Bot csinálta kertész ...

Az úgy volt, hogy amikor belevágtam ebbe a bloggolásba a saját könyvemet szerettem volna népszerűsíteni. Egyetlen probléma akadt ezzel, mégpedig az, hogy nem értek a social media-hoz, így igazából ez teljesen hamvába holt próbálkozás volt.

Aztán mesélni kezdtem, ha már van egy blogom, és egész sokan szerettétek. De lassan elfogytak az igazán izgalmas, vagy vicces történetek, és annyi minden történt ráadásul az életemben, hogy kifogytam a témákból. Jobban mondva túl mély, és szomorkás írások születettek volna, ezeket pedig inkább kihagytam.

Igen ám, de azért itt van ez a blog, és nem szeretném hagyni hogy csak csendben elhalálozzon. Gondolkodtam miről is írhatnék, ami legalább pár embert érdekel? Ez, talán feltűnt, nem egy személyes napló, ahol leírtam volna mi történik velem naponta. Persze voltak ilyen leírások, főleg utazások kapcsán, de ott az utazás volt a lényeg.

Felmerült bennem, hogy amint sokan tudjátok imádok kertészkedni, és hogy miért ne lehetne ez egy kertészkedős blog? De úgy gondoltam nem jó, mert nem vagyok szakember, mert nem foglalkoztat olyan mélységben a dolog, hogy talaj minőségeket vizsgáljak, és részletesen foglalkozzak azzal melyik növény milyen talajt szeret, és egyebeket. Szóval úgy éreztem, mivel nem tudnék igazán szakszerű és esetleg mások számára is hasznos dolgokat megosztani itt, ezért inkább hagyom ezt is.

De ma megint eltöprengtem ezen, és arra gondoltam, hogy bár egyre népszerűbb a kertészkedés, egyre többen foglalkoznak vele egész komolyan, de biztosan sokan vagyunk, akik csak hozzám hasonlóan, főleg tapasztalati alapon alakítják és gondozzák a kertjüket. És akkor talán nekik még érdekes is lehet, amit leírok.

Szóval úgy döntöttem, hogy a blog a továbbiakban elsősorban a kertészkedésben szerzett tapasztalataimról, élményeimről fog szólni. Na mit szóltok?

Talán kezdjük azzal, hogy jutottam el odáig, hogy egyáltalán kertem lett.

Újpesti lány vagyok, bár csak tíz évet éltem ott, de életem első tíz évét, és úgy gondolom ez meghatározó időszak minden ember életében. 

Az első ház, amiben éltünk a Deák Ferenc utcában volt, a második ház volt a Víztoronytól. Ez tipikus többlakásos ház volt. Nem kert volt benne, hanem csak egy udvar. Kert talán csak egy vagy két lakás előtt volt, az is minimális, ráadásul nekem, mint kisgyereknek csak tiltott területet jelentett. Szóval nem hozott lázba.

A következő lakás is Újpesten volt, a mára már lebontott Széchenyi utcában. Szintén több lakásos földszinti ház, ahol már volt egy tenyérnyi kertünk is. Apukám gondozta csak, ő ültette be. Három növény volt benne. Bakonybélből hozott kis fenyők. Nem is tudom szegény apu hogy gondolta, hogy abba a kb. 2-3 m2-i kertbe hogy fog elférni 2-3 fenyő is? Ültetett bele hortenziát, ami nekem akkor nagyon nem tetszett. És a kert széle kövirózsával volt körbeültetve. Azt hiszem még ez tetszett a leginkább. 

Ám alapból engem, mint kisgyereket itt sem izgatott fel a kert, a növények. Az udvar, ahol mi gyerekek szabadon játszhattunk sokkal több izgalmat rejtett számomra.

Tíz éves voltam amikor innen elkerültünk Zuglóba, egy kis lakótelepre, a negyedik emeleti lakásunkba. Innentől evidens, hogy kert többé nem volt. Igaz, a lakótelep egy volt kertészet helyére épült, ezért nagyon szépen sikerült parkosítani, még igazi nagy fák is megmaradtak átültetés után, és akkoriban még rendszeresen gondozták is az egészet. Mára sajnos már lepusztult minden ott is, pedig csodás lehetne, hiszen már 50 éve, hogy elkészült.

Na mindegy, a lényeg, hogy innentől a kert megint nagyon messzire került tőlem, még ha tetszett is  a parkosított környezet. 

A lakásban amennyire emlékszem az egyetlen növényünk a Sansevieria volt. Magyarul anyósnyelv. 

 Ebből viszont volt több is. Igazából utáltam, mert unalmas volt, és mert semmi nem történt velük soha, száz éven át pont ugyanúgy néztek ki. Akkor kezdett kicsit meghatni, amikor egyik-másik virágot hozott, és elég különleges a viráguk.

Másoknál persze láttam növényeket, de olyan nagy változatosság nem volt máshol sem. 

Az első "hű ez de gyönyörű" emlékem a barátnőm fürdőszobájából való volt, ahol az ablak előtt egy hatalmas páfrány lógott, és valami csodaszép volt. Akkor éreztem először úgy, hogy na ilyen nekem is kell.

Illetve még egy növény volt, amit szerettem. Mégpedig a rózsa. Nagyapámék is több lakásos földszinti házban éltek, és nekik is csak egy talpalatnyi kertecskéjük volt, de ott volt nagyapámnak igazi tearózsája, ami csak úgy ontotta az illatát. Az csodás volt, és nagyon szerettem.

A növények annyira érdektelenek voltak számomra, hogy a biológia tagozatos barátnőm az őrületbe tudott kergetni, hogy egy-egy kirándulás alkalmával szinte minden növény előtt térdre borult, hogy meghatározza mit látunk? Én meg úgy voltam vele, hogy pont nem érdekel. Szép és nekem ennyi elég. Nyilván tudtam mi a tulipán, vagy a pipacs, de a többi nem izgatott. Ugyanez a barátnőm rendszeresen kinevetett, amikor későbbi lakhelyemre kirándultunk vele, ahol valamikor ő is élt, és bizony nekem fogalmam nem volt melyik fa milyen fa amiket látunk és úgy általában semmi másról sem. Viszont meglepetésére a meggyfát felismertem, pedig azt mondta azt sokan keverik a cseresznyével.

A lényeg, hogy tényleg egyáltalán nem érdekeltek a növények, azon túl, hogy szépek.

Aztán a sors azt dobta, hogy az első önálló lakásunk egy családi ház lett, kerttel. Jobban mondva egy ősdzsungelt kaptunk, amit le kellett radírozni, hogy házat lehessen oda építeni. 

Ráadásul olyan "hatalmas" volt az egész telek, hogy mire a ház felépült, ami mindössze 100 m2-t foglalt el, alig 3 m kert maradt körben a ház körül. Nyilván építési területként egy szál fű sem nőtt rajta. Ráadásul nem sokkal a költözés után még egy kölyökkutya is a családunk része lett.

Ilyen előzményekkel, és ilyen adottságokkal vágtunk bele életünk első kertjébe. Ám erről majd csak a következő posztban mesélek. 

Nem vesztem el, csak valahogy így alakult - de próbálok visszatérni

Nos, elég régen írtam, és minél inkább nem jelentkeztem, annál inkább éreztem azt, hogy valószínűleg nem is nagyon hiányoznak senkinek a posztjaim. Pár napja azonban valaki rákérdezett, hogy mi van már, miért nem írok?

Így hát itt vagyok ismét, és próbálok rendszeresebben jönni.

De hogy miért nem írtam semmit? 

Nehéz év van mögöttem, mögöttünk. Igazából rengeteg negatív dolog keringett és kering még mindig a fejemben, a gondolataimban. Leginkább csak ezekről tudtam volna írni, de már magamat is unom a sok panaszkodással. Nem akartam negatív dolgokról posztolni.

Az év eleje anyukámmal indult, aki tavaly év végére került már nagyon rossz állapotba. Egyedül vagyok, aki gondoskodhat róla, és roppant ellenséges volt velem, mint egyébként mindig, de ekkorra már szinte elviselhetetlenül De közben az állapota napról napra rosszabb lett. Nem feltétlen egészségileg, sokkal inkább szellemileg, ami persze kihatott az általános állapotára is. Számomra az egyetlen megoldás az lett volna, hogy otthonba kerüljön, ez ellen azonban 20 körömmel tiltakozott. Végül, azt hiszem az utolsó előtti pillanatban sikerült ezt mégis elérnem, mert mára ott tartunk, hogy rólam sem tudja ki vagyok. Jobban mondva azt hiszi az édesanyja. 

Miután bekerült az otthonba megint kemény időszak következett, mert eleinte attól féltem, hogy egy tiszta pillanatában esetleg közli az ottani személyzettel, hogy akkor ő haza megy. És akkor én elrepültem volna a Holdra, mert ezzel megoldhatatlan helyzet elé állított volna. A lányom szerint ebben az időszakban rosszabb állapotban voltam én, mint amikor még az otthoni életének navigálásával küzdöttem. És biztosan igaza volt. Ráadásul, elő is jöttek ezek a kérdések, hogy mikor viszel innen haza? Haza akarok menni. Rettegtem bemenni hozzá látogatóba, mert sosem tudhattam mi vár rám, mivel fog előhozakodni.

De túl éltük. Anyu ma is ott van, jó helyen van, igazából most már jól érzi magát, és már csak teljesen kósza gondolatként merül benne fel, hogy mi lesz vele, ha onnan kikerül? 

Nyár óta viszont a szellemi állapota oda jutott, hogy ma már nem ismer meg. Előfordult, hogy látogatásom végén valaki megjegyezte neki, hogy: "a lányod mennyire hasonlít rád", amire ő azt felelte, hogy? "ő nem a lányom". 

Addig is éreztem minden reakciójából, hogy nem engem azonosít be. Sőt, unokahúgomat megkértem kérdezze meg, ki szokta látogatni, és arra is azt felelte hogy az anyja. Szóval tudtam én ezt, de ennyire egyértelműen ekkor hangzott el először.

