Évfordulók

Bocsánat, hogy így eltűntem, már ha egyáltalán hiányoztam valakinek, de annyi minden volt az elmúlt időszakban, és volt amiről írtam volna, volt amiről nem, így aztán mindig úgy alakult végül, hogy nem írtam semmiről. Abban viszont kifejezetten biztos voltam, hogy ma írni fogok. Miért pont ma? Ma egy éve hogy itt lakunk. Ezért!

Biztosan van aki emlékszik arra, hogy mennyire nehezen vettem magam rá erre a költözésre. Nagyon sok álmatlan, vagy éppen átsírt éjszaka volt mögöttem, amikor is végül el tudtam dönteni, hogy rendben, adjuk el azt a házat ahol addig éltünk, és költözzünk el. Hű olvasóim azt is tudhatják, hogy erre egy devizahitel miatt volt szükség, mert ha nem lépjük ezt meg, akkor nagyon nagy bajba kerültünk volna idén ősszel, amikor lejárt volna az árfolyamgát. Így hát megtörtént az, amire nem készültem, meghirdettük a gyömrői házunkat, és gőzerővel neki fogtunk új otthont keresni.

Többen kérdezték, hogy lakásban nem gondolkodtunk-e, és azt kell mondjam, hogy de, gondolkodtunk. De mivel 28 évvel ezelőtt úgy alakult az életünk, hogy családi házba költözhettünk és onnantól a kert az életünk része lett, ezért nagyon gyorsan el is vetettük ezt a gondolatot, és milyen jól tettük. Amíg bírjuk a kerti munkát, addig nem való nekünk a lakás.

Ma egy éve már mindenünk össze volt csomagolva. Túl voltunk tengernyi selejtezésen, a bútorok kiürítve, ha lehetett szétszedve várták a fuvarozókat abban a házban, ahol leéltünk 17 évet, de ami így összecsomagolva már nem tűnt többé otthonnak, csak egy háznak. 

Meséltem tavaly a viszontagságokról a költözésünkkel kapcsolatban, arról hogy jóval kisebb kocsit küldött a fuvarozó, és hogy a barátnőmék segítsége nélkül igen nagy bajban lettünk volna. Ezt azóta is csak köszönni tudom neki és a férjének.

Így erről most nem fogok mesélni újra, akit érdekel itt megtalálja: költözés

Most inkább az azóta eltelt évről mesélnék, bár született jó pár poszt erről is az év során. Most már bevallhatom, hogy kicsit tartottam az új helytől. Tartottam tőle, mert ez bár nem a legkisebb falu a világon, de lássuk be, nem túl nagy, még 3000 lakosa sincs. Így bizony itt szinte mindenki ismer mindenkit, mindenki tud mindenkiről és mi még soha nem éltünk ilyen közegben, és kicsit féltem, hogy vajon befogadnak-e minket? 

Szerintem mi nem vagyunk egyébként rossz szomszédok. Nem rendezünk nagy zajos bulikat hétről hétre, nem csinálunk szemetet a környezetünkben, sőt, még ha a munka okoz zajt azt is igyekszünk olyankor csinálni, amikor kevésbé zavaró. Mára már nincs kutyánk sem, aki gondot okozhatna a szomszédoknak. Mindig azon voltunk, hogy bár legyen tele a kert növényekkel, de csak is úgy, hogy az gondot ne okozzon a szomszédnak. Gyömrőn sajnos sikerült egy-két futónövényt a kerítés mellé ültetnünk, de minden ősszel és olykor nyáron is visszavágtuk ezeket, hogy ne másszák be teljesen a szomszéd kerítés melletti kis házát. Úgy gondolom udvarias, barátságos a viselkedésünk is, így hát ez sem okozhat gondot. 

Mindezzel együtt azért féltem kicsit. Az előző lakótól kaptunk némi információt a szomszédokról, de azt hiszem ez első sorban az ő kapcsolataikat jellemezte és nem jelentett semmit a mi jövőnket illetően. 

Eleinte nem is sokat találkoztunk az itt élőkkel, hiszen tél volt, senki nem nagyon ment az utcára, a kertbe meg pláne nem. Aztán hosszabb időre el is utaztunk még februárban. Igaz eddigre már egész jó viszonyban voltunk a postásunkkal, aki a mai napig a legszuperebb postás hölgy, és a helyettesével is jó volt a viszony. 

Természetesen a közvetlen szomszédokkal is köszöntünk egymásnak, ha összefutottunk az utcán, de az igazi kapcsolatok a tavasz eljöttével kezdtek épülni.

Az is tény, hogy ez valójában igen korán volt, mert márciusban indult meg nálunk a fürdőszoba felújítása, így nagy volt a nyüzsgés, a forgalom nálunk, hát több esély volt arra is, hogy összetalálkozzunk valakivel.

Azt hiszem mindenki érdeklődve figyelte a történéseket, hiszen idegen, új emberek voltunk, és mert régen nem történtek ekkora dolgok ezen a házon.

Mi nyitottak voltunk, szívesen elmondtuk és a végén meg is mutattuk a végeredményt. Erről sem írok most, mert ezt is mind elmeséltem már nektek itt: Felújítás ezerrel

Miután a fürdőszobán túl estünk már indulhattunk is a kertbe. Tengernyi munka várt ránk, ill. nagyobb részt a férjemre, mert a fizikai munkák javát ő végezte, ez tény. Bontottunk, bontottunk, sittet vitettünk el, bokrokat irtottunk, szemetet hordtuk ki, ami a kertben maradt, rengeteg fa épület vált a rombolás áldozatává, viszont minden faanyagot újrahasznosítottunk és ez így ment napról napra. 

Ekkor derült ki, ami számomra ugye idegen volt, bár természetesen sokszor hallottam már róla, hogy itt bizony mindenki tud mindent. Egy szép napon ugyanis egy alapvetően teljesen idegen idősebb férfi, aki még csak nem is lakik a szomszédunkban kérdezett rá, hogy na leromboltunk már mindent amit akartunk? Vajh honnan tudta, mikor a háztól nem látni be a kert azon részeibe ahol a rombolások történtek? 

Persze nincs ezzel semmi baj, minket nem zavar. Úgy gondoljuk semmi olyat nem tettünk, teszünk, ami rossz hírünket keltené. És ez a nyár folyamán be is bizonyosodott.

Mert mi követ mindent rombolást? Persze, az építés. És ez így volt nálunk is. Gőz erővel fogtunk bele a kertünk átalakításába olyanná, amilyennek mi szeretjük. Sokat meséltem erről is, sok fotóval illusztrálva.

És azt hiszem ekkor kezdte mindenki azt látni, hogy igen, sokat romboltunk, de csak azért, hogy aztán valami szépet építsünk. Ekkor derült ki az, hogy bizony nem lusta városi népség vagyunk, aki ide tolakodott, hanem dolgos, szorgalmas emberek, különösen az én drága férjem. Ő nyáron minden reggel már 4-5 között a kertben volt, és ott köszöntek jó reggelt egymásnak a nagyon kedves szomszédasszonyunkkal. Rendszeresen találkoztunk a többi szomszéddal is a kerítések mellett, és lassan alakult a bizalom, a jó kapcsolat. Sok-sok kedves gesztusban volt részünk mindenkitől, sok segítséget is kaptunk. Egyetlen rossz dolgot sem tudnék említeni az eltelt időszakról, és ezt teljesen őszintén mondom. Mi itt csak jót és figyelmet kaptunk. 

Érdekes dolog ez a kapcsolat egyébként, mert Gyömrőn az ott leélt 17 év alatt nem lett ilyen kapcsolatunk senkivel. Jó viszonyban voltunk, elbeszélgettünk ott is a szomszédokkal, ha éppen összefutottunk, de ennyi. Itt egyetlen év eltelte után azt kell mondjam sokkal közelebbi a kapcsolat. És amiért ez érdekes. Gyömrőn a kerítésünk az egyik szomszéd felé hullámpala volt, a másik oldalon is volt pala, ill. volt magas beton kerítés. A hátsó szomszéd felé a 4-5 m magas tuja sor zárta le a kertet. Csak az utca felé volt nyitott a kerítésünk, egyébként körbe voltunk zárva. 

Itt minden kerítés drótháló. Nyitott könyv mindenki élete a kertben a másik felé. És ez talán minket is nyitottabbá tesz. Nyáron nincs olyan nap, hogy legalább egyik szomszéddal ne beszélgetnénk. Mert előbb utóbb megjelenik valaki a kertben, és az ember átköszön, és rákérdez hogy mi újság, mit csinál épp a szomszéd, és aztán ebből beszélgetés lesz. Én pedig nagyon élvezem mindezt. 

Kedves Szomszédaim, ha olvasnátok ezt, nagyon köszönöm nektek ezt az évet, és azt is, hogy így fogadtatok minket, és hogy talán nyugodtan kimondhatom befogadtatok minket. 

Már bizony alig várom a tavaszt, hogy mehessünk a kertbe és folytatódjon az ami idén nyáron elkezdődött.

Szóval igen, eltelt egy év. A félelmeim elmúltak, sőt! Remekül érezzük magunkat itt. Szeretjük a házat, mert nekünk sokkal jobb elrendezésű, mint ami volt. Szeretjük a kertet és alig várjuk hogy majd teljes szépségében kibontakozzon. És szeretjük Zsámbokot is. Itt csend van, nyugalom van. Tény, a mi életvitelünk alapján kicsit messze van dolgoktól, de amíg kocsit tudunk vezetni, addig ez sem probléma. Tudom, hogy a barátaink számára is messzebb kerültünk, de ha valóban a barátaink és kíváncsiak ránk, akkor eljönnek idáig is utánunk. Nem mellesleg van aki kifejezetten még az utat is imádja ami idáig vezet, és tényleg nagyon szép. Azt gondolom, hogy végül is jó döntést hoztunk. Megszabadultunk egy nagyon-nagyon nyomasztó és veszélyes tehertől, és egy nagyon klassz házat, kertet, települést és szomszédságot adó helyre kerültünk. Nem bántam meg a költözést egyetlen percre sem. 

A címben többes számban van az évforduló, nem véletlenül. Ám kissé hosszúra sikeredett ez a bejegyzés már így is, ezért a másikról majd egy másik posztban fogok írni, és rajta leszek, hogy ez gyorsabban szülessen meg, mint ez a poszt. 

Hogyan lesz a házból otthon?

Többen is kérdezték már, hogy érzem magam az új házban, az új településen? Egy hete már, hogy itt élünk, de nem tudnék rá igazából még mit felelni. Furcsa. Még idegen minden.

Ez a harmadik ház, amelyben lakunk. 

Az elsőt a férjemmel ketten építettük fel. Az első kapavágástól, az utolsó kúpcserép felrakásáig. 6.000.- forinttal vágtunk neki anno az építkezésnek, hogy végre saját otthonunk legyen. Így hát kész tervet vettünk, kereken 2.000.- forintért. Azóta is látok olyan típusú házat.

Így bár nem mi találtuk ki, mi hol legyen a házban, de mégis magunkénak éreztük, hiszen a tervet mi választottuk, és mi is építettük fel. Ott azt hiszem rögtön otthon éreztem magam, még akkor is, ha nyilvánvalóan kezdetben ott is meg kellett találni mindennek az ideális helyét, és nekünk is meg kellett tanulni, mi hol van.

Tíz évet éltünk ott. Először azt gondoltuk, milyen jó lesz, ha már ott élünk sokkal könnyebben folytatjuk majd az építkezést, hiszen igazából befejezni nem sikerült a házat. De mivel előtte két éven át minden hétvégét, és szabadságot ott töltöttünk azzal, hogy malter keverünk, és falat rakunk, vagy épp betonozunk, így igazság szerint utána évekig ránézni sem tudtunk ilyesmire.

Ezzel együtt azért csináltunk még dolgokat, és bár nagyon picurka kertünk volt, azt is igyekeztünk széppé tenni.

Aztán jött a pillanat, amikor eldöntöttem, eladjuk, és elköltözünk Budapestről vidékre. Addigra a házon lévő hitelt, ami az építkezéshez kellett már kifizettük.

Két hét alatt eladtam a házat, és három hónap elteltével beköltöztünk az új házunkba, Gyömrőn. A városhoz volt némi kötődésem egy gimis barátnőm révén, de igazából nem volt direkt megcélozva a városka. Ám ott találtuk meg azt a házat, ami minden szempontból megfelelt az elképzeléseinknek. A város szélén volt, csodás panorámával. Volt három hálószoba. És a budapesti házhoz képest nagyságrendekkel nagyobb kert is volt.

Ez volt az első olyan ház, amit más épített, amiben előttünk már mások is laktak, és amit így kellett otthonná alakítani. Furcsa volt az is. Kezdetben sokáig idegenkedtem az egésztől, függetlenül attól, hogy a szempontjainknak megfelelt. Zavart, ha arra gondoltam, hogy pl. a kádat előttünk már mások is használták, még akkor is, ha mi csak tusolni álltunk bele. 

Ott is felújítással kezdtük, mert minden helyiséget kifestettünk, és a szőnyegpadló helyett mindenhova laminált padló került.

Új bútorokat vásároltunk, és lassan berendezkedtünk. Így vált a ház lassan az otthonunkká, és már csak nagyon ritkán jutott eszembe, hogy mások is éltek már ott.

A kertet is beültettük és egyre többet gyönyörködtünk benne, élveztük, hogy a kertben fogadhatunk vendégeket, sütögethetünk, vagy éppen bográcsozhatunk.

Érdekes módon a városhoz igazából nem sikerült kötődnünk. Talán mert Budapesthez kötött a munkánk, és mert vásárolni is inkább nagyobb üzletekbe jártunk, de valójában csak az utolsó években ismertem meg, hogy egyébként mennyi mindent el lehetne intézni ott helyben is.

Tizenhét évet éltünk le az egykor idegen, ám a végére otthonunkká vált házban.

Ezt a házat anno hitel mentesen, készpénzért vásároltuk. De mert meg akartuk csinálni a Kft.-nket, ezért évekkel később felvettünk egy CHF hitelt, ami nyilván a többi svájci frankos hitel sorsára jutott. Egyre magasabb törlesztő részletek, könnyítés kérések, forintosítás, és annak egyértelművé válása, hogy nem fogjuk tudni visszafizetni, csak ha eladjuk a házat.

Nem részletezem hogy jutottunk el a végső döntésig, mert szerintem már írtam róla. A lényeg, hogy sikeresen lebonyolítottuk ezt is. A házat gyorsan sikerült eladni, hamar találtunk másikat, amit megvehetünk, és a hiteltől is megszabadultunk.

És most itt vagyunk. Újra egy olyan épületben, amit nem mi építettünk, nem úgy alakították, ahogy mondjuk mi tettük volna, egy olyan házban ahol éltek előttünk már többen is, bár egy családé volt végig. 

Így most megint azt érzem, hogy minden olyan furcsa. Annak ellenére, hogy az elvárásainknak igazából szinte teljesen megfelel. Kellő számú helyiség van benne, remek beosztással minden az előszobából nyílik. Sok melléképület van, amik igazán használhatóak lesznek. És itt is lehet rögtön lakni, hiszen a család, aki eladta itt élt, és innen költözött el. De természetesen komoly felújítások várnak ránk, amik egy részével majd megküzdünk, de lesz, amit szakemberre bízunk. 

Óriási előny, hogy a házat ismét készpénzért vettük, nincs rajta hitel, és remélem soha többet nem is lesz arra szükségünk, hogy hitellel terheljük. 

És mégis. Igazából még arra gondolni is furcsa, hogy ez a miénk. Úgy ahogy van. 

Még nem találunk szinte semmit, a szobákat sem. Igaz, szinte minden tele van halmozva dobozokkal, szétszedett bútorokkal, és hogy élni tudjunk, és haladjunk a berendezkedéssel, ezért ezek a dobozok, bútorok folyamatosan változtatják a helyüket is, így ha ma megtaláltunk valamit, egyáltalán nem biztos, hogy holnap is ott lesz. Nem mondom, ez okoz gondot rendesen.

Ráadásul már messze nem vagyunk olyan fiatalok sem, így hát sokkal jobban fáradunk. De mondjuk tegnap megállás nélkül mentem fel a negyedik emeltre anyukámhoz, míg akár csak egy hónapja is ebbe mindig bele akartam halni.

Valójában minden helyiséget fel akarunk újítani, vettünk már új bútorokat is, még sok meg sem érkezett, de nem is baj. Így van dolog bőven.

Nem igen érek rá közben azon töprengeni, hogy itthon érzem-e már magam. Mégis a kérdések hatására azért néha elgondolkodok, hogy hogy is volt ez korábban? És tudjátok mi a fura? Nem ötlenek fel emlékképek a gyömrői, tehát az ez előtti házunkról, hanem a legelsőben látom magunkat. Pedig Gyömrőn majd kétszer annyi ideig éltünk, mint itt. Nem tudom ennek az okát, de mégis így van.

Kérdezték már, hogy és a település? Na arra végképp semmit nem tudok mondani. Ez itt egy kis település, de tél van, hideg van, és egész nap dolgunk van a házban. Így nem tudok még sehogy viszonyulni a helyhez. Egy dolog pozitívan érintett, hogy első nap, amikor a postaládát szereltük fel, jött a postás és bemutatkozott. Jöttek épp szomszédok, vagy legalább is az utcában lakók és ők is kedvesen fogadtak. Remélem ez így is marad, és nyáron talán jobban sikerül a falu életébe asszimilálódni.

Kavargó érzések, amikkel legjobban le tudnám írni, hogy egyelőre hogy érzem magam itt. Bár a rengeteg munka miatt nem igen van időm ezekre sem, mert ha éppen nem csinálunk valamit, akkor szinte azonnal elalszok.

Azért karácsonyfát állítottunk mi is. Barátnőm jóvoltából még egy kis beigli és süti is került a fa alá. Remélem a következő karácsonyt már teljes díszben tudjuk ünnepelni.

Boldog karácsonyt kívánok Mindenkinek!

A ház, amelyből otthont varázsolunk ...

Sziasztok!

A legutóbbi bejegyzés óta eltelt, több mint egy hét. Ez alatt az idő alatt túl estünk a költözésen. Nem az első volt életünkben, de azért nagyon kemény volt.

Először is az évek során a sok selejtezés, ajándékozás ellenére is tengernyi holmink gyűlt össze. A dobozok csak gyűltek, gyűltek és még mindig nem láttuk a végét.

Még jóval egy hónappal a nagy nap előtt már megkértük a volt tulajt, hogy engedje meg, hogy hozzunk pár holmit. Akkor áthoztunk rengeteg dobozt, ami a nyári konyhában kapott helyet.

Aztán múlt héten csütörtökön volt a kulcsátadás. Ekkor ismét hoztunk sok dolgot, két kocsival, úgy hogy a tetőcsomagtartó is meg volt rakva. Aztán fordultunk még egy kört.

Maga a nagy nap pénteken volt. Már jó előre megrendeltük a fuvart, részletesen megadva mennyi holmink van. A fuvarozó közölte, hogy rendben, akkor egy 7,5 tonnás autót küld, és annak ennyi és ennyi a díja.

Ehhez képest péntek reggel megjelent egy 3,5 tonnás kis kocsi, de legalább hosszított felépítménnyel. Mikor a férjem reklamált, közölte a sofőr, hogy sorry, a nagy kocsi nem indult, de sebaj, majd fordulunk ezzel kettőt.

Mondta a férjem, hogy rendben, de ő egy fuvart fizet, mert egyet rendeltünk. Ja hát az úgy nem OK - mondták.

Próbálta hívni a főnököt az ember, de az istenért nem vette fel, szinte egész nap.

Így, mivel mindenképpen jönni kellett, abban maradtunk, hogy akkor ami csak felfér és ami nem szállítható személyautóval, azt mind felrakják a kocsira. És miközben úgy érezzük a főnök nagyon nem volt korrekt, a sofőr és a két segítsége mindent megtett, hogy amit csak lehet felrakják a kocsira. Három órán át rakodtak, centiztek, míg végre indulásra kész lett a kocsi.

Előtte még történt némi malőr, ugyanis engem megkértek álljak félre a kertben a kis autóval, ami totálisan körbe volt fagyva, és bár csak centizve próbáltam hátra félre állni, a végén sikerült megtámasztanom a kertben az akácfát, és abban a pillanatban a hidegtől megfeszült hátsó szélvédő berobbant. Mit mondjak, ez még nagyon hiányzott. Fóliával ragasztottuk szegényt körbe, hogy lehessen vele jönni-menni.

Természetesen megraktuk mindkét személyautót is, aztán start az új házhoz, ami most már nem titok Zsámbokon van, Gödöllő közelében.

A lerakodás további két óra volt. A fiúk nagyon szépen tették a dolgukat, és mire befejezték ennél sokkal zsúfoltabbak lettek a helyiségek.

Ám még rengeteg holmink maradt a régi házban, és másnap délelőtt 11-re volt időpont egyeztetve az új tulajjal, hogy átadjuk nekik a kulcsokat. Ez teljesen egyértelmű volt, hogy nem lesz megoldható, ezért egyrészt megkérdeztük őket, jó lesz-e később? Mondták, hogy persze, semmi gond, akkor délután háromra jönnek.

Aztán felhívtuk a barátnőmet, hogy tudnának-e segíteni fuvarozásban? És természetesen, a saját dolgaikat átszervezve is jöttek, és segítettek. Barátnőm férje nélkül szerintem, ha belepusztulunk sem tudtunk volna időre végezni. De így a két pasi rakodott, mi lányok is segítettünk, amiben csak tudtunk, és három autóval, mindhármon a tetőcsomagtartók is full-ra rakva, két fordulóval sikerült úgy áthozni mindent, hogy kárpitos bútort egyáltalán nem hoztunk el. Ha azt is kellett volna, akkor nem is tudom mi lett volna, mert az 2 nyitható kanapé volt, egy nagy franciaágy, egy fotel és egy ahhoz tartozó másik nyitható kanapé.

Barátnőm nagyon figyelmesen enni is hozott nekünk, még főtt ételt is, jó kis bableveskét, mert nekünk erre se időnk, se lehetőségünk nem volt, hogy kajával foglalkozzunk.

A második fuvar után már rohantunk vissza, hogy háromra oda érjünk, amikor is kiderült, hogy hát az új tulaj bizony még nem tud jönni, majd csak később. Ezért mi még elszaladtunk vásárolni, és még utána is ültünk bő fél órát a kiürített házban és vártuk, hogy megérkezzenek. 

A végén nagyjából este hétre értünk vissza az új házikónkba, ide:

Ez a kert felől a ház. Még kissé élettelen. És ez a kert, amivel lesz dolog bőven:

Mivel közben előző nap megérkezett a nappaliba az ággyá nyitható kanapénk is, így azt még össze kellett rakni este, hogy legyen hova lefeküdnünk.

Nem volt nehéz amúgy, csak három napi költözés után teljesen kimerülve már tényleg csak az utolsó tartalékaink mozgósításával sikerült  végül ágyba kerülnünk.

Azóta pedig vagy ügyeket intézünk, vagy vásárolunk, ami még kell ide, vagy rakodunk, takarítunk, szerelünk, bontunk, festünk és aztán újra ugyanez.

Karácsony izgalmas lesz, de remélem valamennyire sikerül megoldani azt is.

És majd indulhat a felújítási projekt, de arról majd csak legközelebb mesélek.

Befordultunk a célegyenesbe ...

Nos, igen. Eljött ez a hét is. Ez a hét már bizony az a hét. Az utolsó napokat éljük itt. Már megvolt az utolsó péntek, szombat, vasárnap és hétfő is. Lassan, vagy lehet most már azért elég gyorsan, fogynak a napok.

Tegnap és ma reggel, azt hiszem, kicsit, vagy nem is kicsit túlspiláztam a dolgokat, ahogy mondani szokták. 

Az történt, hogy tegnap utalták a házunk vételárának utolsó részletét. Amikor az első részletet utalták, én határozottan úgy emlékszem, hogy még aznap meg is érkezett az utalás. Most viszont semmi. Megkaptuk a banki átutalásról az igazolást, amin csak azt láttam, hogy nincs terhelési nap. Ez kicsit elgondolkodtatott. Szoktam ilyet kitölteni, ezért tudom, hogy mindig kitöltöm azt. Végül felhívtuk a vevőket, hogy nem jött még meg a pénz, lehet ezért a hiányosságért.

Szegények felhívták a bankjukat, többször is beszéltek velük, és a bank a végén közölte, hogy minden rendben van. Az ő számlájukat már megterhelték, és nekünk holnap, azaz ma írják jóvá.

Ezek után vártam nagyon a reggelt, hiszen mi is azt ígértük, hogy még hétfőn tovább utaljuk a pénzt az új házunkért .

A banki mozgásokról mindig kapunk SMS-t. Egész pontosan én kapok SMS-t, általában kora reggel 7 körül. 

Valamiért nagyon idegesített ez az egész átutalás dolog, így írd és mondd éjjel fél kettőtől óránként ébredtem fel. Ja igen, éjfél körül fekszem le. Szóval nem annyira volt pihentető az éjszakám.

Aztán a fél hetes ébredés után már nem is tudtam újra elaludni. Vártam, még az ágyban lustizva, hogy megérkezzen az annyira várt SMS. De nem jött. Már elmúlt hét óra is, és semmi. Végül fél nyolc előtt felkeltem.

Azt hiszem az is idegesített, hogy részben talán túl bátran, vásároltunk már bútorokat. Tudom, persze, ne igyunk előre a medve bundájára, de manapság a bútor vásárlás nem feltétlenül úgy működik, hogy oda megyek, kiválasztom és haza viszem, hanem adott esetben több hetet is várni kell rá. Mi pedig csak azt akarjuk elvinni innen, ami helyett nem akartunk újat venni. Ezért bátorkodtunk előre vásárolni, és tényleg, van ami majd csak február-márciusban lesz meg.

Ezért is idegesített az egész. Hogy előre költekeztünk abból a pénzből, ami még nincs is a kezünkben. No meg azért is, hogy itt ülünk a dobozokon, és a végén az oly annyira precízen megszervezett költözés eltolódik, vagy tudom is én mi történik a végén.

Na, ezek mind a fejemben pörögtek, így hát nem csoda, hogy óránként ébredtem.

Reggeli közben kérdezte a férjem, látván, hogy nem vagyok a topon, hogy mi van?

Mondtam neki, hogy aggódok a pénz miatt. Mondta, hogy nem kellene, hiszen még nincs 8 óra sem, mit vártam. Mondtam hogy de reggel 7 körül már mindig jönnek az SMS-k a terhelésekről.

Enni persze alig ettem, hiszen tiszta ideg voltam, a gyomrom gyűszűnyi volt.

Majd végre 8 előtt 10 perccel megérkezett a várva várt SMS. Végre a számlánkon a pénz. :)

Reggeli után azonnal ültem is a gépbe, hogy utaljam tovább a pénzt, meg volt más utalandó is. Igen, évek óta csak online bankolok, így terveztem ezt is.

Beírom nagyon figyelmesen, név bankszámla szám, összeg. Aláírom? Alá. Aha - ezt csak én gondoltam. Feldobja, hogy technikai hiba. Ekkor még el sem olvastam a teljes feliratot, csak a piros betűs szöveget. Technikai hiba! 

Hogy azt a ..... - mondtam, hiszen már tegnap utalni akartam, ha ma sem tudom feladni a pénzt, akkor megint csak a gond van az időpontokkal.

Próbálom még egyszer. Ekkor már a teljes felugró feliratot elolvastam, mely szerint az összeg nagysága túl lépi a limitet, és ezért nem fogadja el.

Rögtön végig pörgött a fejemen, hogy akkor hogyan tovább? De azonnal el is vetettem azt, hogy ma elutalom a felét, és holnap a másik felét, hiszen már így is épp a határidő szélén táncoltam.

Akkor nincs mese, papír alapon kell megoldani. Szépen kitöltöttem az átutalási megbízást, és nosza, menjünk a bankba. 

A bankos hölgy nagyon kedves és rendes volt. Mondta, hogy a számla csomagunk miatt célszerűbb és főleg olcsóbb lenne online átutalni. 

Mondom neki, hogy az nem ment, azért vagyunk itt.

Mire ő, hogy igen, de ha megfelezem az összeget és két tételben adom fel, akkor pont beleférünk a limitbe.

Ekkor már csak az idő dolgozott bennem, amit láthatott, mert rögtön mondta is, hogy egyrészt van a bankban az ügyfelek részére számítógép, tehát ott rögtön el tudom intézni az online utalást. Másrészt, hogy amennyiben online utalok, akkor még az nap megérkezik a kedvezményezett számlájára a pénz, míg papír alapon csak más nap. És lám, akkor itt a magyarázat arra is, hogy mi miért kaptuk meg csak ma a pénzt, bár az első részlet is így lett feladva.

Szóval hála a banki ügyintézőnek 5 perc alatt elintéztem online az átutalást, és gyorsan fel is hívtuk az eladót, hogy tőlünk elment a pénz.

Azért még ezzel sem volt vége az egész sztorinak, bár már nem a mi idegeinket borzolta a folytatás. Később ugyanis felhívott az eladó, hogy köszöni, megkapta a pénzt, de először, azon túl, hogy nem értette, miért két részletben kapta, de ami jobban zavarta, hogy ő 10 ezer forinttal többre számított, és nem értette miért annyival kevesebb. De elővette a szerződést, és rájött, hogy jól utaltunk. A hitele miatt történt így egyébként, mert oda utaltunk annyival többet, hogy biztosan rendeződjön a tartozása, és a szerződésbe is így lett belefoglalva.

Így hát mára mindenki a pénzénél van, mindenki fizetett mindenkinek. Ügyvédek értesítve. Intézhetik az átírásokat.

Mi pedig ismét lelkes dobozolásba fogtunk, immáron a konyhában raktuk el, amit csak tudtunk. Most már tényleg csak pár tányér, evőeszköz és két főző alkalmatosság maradt elől. Mondjuk nem raktunk még el mindent, mert sajnos a derekam kezdett jelezni, hogy halló, pihenni kell, mert fáradok, de szerintem ma is haladtunk elég jól.

Holnap folyt.köv. És igazából a holnap az utolsó nap, hiszen csütörtökön már indulunk. 

Az nap kapjuk meg a kulcsokat, és amit tudunk áthurcolunk. Vannak dolgok, amiket meg kell vennünk még oda, az is csütörtökön lesz. Az eladó szeretne egy-két közművet is intézni, de meglátjuk belefér-e, mert neki dolgozni kell menni. Én meg remélem, hogy a dobozok nagy részét át tudjuk fuvarozni még az nap.

Aztán pénteken nagyon zsúfolt napunk lesz. Mindent akkorra szerveztünk. 

Reggel nyolcra jön a teherautó, ami átviszi a bútorokat, és minden egyebet, dobozokat stb.

Nyolc és tíz között, remélem, jön a riasztós, hogy leszerelje a jeladót, mert a vevők nem kérik.

Egy órától már várható az egyik bútor érkezése. Ez nagyon meg kell érkezzen, mert azon szeretnénk aludni már az nap, lévén minden kárpitos bútor itt marad. 

És négy órától jönnek a SAT TV-t szerelni. Így estére elvileg már tv-t is nézhetünk. 

Szombaton pedig jövünk vissza végső búcsút venni a háztól, és átadni a kulcsokat az új lakóknak.

Legközelebb azt hiszem már csak az új otthonból jelentkezek, addig bírjátok ki nélkülem. Aztán majd mesélek hogy mi hogy alakult, meg majd jönnek már fotók is.

Dobozban az életünk

Most már hetek óta csomagolunk. Az első 16 doboz telepakolása nem is tűnt olyan nagy dolognak. Főleg, hogy a férjem csinálta és nem én. :D Ezekbe csak könyvek kerültek. És akkor még azt hittem, hogy megy ez majd, mint a karikacsapás, amúgy is majd két hónapunk van rá, hogy elcsomagoljuk az életünket.

És mióta aláírtuk az adásvételi szerződést az új házunkra, szinte minden nap elrámoltunk valamit. Kiürültek a könyvespolcok. Elraktuk az apró csecsebecséket. Már csak egy váltás ágynemű huzat van elől. Már nincs pohár, amiből egy vendégnek adhatnánk egy pohár vizet. Csak rakodunk, rakodunk.

Kiürült a tetőtér, ami az eltelt tizenhét év alatt remek hely volt mindennek, ami már nem kell. Rakodunk a pincében, a lakásban, és a kertben is.

Egyre több a doboz, a kezdeti rendszerező gyűjtésünk egyre zsúfoltabbá válik. Lassan, úgy érzem térkép kell a lakásban is ahhoz, hogy egyik helyiségből eljussunk a másikba.

Már kiraktunk egy csomó még használható dolgot a ház elé, amit a helyi ismerős bácsi nagy örömmel gyűjt be maguknak. (Ez 17 éve így megy. Fogalmam nincs hova kerülhetett az a rengeteg holmi, amit mi kiraktunk.) Már egy jó nagy adag holmit átadtunk egy egyházi karitásznak. És persze rengeteg dolog a szemétben, vagy a kazánban landolt.

Kiselejteztük a céges papírjainkat is, de a családi iratokat is.

És csak rakodunk, rakodunk, rakodunk. 

És amikor felnézek a sok doboz közül, akkor az üres polcok és szekrények mellett azt látom, hogy de hiszen még tele van az a szekrény is, meg az is, és azon a polcon is ott van a sok cucc, és a kamra még zsúfolásig van tele a holminkkal, a pincéről nem is beszélve. Így lassan kezdem azt érezni, hogy képtelenség, hogy ez a rengeteg holmi egyszer csak mind dobozban legyen. Arra, hogy majd ki is kell rámolni, ma még nem is merek gondolni. 

Megrendeltük a fuvart is, de ha belegondolok mennyi nagy terjedelmű cuccunk van, kétségeim vannak, hogy egy fordulóban megússzuk-e az áthurcolkodást a fuvarossal. Hogy a dobozokat hány körben tudjuk átvinni, azt még megsaccolni sem merem.

Több, mint 30 év. Ezt dobozoljuk most el. Nem egyszerű.

Ráadásul most már türelmetlen is vagyok. Tudjátok, hiszen leírtam, hogy mennyire nehezen vettem magam rá arra, hogy megváljunk a jelenlegi otthonunktól, az általunk megálmodott és beültetett kerttől. De a döntést meghoztam, és most már szeretném, ha megtörténne. 

Persze, itt kezdhetnék arról is filozofálni, hogy na tessék, már megint valami, amit várunk, hogy megtörténjen, és sürgetjük az időt, hogy túl legyünk rajta, és tesszük ezt egészen addig, amíg egyszer csak az egész életen is túl leszünk. Nem könnyű a mi társadalmunkban a jelenben élni. Így hát, igen, várom a változást. Várom, hogy kialakítsuk az új otthonunkat. Ami kényelmes lesz, kellemes lesz, és üde lesz, és minimalista. Tényleg alig várom, és most már kezd igazán izgalmas lenni az egész.

Várom az új települést, ahol élni fogunk. Sokkal kisebb annál, mint ahol most lakunk, sokkal kevesebb ellátottsággal. Ezért bizonnyal sokat kell majd a közeli településekre átjárnunk. De nem baj. Mert cserében, ami van, az mind gyalogszerrel elérhető. Végre nem fogunk autóba ülni akkor is, ha csak egy kiló kenyér kell, hanem csak kisétálunk érte.

Izgatott vagyok. Cikáznak a fejemben a gondolatok, hogy mit hogyan rendezünk majd be. Hova mit kell majd venni. Hogy tudjuk úgy megoldani, hogy tényleg klassz legyen az egész, de addig se éljünk egy raktárban. Van ahol felújítást kell csinálni, de kivételesen még azt is várom. Bár lehet, elszökök otthonról, amíg megtörténik. 

Csupa várakozás vagyok, minden téren. 

Évek óta éltünk ugyanúgy. Napról napra, volt egy kialakult rutin, ami roppant kényelmes volt. Olyan igazi állott víz a lavórban, amiben az ember jól eltesped. Mikor a gyerekeink kirepültek a fészekből, azt hiszem még jobban lelassult az életünk. Mintha már nem is tudom hány évesek lennénk. 

De most eljött a változás. Amit eddig végigcsináltunk már az is fenekestől fordította fel az életünket, de ami ránk vár, az még inkább megborítja az eddigi tunyaságot. És azt hiszem ez jó. Ennek jónak kell lennie.

Tudjuk, már nem vagyunk olyan fiatalok, valószínűleg nem várnak ránk már ilyen nagy változások, bár sosem lehet tudni. Ezért ezt most nagyon meg akarom élni. Minden ízében, örömében át akarom élni. 

Szóval lehet olykor panaszkodok most is, hogy jaj, a dobozok, meg még mennyi cuccot kell elrakni, és közben a munka dandárja is most van nálunk, de igazából örülök az egésznek. Lelkesít és felráz. Újra vannak terveim, vágyaim, elképzeléseim. És ilyen már jó ideje nem volt. Sok baj, gond, probléma volt az életünkben. Az elmúlt éveink szinte csak ilyenekről szóltak. De most már ideje a jónak is. 

És ha belegondolok, az egész a mi döntésünkön múlott. Tény, voltak külső, tőlünk teljesen független tényezők is, úgy mint az ingatlanok árának felfelé mozgása itt ahol élünk. De ez önmagában kevés lett volna. A döntést nekünk kellett meghozni, és nekünk kellett meglépni. Nem volt könnyű. Sok álmatlan, sok átsírt éjszaka van mögöttem, mögöttünk. De megérte. Még nem vagyunk túl az egészen, de már most azt mondom, megérte.

A változás jó dolog. Sokszor évekig is elvagyunk valamiben, amiről tudjuk, hogy nem jó úgy, de már megszoktuk. És a változtatáshoz meg kell mozdulni, ki kell lépni a komfort zónánkból. De ha nem tesszük meg, akkor sosem fogjuk megtudni mi vár ránk oda kint!

Ez most kicsit más lesz ...

Ezt a blogot, ahogy már párszor leírtam, eredetileg a könyvem népszerűsítése okán kezdtem el írni. Íme, itt lehet beszerezni elektronikus példányban: Abigail Ergal: Veled vagy nélkülem

Aztán valahogy visszaemlékezés lett belőle, és főleg túrák, utazások kerültek a virtuális papírra. 

Most először pedig egy kicsit más lesz. Gondolatokat, kétségeket osztok meg most veletek. Bocsánat, ha valakit ez nem hoz annyira lázba, ígérem, folytatom majd az utazások leírását is.

Van egy blog, illetve három is, amit Fodor Marcsi, egy újságírónő ír. Igazából én úgy találtam rá, hogy olyan blogokat kerestem, amik magyarok angliai életéről szólnak. Marcsi is ír egy ilyet. Nem tudtam, hogy újságíró, amikor olvasója lettem, nem tudtam róla semmit, csak hogy Angliában él a gyerekeivel. Azóta többször is költözött, haza, meg Spanyolországba, aztán megint haza, és most éppen megint Angliába. A legutolsó posztja kapcsán merült fel bennem megint ezer gondolat, kétség, vágy, remény és ki tudja még mi minden, amiket gondoltam leírok.

Az a helyzet, hogy áruljuk a házunkat. Hosszú idő alatt, sok álmatlan éjszaka során jutottunk erre az elhatározásra. Akit esetleg érdekel, vagy van olyan ismerőse, barátja, rokona, akit érdekelhet, itt megtalál róla mindent: Eladó a házunk

Az egyik legfőbb ok, amiért erre az elhatározásra jutottunk az, hogy kifogytunk a házunkból. A gyerekeink véglegesen külföldre költöztek, és kettőnknek a férjemmel sok lett a ház, nagy a kert, amit egyre nehezebben tudunk karban tartani.

De igazából nem is erről akartam írni, hanem a folytatásról. Érdekes módon egyébként aki eddig eljött megnézni, az mind megkérdezte, hogy és mik a terveink, hova-merre tovább?

És igen, itt jön az ezer kétség, vágy és remény, na és a valóság.

Nem tagadom, volt hogy azt gondoltuk, elmegyünk a gyerekeink után. Egyedül vagyunk, nincsenek testvéreink, férjem szülei nem élnek, nekem is már csak anyukám. De elég hamar beláttuk, hogy ehhez már öregek vagyunk. Már nincs bennünk annyi lelkesedés, hogy még egyszer elkezdjük az életünket és megint legalulról. Nem volt könnyű ezt elfogadni.

Aztán azóta jönnek a különféle elképzelések. Magyarországon merre? 

Férjem és bevallom én sem szeretem a síkságot. Nem bírjuk a hőséget, ami ott sokkal gyakoribb, és a mi életünk sokkal inkább a hegyek világa, mint a rónaság. Így az Alföld eleve kizárt.

Aztán ha valaki végigjárja az országot, akkor látja, hogy a nyugati országrész gazdagabb, fejlettebb, mint a keleti. Így ez is inkább nyugatra szólít minket.

Én örömmel költöznék a Balaton közelébe, hiszen írtam már róla, gyerek korom meghatározó helye volt a Balcsi. Ám annak is inkább az északi része, ami vonz, a déli kevésbé, de ki tudja még?

Sok egyéb szempontnak is meg kell - meg kellene felelnie majd jövendő otthonunknak.

De még ez sem annyira érdekes, hogy ezt leírjam itt ország-világnak.

Talán még rémlik az olvasóimnak, hogy a férjem kolozsvári. Nem először és bizonnyal nem is utoljára merül fel bennem, hogy mi lenne, ha Romániába költöznénk? Anno a férjem elhagyta a hazáját miattam, most én is megtehetném érte, hogy visszamegyek vele oda, ahonnan elindult az életbe. 

Volt amikor ezt sokat forszíroztam, terveim voltak, lehetőségeket kerestem. Akkor azt mondta a párom, hogy minek menjünk cseberből vederbe. És ebben igazat kellett adjak neki.

Aztán felmerült az is, hogy az előző posztokban szereplő nagyszülői faluban vegyünk meg egy házikót, tegyük rendbe és éljünk ott. Persze, ezt is elvetettük, mondván, hogy klassz hely, csak éppen miből élnénk? Mert az szép, hogy a kertből ellátjuk magunkat élelemmel, de azért van rezsi, öltözni is kell, szóval nem minden a kaja.

És most, hogy konkrétan kell majd keresni lakhatást, bevallom, bennem időről időre megint felmerül ez a lehetőség. Csak most épp Kolozsvárba szerettem bele. Óriási fejlődésen ment át a város, és igazán remek hely lett. Nézegettem is ott lakásokat, de mi tagadás, nagyon nem olcsók. A mi pénztárcánknak csak a város elővárosi területein lenne megfizethető esetleg egy-egy lakás.

Ám belevágni bizonnyal nem fogunk, mert nem vagyunk ehhez elég bátrak, és mert nincs is, nem is lesz annyi tőkénk, hogy biztonságból itthon is legyen valami lakhatásunk, ha még sem jönne be az ottani lét. Pedig nagyon birizgálja a gondolataimat. 

Szeretjük az ottani tájat, a kirándulási lehetőségeket. Ez remek lenne, ha nem kellene órákat utazni pusztán ahhoz, hogy eljussunk egy-egy ilyen helyre.

Imádunk egy csomó kinti kaját, élelmiszert, és ezek egy része olyan, amit itt nálunk nem lehet kapni. 

Nekem nagyon tetszik, hogy Kolozsvárból szinte kulturális főváros lett. Alig akad olyan hét, amikor nem történik valami a városban.

Vannak kint barátaink, akikkel így talán ismét szorosabb lehetne a kapcsolatunk. 

De persze megint ott a kérdés, hogy miből élünk meg? Elvileg akár onnan is végezhetnénk a munkánkat, hiszen most is sokat dolgozunk csak interneten, internetes kapcsolatokon, de óhatatlanul csökkenne az üzletünk, amiből most sem dúskálunk. És bizony havonta legalább egyszer el kellene jönni Budapestre. Utazás, szállás - pénz, pénz, pénz.

Valószínűleg minden sokkal egyszerűbb lenne, ha apósom halála előtt nem nyúlja le a lakás maffia a férjem örökségét, apósom lakását. De sajnos megtette, és apósom már nem ismerte ezt fel az akkori állapotában. Ezért kár is ezen tipródni, hogy mi lenne, ha ....

Így azt hiszem marad a legnyilvánvalóbb verzió. Amint sikerül eladni a házat, és tudjuk mennyi pénzből gazdálkodhatunk, már tudunk újabb ház után nézni, ahol a további életünket elképzeljük, és ez 99%, hogy Magyarországon lesz. Pedig nagyjából 10-12 éves korom óta vágyom arra, hogy máshol éljek. Mindig vágytam valami másra, valami újra, valami izgalmasra. De ez csak annyi lesz most is, hogy egy másik ház, bizonnyal más településen.

Igen, ház vagy lakás. 32 éves koromig lakásban éltem. Kertünk igazából sosem volt. A véletlen hozta, hogy kertes házban kötöttünk ki. Aztán megszerettük, és amikor a mostani házunkat kiválasztottuk az egyik fő szempont a nagy kert volt, amit mi alakíthatunk ki.

Ha belegondolok, 27 év kertes házban töltött élet után szinte egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy lakásba költözzek. Hogy ne legyen hova kimennem a házból virágok, növények közé, hogy ne tudjak a kertben megfőzni egy gulyást, megsütni egy flekkent, szinte nonszensznek tűnik.

Az, hogy a fal másik oldalán szomszédok éljenek, és adott esetben hallgassam az életük ilyen-olyan neszeit, illetve ők is az enyémeket, megint csak elképzelhetetlennek tűnik.

Miközben azért néha felmerül bennem ez is. Egy lakás nyilvánvalóan olcsóbb, mint egy ház. És nem csak megvenni, hanem fenntartani is. Ott más a rezsi, még akkor is, ha van közös költség. Mások a felújítási költségek és sok minden egyéb. 

Ahogy öregszünk egyre kevésbé lesz erőnk a kertet rendezni. Lakásban azt sem kell. Virág attól még persze lehet, ami szebbé varázsolja az otthonunkat.

És én nagyon szeretnék utazni, utazni, utazni. Egy lakás mellett erre valószínűleg több pénz maradna. Ráadásul az sem gond, hogy ki locsolja a kertet, amíg mi utazunk.

Na, szóval ezek vannak. Minden nap másképp gondolom, álmodom, tervezem, vágyom. Lakás? Ház? Itthon, Kolozsvárt? 

Nyilván van, akinek ennél sokkal komolyabb gondjai vannak, de nekünk ez már tényleg életre szóló döntés kell legyen, mert nem szeretnék majd még egyszer költözni. 

Ha csak nem ajánl fel valaki egy mesebeli házikót valahol egy csodás tengerparton. Mert azért a hegyek mellett a víz is nagyon vonz!

Összeköltözés?

Az előző poszt azzal zárult, hogy véget ért a nászút. Így visszaértünk Kolozsvárra, és mivel lejárt az amúgy is fizetés nélküli szabadságom, kénytelen voltam haza utazni Budapestre. Egyedül. 

Az esküvő után általában összeköltöznek a fiatalok, de mi nem tehettük. A férjemnek ugyanis nem volt útlevele, amivel elhagyhatta volna a hazáját, de nem volt beutazó vízuma sem, amivel beléphetett volna az új hazájába.

Így könnyes búcsút követően igazából minden úgy folytatódott, mint addig. Mindketten éltünk ahol addig, dolgoztunk, és vártuk a következő alkalmat, amikor találkozhatunk, amikor én ki tudtam utazni.

Még szinte haza sem értem, amikor a rádió bemondta, hogy Romániában új törvényt adtak ki. Mindenki, aki véglegesen elhagyja az országot ki kell fizesse azt, amit az ország ráköltött. Iskolákra, orvosi ellátásra stb. 

A férjem végzettsége technikumi érettségi volt, de akkor is. Belegondoltam, hogy ha ki kell fizetni az óvodától az érettségiig vezető útját, akkor akár be is adhatjuk a válókeresetet, mert nekünk arra sosem lesz pénzünk.

Teljesen összeomlottam. Kétségbe estem, hogy mi lesz így velünk.

Közben persze a beadott kérelmekről se tudta senki megmondani, mikorra várhatóak. Egyszerűen nem volt olyan, hogy ennek egy vagy két, vagy hat hónap az ügyintézése. Nem, majd valamikor meglesz.

Nem tudom pontosan mikor, de egyszer csak behívatták a rendőrségre a férjemet és a szüleit is. Komoly kihallgatásnak vetették őket alá, hogy miért akar elmenni, miért nem én költözök oda, és hogy nevelték a gyereküket, hogy ennyi lojalitás sincs benne, és képes elhagyni az országot.

Nem is tudom, szegény anyósom, hogy volt képes ezekre olyat válaszolni, hogy ha a fia más országban lesz boldog, akkor ő ezt el kell fogadja. Ma már tudom én is, hogy ez mit jelent. Ő az egyetlen gyermekét engedte el, és adta nekem.

Szóval nem volt kellemes procedúra. Apósom katonatisztként dolgozott korábban, így azért gondolom őt annyira nem tudták volna befenyegetni, de akkor is.

Majd egyszer csak megérkezett az útlevél. Igen, volt hurrá, de beutazó vízum még mindig nem volt.

Erre további heteket, hónapokat kellett várnunk.

Volt egy kolléganőm akkoriban, akinek volt valami ismeretsége a BM-ben, és elvileg ott próbálták ezt megsürgetni. De hogy volt-e hatása, vagy sem, ez igazából így direkt sosem derült ki.

De aztán egyszer csak megérkezett a vízum is, és akkor már semmi nem állta az útját annak, hogy végre együtt is éljünk, összeköltözzünk. 

Mielőtt nagyon izgulnátok, elmondom, hogy a rettegett törvénynek, hogy ki kell fizetni mindent annak, aki elhagyja az országot, hála az égnek, nem szereztek érvényt. Így természetesen nekünk sem kellett fizetni.

Én ismét kiutaztam, hogy segítsek elhozni a férjem stafírungját. Egy bőrönd, és talán egy hátizsák elég is volt. Ma a gyermekeink indulnak ugyanennyivel el a világba egy jobb és boldogabb élet reményében. Akkor el sem tudtam volna ezt képzelni, hogy megtörténhet.

1983. február 20. volt a nap, amikor a férjem elhagyta a hazáját és összeköltözött velem. Csak úgy mondom, az esküvőnk 1982.október 9.-én volt.

Itthon sajnos nem volt saját lakásunk. Az albérlet akkoriban még nem egy komplett lakást jelentett, hanem egy szobát és együttélést a főbérlővel. Így a szüleim lakásába költöztünk mi is. Bár ez segítség volt, de csak azt tudom mondani, hogy ezt aki tudja kerülje el.

Volt 12 m2-nk, és felhőtlen boldogság, hogy végre együtt.

Mire ide jutottunk én már elhoztam minden hivatalos iratot kintről. Honosíttattam a házassági anyakönyvi kivonatot, minden bizonyítvány le volt fordítva hivatalosan. De el kellett mennünk a BM egy osztályára, hogy megkapja az itteni igazolványait is a férjem.

Nem mondhatnám, hogy itt barátságosabb lett volna a fogadtatás, mint a kinti hivatalokban. 

És most leírok még valamit, ami ellen sok ember fel fog háborodni, mert sajnos a nemzeti érzések nagyon rosszul vannak itt sok emberbe belekódolva. De szeretném előre elmondani, számomra valaki nem attól ember, hogy milyen a nemzetisége, a vallása, a bőre színe. Voltak barátaim, jó ismerőseim mindenféle nemzetből, vallásból, és különböző bőrszínű emberekkel is voltam, és még részben vagyok a mai napig is jó viszonyban. Így az örök magyar-román ellentétet is azt hiszem egészen másképpen látom, mint sokan mások. 

Talán van, aki még emlékszik arra, amikor leírtam, hogy a férjem családja elég furcsa származásilag.

Anyósom szilágysági magyar lány, apósom Budapesten született román férfi, aki a családjával csak a háború után költözött Kolozsvárra. 

A férjem mindig azt mondta, és én ezt elfogadtam, hogy ő inkább tekinti magát románnak, mint magyarnak. És igen, amikor megismerkedtünk ő bizony alig-alig beszélt magyarul. 

Ezért is szólítottam őt Nicu-nak, hiszen a neve Nicolae. 

Amikor a hivatalban kérdezték az adatait, az egyik első kérdés volt, hogy neve? L. Nicolae - volt a válasz. 

