Összeköltözés?

Az előző poszt azzal zárult, hogy véget ért a nászút. Így visszaértünk Kolozsvárra, és mivel lejárt az amúgy is fizetés nélküli szabadságom, kénytelen voltam haza utazni Budapestre. Egyedül. 

Az esküvő után általában összeköltöznek a fiatalok, de mi nem tehettük. A férjemnek ugyanis nem volt útlevele, amivel elhagyhatta volna a hazáját, de nem volt beutazó vízuma sem, amivel beléphetett volna az új hazájába.

Így könnyes búcsút követően igazából minden úgy folytatódott, mint addig. Mindketten éltünk ahol addig, dolgoztunk, és vártuk a következő alkalmat, amikor találkozhatunk, amikor én ki tudtam utazni.

Még szinte haza sem értem, amikor a rádió bemondta, hogy Romániában új törvényt adtak ki. Mindenki, aki véglegesen elhagyja az országot ki kell fizesse azt, amit az ország ráköltött. Iskolákra, orvosi ellátásra stb. 

A férjem végzettsége technikumi érettségi volt, de akkor is. Belegondoltam, hogy ha ki kell fizetni az óvodától az érettségiig vezető útját, akkor akár be is adhatjuk a válókeresetet, mert nekünk arra sosem lesz pénzünk.

Teljesen összeomlottam. Kétségbe estem, hogy mi lesz így velünk.

Közben persze a beadott kérelmekről se tudta senki megmondani, mikorra várhatóak. Egyszerűen nem volt olyan, hogy ennek egy vagy két, vagy hat hónap az ügyintézése. Nem, majd valamikor meglesz.

Nem tudom pontosan mikor, de egyszer csak behívatták a rendőrségre a férjemet és a szüleit is. Komoly kihallgatásnak vetették őket alá, hogy miért akar elmenni, miért nem én költözök oda, és hogy nevelték a gyereküket, hogy ennyi lojalitás sincs benne, és képes elhagyni az országot.

Nem is tudom, szegény anyósom, hogy volt képes ezekre olyat válaszolni, hogy ha a fia más országban lesz boldog, akkor ő ezt el kell fogadja. Ma már tudom én is, hogy ez mit jelent. Ő az egyetlen gyermekét engedte el, és adta nekem.

Szóval nem volt kellemes procedúra. Apósom katonatisztként dolgozott korábban, így azért gondolom őt annyira nem tudták volna befenyegetni, de akkor is.

Majd egyszer csak megérkezett az útlevél. Igen, volt hurrá, de beutazó vízum még mindig nem volt.

Erre további heteket, hónapokat kellett várnunk.

Volt egy kolléganőm akkoriban, akinek volt valami ismeretsége a BM-ben, és elvileg ott próbálták ezt megsürgetni. De hogy volt-e hatása, vagy sem, ez igazából így direkt sosem derült ki.

De aztán egyszer csak megérkezett a vízum is, és akkor már semmi nem állta az útját annak, hogy végre együtt is éljünk, összeköltözzünk. 

Mielőtt nagyon izgulnátok, elmondom, hogy a rettegett törvénynek, hogy ki kell fizetni mindent annak, aki elhagyja az országot, hála az égnek, nem szereztek érvényt. Így természetesen nekünk sem kellett fizetni.

Én ismét kiutaztam, hogy segítsek elhozni a férjem stafírungját. Egy bőrönd, és talán egy hátizsák elég is volt. Ma a gyermekeink indulnak ugyanennyivel el a világba egy jobb és boldogabb élet reményében. Akkor el sem tudtam volna ezt képzelni, hogy megtörténhet.

1983. február 20. volt a nap, amikor a férjem elhagyta a hazáját és összeköltözött velem. Csak úgy mondom, az esküvőnk 1982.október 9.-én volt.

Itthon sajnos nem volt saját lakásunk. Az albérlet akkoriban még nem egy komplett lakást jelentett, hanem egy szobát és együttélést a főbérlővel. Így a szüleim lakásába költöztünk mi is. Bár ez segítség volt, de csak azt tudom mondani, hogy ezt aki tudja kerülje el.

Volt 12 m2-nk, és felhőtlen boldogság, hogy végre együtt.

Mire ide jutottunk én már elhoztam minden hivatalos iratot kintről. Honosíttattam a házassági anyakönyvi kivonatot, minden bizonyítvány le volt fordítva hivatalosan. De el kellett mennünk a BM egy osztályára, hogy megkapja az itteni igazolványait is a férjem.

Nem mondhatnám, hogy itt barátságosabb lett volna a fogadtatás, mint a kinti hivatalokban. 

És most leírok még valamit, ami ellen sok ember fel fog háborodni, mert sajnos a nemzeti érzések nagyon rosszul vannak itt sok emberbe belekódolva. De szeretném előre elmondani, számomra valaki nem attól ember, hogy milyen a nemzetisége, a vallása, a bőre színe. Voltak barátaim, jó ismerőseim mindenféle nemzetből, vallásból, és különböző bőrszínű emberekkel is voltam, és még részben vagyok a mai napig is jó viszonyban. Így az örök magyar-román ellentétet is azt hiszem egészen másképpen látom, mint sokan mások. 

