Menjünk fel újra a havasokba

Folytatódik a történet. Egyébként érdekel ez egyáltalán rajtam kívül valakit, csak mert soha egy megjegyzés sincs? Bár végül is engem egyelőre szórakoztat. Szóval folytatom. Aki olvassa, és aki várja, azt ne érje csalódás. Meg legyen meg az én esti programom is. :D

Ott tartottunk, hogy visszaértünk a tengerparti nyaralásból ismét Kolozsvárra. Természetesen most is Sanyiékhoz mentünk. Ő még nem volt otthon, ezért és mert nagyon fáradtak voltunk, lefeküdtünk aludni. Azt tudnotok kell, hogy én már akkor is nagyon nehezen keltem fel, ha délután vagy napközben lefeküdtem aludni. Ez azóta sem változott egyébként. 

Mindenesetre egyszer csak arra ébredtem, kora este valamikor, hogy Sanyi kelteget minket. Na, nem azért, mert zavarta hogy alszunk, hanem mert házi buliba akart menni velünk. Egyetlen porcikám sem kívánta a felkelést, a bulit. Mondtam is, hogy hagyjanak békén, én nem megyek. De nem hagytak. Tudom, hogy még a buszon is zsörtölődtem, hogy minek megyek én olyan buliba, ahol senkit nem ismerek, és egyébként is álmos vagyok, kóválygok csak, mint egy szédült tyúk.

Aztán oda értünk, egy lakótelepi lakásba mentünk fel, és a legbelső szobában volt a buli. Mikor átmentünk az előtte lévő szobán, megláttam egy srácot a szoba ajtajában. Talán épp akkor készült kijönni, vagy csak azért állt oda, hogy lássa kik jöttek, nem tudom. Tényleg, ezt meg kellene kérdeznem tőle, bár úgy gondolom mára fogalma sincs. Szóval én megláttam, és tudtam, hogy csak ő lehet a férjem, senki más.

Nem, ne reménykedjetek, nem írok erről többet, nem fogom elmesélni hogy alakult a kapcsolatunk, hogy lett belőle szerelem. Elégedjetek meg annyival, hogy ma is ő a férjem. 

De igen, ezért mondtam, hogy ez a nyaralásom egy sorsdöntő utazás volt.

A buli remekül sikerült egyébként, és ott meg is beszéltük a másnap induló túra dolgait. Bár többen is voltunk a bulin, pont az ajtóban álló fiatalember volt az, aki csatlakozott hozzánk erre az útra. Hármónk közül pedig az egyik lány haza utazott másnap, mert őt bizony teljesen leamortizálta anyagilag a két campari. Ezért ő már nem vállalta a további napokat. Így négyesben vágtunk neki a hegyeknek.

Mi másnap indultunk útnak, a Bihari havasokba. Vándor túrára mentünk, sátorral. Vonattal jutottunk el Kolozsvárról Bologa-ra. Onnan a már korábbi kirándulásról megismert "busszal" vittek minket közelebb a hegyhez. És aztán gyalog indultunk fel az első turista házig. 

Délután volt, mert dél körül indultunk. Kezdetben csak kellemes gyaloglás volt az egész, bár azért a nehéz zsákkal a hátunkon voltak apróbb gondok. Még nem voltak olyan szuper hátizsákok, mint manapság. Ez bizony húzta, vágta a vállunkat. Aztán egyszer csak kiértünk az erdőből és elénk magasodott egy jó kis emelkedő. Aki ismeri az utat fel a Nagy Hideghegyre, az el tudja képzelni, csak ez hosszabb volt, és nem volt egyetlen fa sem, ami árnyékot adott volna.

A fiúk előre engedtek minket, így mi nagy határozottan haladtunk felfelé a barátnőmmel. Hamar elkezdtük kapkodni a levegőt, de olyankor mindig hátra néztünk, láttuk, hogy a fiúk jönnek tempósan, így nem volt lehetőség megállni, hanem haladni kellett tovább. Valahogy nem akartuk, hogy azt higgyék, gyengék vagyunk és még ennyit se bírunk.

Aztán egy idő után már amikor hátra néztünk, azt láttuk, hogy a fiúk állnak, támaszkodnak a térdükön, és röhögnek. Ettől mi még gyorsabbra fogtuk a tempót, mert szentül meg voltunk győződve, hogy mi vagyunk a nevetség tárgya, hogy még arra is képtelenek vagyunk, hogy egy ilyen hegyre felmásszunk. Így hát próbáltunk még gyorsítani is a tempón. A pulzusunk valószínűleg már ezres fordulaton volt, levegőt szerintem egyáltalán nem kaptunk, de egyszer csak hopp, felértünk a Vladeasa turista házhoz. 