Aki ismeri anyut, ismeri a kettőnk viszonyát, az tudja, hogy semmi jót nem lehet erről elmondani. Mégis, bevallom mellbe vágott ez. Úgy lettem árva, hiszen apukám már több mint 5 éve itt hagyott minket, szóval úgy lettem árva, hogy még él az anyám. Nem könnyen emészthető dolog, még a mi kapcsolatunk mellett sem.

Nyár óta eléggé megbékélt a világgal anyu, és a látogatásaim alkalmával már nem kérdez semmi olyat, amivel felidegesítene, vagy hasonló. És én mégis egyre nehezebben keresem fel. Férjem szerint ne csodálkozzak, hiszen hosszú éveken át kaptam tőle a sok lelki abúzust, és ez kijön valamikor belőlem is. 

Az a szerencsém, hogy idő érzéke sincs már egyáltalán, így igazából fel sem tűnik neki, hogy milyen időközönként megyek be, és az sem, hogy alig töltök nála 15 percet. 

Ez volt az egyik olyan dolog ebben az évben, ami sokszor adott volna témát egy-egy posztnak, de valahogy nem született meg egy sem. Egyrészt, személyes problémának gondoltam, és hogy kit érdekel ez? Másrészt, amit már mondtam, hogy ne egy panasz láda legyen ez az oldal.

Az Alzheimer-ről is akartam volna írni, hiszen sajnálatos módon érintett lettem ebben a témában. Sokat olvasok róla. Persze, nem orvosi cikkeket, hogy mitől van, és mi okozza. Sokkal inkább fórumokon családtagok véleményt, tapasztalatait. És más olyan cikkeket, amik a betegség tüneteiről, és azok kezeléséről szólnak, ami nem gyógyszeres kezelést jelent. Minden ilyen cikk arról szól, hogy egész családokat tehet tönkre egy ilyen családtag. Hogy ebbe bele lehet rokkanni. És hogy figyeljenek egymásra is a családtagok, segítsenek egymásnak, ne hagyják rá egy emberre ezt, mert az bele fog betegedni. Nálunk roppant egyszerű ez a képlet. Van anyám és én. A testvére nem számba vehető mint segítő, hiszen mindössze 1 évvel fiatalabb anyunál, már nem alkalmas ilyesmire. Van a férjem, aki konkrét okok miatt nem hajlandó direkt módon részt venni ebben, és én ezt teljes mértékben elfogadom, de most itt nem szeretném részletezni. Engem egyébként támogatott, segített amiben csak tudott. És vannak a gyerekeim, akik meg ugye külföldön élnek, bár ebben is voltak változások, de amíg anyut otthon kellett megfelelően ellátni, addig csak én voltam. Van még egy unokahúgom, aki segített nekem az elmúlt egy évben, de rá sem háríthattam ezt, hiszen neki is van saját családja, akikkel éppen elég "programja" van. 

Még sokan felvetették, hogy miért nem veszem magamhoz? 

Ezer és egy oka van. A köztünk lévő durván ellenséges viszony miatt, valószínűleg még 24 órát sem bírtam volna ki ebben a felállásban. A lakásunk nem alkalmas arra, hogy neki itt legyen egy saját kuckója. Én pedig nem vagyok alkalmas beteg, idős emberek ápolására. Valamint nem tudnék a nap 24 órájában felügyelni rá, hogy ne tegyen semmi olyat, ami rá, vagy akár másokra veszélyes. Van saját életem, még sokáig dolgoznom is kell, hiszen még van pár év a nyugdíjig. Tehát ez sem volt megoldás.

Maradt az otthon. Hála az égnek február óta ott telnek a napjai. Jó helyen van, bár nem luxus nyugdíjas otthon, hiszen arra sajnos nem futja. A nap 24 órájában vannak ott ápolók, akik segítenek, ha baj van. Megfelelő ellátást kap. Szóval megnyugtató a mostani helyzete. 

Jövőre lassan azonban új helyet kell neki keresnem, mert itt max. 2 évet maradhat, és februárban letelik az első év. De számomra óriási könnyebbség már ez az időszak is, mióta ott van. Nyugodtan fekszem le este, és kelek fel reggel. 

Igazából több dologról is akartam írni ebben a posztban, de ez is elég terjedelmes lett, így majd hamarosan jelentkezek a további mesélendőkkel. 

Ismét Kolozsvárt jártam ...

Hétvégén jelenésünk volt Kolozsvárt, férjem 40. érettségi találkozója okán. 

Kolozsvár régóta a szívem csücske, és mióta látom azt a hatalmas fejlődést ami ott történik, azóta különösen.

De kezdjük az elején. Bár a férjem kolozsvári, igazából igen ritkán járunk ott. A szülei sajnos már meghaltak, testvérei nincsenek, csak egy barátja, akivel pedig inkább a hegyekben szoktunk találkozni. Kolozsvárt pedig elkerüljük már hosszú évek óta az ottani közlekedési káosz miatt.

Igazából most is voltak fenntartásai a férjemnek, és miközben elsőre úgy gondoltuk elmegyünk a találkozóra, aztán volt olyan is, hogy nem. Mondjuk ennek más okai is voltak. Ám végül úgy döntöttünk, hogy menjünk el, végül is nem mindennapi alkalom egy 40 éves találkozó.

Valahogy utóbb mindig úgy alakul, hogy péntek délutánra keveredünk a városba, amikor az amúgy is nagy káosz a forgalomban még kaotikusabbá válik. Így volt ez most is. Bár eleve próbálunk mellék utakon haladni, de azért már Zilahon sem volt egyszerű átjutni, majd beérkeztünk Bácsba, Kolozsvár kvázi elővárosába. Ott már beállt a dugó, és csak lépésben lehetett haladni. Önmagában a dugó az egy dolog, de kint a közlekedési kultúra nem létező fogalom. A sávok nincsenek felfestve, nagyon erős autókkal járnak, rengeteg SUV közlekedik, és mindezt figyelembe véve bizony nagyon idegőrlő a közlekedés. 

A barátunk az ország másik feléből érkezett, és ő meg a város másik oldaláról próbált bejutni, és neki sem volt egyszerűbb dolga.

Nagy nehezen végre beértünk a központba, ahol szerettünk volna eljutni a szállásunkra, ami a központtól 5 percre van gyalog, de azt az útvonalat, amit mi ismertünk azt lezárták, gyalogos út lett belőle. Így kénytelenek voltunk tovább haladni. Ezért a végén úgy döntöttünk, hogy nem is küzdünk tovább ezzel, kimegyünk a város szélére, ahol a randevút megbeszéltük a barátunkkal és majd vele megoldjuk a továbbiakat.

Kolozsvár előtt is van egy Pólus center. Oda mentünk ki. Komolyan mondom az ottani parkolóban pont ugyanaz a káosz volt, mint a városban, de azért végül is sikerült helyet találnunk és ott megvárni a barátunkat. Innentől a közlekedés már nem volt annyira gond, mert vele elmentünk, leparkoltuk az autónkat egy telepen, és onnantól ő hordott minket autóval.

Ami azt illeti a város továbbra is remek. Igazi kulturális központ, rengeteg programmal. Fiatalokkal van tele a város, és ez vidámmá, lüktetővé, nagyon is élővé teszi az egészet. Gyalogosan nincs is vele semmi gond. Ahogy elnéztem mára már elég komoly tömegközlekedés is van, és minden megállóban vannak jegykiadó automaták is. 

Szóval továbbra is I 💓Kolozsvár!

Nem tudom járt e valaha is valaki Romániában kórházban, orvosi rendelőben. Én korábban csak nagyon átmenetileg, pár percre, de mi tagadás, hasonló állapotok uralkodtak mint nálunk, sőt! Még szörnyűbb viszonyok voltak.

Most érkezésünk után beugrottunk a nőgyógyászatra a barátunk lányához, aki akkor még csak megfigyelés miatt volt bent a születendő babája miatt, aki azóta szerencsésen világra jött ma. De ami a lényeg. Kívülről a kórház pont úgy nézett ki, mint mondjuk az István kórház. Külön épületek, mind régiek, téglával burkoltak. Az ember semmi jóra nem számít, mikor meglátja őket. Aztán mikor beléptünk elámultunk.

A falak frissen tapétázva antibakteriális tapétával, ami bár fehér színű, de a tapéta mintázata miatt mégis kellemes, barátságos. 

A korlátok frissen felszerelt szép fakorlátok. Ajtók, ablakok újak. 

A szoba ahol a fiatal anyuka feküdt 2 ágyas volt, saját fürdőszobával. Természetesen a fürdőszoba is új, modern és megfelel egy szülészeten fekvő édesanyának. A csempék halványlilák voltak, ami bár elsőre meglepő volt, de igazából megnyugtató, kellemes hangulata volt. Újpest szurkolóknak mondom, hogy fehérrel volt variálva. 😉

A két ágyról nem azonnal a kórház jutott az ember eszébe, bár nyilván odavaló volt. Az éjjeliszekrények pedig olyanok voltak, hogy simán jöhettek volna egy lakásba is a halványzöld színűkkel.

És amitől végképp elájultam - wifi van a kórházban. Így a bent fekvők nincsenek elvágva a világtól, tudnak kommunikálni, de akár videókat nézve szórakozni is.

A teljes kórház felújításon esett át. Csend, nyugalom. A béke szigete volt a nyüzsgő városban. 

Azt mondják, hogy komoly pénzeket kaptak a kórházak felújítására, és talán kicsit meglepő módon, de arra is költötték.

