Felújítás - egyelőre vége

Ahogy már írtam, ismét neki fogtunk a lakáson belüli teendőknek. Első körben a nappali készült el. Az ablakok környékét már mutattam, hogy rendbe lettek téve. Minden hiba, apró repedés le lett ragasztva és glettelve, így végre jöhetett a festés. Volt némi tanakodás a fal színe körül, de a végén egy halvány sárgában maradtunk. Az ok, hogy a szoba észak-keleti fekvésű, a zöld függönyök eléggé lefogják a fényt, így a világos falaktól azért világosabb lesz az összhatás is.

A szobában a parketta sem tökéletes, és akkor még finoman fogalmaztam. Ezt felújítani sem pénzünk, sem erőnk nincsen. Így elrebegtem halkan, hogy valahogy ha sikerülne legalább a sok festék és ki tudja milyen ragacs foltot eltávolítani róla, már az is sokat számítana. Nos a kérés értő fülekre lelt, és így két napon át ücsörögtünk a földön és kapirgáltuk, mostuk a sok-sok foltot. Ez a mi korunkban, és a mi "rugalmasságunkkal", amikor nekem mondjuk még az sem egyszerű hogy leüljek a földre, a felállás viszont kész katasztrófa, pláne hogy a fájós térdemre még rá sem tudok ereszkedni, hogy úgy oldjam meg, szóval a mi korunkban ez az egyszerű tevékenység is jócskán lefárasztott minket, de a parketta egészen szép lett, már amennyire szép tud lenni ennyi évnyi igénybe vétel után. De mindenképpen ég és föld, oly annyira, hogy a szutyi szőnyegek sem kerültek vissza. Majd ha lesz rá érkezésünk veszünk oda is új és szép szőnyeget, addig elmegy így is.

Az egész nappali rendbe tételére ugye a könyvek miatt került sor, mármint azon könyvek miatt, amit anyu lakásából kellett áthurcolnunk.

Mondom először a mázlit. Kellett még további könyvespolc ahhoz, hogy egyáltalán legyen hova tenni további könyveket. A nappaliban nekünk fenyő bútoraink vannak. Nézegettem boltokban oda passzoló polcokat. Először is nem igen találtam, ha meg mégis, akkor jócskán húzós árakon, és momentán nem állunk úgy anyagilag. Kicsit elkeserítő volt a dolog. Használtan nem mertem keresni, gondolván életem párja esetleg nem akar használt bútort.

Aztán egy reggel ő vetette fel, hogy esetleg kellene használtan nézni. Hú, már ugrottam is a netre polcot keresni. Amúgy ez tényleg nem kárpitos bútor, hanem fából készült polc, ami teljesen letakarítható, és így tényleg nincs gond azzal, hogy használt. Sőt, a fenyő bútornál van még egy nagy előny. Az az évek során sötétebb lesz ugyanis. Ha újat veszünk a régiekhez, az bizony jócskán eltért volna. Na de használtan! Ugye, hogy ugye....

Szóval huss, fenyőfa könyvespolc keresés - és képzeljétek, találtam egy hirdetést, ahol 4 db polcot hirdettek. Pont olyat amilyet mi akartunk. És darabonként árulták. Nekünk 2 db kellett, ill. fért el a nappaliban. Így párom már hívta is a hirdetőt, aki köpni-nyelni nem tudott, mert alig akkor tette fel a hirdetést.

Lényeg a lényeg, estére nagyon jó áron a házban volt a két könyvespolc.

Így már csak be kellett fejezni a nappalit, festés, padló kapirgálás megvolt, takarítás, rakodás, és jöhetnek a könyvek. Ekkor indultunk anyuhoz is kipakolni, kiválogatni és elhozni a könyveket. Hát mit mondjak, ez is több napos program volt, és a férjemnek iszonyat cipekedés. A lakás ugyanis a negyedik emelten van, és lift nincs sajnos. 

Sok láda könyvet elhoztunk, rengeteget ott hagytunk, mert vagy megvan, vagy nem érdekel minket, és igen, sokat ki is dobtunk. Anno költözés előtt próbálkoztam a felesleges könyveink elpasszolásával, ill. apu halála után antikváriummal is.

Könyvtár nem kér a könyvekből, mondván nincs hova rakni. Van könyvtáros barátnőm, megerősítette, hogy az az egyik legnagyobb gond volt mindig, hogy az ajándék könyveket hova a fenébe tegyék.