Az ügyintéző hölgy gondolkodás és kérdés nélkül írta a papírra, és mondta közben, hogy szóval akkor L. Miklós. Pedig a férjem beszédéből egyértelműen észrevehető volt, hogy a magyar nyelvet messze nem beszéli anyanyelvi szinten. 

Kicsit, vagy talán nem is kicsit, de csodálkoztunk, de azokban az időkben nem volt szokás a hivatalos helyeken ellenvetést tenni, és végül is a családja magyar ágán valóban így szólították, így ráhagytuk.

Aztán jött a kérdés, hogy hol született? Az előbbiek alapján azt felelte, Kolozsvárt. 

Mire a hölgy, hogy akkor Cluj Napoca. Erre azért annyit reagáltunk, hogy nem. Amikor született még csak Cluj volt. De ha már Miklós, akkor miért nem Kolozsvár?

Meg kell mondjam, engem bizony felháborított a hölgy ilyetén viselkedése a férjem nevét illetően. Legalább megkérdezhette volna, hogy bocsánat, itt is így szeretné használni? Ráadásul akik ismernek minket, tudják, hogy a férjem vezeték neve nem magyar név, tehát ez nem volt evidens, hogy magyar keresztnevet akar. De nem, ő eldöntötte, hogy itt magyar neve lesz, akár tetszik, akár nem.

Miután túl voltunk ezeken is, munkát kellett találni neki. Végzettsége szerint autótechnikus volt, de mivel beszélni sem tudott még rendesen magyarul, írni pedig azóta sem tanult meg, így a végzettségének való munkát nem igen mertünk keresni. Egy gyermekkori barátnőm férje segített, és egy alpin technikával dolgozó barlangász társaságnál kötött ki, ahol le is húzott jó másfél évet. 

Ez egyébként azt is jelentette, hogy mivel a társaság szinte állandóan vidéken dolgozott, így bizony megint nem lehettünk együtt a hét minden napján. De azért a korábbiakhoz képest, már legalább a hétvégéket együtt tölthettük és csak hét közben voltunk egymástól távol. És akkor még nem volt mobil telefon és internet sem, hogy azon tudtuk volna tartani a kapcsolatot. 

Itthon csatlakoztunk egy túrázó társasághoz, a Vörös Meteorhoz. Első körben egy olyan csapathoz kerültünk, ahol komolyan mondom, csak 70 fölött voltak emberek. Mi a név alapján választottunk, de nagyon mellé nyúltunk, és a társaságot csak az első úton láttuk meg.

Ezek után váltottunk a magashegyi túrázókhoz. Első körben őket nem mertük vállalni, mondván nekünk a magas hegy az már komoly tudást igénylő világ, ami azért nekünk nincs meg.

Kiderült, hogy tévedtünk, valóban ők voltak azok, akik azért valamelyest passzoltak a mi elképzeléseinkbe. Köztük sem volt sok fiatal, azért egy jó 15-20 évvel idősebbek voltak nálunk, de ez még elment. 

Eljártunk velük egy darabig, de aztán rájöttünk, hogy itthon egészen másról szól a túrázás, mint amit mi csináltunk az erdélyi havasokban.

Erre a legjobb példa az volt, amikor az egyik túrán ünnepélyesen megkaptuk a bronz jelvényes túrázó kitüntetést. Mi el sem tudtuk képzelni, hogy mit tettünk ezért, hiszen minden út csak arról szólt, hogy sok-sok km-t gyalogoltunk hol ilyen, hol olyan, hol amolyan erdőben. Soha sehol nem álltunk meg, igaz nem is volt miért. Soha sehol nem volt egyetlen kilátó pont, vagy egy szép liget, ahonnan be lehetett volna látni a környéket, és le lehetett volna telepedni egy uzsonnára. Természetesen velük is elsősorban a Pilis volt terítéken. Szerintem a Börzsönyben nem is jártunk velük. Voltunk a Mátrában, a Bakonyban. És csak mentünk, mentünk, mentünk. Igazából semmi élmény nem volt benne. Minket akkor sem, meg utána sem lelkesített az, hogy hű, ma legyalogoltam 20 km-t. Persze, ha úgy hozta az út, megtörtént, hogy legyalogoltuk, de közben megpihentünk, közben csodás ligeteken, vagy éppen sziklás részeken vágtunk át, több méter magas, bővizű vízesések mellett, vagy éppen rohanó hegyi patakokat kellett leküzdenünk. Ehhez képest itt semmi. De azt mondták, hogy a megtett túrákon érintettük x számú pontot, meg legyalogoltunk ennyi és ennyi km-t, ebből volt hogy egyvégtében ennyit meg ennyit, és ezért jár a cím. Hát, nekünk a felsoroltakból egyetlen pont sem tűnt fel, hiába volt esetleg szép nevük. De ők tudták, ha megtörtént, akkor megtörtént. Szóval csak hogy tudjátok, bronzjelvényes túrázó vagyok!

Igen, tudom, most esetleg sokaknak csalódást okoztam, de aki járt már az erdélyi havasokban akár csak egyszer is, az tudja mi  különbség. 

És én azokban a hegyekben lettem igazán túrázó, így azokhoz húz a szívem, azokat szeretem, és ott ér olyan katartikus élmény, amit várok egy-egy ilyen gyalogtúrától. 

"Hárman együtt lovagolnak tovább, át az erdőn, fel a tetőre, ahol már a havasi legelők vannak. Közben át-át kell ugratniuk egy-egy patakon. Néhol kidőlt fenyők állják útjukat. De a lovak jól idomítottak, tökéletesen vesznek minden akadályt. Zsuzsa nagyon élvezi, hogy nincs alatta nyereg. Így lovának minden mozdulatát érzi, és ez külön gyönyörűséggel tölti el. Hamarosan felérnek a legelőre. Itt leugranak lovaikról, kicsapják őket legelni, ők meg leheverednek egy fa ritkás árnyékába. Rebeka persze nem tud sokáig egy helyben üldögélni. Hamar feláll, és mint egy igazi kis pillangó virágról virágra száll. Gyorsan gyűlik kezében a csokor, és közben egyre messzebb megy. Csaba még utána szól: - Ne menj túl messzire! – majd lehajol Zsuzsához és megcsókolja.

Itt fent valami végtelen nyugalom szállja meg az embert. Távol a falu, az utak zajától. Olyan érzés, mintha az ember kiválna a környező világból. Csak a madarak füttyögése, a bogarak cirpelése zavarja meg a csendet. Az egész legelőt bearanyozza a nap fénye. Itt-ott egy-egy fa tarkítja a képet. A lovak is behúzódtak az egyik árnyékába, ott ropogtatják a zamatos füvet. Csaba és Zsuzsa úgy fekszenek, hogy előttük terül el az egész falu, és a falun átfutó patak völgye. Az embereket csak apró hangyáknak látni. Lent nyüzsög az élet, még csak kora délután van. Csaba Zsuzsa felé fordul, végig húzza ujjait a lány testén a homlokától egészen a combjáig. – Ez volt a kedvenc helyem. Mindig ide jöttem ki, ha valami bajom volt. Itt köszöntem el a falutól akkor is, amikor anyám elvitt minket az Államokba. És itt szexeltem először – nevet a végén a lányra."

Szóval ne haragudjatok. A maga nemében csodásak az itthoni tájak is, csak engem nem nagyon varázsolnak el.

Így hát elváltak az útjaink a Vörös Meteortól, pedig keményen hajtottak minket, hogy meglegyen az országos kéktúra kitüntetésünk is. De ez bizony nem jött össze.

Viszont elég hamar eljutottunk a Magas Tátrába. És voltunk azóta is, többször is, és imádás van. De erről majd már csak legközelebb.