Az ígért külön poszt a közlekedésről Angliában

Volt már korábban is egy ilyen posztom, de akkor csak a londoni tapasztalatokról tudtam írni. Talán azért is piszkál ez a téma ennyire, mert hogy közlekedés szakon végeztem anno a közgáz egyetemen, és bár igazán közlekedési vállalatnál sosem dolgoztam, de azért volt ezzel kapcsolatom.

Kezdjük a jogosítvány megszerzésével. Természetesen ott is a KRESZ vizsgát kell letenni először. Hogy van-e oktatás előtte, ezt bevallom nem tudom. A fiunk mindenesetre nem járt oktatásra, neten töltögette ki a teszt lapokat, és láss csodát, angolul, tehát nem az anyanyelvén elsőre átment. Mondhatnám, hogy azért mert egy zseni. És persze hogy az, hiszen az én fiam. De elmondanám, hogy próbálkozott ő itthon is levizsgázni, 2x bukott meg. Mindkét alkalommal 1-1 ponton múlt a dolog. Ám itthon ilyen kérdéseket kapott:

- milyen sebességgel haladhat talicskával - pontosan nem tudom hol miért, de már önmagában a kérdés ....

- mit tesz, ha felkapcsolt reflektorral megy és szembe jön vele egy hajó? - ugye ez veletek is nap mint nap megtörténő esemény?

Ezek után ő nem foglalkozott tovább ezzel itthon, ám tavaly, mint mondtam Londonban sikerrel abszolválta a dolgot. 

Nem tudom mennyibe van itthon egy KRESZ vizsga, kint kb. 10 ezer forintnyi fontból meglett.

Ezután jött a sokkal érdekesebb rész, a vezetés. Kétféle módon lehet gyakorolni. Az egyik oktatóval. Ez elég drága, bár nem ismerem az itthon árakat. Kint egy óra díja majdnem 10 ezer forintnyi font, ha előre befizet az ember 10 órát, akkor valamivel olcsóbban is meg lehet úszni.

A másik lehetőség, hogy saját autón gyakorol. Ehhez az autón nem kell semmi plusz dolog, se pedál, se tükör, se semmi. Mindössze annyi, hogy mindig a tanuló mellett kell üljön valaki, aki legalább 3 éve rendelkezik jogsival, és aki alkalmas a vezetésre, tehát nem ivott, nem drogozott és ilyenek. Ez egyben feltételezi hogy a kinti kötelező biztosításba mindkettejüket be kell jelenteni.

Sokat osztottunk, szoroztunk, gondolkodtunk, és a végén az történt, hogy először vett kb. 10 órát oktatótól a fiunk, majd vett egy autót, és onnantól a nővérével járt mindenhova, és így gyakorolta a vezetést. Mikor mi kint voltunk, akkor is ő vitt minket mindenhova, így is gyakorolva a vezetést. Ezekről a kalandokról kicsit lejjebb lesz szó.

Aztán mikor már úgy érezte, hogy most már menne a vizsga, ill. mikor már úgy tűnt szüksége lenne arra, hogy egyedül is vezethessen, mert a nővére már nem fogja tudni kísérgetni, akkor bejelentkezett vizsgára egy pénteki napon, és hétfőn délután már egyedül ment autózni a közeli tengerpartra. 

Büszkén mondom, hogy a még elfogadható 15 hibapontból összesen 5 pontot gyűjtött be. És ezek nem voltak "főben járó" hibák.

Ez a vizsga kb. 23 ezer forintnyi fontba fájt. 

Szerintem nagyon praktikus megoldás ez így, és mivel szüksége volt saját autóra ezért bőven nyílt lehetősége gyakorolni, és amit az oktatónak adott volna az órákért, abból vett egy autót, ami ugye azóta is megvan és használhatja.

És akkor az úti kalandok.

A bristoli repülőtérre is a fiunk kocsijával jöttek ki ő és a nővére. Igen, a tanuló jogsival autópályán nem lehet vezetni, ez az egyetlen kikötés. Így az autópályán a nővére vezetett, a többi szakaszon ő, oda és vissza is.

Talán emlékeztek rá, hogy a repülőgép késése miatt késő éjjel, vagy már inkább nagyon kora hajnalban érkeztünk meg. Pocsék időjárás fogadott minket. Szüttyögő eső, vagy min. köd. Így ilyen remek látási viszonyok között indultunk neki a bő két órás útnak éjszakai sötétségben.

Aki autózott már Angliában az tudja, hogy a sávok keskenyebbek, mint nálunk. Mindenféle útra igaz ez. 

Ám egy idő után feltűnt, hogy bár tök sötét van, köd van, eső van, az út végig remekül látható. Az elválasztó sávok, az út széle is. Aztán rájöttem, hogy azért, mert az aszfaltba be vannak építve kis fényvisszaverő prizmák. Gyönyörűen vezetik az embert. Még akkor is, amikor szembe jön valaki és elvakít a lámpájával. Nem tudom mennyibe kerül ez, de szerintem az út szélére állított ócska, mindig kidőlő, eltörő, és amúgy is totál mocskos jelző oszlopoknál - már ahol egyáltalán van - nem igen kerülhet többe. Ám ha mégis, akkor is konkrét előnye van, látni az utat, látni hogy merre megy az ember.

Egyébként itt jegyezném meg, hogy mikor a fiunk került a volán mögé, csak az első pár percben volt bizonytalanság érzésem, hiszen ekkor ültem először úgy autóban, hogy ő vezetett, és ráadásul még tanulóként.