Végül a találkozó. Mivel már leírtam, hogy ez egy 40 éves találkozó volt, nyilván egyértelmű, hogy nem vagyunk mai csibék. Mégis, amikor megláttam az ebédnél a férjem volt osztálytársait nagyon elcsodálkoztam. Valahogy úgy éreztem, hogy a többség kifejezetten öreg ember. Tény, 60 év volt az átlagéletkor, és az nem kevés. De mégis, az a sok idős pasi - én csak néztem. És nem csak én gondoltam így, mert szóvá tettem ezt a barátunk feleségének, aki megerősítette, hogy valóban, ő is ezt nézi, hogy ezek milyen öregek. Bezzeg a mi férjeink! 😁

Igazából azóta is azon töröm a fejem, hogy a mi korunk csak azért nem tűnik fel, mert minden nap látom magunkat, ill. azért a barátainkat is látjuk rendszeresen, vagy mi tényleg ennyivel fiatalabbnak látszunk? Vagy csak fiatalabbnak látom magunkat?

Nyilván a kor láthatósága sok mindentől függ. Életmódtól, génektől és még ki tudja mi mindentől. Hát úgy tűnik mi jól jártunk ezekkel.

Egyébként maga a találkozó nem volt olyan nagyon jól sikerült esemény. Először is igen gyenge ételeket kaptunk, ízetlen valamik voltak. Erről nyilván nem a szervező tehet, sejtem nem ette előre végig a menüt, és abban bízott, hogy Kolozsvár egy híres szállodájában jó kajákat fogunk kapni.

Az ebéd kedvesen indult, mert a szervező elmondta kik nem tudtak eljönni és miért, hiszen van aki külföldön él, és sajnos többen is meghaltak már. 

Aztán kis emléklapokat osztottak ki mindenkinek, amin rajta vannak az osztálytársak tabló képei. Ezt akár meg is mutathatnám, ha nem felejtettük volna ott. 

Majd a főszervezőnek átadtak egy nyomozói oklevelet, hogy ilyen ügyesen sikerült szinte mindenkit megtalálnia a 32 fős osztályból 40 év után, mert ezalatt a 40 év alatt ha jól emlékszem csak egy, maximum 2 találkozó volt, és azok is igen régen.

És ezzel vége is lett a szervezett dolgoknak - bár az ebéd előtt elmentek az iskolába is, ahol végeztek. 

Én jártam már több saját ilyen eseményen, és mindenhol megcsináltuk, hogy egyenként felálltunk és elmondtuk hogy mi történt velünk az elmúlt években. Végül is ezért volt jó újra találkozni, hogy megtudtuk mi történt másokkal. Itt azonban ilyen nem volt. 

Az egymás közelében ülők beszélgettek egymással, olykor egy-egy ember körbe járt és szóba elegyedett a többiekkel is, de ennyi volt csak.

De ne panaszkodjak, nem az én érettségi találkozóm volt. Így maradjunk annyiban, hogy azért jó volt találkozni egy-két olyan emberrel, akiről eddig csak hallottam. Most pedig végre megismerhettem őket.

Hát így telt az elmúlt hétvégénk Kolozsvárt. 

Felújítás - egyelőre vége

Ahogy már írtam, ismét neki fogtunk a lakáson belüli teendőknek. Első körben a nappali készült el. Az ablakok környékét már mutattam, hogy rendbe lettek téve. Minden hiba, apró repedés le lett ragasztva és glettelve, így végre jöhetett a festés. Volt némi tanakodás a fal színe körül, de a végén egy halvány sárgában maradtunk. Az ok, hogy a szoba észak-keleti fekvésű, a zöld függönyök eléggé lefogják a fényt, így a világos falaktól azért világosabb lesz az összhatás is.

A szobában a parketta sem tökéletes, és akkor még finoman fogalmaztam. Ezt felújítani sem pénzünk, sem erőnk nincsen. Így elrebegtem halkan, hogy valahogy ha sikerülne legalább a sok festék és ki tudja milyen ragacs foltot eltávolítani róla, már az is sokat számítana. Nos a kérés értő fülekre lelt, és így két napon át ücsörögtünk a földön és kapirgáltuk, mostuk a sok-sok foltot. Ez a mi korunkban, és a mi "rugalmasságunkkal", amikor nekem mondjuk még az sem egyszerű hogy leüljek a földre, a felállás viszont kész katasztrófa, pláne hogy a fájós térdemre még rá sem tudok ereszkedni, hogy úgy oldjam meg, szóval a mi korunkban ez az egyszerű tevékenység is jócskán lefárasztott minket, de a parketta egészen szép lett, már amennyire szép tud lenni ennyi évnyi igénybe vétel után. De mindenképpen ég és föld, oly annyira, hogy a szutyi szőnyegek sem kerültek vissza. Majd ha lesz rá érkezésünk veszünk oda is új és szép szőnyeget, addig elmegy így is.

Az egész nappali rendbe tételére ugye a könyvek miatt került sor, mármint azon könyvek miatt, amit anyu lakásából kellett áthurcolnunk.

Mondom először a mázlit. Kellett még további könyvespolc ahhoz, hogy egyáltalán legyen hova tenni további könyveket. A nappaliban nekünk fenyő bútoraink vannak. Nézegettem boltokban oda passzoló polcokat. Először is nem igen találtam, ha meg mégis, akkor jócskán húzós árakon, és momentán nem állunk úgy anyagilag. Kicsit elkeserítő volt a dolog. Használtan nem mertem keresni, gondolván életem párja esetleg nem akar használt bútort.

Aztán egy reggel ő vetette fel, hogy esetleg kellene használtan nézni. Hú, már ugrottam is a netre polcot keresni. Amúgy ez tényleg nem kárpitos bútor, hanem fából készült polc, ami teljesen letakarítható, és így tényleg nincs gond azzal, hogy használt. Sőt, a fenyő bútornál van még egy nagy előny. Az az évek során sötétebb lesz ugyanis. Ha újat veszünk a régiekhez, az bizony jócskán eltért volna. Na de használtan! Ugye, hogy ugye....

Szóval huss, fenyőfa könyvespolc keresés - és képzeljétek, találtam egy hirdetést, ahol 4 db polcot hirdettek. Pont olyat amilyet mi akartunk. És darabonként árulták. Nekünk 2 db kellett, ill. fért el a nappaliban. Így párom már hívta is a hirdetőt, aki köpni-nyelni nem tudott, mert alig akkor tette fel a hirdetést.

Lényeg a lényeg, estére nagyon jó áron a házban volt a két könyvespolc.

Így már csak be kellett fejezni a nappalit, festés, padló kapirgálás megvolt, takarítás, rakodás, és jöhetnek a könyvek. Ekkor indultunk anyuhoz is kipakolni, kiválogatni és elhozni a könyveket. Hát mit mondjak, ez is több napos program volt, és a férjemnek iszonyat cipekedés. A lakás ugyanis a negyedik emelten van, és lift nincs sajnos. 

Sok láda könyvet elhoztunk, rengeteget ott hagytunk, mert vagy megvan, vagy nem érdekel minket, és igen, sokat ki is dobtunk. Anno költözés előtt próbálkoztam a felesleges könyveink elpasszolásával, ill. apu halála után antikváriummal is.

Könyvtár nem kér a könyvekből, mondván nincs hova rakni. Van könyvtáros barátnőm, megerősítette, hogy az az egyik legnagyobb gond volt mindig, hogy az ajándék könyveket hova a fenébe tegyék.

Antikvárium úgy válogat, mint tyúk a kölesben, és csak filléreket ad nagyon sok könyvért. Ezért nem érdemes elcipelni hozzájuk, megküzdeni a parkolással, fizetni érte.

Próbáltuk barátoknak, ismerősöknek is felajánlani könyveket. Nos, ő sem kérték. Alig-alig vittek el 1-2 db-t, mondván nincs már hova tenniük.

Így most kénytelenek voltunk egy csomó könyvet kidobni. Mondjuk szelektíven a papír szemétbe ment, lehet hogy válogatáskor azért egy-egy még gazdára fog lelni.

No, megérkeztek végre a könyvek, és az én szegény férjem napokon át rakodott. Anyunak szép kötésű sorozatai voltak. Ezeket ugye próbálta egy helyre rakni. De sok íróhoz volt más kötésű könyv is. És csak válogatott, és leszedte, és újra rakta, és lepakolt és vissza, majd átpakolta a másik szobába, aztán újra kezdte szinte elölről az egészet. Ám egyszer csak meglett.

És készen lett a nappalink. 

Majd, hogy ne unatkozzunk következett az előszoba. Igazából ez már csak úgy köztes munkaként, mert azért végre eljött a tavasz is, és a kertben is sok dolog várt-vár ránk, így némi kinti munka után, egy borúsabb napon ugrott neki életem értelme az előszobának. 

Nagy előny, hogy itt csak egy kis szekrény volt, így mindössze azt kellett tologatni. Egy kis polc, ami pikk-pakk le lett szedve, és 2 db dísztárgy, aminek a leakasztása legalább 1 percet elvett az életemből.

Itt is hibák javítása, glettelés, csiszolás volt a feladat első körben. Lépésről lépésre haladt vele az uram.

Majd elérkezett a tegnapi nap, amikor is neki fogott a festésnek. Nem egy túl nagy helyiség, ezért úgy készült, hogy oh, 2-3 óra és készen is lesz. Hát ne tudjátok meg, bő 6-7 óra lett ebből. Na nem azért, mert ennyire lelassult a pasi, hanem mert itt ajtót kellett kerülgetni, ott a kályhát, amott a lámpákat, aztán a termosztátot, majd a fűtéscsövet.

Csak ajtó van 7 db az előszobában. A kályha közvetlenül a fal mellé lett építve. A lámpák azért nem kerültek leszerelésre, mert felrakni is nagyon melós volt, és ezt nem akarta szegény újra eljátszani. 

Szóval olyan vacak, aprólékos munka volt, állandó festék törölgetéssel, mosással, itt jó a nagy henger, ott csak a kicsi, amott még az se fér el, ecset kell, hogy ezért húzódott el ennyi ideig. 

