Hétvégén jelenésünk volt Kolozsvárt, férjem 40. érettségi találkozója okán.
Kolozsvár régóta a szívem csücske, és mióta látom azt a hatalmas fejlődést ami ott történik, azóta különösen.
De kezdjük az elején. Bár a férjem kolozsvári, igazából igen ritkán járunk ott. A szülei sajnos már meghaltak, testvérei nincsenek, csak egy barátja, akivel pedig inkább a hegyekben szoktunk találkozni. Kolozsvárt pedig elkerüljük már hosszú évek óta az ottani közlekedési káosz miatt.
Igazából most is voltak fenntartásai a férjemnek, és miközben elsőre úgy gondoltuk elmegyünk a találkozóra, aztán volt olyan is, hogy nem. Mondjuk ennek más okai is voltak. Ám végül úgy döntöttünk, hogy menjünk el, végül is nem mindennapi alkalom egy 40 éves találkozó.
Valahogy utóbb mindig úgy alakul, hogy péntek délutánra keveredünk a városba, amikor az amúgy is nagy káosz a forgalomban még kaotikusabbá válik. Így volt ez most is. Bár eleve próbálunk mellék utakon haladni, de azért már Zilahon sem volt egyszerű átjutni, majd beérkeztünk Bácsba, Kolozsvár kvázi elővárosába. Ott már beállt a dugó, és csak lépésben lehetett haladni. Önmagában a dugó az egy dolog, de kint a közlekedési kultúra nem létező fogalom. A sávok nincsenek felfestve, nagyon erős autókkal járnak, rengeteg SUV közlekedik, és mindezt figyelembe véve bizony nagyon idegőrlő a közlekedés.
A barátunk az ország másik feléből érkezett, és ő meg a város másik oldaláról próbált bejutni, és neki sem volt egyszerűbb dolga.
Nagy nehezen végre beértünk a központba, ahol szerettünk volna eljutni a szállásunkra, ami a központtól 5 percre van gyalog, de azt az útvonalat, amit mi ismertünk azt lezárták, gyalogos út lett belőle. Így kénytelenek voltunk tovább haladni. Ezért a végén úgy döntöttünk, hogy nem is küzdünk tovább ezzel, kimegyünk a város szélére, ahol a randevút megbeszéltük a barátunkkal és majd vele megoldjuk a továbbiakat.
Kolozsvár előtt is van egy Pólus center. Oda mentünk ki. Komolyan mondom az ottani parkolóban pont ugyanaz a káosz volt, mint a városban, de azért végül is sikerült helyet találnunk és ott megvárni a barátunkat. Innentől a közlekedés már nem volt annyira gond, mert vele elmentünk, leparkoltuk az autónkat egy telepen, és onnantól ő hordott minket autóval.
Ami azt illeti a város továbbra is remek. Igazi kulturális központ, rengeteg programmal. Fiatalokkal van tele a város, és ez vidámmá, lüktetővé, nagyon is élővé teszi az egészet. Gyalogosan nincs is vele semmi gond. Ahogy elnéztem mára már elég komoly tömegközlekedés is van, és minden megállóban vannak jegykiadó automaták is.
Szóval továbbra is I 💓Kolozsvár!
Nem tudom járt e valaha is valaki Romániában kórházban, orvosi rendelőben. Én korábban csak nagyon átmenetileg, pár percre, de mi tagadás, hasonló állapotok uralkodtak mint nálunk, sőt! Még szörnyűbb viszonyok voltak.
Most érkezésünk után beugrottunk a nőgyógyászatra a barátunk lányához, aki akkor még csak megfigyelés miatt volt bent a születendő babája miatt, aki azóta szerencsésen világra jött ma. De ami a lényeg. Kívülről a kórház pont úgy nézett ki, mint mondjuk az István kórház. Külön épületek, mind régiek, téglával burkoltak. Az ember semmi jóra nem számít, mikor meglátja őket. Aztán mikor beléptünk elámultunk.
A falak frissen tapétázva antibakteriális tapétával, ami bár fehér színű, de a tapéta mintázata miatt mégis kellemes, barátságos.
A korlátok frissen felszerelt szép fakorlátok. Ajtók, ablakok újak.