Gyorsan megéreztem, hogy nem kell parázni, és onnantól már csak egy olyan alkalom volt, amikor mégis féltem, de szerintem erről írtam a bristoli reptérre való visszautazásunk kapcsán, és majd még itt is lesz róla szó.

Kintlétünk alatt elég sokat jöttünk mentünk. Az első dolog, amit észrevettünk, hogy az utak sehol sem voltak kátyúsak. Mindenhol tökéletes aszfalt fogadott minket, a legeldugottabb, akár 4 számjeggyel jelzett úton is. 

A másik, tanuló jogsival mindig kint kell legyen az autón az L  betű, ami jelzi a többieknek, hogy tanuló. Ugye tudjuk ez itthon mit jelent? Ám ott szinte egy védelmező burok veszi körül az autót. Soha senki nem dudált le minket. Soha senki nem akart letolni minket az útról, mert nem mentünk olyan gyorsan, ahogy ő akart volna. Soha senki nem próbált meg megelőzni minket akár balesetveszélyes helyzetet is okozva. Egyáltalán soha senkitől semmi kellemetlen dolog nem ért minket az L betű miatt. Az egyetlen kellemetlen helyzet az volt, amikor a tomboló szél elvitte az egyik L betűs táblát, mert hogy ezek mágnessel vannak az autóra rögzítve.

Összességében mindenhol azt tapasztaltuk, hogy minden sofőr végtelenül türelmes a másikkal szemben. Nem vágnak be egymás elé, kiengedik a hátrányból érkezőket a főútvonalra, remekül használják a rendkívül sok, és a mieinknél sokkal bonyolultabb körforgalmakat. 

Legalább 1000 mérföldet autóztunk, és nem láttunk egyetlen egy olyan helyzetet sem, ami akár rizikós lett volna, és így nem is volt részünk ilyenben. 

Itthon ezzel szemben elég ha az ember kigurul az utcára, és máris érik az inzultusok. Két napja is olvastam, hogy valaki gázpisztollyal vett elégtételt valami közlekedési konfliktus miatt.

Amúgy izgalmas utak vannak, mert bizony Cornwallban sok farm van, és az utak gyakran ezek között vezetnek. Ez azt jelenti, hogy jó esetben marad kétsávos az út, de azért már az is elég keskeny, de sokkal jellemzőbb, hogy csak 1 sáv van, ahol kétirányú forgalom zajlik. Innentől reménykedik az ember, hogy nem jön szembe senki, vagy ha mégis, akkor el tudjuk engedni egymást. Csak úgy mondom, hogy ha ez történik, akkor sem két "orrszarvú" áll egymással szemben az úton, hogy na tolass vissza te, mert én el akarok menni, hanem az húzódik félre, akinek erre először alkalma van. És teljesen természetes, hogy elengedi a másikat. Amúgy ami fokozza az élvezetet, hogy a farmok körül vannak kerítve kőkerítéssel, amiket ráadásul durva, erős bozót nő be. Így a tükrök bizony elég nagy veszélyben vannak.

A fiunk dicsőítésére szóljon, hogy minden tükör megmaradt, és a kocsit sem húzta meg sehol.

Mikor már visszafelé mentünk a bristoli repülőtérre, végig mellékutakon mentünk, mert a gyermek úgy szerette volna, hogy ő vezessen végig. Kezdetben nem is volt semmi gond, mert még 2x2 sávos szakasz is volt. Aztán lett belőle 1x1 sáv, de ugye még az is normális. Mi teljes mértékben a megengedett sebességgel haladtunk. És mögöttünk is mindenki. Még olyankor sem előztek meg minket, amikor lett volna rá lehetőség. Szépen haladtunk konvojban.

Aztán beértünk a farmok közé. Itt már voltak izgalmasabb szakaszok. Mellesleg Cornwall és Devon is meglehetősen dimbes-dombos. 

Meglepő volt, amikor egyszer csak megláttunk egy figyelmeztető táblát, hogy vigyázz jegesedés! Ekkor azért volt olyan 6-8 fok, tehát mitől lenne jég? És mindez egy dombról lefelé, csupa S kanyarban. Itt izgultam először. De aztán kiderült, hogy nincs jég, viszont teljesen víz alatt van az út, akkora a vízátfolyás. De már éppen abszolváltuk volna ezt is, mikor szemből ránk villogtak, többen is, és aztán az előttünk haladó féklámpái is felvillantak hirtelen. Ekkor még fogalmunk nem volt, mi történhetett. De pár másodperccel később megláttuk az úton békésen ballagó sötétbarna teheneket. Az esti sötétben konkrétan egyáltalán nem voltak láthatóak. Később még jött pár tehén, szintén hasonlóan jól látható színnel. A szerencsénk teljes mértékben az volt, hogy aki előttünk ment észrevette őket, és mi is lelassítottunk az ő féklámpái láttán. Egyébként lehet steaket vacsoráznak aznap a gyerekek, csak autó nélkül.

Na ekkor már azt hiszem mindannyian elég kényelmetlenül éreztük magunkat, és gyorsan meg is állapítottuk, hogy azért visszafelé mégis jobb lesz, ha autópályán mennek.

Egyébként ezen a két és félórás úton mindössze egyetlen autós előzött meg minket, pedig azért lehetősége többeknek is lett volna erre. 

Nos ennyi. Jó minőségű utak, amiken lehet közlekedni és nem azt kell nézni, hogy egy kátyú se okozzon tengelytörést. Korrekt, kiváló közlekedési morállal közlekedő autósok, aki figyelnek a másikra, a tanulóra különösen, előzékenyek, és senki, mondom senki nem akar mindenáron előbbre jutni a többieknél. 