Ma még megtörténtek a javítások. És végre ez is készen van. Még a bejárati ajtót kell visszarakni a helyére, jó nehéz, mert termopan üveg van benne. A néhány dísztárgy kell visszakerüljön a falra. A festék lemosás már megvan, így már csak a bejárati ajtó mosása van hátra, egy alapos porszívózás és felmosás. 

Azért már most is így néz ki.

Volt aki kérdezte, miért kell kifesteni. Szerintem látszik a különbség, és akkor még a nagyon szutyi, zsírosan koszos falrészt le sem fotóztam. Eredetileg volt egy dekor csík is felragasztva úgy derékmagasságban, ami már vált le, mikor beköltöztünk. Na annak a helye is csodás volt körben. 

Szóval volt miért.

És ezzel egyelőre a felújítási projekt le is zárult. Még a konyhát kellene kifesteni, de az most még vár egy darabig. Ill. van egy-egy ajtó, meg ajtókeret amit le kell festeni, de ezek majd lassan meglesznek a nyáron. 

Van persze mindig mit csinálni egy házon, de ezek után inkább kinti dolgok - hiányzik 2 ablakpárkány és ilyenek. 

Majd lassan, mikor mire lesz pénz, erő, és kedv, úgy alakul majd.

Nagyon örülök ennek is, hogy ennyivel előbbre vagyunk. Valahogy idén sokkal fárasztóbb már minden. Ez van, egy évvel megint "fiatalabbak" lettünk, és ez már ennyit számít. Viszont egy dolgot megtanultam mióta itt lakunk. Ezerszer türelmesebb vagyok. 

Régen ha belefogtunk valamibe, azt szerettem volna, ha legkésőbb az nap estére készen van. Ez persze szinte sosem működött. Én meg pattogtam, dühöngtem, elment a kedvem is az egésztől. 

De mióta itt vagyunk, azóta úgy vagyok mindennel, hogy majd készen lesz, amikor készen lesz. Pont ráérünk vele. Magunknak csináljuk, senki nem csinálja meg helyettünk, szóval ennyi.

Persze, undok dolog kuplerájban, felfordított lakásban élni, meg nyakig érő vastag porban. De azért mi igyekszünk naponta rendet tenni ilyenkor is, és amit lehet feltakarítani. Így pedig máris élhetőbb az egész.

Szóval ez a projekt is lezárult. Jöhet a többi. Mert ugye van nekünk egy kertünk is.

Ott már elkészült két magas ágyás. Most megy bele lassan a föld is. Hogy honnan? Hát a kerti csap lett kiásva, mert azt szeretnénk máshova áthelyezni, így le kellett ásni a vezetékig.

És mert gyönyörű, teljesen gaz mentes föld került ki onnan, így eldöntöttük, hogy az bizony nem is megy oda vissza, hanem megy az ágyásba. 

Hogy honnan lesz ide tömítő föld? Inkább el se mondom.

Jól van na, de.

Eleve le lett szedve itt egy bő 20-30 cm magasságú föld réteg, hogy majd kőburkolat kerüljön a helyébe. Erre a földre az elmúlt időszakban bizony került kiöntésre sok festékes víz, amit nem igen tudtunk volna hol hasznosítani és elvitetni sem akartuk. 

Drága férjem elcipelte az egészet az előkertbe, mondván majd ott befüvesítünk, az meg csak elviseli. Most viszont rájöttünk, hogy hát akkor az kell majd ide. 

Szóval hozza majd vissza az én drágám, mert imádja a kertben körbe-körbe hurcolni a dolgokat. 

Hát ennyi. Most itt tartunk. Lassan alakulnak a dolgok. És még csak április utolsó napja van. 

Életvezetési tanácsadás

Ne ijedjetek meg, nem akarok senkinek ilyen tanácsot adni. Egyszerűen csak elgondolkodtam azon, hogy mostanában szinte naponta hallom valakiről, hogy ezzel foglalkozik, hogy ilyen témában tart előadásokat és igazából ebből él. 

Nem mondom, hogy feltétlen ördögtől valónak tartom a dolgot, de azért megfordult a fejemben, hogy vajon akikről én mostanában ilyet hallok, azok honnan tudják hogy is kellene vezetni az életem? Első sorban tévés személyiségekre gondolok, akik ezért azért kikerültek a tv-ből és most ilyen témában tartanak naponta előadásokat. Nem szeretnék neveket sorolni, már csak azért sem, mert mindegyiket kedvelem és nem kritizálni akarom őket. Egyikükről tudom, hogy pszichológusi végzettsége van, így vele kapcsolatban azt gondolom, hogy OK, ebből merítve nyilván tud új dolgokat mondani.

És persze tudok a coach-ról is, és azt is tudom, hogy nyilván sokan végeznek ilyen területen iskolát, vagy inkább csak ilyen-olyan képzéseket. Majd az ott tanultakat adják tovább. No és persze nyilván merítenek a saját életükből is.

Azon túl, hogy egy kicsit megkérdőjelezem azt, hogy mitől értenek ők ehhez az életvezetési dologhoz, az is felmerül bennem, hogy tényleg ennyire nem tudunk élni? Ennyire szükségünk van arra, hogy valaki más mondja meg helyettünk hogy kellene? 

És úgy tűnik a válasz igen, mert ezek az előadások mennek, sejtem telt házakkal és egyre többen tudnak ebből megélni. Akikre a fentebb gondoltam ők nyilván ki tudják használni az előadótermek megtöltésére a nevüket, mert talán sokszor inkább csak rájuk kíváncsi a kedves néző, hogy na lássa élőben is és ne csak a tv-ben. De a többiek?

Tudom, a coach-kat a multik hozták itthon divatba. Biztosan van létjogosultsága, bár azért kérdéseim ezzel kapcsolatban is felmerülnek. Már csak azért is, mert szerintem csak igen durván általánosságokról tudnak nekünk beszélni, hiszen nem ismerik az adott munkánkat, munka körülményeinket, kollégáinkat, főnökeinket, és még ezer dolgot, ami meghatározza a munkahelyi létünket. Amikor pedig a magánéletünket akarják megtanítani élni, azzal kapcsolatban megint csak ez merül fel bennem, hogy honnan tudhatja milyen körülményeim vannak, mikkel kell megküzdenem naponta, mi okoz örömet, vagy éppen mi aggaszt? 

Azt hogy legyünk pozitívak, hogy minden becsukódott ajtó után ott van egy másik ami kinyílik, hogy lássuk a félig telt poharat majdnem tele pohárnak, és ne félig üresnek, hogy ne a rosszat, hanem a jót vonzzuk be, és még sorolhatnám ezeket az utóbbi évtizedekben felkapott mondatokat, szavakat, amikkel egyébként persze teljesen egyet is értek, már annyiszor, de annyiszor hallottuk. Vagy jön az újszülöttnek minden vicc új, és ezért lehet minden nap eladni ezeket?

Gondolkodom, és nem értem. Tényleg szükségünk van arra, hogy egy kívülálló mondja meg hogy kellene élnem? És teszi ezt úgy, hogy halvány lila fogalma nincs az én életemről?

Még ha ezek személyes konzultációk lennének, arra azt mondom OK, mert akkor ott elmondhatom milyen gondom-bajom-örömem van, és akkor azokat egy külső szemlélő tényleg tárgyilagosabban látja és segíthet meglátni olyan dolgokat, amik mellett én elmentem. 

De mikor mondjuk száz ember hallgat ájult örömmel egy másikat, aki elmondja neki hogy kellene élnie, ezt nem annyira értem.

Kicsit ijesztő nekem, hogy ennyire elfelejtettünk gondolkodni, felelősséget vállalni a tetteinkért, döntéseket hozni, bármily nehéz is olykor, és én is boldogan lennék olyankor újra gyerek, hogy ne  nekem kelljen döntenem. Ennyire nem használjuk a saját fejünket, képességeinket? Miért?

Bocsánat, senkinek nem akartam elvenni a kenyerét, és azt mondani, hogy na soha többet ne költsön senki ilyen előadásra stb.-re. Sőt, azzal sem akartam megbántani senkit, hogy miért mások, idegen emberek elmondásai alapján akarja élni az életét, és miért nem használja a saját fejét, és gondolja át, hogy eddig ezt így csináltam, ebből ez jó volt, az nem, ezt meghagyom, de azon változtatok, hátha úgy jobb lesz. Egyszerűen csak elgondolkodtam, mert az elmúlt napokban többször is belefutottam abba, hogy "tartok életvezetési előadásokat". 

Na csak ennyi. 

Múlt idézés

Mostanában divatos a családfa állítás, kutakodás. Én bevallom ennyire nem vagyok rákattanva erre a témára, bár ha valaki megmutatná az én családomat, engem is érdekelne. 

Viszont a napokban régi iratokat rendeztem és ezzel kapcsolatban azért felidéződtek bennem régi emlékek, legalább a nagyszüleim idejéig visszatérve. 

Biztos volt, hogy meséltem róluk a gyerekeinknek, de gondoltam most megpróbálom összeszedni az emlékmorzsákat és legalább azokat leírom így talán maradandó emléket jelentenek majd.

Apukám szüleivel kezdeném.

Apai nagyapámat alig ismertem, mert nagyjából 3 éves voltam, mikor meghalt. Annyit tudok, hogy szobafestő-mázoló volt. Bizonnyal tőle tanulta apukám a szoba festés titkait, mert amíg bírta fizikai erővel, mindig ő csinálta ezt nálunk. Viszont sajnos, talán pont a szakmájából adódóan ekcémás is volt szegény nagyapám. Akkoriban még szinte semmit nem tudtak erről a betegségről, és anyu féltett, hogy nehogy elkapjam tőle. Fogalma nem volt senkinek, hogy fertőző-e. A lényeg, hogy szinte soha nem engedte, hogy a nagyapám dédelgessen, pedig állítólag szeretett volna. Sajnálom, hogy így alakult, azt pedig még jobban, hogy olyan korán meghalt. Egy reggel vitte el őt a szívroham.

