És még mindig hegyre mászunk ...

Bocsánat, azt hiszem eltűntem kicsit, de dolgozni is kell, meg hétvége is volt, de nem magyarázkodok. A lényeg, hogy most itt vagyok.

A harmadik napi kalandunk is a hegyekbe vezetett. Híre jött, hogy kinyíltak a havasi gyopárok, és azt akkor meg kell nézni.

El is indultunk két kocsival és ismét a Prislop hágónál kötöttünk ki - tudjátok a csacsi, amit ekkor sem vettünk meg. Itt átszálltunk egy hegyi mentő Hiluxába, (ő vendégelt meg minket előző nap a saját rönkházában a vadasra). Mivel mi hatan voltunk, így hárman a külső részen állva utazhattak, ami az úttalan utakon sejtem elég izgalmas volt nekik.

Elég sokáig mentünk, és egyre kevésbé volt járható az út. Nagyon mély vízmosások, nagy kövek és egyebek tarkították az utat, de a Hilux megbirkózott mindennel.

A végén ismét egy estenánál kötöttünk ki, és a Hilux ott maradt, mi pedig elindultunk fel még tovább, hogy megpillantsuk a havasi gyopárt.

Bevallom nekem elég meredek volt az út felfelé, de azért kezdetben szépen haladtam a többiekkel. Ám egyre többet kellett megállnom és pihennem. De ami rosszabb volt, hogy a járásomat éreztem teljesen elbizonytalanodva, ami plusz megterhelő volt. 

És bár nagyon arra készültem, hogy én bizony felmászok, és életemben először megnézem élőben a hegyen a havasi gyopárt, sajnos a végén nem sikerült.

A férjem azt mondta, hogy szerinte ne erőltessük, mert fel még csak-csak feljutok, de ne felejtsük el, hogy le is kell majd jönni, és az ezen az úton amúgy is elég megterhelő.

Bár elvicceltem, hogy hiszen két hegyi mentő is velünk van, majd legfeljebb lecipelnek, de én is tudtam, hogy jobb lesz, ha visszafordulunk. 

Így aztán míg a többiek másztak toronyiránt, mert ott már nem volt sziklás a terep, ám de igen csak meredek volt, mi szép lassan ereszkedni kezdtünk. És bár szinte teljesen simán le tudtam ballagni, de azért bizony a jobb térdem rendesen megsínylette ezt a kirándulást, mert estére már csak sántikálni tudtam.

Egy dolgot el kell mondanom nektek. Mióta csak ismerem a férjemet, mindig úgy túráztunk együtt lefelé, hogy ő ment elől, és ha segítség kellett, akkor természetesen segített. Hol csak annyival, hogy megfogta a kezemet és ezzel stabilizálta az én helyzetemet, hol még azzal is, hogy a lábával állt be úgy, hogy én mellé tudjak lépni és így legyen stabil a helyzetem. De persze azért nem mindig így közlekedtünk, hanem nyilván nagyobb részt megyek én egyedül is. Viszont mindig úgy, hogy figyelem ő hova lép, hogy lép. És így tudok szépen haladni lefelé én is a hegyről.

Itt kicsit féltem, mert bizony a terep eleje kőmorzsalékos, sziklás volt. Sőt, a marhák ösvényein tudtunk csak haladni, és ők bármilyen nagy állatok, nem is hinnétek milyen ügyesen másznak hegyet, és milyen kis karcsún tudják szinte egymás elé rakni a lábaikat. Ez azt jelenti, hogy roppant keskeny és egyben mély ösvényeken kellett haladnunk. Szóval nem ígérkezett könnyű terepnek lefelé, fájó térddel és bizonytalan lábakkal. 

Ám mégis gyorsan, és szépen, ütemesen tudtunk haladni azzal, amit az előbb írtam. Párom ment elől, én pedig figyeltem és ügyesen ballagtam utána. Talán csak 1-2 alkalommal igényeltem, hogy megfogja a kezemet, egyébként simán le tudtam menni egyedül is.

Azért nem maradtok fénykép nélkül, máris mutatom.

 Onnan lentről indultunk.

Haladunk, haladunk.

 Egy kis szusszanás.

Bár teljesen fel nem jutottam, de a látvány itt is lenyűgöző volt. 

És hát ahova én már nem mentem fel.

Csak látszólag semmiség ami ott még hátra volt, de mikor a többiek lejöttek azt mondták, hogy bizony bőven volt még mit mászni.

És amit élőben így nem sikerült látnom.

