Folytatás ...

Miért fejtegetem a hegyekhez való viszonyomat? 

A regényem - Veled vagy nélkülem - szinte teljes egészében a hegyek, a havasok világában játszódik. Különös vonzódást érzek a hegyvidék iránt, és remélem ez megjelenik a könyvben is. 

Gondoltam, megosztom veletek azt a folyamatot, ahogy egy budapesti, sík vidéken felnőtt kislányból a hegyek szerelmese lettem.

Próbáltam visszaemlékezni tegnap, hogy miként is folytatódott az életem, mi közöm volt az óvoda utáni időszakban a hegyekhez. Először szomorúan állapítottam meg, hogy szinte semmi. Persze, Szabadság hegy, Gellért hegy és János hegy szerepelt rendszeresen a mi családunk kiránduló helyei között is, de ennyi volt és nem több. Nyolc év alatt egyetlen egyszer ment az osztályunk két napos kirándulásra, Nagyvázsonyba. Ott sem találkoztam égbe szökő ormokkal.

Aztán beugrott egy emlék. Első osztály után, a szüleim elküldtek engem két hétre nyaralni Fonyódra. Nem tábor volt, gyerek üdülő. Ők biztosan jót akartak nekem, de én soha sehol annyira rosszul nem éreztem magam, mint ott. Olyan volt, mint egy börtön. Mindent előre megszabtak mikor mit és hol lehet csinálni, de annyira, hogy még WC-re is szinte csak akkor lehetett kimenni, ha épp a felügyelő tanárok, vagy nem is tudom kik által meghatározott idő volt. Miután két hetes volt a tábor, olykor kaptunk levelet a szülőktől, illetve válaszolhattunk is szigorú cenzúra mellett. Gyanítom, a szüleim sosem kapták meg azokat a levlapjaimat, amiken leírtam, hogy börtönben vagyok és azonnal jöjjenek értem.

Egyetlen pozitív emlék maradt meg. Egyik nap áthajóztunk Badacsonyba. Ott mint a birkákat, felhajtottak minket valami ligetes részre, ahol le lehetett aztán ülni, lehetett játszani, ott kaptunk talán ebédet is. És ami a legfontosabb, a postát is ott osztották szét. Anyu valami csodás, nagyon aranyos, állatfigurás képeslapokat gyűjtött be, és azokat küldték  nekem nagyjából más naponta. Ott fent, magasan, Badacsonyban kaptam több képeslapot is. Ezekből egyet apukám írt nekem. Magamhoz ölelve a színes lapokat elbújtam egy nagy fa alá, és sírva olvasgattam el százszor is. Apunak bár nagyon szép, szinte míves írása volt, de egy első osztályt végzett kisgyerek részére nagyon nehezen volt olvasható. Így az ő lapja különösen értékes volt számomra, és bár potyogtak a könnyeim, mint a záporeső, de az a képeslap segített, hogy elviseljem a hátra lévő napokat. 

Sajnos nyolc év alatt ez az egyetlen dolog kötött egy kicsit megint a hegyek világához. De jöttek a gimnáziumi évek, és onnan már sokkal több szép emlékem van. Holnap elmesélem.