Antikvárium úgy válogat, mint tyúk a kölesben, és csak filléreket ad nagyon sok könyvért. Ezért nem érdemes elcipelni hozzájuk, megküzdeni a parkolással, fizetni érte.

Próbáltuk barátoknak, ismerősöknek is felajánlani könyveket. Nos, ő sem kérték. Alig-alig vittek el 1-2 db-t, mondván nincs már hova tenniük.

Így most kénytelenek voltunk egy csomó könyvet kidobni. Mondjuk szelektíven a papír szemétbe ment, lehet hogy válogatáskor azért egy-egy még gazdára fog lelni.

No, megérkeztek végre a könyvek, és az én szegény férjem napokon át rakodott. Anyunak szép kötésű sorozatai voltak. Ezeket ugye próbálta egy helyre rakni. De sok íróhoz volt más kötésű könyv is. És csak válogatott, és leszedte, és újra rakta, és lepakolt és vissza, majd átpakolta a másik szobába, aztán újra kezdte szinte elölről az egészet. Ám egyszer csak meglett.

És készen lett a nappalink. 

Majd, hogy ne unatkozzunk következett az előszoba. Igazából ez már csak úgy köztes munkaként, mert azért végre eljött a tavasz is, és a kertben is sok dolog várt-vár ránk, így némi kinti munka után, egy borúsabb napon ugrott neki életem értelme az előszobának. 

Nagy előny, hogy itt csak egy kis szekrény volt, így mindössze azt kellett tologatni. Egy kis polc, ami pikk-pakk le lett szedve, és 2 db dísztárgy, aminek a leakasztása legalább 1 percet elvett az életemből.

Itt is hibák javítása, glettelés, csiszolás volt a feladat első körben. Lépésről lépésre haladt vele az uram.

Majd elérkezett a tegnapi nap, amikor is neki fogott a festésnek. Nem egy túl nagy helyiség, ezért úgy készült, hogy oh, 2-3 óra és készen is lesz. Hát ne tudjátok meg, bő 6-7 óra lett ebből. Na nem azért, mert ennyire lelassult a pasi, hanem mert itt ajtót kellett kerülgetni, ott a kályhát, amott a lámpákat, aztán a termosztátot, majd a fűtéscsövet.

Csak ajtó van 7 db az előszobában. A kályha közvetlenül a fal mellé lett építve. A lámpák azért nem kerültek leszerelésre, mert felrakni is nagyon melós volt, és ezt nem akarta szegény újra eljátszani. 

Szóval olyan vacak, aprólékos munka volt, állandó festék törölgetéssel, mosással, itt jó a nagy henger, ott csak a kicsi, amott még az se fér el, ecset kell, hogy ezért húzódott el ennyi ideig. 

Ma még megtörténtek a javítások. És végre ez is készen van. Még a bejárati ajtót kell visszarakni a helyére, jó nehéz, mert termopan üveg van benne. A néhány dísztárgy kell visszakerüljön a falra. A festék lemosás már megvan, így már csak a bejárati ajtó mosása van hátra, egy alapos porszívózás és felmosás. 

Azért már most is így néz ki.

Volt aki kérdezte, miért kell kifesteni. Szerintem látszik a különbség, és akkor még a nagyon szutyi, zsírosan koszos falrészt le sem fotóztam. Eredetileg volt egy dekor csík is felragasztva úgy derékmagasságban, ami már vált le, mikor beköltöztünk. Na annak a helye is csodás volt körben. 

Szóval volt miért.

És ezzel egyelőre a felújítási projekt le is zárult. Még a konyhát kellene kifesteni, de az most még vár egy darabig. Ill. van egy-egy ajtó, meg ajtókeret amit le kell festeni, de ezek majd lassan meglesznek a nyáron. 

Van persze mindig mit csinálni egy házon, de ezek után inkább kinti dolgok - hiányzik 2 ablakpárkány és ilyenek. 

Majd lassan, mikor mire lesz pénz, erő, és kedv, úgy alakul majd.

Nagyon örülök ennek is, hogy ennyivel előbbre vagyunk. Valahogy idén sokkal fárasztóbb már minden. Ez van, egy évvel megint "fiatalabbak" lettünk, és ez már ennyit számít. Viszont egy dolgot megtanultam mióta itt lakunk. Ezerszer türelmesebb vagyok. 

