Egy ideje már nagyon nagy divat, hogy ún. bakancslistát írjon mindenki. Olykor bennem is felmerül, hogy na ez vagy az rajta lehetne. Ám ahogy telik az idő, egyre több olyan dolog jut eszembe, ami már biztosan soha nem fog megvalósulni. És arra gondoltam mesélek most ezekről.
Talán már mindenki tudja, hogy vatta közölt nevelt gyerek voltam, óvtak mindentől, és még azon is túl. Így nagy kalandok nem történtek velem gyerek koromban, max. ha valamiért nagyon elengedtem magam és biztos volt, hogy a szüleim nem fognak tudni a dologról.
Aztán, mikor megismerkedtem a férjemmel kinyílt előttem a világ. Már amennyire kinyílhatott ugye itt a zárt kelet-európai világban. Miután ő szerelmese volt a hegyvidéknek, így óhatatlanul én is az lettem. Azt hiszem a megvalósulatlan álmaim egy része is ennek tudható be.
Az egyik ilyen, ami mostanában ismét eszembe jutott az, hogy valahol legbelül, a legeslegtitkosabb vágyam az volt, hogy egyszer eljutok a Himalájába. Ugye pont most ment fel jó néhány civil, ám ismert ember - civil a hegymászás tekintetében csak - az alaptáborig, amiről napokon át tudósított a sajtó. Mi tagadás irigyeltem őket. Mondjuk én az alaptáborban igazából nem mertem gondolkodni soha, de azért valameddig nagyon szerettem volna eljutni, ahonnan már látni pár nagyon magas csúcsot.
Na, ez a vágyam egészen biztosan nem fog már valóra válni.
A másik sokkal közelebbi lett volna. Szerintem a világ egyik legszebb hegye a Matterhorn. Mindössze 4478 m magas, és többször is olvastam arról, hogy nem nehéz feljutni rá, persze ez azért relatív, de nem feltétlenül igényel nagyon komoly hegymászó tudást. Így sokáig dédelgettem ezt is, hogy egyszer feljutok rá. Ma már tudom, hogy ez sem fog valóra válni. Régen sem biztos, hogy sikerült volna, de ma meg már végképp nem vagyok olyan fizikai állapotban, hogy akár csak el is induljak felfelé. Még talán egyszer a lábánál megfordulhatok, bár attól tartok Svájc nem az én pénztárcámhoz van mérve, de ki tudja.
Azért annyit legalább elmondhatok, hogy egyszer repülőből láttam ezt a csodás hegyet.
Voltak más messzi tájra utazó vágyaim is. Kislány koromban egy barátnőm sokat élt külföldön, és az édesapja dia fotókat készített minden utazásukról. Mikor pedig itthon voltak a barátnőm szépen végig mutogatta ezeket nekem. Így "jártam" Rio de Janeiro-ban, a Copacabana-n, a Cukorsüvegnél.
Mikor a kivetített fotókat néztem teljesen elvarázsolt ez a város. Szinte úgy éreztem, hogy ott vagyok, ahogy nézhettem a képeket. Akkoriban néha mutattak egy-egy rövid híradást az ottani karneválról, amit mindig nagy vágyakozással néztem.
Persze, tudom ma már, hogy azért nem minden olyan szép ott sem, mint ahogy innen messziről tűnik, de azért nagyon szívesen megnéztem volna. Hát már ez sem fog megtörténni.
Szintén ettől a barátnőmtől indult ki a spanyol nyelv iránti szeretetem, és ezt valahogy követte a rajongásom Kubáért. Persze, tudom, ott egészen sokan voltak, mivel volt ott egyszer egy VIT is, ahova sokan eljutottak. Meg azt is tudom, hogy ma már nem olyan nagy dolog talán eljutni oda, de én biztosan nem fogok. Pedig anno rengeteget olvastam Kubáról, voltak levelező társaim is onnan.
Vigaszomul szolgálhat, hogy a lányom viszont járt ott, és megcsodálhattam az általa készített fotókat.
Szintén a barátnőm okán, valamint azért, mert imádtam az indiános könyveket, a Machu Picchu is örök álom marad. Álom szép környék lehet, és csodás lett volna egyszer igaziból is látni.
Ha már nyelv. Több nyelvet is volt szerencsém tanulni életem során, ebből az angol az egyetlen amire azt mondom, hogy használni is tudom. Az összes többit a felejtés homálya borítja, sajnos a spanyolt is. Ám van két nyelv, amit nagyon szerettem volna tudni még. Igen, igen, tudni és nem tanulni. Nagyon szeretem a francia és az olasz nyelvet is hallgatni. És nagyon klassz lett volna ezeket egyszer csak úgy tudni. Tanulni igazából régen sem vágytam őket, ma pedig már végképp nem. Szóval nem fogok soha az életben franciául és olaszul sem beszélni, sajnos.
Sok sportot is szívesen csináltam volna, csak ugye a "vatta", meg a két szívizom gyulladás. Ilyen pl. a síelés. Brutálisan irigylem azokat, akik tudnak síelni. Kipróbáltam, és tudom, hogy bizony kőkemény izom munkát igényel. Ezért is csodálom azokat, akik olyan lazán siklanak a lejtőkön. Szuper érzés lehet, de ez is a megvalósulatlan álmaim közé tartozik már örökre.
Vannak személyesebb dolgok is, amik örökre kimaradnak, de ezekről, bocs nem írok. Majd, talán, egyszer, sok-sok év múlva.
Végezetül még egy dolog. Mindig vágytam arra, hogy külföldön éljek. Már egészen fiatalon is. Így ennek akkor még semmi köze nem volt ahhoz, amiért manapság annyian költöznek külföldre. Egyszerűen csak jó lett volna megismerni új világot, új embereket, új kultúrákat, és megtapasztalni azt, hogy képes vagyok-e ott is megélni. Próbálkoztam is ezzel-azzal, de sajnos sosem sikerült ez az álom sem. És talán ez a legfájóbb. De ezt is el kellett engedni, ez van.
Érdekes, hogy bár sosem beszéltem erről egyik gyerekemnek sem, még csak említés szintjén sem, mégis, mindketten, már igen kicsi koruktól azt hajtogatták, hogy ők külföldön szeretnének majd élni. És legalább nekik valóra vált ez az álom, hiszen mindketten elköltöztek Angliába.
Nektek is vannak olyan álmaitok, amik örökre beteljesületlenek maradnak?
