább megyünk, majd az Úz völgyén át térünk vissza a Csíkságba. A térkép szerint persze csak egy alsóbb rendű út vezetett át a völgyön, de reméltük, hogy járható. Mikor betértünk a völgybe még meg is kérdeztük az arra járókat, hogy át tudunk-e kocsival menni? Egy Astra-val és egy Peugeot-tal voltunk. Ott azt mondták, hogy persze, menjünk csak nyugodtan. Kezdetben beton út lesz, aztán már csak földút, de járható. Hittünk azoknak, akik ezt mondták, és neki vágtunk. Az út mindösszesen 44 km. 

Talán látszik, hogy milyen "jó" volt az út. 

Kezdetben valóban még aszfalt is volt. Ez a völgy is egy víztározóval kezdődik. Még mellette betonozott úton tudtunk menni. Aztán már földút következett, de még tényleg teljesen jól járható volt. Majd egyre nagyobb kátyúk következtek. Aztán még nagyobbak. Aztán már nem is volt út, csak a nagy fát szállító kamionok által teljesen széttúrt sár, dagonya és nem is tudom még mi. Ahogy a fotókon is látható a kocsik előtt haladtunk gyalog, és botokkal mértük a kátyúk mélységét, hogy át tudunk-e rajtuk menni vagy sem. Tekeregtek a kocsik ide-oda, mikor épp hol volt jobban járható az útnak nevezett valami. Ha kellett faágakat hordtunk, köveket kerestünk, ami egyébként sajnálatosan kevés volt, és feltöltöttük a gödröket, hogy valamelyest átjárhatóak legyenek. A végén sajnos mégis felakadt egy helyen a Peugeot, és nem és nem tudtuk leszedni a "zátonyról". Míg nem az akkor alig 12 éves kisebbik gyermekünk megkérdezte, hogy miért nem emeljük meg a kocsit emelővel és akkor tegyünk alá valamit és úgy le tud majd jönni. És tényleg. 

Aztán mentünk tovább és egyre jobban kétségbe estünk. Egyrészt mert az út valóban egyre rosszabb és rosszabb lett, még akkor is, amikor mi már azt hittük ennél már nem lehet pocsékabb. De lehetett. Másrészt a teli tankok lassan kezdtek kiürülni hiszen végig egyesben, max. kettesben tudtunk csak haladni. 

Voltak olyan szakaszok, amikor azt hittem örökre ott maradunk. Telefonálni esélytelen volt, mert térerő egyáltalán nem volt a völgyben. Szóval fogalmam sem volt mi lesz, ha ott ragadunk. A kis Astra nem tudta volna áthúzni ilyen úton a nehéz Peugeot. Kétségbe ejtő volt a dolog, és a 44 km ellenére, mi akkor már sok órája úton voltunk.

Már esteledett, amikor kiértünk egy hatalmas legelőre. Olyan víz átmosások voltak az ott egyébként egész jó utakon, hogy nem mertünk átmenni rajtuk. Szélesek és nagyon mélyek voltak. Egész biztosan belesüllyedtek volna a kerekek és akkor tényleg annyi lett volna nekünk. Ezért a fiúk óvatosan letértek a füves részre. Persze a vízmosások ott is megvoltak, de ott talán kicsit átlósabban lehetett venni őket, így ha lassan is, de haladtunk. 

Mi lányok még mindig a kocsik előtt, és a kisebbik csemeténk is. Igen ám, de már esteledett, a feljebb lévő legelőkről lassan ereszkedtek le a nyájak. Na és kik jönnek még a nyáj előtt? Hát persze, hogy a kutyák. A vad, erdélyi juhászkutyák. Innentől a két kocsi nyitott ajtókkal araszolt, hogy ha bármi gond lenne, csak be kelljen ugranunk a kocsiba. Ekkor már valósággal rettegtem, a puszta életünkért is.

A legelő alján hevert egy juhász. A férjem lekiabált neki, hogy merre menjünk tovább, hogy lejussunk a főútra és onnan vissza Csíkszeredába. A juhász teljes nyugalommal kiabált vissza, hogy ezekkel a kocsikkal semerre, mert soha nem jutunk át.

Gondoljátok el. Már eddig is olyan utakon mentünk, hogy szinte lehetetlenség volt rajta átjutni személyautókkal, és akkor azt mondják, nem tudunk tovább menni.

Visszafordulni esélytelen volt. Hogy azokon az utakon még egyszer végig menjünk, az nonszensz volt. Nem volt más választásunk, csak előre menni.

És bő 8-9 óra elteltével - ugye megvan, hogy az egész 44 km - beértünk egy faluba. Megállítottunk egy bácsit, hogy mennyi van még a főútig. Csodálkozva nézett ránk, hogy miért kérdezzük, hát honnan jövünk? Mikor elmondtuk neki hogy a hegyen túlról, elkerekedtek a szemei és valami nagyon csúnyát készült mondani, de jól nevelt volt és a végén csak annyit mondott, hogy: "Hát maguk ...... (itt jött volna az, hogy nagy hülyék, vagy valami hasonló) nagy urak!"

De hála az égnek onnan már nem volt olyan rettentő hosszú a hátralévő út, bár bevallom akkor már az is nagyon soknak tűnt. Mikor kiértünk a főútra az első vágyunk egy benzinkút volt, mert a Peugeot már az utolsó kortyokat fogyasztotta. Eddigre a mi kék Astra-nk homokszínűre változott, és mivel az eső is eleredt, igen furcsán nézett ki. De áldottuk az eget, hogy az eső nem a völgyben kapott el minket, mert akkor az tényleg a világ vége lett volna. Mindenesetre a benzinkutas mikor meghallotta, hogy honnan jöttünk se szó, se beszéd, ott is hagyott minket, hogy akkor tankoljunk csak magunknak.

Mire a szállásra értünk, már nem voltunk se élők, se holtak. Viszont ez az út mindannyiunknak örök emlék marad. 2005-ben történt, de azóta is szállóige az Úz völgye!

Bár mikor mi arra jártunk motorosok nem voltak, de az út minősége miatt teszem fel ezt a képet is. Egyébként egyetlen autóval találkoztunk szembe egész úton. Természetesen egy magyar Suzuki volt. Ők a Csíkság felől jöttek, akkor már órák óta. Nem sikerült megnyugtatnunk őket, hogy még mi vár rájuk.