Arra emlékszem még, hogy engem nem vittek el a temetésre, sőt, azt sem mondták meg, hogy meghalt. A szomszédoktól tudtam meg, ami nagyon fájt még 3 évesen is.

A nagymamám innentől kezdve gyászban járt. Vékony, törékeny asszony volt. Míg nagyapám családjáról semmit nem tudok, csak annyit, hogy Zalából származtak, addig a nagymamámról tudom, hogy ő egy sváb család lánya volt. Apu nagymamája nem is beszélt magyarul, csak németül tudott. Gazdagabb család lehetett, mert a dédnagymamámat tekintetes, vagy méltóságos asszonynak szólították - sajnos már nem emlékszem rá pontosan. 

Hogy mi lett a vagyonnal, azt csak sejteni lehet, hiszen jött ugye a szocializmus.

Nagymamámnak volt több testvére is. A többség igen életrevaló, agilis teremtés volt, bár volt köztük "bolond" is. Nem tudom mi baja volt konkrétan annak a fiú testvérnek, de nem volt épp, az biztos. Képes volt puszta kézzel elkapni a legyeket, és ez volt a fő programja a mindennapjainak.

Nagymamám azonban egy törékeny, apró, mondhatnám csenevész asszony volt. Anyu szerint soha életében nem dolgozott. Mondjuk én sem emlékszem arra, hogy eljárt volna dolgozni. Hogy miből élt? Talán az özvegyi nyugdíjból, hiszen saját jogon az sem járt neki.

Mikor még nagyon kicsi voltam akkor egy kertes házban élt. Na nem családi házban, hanem az akkor még gyakori több lakásos házban, ahol volt egy kis kertrészlet, ami az övé volt. Erről vannak fotók is, ahogy ott apró lánykaként a virágai között vagyok, de bocs, most nem tudom előhalászni. Majd egyszer talán pótolom.

Aztán, fogalmam sincs miért, de ő beköltözött az általunk addig lakott "lakásba", majd tíz éves koromban összeköltözött velünk, mert így kaptunk egy nagy, kétszobás, fürdőszobás lakást. Onnantól haláláig velünk élt már. 

Miután mindig feketében járt, szemben a másik nagymamámmal, és mert valamiért a nevük nem ragadt meg a fejemben, elneveztem őt fekete nagymamának, a másik nagyim pedig volt a piros nagymama, mert ő meg mindig vidám, sokszor piros színű ruhákban járt.

Szegény "fekete" nagymamám meg is bántódott ettől az elnevezéstől.

Semmi olyan emlékem nincs róla, az együttélés ellenére, hogy ő olyan "igazi" nagyiként viselkedett volna. Soha nem főzött, vagy sütött sütit. Anyu soha nem bízott rá. Szóval nincs ilyen emlékem.

Fordítva viszont van.

Egyszer megjelent az iskolámban egy óra közepén, hogy csirkecsont fúródott a torkába, és orvoshoz kellene mennie, ezért engedjenek el, hogy elmenjek vele az orvoshoz.

Akkori fejemmel megijedtem, és a tanár is elengedett, így mentünk a gégészetre, ahol pikk-pakk megoldották a problémát. 

De hogy ehhez miért kellettem én, alig 12-13 évesen? Fogalmam nincs, hiszen el tudott jönni az iskoláig is. Ezzel az erővel elmehetett volna a rendelőbe is.

Aztán ahogy öregedett egyre gyengült. Volt egy nővére, aki viszont épp az ellenkezője volt. Pörgött, élt, jött-ment, tett-vett, ápolta, gyámolította a gyengébb testvéreket, így nagymamámat is.

Képzeljétek, egy különös elixírt gyártott neki, amiből a nagymamámnak naponta meg kellett inni egy kis pohárkával. 

Két összetevőre emlékszem mindössze. Az alap konyak volt. Bizony. Ebbe kevert bele tojássárgáját. 

Biztos volt más is, ami még belekerült, de azokra nem emlékszem. Csak arra, hogy a tojássárgája nyersen nem annyira tetszett, ill. hogy nagyon csodálkoztam, hogy az amúgy alkoholt nem fogyasztó nagymamának mindig kell legyen otthon konyak.

És voltak még más kincsei is, amiket magától soha nem osztott meg velem, így be kell valljam, hogy ezekből olykor elcsentem valamennyit.

Ilyen volt az aszalt szilva. Akkor még nem igen volt ennyiféle aszalt gyümölcs, szerintem csak a szilva létezett. Mindig volt neki a kamrában, és olykor bizony elfogyott belőle egy-két szem, általam. 😉

A másik pedig a rumos meggy. Igazából nem is tudom miért volt neki, amikor soha semmit nem sütött, nem rakta soha semmiféle desszertbe. 

Hát olykor bizony ebbe is belekóstoltam. 

A történethez hozzá tartozik, hogy anyukám soha nem szerette őt. Konkrét ellentétre nem emlékszem, de semmi nem volt jó, amit a nagymama csinált, anyámnak mindig volt valami kifogása. A kapcsolatuknak bizonnyal nem tett jót az sem, hogy együtt kellett éljenek nagyjából 4 évet. 

Végül a nagymama elesett otthon, és onnantól a szokásos történet - combnyaktörés, kórház, tüdőgyulladás, és ennyi. 

Egy vasárnap este a Dallast néztük, amikor jött a távirat, hogy meghalt. Pont Húsvét vasárnap volt. 

Rám elég erős hatással volt anyám viszonyulása a nagymamához, ezért sajnos különösebben én sem szerettem. De most hogy így visszagondolok, igazából ő sem sokat tett azért, hogy szeressem őt. De azért a tény, hogy nincs többé, megviselt. Igazából a nagypapán kívül, akinek a halála nagyon kicsi koromban történt, ő volt az első akit elvesztettem.

Talán ezért sem szeretem a húsvéti ünnepeket. 

Másnap, Húsvét hétfőn felhívtam egy barátnőmet, hogy menjünk el sétálni. Órákat gyalogoltunk, és én nagyon hosszú ideig nem is szóltam hozzá. Szegénynek sejtelme sem volt, hogy mi történhetett. Aztán persze elsírtam neki, hogy meghalt a nagymamám. 

Azt hiszem innentől datálható, hogy soha többet nem engedtem, hogy bárki is meglocsoljon ezen a napon. Addig sem szerettem, mert nem bírom a kölni illatát, pláne nem alkohol gőzzel és cigaretta füsttel kombinálva, de innentől mindig zárva volt az ajtóm Húsvét hétfőn.

A temetés után anyukám meghívta a rokonokat hozzánk egy kis evés-ivásra. Ekkor találkoztam először a mohósággal. Szegény nagyanyámnak szinte semmije nem volt. Ékszerei nem voltak, ill. ami egyáltalán volt - szinte átlátszóra kopott kis gyűrűk, és egy korall nyaklánc fülbevalóval, már korábban eltűnt. Apu testvére, ill. sejtjük, hogy inkább a második felesége vitte el egy alkalommal, mikor rábíztuk nagymamát. Szóval az összes érték ami maradt nagymamám után nagyjából 2 db pehely dunyha, és vagy 4 db pehely párna volt. Hát a rokonok, akik addig soha felé sem néztek nem voltak restek ezeket elkérni. Anyu persze oda adta, mert mi akkor már régen nem használtunk ilyen ágyneműt, meg amúgy is.

Az összes emlékem egy vasból készült dugóhúzó maradt nagymamámtól. Illetve egy olló, amit akkor már évek óta anyu használt. A füleinél érdekes fejmintázata volt, és remekül vágott is. Ez talán még most is megvan, de semmi más.

Apu családjáról nagyjából ennyi amit tudok. A testvérekről később már nem igen kaptunk hírt, legfeljebb egy-egy halálhírt, de temetési meghívásokra sem emlékszem. Mára valószínűleg már az unokatestvérek sem élnek. 

Apukámnak volt egy öccse is, ha jól emlékszem épp ma lenne a születésnapja. Ő nagyon hamar elvált az első feleségétől, és a másodikat inkább tartották boszorkánynak, mint kedves asszonynak. Bár velem mindig kedves volt. Kedveltem őket, mert apu öccse egy kicsit lazább volt, és ez nekem, mint kislánynak tetszett. Sajnos aztán lassan megszakadt a kapcsolat apu és az öccse között is. Mi tagadás, ebben anyám keze alaposan benne volt. Tőle csak rosszat hallottam apu testvéréről is, és mindent megtett hogy elválassza őket. 

Így sajnos ő úgy halt meg, hogy akkor már évek óta nem is találkoztak apuval. Ráadásul apu egészségi okok miatt a temetésére sem tudott elmenni. Szomorú. 

Hogy a második feleséggel mi történt azóta, fogalmam sincs, mert ő ezzel el is tűnt az életünkből.

Hát mára ennyit. A család felét bemutattam. Majd jön a folytatás, az anyai ág. 

És megint kupi van ....

Többek szerint kissé depisre sikeredtek a legutóbbi posztjaim, és jó lenne ha valami vidámabbal jönnék. Volt aki kifejezetten azt írta, hogy eléggé "leharkányoló" volt. 

Nos, igen lehet. Az alaphangulatom sem túl vidám mostanában, de amiket leírtam az az volt, amit láttunk, tapasztaltunk és ezek akár hogy is nézem nem voltak pozitív dolgok.

Ezzel együtt, ahogy az utolsó posztban is írtam, nem bántam meg, hogy elmentünk, mert azért csak sikerült az itthoni mókuskerékből, a munkából kikapcsolódni, és még ha nem is szuper ebédeket kaptunk, de azt sem nekem kellett megcsinálni, ami megint csak pozitív, hiszen aki ismer, tudja, nem szeretek főzni.

Na de legyen, eleget teszek a kérésnek, és akkor íme egy újabb poszt.

