Miután tető alá került a ház jöttek azok a munkák, amik nagyon nem látványosak és nagyon lassúnak tűnnek. A belső munkák.
Jöttek a villanyszerelők. Emberem akkor is azzal csökkentette a nekik fizetendő összeget, hogy ő véste ki a falat mindenhol, ahova villanyvezeték került.
Ekkor tanultuk meg, hogy azokat a műanyag dobozokat, amiben az elosztások vannak soha nem szabad teljesen berakni a fal síkjába, hiszen jön majd még a vakolat és azzal kell síkban lennie, hogy utána könnyű legyen felszerelni a kapcsolókat, konnektorokat, vagy csak egy lezáró kupakot rátenni. Persze, mi nem így csináltuk, de mentségünkre szóljon, hogy a villanyszerelő instrukciói alapján jártunk el.
Igen, ekkor már többször hallottam, hogy az ember az első házon tanulgatja hogy mit hogyan, aztán eladja. A másodikon már sokkal több mindent fog jól csinálni, de még azt is eladja. Nagyjából a harmadik ház az, ami már minden szempontból úgy és olyanra épül, amilyenre szeretné.
Aztán jött a víz-gáz-fűtésszerelő. A szomszédnál is ő dolgozott, és mivel ezen a téren semmiféle kapcsolatunk nem volt, így hát mi is őt hívtuk.
Nem biztos, hogy kellett volna. Jóval később derült ki, hogy a fűtést pl. fordítva kötötte be. A radiátorok nem lettek légtelenítve, és mind csepegett.
Évekkel később történt, hogy a zuhanyfülke csempézett fala spriccelni kezdett. Ott egy derékszögű elem lett túl húzva, és éveken át folyt a víz, mígnem egyszer csak nem bírta tovább, és már szinte kirobbant a falból a megrepedt elemen át a víz.
Nekik adtunk egyedül kulcsot a házhoz, ekkor ugyanis már kulcsra zárható volt. És sajnos tűnt el ezen időszak alatt holmink. Ő nyilván állította, hogy nem ő vitte el. Mi meg azt, hogy rajta kívül más nem tudott bemenni.
Miközben ezeket a "remek" munkákat végezte mi végig azt hallgattuk, hogy ő mesterversenyeket nyert, és mester vizsgája van. Hát ....
Aztán mielőtt a gáz megindulhatott volna a házban, engedélyt kellett kérni a gázművektől. Nyomáspróba stb. Igen ám, de a gázosok azt mondták, hogy kell terv. Mondtuk van, hiszen a kész tervnek volt komplett gépészeti része is. Hát az nem jó - mondták. Gépészmérnöktől kell, direkt lebontva a házra, és azt náluk engedélyeztetni kell. Ha ez megvan, akkor jöhet a nyomáspróba, és utána már jöhet a gáz.
Mi tagadás, majd elsírtam magam. Ez ugyanis megint egy csomó pénzbe került, arról nem beszélve, hogy épp nem ismertünk egyetlen gépészt sem akit leakaszthattunk volna ebből a célból a szögről, a késedelemről, amit ez okozott nem is beszélve.
Szaladgáltam, mint pók a falon. Gépésznek elvinni az eredeti rajzokat, leírást, aztán rohanni vele a gázosokhoz, engedélyeztetni. Brrrr........
De a végén ezt is megoldottam.
És még mindig nem volt vége. Be kellett vizsgáltatni a kéményeket is a kéményseprőkkel. Mi már akkor bélelt kéményt építettünk a gázcirkónak, de természetesen kihívtuk a kéményseprőket. Én vártam rájuk. Meg is érkeztek. Fekete ruhás bácsi elővett egy doboz gyufát, meggyújtotta, bedugta a kémény kanülőn, megállapította hogy jó a kémény húzása, és aláírta a papírokat. Majd jött az egyik legviccesebb dolog, mert megérkezett erről a számla. A leszámlázott szolgáltatás neve: MŰSZERES kéménybemérés. Na, csak hogy tudjátok, a gyufa az egy műszer. :D
Szóval már volt közmű a házban. Villany, víz, gáz, fűtés. Csatorna akkor még nem volt az utcában, és mivel mindössze egy saroknyi utca volt, a lakók nem dobták össze a pénzt rá, mert a többség szolgalmi jogon a szomszédos utcákba volt bekötve. A három új ház pedig így arra kényszerült, hogy derítőt csináljon. Na ez megint egy "kaland" volt.
A ház háta mögött jelöltük ki neki a helyet, máshol már nem is lett volna. Szépen kimértük, és elkezdtük ásni. Talán van még akinek rémlik, hogy a telek hátsó része homokos talaj volt. Igen, így történt, hogy amit ma kiástunk, az másnapra bedőlt. És az emésztő egyre nagyobb és nagyobb lett. A végén betongerendákat tettünk rá födémnek, mert olyan nagy lett.
