A havasokban mindig korán kell felkelni, ha túrázni akar az ember. Így volt ez velünk is. Korai ébresztő, macskamosdás a patakban, majd egy gyors reggelit követően elindultunk életünk első magashegyi túrájára. Tényleg, mind teljesen szüzek voltunk ilyen téren, kivéve persze Sanyit, a vezetőnket.
Az út, ahogy tegnap is mutattam már a Lolaia vízesésen át vezetett. Ezen a szakaszon még csak simán erdei ösvények, nagyobb ligetek voltak. Ám ahogy haladtunk egyre feljebb, elkezdtek összemenni a fák, és lassan csak bokrokká, törpe fenyőkké szelídültek. Majd ezek a növények is eltűntek, és már csak a sziklákon megtelepedő zuzmók, és persze mezei virágok voltak mindenfelé. Végül felértünk arra a részre, ahol már nincs növényzet.
Isten bizony úgy volt minden, ahogy azt a föci könyvekben is leírták. Bevallom érdekes volt ezt élőben is látni, megtapasztalni. Persze azért nem ilyen gyorsan értünk el erre a szintre, keményen meg kellett küzdenünk a tereppel, a folyamatos emelkedéssel. De igazából itt még nem volt gond, az élmény, a látvány feledtette a fáradtságot.
Sebes vizű, jéghideg patakok, tengerszemek, szebbnél szebb növények, és a lassan elénk táruló panoráma volt az ajándék a nehézségekért.
Ez sem saját fotó, ahogy a többi sem:
Egyszer csak sikítozva rohantunk meg egy kb. 2 m2-s hófoltot. Naná, hiszen augusztus volt. És augusztusban még sosem hógolyóztunk.
Aztán elértünk oda, ahol semmiféle növény nem maradt meg, viszont rengeteg görgeteg kövön át vezetett az ösvény.
Aki még soha nem túrázott Erdélyben, Romániában, azok kedvéért fontosnak tartom elmondani, hogy rendkívül jól jelzett turista utak vannak az ottani havasokban. Illetve voltak, mert sajnos az elmúlt években zajló őrületes mértékű fairtás bizonnyal alaposan megritkította ezeket a jelzéseket. De ekkor még minden út remekül volt jelezve.
Mikor megláttuk az előttünk tornyosuló hegyet, és azt, hogy csak egy cikk-cakkos út vezet fel rajta, meglehetősen meredeken, ráadásul az egész végig görgeteg kövekkel van "kirakva", mit mondjak, szinte egyszerre kérdeztük, hogy itt fogunk felmenni?
A válasz pedig bizony igen volt.
Két választásunk volt. Vagy megfutamodunk és visszafordulunk, vagy felmászunk. Fiatalok voltunk, bevállalósak, így hát neki indultunk. Kegyetlen volt mászni ezeken az apró köveken, amik mindig kifordultak a lábunk alól, amiken visszacsúsztunk, és mindezt ott, ahol már egyetlen bokor, vagy ágacska sem volt, amiben meg tudtunk volna kapaszkodni. Mire felértünk, remegett kezünk-lábunk, levegőt is alig kaptunk, és még riasztóbb volt visszanézni, hogy jaj, hol is mentünk oda fel. Kétségbe esetten kérdeztük is, hogy hű, itt is fogunk visszamenni?
"Szerencsénkre" Sanyi egy szép körutat tervezett számunkra, így itt nem gurult vissza egyikünk sem, amikor lefelé mentünk, hiszen más irányba vitt az utunk.
Ez után a szakasz után, már "csak" jócskán méretes kőtömbökkel kellett megküzdenünk, és hopp, már fent is voltunk a Retyezát csúcsán. Íme:
Amennyire még visszaemlékszem, már jócskán dél után értünk fel a csúcsra. Volt nagy fényképezés, kicsi pihenés és elindultunk lefelé. Ahogy mondtam már, szerencsére nem ugyanazon az útvonalon, hanem egy könnyebb levezető úton át. A gond csak az volt, hogy így a körút nagy része még előttünk volt.
Ahogy az lenni szokott, völgybe le, majd egy-egy hágóra fel és így haladtunk tovább. Ez bizony, főleg olyanoknak, akik nem szokták a túrázást a magas hegyekben rettentő fárasztó volt.
Először leereszkedtünk a Bukura tóhoz. Ha jól tudom az egész hegység legnagyobb tava. Sőt, most néztem meg, egész Románia legnagyobb gleccser tava. Van ahol a mélysége eléri a 15,5 métert is.
Majd innen már visszafelé haladtunk, de még mindig hegyen-völgyön át. Az utolsó emelkedők során már sokan panaszkodtunk, hogy nem bírjuk tovább. Én is köztük voltam, nem tagadom. Úgy éreztem elpusztulok, a combjaimban az izmok szétégtek, a tüdőmet már rég kiköptem, a szívem helyén egy hatalmas kalapács dübörgött.
Mire visszaértünk a sátrainkhoz mindenki alig vánszorgott.
Vacsora után viszont senkit nem kellett altatni.
Éjszaka azonban sajnálatos események következtek, és másnap még csak fokozódott a helyzet. De erről majd holnap mesélek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése