Fürdőszoba mustra

Gondoltam ennek a témának külön posztot szentelek.

Ház keresésünk során, több mint 40 házat néztünk meg. Adott volt, hogy mennyi pénzt tudunk rászánni, de azért lakható, élhető, egyben lévő házat szerettünk volna. Tudom, nagyok az igényeink, de ez van. És végül is azért megtaláltuk, amit kerestünk, akkor is, ha van mire költeni ahhoz, hogy olyan szinten legyen rendben, ahogy mi szeretnénk.

A megnézett házak többsége katasztrofális volt. Szinte mind vályogból volt, vagy max. vert fallal, agyon repedezett épületek, és hasonlók. Az épületek anyaga nagyjából eleve predesztinálta, hogy milyen vizes helyiségek lesznek benne.

Láttunk egy házat, ahol pl. valami szűk átjárókon lehetett eljutni a konyháig, ami több lépcsőfoknyival volt egyébként a ház szintje alatt, és még rendes lépcső sem vezetett le, csak valami oda rakott dobogóféle. A fürdőszoba a konyhából nyílt, elképesztő állapotban. Még benézni is ijesztő volt. 

Láttunk olyan házat, ahol a tornácos rész vége lett beépítve fürdőszobának. A kád valami igen apró dolog volt, keresztben rögtön, ahogy belépett az ember a helyiségbe. Szinte a kádba kellett belépni. Más nem is volt a helyiségben, és ez a kád is koszos volt, agyon kopott, szörnyedelem. A WC egy mellette lévő ajtó mögött volt elrejtve, szinte budi állapotban.

Voltunk egy vályogházban, ahol a konyha nem volt megközelíthető a házból, csak a nyitott tornácról, és természetesen abból nyílt a fürdő és a WC is. Állapota hasonló, mint a már említetteknek. Elképzeltem, ahogy télen, este, mondjuk -10 fokban bandukolok frissen fürödve, vizes hajjal a lakószobás részbe. Nem tetszett, amit magam elé vizionáltam.

Olyan házat is mutattak, ahol csak fürdőszoba volt, ám a WC az udvaron, régi budi képében. 

Volt ahol teljesen szét volt verve az épület, így a fürdő és WC is, de ennek az állapotáról nem tudok mit mondani, hiszen felújítás alatt volt.

Általánosságban azt mondhatom, hogy a megnézett házak többségében rettentő állapotban voltak a fürdőszobák, WC-k, leginkább mind a konyhából nyílt, nyilván mert így egy helyen megoldották a víz vezeték, és csatorna problémákat, és a legtöbb házban a konyha nem volt megközelíthető a lakószobák felől, csak direkt az udvarról.

A meleg vizet szinte mindenhol valami ezeréves, agyonstrapált villanybojler szolgáltatta. A kádak leharcoltak, a mosdók töröttek, elképesztő színű és mintájú csempék, a padlókon jobb esetben mettlachi, de gyakran csak beton, vagy kő. Roppant kicsi helyiségek, amiknek a többségéről egyértelműen lerítt, hogy utólag lett valahogy odabiggyesztve a házhoz.

Tényleg, láttunk egy egyébként szép, igényes házat is, ahol a fürdőszoba szintén döbbenetes volt. WC szinte az ajtóban, beljebb a falnál kád, elé zuhanytálca betonozva.

Értem én, hogy a legtöbb házat már idős emberek lakták, akik kihaltak és azért árulták az épületet, és hogy anno nem épültek fürdőszobák WC-k a házakhoz. Értem azt is, pláne, hogy olyan hozzáértő magyarázta el, akinek teljesen megbízok a szavában, hogy a vályogházakban, vert falú házakban nem lehet, nem szabad a vízvezetéket bevezetni a falba, mert elég egy apró csőtörés, és a háznak annyi, meg hogy ezekben csempézni sem lenne szabad a fal miatt.

Szóval sok mindent értek, el tudok fogadni, de valahogy mégis egy elég elkeserítő állapotot mutatott nekem ez a sok ház a tisztálkodási szokásainkról. Ezek szerint ez ennyire nem fontos.

A gyömrői házunkban pl. mikor megvettük sötét barna csempe volt, sötétbarna káddal, mosdóval. A vízkő valami elképesztő módon tette pocsékká az egészet. A kád ott egyébkét olyan hatalmas volt, hogy egy bojlernyi víz nem töltötte meg, pedig 120 literes volt a bojler. Akitől vettük a házat, azt mondta, hogy csak egyszer engedik tele a kádat, és egymás után fürdenek le a benne lévő vízben. Hát! Erre mit mondjak?

És amiért ezt az egészet most leírtam, a mostani házunk fürdőszobája és WC-je. Szintén nem dicsekedhet. Tudtuk persze, hiszen láttuk, és mivel a ház többi paramétere megfelelt, ezért úgy gondoltuk, ezt majd megoldjuk. És így is lesz, bár nyilván igen sok pénzért. 

Itt egy aprócska kád van. Mi tusolunk, a kádba talán be sem férnénk. Ám tusolni is csak trükkös mozdulatokkal lehet, mert minden útban van, a csap, a beépített szappantartó stb. Ahogy magamra engedem a vizet, azonnal fröccsen ki a kádból.

A kádban állandóan benne kell tartani a dugót féloldalra állítva a lefolyóban, mert egyébként az összefolyón át bugyog fel, ami a kádból lefolyik. 

Mondjuk a fürdőszoba minden nap fel van mosva, ez is egy előny.

A mosdó alatt a lefolyó valami sosem látott módon van bekötve, szétvert falak ahova elvezetik a vizet.

Pedig van ám tusoló hely is, csak azt nem használták, ezért az csak van. Elé van beépítve a mosdó, ettől a tusolóba nem lenne egyszerű a ki és beszállás. 

Itt is van százéves, csöpögő villanybojler.