Régen ha belefogtunk valamibe, azt szerettem volna, ha legkésőbb az nap estére készen van. Ez persze szinte sosem működött. Én meg pattogtam, dühöngtem, elment a kedvem is az egésztől. 

De mióta itt vagyunk, azóta úgy vagyok mindennel, hogy majd készen lesz, amikor készen lesz. Pont ráérünk vele. Magunknak csináljuk, senki nem csinálja meg helyettünk, szóval ennyi.

Persze, undok dolog kuplerájban, felfordított lakásban élni, meg nyakig érő vastag porban. De azért mi igyekszünk naponta rendet tenni ilyenkor is, és amit lehet feltakarítani. Így pedig máris élhetőbb az egész.

Szóval ez a projekt is lezárult. Jöhet a többi. Mert ugye van nekünk egy kertünk is.

Ott már elkészült két magas ágyás. Most megy bele lassan a föld is. Hogy honnan? Hát a kerti csap lett kiásva, mert azt szeretnénk máshova áthelyezni, így le kellett ásni a vezetékig.

És mert gyönyörű, teljesen gaz mentes föld került ki onnan, így eldöntöttük, hogy az bizony nem is megy oda vissza, hanem megy az ágyásba. 

Hogy honnan lesz ide tömítő föld? Inkább el se mondom.

Jól van na, de.

Eleve le lett szedve itt egy bő 20-30 cm magasságú föld réteg, hogy majd kőburkolat kerüljön a helyébe. Erre a földre az elmúlt időszakban bizony került kiöntésre sok festékes víz, amit nem igen tudtunk volna hol hasznosítani és elvitetni sem akartuk. 

Drága férjem elcipelte az egészet az előkertbe, mondván majd ott befüvesítünk, az meg csak elviseli. Most viszont rájöttünk, hogy hát akkor az kell majd ide. 

Szóval hozza majd vissza az én drágám, mert imádja a kertben körbe-körbe hurcolni a dolgokat. 

Hát ennyi. Most itt tartunk. Lassan alakulnak a dolgok. És még csak április utolsó napja van. 

Életvezetési tanácsadás

Ne ijedjetek meg, nem akarok senkinek ilyen tanácsot adni. Egyszerűen csak elgondolkodtam azon, hogy mostanában szinte naponta hallom valakiről, hogy ezzel foglalkozik, hogy ilyen témában tart előadásokat és igazából ebből él. 

Nem mondom, hogy feltétlen ördögtől valónak tartom a dolgot, de azért megfordult a fejemben, hogy vajon akikről én mostanában ilyet hallok, azok honnan tudják hogy is kellene vezetni az életem? Első sorban tévés személyiségekre gondolok, akik ezért azért kikerültek a tv-ből és most ilyen témában tartanak naponta előadásokat. Nem szeretnék neveket sorolni, már csak azért sem, mert mindegyiket kedvelem és nem kritizálni akarom őket. Egyikükről tudom, hogy pszichológusi végzettsége van, így vele kapcsolatban azt gondolom, hogy OK, ebből merítve nyilván tud új dolgokat mondani.

És persze tudok a coach-ról is, és azt is tudom, hogy nyilván sokan végeznek ilyen területen iskolát, vagy inkább csak ilyen-olyan képzéseket. Majd az ott tanultakat adják tovább. No és persze nyilván merítenek a saját életükből is.

Azon túl, hogy egy kicsit megkérdőjelezem azt, hogy mitől értenek ők ehhez az életvezetési dologhoz, az is felmerül bennem, hogy tényleg ennyire nem tudunk élni? Ennyire szükségünk van arra, hogy valaki más mondja meg helyettünk hogy kellene? 

És úgy tűnik a válasz igen, mert ezek az előadások mennek, sejtem telt házakkal és egyre többen tudnak ebből megélni. Akikre a fentebb gondoltam ők nyilván ki tudják használni az előadótermek megtöltésére a nevüket, mert talán sokszor inkább csak rájuk kíváncsi a kedves néző, hogy na lássa élőben is és ne csak a tv-ben. De a többiek?

Tudom, a coach-kat a multik hozták itthon divatba. Biztosan van létjogosultsága, bár azért kérdéseim ezzel kapcsolatban is felmerülnek. Már csak azért is, mert szerintem csak igen durván általánosságokról tudnak nekünk beszélni, hiszen nem ismerik az adott munkánkat, munka körülményeinket, kollégáinkat, főnökeinket, és még ezer dolgot, ami meghatározza a munkahelyi létünket. Amikor pedig a magánéletünket akarják megtanítani élni, azzal kapcsolatban megint csak ez merül fel bennem, hogy honnan tudhatja milyen körülményeim vannak, mikkel kell megküzdenem naponta, mi okoz örömet, vagy éppen mi aggaszt? 