A szoba ahol a fiatal anyuka feküdt 2 ágyas volt, saját fürdőszobával. Természetesen a fürdőszoba is új, modern és megfelel egy szülészeten fekvő édesanyának. A csempék halványlilák voltak, ami bár elsőre meglepő volt, de igazából megnyugtató, kellemes hangulata volt. Újpest szurkolóknak mondom, hogy fehérrel volt variálva. 😉
A két ágyról nem azonnal a kórház jutott az ember eszébe, bár nyilván odavaló volt. Az éjjeliszekrények pedig olyanok voltak, hogy simán jöhettek volna egy lakásba is a halványzöld színűkkel.
És amitől végképp elájultam - wifi van a kórházban. Így a bent fekvők nincsenek elvágva a világtól, tudnak kommunikálni, de akár videókat nézve szórakozni is.
A teljes kórház felújításon esett át. Csend, nyugalom. A béke szigete volt a nyüzsgő városban.
Azt mondják, hogy komoly pénzeket kaptak a kórházak felújítására, és talán kicsit meglepő módon, de arra is költötték.
Végül a találkozó. Mivel már leírtam, hogy ez egy 40 éves találkozó volt, nyilván egyértelmű, hogy nem vagyunk mai csibék. Mégis, amikor megláttam az ebédnél a férjem volt osztálytársait nagyon elcsodálkoztam. Valahogy úgy éreztem, hogy a többség kifejezetten öreg ember. Tény, 60 év volt az átlagéletkor, és az nem kevés. De mégis, az a sok idős pasi - én csak néztem. És nem csak én gondoltam így, mert szóvá tettem ezt a barátunk feleségének, aki megerősítette, hogy valóban, ő is ezt nézi, hogy ezek milyen öregek. Bezzeg a mi férjeink! 😁
Igazából azóta is azon töröm a fejem, hogy a mi korunk csak azért nem tűnik fel, mert minden nap látom magunkat, ill. azért a barátainkat is látjuk rendszeresen, vagy mi tényleg ennyivel fiatalabbnak látszunk? Vagy csak fiatalabbnak látom magunkat?
Nyilván a kor láthatósága sok mindentől függ. Életmódtól, génektől és még ki tudja mi mindentől. Hát úgy tűnik mi jól jártunk ezekkel.
Egyébként maga a találkozó nem volt olyan nagyon jól sikerült esemény. Először is igen gyenge ételeket kaptunk, ízetlen valamik voltak. Erről nyilván nem a szervező tehet, sejtem nem ette előre végig a menüt, és abban bízott, hogy Kolozsvár egy híres szállodájában jó kajákat fogunk kapni.
Az ebéd kedvesen indult, mert a szervező elmondta kik nem tudtak eljönni és miért, hiszen van aki külföldön él, és sajnos többen is meghaltak már.
Aztán kis emléklapokat osztottak ki mindenkinek, amin rajta vannak az osztálytársak tabló képei. Ezt akár meg is mutathatnám, ha nem felejtettük volna ott.
Majd a főszervezőnek átadtak egy nyomozói oklevelet, hogy ilyen ügyesen sikerült szinte mindenkit megtalálnia a 32 fős osztályból 40 év után, mert ezalatt a 40 év alatt ha jól emlékszem csak egy, maximum 2 találkozó volt, és azok is igen régen.
És ezzel vége is lett a szervezett dolgoknak - bár az ebéd előtt elmentek az iskolába is, ahol végeztek.
Én jártam már több saját ilyen eseményen, és mindenhol megcsináltuk, hogy egyenként felálltunk és elmondtuk hogy mi történt velünk az elmúlt években. Végül is ezért volt jó újra találkozni, hogy megtudtuk mi történt másokkal. Itt azonban ilyen nem volt.
Az egymás közelében ülők beszélgettek egymással, olykor egy-egy ember körbe járt és szóba elegyedett a többiekkel is, de ennyi volt csak.
De ne panaszkodjak, nem az én érettségi találkozóm volt. Így maradjunk annyiban, hogy azért jó volt találkozni egy-két olyan emberrel, akiről eddig csak hallottam. Most pedig végre megismerhettem őket.
Hát így telt az elmúlt hétvégénk Kolozsvárt.