És a kád miatt, a hatalmas bojler miatt az egész annyira kicsi, hogy szinte oldalazva kell benne közlekedni.

A WC külön lett választva. Egy ajtónyi szélességű az egész helyiség. És ebbe még benyúlik egy beépített porcelán papír tartó. A többit mindenki képzelje hozzá. 

Már hívtunk hozzá szakembereket, akik majd szépen átépítik az egészet használható, szép helyiséggé. Sokba fog kerülni, még annál is többe. De mondom, ezt tudtuk, vállaltuk.

Csak megint felmerül, hogy vajon akik eddig itt éltek, azok hogy tudták ezt használni?

A képek NEM mutatják a valós helyzetet. És még így is az volt az egyik barátunk első kérdése, hogy mondjam neki azt, hogy nem a fürdőszoba színe és csempéje miatt szerettünk bele a házba. Megnyugtattam, hogy nem.

Folytatása következik, majd, ahogy alakul át használhatóvá, és széppé!

Hogyan lesz a házból otthon?

Többen is kérdezték már, hogy érzem magam az új házban, az új településen? Egy hete már, hogy itt élünk, de nem tudnék rá igazából még mit felelni. Furcsa. Még idegen minden.

Ez a harmadik ház, amelyben lakunk. 

Az elsőt a férjemmel ketten építettük fel. Az első kapavágástól, az utolsó kúpcserép felrakásáig. 6.000.- forinttal vágtunk neki anno az építkezésnek, hogy végre saját otthonunk legyen. Így hát kész tervet vettünk, kereken 2.000.- forintért. Azóta is látok olyan típusú házat.

Így bár nem mi találtuk ki, mi hol legyen a házban, de mégis magunkénak éreztük, hiszen a tervet mi választottuk, és mi is építettük fel. Ott azt hiszem rögtön otthon éreztem magam, még akkor is, ha nyilvánvalóan kezdetben ott is meg kellett találni mindennek az ideális helyét, és nekünk is meg kellett tanulni, mi hol van.

Tíz évet éltünk ott. Először azt gondoltuk, milyen jó lesz, ha már ott élünk sokkal könnyebben folytatjuk majd az építkezést, hiszen igazából befejezni nem sikerült a házat. De mivel előtte két éven át minden hétvégét, és szabadságot ott töltöttünk azzal, hogy malter keverünk, és falat rakunk, vagy épp betonozunk, így igazság szerint utána évekig ránézni sem tudtunk ilyesmire.

Ezzel együtt azért csináltunk még dolgokat, és bár nagyon picurka kertünk volt, azt is igyekeztünk széppé tenni.

Aztán jött a pillanat, amikor eldöntöttem, eladjuk, és elköltözünk Budapestről vidékre. Addigra a házon lévő hitelt, ami az építkezéshez kellett már kifizettük.

Két hét alatt eladtam a házat, és három hónap elteltével beköltöztünk az új házunkba, Gyömrőn. A városhoz volt némi kötődésem egy gimis barátnőm révén, de igazából nem volt direkt megcélozva a városka. Ám ott találtuk meg azt a házat, ami minden szempontból megfelelt az elképzeléseinknek. A város szélén volt, csodás panorámával. Volt három hálószoba. És a budapesti házhoz képest nagyságrendekkel nagyobb kert is volt.

Ez volt az első olyan ház, amit más épített, amiben előttünk már mások is laktak, és amit így kellett otthonná alakítani. Furcsa volt az is. Kezdetben sokáig idegenkedtem az egésztől, függetlenül attól, hogy a szempontjainknak megfelelt. Zavart, ha arra gondoltam, hogy pl. a kádat előttünk már mások is használták, még akkor is, ha mi csak tusolni álltunk bele. 

Ott is felújítással kezdtük, mert minden helyiséget kifestettünk, és a szőnyegpadló helyett mindenhova laminált padló került.

Új bútorokat vásároltunk, és lassan berendezkedtünk. Így vált a ház lassan az otthonunkká, és már csak nagyon ritkán jutott eszembe, hogy mások is éltek már ott.

A kertet is beültettük és egyre többet gyönyörködtünk benne, élveztük, hogy a kertben fogadhatunk vendégeket, sütögethetünk, vagy éppen bográcsozhatunk.

Érdekes módon a városhoz igazából nem sikerült kötődnünk. Talán mert Budapesthez kötött a munkánk, és mert vásárolni is inkább nagyobb üzletekbe jártunk, de valójában csak az utolsó években ismertem meg, hogy egyébként mennyi mindent el lehetne intézni ott helyben is.

Tizenhét évet éltünk le az egykor idegen, ám a végére otthonunkká vált házban.

Ezt a házat anno hitel mentesen, készpénzért vásároltuk. De mert meg akartuk csinálni a Kft.-nket, ezért évekkel később felvettünk egy CHF hitelt, ami nyilván a többi svájci frankos hitel sorsára jutott. Egyre magasabb törlesztő részletek, könnyítés kérések, forintosítás, és annak egyértelművé válása, hogy nem fogjuk tudni visszafizetni, csak ha eladjuk a házat.

Nem részletezem hogy jutottunk el a végső döntésig, mert szerintem már írtam róla. A lényeg, hogy sikeresen lebonyolítottuk ezt is. A házat gyorsan sikerült eladni, hamar találtunk másikat, amit megvehetünk, és a hiteltől is megszabadultunk.

És most itt vagyunk. Újra egy olyan épületben, amit nem mi építettünk, nem úgy alakították, ahogy mondjuk mi tettük volna, egy olyan házban ahol éltek előttünk már többen is, bár egy családé volt végig. 

Így most megint azt érzem, hogy minden olyan furcsa. Annak ellenére, hogy az elvárásainknak igazából szinte teljesen megfelel. Kellő számú helyiség van benne, remek beosztással minden az előszobából nyílik. Sok melléképület van, amik igazán használhatóak lesznek. És itt is lehet rögtön lakni, hiszen a család, aki eladta itt élt, és innen költözött el. De természetesen komoly felújítások várnak ránk, amik egy részével majd megküzdünk, de lesz, amit szakemberre bízunk. 