Apropó, talán egy hónapja olvastam, hogy a folyton előzgető autósok általában csak pár perccel érnek előbb a céljukhoz egy hosszabb úton. Magyarul elenyésző amit nyernek, miközben temérdek baleset veszélyes helyzetet okoznak. 

Vajon lesz valaha ilyen itthon is? 

És még egy. Soha sehol nem találkoztunk "közúti ellenőrzéssel". Magyarul csak azért, hogy a papírokat megnézzék nem állítanak le autót. Ezt egyébként anno egy szintén Angliában élő magyar blogjában is olvastam, és most már jó pár mérföld autózás után én is elmondhatom, tényleg nincs ilyen.

Rengeteg helyen van sebességellenőrző beépítve az utakba, de ezek jelölve is vannak. Lehet ezért is haladnak normálisan, és nem száguldozik senki eszetlenül?

Nem akarom misztifikálni az angliai közlekedést. A londonit pl. kifejezetten utálták a gyerekek. Mégis azt kell mondjam ég és föld a kinti közlekedési kultúra és az itthoni. Ott még örömmel ül be az ember az autóba és vezet el akárhova. Itthon erre már évek óta nincs lehetőség. Nagyon kevés az olyan út, ahol még normálisan lehet közlekedni és nem kell állandóan összetalálkozni az "én vagyok az úr az utakon" stílusú vezetőkkel. Pedig milyen jó lenne!

Folytatás 2. - még mindig Angliában

Sajnos az időjárás mindvégig igazi pocsék arcát mutatta, eső, szél, eső, szél és ez változott folyamatosan. Napsütést alig-alig láttunk, akkor is csak pár percre. Ez van, ilyen a tél Angliában. 

Azért igyekeztünk kihasználni minden pillanatot, amikor lehetett és mentünk, hogy lássuk a környék szépségeit.

A következő kirándulásunk Wadebridge-be vitt minket. Egy aprócska város ez is, és igazából ügyintézni mentünk ide csak egy bankba. És akkor rögtön vissza is utalnék az előző posztra. Egyrészt rendkívül figyelmesen, kedvesen fogadtak minket és gyorsan elintézték, amit akartunk. Majd rá pár napra email érkezett, amiben részletesen kikérdezték a véleményünket, hogy voltunk megelégedve, milyenek voltak az ügyintézők, milyen volt az egész és mit várnánk még el tőlük. Mindezt egy kb. 10 perces ügyintézés után.

Innen tovább Padstow-ba vitt minket az utunk, le a tengerpartra. Mert valahogy mindig oda vágyom, ha Angliába kerülök, annak ellenére, hogy nem kifejezetten mediterrán vidék, ahol az ember elmerül az azúrkék vízben és boldogan áztatja magát. Télen meg pláne nem így van.

Szóval lejutottunk a partra, még parkolót is találtunk. Ja, megint eszembe jutott valami. Ezen a környéken ezek a kisvárosok 10-20 ezer fős lakossággal bírnak. Tény azonban, hogy Cornwall Anglia üdülő központja, talán még népszerűbb, mint nálunk a Balaton. 

És képzeljétek, minden városkában van nyilvános WC. Többségük direkt a parkolóban. És tiszták, és használhatóak. 20 penny-ért. Az még 100 forint sincs, csak úgy mondom.

Szóval leparkoltunk, és elindultunk, hogy a dokkok mellől kijussunk a vízhez. Irgalmatlan szélben, hidegben. A végén nem is értünk el a partnak ahhoz a részéhez, ahol már a vízhez jutottunk volna, mert egyrészt nagyon fáztunk, én már amúgy is beteg voltam a Land's End-i kirándulást követően, és sajnos a lábam sem bírta. Így a végén visszafordultunk a sétából, de rengetegen sétáltak, fittyet hányva az időjárásra. Oly annyira, hogy voltak akik futottak, rövid nadrágban, rövid ujjas pólóban. Az ember a látványtól megfagy. De azért így is voltak szép dolgok a kikötő részen is. 

Innen már csak egy mekibe vitt az utunk, ahol megvettük az ebédet és irány haza, a meleg lakásba.

Apropó időjárás, meg mediterrán vidék. Már Londonban is csodálkoztam, hogy az előkertekben mennyi yucca és pálma van. Na Cornwall-ban különösen sok. Pedig a mediterrántól azért nagyon távol van a hely.

Még egy nagyobb kirándulásunk volt, amikor is St.Austell-be mentünk el. Ez valamivel nagyobb városka, mint ahol a gyerekeink élnek, ennek megfelelően több üzlet is van benne, és nem csak charity shopok. Bár azért abban is voltunk, ahol pikk-pakk találtam is magamnak pár fontért egy remek felsőt. 

Tudjátok még mi a döbbenet? Nem vagyok egy karcsú alkat, sajnos. Itthon rémesen nehezen találok magamnak méretet is, olyan ruhát meg amiben nem egy hatalmas zsáknak tűnök, végképp szinte reménytelen. Méret az akár 3-4 számot is változhat, attól függően éppen hol és mit próbálok.

Ezzel szemben Angliában ezt a polót meg mertem venni úgy, hogy fel sem próbáltam. Tutira megyek a 20-22 mérettel. És nem 3-4 méret különbséggel. És igen, jó lett rám. És még némi karcsúságot is kölcsönöz az amúgy nem igazán karcsú testemnek. 