Mi már fent pihegtünk jó pár perce, amikor a fiúk is megérkeztek. Levetették magukat mellénk, és még mindig dőltek a nevetéstől. Majd mikor végre volt egy kis erejük, megkérdezték: - Hova a fenébe rohantatok annyira, mintha rakétából lőttek volna ki titeket?

Ekkor derült ki, hogy ők nem rajtunk, hanem saját magukon nevettek. Azon, hogy képtelenek velünk tartani a tempót, és alig bírják felvonszolni magukat a turistaházig. Tény, ők cipelték a sátrat és egy csomó kaját is. Nálunk meg leginkább csak a ruháink voltak.

A turistaház egy új világot tárt fel előttem. Sokan laktunk egy helységben, egymás mellé zsúfolt ágyakkal. Ám mégis, volt valami közösség érzete az egésznek. Mindenkinek volt egy-egy szava a másikhoz, bárkitől bármit lehetett kérni, és úgy egyáltalán, mindenki mindenki segítségére volt.

Azt hiszem itt tapasztaltam meg először, hogy mennyire más, és mennyire megindítóbb, legalább is számomra a hegymászók, a túrázók világa. Hangsúlyozom, sosem jutottam el a hegymászó kategóriáig. Én csak magas hegyi túrázó voltam, abból sem a legjobb. De mégis, már ez a társadalom is annyira más volt, annyira eltért attól, amit azelőtt tapasztaltam. És nagyon megérintett. 

Több, mint egy hétig jártuk a havasokat. Sajnos a pontos helyekre már nem emlékszem, meg arra sem, hogy épp melyik nap hol jártunk. De azért próbálom az élményeket összefogva elmesélni.

Az biztos, hogy első nap elmentünk a Pietrele Albe mellett. Még sajnos ez sem saját fotó, de lesz majd az is.

Bocsánat a Pilis rajongóitól, de azért ez nem ugyanolyan, ugye? A Vigyázótól (Vladeasa) a Fehér Kövekig nagyjából szintben haladtunk, aztán lefelé vezetett az utunk. Itt sátoroztunk első éjszaka:

Természetesen itt sem csak mi vertünk sátrat. Nem kijelölt kemping helyek voltak ezek, hanem olyan területek, amik alkalmasak voltak a táborozásra. És ha valaki olyan helyet talált, ahol már más sátrat vert, akkor automatikusan ő is oda telepedett. Hely van bőven, így senki nem volt útjában másnak. De nagyon klassz, amikor este valaki tüzet rak és lassan a többiek is oda telepednek. Lehet beszélgetni, jókat enni, koccintgatni olyan emberekkel, akikkel akkor találkoztál először, és valószínűleg utoljára. Vagy éppen annak lehet örülni, hogy nahát, veletek találkoztunk tavaly valamelyik másik havasban, más túrán. És igen, itt történt meg az is, hogy este csak ültünk, csak ültünk a tábortűz körül, és valahogy nem indultunk lefeküdni. Pedig mi lányok már majdnem elaludtunk, le-lecsukódott a szemünk is. Olykor felvetettük, hogy menjünk aludni, de a válasz mindig csak annyi volt, hogy nem sokára. Aztán kiderült, hogy miért. Mi már a tüzet raktuk amikor két fiatal fiú érkezett a táborhelyre. Épp csak felverték a sátrukat és már indultak is. Sanyiék beszéltek velük, románul, így mi nem értettük miről beszéltek. A várakozáskor derült ki, hogy a két fiú barlangászni indult. Sanyiék megkérdezték hova mennek, melyik barlangba, milyen útvonalon és mikorra várhatók vissza. Őket vártuk. Mondjuk este tízre ígérték magukat. Mi azt vártuk, hogy jöjjenek vissza, illetve ha tízre nem érnek még sem oda, akkor további fél óra elteltével a fiúk azonnal indultak volna utánuk, hogy segítsenek nekik, mert akkor bajban vannak.

Ezt a két fiút akkor látták először. Soha előtte nem találkoztak egyikkel sem. Úgy gondolom a kirándulás után sem találkoztak soha. De a legtermészetesebb volt, hogy figyelnek rájuk, hogy felkészülnek arra, hogy segítsenek, ha bajba kerülnének. 

Mi tagadás, a szememben ez a viselkedés, ez a hozzáállás igazi férfivá tesz egy fiút, egy fiatalembert. Hiszen Sanyi és a férjem alig múlt húsz éves ekkor. És ezek a dolgok, ez a viselkedés megjelenik a Veled vagy nélkülem könyvemben is.