Óriási előny, hogy a házat ismét készpénzért vettük, nincs rajta hitel, és remélem soha többet nem is lesz arra szükségünk, hogy hitellel terheljük. 

És mégis. Igazából még arra gondolni is furcsa, hogy ez a miénk. Úgy ahogy van. 

Még nem találunk szinte semmit, a szobákat sem. Igaz, szinte minden tele van halmozva dobozokkal, szétszedett bútorokkal, és hogy élni tudjunk, és haladjunk a berendezkedéssel, ezért ezek a dobozok, bútorok folyamatosan változtatják a helyüket is, így ha ma megtaláltunk valamit, egyáltalán nem biztos, hogy holnap is ott lesz. Nem mondom, ez okoz gondot rendesen.

Ráadásul már messze nem vagyunk olyan fiatalok sem, így hát sokkal jobban fáradunk. De mondjuk tegnap megállás nélkül mentem fel a negyedik emeltre anyukámhoz, míg akár csak egy hónapja is ebbe mindig bele akartam halni.

Valójában minden helyiséget fel akarunk újítani, vettünk már új bútorokat is, még sok meg sem érkezett, de nem is baj. Így van dolog bőven.

Nem igen érek rá közben azon töprengeni, hogy itthon érzem-e már magam. Mégis a kérdések hatására azért néha elgondolkodok, hogy hogy is volt ez korábban? És tudjátok mi a fura? Nem ötlenek fel emlékképek a gyömrői, tehát az ez előtti házunkról, hanem a legelsőben látom magunkat. Pedig Gyömrőn majd kétszer annyi ideig éltünk, mint itt. Nem tudom ennek az okát, de mégis így van.

Kérdezték már, hogy és a település? Na arra végképp semmit nem tudok mondani. Ez itt egy kis település, de tél van, hideg van, és egész nap dolgunk van a házban. Így nem tudok még sehogy viszonyulni a helyhez. Egy dolog pozitívan érintett, hogy első nap, amikor a postaládát szereltük fel, jött a postás és bemutatkozott. Jöttek épp szomszédok, vagy legalább is az utcában lakók és ők is kedvesen fogadtak. Remélem ez így is marad, és nyáron talán jobban sikerül a falu életébe asszimilálódni.

Kavargó érzések, amikkel legjobban le tudnám írni, hogy egyelőre hogy érzem magam itt. Bár a rengeteg munka miatt nem igen van időm ezekre sem, mert ha éppen nem csinálunk valamit, akkor szinte azonnal elalszok.

Azért karácsonyfát állítottunk mi is. Barátnőm jóvoltából még egy kis beigli és süti is került a fa alá. Remélem a következő karácsonyt már teljes díszben tudjuk ünnepelni.

Boldog karácsonyt kívánok Mindenkinek!

A ház, amelyből otthont varázsolunk ...

Sziasztok!

A legutóbbi bejegyzés óta eltelt, több mint egy hét. Ez alatt az idő alatt túl estünk a költözésen. Nem az első volt életünkben, de azért nagyon kemény volt.

Először is az évek során a sok selejtezés, ajándékozás ellenére is tengernyi holmink gyűlt össze. A dobozok csak gyűltek, gyűltek és még mindig nem láttuk a végét.

Még jóval egy hónappal a nagy nap előtt már megkértük a volt tulajt, hogy engedje meg, hogy hozzunk pár holmit. Akkor áthoztunk rengeteg dobozt, ami a nyári konyhában kapott helyet.

Aztán múlt héten csütörtökön volt a kulcsátadás. Ekkor ismét hoztunk sok dolgot, két kocsival, úgy hogy a tetőcsomagtartó is meg volt rakva. Aztán fordultunk még egy kört.

Maga a nagy nap pénteken volt. Már jó előre megrendeltük a fuvart, részletesen megadva mennyi holmink van. A fuvarozó közölte, hogy rendben, akkor egy 7,5 tonnás autót küld, és annak ennyi és ennyi a díja.

Ehhez képest péntek reggel megjelent egy 3,5 tonnás kis kocsi, de legalább hosszított felépítménnyel. Mikor a férjem reklamált, közölte a sofőr, hogy sorry, a nagy kocsi nem indult, de sebaj, majd fordulunk ezzel kettőt.

Mondta a férjem, hogy rendben, de ő egy fuvart fizet, mert egyet rendeltünk. Ja hát az úgy nem OK - mondták.

Próbálta hívni a főnököt az ember, de az istenért nem vette fel, szinte egész nap.

Így, mivel mindenképpen jönni kellett, abban maradtunk, hogy akkor ami csak felfér és ami nem szállítható személyautóval, azt mind felrakják a kocsira. És miközben úgy érezzük a főnök nagyon nem volt korrekt, a sofőr és a két segítsége mindent megtett, hogy amit csak lehet felrakják a kocsira. Három órán át rakodtak, centiztek, míg végre indulásra kész lett a kocsi.

Előtte még történt némi malőr, ugyanis engem megkértek álljak félre a kertben a kis autóval, ami totálisan körbe volt fagyva, és bár csak centizve próbáltam hátra félre állni, a végén sikerült megtámasztanom a kertben az akácfát, és abban a pillanatban a hidegtől megfeszült hátsó szélvédő berobbant. Mit mondjak, ez még nagyon hiányzott. Fóliával ragasztottuk szegényt körbe, hogy lehessen vele jönni-menni.

Természetesen megraktuk mindkét személyautót is, aztán start az új házhoz, ami most már nem titok Zsámbokon van, Gödöllő közelében.

A lerakodás további két óra volt. A fiúk nagyon szépen tették a dolgukat, és mire befejezték ennél sokkal zsúfoltabbak lettek a helyiségek.