Na szóval, megvolt a charity shop, bankban is voltunk megint, és míg az egyikből elhajtottak minket, mert régi 5 fontost akartunk beváltani és azt mondták, csak a saját bankunkban lehet, majd amikor egy "saját" bankba bementünk, ott 1 perc alatt kicserélték és meg sem kérdezték van-e náluk bankszámlánk. Szóval azért ott is van ilyen.

Sétáltunk, találtunk egy templomot, ahova be akartunk menni, de zárva volt, így az elmaradt. Majd úgy éreztem sürgősen szükségem lenne egy illemhelyre, ami természetesen itt is volt a városban, pedig itt csak kb. 20 ezren élnek. De az, hogy volt illemhely, az egy dolog. Egyrészt teljesen ingyenes volt. Ez a továbbiak miatt is roppant fontos. A wc-ben sok helyiség volt, mind nagyok, nem oldalazva kellett egyikbe se bemenni, ha le akartam ülni akkor nem vertem a fejem az ajtóba és még sorolhatnám. A női olvasók tudják miről beszélek. Szóval tágas, nagy, kényelmes kis helyiségek voltak. És elképesztően tiszták, illatosak. Minden a helyén volt, semmi nem volt letörve, lelopva. Volt bőséggel wc papír. Úgy volt tökéletes, ahogy volt. Még viccelődtünk is a gyerekekkel, hogy ha ezzel szemben laknának, akkor nem is kellene saját wc, mert ez tökéletes. És még egy, kispapák figyelem, a férfi wc-ben is van pelenkázó. Még ilyet!

Innen Charlestown-ba vezetett az utunk, ami természetesen ismét tengerpart. Kicsi apró település, szerintem kifejezetten csak halászfalu és nyaraló falu, de kedves hely volt. Itt végre sikerült lejutnunk a vízhez is. 

Sokáig nem maradtunk lent a víz mellett, mert elég keskeny partszakasz volt és féltünk, hogy a dagály esetleg elzár minket és nem tudunk kijutni. De ameddig ott voltunk, az remek volt. Mondjuk itt látni gyerekeket gumipapucsban, tényleg csak ámulok és bámulok ezen mindig.

Innen még nem haza indultunk, hanem még egy szomszédos településre mentünk, ahol szintén le akartunk volna jutni a partra. Szegény gyerekeim próbáltak volna minél lentebbi parkolót találni, hogy a fájós lábammal ne kelljen annyit gyalogolnom, főleg majd felfelé másznom. Ennek lett az az eredménye, hogy a végén nem is tudtunk megállni sehol, na de amit addig átéltünk!

Majd a közlekedési posztban szó lesz arról, hogy végig a fiunk vezetett, mint tanuló vezető, bárhova is mentünk. Így természetesen itt is. Ez a település, aminek sajnos nem tudom a nevét, olyan volt, mint egy függő kert. A tengerparttal párhuzamosan futottak az utak, de egy rendkívül meredek oldalon. Így aztán igen nagy lejtésű utcákon kerültünk egyre lejjebb, és ahogy egyre lejjebb kerültünk úgy lettek egyre szűkebbek az utcák, a végén már alig-alig férve el, és olykor azon imádkozva, hogy a tükör is maradjon az autón, majd 360 fokos kanyarok felfelé úgy, hogy a sarokra még egy oszlop is be van téve, hogy ne vedd túl szűken a kanyart a kocsival. Komolyan mondom, nekem már vagy 25 éve van jogsim, de volt az a pont, amikor úgy éreztem akkor én most itt kiszállnék a volán mögül, és azt csinálnak az autóval amit akarnak, én onnan egy cm-t nem gurulnék tovább. Kifejezetten félelmetes volt. De a kicsi fiunk hősiesen abszolválta a dolgot, egyszer sem torpant meg, a tükrök a kocsin maradtak, sehol nem húzta meg a kocsit és másét sem, és a 360 fokos kanyarokat is megoldotta. Soha sehol nem fulladtunk le, nem akart a kocsi visszagurulni a jó 20 fokos emelkedőkön, és a lejtőkön sem rohantunk lefelé. Igazi túlélő túra volt, de a tanuló vezető megoldotta a legrizikósabb helyzetet is.

Miután azonban parkolót sehol nem találtunk, így a végén mikor sikerült felérni ismét a városka felsőbb szintjeire, akkor már haza felé vettük az irányt, és ez akkor engem elég nagy megnyugvással töltött el, hogy őszinte legyek.

Ezzel nagyjából véget is értek a kirándulásaink. Még egyszer elmentünk Bodminban is sétálni, de ezt már elmeséltem az előző posztban a templomi látogatással és a charity shop-pal. Ennél több nincs a településen, mert a Jail ugye most kimaradt. 

Szóval sajnos megint gyorsan elteltek a kint töltött napok, amik mindegyike igazi élmény volt, és boldogság, mert együtt lehettünk a gyerekekkel.

A haza felé utat, ahol azért még akadtak kalandok majd a következő, kifejezetten közlekedési témával foglalkozó posztban mesélem el. Addig türelem!

Folytatás ...

Folytatást ígértem a legújabb angliai utazásról, de bocs, annyi minden jött közbe, hogy eddig nem volt rá érkezésem. 

A családi eseményeket, vásárlást, karácsonyt különösebben nem részletezném, bár azért egy-két szó essen arról is.