Azt hogy legyünk pozitívak, hogy minden becsukódott ajtó után ott van egy másik ami kinyílik, hogy lássuk a félig telt poharat majdnem tele pohárnak, és ne félig üresnek, hogy ne a rosszat, hanem a jót vonzzuk be, és még sorolhatnám ezeket az utóbbi évtizedekben felkapott mondatokat, szavakat, amikkel egyébként persze teljesen egyet is értek, már annyiszor, de annyiszor hallottuk. Vagy jön az újszülöttnek minden vicc új, és ezért lehet minden nap eladni ezeket?

Gondolkodom, és nem értem. Tényleg szükségünk van arra, hogy egy kívülálló mondja meg hogy kellene élnem? És teszi ezt úgy, hogy halvány lila fogalma nincs az én életemről?

Még ha ezek személyes konzultációk lennének, arra azt mondom OK, mert akkor ott elmondhatom milyen gondom-bajom-örömem van, és akkor azokat egy külső szemlélő tényleg tárgyilagosabban látja és segíthet meglátni olyan dolgokat, amik mellett én elmentem. 

De mikor mondjuk száz ember hallgat ájult örömmel egy másikat, aki elmondja neki hogy kellene élnie, ezt nem annyira értem.

Kicsit ijesztő nekem, hogy ennyire elfelejtettünk gondolkodni, felelősséget vállalni a tetteinkért, döntéseket hozni, bármily nehéz is olykor, és én is boldogan lennék olyankor újra gyerek, hogy ne  nekem kelljen döntenem. Ennyire nem használjuk a saját fejünket, képességeinket? Miért?

Bocsánat, senkinek nem akartam elvenni a kenyerét, és azt mondani, hogy na soha többet ne költsön senki ilyen előadásra stb.-re. Sőt, azzal sem akartam megbántani senkit, hogy miért mások, idegen emberek elmondásai alapján akarja élni az életét, és miért nem használja a saját fejét, és gondolja át, hogy eddig ezt így csináltam, ebből ez jó volt, az nem, ezt meghagyom, de azon változtatok, hátha úgy jobb lesz. Egyszerűen csak elgondolkodtam, mert az elmúlt napokban többször is belefutottam abba, hogy "tartok életvezetési előadásokat". 

Na csak ennyi. 

Múlt idézés

Mostanában divatos a családfa állítás, kutakodás. Én bevallom ennyire nem vagyok rákattanva erre a témára, bár ha valaki megmutatná az én családomat, engem is érdekelne. 

Viszont a napokban régi iratokat rendeztem és ezzel kapcsolatban azért felidéződtek bennem régi emlékek, legalább a nagyszüleim idejéig visszatérve. 

Biztos volt, hogy meséltem róluk a gyerekeinknek, de gondoltam most megpróbálom összeszedni az emlékmorzsákat és legalább azokat leírom így talán maradandó emléket jelentenek majd.

Apukám szüleivel kezdeném.

Apai nagyapámat alig ismertem, mert nagyjából 3 éves voltam, mikor meghalt. Annyit tudok, hogy szobafestő-mázoló volt. Bizonnyal tőle tanulta apukám a szoba festés titkait, mert amíg bírta fizikai erővel, mindig ő csinálta ezt nálunk. Viszont sajnos, talán pont a szakmájából adódóan ekcémás is volt szegény nagyapám. Akkoriban még szinte semmit nem tudtak erről a betegségről, és anyu féltett, hogy nehogy elkapjam tőle. Fogalma nem volt senkinek, hogy fertőző-e. A lényeg, hogy szinte soha nem engedte, hogy a nagyapám dédelgessen, pedig állítólag szeretett volna. Sajnálom, hogy így alakult, azt pedig még jobban, hogy olyan korán meghalt. Egy reggel vitte el őt a szívroham.

Arra emlékszem még, hogy engem nem vittek el a temetésre, sőt, azt sem mondták meg, hogy meghalt. A szomszédoktól tudtam meg, ami nagyon fájt még 3 évesen is.