Lefelé egy helyen megálltunk, sőt leültünk a sziklákra és csak csodáltuk az elénk táruló látványt. A hegygerinceket, a völgyeket alattunk. Engem elvarázsol, nem tehetek róla. Közben mondtam a páromnak, hogy sajnálom, hogy miattam ő sem jutott fel, hogy megnézze a havasi gyopárok virágzását. És most figyeljetek! Azt mondta, hogy semmi gond, ő sem bírja már annyira, szóval neki is kemény lett volna.

Naná hogy azonnal leütöttem a labdát, és közöltem vele, hogy ezek szerint akkor nem is miattam nem másztunk tovább, hanem azért mert ő nem bírta volna már. 😂😂😂 

Így ezt később nagy büszkén elmondtam ám a többieknek is, mikor ők leértek. Egyébként kis húgom, aki életében először járt ilyen magas hegyeken, és bizony már ő is 6x fölött van, nagyon ügyesen felmászott, és élvezte a csodás kilátást majd 2000 m magasból.

Mi közben leértünk újra az estenához. Kértünk inni, mert igen csak meleg volt fent a ragyogó napsütésben. Aztán kaptunk valami nagyon, de nagyon finom ordát. Krémes volt, selymes volt, egyáltalán nem nyögve nyelős. Csak úgy faltuk be, és nagyon vissza kellett magunkat tartani, hogy maradjon a többieknek is, mikor leérnek.

Közben beszélgettünk a pásztorokkal. Ők is marhákat legeltetnek, de csak 42 db-t. Így ők csak ketten voltak itt egy kis kalyibában. Nem is mennek fel a legelőkre, a marhák egyedül mennek fel reggel és jönnek le este. Legfeljebb ha egy-egy elkóborol, akkor azt megkeresik. 

Itt érlelik a sajtokat.

Végül mindenki leérkezett, ettek is, ittak is, így hát visszaültünk a Hiluxba és elindultunk lefelé. Hogy kalandosabb legyen az út, a végén a hegyi mentő simán rávitt minket a sípályára, és azon keresztül haladva vágta át az út kanyarjait. Jókat nevettünk rajta, ő meg bizonnyal magában.

Ezzel sajnos a hegyi kirándulások véget is értek, mert a barátainknak már vissza kellett menniük a városba, és mivel mi nem ismertük a környéket, csak magunkban nem akartunk kockázatot vállalni egy-egy kirándulással, illetve mert voltak egyéb programjaink is.

Csodás élmény volt ez a három nap, és visszaidézte ifjúságunk fantasztikus kirándulásait.

Mielőtt azonban befejezném, álljon itt még pár sor. Egy kedves ismerősömnek mutattam a sok fényképet, és egyszer csak megkérdezte, hogy nem féltünk a medvéktől?

Bevallom nagyon meglepődtem, de nem is azért, hogy megkérdezte, mert hiszen tényleg manapság sok hírt lehet olvasni medve támadásokról, hanem mert én 1980 óta jártam, remélem járom még ezeket a hegyeket, a keleti és a déli Kárpátokat. De soha, egyetlen egyszer sem merült fel bennem, hogy attól kellene félnem, hogy jön a medve.

Mindezt úgy, hogy közben rendszeresen beszélünk a medve a jelenlétéről. Itt is szóba került, pont ennél az estenánál, hogy mi a helyzet a medvékkel, farkasokkal - érdekes, tőlük senki nem fél. 

És elmondták, hogy nincs gond velük. Eleve inkább csak ősszel jelennek meg, mielőtt téli álomra mennek, mert akkor van szükségük nagyobb, zsírdúsabb táplálékra. De a csordákat, nyájakat azért a kutyák megvédik. A kutyákra majd mindjárt visszatérek még.

Magyarán, a medve jobban fél tőlünk, mint mi tőlük. Nem emberre vadászik ősszel sem, hanem bárányra, tehénre, lóra. 

Amíg mi nem zavarjuk őt, addig ő sem zavar minket. 

És itt jönnek a gondok. Sajnos hatalmas mennyiségben termelik ki a fákat, és így tűnik el lassan a medve és más élőlények élettere is. Ezért kénytelen egyre lejjebb és lejjebb jönni a hegyről, hogy táplálékot szerezzen.

Valamint, ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy jaj etessük már a medvéket kicsit, mert majd az milyen jó turista csalogató lesz, hogy medvét is lehet látni, akkor ugye elég egyértelmű ennek a következménye? Ha ilyen egyszerűen is élelemhez juthat, akkor miért is vadászna? Elég ha lemegy a faluba. Csak ne felejtsük el, ha nem kap élelmet, akkor ő egy vadállat, és szerezni fog magának. 

Nem akarom ezt tovább fejtegetni, de én ezt így gondolom. Nem a medve a hibás. Ráadásul idén több száz példány kilövését engedélyezték a túlszaporulat miatt. 