Tavaly, talán emlékeztek rá, a ház felújításból kimaradt a nappalink. Ennek az az oka, hogy oda költöztünk be, és az iroda helyiséget, meg a hálót csináltuk meg, így ezekben nem tudtunk akkor még élni. Aztán ahogy azok készen lettek, meg jött a fürdőszoba-WC felújítás is, majd még el is utaztunk elég hosszú időre, mire a nappalira került volna a sor, addigra egyrészt már rettentő elegünk volt a belső poros koszos munkákból, másrészt ezerrel csábított kifelé a kert, hogy helló itt vagyok, velem is kezdeni kellene valamit. És ez így is maradt egészen késő őszig, amíg még bármit is csinálni lehetett kint.

Utána pedig fel sem merült az, hogy nappali. 

Az előszobát is ki kellene festenünk, ehhez még festéket is vettünk tavaly, de valahogy ez sem akaródzott.

Ám idén úgy adódott, hogy anyukám lakását ki kell ürítenünk, és bizony sok könyve van. Nem tudtunk jobb megoldást, mint hogy akkor kell még könyvespolcot vennünk, hogy legyen hova elrakni legalább azokat, amiket elhozunk a lakásból. 

Könyvespolc hova fér még? Persze, hogy a nappaliba. Na de ha most veszünk polcot, elhozunk könyveket és megrakjuk az új polcot is, ki fogja az egészet kirámolni, hogy aztán a nappali is rendben legyen? Ugye, hogy senki!

Ezért lett az a megoldás, hogy akkor előbb csináljuk meg a nappalit, aztán jöhet az új polc, meg további könyvek.

A nappalinkban elsőre javítani kellett dolgokat. Két ablak van, amik ki lettek cserélve. Ám a környékük nem lett rendbe téve, csak részlegesen. Így első körben ezt kellett megcsinálni. Még szigeteléseket berakni, aztán leglettelni.

Mostanra van ez készen. Íme:

Tavaly ezek az ablakok még így néztek ki:

Mai nappal az egyéb hibák is ki lettek javítva, most szárad minden. 

És jövő héten indulhat a festés. Ezt hozza a nyuszi. Hét közben ugyanis dolgozunk, akkor sajnos nem tudunk ilyenekkel foglalkozni.

Eddig az ablak körüli javításokkal még nem lett kirámolva a nappali, de tegnap az én drága férjem neki fogott és kihurcolt mindent, amit csak lehetett. 

Ez azt jelenti, hogy két könyvespolcot lerámolt, majd vissza, hogy azért élni is lehessen. Most a hálóban várják, hogy ismét visszaköltözzenek.

Így hát a hálónk raktárrá vált. 

Több dolog az előszobában tartózkodik momentán.

Egy előnye azonban mindenképpen van a mostani kuplerájnak, bár aztán sajnos pótolni kell, festés utáni fokozott élvezettel, szóval hogy most nem kell nagytakarítást csinálnom, mondván itt a tavasz - könyörgöm hol??? - és jön a Húsvét.

No és persze a másik előny, hogy végre szépséges lesz a nappalink is, és a ronda ablakok nem csak függönnyel lesznek eltakarva.

Szőnyeget kell majd még venni, de az elég komoly beruházás manapság, így az sajnos csak későbbre van betervezve, de azon kívül a falak végre rendben lesznek, és az ablakok is.

És aztán? 

- jöhet az előszoba, és a konyha festése

- a kertben ezer teendőnk van

- és ugye anyu lakása

Azt hiszem idén sem fogunk unatkozni.

Jaj, még gyorsan egy teljesen nem ide passzoló dolog.

Emlékeztek a hintaszékre? Ma titokban beleültem, mikor kint volt dolgom, mert ugye az is a garázsban vár a jobb időkre, meg egy alapos takarításra, és ezért még ki sem próbáltam. Szóval ma beleültem. Nagyon furi. Még soha nem ültem olyan székben ami billeg. 😊 Már eleve ahogy beleülök, rá kell lépni a lábtartóra, hogy elöl legördüljön és bele lehessen ülni. Aztán nagyon furcsa érzés, hogy mikor beleülök, akkor hátra billen. De azért izgi volt. Alig várom, hogy kikerüljön a kertbe. 

Na, a mai poszt ugye nem olyan depis? Majd mutatom, ha készen leszünk. 

Végső csapás ....

Jöjjön akkor az utolsó poszt is erről a hétvégéről. 

Figyelembe véve az időjárási előrejelzéseket, úgy gondoltuk, hogy pénteken az eső miatt a kirándulás nem játszik, ezért is mentünk előző nap mindenfelé, viszont mehetünk fürdeni.

Harkány ugye nem jön számításba, mert ... leírtam miért. Ezért nosza, keressünk lehetőségeket. Két hely volt, ami vonzónak tűnt. Az egyik Siklóson egy fürdő, a másik Magyarhertelenden.

Siklóst választottuk, hiszen az csak 10 percre volt tőlünk, míg a másik vagy egy órányira. 

Korán keltünk, sikerült elindulni is korán, és a fürdő csak 10-kor nyitott.

Először is, bár Siklós területén akad pár tábla hogy fürdő arra, meg amarra, a közvetlen közelében már nincs semmi. Meglát az ember egy nagy épületet, ahova lelkesen bekanyarodik, leparkol, majd kiderül hogy az bizony nem a fürdő, hanem egy szálloda. Más is parkolt oda, és onnan mentek át a fürdőhöz. Mi rendes emberek voltunk, ezért kiálltunk innen, pláne hogy tábla is volt, hogy a szállóvendégeknek van parkolási lehetőség, és tovább gurultunk, az akkor már meglátott fürdő épülethez. Parkolót még épp találtunk egyet, és aztán mentünk sorba állni. 

Igen, korábban értünk oda, mint 10 óra, ezért még zárva volt a fürdő. Szakadt az eső. Volt ugyan egy fedett terület, ahol a népek sorban álltak, rengeteg kisgyerekkel együtt, de mi sokad magunkkal már kiszorultunk innen, és csak álltunk az esőben és vártuk, hogy kb. 5 perc múlva 10 óra legyen. Annyi jó indulat nem volt a fürdő részéről, hogy látja, hogy kint áznak az emberek, és akkor beengedje őket uram bocsá' 5 perccel előbb.

Így csak álltunk, és áztunk, és hallgattuk a rengeteg gyerek sivalkodását, visítását, kiabálását. Bevallom kezdett ez egyre kevésbé vonzó lenni. Volt már olyan fürdő ahonnan azért jöttünk ki, mert szintén ilyen négy napos ünnepen annyira zsúfolt volt, és annyi kisgyerek kiabált bent, hogy egyszerűen zsongott tőle a fejünk és inkább eljöttünk. Vannak gyerekeink, voltak kicsik is, alapvetően nincs is bajunk a gyerekekkel, de ilyen nagy számban nem vágytunk rá, nem véletlen talán, hogy nem vagyunk pl. tanárok.

És mivel még 10 után is csak igen lassan haladt előre a sor, és még mindig nem sikerült épületen belülre kerülnünk, egy hirtelen ötlettel fogtuk magunkat és kiálltunk a sorból, mondván akkor menjünk inkább Magyarhertelendre. 

Nem tudom milyen lett volna a siklósi fürdő, de már most mondom, hogy nagyon rossz döntés volt.

Akkor irány Magyarhertelend. Még az eső ellenére is szép völgyeken át vezetett oda az utunk. A fürdő egy domb oldalában van. Alig pár parkoló hellyel, de végül is sikerült találnunk egy helyet.

Mikor beléptünk az előtérbe gyanút kellett volna fogni. Szerintem az egész előtér nincs több 10 m2-nél. Ez zsúfolásig volt sorban állókkal a pénztár előtt, és ismét csak rengeteg gyerek. 

Mire sorra kerültünk közölték, hogy egy szekrényt már csak 2 embernek adnak ki, ezt is letéti díj ellenében. A szekrény egy embernek is épp csak elég, nem hogy kettőnek, télen, amikor még téli kabátok is vannak. Mindegy, betapostuk a holminkat, és irány a fürdő.

4 medence volt összesen a fedett fürdő részben, és evidensen csak ez volt most nyitva.

Az egyik a totyogó csöppségeknek volt, max. 6 m2 felülettel.

Volt egy medence nagyon meleg vízzel. Ez sem volt túl nagy, de mondjuk nem voltak benne sokan. Gyorsan kiderült, hogy miért.

Volt egy ülő medence. Ebben igen kevés ülő hely volt, de tény volt pár. Viszont ember annál több. Konkrétan zsúfolásig volt emberrel, gyerekkel. Egy darabig elvoltunk benne, de annyira levegőtlen volt az egész medence tér, és ehhez még a meleg víz is, már majdnem megfulladtam - sanszosan ezért volt üres a még melegebb medence is - ezért kijöttünk. Elvileg voltak a plafonon nagy elszívók, de nem tudjuk mennyire működtek, mert a személyzet a plafonon próbálta kinyitni az ablakokat rendkívül praktikus "szerszámmal", azaz egy farúddal. Természetesen az ablakokból is alig nyílt ki talán 2.

Volt még egy medence, ez a sodró medence. Az általunk ismert ilyen medencékhez képest az egyik legnagyobb. Ráadásul volt egy jó nagy középső része is, ám egyetlen ülő hely sem volt benne. Cserében elég mély volt. Itt lehetett ácsorogni a vízben, mert a tömeg miatt másra nem igen volt lehetőség. A sodró rész amíg én bent voltam nem működött, de lelkesen sétáltunk körbe körbe mi is többed magunkkal.