Ám még rengeteg holmink maradt a régi házban, és másnap délelőtt 11-re volt időpont egyeztetve az új tulajjal, hogy átadjuk nekik a kulcsokat. Ez teljesen egyértelmű volt, hogy nem lesz megoldható, ezért egyrészt megkérdeztük őket, jó lesz-e később? Mondták, hogy persze, semmi gond, akkor délután háromra jönnek.

Aztán felhívtuk a barátnőmet, hogy tudnának-e segíteni fuvarozásban? És természetesen, a saját dolgaikat átszervezve is jöttek, és segítettek. Barátnőm férje nélkül szerintem, ha belepusztulunk sem tudtunk volna időre végezni. De így a két pasi rakodott, mi lányok is segítettünk, amiben csak tudtunk, és három autóval, mindhármon a tetőcsomagtartók is full-ra rakva, két fordulóval sikerült úgy áthozni mindent, hogy kárpitos bútort egyáltalán nem hoztunk el. Ha azt is kellett volna, akkor nem is tudom mi lett volna, mert az 2 nyitható kanapé volt, egy nagy franciaágy, egy fotel és egy ahhoz tartozó másik nyitható kanapé.

Barátnőm nagyon figyelmesen enni is hozott nekünk, még főtt ételt is, jó kis bableveskét, mert nekünk erre se időnk, se lehetőségünk nem volt, hogy kajával foglalkozzunk.

A második fuvar után már rohantunk vissza, hogy háromra oda érjünk, amikor is kiderült, hogy hát az új tulaj bizony még nem tud jönni, majd csak később. Ezért mi még elszaladtunk vásárolni, és még utána is ültünk bő fél órát a kiürített házban és vártuk, hogy megérkezzenek. 

A végén nagyjából este hétre értünk vissza az új házikónkba, ide:

Ez a kert felől a ház. Még kissé élettelen. És ez a kert, amivel lesz dolog bőven:

Mivel közben előző nap megérkezett a nappaliba az ággyá nyitható kanapénk is, így azt még össze kellett rakni este, hogy legyen hova lefeküdnünk.

Nem volt nehéz amúgy, csak három napi költözés után teljesen kimerülve már tényleg csak az utolsó tartalékaink mozgósításával sikerült  végül ágyba kerülnünk.

Azóta pedig vagy ügyeket intézünk, vagy vásárolunk, ami még kell ide, vagy rakodunk, takarítunk, szerelünk, bontunk, festünk és aztán újra ugyanez.

Karácsony izgalmas lesz, de remélem valamennyire sikerül megoldani azt is.

És majd indulhat a felújítási projekt, de arról majd csak legközelebb mesélek.

Befordultunk a célegyenesbe ...

Nos, igen. Eljött ez a hét is. Ez a hét már bizony az a hét. Az utolsó napokat éljük itt. Már megvolt az utolsó péntek, szombat, vasárnap és hétfő is. Lassan, vagy lehet most már azért elég gyorsan, fogynak a napok.

Tegnap és ma reggel, azt hiszem, kicsit, vagy nem is kicsit túlspiláztam a dolgokat, ahogy mondani szokták. 

Az történt, hogy tegnap utalták a házunk vételárának utolsó részletét. Amikor az első részletet utalták, én határozottan úgy emlékszem, hogy még aznap meg is érkezett az utalás. Most viszont semmi. Megkaptuk a banki átutalásról az igazolást, amin csak azt láttam, hogy nincs terhelési nap. Ez kicsit elgondolkodtatott. Szoktam ilyet kitölteni, ezért tudom, hogy mindig kitöltöm azt. Végül felhívtuk a vevőket, hogy nem jött még meg a pénz, lehet ezért a hiányosságért.

Szegények felhívták a bankjukat, többször is beszéltek velük, és a bank a végén közölte, hogy minden rendben van. Az ő számlájukat már megterhelték, és nekünk holnap, azaz ma írják jóvá.

Ezek után vártam nagyon a reggelt, hiszen mi is azt ígértük, hogy még hétfőn tovább utaljuk a pénzt az új házunkért .

A banki mozgásokról mindig kapunk SMS-t. Egész pontosan én kapok SMS-t, általában kora reggel 7 körül. 

Valamiért nagyon idegesített ez az egész átutalás dolog, így írd és mondd éjjel fél kettőtől óránként ébredtem fel. Ja igen, éjfél körül fekszem le. Szóval nem annyira volt pihentető az éjszakám.

Aztán a fél hetes ébredés után már nem is tudtam újra elaludni. Vártam, még az ágyban lustizva, hogy megérkezzen az annyira várt SMS. De nem jött. Már elmúlt hét óra is, és semmi. Végül fél nyolc előtt felkeltem.

Azt hiszem az is idegesített, hogy részben talán túl bátran, vásároltunk már bútorokat. Tudom, persze, ne igyunk előre a medve bundájára, de manapság a bútor vásárlás nem feltétlenül úgy működik, hogy oda megyek, kiválasztom és haza viszem, hanem adott esetben több hetet is várni kell rá. Mi pedig csak azt akarjuk elvinni innen, ami helyett nem akartunk újat venni. Ezért bátorkodtunk előre vásárolni, és tényleg, van ami majd csak február-márciusban lesz meg.

Ezért is idegesített az egész. Hogy előre költekeztünk abból a pénzből, ami még nincs is a kezünkben. No meg azért is, hogy itt ülünk a dobozokon, és a végén az oly annyira precízen megszervezett költözés eltolódik, vagy tudom is én mi történik a végén.

Na, ezek mind a fejemben pörögtek, így hát nem csoda, hogy óránként ébredtem.

Reggeli közben kérdezte a férjem, látván, hogy nem vagyok a topon, hogy mi van?

Mondtam neki, hogy aggódok a pénz miatt. Mondta, hogy nem kellene, hiszen még nincs 8 óra sem, mit vártam. Mondtam hogy de reggel 7 körül már mindig jönnek az SMS-k a terhelésekről.