A nagymamám innentől kezdve gyászban járt. Vékony, törékeny asszony volt. Míg nagyapám családjáról semmit nem tudok, csak annyit, hogy Zalából származtak, addig a nagymamámról tudom, hogy ő egy sváb család lánya volt. Apu nagymamája nem is beszélt magyarul, csak németül tudott. Gazdagabb család lehetett, mert a dédnagymamámat tekintetes, vagy méltóságos asszonynak szólították - sajnos már nem emlékszem rá pontosan. 

Hogy mi lett a vagyonnal, azt csak sejteni lehet, hiszen jött ugye a szocializmus.

Nagymamámnak volt több testvére is. A többség igen életrevaló, agilis teremtés volt, bár volt köztük "bolond" is. Nem tudom mi baja volt konkrétan annak a fiú testvérnek, de nem volt épp, az biztos. Képes volt puszta kézzel elkapni a legyeket, és ez volt a fő programja a mindennapjainak.

Nagymamám azonban egy törékeny, apró, mondhatnám csenevész asszony volt. Anyu szerint soha életében nem dolgozott. Mondjuk én sem emlékszem arra, hogy eljárt volna dolgozni. Hogy miből élt? Talán az özvegyi nyugdíjból, hiszen saját jogon az sem járt neki.

Mikor még nagyon kicsi voltam akkor egy kertes házban élt. Na nem családi házban, hanem az akkor még gyakori több lakásos házban, ahol volt egy kis kertrészlet, ami az övé volt. Erről vannak fotók is, ahogy ott apró lánykaként a virágai között vagyok, de bocs, most nem tudom előhalászni. Majd egyszer talán pótolom.

Aztán, fogalmam sincs miért, de ő beköltözött az általunk addig lakott "lakásba", majd tíz éves koromban összeköltözött velünk, mert így kaptunk egy nagy, kétszobás, fürdőszobás lakást. Onnantól haláláig velünk élt már. 

Miután mindig feketében járt, szemben a másik nagymamámmal, és mert valamiért a nevük nem ragadt meg a fejemben, elneveztem őt fekete nagymamának, a másik nagyim pedig volt a piros nagymama, mert ő meg mindig vidám, sokszor piros színű ruhákban járt.

Szegény "fekete" nagymamám meg is bántódott ettől az elnevezéstől.

Semmi olyan emlékem nincs róla, az együttélés ellenére, hogy ő olyan "igazi" nagyiként viselkedett volna. Soha nem főzött, vagy sütött sütit. Anyu soha nem bízott rá. Szóval nincs ilyen emlékem.

Fordítva viszont van.

Egyszer megjelent az iskolámban egy óra közepén, hogy csirkecsont fúródott a torkába, és orvoshoz kellene mennie, ezért engedjenek el, hogy elmenjek vele az orvoshoz.

Akkori fejemmel megijedtem, és a tanár is elengedett, így mentünk a gégészetre, ahol pikk-pakk megoldották a problémát. 

De hogy ehhez miért kellettem én, alig 12-13 évesen? Fogalmam nincs, hiszen el tudott jönni az iskoláig is. Ezzel az erővel elmehetett volna a rendelőbe is.

Aztán ahogy öregedett egyre gyengült. Volt egy nővére, aki viszont épp az ellenkezője volt. Pörgött, élt, jött-ment, tett-vett, ápolta, gyámolította a gyengébb testvéreket, így nagymamámat is.

Képzeljétek, egy különös elixírt gyártott neki, amiből a nagymamámnak naponta meg kellett inni egy kis pohárkával. 

Két összetevőre emlékszem mindössze. Az alap konyak volt. Bizony. Ebbe kevert bele tojássárgáját. 

Biztos volt más is, ami még belekerült, de azokra nem emlékszem. Csak arra, hogy a tojássárgája nyersen nem annyira tetszett, ill. hogy nagyon csodálkoztam, hogy az amúgy alkoholt nem fogyasztó nagymamának mindig kell legyen otthon konyak.

És voltak még más kincsei is, amiket magától soha nem osztott meg velem, így be kell valljam, hogy ezekből olykor elcsentem valamennyit.

Ilyen volt az aszalt szilva. Akkor még nem igen volt ennyiféle aszalt gyümölcs, szerintem csak a szilva létezett. Mindig volt neki a kamrában, és olykor bizony elfogyott belőle egy-két szem, általam. 😉

A másik pedig a rumos meggy. Igazából nem is tudom miért volt neki, amikor soha semmit nem sütött, nem rakta soha semmiféle desszertbe. 