Majd eljött az ebéd idő, így hát elindultunk az étterem részbe. Rengeteg ember volt, egyetlen kiszolgálóval. Így az ebédre várni kellett, de kaptunk sorszámot, és mikor készen volt, kiabáltak és lehetett érte menni. Amíg vártunk neki fogtunk az üdítőinknek, hogy legalább iszogatunk. Palackos üdítő volt amit kaptunk. Kicsit furcsa volt, hogy mikor kinyitottam a sajátomat nem nagyon szisszent, de alapvetően ki figyel erre. Közben férjem már kinyitotta a sajátját és miután beleivott, mondja, hogy víz íze van a benne lévő gyömbérnek. Én is megkóstoltam a colámat, detto. Egy lötty. Ekkor már értelmet nyert az is, hogy miért szisszent csak egy kicsit. Egészen biztos, hogy megbuherált üveg volt, és nem eredeti. 

Persze, ezt sem vittük vissza, mert ugyan hogy tudtuk volna bizonyítani az igazunkat, pl. hogy nem szisszent. És lehet a sok sorban álló még meg is lincsel, hogy feltartjuk ezzel a sort.

Végül megkaptuk az ebédet is. Én rántott szeletet kértem petrezselymes burgonyával. A krumpli vízben lett megfőzve, és némi olajjal átforgatva, de nem lepirítva, félre értés ne essék. És egyetlen szem só nem volt a főzővízben. Teljesen ízetlen krumpli volt. Aki ismer tudja, a krumpli szinte minden formája nyerő nálam, ezt is nagyon szeretem, de csak annyit ettem meg, amennyi elfogyott a húshoz. Férjem fűszeres tarját rendelt vitamin salátával. Ezek egészen ehetőek voltak, bár a két tarja szelet igen csak aprócska volt. 

Szoktunk máshol is fürdőben ebédelni. Nyilván nem luxus helyek, de teljesen elfogadható enni és innivalókat szoktunk kapni. Ez kritikán aluli volt.

Ebéd után még mentünk egyet fürödni a sodró folyosós medencébe, be is indították a sodrást, ami szinte elenyésző volt, alig lehetett észrevenni. 

Majd mikor már a fulladáshoz közeli állapotba kerültünk a pára, a meleg és a levegőtlenség miatt a tömegben, úgy döntöttünk, hogy ebből köszönjük elég volt. 

Mikor adtam vissza a szekrény kulcsot, már 3 embernek adtak ki egy szekrényt.

Már bocsánat, de 3 ember nem tudja egy ilyen szekrénybe bepréselni a holmiját ha téli kabátja is van, ami most nyilván volt. Arról nem is beszélve, hogy a két használható medence már így is zsúfolásig volt, akkor hova engedtek be még és még embereket? Nyilván én is dühös lettem volna, ha ki van írva, hogy megtelt, de azért mindennek van egy határa, a medencék befogadó képességének is. 

Azt hiszem soha az életben nem szeretném ismét a magyarhertelendi fürdőt meglátogatni, mert olyan rettentő állapotok uralkodtak.

Így aztán már három óra körül otthon is voltunk a szálláson. Még azt terveztük, hogy másnap reggel indulunk csak haza, bár a szállásunk vasárnapig tartott volna, de féltünk a nagy havazástól és ónos esőtől. Ám végül átgondoltuk, hogy ugyan miért jó nekünk ott kuporogni egy kényelmetlen ágyon, mert kimenni nincs hova, és az eső is hol esett hol nem, miért lenne jó megint megküzdeni a tusoló szűkösségével este, valamint a kényelmetlen ágyon való alvással csak azért, hogy másnap reggel induljunk haza? Ezért délután négykor összecsomagoltunk és este már itthon élvezhettük a saját otthonunk kényelmi "szolgáltatásait", úgy mint kényelmes tusoló, nagy, széles és kellően hosszú ágy, kiváló párnákkal.

Így esett, hogy az ötnapos kirándulásból három napos lett mindössze. Lehet mi vagyunk túl igényesek, vagy háklis öregek, nem tudom, de azt hiszem nem luxus igényeink vannak. Ám ez a három nap nem igen érte el a mi elvárásainkat. 

Annyi jó volt benne, hogy nem dolgoztunk, és a pocsék kaják ellenére is, legalább nem nekem kellett azt sem megcsinálni. 

Egy biztos, Harkány többé nem úti cél nekünk, amit nagyon sajnálok. Valamint az is, hogy ilyen ad-hoc jelleggel többet nem foglalok szállást sem. Sőt, ha egy mód van rá, akkor csakis wellness szállókat fogok keresni.

Szomorú, hogy ilyen gyatra az idegenforgalom, mert én erre nem tudok mást mondani. Voltak akik reagáltak itt-ott a bejegyzéseimre, és elmondták, hogy nekik itt vagy ott azért volt ami tetszett, és jó volt. Örülök neki, és klassz, hogy ők megtaláltak számukra jó dolgokat is. Nekünk csak pár napunk lett volna, fűszerezve rossz idővel, lehet ez is bejátszott. Nem tudom csak azt mondani, hogy óriási csalódás volt.

Azért bízom benne, hogy legközelebb jobb élményeket oszthatok meg veletek, és nem csak azt olvashatjátok, hogy mennyire negatívan látok mindent. 

Azért volt jó is ebben a kiruccanásban ...

Ahogy ígértem, már jön is a folytatás.

Túl voltunk az első éjszakán a szálláson. Nekem szörnyű volt, ahogy írtam a párnák miatt, és mert nagyon keskeny volt az ágy. Nem kuporogva alszom, szóval szükségem van némi helyre, ami itthon adott is. Kellett nekem ilyen szuper ágy itthonra:

Erre a napra még szép időt ígértek, napsütést, felhő átvonulásokkal, és tényleg így is indult a reggel, ezért úgy határoztunk, hogy ma kirándulunk.

Első utunk Villányba vezetett. 

Érdekes, hogy sok-sok évvel ezelőtt, amikor egy baráti családdal jártunk erre, akkor valószínűleg nem mentünk el erre a kis településre, mert egyáltalán nem emlékeztünk rá. Csak az maradt meg akkorról, hogy egy üzletben vettünk egy állítólag muzeális bort. Szárazat, mert a másik házaspár azt szerette, bár mi édes bort iszunk - tudom az nem is rendes bor - de úgy gondoltuk ám legyen száraz, ha már muzeális. Nem is ittuk meg akkor rögtön, hanem haza vittük, és egy családi találkozás alkalmával nyitottuk ki az üveget. Ihatatlan volt szinte. És nem csak nekünk nem jött be. Ám mivel  akkor több ezer forintot áldoztunk be rá, ami azért bő 25-27 éve nem volt kevés, így magunkba erőltettük, de semmi öröm nem volt benne.

Viszont egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy bármilyen pincével találkoztunk volna. Ezért gyanítjuk, hogy nem mentünk el mi akkor Villányba, hanem valami környező településen, talán Siklóson történt a fenti dolog, csak bennünk maradt meg villányi emlékként.

Na de most igen, megnéztük a pince sort. Sajnos csak nagyok kevés volt nyitva, de azért lehetett válogatni. 

Természetesen nem mentünk be minden nyitott pincébe, de volt ahova betértünk. Nagyon jópofa, hogy a pincék bejáratánál fent van egy-egy kis helyiség, ahol padok-asztalok vannak, és ott lehet fogyasztani. Természetesen mindenhol kínálnak harapnivalót is, de mi fogyasztani nem akartunk, hiszen a férjem vezetett, csak vásárlási szándékunk volt. 

Ahova bementünk ott megkóstoltam kétféle bort is, fehéret és vöröset, de mint említettem, mi édes borokat iszunk, és ezek nem igazán feleltek meg az ízlésünknek. Így bort nem is kértünk. De azért, hogy ne legyen szomorú a tulajdonos, és mert árult borlekvárt, azt vettünk egy üveggel.

Állítólag kiváló grillezett húsok, sajtok és vadhúsok mellé. Mi ez utóbbit nem fogyasztunk, de a grillezett húsok, sajtok azok szerepelnek az étlapunkon. 

Aztán persze sikerült az egyik pincében muskotályos bort is vennünk, és az nagyon kellemes ízű nekünk is.

Ezeket is Villányban láttuk: 

És egy igazából vicces kép. Talán ez volt az egyetlen hely, ahol ki voltak téve padok, asztalok, és ahol meglepően sokan fogyasztottak. Hogy akkor miért vicces? Nos, mert ez itt egy söröző a boros pincék között.

Innen Villánykövesdre vezetett az utunk. Korábban sosem hallottunk róla, és mióta jártunk ott nem is értem miért nincs a turista programok között, amikor ilyen érdekes a boros pincék sora:

Nem, nem emeletes pincék. Csak közvetlenül az alsó sor felett van a felső sor utcája, és így innen úgy tűnik, mintha emeletes pince sor lenne. 

Itt egyetlen egy pince sem volt nyitva. De értem, hiszen mint mondtam semmi nem vezet oda, egyetlen tábla nincs kitéve sehol, még az sem, hogy merre van Villánykövesd. Mi is csak azért mentünk, mert ahol a borlekvárt vettük megkérdeztük van e még valami szép pincesor, amit érdemes megnézni. De út közben volt hogy megálltunk és megkérdeztük jó felé megyünk-e. Maga az út minősége is hagy némi kívánni valót maga után. De egyetlen tábla nem mutatta, hogy merre tartunk.

Miért nem táblázzuk ki azt ha valahol van valami szép, érdekes látnivaló? Miért nem vezetjük oda  a turistákat? Miért nem nyitunk ki egy négy napos ünnepnapon, hogy a táblákkal oda vezetett turisták vásároljanak, pénzt költsenek? Nem kell a pénzük? Vagy miért? És ez általános jelenség, az elmúlt évek során számos alkalommal megtapasztaltuk sajnos.

Mi is csak kb. 5-10 percet töltöttünk itt, hiszen a pincéket kívülről végignézni ennél több időt nem igényelt. Tény, a felső sorra nem másztunk fel, de zárt ajtókra ott sem voltunk kíváncsiak.