Enni persze alig ettem, hiszen tiszta ideg voltam, a gyomrom gyűszűnyi volt.

Majd végre 8 előtt 10 perccel megérkezett a várva várt SMS. Végre a számlánkon a pénz. :)

Reggeli után azonnal ültem is a gépbe, hogy utaljam tovább a pénzt, meg volt más utalandó is. Igen, évek óta csak online bankolok, így terveztem ezt is.

Beírom nagyon figyelmesen, név bankszámla szám, összeg. Aláírom? Alá. Aha - ezt csak én gondoltam. Feldobja, hogy technikai hiba. Ekkor még el sem olvastam a teljes feliratot, csak a piros betűs szöveget. Technikai hiba! 

Hogy azt a ..... - mondtam, hiszen már tegnap utalni akartam, ha ma sem tudom feladni a pénzt, akkor megint csak a gond van az időpontokkal.

Próbálom még egyszer. Ekkor már a teljes felugró feliratot elolvastam, mely szerint az összeg nagysága túl lépi a limitet, és ezért nem fogadja el.

Rögtön végig pörgött a fejemen, hogy akkor hogyan tovább? De azonnal el is vetettem azt, hogy ma elutalom a felét, és holnap a másik felét, hiszen már így is épp a határidő szélén táncoltam.

Akkor nincs mese, papír alapon kell megoldani. Szépen kitöltöttem az átutalási megbízást, és nosza, menjünk a bankba. 

A bankos hölgy nagyon kedves és rendes volt. Mondta, hogy a számla csomagunk miatt célszerűbb és főleg olcsóbb lenne online átutalni. 

Mondom neki, hogy az nem ment, azért vagyunk itt.

Mire ő, hogy igen, de ha megfelezem az összeget és két tételben adom fel, akkor pont beleférünk a limitbe.

Ekkor már csak az idő dolgozott bennem, amit láthatott, mert rögtön mondta is, hogy egyrészt van a bankban az ügyfelek részére számítógép, tehát ott rögtön el tudom intézni az online utalást. Másrészt, hogy amennyiben online utalok, akkor még az nap megérkezik a kedvezményezett számlájára a pénz, míg papír alapon csak más nap. És lám, akkor itt a magyarázat arra is, hogy mi miért kaptuk meg csak ma a pénzt, bár az első részlet is így lett feladva.

Szóval hála a banki ügyintézőnek 5 perc alatt elintéztem online az átutalást, és gyorsan fel is hívtuk az eladót, hogy tőlünk elment a pénz.

Azért még ezzel sem volt vége az egész sztorinak, bár már nem a mi idegeinket borzolta a folytatás. Később ugyanis felhívott az eladó, hogy köszöni, megkapta a pénzt, de először, azon túl, hogy nem értette, miért két részletben kapta, de ami jobban zavarta, hogy ő 10 ezer forinttal többre számított, és nem értette miért annyival kevesebb. De elővette a szerződést, és rájött, hogy jól utaltunk. A hitele miatt történt így egyébként, mert oda utaltunk annyival többet, hogy biztosan rendeződjön a tartozása, és a szerződésbe is így lett belefoglalva.

Így hát mára mindenki a pénzénél van, mindenki fizetett mindenkinek. Ügyvédek értesítve. Intézhetik az átírásokat.

Mi pedig ismét lelkes dobozolásba fogtunk, immáron a konyhában raktuk el, amit csak tudtunk. Most már tényleg csak pár tányér, evőeszköz és két főző alkalmatosság maradt elől. Mondjuk nem raktunk még el mindent, mert sajnos a derekam kezdett jelezni, hogy halló, pihenni kell, mert fáradok, de szerintem ma is haladtunk elég jól.

Holnap folyt.köv. És igazából a holnap az utolsó nap, hiszen csütörtökön már indulunk. 

Az nap kapjuk meg a kulcsokat, és amit tudunk áthurcolunk. Vannak dolgok, amiket meg kell vennünk még oda, az is csütörtökön lesz. Az eladó szeretne egy-két közművet is intézni, de meglátjuk belefér-e, mert neki dolgozni kell menni. Én meg remélem, hogy a dobozok nagy részét át tudjuk fuvarozni még az nap.

Aztán pénteken nagyon zsúfolt napunk lesz. Mindent akkorra szerveztünk. 

Reggel nyolcra jön a teherautó, ami átviszi a bútorokat, és minden egyebet, dobozokat stb.

Nyolc és tíz között, remélem, jön a riasztós, hogy leszerelje a jeladót, mert a vevők nem kérik.

Egy órától már várható az egyik bútor érkezése. Ez nagyon meg kell érkezzen, mert azon szeretnénk aludni már az nap, lévén minden kárpitos bútor itt marad. 

És négy órától jönnek a SAT TV-t szerelni. Így estére elvileg már tv-t is nézhetünk. 

Szombaton pedig jövünk vissza végső búcsút venni a háztól, és átadni a kulcsokat az új lakóknak.

Legközelebb azt hiszem már csak az új otthonból jelentkezek, addig bírjátok ki nélkülem. Aztán majd mesélek hogy mi hogy alakult, meg majd jönnek már fotók is.

Varázslatos karácsony

Régen írtam már életem emlékeiről, de most közeledik a karácsony és sokakat már eltölt a várakozás, a készülődés. Nálunk, tudjátok, most éppen a költözés van napirenden, így karácsonyi készülődésre nem jut sem idő, sem alkalom. Sajnos az is tény, hogy mióta a gyerekeink külföldön élnek, és nem tudjuk együtt tölteni az ünnepeket, azóta nincs is nagyon mire készülődni. Praktikusan megoldom internetes vásárlással az ajándékozást, és nagyjából ennyi. Miután sem a férjemnek, sem nekem nincsenek testvéreink, férjem szülei már nem élnek, nekem is csak az anyukám, akivel nem olyan a kapcsolatunk, hogy együtt karácsonyozzunk, így csak kettesben szoktuk tölteni az ünnepeket. És mivel ahogy öregszünk úgy fogy a befogadó képességünk kajailag is, így tényleg nincs arra szükség, hogy napokat a konyhában töltsek sütéssel-főzéssel. 

