Évforduló II.

Megígértem, hát itt vagyok újra. 

Szóval tavaly mikor betöltöttem az 59. évet, mindenkivel közöltem, hogy idén, amikor is ugye ki tudjátok számolni milyen szép kerek évfordulót ünneplek, szóval hogy idén nem kérek senkitől meglepetés bulit, sőt egyáltalán semmiféle bulit. Nem szeretek bulit tartani. Soha nem voltam ebben jó. És nem szeretem, ha meglepnek, mert viszont igen sírós vagyok, és nem akartam bőgni sem egy esetleges ilyen meglepi eseményen. 

Aztán idén úgy adódott, hogy voltunk egy kedves barátunk ilyen buliján, ami egyébként remekül sikerült és roppantul élveztük, de azért az fordított meglepi buli volt, de ennek kapcsán megint közöltem az arra illetékesekkel, hogy nekem aztán NE SZERVEZZENEK SEMMIT!

Addig addig forszíroztam ezt, míg egy kedves barátnőm a végén megkérdezte eléggé bánatosan, hogy egyáltalán felköszönthet? Mondtam neki, hogy persze, azzal nincs gond. Csak úgy mint korábban, egy kedves telefon, vagy egy képeslap és ennyi. 

De ekkor már az merült fel bennem, hogy istenem, tudom hogy volt neki is meglepi bulija, a férjének is voltam a 60. szülinapján, és biztos nagyon szeretne személyesen is felköszönteni, ezért egyeztettem a férjemmel, hogy hívjuk meg őket hozzánk, de továbbra sem meglepetés bulira, hanem csak úgy. És akkor már meghívtuk az unokahúgomat is.

Lelkesen készültünk a szombati eseményre. Az őszi nagytakarítás okán minden szegletét kinyaltuk a háznak, persze nem egy nap alatt, hanem szépen beosztva, hogy minden napra jusson valami. 

Az adott héten tudom, hogy kereste a barátnőm a férjemet telefonon, de pechjére mivel mi szinte a nap 24 órájában együtt vagyunk, nehéz volt őt úgy elérnie, hogy én ne halljam miről beszélnek. De azért volt egy ilyen hívás, amikor én csak annyikat hallottam, hogy: "Persze, jó, gyere. Igen, akkor gyere."

Nem annyira értettem, hogy ezt miért egymással beszélik meg, mikor velem szokta ezt megtárgyalni a barátnőm, ill. az volt még gyanús, hogy miért mindig egyes számban hangzik el az, hogy Gyere? De nem foglalkoztam vele. Sejtettem, hogy valami meglepetés azért készül, és ezért nem akartam rákérdezni, hogy mi van?

A születésnapom csütörtökre esett. Reggel felkeltünk. Párom felköszöntött, - olyasmit kaptam tőle, amire évek óta vágytam, de mert nem olcsó, és mert olyan égető szükségem nem volt rá, így sosem vettük meg, de most már megvan és boldogság van, - majd neki fogtunk a takarítás utolsó fázisának. Egész korán sikerült befejeznünk, és végre pihegve ülhettünk, hogy na készen vagyunk. Még elmentünk mindketten letusolni, szépen tiszta ruhába öltöztünk, de persze csak ilyen itthoniba és elégedetten szemléltük, hogy rend van és tisztaság. Megebédeltünk, és ment tovább a szokásos munka, amikor is csörgött a telefonom. Unokahúgom hívott, azt hittem rám is csörög, ha már ezen a napon van a nagy esemény, hogy azért előre is felköszöntsön. 

Még jószerivel bele sem szóltam a telefonba, amikor valaki csöngetett. Küldöm intve a férjemet, hogy menjen nyisson kaput, amikor is megszólalt a húgom, hogy: Beengedsz? 

Na, közben a kedves párom be is jött, hogy engem keresnek. Így mentem kaput nyitni. És képzeljétek, ott állt a kapuban a barátnőm és az unokahúgom. Kezükben egy csodás virágcsokorral és még egy csomó holmival.

Mint kiderült ők még a meghívásom előtt szervezkedésbe fogtak, hogy márpedig ők ketten akkor is eljönnek és felköszöntenek, bármennyire is nem akarom én ezt. Így igen csak fennforgást okoztam a meghívásommal nekik, de úgy döntöttek, semmi gond, jönnek szombaton és jönnek csütörtökön is. Ehhez tudnotok kell, hogy a barátnőm vonattal kellett Budapestre menjen, ott még buszozott, és az unokahúgommal autózott ki hozzánk, így neki ez egy komoly vállalkozás volt, hogy eljusson hozzánk, mert bizony kicsit messzebb lakunk mint korábban.