Miután kiástuk, ezt a hatalmas gödröt be kellett zsaluzni, körbe a falait, és a födémet is, mert kefnit már nem tudtunk a gerendák közé venni. Így zsaluzás, vasalás következett megint. Mindezt úgy, hogy ember lent a gödörben, és én próbáltam fentről segíteni neki. Brutális meló volt, de a végén ez is készen lett. Jöhetett a beton. Igen, már megint betont keverek. Ezt egyetlen nap alatt meg kellett csinálni, hogy ne legyen törés sehol a betonban. Reggeltől estig kevertem a betont, ember hordta, öntötte, simította. Nem kicsit fáradtunk el, mire végeztünk.
Majd szépen haza indultunk, és egyszer csak egy hatalmas felhőszakadás csapott le Budapestre. Na ekkor valóban sírva fakadtam, mondván ha ez most kimossa a cementet a friss betonból, akkor én feladom, nem csinálom tovább. Igen, a végcél előtt pár méterrel képes lettem volna abba hagyni az egészet. Ekkorra már nagyon, nagyon fáradt voltam.
De mázlink volt, mert mire az eső jött, már meghúzott annyira az egész födém, hogy csak szép mintája lett a felszínnek, egységes és nem kézzel simított felület.
Ám teljesen kész még ettől sem lett a ház, hiszen be kellett vakolni a falakat. Legalább belülről. Ezt már csak ketten csináltuk, Tamás ebben már nem segített, csak annyit, hogy megmutatta hogy kell, és kaptunk tőle egy simítót. Azt hiszem a férjem ezt utálta a legjobban. Volt amikor olyan remek maltert sikerült kikeverni, hogy szuperül fel lehetett hordani, és utána elsimítani. Máskor meg potyogott le, már felhordás közben, vagy ha akkor fent is maradt, akkor simításkor gyűrődött fel és esett le az egész.
Sosem felejtem el, és remélem nem haragszik meg, ha leírom, de egyik ilyen alkalommal, amikor késő délután, már nagyon fáradtan pont egy ilyen rossz anyag lett, és simításnál felgyűrődve elkezdett lehullani a falról, az én drágám megfordult és a lábával hátra felé rúgva, mint a lovak, lerugdosta az egészet a falról. Szegény ekkorra már ennyire ki volt készülve ettől az egésztől.
Egyébként érdekes módon a vakolat simítás nekem ment jobban. De nekem meg nem volt annyi fizikai erőm, hogy egész falakat megcsináljak egy nap alatt.
És ekkor hangzott fel gyakorta, hogy sebaj, lesz ez még glettelve.
De egyszer csak készen lett ez is. Próbálkoztunk a gletteléssel is, de az már végképp nem ment egyikőnknek sem. Így a végén abban maradtunk, hogy felejtsük el, és fessük ki a házat.
Sima fehér falak lettek, semmi extra. Aztán még leraktuk a linóleumot az előszobában és a konyhában, a szőnyegpadlót az étkező-nappali részben, ami egyúttal a mi hálónk is lett, valamint a lányunk szobájában. És még hátra volt a csempe, és padlólap a fürdőszobában, ill. csempe a konyhában.
Talán nem lesz meglepő, de ezt is mi csináltuk. A párom rakta a falra a csempét, meg a padlóra a padlólapot, én pedig fugáztam. Ha azt mondom nem lett túl szép, akkor nem hazudtam. De végül ez is megvolt.
Végre áthurcoltuk a szomszédból a konyhabútort. Bekötöttük a már szintén rég meglévő tűzhelyet. Vettünk mosógépet, csillárokat.
Kitakarítottunk és a ház már majdnem készen volt arra, hogy beköltözzünk. Nem tudom van-e még, aki emlékszik arra, hogy a tervrajz szerint ez egy tetőtérbe felnyíló nyitott légterű nappalis ház lett volna. Igen ám, de a mi pénzünkből, erőnkből csak arra telt, hogy a földszintet megcsináljuk. Tetőtér esélytelen volt. És talán emlékeztek még arra is, hogy a cserép alá még fólia sem került, nem hogy szigetelés. Ezért valamit csinálni kellett a nappali fölötti résszel.
A végén fagerendákat és deszkát vettünk, amivel ügyeskedve lefedtük a nappali fölötti részt. Az egészet beborítottuk kátránypapírral, hogy ha a cserépről becsöpögne az eső, vagy a hólé, legyen ami felfogja és a kátránypapírt lefogtuk téglákkal.
Ennyire telt.
És végre a ház beköltözhető lett számunkra. Bár nyilván sokan nem vállalták volna, már csak az előbbi födém miatt sem. De ha azt is hozzá teszem, hogy karácsony előtt lettünk készen, és a falon lévő vakolat kb. térdmagasságig még csurom víz volt, akkor pláne nem.