Ezért a készülődésről nem tudok mesélni. Viszont életünk egyik legjobb karácsonyáról igen.

A mi fejünkben a karácsony családi ünnep, amit családi körben töltünk, és az ünnep napok alatt vándormozgalom indul az országban, és körbe járjuk a nem velünk élő, vagy a 24. estét nem velünk töltő családtagokat is. Az, hogy ezt az ünnepet idegenben töltsük, távol a családtól, az szinte renitens viselkedésnek számít, bár talán egyre többen választják az utazást ilyenkor.

Így történt, hogy egyszer elhatároztam, hogy mivel itthon már alig-alig esik hó, ezért bizony mi elutazunk karácsonyra a Magas Tátrába és ott fogunk ünnepelni.

A gyerekeink még elég kicsik voltak, amikor ezt kitaláltam, így hát szükség volt arra, hogy a teljes karácsonyi "műsor" meglegyen ott is.

Ezért bizony készültem. Sütöttem zserbót, amit magunkkal vittünk. Vásároltam egy mini karácsonyfát, hogy legyen az is. Vettem gyertyákat, amit szintén elraktam és vittünk magunkkal. Szaloncukor természetesen szintén utazott velünk. Mivel 24.-én este is ott voltunk, így a gyerekek ajándékai is becsomagolva utaztak velünk. Amikor hordtam le a kocsiba a csomagolni valót, a férjem kezdetben még megkérdezte, hogy lesz még más is? Később már csak megadóan rakodott. 

Tél lévén, természetesen igen sok helyet foglalt négyünk vastag síruhája, hótaposója is. Dugig raktuk a kocsit, de ahogy lehetőleg mindig, így most sem került csomag az utastérbe, hogy a gyerekek kényelmesen utazzanak.

És végre eljött az indulás napja is, amikor is pattanásig feszült csomagtartóval, de elindultunk Szlovákiába, a Magas Tátrába. A szállásunk a Csorba tó alatt volt, egy kellemes szállodában. 

Térdig érő hóban érkeztünk meg, és kicsit nehézkesen jutottunk el a szálloda parkolójáig, mert egy kisebb és természetesen befagyott tó is volt közvetlenül a szálloda előtt, és valahogy nem találtuk rögtön az utat a hotelhez. De sikerrel abszolváltuk a feladatot, és végre beálltunk a kocsival, ahonnan nem is igen mozdítottuk a következő napokban.

A szálloda egészen kellemes volt. Nem luxus, de kényelmes volt nekünk. A gyerekeknek talán külön élmény volt, hogy egyáltalán szállodában lakunk, hiszen addig inkább csak kempingben, sátorban, lakókocsiban vagy kulcsos házakban voltak szállásaink az utazásaink során. 

Két szobánk volt, egyik a gyerekeké, másik a miénk, felnőtteké. 

Aki ismeri a Tátrát, annak tán jobban elhelyezhető lesz, ha azt mondom, hogy ez a szálloda a tátrai villamos állomása alatt volt. Égig érő sötétzöld fenyők között bújt meg, csodaszép hópaplan alatt. Már ez önmagában álomszép volt. 

Azonban, ha még azt is elmondom, hogy ott létünk pár napja alatt minden áldott nap havazásra ébredtünk, és így minden nap friss hóban indultunk az aznapi kirándulásra, akkor azt hiszem igazán irigylésre méltó volt a helyzetünk.

Itt történt meg a sífutós kalandom, amiről szerintem már meséltem nektek. Síelés by me Ezt el tudjátok olvasni, ezért nem mesélem el újra.

De ha már sport, akkor mesélek a korcsolyázós élményeinkről is. Először is, nem tudok korcsolyázni - sem. Volt persze már korcsolya a lábamon, egyszer-kétszer gyerekkoromban. És egyszer az egyetemi éveim alatt is elmentünk egy barátnőmmel a városligeti műjégre. Mondjuk egyszer sem törtem magam össze, de még sem volt folytatása egyik történetnek sem.

Velem szemben a férjem természetesen tud korcsolyázni. Jól van, ő a kolozsvári park tavának jegén nőtt fel telente. A lányunk is megtanult korcsolyázni, teljesen autodidakta módon. Őt a pasizás vonzotta a műjégre - bocs Kicsim! A fiunknak pedig alsóban volt egy év, amikor a tesi órák a műjégen voltak, és tanultak korcsolyázni. Így neki sem volt idegen terep a jégen csúszkálás.

Miután a szálloda ajánlatában benne volt az ingyenes korcsolyázás, egy napon elballagtunk a szálloda sportszer kölcsönzőjébe, hogy akkor mi szeretnénk korcsolyákat bérelni és korcsolyázni. (A gyerekek öntött műanyag felsőrészű korcsolyái ugyanis már nem fértek be a csomagtartóba.)

A korcsolyákat kiválasztottuk, majd megkértek minket, hogy töltsük még el kicsit az időt a hotelben, és nagyjából egy óra múlva mehetünk. 

Nem mondták, hogy mire kell várnunk, de vártunk, mi mást tehettünk volna. Fogalmunk nem volt merre lehet a koripálya, mert bár naponta jöttünk mentünk a hotel és a Csorba tó között, de sehol sem láttuk. 

Így hát biliárdoztunk várakozásként, majd szóltak, hogy most már mehetünk. Kérdeztük, hol merre van a pálya? Mondták, hogy az út mellett ami felvezet a tóhoz. 

Ahogy mondtam addig semmit nem láttunk ott, csak egy hely volt, ahol teniszpálya volt körbekerítve dróthálóval, de más nem.