Hát olykor bizony ebbe is belekóstoltam. 

A történethez hozzá tartozik, hogy anyukám soha nem szerette őt. Konkrét ellentétre nem emlékszem, de semmi nem volt jó, amit a nagymama csinált, anyámnak mindig volt valami kifogása. A kapcsolatuknak bizonnyal nem tett jót az sem, hogy együtt kellett éljenek nagyjából 4 évet. 

Végül a nagymama elesett otthon, és onnantól a szokásos történet - combnyaktörés, kórház, tüdőgyulladás, és ennyi. 

Egy vasárnap este a Dallast néztük, amikor jött a távirat, hogy meghalt. Pont Húsvét vasárnap volt. 

Rám elég erős hatással volt anyám viszonyulása a nagymamához, ezért sajnos különösebben én sem szerettem. De most hogy így visszagondolok, igazából ő sem sokat tett azért, hogy szeressem őt. De azért a tény, hogy nincs többé, megviselt. Igazából a nagypapán kívül, akinek a halála nagyon kicsi koromban történt, ő volt az első akit elvesztettem.

Talán ezért sem szeretem a húsvéti ünnepeket. 

Másnap, Húsvét hétfőn felhívtam egy barátnőmet, hogy menjünk el sétálni. Órákat gyalogoltunk, és én nagyon hosszú ideig nem is szóltam hozzá. Szegénynek sejtelme sem volt, hogy mi történhetett. Aztán persze elsírtam neki, hogy meghalt a nagymamám. 

Azt hiszem innentől datálható, hogy soha többet nem engedtem, hogy bárki is meglocsoljon ezen a napon. Addig sem szerettem, mert nem bírom a kölni illatát, pláne nem alkohol gőzzel és cigaretta füsttel kombinálva, de innentől mindig zárva volt az ajtóm Húsvét hétfőn.

A temetés után anyukám meghívta a rokonokat hozzánk egy kis evés-ivásra. Ekkor találkoztam először a mohósággal. Szegény nagyanyámnak szinte semmije nem volt. Ékszerei nem voltak, ill. ami egyáltalán volt - szinte átlátszóra kopott kis gyűrűk, és egy korall nyaklánc fülbevalóval, már korábban eltűnt. Apu testvére, ill. sejtjük, hogy inkább a második felesége vitte el egy alkalommal, mikor rábíztuk nagymamát. Szóval az összes érték ami maradt nagymamám után nagyjából 2 db pehely dunyha, és vagy 4 db pehely párna volt. Hát a rokonok, akik addig soha felé sem néztek nem voltak restek ezeket elkérni. Anyu persze oda adta, mert mi akkor már régen nem használtunk ilyen ágyneműt, meg amúgy is.

Az összes emlékem egy vasból készült dugóhúzó maradt nagymamámtól. Illetve egy olló, amit akkor már évek óta anyu használt. A füleinél érdekes fejmintázata volt, és remekül vágott is. Ez talán még most is megvan, de semmi más.

Apu családjáról nagyjából ennyi amit tudok. A testvérekről később már nem igen kaptunk hírt, legfeljebb egy-egy halálhírt, de temetési meghívásokra sem emlékszem. Mára valószínűleg már az unokatestvérek sem élnek. 

Apukámnak volt egy öccse is, ha jól emlékszem épp ma lenne a születésnapja. Ő nagyon hamar elvált az első feleségétől, és a másodikat inkább tartották boszorkánynak, mint kedves asszonynak. Bár velem mindig kedves volt. Kedveltem őket, mert apu öccse egy kicsit lazább volt, és ez nekem, mint kislánynak tetszett. Sajnos aztán lassan megszakadt a kapcsolat apu és az öccse között is. Mi tagadás, ebben anyám keze alaposan benne volt. Tőle csak rosszat hallottam apu testvéréről is, és mindent megtett hogy elválassza őket. 

Így sajnos ő úgy halt meg, hogy akkor már évek óta nem is találkoztak apuval. Ráadásul apu egészségi okok miatt a temetésére sem tudott elmenni. Szomorú. 

Hogy a második feleséggel mi történt azóta, fogalmam sincs, mert ő ezzel el is tűnt az életünkből.

Hát mára ennyit. A család felét bemutattam. Majd jön a folytatás, az anyai ág.