Ám, ha valamitől félni szoktam a havasokban, azok bizony a juhász kutyák. Írtam már erről többször is, hogy ezek nem ölebek. Nem vakargatják sem a fülüket, sem a hasukat. Sőt, még enni sem sokat kapnak, tehát vadászniuk kell. Keménynek kell lenniük, mert meg kell védeniük a nyájat, a  csordát vagy a ménest a medvétől, a farkastól. És mert nem ahhoz szoktatják őket, hogy legyenek csoda cukik az emberekkel, így nekik mi is ellenségek vagyunk, akiktől meg kell védeniük a legeltetett állatokat. 

Régen nagyon nagyon sok nyáj legelt a havasokban. Komoly szabályokat vezettek be erre. Sőt, a kutyák számát is korlátozták. Nekem úgy tűnt, hogy van ezeknek a szabályoknak hatása. Sokkal kevesebb kutyával találkoztunk. Ráadásul a gazdáik is ott voltak, és így nem volt semmi gond velük.

Viszont szeretnék figyelmeztetni mindenkit, aki ezekbe a havasokba kirándulna, hogy ha fent a hegyen kutyával találkozna, ne akarja megdögönyözni, a fülét vakargatni stb. És főleg ne a kölyök kutyákat, mert azoknak bizony ott van az anyjuk is. Vigyázzatok a kutyákkal. 

És még valami. Talán a képekből is látszik, hogy a Kárpátok ezen vonulatai nem pár száz méter magas, lankás dombok, hanem itt bizony komoly fizikai erőnlétet kívánó utak vannak. Ráadásul itt tényleg el lehet tévedni, és akár napokig is bolyongani úgy, hogy nem és nem találjuk az utat lefelé. 

Szóval csak úgy merészkedjünk ide fel, hogy van olyan vezetőnk, aki ismeri a helyet, vagy mi vagyunk úgy felszerelve térképpel, GPS-l és egyéb segítő eszközökkel, hogy ne kerüljünk bajba. 

Természetesen a felszerelésünk sem sportcipő, vagy esetleg egy szandi, hanem jó minőségű túrabakancs. Esőkabát, sapka, sál, kesztyű, meleg ruha mindig legyen nálunk, mert egyetlen perc alatt is óriási mértékben megváltozhat az időjárás, és komoly bajba kerülhetünk.

Hasznos ha legalább csere zokni, csere póló is van nálunk, ha bármi módon ezek vizesek lesznek. Igen, a ruházat pamutból legyen, gyapjúból, illetve jól szellőző anyagokból, de semmiképpen nem műszálas anyagokból.

Legyen velünk innivaló, és magas kalóriatartalmú ennivaló, csoki, keksz, vagy hasonlók.

Végezetül legyen a telefonunkban a hegyi mentők elérhetősége. Meglepő módon, de szinte mindenhol van térerő a mobil készülékeknek, vagy csak egy kicsit kell kimászni egy-egy magasabb részre, hogy legyen. Életmentő lehet a telefonszám.

Aki mindezekre felkészült, aki ismeri a terepet, vagy van jó vezetője, az viszont csodás élményekben részesülhet.

Mára ennyi. 

Megint kirándulunk ...

A következő napról annyit tudtunk, hogy valahol várnak minket délután háromra ebédre egy igazi vadhúsból készülő vadasra. Na de délután három óráig mit csináljunk? 

Megkérdeztük, hogy esetleg nincs-e valami közeli hely, ahova elsétálhatnánk? Azt a választ kaptuk a házigazdáktól, hogy de, van egy forrás. 

Akkor nosza, menjünk és nézzük meg!

Így hát lassan mindenki összecihelődött, bár valakire mindig vártunk. Hiába, ha egyszer többen is vagyunk, ez szinte elkerülhetetlen.

De a végén csak sikerült beülni a kocsikba, és elindulni. Kezdetben csak a főúton mentünk, az Aranyos Beszterce partján, aztán befordultunk ismét egy erdei útra. A bejárat pont egy óriási fafeldolgozó mellett van, így alaposan meg volt "dolgozva" az út, de azért valahogy átjutottunk rajta. Szépséges fenyves erdő volt megint a jutalom, sok-sok patakkal tarkítva. És csak mentünk, mentünk egyre beljebb. 

Aztán hipp-hopp megálltunk, leparkoltunk. Mivel mi nem ismertük a helyet, ezért azt hittük, hogy akkor innen sétálunk tovább. 

De kiderült, hogy közvetlenül a forrás mellett parkoltunk le. Na mondtuk, jó kis "séta" volt.

Mondhatjátok, hogy semmi extra, de azért annyi különlegessége volt, hogy egyrészt jó vasas víz volt. Másrészt pedig széndioxiddal kicsit dúsítva. Itt elvileg látszik, ahogy bugyborékol, de a fotón azért ez sajnos nem jön ki. Viszont finom volt, mert ittunk is belőle.

Miközben álltunk a fahidacskán amin át eljutottunk a forráshoz, Sanyi barátunk folyamatosan azon pörgött, hogy nézzünk már rá, hogy tudjon csinálni egy fotót rólunk.

Ez lett a vége:

Gondolom a leírásból kiderül, hogy azért ez nem volt egy több órás program, és ha már sétálni indultunk, akkor ám legyen, és elindultunk tovább be az erdőbe az úton. Az az csak indultunk volna, mert a barátaink nagy gombászok. És persze, hogy volt közülük aki észre vette, hogy az erdőben gomba van. Így hát a séta úgy telt, hogy mi lent az úton ballagtunk, és szóltunk a "gombászoknak", hogy mikor merre menjenek, mert ott is van még gomba.

Húgom még életében nem szedett gombát (egyébként én sem, csak úgy mondom, de én meg sem eszem), ezért kezdetben ő is mellettünk sétált. De Sanyi rászólt, hogy ne csak álljon és nézze, hogy ott a gomba, hanem menjen és szedje le. Kezdetben némileg vonakodva, és aggodalmasan kezdett bele, de a végén ő is összegyűjtött egy kisebb szatyornyit.

Mielőtt bárki megijedne, csak és kizárólag róka gombát szedett mindenki, és másnap el is fogyasztották. Azóta is mindenki életben van!

Végül már nem tudtunk tovább haladni, mert az utat egy nagyobb patak oly mértékben elmosta, hogy ott már nem tudtunk átmenni, de lassan "idő" is volt, így visszafordultunk, hogy időben érkezzünk az ebédre.

Szép lassan kiaraszoltunk az erdőből, majd újra a főút a folyó mellett, csak most visszafelé. Ám most tovább mentünk a háznál, egészen fel újra a Prislop hágóra - tudjátok a csacsi volt ott, amit ekkor sem vettünk meg, mert nem álltunk meg. De most még innen is mentünk tovább, le a másik oldalon a völgybe, ahonnan egyszer csak bekanyarodtunk egy elég meredek útra fel a hegy oldalába.

Nem volt túl hosszú út, és végén egy nagyon szép rönkházhoz érkeztünk.

A ház belülről is csak ilyen rönkfával épült, amelyben nincs egyetlen szeg sem. Turista szállás, fent négy szoba van, priccsekkel, matracokkal, ágyneművel. A földszinten van fürdőszoba tusolóval, wc-vel, és van konyha.

Főzési lehetőség kint is van természetesen, a mi ebédünk is ott fődögélt.

A háztól a kilátás igazán "jelentéktelen" volt.

Körülötte végestelen végig csupa virág legelők.

Még ilyen különlegesség is akadt, mint vad árvácska.

A ház fölött pedig egy érdekes "fa"ház épült. Egy kivágott, vagy inkább levágott fatörzsre építik ezt a kis házikót, ami egyébként szintén szállás lesz majd a turistáknak.

Bár a házikóhoz mi is felmásztunk, de magába a házba nem mentünk fel, mert még csak épült és egy igen magas aluminium létra várt volna ránk, ezért mi inkább kihagytuk. De körülnézni azért jó volt a házikó fölötti emelkedőről is, szinte egy szintben magával a házikóval.

Ahogy látjátok itt igen sok fotó készült, és azoknak csak a töredékét tettem ide fel, és volt időnk bőven jönni-menni, mert az ebéd még nem készült el. Őzhúsból főtt a vadas, és azt mondták, ahhoz sok idő kell. Így mi csak vártunk, és vártunk és vártunk. Közben kicsit pálinkáztunk, és még mindig vártunk.

Már mindenkinek kopogott a szeme az éhségtől. Három óra régen elmúlt, de még mindig nem tálaltak. A végén már annyira éhes voltam, hogy a társaság legnagyobb derültségére közöltem, hogy én már a gombát is megenném, akár úgy nyersen is, csak együnk már valamit.

Mikor már azt hittük, hogy na akkor majd most tálalnak, kiderült, hogy baj van. A csípős paprika (Erős Pista kinti változata) lent maradt a faluban, a vendéglátónk házában. Nosza, telefon a feleségnek, ugyan hozza már fel. Asszonyka összekapta magát, és a két gyereket is, és elindultak. Ám csak egy kis Corsa-juk van, amivel nem tudott volna felmászni ide a házhoz, és azért a főúttól ez három km-re van. Így az egyik ember, aki előtte még építette a felső házikót kocsiba pattant és lement a családért.