Én bizony szóhoz sem jutottam. Hozták ezt a csodás virágot, nagyon szuper ajándékot - színházjegyet a My fair ladyre, és arról már nem ők tehetnek, hogy végül még sem láttam az előadást sajnos - és hoztak minden mást is - tortát, tálcát, sós sütit, pezsgőt, gyertyát, tűzijátékot, és mindent mindent, mert tudták, hogy én nem készülök semmivel hiszen azt sem tudtam, hogy jönnek. 

És igen, természetesen elbőgtem magam annyira jól esett a figyelmességük. Annyira szép volt a csokor, annyi örömmel töltött el az ajándék, amire annyira vágytam, de tudva levő hogy alig lehet jegyet kapni erre az előadásra, és hogy hoztak magukkal minden mást is, hogy lehessen egy kis vendégség, hogy vállalták az utazást, az unokahúgom elcserélte a délutános műszakját az iskolában hogy el tudjon jönni, szóval annyi mindent bevállaltak értem, hogy ez nagyon mélyen megérintett. Azt hiszem régen voltam ennyire boldog, mint az nap. Ami persze nem igaz, mert jó pár nappal korábban a gyerekeimtől kaptunk olyan meglepetést a születésnapunkra - hiszen a férjemé is ilyen tájt van - amire 5 éve vágyom, és ami a szívem legeslegnagyobb vágya volt, de erről majd csak januárban mesélek. Ettől is bőgtem mint a záporeső, amikor megkaptam, és végtelenül boldog voltam. 

De visszatérve a meglepetés bulimra, igen, bár annyiszor mondtam hogy nem és nem akarok ilyet, mégis remekül sült el. 

Remélem az érintettek nem haragszanak meg, ha felkerül ide a fényképük, bár közös fotó nem is készült talán. 

Az "elkövetők" fényképét megelőlegeztem, mert az már a szombati bulin készült. Mert igen, azért a szombati esemény nem maradt el. Csak ekkor már barátnőm férje is jött, én pedig lelkesen sütöttem-főztem nekik, azt mondták finomakat, és remélem nem csak udvariaskodtak. Én nagyon jól éreztem magam szombaton is.

Így történt, hogy betöltöttem a 60. évemet is. 

Voltak még idén évfordulók, az egyikről már írtam: Házassági évforduló

Volt még egy évforduló, de arról nem szeretnék írni. Jó lett volna azt is megünnepelni, de az élet úgy hozta, hogy erre nem került sor. Sebaj, a többi alkalom pótolta ennek hiányát is.

   

Évfordulók

Bocsánat, hogy így eltűntem, már ha egyáltalán hiányoztam valakinek, de annyi minden volt az elmúlt időszakban, és volt amiről írtam volna, volt amiről nem, így aztán mindig úgy alakult végül, hogy nem írtam semmiről. Abban viszont kifejezetten biztos voltam, hogy ma írni fogok. Miért pont ma? Ma egy éve hogy itt lakunk. Ezért!

Biztosan van aki emlékszik arra, hogy mennyire nehezen vettem magam rá erre a költözésre. Nagyon sok álmatlan, vagy éppen átsírt éjszaka volt mögöttem, amikor is végül el tudtam dönteni, hogy rendben, adjuk el azt a házat ahol addig éltünk, és költözzünk el. Hű olvasóim azt is tudhatják, hogy erre egy devizahitel miatt volt szükség, mert ha nem lépjük ezt meg, akkor nagyon nagy bajba kerültünk volna idén ősszel, amikor lejárt volna az árfolyamgát. Így hát megtörtént az, amire nem készültem, meghirdettük a gyömrői házunkat, és gőzerővel neki fogtunk új otthont keresni.

Többen kérdezték, hogy lakásban nem gondolkodtunk-e, és azt kell mondjam, hogy de, gondolkodtunk. De mivel 28 évvel ezelőtt úgy alakult az életünk, hogy családi házba költözhettünk és onnantól a kert az életünk része lett, ezért nagyon gyorsan el is vetettük ezt a gondolatot, és milyen jól tettük. Amíg bírjuk a kerti munkát, addig nem való nekünk a lakás.