Nos, kiderült, hogy a koripálya a teniszpálya. És azért kellett várnunk, mert nagyjából fél méter vastagon állt rajta a hó, amit a mi kedvünkért akkor frissen letakarítottak.

Mire kimehettünk már be is sötétedett. Viszont voltak lámpák a teniszpályához, amit természetesen felkapcsoltak nekünk.

És innentől kérem mindenki vegye elő a vizuális fantáziáját és álljon meg a magasztos, hóval borított fenyők sűrűjében rejtező, vakítóan csillogó friss jegű, kivilágított pálya előtt és képzelje oda magát!

Nem zsúfolt koripálya, nincsenek tömegek, csak mi négyen. Nem áll vastagon a jég és a víz a pályán, hanem makulátlanul csillog-villog, hiszen még teljesen szűz, senki nem érintette a korcsolyája élével.

Azt hiszem kevés ilyen szépséget láttam életemben, mint akkor azt a pályát.

Természetesen én is próbálkoztam ezzel a jeges sporttal, de legfőképpen a családom élvezte ezt a fantasztikus lehetőséget, és boldogan siklottak fel s alá a jégen. 

Szinte végig csak magunk voltunk. Már csak akkor jött egy apa a fiával, amikor mi készültünk eljönni.

Aki szeret és tud korizni, azoknak tényleg teljes szívemből kívánom, hogy egyszer legyen ilyen élményben is részük.

24. napja kétszeres élmény volt számunkra. Egyrészt délelőtt egy fantasztikus kirándulásra mentünk, este pedig karácsonyt kellett varázsolni, a gyerekek kedvéért mindenképpen.

Ezen a napon lányunk kívánságára úgy döntöttünk, hogy felmegyünk a Popradi tóhoz, és útba ejtjük a szimbolikus temetőt is, ami a lányunk kedvenc helye a Tátrában. 

A piros villamossal elmentünk a Popradi tó megállóig, majd onnan gyalogosan indultunk neki. A fiunk még kicsi volt, és nem nagyon rajongott az unalmas gyaloglás ötletéért. Elég nehéz volt őt folyamatosan arra biztatni, hogy de menj csak, majd meglátod milyen szép lesz ott fent. Lássuk be egy hét nyolc éves gyereket még nem nyűgöz le feltétlenül a természet szépsége.

Így elég lassan haladtunk, és tudtam, hogy csak a temető felkeresése fog neki igazi élményt nyújtani, bár akkor még álmomban sem gondoltam volna, hogy olyat, amilyet átéltünk.

A szélesre taposott bár havas turista útról le kell térni Keletre a temetőhöz. Meg is találtuk a táblát, ami mutatta az utat. Igen ám, de láthatóan egyetlen egy nyom sem vezetett arra. Senki nem vállalta a magas hóban, hogy elmenjen ehhez a kis csodához. 

Bennünk is felmerült, hogy nem megyünk oda, de a gyerekek arcán látni az e miatti csalódottságot, arra ösztönzött minket, hogy próbáljuk meg mégis. 

Így a férjem, aki mindig is egy nagy darab, erős férfi volt, elindult előre, mondván tapos nekünk nyomot, és mi menjünk abban mögötte. 

A főútról először egy teljesen sima és nyílt terep van. Itt csak a magas hó volt az akadály, de azt ahogy írtam megoldottuk. Miután sikerült ezen a nyílt szakaszon átjutnunk, elértünk az erdő széléhez. 

Itt már a Tátra csúcsairól fújó szél annyira erős volt, hogy szembe fordulva vele szinte levegőt sem kaptunk. A fiam belém bújva várta amíg az apja azt kereste merre is mehetnénk tovább. 

Ekkor már volt bennem egy kicsi félsz, hogy lehet még sem kellene arra menni. 

Nem tudom mi volt az ami mégis felbátorított, mert a végén neki indultunk az ösvénynek, amiből semmi nem látszott a magas hó alatt.

Csúszkáltunk térdig süllyedtünk a hóban, de végül elértük a sziklás oldalt, ahol maga a temető van. Szerencsére ott a le föl vezető ösvények mentén végig van korlát, mert bizony nyáron sem feltétlenül könnyű ott közlekedni, így volt miben kapaszkodnunk, és olykor a fenekünkön csúszva érkeztünk le egy-egy csúszósabb lejtőn. De ez igazából vicces volt, és a hó alatt megbújó sok színes kopjafa, és zászlócska tényleg igéző látvány.

Sajnos téli képet nem találtam, de képzeljétek el ezt hóval borítva.

Miután bejártuk az egész temetőt, és azon kezdtem gondolkodni, hogy egy-egy meredekebb ám igen csúszós helyen hogy mászunk vissza, úgy döntöttünk, hogy nem megyünk vissza, hiszen az északi felén kijutva van turista út a Popradi tóhoz, és a turista házhoz is. Kiérve az erdős rész szélére már látható is volt a nem túl messze lévő ház, így a turista jelzések mellett az irányt is jól láttuk. 

Igen, azt nem mondtam, hogy a szél és a hideg mellett ragyogó napsütéses idő volt.

Meg is indultunk az ösvénynek hitt úton, amikor is ropp .... és a lányunk térdig süppedt a hóba. Nagy nehezen kievickélt, lépett még egyet, és ismét elsüllyedt. 

Nem tűnt túl hosszúnak az a terep, ahol ilyen vastag volt a hó, ezért ekkor még nem adtuk fel, és a kis okos négykézlábra ereszkedett, mondván így kisebb a súly és talán sikerül neki átevickélni. Haladt is, bár nem túl gyorsan. 