Mikor megláttuk végre visszajönni a kocsit immáron az erős paprikával, hát életmentő pillanat volt.

Így a végén szépen bevonultunk a földszintre, ahol már meg volt tálalva, és végre valahára a bogrács is az asztal közepére került.

Páran talán tudjátok, hogy én elég válogatós vagyok. Sok dolog van, amit nem szeretek, és hát olyan dolgok is, amiket egyáltalán nem eszek meg. A vadhús számomra eddig igazából idegen volt. Talán egyszer voltam úgy egy étteremben, hogy ott vadhúsból készült ételek voltak, de ennyi. Most azonban ebből az őzből készült vadasból, szégyen ide, szégyen oda, én bizony két teli tányérral is megettem. És többet csak azért nem, mert égett volna az arcomról a bőr, és mert azért bizonnyal túl terheltem volna a pocakomat is. Szerintem nagyon jó íze volt, de lehet csak az éhség, a friss hegyi levegő és a röpke séta tette a forrás után, ill. a több órás várakozás. Akárhogy is, én az nap jó alaposan belakmároztam a vadasból, ami egyébként nem tejfölösen készült.

Vacsorázni már senki nem akart mire haza értünk. Azonban igen korán ágyba kerültünk, és bár olvasgattunk is, de azt hiszem még világos volt, mikor mi már aludtunk.

Jó éjt!

Akkor most már tényleg indulás fel a hegyre ...

Érkezésünk utáni napon két kocsival indultunk el kirándulni. Igen, kocsival, mert már nem 20 évesek vagyunk, hanem 25, és akkor már jól esik, ha felvisz a kocsi valameddig.

A főútról letérve erdei úton (ún. forestier) mentünk tovább. Nem mondom, hogy egyszerű út volt, mert sok kátyúval volt tarkítva, azok mind tele vízzel, de azért haladtunk egyre beljebb és kicsit feljebb az erdőbe. Már ez elég varázslatos volt, hiszen sűrű fenyvesben vitt az út. 

Aztán egyszer csak megálltunk, és Sanyi barátunk közölte, hogy a mi kocsink itt marad és ő innen még egy darabig felvisz minket 2 fordulóban a terepjáróval, és majd onnan gyalogolunk.

Az első körbe kerültem, és még nagy ügyesen be is tettem a terepjáróba a dzsekijeinket, amivel aztán soha többet nem foglalkozott senki, pedig fent igen csak jól jött volna.

Az út innen már elég kemény volt, sok helyen talán nem is nevezném útnak, de azért még mentünk elég jó darabon. Addig a második kör meg szépen bandukolt utánunk.

Majd Sanyi megállt, kirakott minket, és fordult vissza a többiekért, de előtte még kaptunk túrabotokat. Én most használtam ilyet először, de nagyon hasznos eszköz.

És hát elindultunk felfelé.

Nem mondom, hogy könnyű volt nekem. Vagy 25 éve nem jártam a hegyekben. Van rajtam nagyon sok súly felesleg. Fájnak már a csípőim, a térdem. Szóval lihegtem rendesen, de a bot azért tényleg sokat segített.

És egyszer csak felértünk a kapuig, ahonnan már csak sík terepen haladtunk tovább.

És ahova érkeztünk:

Ott hátul, a hegyek karéjában volt az estena, ahova mentünk. Lehet nem szeretni ezt a tájat? Ugye, hogy nem! Ha belegondolok mennyire hiányzott már, és milyen jó volt újra ott lenni!

Az estena a havasi legelőkön az a hely, ahol a juhászok, pásztorok, csordások élnek és ahova minden este leterelik a juhokat, vagy marhákat. 

Ez ahova mi itt mentünk kb. 1800 m magasságban volt, és több mint 100 tehén volt rájuk bízva. Gépesített "gazdaság" volt, mert a teheneket géppel fejik, de a sajt és túró, vagy orda készítés az kézi erővel zajlik. Végig megnézhettük a különböző helyiségeket, ahol az események történnek. 

Aztán gyorsan bevonultunk a fedett szaletliba, mert hirtelen hatalmas eső kerekedett. 

Majd szép lassan érkeztek a finomságok - jóféle pálinka, finom szalonna, sajtok, és orda tejfölbe keverve. Ez utóbbi maga volt a mennyország. Természetesen kaptunk paradicsomot, paprikát is ehhez az isteni ebédhez.

Mialatt jól belakmároztunk, az alatt el is állt az eső. Így vidáman, és már teli hassal indultunk vissza a kocsikhoz.