Az erdélyi havasokban találkoztam először lovakkal fent a hegyekben, csak úgy magukban. Természetesen ezek nem vadlovak, de nem is lovardabeli állatok. Ezeket a szépségeket tavasszal felhajtják a hegyekbe, és legfeljebb a gyerekeket küldik fel néha utánuk, hogy nézzék meg mi van velük. Csodaszép, csupa izom, csupa egészség jószágok. Imádtam őket.

Természetesen találkoztunk sok birkanyájjal is, ami talán a legjellemzőbb. Mára nagyon sok a gond velük. Egyrészt nagyon vad kutyákkal őrzik a nyájat, hiszen ott a hegyekben farkasok és medvék járnak. A kutyáknak pedig ezektől kell megvédeni a nyájat. Ezért bizony nem jó a közelükbe menni. Lesznek még sztorik kutyákról. Másrészt, a legeltetés miatt rengeteg erdőt irtottak ki. Tudom, ma már egy bizonyos bútoráruház miatt is vágják a fát Erdély hegyeiben, de akkor még nem így volt. Pár éve olvastam egy román politikustól, hogy "fellegeltetjük a jövőnket, az életünket". És sajnos valóban. De a juhászok gazdag emberek, ezért nagyon nehéz visszaszorítani a legeltetést. Próbálták legalább azt törvénybe iktatni, hogy egy-egy nyájat hány kutya kísérhet. Ez is elbukott, a juhászok nem hagyták magukat.

Visszatérve azonban erre a konkrét útra, itt láttam olyan marha csordát is, ami a havasi legelőn legelt. Ez még önmagában nem nagy dolog, de amikor mi találkoztunk velük, akkor éppen egy roppant meredek, köves, nehéz terepű hegyoldalon ballagtak felfelé. Komolyan mondom, nekünk nehéz volt ott leereszkedni, ezek a nagy böhöm állatok pedig olyan kecsesen lépkedtek, és mászták meg a hegyoldalt, amit soha nem néztem volna ki belőlük.

No és ismét előjött a juhásztól sose kérdezd meg, mennyi idő míg oda érsz valahova, de ha mégis, akkor minimum duplázd meg.

Ezen a túrán jártam életemben először a Csodavárban. Valójában nekem az adja a különlegességét, hogy egy részén beszakadt a "mennyezet", és egy zárt szurdok alakult ki a barlang folytatásaként. Mivel mi nem vagyunk, és nem is voltunk barlangászok, ezért mélyen a barlangba nem mentünk be, de amit láttam belőle az is örök élmény maradt. Már maga a barlang szájához való leereszkedés is felért egy kalandtúrával. Mély patakvölgy, ahol át kellett jutni a patak túloldalára is. Leereszkedni pedig olyan létrán kellett, ami egy hatalmas farönk, amibe lépcsőket faragtak. Sejthető, hogy azért az igazi lépcsőktől ezek messze voltak, ráadásul az állandóan nedves környezetben vizesek és csúszósak voltak. De azért valahogy sikerült bejutni a barlangba. Nagyon szépen ki van építve, bár persze időnként felújításra szorulnak a lefektetett pallók. Amerre mi mentünk, ott végig egy patak fölött haladtunk, fából készült pallókon. Nagyon izgalmas volt. Sajnos ez sem saját fotó, mert ott örültem, hogy élek, fotózni nem lett volna erőm.

Ahogy említettem, mi nem merészkedtünk be mélyen a barlangba, se felszerelésünk, se tudásunk nem volt hozzá. Ezért a külső várudvar felé el is hagytuk a barlangot. A szurdokot itt szinte teljes szélességében kitölti a patak vize. Nyilván vízállástól függő, hogy mikor hogy lehet rajta átmenni. Mikor mi ott jártunk, nem volt túl magas a víz, de azért itt találkoztam először azzal, hogy kiépített láncokkal tudok csak tovább haladni. Bocs, a következő fotón szereplőktől, de talán senki nem látható annyira, hogy a személyiségi jogait megsértenem, és végül is a neten találtam a képet, tehát amúgy is bárki láthatja. Na, szóval ilyen "utakon" kellett tovább mennünk.

Addig kellett tovább mennünk a szurdokban, amíg olyan helyre értünk, ahol már ki tudtunk mászni belőle felszerelés nélkül is.

Itt találkoztam megint a hegymászó társadalom másmilyenségével. Nem csak mi voltunk ott, hanem más túrázók is. A legtermészetesebb volt számukra, hogy összeálltunk, és egymást segítve, bár főleg, minket koca túrázó lányokat segítve mentünk tovább. Nem volt egyetlen átkelő sem a patakon, ahol legalább egy fiú ne állt volna a kezét nyújtva, hogy segítsen. Ez olyan érzés, amit nem tudok igazából leírni. Ezt meg kell tapasztalni.