Ma egy éve már mindenünk össze volt csomagolva. Túl voltunk tengernyi selejtezésen, a bútorok kiürítve, ha lehetett szétszedve várták a fuvarozókat abban a házban, ahol leéltünk 17 évet, de ami így összecsomagolva már nem tűnt többé otthonnak, csak egy háznak. 

Meséltem tavaly a viszontagságokról a költözésünkkel kapcsolatban, arról hogy jóval kisebb kocsit küldött a fuvarozó, és hogy a barátnőmék segítsége nélkül igen nagy bajban lettünk volna. Ezt azóta is csak köszönni tudom neki és a férjének.

Így erről most nem fogok mesélni újra, akit érdekel itt megtalálja: költözés

Most inkább az azóta eltelt évről mesélnék, bár született jó pár poszt erről is az év során. Most már bevallhatom, hogy kicsit tartottam az új helytől. Tartottam tőle, mert ez bár nem a legkisebb falu a világon, de lássuk be, nem túl nagy, még 3000 lakosa sincs. Így bizony itt szinte mindenki ismer mindenkit, mindenki tud mindenkiről és mi még soha nem éltünk ilyen közegben, és kicsit féltem, hogy vajon befogadnak-e minket? 

Szerintem mi nem vagyunk egyébként rossz szomszédok. Nem rendezünk nagy zajos bulikat hétről hétre, nem csinálunk szemetet a környezetünkben, sőt, még ha a munka okoz zajt azt is igyekszünk olyankor csinálni, amikor kevésbé zavaró. Mára már nincs kutyánk sem, aki gondot okozhatna a szomszédoknak. Mindig azon voltunk, hogy bár legyen tele a kert növényekkel, de csak is úgy, hogy az gondot ne okozzon a szomszédnak. Gyömrőn sajnos sikerült egy-két futónövényt a kerítés mellé ültetnünk, de minden ősszel és olykor nyáron is visszavágtuk ezeket, hogy ne másszák be teljesen a szomszéd kerítés melletti kis házát. Úgy gondolom udvarias, barátságos a viselkedésünk is, így hát ez sem okozhat gondot. 

Mindezzel együtt azért féltem kicsit. Az előző lakótól kaptunk némi információt a szomszédokról, de azt hiszem ez első sorban az ő kapcsolataikat jellemezte és nem jelentett semmit a mi jövőnket illetően. 

Eleinte nem is sokat találkoztunk az itt élőkkel, hiszen tél volt, senki nem nagyon ment az utcára, a kertbe meg pláne nem. Aztán hosszabb időre el is utaztunk még februárban. Igaz eddigre már egész jó viszonyban voltunk a postásunkkal, aki a mai napig a legszuperebb postás hölgy, és a helyettesével is jó volt a viszony. 

Természetesen a közvetlen szomszédokkal is köszöntünk egymásnak, ha összefutottunk az utcán, de az igazi kapcsolatok a tavasz eljöttével kezdtek épülni.

Az is tény, hogy ez valójában igen korán volt, mert márciusban indult meg nálunk a fürdőszoba felújítása, így nagy volt a nyüzsgés, a forgalom nálunk, hát több esély volt arra is, hogy összetalálkozzunk valakivel.

Azt hiszem mindenki érdeklődve figyelte a történéseket, hiszen idegen, új emberek voltunk, és mert régen nem történtek ekkora dolgok ezen a házon.

Mi nyitottak voltunk, szívesen elmondtuk és a végén meg is mutattuk a végeredményt. Erről sem írok most, mert ezt is mind elmeséltem már nektek itt: Felújítás ezerrel

Miután a fürdőszobán túl estünk már indulhattunk is a kertbe. Tengernyi munka várt ránk, ill. nagyobb részt a férjemre, mert a fizikai munkák javát ő végezte, ez tény. Bontottunk, bontottunk, sittet vitettünk el, bokrokat irtottunk, szemetet hordtuk ki, ami a kertben maradt, rengeteg fa épület vált a rombolás áldozatává, viszont minden faanyagot újrahasznosítottunk és ez így ment napról napra. 

Ekkor derült ki, ami számomra ugye idegen volt, bár természetesen sokszor hallottam már róla, hogy itt bizony mindenki tud mindent. Egy szép napon ugyanis egy alapvetően teljesen idegen idősebb férfi, aki még csak nem is lakik a szomszédunkban kérdezett rá, hogy na leromboltunk már mindent amit akartunk? Vajh honnan tudta, mikor a háztól nem látni be a kert azon részeibe ahol a rombolások történtek? 