Életemben először egy egész pulykát vettünk karácsonyra. Mondjuk egyben nem tudtuk megsütni, de nem is ezzel a céllal vettük. Viszont az aprólékból remek levest sikerült rittyenteni, jóféle itthonról vitt tésztabetétekkel. Nagyon-nagyon finomra sikeredett.

A pulyka többi részéből sültek készültek, így azt kell mondanom, igazából megérte megvenni egy olyan nagy állatot. 😀😁

A karácsony este is igen meghittre sikeredett, sok-sok ajándékkal. Nem fogom most felsorolni ki mit kapott, de amit én azt igen.

Nagyon nagy gyertya és mécses mániás vagyok, így az ajándékba kapott mécses tartó nagyon nagyon tetszett. Mikor már készültünk haza jönni az alja nem akart elférni a bőröndben, mert hosszabb volt a bőröndnél. Isten bizony elsírtam volna magam, ha ott kell hagyni. De kislányom profi bőröndbe csomagoló, ezért ügyesen megoldotta nekem ezt is.

A másik ajándékom is épp ilyen szívmelengető volt. Szerintem még itt a blogban is említettem valamikor, hogy kislány koromban volt egy karácsonyom amikor is 15 db könyvet kaptam ajándékba és ez mekkora boldogságot okozott nekem akkor.

Hát most 15 könyvet nem kaptam, de csak azért nem, mert nem tudtam volna elhozni - csak úgy mondom, hogy megyek ám még többször is, el tudom hozni egyesével is 😂 - de kaptam most is három angol nyelvű könyvet. Kettő ebből egy kedvenc sorozatom, a Shopaholic Sophie Kinsella-tól.

 ez az egyik kötet.

A másikat most nem tudom melyik, és a harmadik könyv is egy kellemes könnyed női olvasmány, de nekem pláne angolul tökéletes. Shakespeare-t olvasni elég volt a gimiben angolul. 😃

Miután a gyermekeink voltak olyan kedvesek és elköltöztek Londonból Anglia szerintem egyik legszebb szegletébe Cornwall-ba, így bizony kirándulgattunk is. Nem sokat, mert egyrészt nagyon, de nagyon pocsék idő volt, másrészt sajnos a lábam továbbra is nagyon fájt, és ezért túl hosszú és nehéz gyaloglásokra nem voltam alkalmas. 

Az én vágyam két alapvető dolog volt, a tenger és Land's End. Igen, a föld, vagy a világ vége. Ez Anglia legnyugatibb csücske, és én szerettem volna látni.

Így az első kirándulásunk oda vezetett. A kalandos utakról majd egy külön posztban szeretnék beszámolni, csak szokás szerint előjön belőlem ilyenkor a közlekedés szakos közgazdász, és ezért megér az egy külön fejezetet. Most legyen annyi elég, hogy az út végén már szinte csak egy kis ösvény vezetett a cél felé, ahol a tanuló vezető fiunk ült a volán mögött, de remekül abszolválta a feladatot.

Szóval Land's End. Gyönyörű hely. És szezonban, tehát nem decemberben biztos vannak ott mindenféle élményt nyújtó szolgáltatások is. Most csak egy fizető parkoló várt minket, egy igen aprócska minimondus, és olyan tomboló szél, amilyennel még nem találkoztam soha. Konkrétan sokszor nem tudtunk előre haladni, egyenesen megállni. Simán odébb penderített a szél, pedig aki ismer tudja, nem 50 kg-s vagyok. 

Így aztán kellően vad táj fogadott minket, és még néhány bátor embert aki arra járt.

 Az óceán igazán varázslatos!

 

Sajnálom, hogy ennyire hideg és erős szélben voltunk ott, mert kivételesen nem esett az eső legalább, de az időjárás miatt nagyon sietve jártuk körül a helyet, pedig jó lett volna ott többet elidőzni. Mondhatnánk megyünk még arra, de annyi sok más látnivaló van még Cornwall-ban, hogy nem biztos, hogy újra sort kerítünk rá.

Kicsit csapongok, bocsánat, de írás közben jutott eszembe, hogy bárhol vásároltunk mindig milyen kedvesek voltak.

Sokszor kérdezik tőlem, miért jobb ott a gyerekeinknek mint itthon? Különösen akkor merül fel ez a kérdés, ha mesélek valakinek a nehézségeikről, a munkakeresésről, vagy éppen a sok és kimerítő munkáról. Mert igen tény, nincs kolbászból ott sem a kerítés. De az is tény, és mindig el is mondom, nem csak a pénz miatt vannak ott. Erre egy jó példa amit pl. most mondott a lányom. Amikor haza jönnek csupa leszegett fejű, mosolytalan arcú, tömegbe simuló szürke embert látnak. Kint felemelt fejjel járnak az emberek, mosolyognak, kedvesek, szolgálatkészek. Már önmagában ez olyan óriási különbség, ami alapvetően meghatározza az ember egész napját. Ráadásul most olyan közegbe kerültek ami már nem igazán multikulti, ahogy mostanában nevezzük. Persze, élnek itt is bevándorlók, de leginkább csak Kelet-Európából, és nem sokan. Így a lakosság nagy része bizony angol.