Vár a völgy:

És mert ez egy igazi gasztro túra is volt, így vacsorára házi micset kaptunk, kandallóban megsütve.

Talán nem meglepő, de altatni senkit nem kellett ezen az estén.

Jó éjt!

Indulás a hegyekbe - második nap

Mielőtt tovább utaznánk még el kell mesélnem valamit. Szaplonca előtt még áthaladtunk egy falun. Avasújfalu a magyar neve, Certeze a román neve a településnek. Keressetek rá a neten, én is megtettem itthon és érdekes dolgokat olvasni róla.

Még életemben ilyen falun nem utaztam át, mint ez. Csak és kizárólag luxus házak vannak végig az út mentén. Mindegyik legalább egy emeletes, de van ami akár kettő is. Drága anyagokból készült, modern épületek. Rengeteg nagyon míves, az én ízlésemnek már túl csicsás, kovácsolt vas kerítés, kapuk. 

Azt hiszem ez a ház viszi a prímet:

A ház oldal falain szobrok, domborművek vannak. Elképesztően túl díszített, de most nem az ízlés a kérdés.

Ember alig- alig látható az utcákon, de cserében a házak előtt luxus autók sorakoznak.

Hangsúlyozom, ez egy falu Románia északi részén.

Tegnap és ma kicsit utána olvastam. Egyrészt pl. kiderült, hogy a faluban nincs vezetékes víz és nincs szennyvíz elvezetés sem, mert bár a rendszer megvan, de valami miatt nem tudják beüzemelni - legalább is egy két évvel ezelőtti cikk szerint.

Aztán az is kiderült, hogy a házak jó része belülről nincs is befejezve, csak kifelé fontos a látvány.

Sok ház nincs berendezve. 

És igazából szinte csak idős szülők élnek a faluban, természetesen nem ezekben a pompás építményekben, hanem a házak mögötti kis nyári konyhákban.

Honnan és miért akkor a luxus? 

Állítólag az országból innen indultak meg külföldre dolgozni legelőször az emberek, és ez azóta is így van. A többségük Franciaországban él, nyilván messze nem ilyen pompában, sőt. Viszont keményen dolgoznak, és talán még keményebben takarékoskodnak, és haza, akarom mondani a luxus házukba mentenek minden pénzt. 

Nem élnek benne, és valószínűleg soha nem is fognak, hiszen már van aki lassan két évtizede él külföldön, oda születtek a gyerekei, akiknek már az az ország a hazájuk, ők már oda tartoznak. De a pénzt szorgalmasan gyűjtik és építik tovább a palotákat, vagy épp a berendezésre költik.

Azt olvastam, hogy a nyári szabadságolások két hete alatt olykor akár 40 lagzi is van a faluban, ahol kötelező az elképesztő rongyrázás. Egy-egy lagzi akár 15 millió forintba is fájhat a családnak, de nem ritka ennek a duplája sem. Szigorúan nyilván tartják ki mikor kinek mennyi pénzt adott ajándékba, és ezek bizonnyal nem kis összegek, és nagyon is illik majd viszonozni.

Végül még egy érdekes adat. Állítólag az egyik román mobil cég az éves bevétele több, mint 1%-t ebből a faluból szerzi a rengeteg külföldi hívás miatt.

Szóval keressetek rá, érdekes cikkeket találtok!

Na, de ahogy említettem, ezen a falun még Szaplonca felé való utunk során haladtunk át. Másnap reggel tovább indulva az első nagyobb település viszont Máramarossziget volt. Nem álltunk meg körül nézni, de egy templomnál azért megálltunk.

Rengeteg fából épült templom van Románia szerte. Egyik tényleg szebb, mint a másik. Ám az utóbbi 10-20 évben mintha semmi más nem lenne fontos, csak kolostorok és templomok épülnek. Alig megy az ember 4-5 km-t, és tábla mutatja éppen hol és merre nézhetne meg egy másik templomot, vagy kolostort. Rengeteg van, és még mindig épülnek.

Lassan azonban innen is tovább utaztunk, és egyre magasabb hegyek jelentek meg előttünk. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy végre megjelentek a fenyő erdők, amiket annyira imádok. Számomra a természetben élő fák közül azt hiszem a fenyő a legszebb. Égig érnek, csodás szoknyájuk van, és olyan fenségesen állnak a hegyek oldalában, hogy engem teljesen lenyűgöznek.

Ennél már csak azt szeretem jobban, ha megjelennek a havasi legelők is, amiből szintén nem volt hiány.

Utunk során már folyamatosan másztuk meg a hegyeket a kocsival, és ereszkedtünk le a völgybe a hágók másik oldalán.