Persze nincs ezzel semmi baj, minket nem zavar. Úgy gondoljuk semmi olyat nem tettünk, teszünk, ami rossz hírünket keltené. És ez a nyár folyamán be is bizonyosodott.

Mert mi követ mindent rombolást? Persze, az építés. És ez így volt nálunk is. Gőz erővel fogtunk bele a kertünk átalakításába olyanná, amilyennek mi szeretjük. Sokat meséltem erről is, sok fotóval illusztrálva.

És azt hiszem ekkor kezdte mindenki azt látni, hogy igen, sokat romboltunk, de csak azért, hogy aztán valami szépet építsünk. Ekkor derült ki az, hogy bizony nem lusta városi népség vagyunk, aki ide tolakodott, hanem dolgos, szorgalmas emberek, különösen az én drága férjem. Ő nyáron minden reggel már 4-5 között a kertben volt, és ott köszöntek jó reggelt egymásnak a nagyon kedves szomszédasszonyunkkal. Rendszeresen találkoztunk a többi szomszéddal is a kerítések mellett, és lassan alakult a bizalom, a jó kapcsolat. Sok-sok kedves gesztusban volt részünk mindenkitől, sok segítséget is kaptunk. Egyetlen rossz dolgot sem tudnék említeni az eltelt időszakról, és ezt teljesen őszintén mondom. Mi itt csak jót és figyelmet kaptunk. 

Érdekes dolog ez a kapcsolat egyébként, mert Gyömrőn az ott leélt 17 év alatt nem lett ilyen kapcsolatunk senkivel. Jó viszonyban voltunk, elbeszélgettünk ott is a szomszédokkal, ha éppen összefutottunk, de ennyi. Itt egyetlen év eltelte után azt kell mondjam sokkal közelebbi a kapcsolat. És amiért ez érdekes. Gyömrőn a kerítésünk az egyik szomszéd felé hullámpala volt, a másik oldalon is volt pala, ill. volt magas beton kerítés. A hátsó szomszéd felé a 4-5 m magas tuja sor zárta le a kertet. Csak az utca felé volt nyitott a kerítésünk, egyébként körbe voltunk zárva. 

Itt minden kerítés drótháló. Nyitott könyv mindenki élete a kertben a másik felé. És ez talán minket is nyitottabbá tesz. Nyáron nincs olyan nap, hogy legalább egyik szomszéddal ne beszélgetnénk. Mert előbb utóbb megjelenik valaki a kertben, és az ember átköszön, és rákérdez hogy mi újság, mit csinál épp a szomszéd, és aztán ebből beszélgetés lesz. Én pedig nagyon élvezem mindezt. 

Kedves Szomszédaim, ha olvasnátok ezt, nagyon köszönöm nektek ezt az évet, és azt is, hogy így fogadtatok minket, és hogy talán nyugodtan kimondhatom befogadtatok minket. 

Már bizony alig várom a tavaszt, hogy mehessünk a kertbe és folytatódjon az ami idén nyáron elkezdődött.

Szóval igen, eltelt egy év. A félelmeim elmúltak, sőt! Remekül érezzük magunkat itt. Szeretjük a házat, mert nekünk sokkal jobb elrendezésű, mint ami volt. Szeretjük a kertet és alig várjuk hogy majd teljes szépségében kibontakozzon. És szeretjük Zsámbokot is. Itt csend van, nyugalom van. Tény, a mi életvitelünk alapján kicsit messze van dolgoktól, de amíg kocsit tudunk vezetni, addig ez sem probléma. Tudom, hogy a barátaink számára is messzebb kerültünk, de ha valóban a barátaink és kíváncsiak ránk, akkor eljönnek idáig is utánunk. Nem mellesleg van aki kifejezetten még az utat is imádja ami idáig vezet, és tényleg nagyon szép. Azt gondolom, hogy végül is jó döntést hoztunk. Megszabadultunk egy nagyon-nagyon nyomasztó és veszélyes tehertől, és egy nagyon klassz házat, kertet, települést és szomszédságot adó helyre kerültünk. Nem bántam meg a költözést egyetlen percre sem. 

A címben többes számban van az évforduló, nem véletlenül. Ám kissé hosszúra sikeredett ez a bejegyzés már így is, ezért a másikról majd egy másik posztban fogok írni, és rajta leszek, hogy ez gyorsabban szülessen meg, mint ez a poszt.