Viszont ami pozitív, hogy szinte minden faluban van játszótér és egészen jó minőségűek. Talán ez azt jelzi, hogy nyáron legalább számítanak vendégekre, és gyerekekre is. Mert félek ennyi apróság nem feltétlenül van egy ilyen kis településen.

Innen visszafelé indultunk, mondván megyünk Siklósra, és útközben még lesz egy szobor park is. Ez a kiállítás állítólag a világ minden tájáról érkező szobrászok műveit állítja ki. Kivételesen ki van táblázva, szóval meg lehet találni. Cserében egy totálisan rossz út visz fel, mert egy hegy oldalában van. Szinte nincs is út, talán murvával valamikor fel volt szórva, de mára az már a semmibe tűnt, kátyús, keréknyomos, vacak, meredek úton lehet feljutni. Már meg sem lepődtünk, hogy parkoló hely is alig akad, miközben autók szép számmal voltak. Ott a meredeken lavírozni ilyen rossz úton, hogy úgy álljon be valahova az ember, hogy senkit ne akadályozzon a forgalomban, nem egyszerű. De megoldottuk, akarom mondani a férjem megoldotta. 

Ez a nagyharsányi szoborpark egyébként, ha valakit érdekelne. Igazából ennyi az egész, ill. többen körbe járták fent a valamikori kőbánya felső peremén. Mi kihagytuk. 

De akkor most már tényleg irány Siklós. Azt szerintem mind tudjuk, hogy ott a vár az első számú látványosság. Kicsit nehezen, de eljutottunk oda is. A nehézséget egy feltúrt utca jelentette, és az, hogy a vár mellett parkolót nem találtunk. Viszont őseink sem autóval jártak fel, így visszamentünk, leparkoltunk és gyalog felmásztunk a várkapuig. Magába a várba nem mentünk be, hiszen ünnep nap lévén rengetegen voltak, és korábban már jártunk benne, inkább körbe sétáltunk a várfal mentén.

Csodás időnk volt, kellemes meleg, gyenge napsütés, így még el is üldögéltünk egy padon a vár alatt egy ideig. Nem mondom, hogy az idegenforgalom csúcsa a hely, és nem azért, mert a vár nem lenne arra méltó. Csak valahogy nekünk ez, egyre inkább úgy látom, hogy nem megy.

A vár előtti füves részen egy kedves, magát viccesnek gondoló középkorú férfiember nyílvesszővel lövöldöztette a gyerekeket. Tényleg mindent megtett, poénkodott a gyerekekkel, mosolygós volt, fogta a kezüket, hogy sikeresek legyenek a lövéseik, de mégis annyira gagyi volt az egész. De remek pénzkereseti lehetőség, hiszen mindezt nem ingyen tette. És egy-egy gyerek kb. 2 max. 5 perc alatt végzett. 

Volt természetesen lovagoltatás is. A vár bejárata melletti területen. Egy kicsi és egy nagyobb póni. Ezeken is lelkesen lovagoltak körbe - körbe az apróságok. Az, hogy esetleg az egész vár körül elvigyék őket, és ne csak egy 4-5 m átmérőjű körben menjenek, valószínűleg csak az én köd fátyolos gondolatom. Bár ha ekkora körre mennének, akkor nem lehetne egy óra alatt annyi pénzt beszedni, mint így nagyjából 5-5 percnyi lovaglás után.

Nyilazós bácsinál lehetett fakardot is venni, ami egyébként lent a pénztárnál is megtalálható volt. Volt kávézó is, szintén a pénztár mellett, ami a lehető legrosszabb helyen van, csak úgy mellesleg.

De sehol egy vattacukor árus, vagy egy szendvics, egy pohár tea, vagy víz, vagy sör, vagy üdítő és sorolhatnám, szóval sehol nem volt egyetlen ilyen árus sem, és nem volt erre alkalmas valami szép épület sem. Pedig rengetegen voltak, és főleg kisgyerekes szülők, akikkel az ember nem kávézóba jár, bár nem tudom ott mit szolgáltak fel, mert én csak kávé illatot éreztem a környékén. 

Megint sorolhatnám a kérdéseim, hogy miért? Miért vagyunk ennyire igénytelenek? Miért nem teszünk meg mindent, kulturált és szép formában, hogy a látogatókat, a turistákat kiszolgáljuk, elhalmozzuk mindennel, amit itt és ilyenkor biztosan örömmel fogadnának?

Azt, hogy a tavaly levágott faágak is ott korhadtak a sétáló út mentén már nem is említem. Hogy ezek a szép nagy füves részek, ahol hemzseghettek volna a piknikező emberek, ha lett volna hozzá pad és asztal, megint csak nem említem. És ott a fent említett igényes árusok is elfértek volna. De nem. Nem volt semmi.

Így hát egyetlen nap alatt, pár óra alatt letudtuk Villányt, Villánykövesdet, a nagyharsányi szoborparkot, és Siklóst is. Innen kifelé még megláttuk a dzsámit, így azt még gyorsan lefotóztuk.

Lenne mit hozzáfűznöm a jelenlegi politikai kép alapján, de szerintem hagyjuk most ezt. Legalább itt ne is kerüljön szóba.

Ám még csak igen korán délután volt, mikor már ez is megvolt nekünk, és Harkányba nem vágytunk vissza, hiszen ott még ennyi látnivaló sem akadt. Szálláson ücsörögni sem kívánkozott, ezért kitaláltuk, hogy akkor nosza, nézzünk át a szomszédos Horvátországba, és menjünk el Eszékre.

Sosem jártunk turistaként Horvátországba, mondjuk másként is csak úgy, hogy egyszer átutaztunk rajta kocsival, még igen frissen a háború után. Ezért semmit nem tudtunk semmiről, és a látogatás csak egy hirtelen ötlet volt. 

A határnál kicsit hosszas volt a vizsgálat, mint régen, bár csak két kocsi állt előttünk. De ráértünk, szóval semmi gond. 

Sok falun haladtunk át, és hát nem voltak szívet melengető települések. Bevallom tényleg semmit, de semmit nem tudok a horvát kultúráról. Ez nyilván az én hibám. Csak azt tudom, hogy bizonyos sportokban nagyon jók. Ez van, ezt látom a tv-ben. Így hát vártuk, hogy a falvakban meglátunk valamit, egy sajátos építkezést, vagy valami jellemző díszítő elemet, akármit. De nem láttunk semmi ilyet. Ám rengeteg összeomlott házat láttunk. Nem tudom, hogy ezek a háború miatt dőltek össze, vagy csak elhagyták őket, és az idő vasfoga végezte ki az épületeket, de szomorú volt látni. Sajnos nagyon sok elhagyott házat is láttunk. Délután három körül voltunk ott, és a házak többségén teljesen leeresztett rolók voltak, és láthatóan nem élt bennük senki. Gyanítom ezekből nyugatra menekültek el az emberek, ha nem is a háború, de az azt követő nyomor elől. 

Aztán kiértünk már egy főútvonalra, és próbáltunk bejutni Eszékre. Ahogy nem ismerem a horvát kultúrát, úgy a nyelvet sem. Persze tanultam oroszul, így egy-egy szó azért érthető volt számomra, de a kijelzéseknél a szavak nem mondtak semmit. Így bár volt korábban is már egy tábla, hogy arra van Osijek .... és még valami kötőjellel, mi nem mertünk elmenni arra. Igen ám, de utána a gps a telefonban mindenáron fel akart vinni minket egy autópályára - gondoltuk mi. És mert annyira hirtelen mentünk át, ezért azt sem tudtuk fizetős-e az ilyen ott. Ill. arra azért emlékeztem, hogy aki a horvát tengerre megy nyaralni az mindig kalkulál az autópálya díjjal is, így igen csak be voltunk tojva, mert egy fillér idegen pénzünk nem volt, és amúgy is, hogy kell megvenni, hol kell megvenni, vagy fizetni a használatért? Gőzünk nem volt. Próbáltunk másfelé elmenni, de hiába, a végén csak kikötöttünk a gps által javasolt úton, amiről kiderült, hogy csak autóút, és semmi nem jelölte, hogy fizetős lenne. Ettől még sokkal jobban nem éreztük azért magunkat.

És onnan már pikk-pakk be is értünk a városba. Próbáltunk a központ felé haladni, nem volt egyszerű. Azt kell mondjam elég vadul és erőszakosan vezetnek az ottani emberek. Egy körforgalomba is bejutottunk, ami két sávos volt, ezeket alapból utálom itthon is. Befelé és kifelé is megszenvedtünk vele, de láttam olyat, amikor a behajtó autós konkrétan beállt keresztbe, mert ő a belső sávba akart menni, és ezzel lezárta teljesen a külső sávot. Elég ijesztő volt, de jelentem túl éltük. 

Ahogy haladtunk a város központ felé láttuk, hogy bizony fizetős parkolók vannak. Na ekkor felmerült, hogy OK, de mi ugyan mivel fogunk fizetni, hiszen csak forintunk van, semmi más? Így hát megfutamodtunk a kihívás elől, és fogtuk magunkat eljöttünk a városból úgy, hogy el sem jutottunk az igazi központig, de legalább a neten olvasott "érdekességet", a keskeny nyomtávú villamost láttuk. Azt hiszem az ilyen idős embereknek, mint mi ebben semmi izgalmas nem volt, hiszen egy olyan szerelvény döcögött a síneken, amiken mi anno igen sokszor utazhattunk, mert hogy más nem volt. Sőt, ez még modernnek is számított a gyerekkori villamosok mellett. 

Igen röpke horvátországi látogatásunk után már Harkány felé vettük az utat, ahol a tegnap már említett helyen megebédeltük az ölembe öntött kézműves burgonyát rántott szelettel, és férjem a pizzáját a rádobált ruccolával. 

A sok kifogásom, értetlenségem ellenére azért ez egy egészen jól sikerült nap volt. És ekkor még lelkesen készültünk a következő napra, amit már pancsolósra terveztünk a bejelentett eső miatt.

Szóval folytatom még ...