És akkor elmesélek három aprócska történetet: 

1. - vásárlás egy ASDA-ban - aki nem ismeri, kicsit nagyobb mint egy Lidl, de kisebb mint egy Auchan. Szóval egy ASDA-ban vásároltunk karácsony estére. Többek között kakaóport is kerestünk, mert kellett volna egy sütihez. Nem könnyen találtuk meg, mert volt kávé, tea dögivel, valamint instant kakaók is, de tiszta kakaópor talán csak egyféle. Pont egy idősebb hölgy rakodott ott, egyértelműen az üzlet alkalmazottja volt. Mikor levettük a polcról a kakaót, azonnal szóba elegyedett velünk és elmondta, hogy milyen nagyon finom kakaót lehet belőle főzni estére és milyen remekül alszik tőle az ember. Mondtuk, hogy bocs, mi sütibe vettük, a kakaó italt mint olyat nem szeretjük. Kedvesen mosolygott és mondta hogy biztos remek lesz abba is, de higgyünk neki és próbáljuk ki, mert csodás ital lesz belőle. Mire a pénztárhoz keveredtünk pont beült oda, ahova mi is beálltunk és míg a sok holmit blokkolta, közben is végig nagyon-nagyon kedvesen, mosolygósan beszélgetett velünk. Igazi élménnyé tette így a vásárlást a nagy tömegben.

2.  - séta a lakóhelyen - kíváncsi voltam a településre is ahol a gyerekek élnek, bár sok látnivaló nincs. Igaz, lenne egy fontos, a Jail - még a XVIII. szd.-ban épült börtön, de oda ebben a hideg, szeles és állandóan esős időben most nem vágytam, majd talán egy nyári napon megnézzük azt is.

Ellenben vagy szintén igen régi templom is a városban, a XV. szd.-ban épült, és azt szerettem volna megnézni.

Mi sajnos nem ilyen szép időben láttuk, sőt. Mikor pár méterre a templomtól kiszálltunk a kocsiból, még csak a szél fújt. Mire a templomhoz értünk szakadó jeges esőben volt részünk. Így nagyon gyorsan besurrantunk az épületbe. Szerencsénkre épp bontották a karácsonyi dekorációt így nyitva volt, és igen, ott is két rendkívül kedves idős férfivel elegyedtünk szóba az ő kezdeményezésükre. Rögtön kérdezték honnan jöttünk, kik vagyunk. Gyerekek mondták, hogy ők ott élnek, most költöztek egy hónapja. És a két férfi nagyon örült, elmondták, hogy milyen remek hely ez. Szóba került a munka, ki hol dolgozik, vagy hol dolgozott. És ők csak kérdeztek, és reagáltak rá. A végén még a karácsonyi díszítést is megmutatták fényképekről - természetesen a telefonjukban, bár mindketten 70 felé járhattak. Nagyon, nagyon kedvesek, érdeklődők és mosolygósak voltak ők is. Élmény volt beszélgetni velük is.

3. - vásárlás egy charity boltban. A charity boltokat amúgy is nagyon kedvelem, és itt sem ért csalódás. Lánykám nagy boldogan fedezett fel egy varrógépet az egyik sarokban igazán potom áron, 35 Ł-t. Megkértük az eladót, hagy próbáljuk ki legalább olyan szinten, hogy ha áramot kap, akkor működik-e, pláne mert mikor rákérdeztünk nyíltan megmondta, hogy fogalma sincs arról, hogy működik-e a gép. De természetesen megengedte, segített kicsomagolni, aztán vissza is. Majd sokszor elmondta, hogy ha még sem lenne jó a gép, nyugodtan vigyük vissza, ami egyébként sajnos meg is történt, de nem biztos, hogy a gép volt a hibás, és igen, vissza is adta a teljes vételárat. De megkértük vásárláskor arra is, hogy szeretnénk ott hagyni, mert még sétálunk és nem annyira cipelnénk magunkkal. Természetes, mondta, és már vitte is az irodába, és mondta, hogy ha ő nem lenne már, mikor visszamegyünk, mondjuk meg, hogy az irodába tette le. Vásároltunk mást is a boltban és azokról is annyira kedvesen beszélt. Igazából egész idő alatt roppant aranyos volt, mosolygós volt és igen, megint azt kell mondjam, hogy szolgálatkész. 

Ez a három olyan eset volt, amikor hosszasabban beszélgettünk ott élő emberekkel, és mindegyik nagyon-nagyon jól esett. Az ember egész napját felvidítja egy ilyen csevegés, mert bizony mi is emlegettük mindegyiket többször is.

Szóval ezért is élnek ott a gyerekeink, mert ilyen légkörben sokkal, de sokkal jobban érzik magukat még a nehézségek ellenére is. Ilyen légkörben sokkal könnyebb megküzdeni az egzisztenciáért. 

Természetesen jártunk még máshol is, de ezt majd legközelebb mesélem el. Addig türelem!

A "titkos" ajándék

Először is BÚÉK Mindenkinek! Hozzon az új év csak jót és szépet, merüljön feledésbe minden baj és gond! Legyen csodás évetek!

Talán lesz, aki még emlékszik arra, hogy amikor a szülinapi ajándékaimat soroltam megemlítettem , hogy kaptam még valami nagyon-nagyon szívhez szólót, de arról majd később mesélek.

Most jött el a később.

Miután a családdal többször is közöltem, hogy nem akarok meglepetés bulit a szülinapomon, a lányom azt mondta, hogy OK, de akkor töltsük együtt, náluk a nagy napot. Ám úgy adódott, hogy ők pont egy napra rá elköltöztek Londonból, így a szülinap együtt ünneplése természetesen nem igen válhatott valóra. Viszont még jó másfél héttel a szülinapom előtt érkezett egy képeslap, amiben felköszöntött és azt írta, hogy ha már a szülinapot nem sikerült, de a karácsonyt töltsük együtt velük az új otthonukban, Cornwall-ban. Én persze próbáltam hárítani, hogy inkább az újra kezdésbe segítenénk be anyagilag, és nem repülőjegyre költenénk, mire átküldte a fentieket egy email-ben. Már hetekkel korábban megvették nekünk a repülőjegyeket. Így esélyünk nem volt arra, hogy ne menjünk.