Végül felértünk a Prislop hágó tetejére, ahol ki is gondolná, hát persze hogy egy kolostor van.

Itt is megálltunk kicsit körbe csodálni a tájat, megnézni a kirakódó vásárosokat. Ez utóbbit még sokat fogjuk emlegetni. Láttam itt ugyanis egy nagyon helyes cserép csacsit, de nem vettem meg, mert gondoltam lesz még ilyen, amerre megyünk. Hát nem volt. És mikor haza felé mentünk át ismét a hágón, akkor pedig még zárva volt a bolt. Így csacsi nélkül maradtam, és ennek a kertem óriási hiányát érzi. Remélem átérzitek a problémámat? 😉

A hágót elhagyva lassan leereszkedtünk a völgybe, és végül némi keresgélés után megtaláltuk a házat is, ahol vendégeskedtünk.

A házról nincs fotóm, de amúgy egy normál ház, semmi extra látnivaló nincs rajta. Viszont a szobánkból ilyen kilátásunk volt.

A házigazda egy remek borcs levessel várt minket. Majd estére szintén egy ottani különlegességet készített számunka. Tocanita moldoveneasca .... Hogy ez mi? Azt mondanám, hogy egyfajta pörkölt. Ha jól tudom a miénk borjúból volt, hozzá puliszkát, akarom mondani polentát (most ez a divatos kifejezés rá) tálalnak, és arra még kaptunk egy tükörtojást is.

Teli hassal feküdtünk le az nap este, és izgatottan vártuk a következő nap kezdődő kalandjainkat.

Jó estét!

Nyaralunk - indulás

Kolozsvári barátunk régóta hív minket, hogy látogassuk meg az új házában, ami a hegyek között van, az Aranyos Beszterce partján. Sokáig halogattuk, mert több, mint 500 km-re van tőlünk és ebből a fele út már Romániában, ahol bizony a közlekedési kultúra nem túl jó, és a korábban általunk járt és ismert utak sem. Idén azonban úgy döntöttünk, legyen, menjünk és útközben egy éjszakát megszállunk valahol.

Szaplonca régóta csak emlegetett hely nálunk, ahol az ún. Vidám temető van, de mivel igen északon van, és eddigi utazásaink során sosem esett útba, ezért mindig kimaradt. Most viszont az utunk pont arra vezetett. Így ott próbáltam meg szállást keresni. 

Ezzel kapcsolatban is voltak averzióim, mert sajnos korábban egy-egy szállás Romániában, hát hogy is mondjam, messze az igényeink alatt volt, kivéve egy helyet, ahova korábban sok éven át visszajártunk.

De végül is találtam egy szállást, amit le is foglaltam egy éjszakára.

Végül elérkezett az indulás pillanata. Az unokahúgom is jött velünk, így hárman indultunk útnak. 

Az első meglepetés az volt, hogy a határon majd egy órát kellett várnunk. Ilyenben már nagyon régen nem volt részünk, de talán a sok nyaralni igyekvő ember miatt alakult ki a sor Csengersimánál.

Miután végre átléptük a határt, és megvettük az útdíjra szóló matricát is, elindultunk Szaplonca felé. 

És már jött is a második meglepetés. Remek utak vártak minket. Frissen aszfaltozva, vagy éppen tökéletesen kijavítva. Ráadásul ezen az északi részen a forgalom sem volt vészes. Így azt kell mondjam, hogy kifejezetten kellemes utunk volt. 

Délután három óra magasságában érkeztünk meg Szaploncára, ahol megkerestük a szállásunkat, ami szinte tökéletesen szemben van a temetővel. Kívülről szinte azt mondanám, hogy jaj, anyám nem ilyen lovat akartam.

Na de ha beljebb megyünk, mindjárt más a hangulat.

Ez konkrétan a mi szobánk volt. Tiszta, kellemes, és teljesen rendben volt. 

Miután megkaptuk a szobánkat, azonnal elindultunk a temetőbe, ahol rengeteg turista volt, és persze az egész környéke tele volt mindenféle árusokkal. Rengeteg hímzett ruhaneműt, szövött szőnyegeket és egyéb népi tárgyakat lehetett kapni, de ez minket annyira nem hozott lázba. 

A temető érdekessége, hogy valamikor egy fafaragó olyan fejfát készített, amin vicces leírások vannak, valamelyest versbe szedve az elhunytról. Aztán ez oly annyira megtetszett mindenkinek, hogy azóta az egész temető ilyenekkel van tele. Alig egy-két olyan síremléket láttunk, ami a hagyományos kő, márvány borítást kapta.