Azonban ha valaki élt együtt szülőkkel 7 éven át és messze nem jó viszonyban, akkor azt hiszem ő is azt választotta volna, hogy akárhogy is, de beköltözik. Eleve abban bíztunk, hogy mivel állandóan megy majd a fűtés, ezért ki fog száradni a fal. Erről csak annyit, hogy az első télen iszonyatosan fáztunk, és később sem lett sokkal jobb. Minden meleg kiszállt a nappali fölött. Tíz évvel később ez volt az egyik oka, hogy könnyen váltam meg ettől a háztól, amit a két kezünkkel építettünk fel.
Eljött végre a pillanat, megrendeltük a költöztetőket, és bedobozoltuk az életünket. Bár csak 12 m2-n laktunk, de azért volt holmink bőven, és már akkor is főleg könyvek. Képzeljétek, a negyedikről gyalog kellett lecipelni minden dobozt, ami könyvekkel volt tele. És nagyon sok volt. A költöztetők sejtem imába foglalták a nevünket.
Mivel még minden ott állt egymás hegyén hátán, ezért a lányunkat csak pár nap múltán költöztettük ki, ő még maradt ekkor a szüleimnél.
Mi pedig annyira boldogok voltunk, mint talán még soha. Úgy ficánkoltunk a végre elérkezett önállóságban, mint egy újszülött kiscsikó. Munka után egész estig húzkodtuk a bútorokat, körbe futottunk velük a házban vagy tizenötször, hogy a legjobb elrendezést megtaláljuk. De mindez nem fárasztott minket, boldogan csináltuk. Majd ezzel végezve letusoltunk és elmentünk vacsorázni, majd még egy késő esti moziba is. Addig ilyesmire esélyünk nem volt, nem akarom részletezni, hogy miért, de egyértelműen a szülőkkel való együttélés okán. Fantasztikus egy hét volt. Örök, boldog emlék.
Aztán végre a kislányunk is beköltözhetett, és ő is nagyon élvezte, hogy saját szobája van. Nem nagyon akaródzott neki sem átmenni a nagyiékhoz.
Nos, megcsináltuk. Bár most leírtam nektek a főbb dolgokat, de igazából, ha így visszagondolok, tényleg magam sem tudom, hogy mertük bevállalni, nulla pénz és nulla tapasztalat mellett, és úgy hogy tudtuk, semmi segítségünk nem lesz. Fogalmam sincs hogy voltunk képesek megcsinálni. De készen lett. Most is ott áll.
Nem túl jó kép, de bocs, elrontottam valamit a gépemen a PrtSc-n és ezért csak lefotózni tudtam, bár az első kép mégis képernyő kép, de szerintem azt még korábban csináltam.
Persze, amikor eladtuk, nem így nézett ki. Nem volt kívül színezve, csak alapvakolat volt rajta, azt is a férjem csinálta. A tetőablakok ugyan megvoltak, tényleg, azzal is mennyit küzdöttünk míg beállítottuk, de mivel nem volt készen a tetőtér, ezért csak porosodtak, sosem használtuk őket.
Ami látszik ablak az korábban a garázs volt. De azt még mi építettük be, amikor a fiunk megszületett, és egy idő után a két gyereknek külön szobát akartunk biztosítani.
A kerítés is csak részben volt készen, de büszkén mondhatom, hogy ez a hosszú kapu itt jobb oldalt a mi művünk, és tolókapu. Ott volt a kocsibeálló.
A ház előtti hatalmas fenyőt még mi ültettük, apró baba korában. Az első kutyánk, Brunó nagyon szeretett aludni alatta.
Az utcán lévő három hársfát is mi ültettük, és a járdát is mi betonoztuk.
Régen, szívesen kanyarodtunk arra, ha épp a környéken jártunk, hogy lássuk, de főleg a kertet. Mert az ugyan nagyon apró volt, de mégis szép. Ma már nem szoktunk befordulni az utcába.
Mégis, érdekes, hogy mióta itt lakunk, és néha mikor felébredek és úgy behelyezem magam a térbe még csukott szemmel, gyakrabban történik meg ebbe a házba, és nem abba, ahonnan ide költöztünk. Pedig ebben csak 10 évet éltünk, a másikban meg 17-t. De talán az, hogy ennek tényleg minden cm2-t mi építettük, mi csináltuk és ismertük, talán ez valóban jobban köt hozzá, mint a második, készen vett épülethez. Ettől függetlenül nincs bennem nosztalgia, vagy fájó érzés iránta. Egyetlen percig sem bánom, hogy eladtuk.
Hát ennyi az első házunk története. Nehéz, kemény munka, örömteli birtokba vétel, és a végén egy könnyed búcsú.
Azt azért jó látni, hogy még 27 év eltelte után is áll, és lakható. Ezek szerint egészen jól dolgoztunk.