Mivel a gyerekeink már évek óta külföldön élnek, így 4-5 éve volt, hogy utoljára legalább egyikükkel együtt ünnepelhettünk. Szóval aki azt mondja nem bőgte volna el magát erre a hírre, annak el sem hiszem. 

Így esett, hogy a sok egyéb csoda és szeretet és ajándék mellett ez lett életem egyik legszebb ajándéka.

És akkor jöjjön egy kis élménybeszámoló.

Ahogy a jegy információn is látni, december 22.-n este 18:40-kor kellett volna elindulnunk. Ahogy rendes embernél ez szokás, jóval korábban kint voltunk a reptéren, főleg, hogy feladandó csomagunk is volt, és még egy randevú is a lányunk barátjának édesapjával csomag ügyileg. Magyarul délután négykor már ott toporogtunk a check-in pultok előtt. Majd egy órát vártunk, mire végre elkezdődött a check-in és mi feladhattuk a csomagunkat. Ez azért volt különösen nehéz, mert nekem már egy ideje nagyon fáj a térdem, és ettől aztán az egész lábam, és állni szinte egyáltalán nem tudok. Folyamatosan sétáltam itt is, de álldogáltam is, szóval mire oda kerültünk, hogy feladhattuk a csomagot, már eléggé fájt a lábam. 

De sebaj, végre a tranzitban, ahol le is ültem nagy örömmel, míg szegény párom meg álldogált az útlevél ellenőrzésnél lévő kijelző előtt, hogy mielőbb tudjunk beszállni, mert a légitársaság ha soknak találja a fedélzeti csomagot akkor elveszi. Ingyen teszik ugyan a többi feladott csomag közé, de azért mi még sem szerettük volna ezt. Így a férfi ember csak állt-állt és várta a híreket, hogy melyik kapunál lesz a beszállás. 

Végre megjött az info, irány a kapu. Ott én leültem, ő meg beállt a sorba, hogy mielőbb beszálljunk és a csomagot ugye ne vegyék el. A kapunál csak egy kis kijelző van már, és annyira már nem látok jól, de azért néha rápillantottam. Így egyszer csak nézem, és mintha nem 18:40 lenne kiírva, hanem 20:40. Bakker mondom, mi van. Nézem tovább a feliratot és bizony megjelenik a késik-delay felirat. 

Oh, hogy az a .... gondoltam, hiszen a bristoli repülőtértől még bő 2,5 óra amíg a gyerekekhez érünk, két óra késéssel jó ha hajnalban ágyba kerülünk. 

Nosza, gyorsan írtam is nekik, akik meg ugye lassan indultak volna értünk a repülőtérre, hogy csak nyugodtan, mert 2 órát késünk.

Férjemnek is szóltam, ne álljon sorba, mert felesleges, két órával később indulunk, jöjjön üljön le ő is.

Aztán hallgattuk a szóbeszédet, és kiderült az alábbi:

"After landing at Bristol Airport at 11.36 this morning an Embraer 145 inbound from Frankfurt (flight number BM1822) left the runway while taxiing. Passengers were disembarked and returned to the terminal by coach. None of the 25 people on board were hurt."

Angolul nem beszélőknek annyi, hogy 22.-én délelőtt egy Frankfurtból érkezett kis gép kicsúszott a kifutó pályáról, nem sérült meg senki, de emiatt a repülőteret lezárták.

Nosza, én is rögtön néztem a híreket, és bizony megerősítették a fentieket, és folyamatosan írták, hogy rengeteg járat került törlésre, indulni egy gép sem indult Bristolból, az érkezők közül amit nem töröltek az átirányították más repülőterekre, és hogy milyen szörnyű káoszt okozott a fenti baleset pont karácsony előtt, amikor közel 200 ezer ember indult-érkezett volna a repülőtérről-térre.

Lényeg a lényeg, a repülőtér zárva, és még nem tudni mikor nyitják meg. Volt olyan hír, hogy legkorábban este kilenckor. 

Persze a légitársaság ekkor még nem mondott semmit, egyszerűen csak kiírták, hogy indulás 20:40 és ennyi.

Nem voltunk boldogok, és nem csak mi nem.

Aztán lassan megjelentek a kapunál a beszállításra a földi kiszolgálók, de továbbra sem történt semmi és nem is mondtak semmit. Mi meg csak vártunk, vártunk. Én meg folyamatosan chateltem a gyerekeinkkel, hogy ne induljanak még, mert felesleges.

Majd egyszer csak kinyíltak a kapuk és elkezdődött a beszállítás. Gyors üzenet még ki, hogy úgy tűnik lassan indulunk, és mentünk mi is a kapuhoz. Elég hamar sorra kerültünk, aljas módon nem vártuk ki a sor végét, hanem mivel oldalt ültünk onnan szépen becsatlakoztunk, de azért nem csak mi tettünk így.

Lent várt minket a busz, ami szép lassan megtelt emberekkel, de a busz nem indult el. Viszont a motor sem volt leállítva, így ömlött be az utastérbe a gázolaj füstje, amitől már sokan kezdtek rosszul lenni, ám hiába szóltak többen is, hogy állítsák már le a motort, ez nem történt meg.