Csodálatos élmény volt ez a túra, nem véletlen, hogy Csodavár a neve. Sajnálom, hogy mivel nem vagyok barlangász, ráadásul klausztrofóbiám is van, ezért teljes szépségében sosem sikerült meglátnom, mert azért jártam még itt, jó pár évvel később ismét.

Mire kimásztunk innen, konkrétan az ájulás határán voltam, annyira kimerültem. Ráadásul mivel azt sem tudtuk merre vagyunk, még egy közeli dombra is felmásztunk, hogy onnan tudjunk tájékozódni, és visszajutni az elrejtett hátizsákjainkhoz, majd találjunk vissza a sátorhoz. Igen, azt nem is említettem, hogy a hátizsákokat nem vittük le magunkkal, hanem elrejtettük az erdőben. Mi magunkhoz vettük az útleveleinket, és a pénzt, ha minden kötél szakad, legalább ez meglegyen alapon. De megtaláltunk mindent ott, ahova tettük.

Szóval halálomon voltam. Nem is tudom, hogy jutottam le a völgybe, ahol a sátraink voltak. Mégis olyan élményben volt részem, amiben soha, sehol azelőtt. Aki kellő erőt érez magában, az menjen és nézze meg ezt a szépséget. Szerveznek túrákat oda innen Magyarországról is, érdemes elmenni.

Ez pedig csak egy idézet a wikipédiáról:

" A 73 méter magas és 30 méter széles bejárat egy hatalmas, gótikus kapura emlékeztet. A barlang első szakasza nagyon könnyen járható, szinte minden felszerelés nélkül. A folyosó körülbelül 8 méter széles és 20 méter magas. Jobb oldalról, egy hatalmas ablakon keresztül a napfény is lejut a barlang aljáig. Ez a szakasz a második dolináig tart. A turistaút itt a felszínre kanyarodik, a továbbiakban már csak barlangász felszereléssel lehet továbbjutni."

Másnap egészen különleges élményben volt részünk. Olyan sűrű köd ülte meg a völgyet ahol táboroztunk, hogy az orrunkig sem láttunk. Viszont eddigre elfogyott a kenyerünk. Reggelire téliszalámit ettünk gyulai kolbásszal. Igen, tudom, mit panaszkodok, ilyen luxus kajára, de azért a kenyér hiányzott. Így a fiúk elhatározták, hogy ott hagynak minket a sátorban és ők lemennek a közeli turistaházhoz, hogy kenyeret szerezzenek.

Mi boldogan pihentünk, lustálkodtunk és fürödni is tudtunk a közeli patakban, mert biztosan nem látott meg senki pancsolás közben. Mondjuk azért a pancsolás nagyon erős kifejezés, mert a havasi patakok hőmérséklete mit is mondjak, nagyon durván hideg. 

Aztán csak vártuk a fiúkat, akik végre megérkeztek. Ahogy elmesélték, szinte majdnem elmentek a turistaház mellett, akkora volt a köd. Kész csoda, hogy visszataláltak. Viszont hoztak kenyeret. Talán ha összesen 8 szeletet, mert többet nem adtak nekik, de azért nekünk ez is jól jött.

Következő napon felszállt a köd, és ismét ragyogó napsütés várt ránk. Ekkor már együtt mentünk le Pádisra a turistaházhoz. Rengeteg sátor volt körülötte, sok-sok emberrel. Számomra bizony ez is meglepő volt, hogy ennyien túráznak, és ilyen komolyan, hogy sátorral, akár vándortúrával. 

Mi nem is maradtunk fent a Pádis fennsíkon, hanem tovább mentünk lefelé egy másik turista házhoz. Igen, sajnos lassan az utunk vége felé közeledtünk, mert bár hosszabbra volt tervezve a túra, de a barátnőm térde nem bírta már a terhelést, ezért le kellett jönnünk a hegyről, nehogy nagyobb baj legyen.

Innen következő hajnalon indultunk le a buszhoz. Nem, nem, ez már tényleg igazi busz volt. Persze rozoga, ütött kopott, de csodás tájakon át vitt le minket a hegyekből, így ez is igazi élmény volt. 

Egyre hosszabbra sikerednek ezek a bejegyzések. Ezt a mait nem törtem meg, elmeséltem nektek egyben. Szerencsére még sok helyen jártam a továbbiakban, hiszen az az ajtóban álló fiatalember visszavonzott, így lesz még miről mesélnem.