Sajnos, bevallom, bár a férjem fordítgatta a feliratokat, de mivel mind románul van, így annak aki nem beszéli, sőt olvassa a nyelvet, azért messze nem annyira izgalmas, mint vártam.

De este kaptunk a szállásadónktól egy fotó albumot a temetőről, és abban magyarul is le voltak írva a feliratok. 

Miután a temetőben kisétáltuk magunkat, elindultunk egy kolostorhoz, amire a szállásadónk azt mondta, hogy tőlük 1 km-re van. 

Meleg volt, és mi tagadás, mivel én egész nap ülő munkát végzek, így nem tudok sokat gyalogolni, voltak bennem kétségek, de gondoltam, hogy azért 1 km nem fog ki rajtam.

A főútnál találtuk az első táblát ami jelezte, hogy merre lesz a kolostor. Azért már odáig is menni kellett pár száz métert, és ott a táblán azt írták 1 km-re van. 

Hát legyen, menjünk. Ahol a főútról le kellett térnünk ott megint 1 km volt kiírva, pedig közben megint csak haladtunk mondjuk 100 métert. 

Kellemes erdei ösvényen ballagtunk tovább, és egyszer csak jött egy tábla, hogy 500 m. Nem fokozom a feszültséget, ilyen tábla még legalább 1x volt. 

Így ezt a kolostort a későbbiekben csak úgy emlegettük, hogy amelyik többször 500 méterre van. 

Azért megérte a többször 500 m, mert igazán szép látvány fogadott minket. Húgommal mi felmentünk minden lehetséges lépcsőn, meg le is. Szóval jól körbe jártuk az egészet.

Ezután ballagtunk vissza a szállásunkra, hogy ajánljanak egy helyet ahol megvacsorázhatunk. Nem messze onnan volt egy kellemes kis étterem, kiültünk a teraszra és nagyon finom csorbát vacsoráztunk, némi söröcskével.

Vacsora után mikor visszamentünk a szállásunkra, a vendéglátónk nagyon kedvesen azzal fogadott, hogy ha érdekel minket, akkor megmutat egy igazi népi szaploncai szobát. Persze, hogy érdekelt. Ugyanabban az épületben, amiben mi is kaptuk a szobánkat volt ez a szoba is. Mikor beléptünk, nekem konkrétan leesett az állam.

Ebben a szobában nem lakik soha senki. Ami ágynemű látható, azt nem használja soha senki. Ám a huzatok valami olyan csodálatos damasztból voltak, hogy én még olyat nem is láttam. 

A falon lévő szőnyegek anyáról lányára öröklődnek, és minden lány felrakja a saját sornyi szőnyegét. 

Persze nem kell azt gondolni, hogy minek az egész, ha nem használják, mert azért a család jeles ünnepein ott ünnepelnek.

Bár tudom, hogy a férjem nem szeret fotókon szerepelni, de ezen még vannak dolgok amikről mesélni szeretnék.

Egyrészt a felső részen láthatóak az ortodox templomokra és hívőkre jellemző ikonok is.

Másrészt a tányérok. Több mint 100 db tányér van a falon. Természetesen nem használják őket, csak dísz. Amiért mégis meg kellett mutatnom ezt is, annak az az oka, hogy ebben a szobában patyolat tisztaság volt. Nem volt egyetlen porszem, egyetlen pormacska, vagy épp pókháló se semmin. A hófehér damaszthuzatok ragyogtak a tisztaságtól. És minden más is, mert azért volt még rengeteg dísztárgy, és régi edények, és nem is tudom még minden a szobában. Rá is kérdeztem, hogy ezt hogy csinálják, hogy így ragyog minden a tisztaságtól? Azt mondta a hölgy, hogy hát rengeteg munka. 

Miután kellően kigyönyörködtük magunkat a szobában, kihívott minket az udvar hátsó részébe, és ott megmutatta, hogy fon a gyapjúból szálat, és az anyukája megmutatta hogy sző ebből szőnyeget, táskákat egyebeket.

Az új adatvédelmi meg ki tudja milyen törvények miatt az erről készült videókat nem merem ide feltenni, mert mindketten látszanak rajta, de érjétek be annyival, hogy érdekes volt, főleg a fonás. Szövőszéket és rajta szövést már láttam, de a gyapjúból történő fonást, vagy sodrást még nem. 

Szívből ajánlom bárkinek a szállást náluk, mert tényleg kellemesek a szobák, tiszták, rendezettek és nagyon kedvesek a szállás adók is. 

Pensiunea Ileana Sapanta - ha így rákerestek, akkor fel fog dobni sok lehetőséget, de a booking.com-t direktbe nem szeretném reklámozni.

És ezzel véget is ért az első napunk. Jó éjszakát, holnap találkozunk!