Majd a végén egy kislány elhányta magát a buszon. Szegénykém nem bírta tovább a füstöt. A család három gyerekkel utazott, így a kislány és a kishúga leszálltak az anyukával, és a sofőr nagy kegyesen beengedte őket a fülkéjébe az utasülésre, és pöfögött tovább. Ekkor már valaki igen durván beszólt neki, hogy leüti, ha nem csukja be az ajtókat, vagy nem állítja le a motort, így aztán csodák csodájára leállította, és végre megszűnt a füst az utasok nagy éljenzése közepette.

Nem túlzok, ha azt mondom a buszban is álltunk min. félórát. De végre elindult, kigurultunk a világ végére, és bár akkor meg nem nyitotta ki az ajtókat a sofőr rögtön, de azért egyszer csak megtörtént ez is, és végre mindenki megindulhatott fel a gépre.

Aki már repült, az tudja, hogy ez nem egy öt perces esemény. Mire mindenki elrakja a csomagjait, most télen a kabátját, és még helyet is foglal az jócskán idő igényes, és mivel nagyon takarékosan bánnak a hellyel, így esélytelen a rakodó utas mellett elmenni, tehát mindenki más vár.

Egyszer csak azonban mindenki leült végre. 

A sztyuik jöttek-mentek, majd a pilóta angolul elnézést kért a késésért, és ekkor először elhangzott, hogy a bristoli repülőtér zárva van a délelőtti baleset miatt, és arra várunk, hogy megnyissák, és felszállási engedélyt kapjunk. 

Olykor történtek a szokásos repülés előtti események - kapcsolják be az öveiket, mutogatás mi hol található, de aztán újra semmi. 

Pilóta ismét közölte, hogy a repülőtér még mindig zárva, és addig nem tudunk elindulni, míg nem nyitják meg.

Telt múlt az idő, mikor egyszer csak begördült egy újabb busz a gép mellé és további utasok érkeztek. Hogy honnan és miért, fogalmunk nincs, mert akkor már legalább fél órája ültünk a gépben, és rég túl voltunk az indulási időn. 

Majd egy utas felállt, leszedte a csomagját és közölte, hogy köszöni, ő nem kíván tovább várakozni, leszáll. Ekkor mondták be, hogy aki még így gondolja, most tegye, később már nem lesz rá alkalma. 

Mikor már legalább egy órája ültünk kint a gépben a szomszédüléseken ülőkkel már mindenki szinte pertu viszonyba került, és jobb híján nevettünk a helyzetünkön, ami azért egyébként nem volt nevetséges.

Érdekes módon nagyon sok szokásos információ elhangzott magyarul is, ám a pilóta szavait soha nem fordították le. Így aki nem beszélt angolul, annak valójában nem sok fogalma volt arról, hogy mi van, csak az utastársaitól kapott információja volt, ill. mindenki ezerrel telefonált, chatelt és a rokonok, barátok küldték az információkat.

Én is írtam, telefonáltam a gyerekeknek, hogy ráérnek még, de azért ők elindultak értünk, és a végén egy benzinkúton várták hogy megérkezzünk.

Szerintem több mint egy órát ültünk a gépben, mikor végre megmozdult és elindultunk a kifutóra hogy felszálljunk. Szerencsére már nem kellett ott sem sokat sorban állni, és végre a levegőben voltunk. Pilóta - ismét csak angolul - bemondta, hogy az utazási idő 2 óra 20 perc lesz. Kicsit csodálkoztunk, mert a menetrend szerint több kellett volna legyen, de gondoltuk ő is szeretne behozni a késésből.

És végre repültünk. Hozták vitték a mindenféle enni és innivalókat, amiket igen jó pénzért árulnak. De kit érdekelt már ez, a lényeg az volt, hogy repülünk.

Már eltelt a 2 óra 20 perc, férjem közölte is, hogy no lám, még sem érünk oda ennyivel gyorsabban, mikor a pilóta bemondta, hogy a bristoli repülőtér még mindig zárva vagyon, ezért lehet hogy Birminghamben szállunk le. 

Na itt kaptam egy kisebb infarktust, mert ez még további kb. másfél órányira van északra a repülőtértől, és nekünk dél felé is 2,5 óra még az út, tehát ez azt jelentette volna, hogy egyrészt mikor leszállunk a gyerekeknek még kellett volna másfél órát autózniuk, nekünk meg ezt megvárni, és utána röpke 4 órát vissza a házukig. Nagyon, de nagyon nem örültem.

Majd ismét megszólalt a pilóta és közölte, hogy bár a reptér még mindig zárva van, de mi mégis próbálkozunk és várunk rá, hogy leszállhassunk.

Utólag a gyerekek mondták, hogy ők nézték a neten, hogy 3 gép kőröz, az egyik közülük mi voltunk. A lila csík a mi gépünk:

5 szép nagy ívű kört tettünk, mire végül leszálltunk Bristolban röpke 3 óra 40 perc késéssel. 

Hatalmas ováció fogadta a landolást, bár meg kell mondjam igen pocsékul csapta a földhöz a gépet a pilóta, de sejtem már az ő türelme is a végét járta.

Még kivártuk, hogy megkapjuk a feladott csomagot, kisántikáltunk a reptér elé, ahol a remek angol időjárás - szüttyögő eső fogadott minket. Majd végre magunkhoz ölelhettük a két csemeténket, ami tíz hónap után nagyon nagy boldogság és megindultunk hozzájuk.

Folytatása pedig majd következik, mára legyen elég ennyi!