Aztán indult az apja is, hogy legyűrje ezt a szakaszt. Nem jutott túl messzire, amikor is konkrétan derékig süllyedt el a hóba, és képtelen volt kimászni. Nem volt ugyanis egyetlen egy fa, vagy szikla vagy bármi a közelében, amiben meg tudott volna kapaszkodni. Néhány vékony bokorvessző benyúlt ugyan a területre, de az még egy gyerek súlyát sem tudta volna megtartani, így bizony ekkor már nagyon kétségbe estem, hogy most mi lesz? A lányom a túl felén ennek a veszélyes szakasznak. A kicsivel én az elején. Őt nem hagyhatom ott egyedül, és különben sem túl nagy az esély, hogy én átjussak ezen a szakaszon. Viszont a férjem ott áll derékig a hóba süppedve és képtelen megmozdulni.

És itt jön azért az a rész, ami a helyzet súlyossága ellenére ott is igen csak komoly nevetésre ösztönzött minket. Mert persze nem adta fel a párom, és nem várt a csodára sem, hanem elkezdett iceregni-ficeregni a lyukban, pont úgy ahogy a rajzfilmekben a kukac mászik ki az almából, és addig addig tekerte csavarta magát, amíg egyszer csak végre kigurult a felszínre. 

Tényleg azt kell mondjam, hogy életveszélyes volt a helyzet, mert ráadásul rajtunk kívül senki nem járt ott, senki nem tudta hogy oda mentünk, szóval nem igen kerestek volna minket, ha nem szabadulunk ki, de a férjem küzdelmét látva mi gurultunk a nevetéstől. De azt hiszem jobb is volt ez így mindenkinek, sokkal jobb volt, mintha pánikba estünk volna.

Igen ám, de azért a történet nem volt ilyen egyszerű, mert az egyik lábáról a hótaposó a hó foglya maradt. Mezítláb pedig komoly gond lett volna lejutni  a hegyről decemberben, hóban, fagyban. Így nem volt mit tenni, minthogy hosszú percekig hasalt a lyuk mellett a párom és kotorászott a mélyben úgy hogy persze látni nem látott semmit, hiszen a hó azonnal visszavette a helyet, ahogy ő onnan kikerült. De hála az égnek, siker koronázta az erőfeszítéseit, és meglett a csizma is.

Innentől már csak azt kellett megoldani, hogy visszajusson hozzánk, mert ekkorra már feladtuk, hogy itt jussunk át és érjünk fel a tóhoz. Csúszkálva, fekve, a hóban evickélve azonban végre stabil terep volt a lába alatt.

Ám aki figyelt az tudja, hogy ezzel még nem értek véget a kalandok, és ijesztő helyzetek, hiszen a kislányunk ennek a szakasznak már a túl felén várta, hogy mi is átjussunk. A négy-kézlábas módszer ekkor már nem működött. Minden mozdulatnál vállig süppedt a hóba. Így a végén konkrétan bukfencezve, gurulva, mint egy nagy hólabda sikerült leküzdenie a veszélyes helyet.

Ezek után úgy gondoltuk, ennél még a temetőn át visszaküzdeni magunkat is jobb lesz, mint itt az életünket kockáztatva. És igen, kúsztunk, másztunk, csúsztunk és a végén sikerült visszajutnunk a sűrűn járt turista útra, ahol már simán felsétáltunk a turistaházig, hogy megebédeljünk.

Ebéd után indultunk vissza a hotelhez. Hosszú, unalmas gyaloglásnak ígérkezett. Bevallom én eddigre már rettentően el is fáradtam, valószínűleg az idegeskedés is rátett egy lapáttal. Így bármilyen furcsa a fiam csalogatott le a hegyről. Ő nem tudom honnan merítette akkor az erejét, az eltökéltségét, de úgy ment előre, mint egy kis tank, és amikor látta, hogy én kínlódok, bukdácsolok, akkor mindig visszajött hozzám és mesélt nekem. Az egész hosszú úton mesélt egy általa kitalált ám nagyon kedves történetet. És folytatta mindaddig amíg le nem értünk a hegyről. Ezt köszönöm neked most is!

És bizony ez az este volt az ajándékozás estéje is. Így előre küldtem a családot a vacsorához az étteremben, és én nagy ügyesen kivettem a kis fenyőt, kikészítettem a gyertyákat, a zserbót, a szaloncukrot és kitettem az ajándékokat is a gyerekek szobájában, majd követtem a famíliát én is.

Azt elfelejtettem elmondani, hogy egészen eddig a fiunk folyamatosan azt kérdezte tőlünk, hogy lesz-e fenyőnk, lesz-e ajándék. És mi mindig azzal bosszantottuk, hogy a fenyő kint van a hegyen, meg a szálloda mellett és azt nem tudjuk bevinni, és hogy az ajándék maga az utazás.

Szóval már mind a négyen lent ültünk és vacsoráztunk az étteremben, néztük a műsort, amit adtak azon az estén, amikor is megszólalt kisebbik gyermekünk, hogy neki sürgősen mehetnékje van, ugyan adjuk már oda neki a szoba kulcsot, hogy felszaladjon. Teljesen naivan adtam oda, hogy rendben, menj, és várunk itt lent. Már elment a drága gyermek, amikor belém hasított, hogy oda a meglepetés, hiszen most felmegy, és meg fog látni mindent. És persze kis rafinált volt, mert amikor visszajött nem szólt egyetlen szót sem, hogy bármit is meglátott volna, pedig nehéz lett volna nem, de azért az arcán ott volt a boldog mosoly, hogy na ugye, mégis megvan minden.

Végül persze felvonultunk mindannyian, és a gyerekek örömmel bontogatták a csomagokat, na és persze mi is, mert azért magunknak is csempésztem oda meglepetést, és csoda szép esténk lett.

Évekkel később emlegették a gyerekek ezt a karácsonyt, hogy bizony ez volt életük legszebb emléke. Bennem is így él ez az ünnep, hóval, égig érő méltóságteljesen álldogáló fenyőkkel, a hótól mély csönddel a világban, míg bent finom meleg van, süti illat, gyertya fény és két boldog gyermek arca.

Boldog karácsonyt mindenkinek!