Talán van, aki még emlékszik arra, amikor leírtam, hogy a férjem családja elég furcsa származásilag.

Anyósom szilágysági magyar lány, apósom Budapesten született román férfi, aki a családjával csak a háború után költözött Kolozsvárra. 

A férjem mindig azt mondta, és én ezt elfogadtam, hogy ő inkább tekinti magát románnak, mint magyarnak. És igen, amikor megismerkedtünk ő bizony alig-alig beszélt magyarul. 

Ezért is szólítottam őt Nicu-nak, hiszen a neve Nicolae. 

Amikor a hivatalban kérdezték az adatait, az egyik első kérdés volt, hogy neve? L. Nicolae - volt a válasz. 

Az ügyintéző hölgy gondolkodás és kérdés nélkül írta a papírra, és mondta közben, hogy szóval akkor L. Miklós. Pedig a férjem beszédéből egyértelműen észrevehető volt, hogy a magyar nyelvet messze nem beszéli anyanyelvi szinten. 

Kicsit, vagy talán nem is kicsit, de csodálkoztunk, de azokban az időkben nem volt szokás a hivatalos helyeken ellenvetést tenni, és végül is a családja magyar ágán valóban így szólították, így ráhagytuk.

Aztán jött a kérdés, hogy hol született? Az előbbiek alapján azt felelte, Kolozsvárt. 

Mire a hölgy, hogy akkor Cluj Napoca. Erre azért annyit reagáltunk, hogy nem. Amikor született még csak Cluj volt. De ha már Miklós, akkor miért nem Kolozsvár?

Meg kell mondjam, engem bizony felháborított a hölgy ilyetén viselkedése a férjem nevét illetően. Legalább megkérdezhette volna, hogy bocsánat, itt is így szeretné használni? Ráadásul akik ismernek minket, tudják, hogy a férjem vezeték neve nem magyar név, tehát ez nem volt evidens, hogy magyar keresztnevet akar. De nem, ő eldöntötte, hogy itt magyar neve lesz, akár tetszik, akár nem.

Miután túl voltunk ezeken is, munkát kellett találni neki. Végzettsége szerint autótechnikus volt, de mivel beszélni sem tudott még rendesen magyarul, írni pedig azóta sem tanult meg, így a végzettségének való munkát nem igen mertünk keresni. Egy gyermekkori barátnőm férje segített, és egy alpin technikával dolgozó barlangász társaságnál kötött ki, ahol le is húzott jó másfél évet. 

Ez egyébként azt is jelentette, hogy mivel a társaság szinte állandóan vidéken dolgozott, így bizony megint nem lehettünk együtt a hét minden napján. De azért a korábbiakhoz képest, már legalább a hétvégéket együtt tölthettük és csak hét közben voltunk egymástól távol. És akkor még nem volt mobil telefon és internet sem, hogy azon tudtuk volna tartani a kapcsolatot. 

Itthon csatlakoztunk egy túrázó társasághoz, a Vörös Meteorhoz. Első körben egy olyan csapathoz kerültünk, ahol komolyan mondom, csak 70 fölött voltak emberek. Mi a név alapján választottunk, de nagyon mellé nyúltunk, és a társaságot csak az első úton láttuk meg.

Ezek után váltottunk a magashegyi túrázókhoz. Első körben őket nem mertük vállalni, mondván nekünk a magas hegy az már komoly tudást igénylő világ, ami azért nekünk nincs meg.

Kiderült, hogy tévedtünk, valóban ők voltak azok, akik azért valamelyest passzoltak a mi elképzeléseinkbe. Köztük sem volt sok fiatal, azért egy jó 15-20 évvel idősebbek voltak nálunk, de ez még elment. 

Eljártunk velük egy darabig, de aztán rájöttünk, hogy itthon egészen másról szól a túrázás, mint amit mi csináltunk az erdélyi havasokban.

Erre a legjobb példa az volt, amikor az egyik túrán ünnepélyesen megkaptuk a bronz jelvényes túrázó kitüntetést. Mi el sem tudtuk képzelni, hogy mit tettünk ezért, hiszen minden út csak arról szólt, hogy sok-sok km-t gyalogoltunk hol ilyen, hol olyan, hol amolyan erdőben. Soha sehol nem álltunk meg, igaz nem is volt miért. Soha sehol nem volt egyetlen kilátó pont, vagy egy szép liget, ahonnan be lehetett volna látni a környéket, és le lehetett volna telepedni egy uzsonnára. Természetesen velük is elsősorban a Pilis volt terítéken. Szerintem a Börzsönyben nem is jártunk velük. Voltunk a Mátrában, a Bakonyban. És csak mentünk, mentünk, mentünk. Igazából semmi élmény nem volt benne. Minket akkor sem, meg utána sem lelkesített az, hogy hű, ma legyalogoltam 20 km-t. Persze, ha úgy hozta az út, megtörtént, hogy legyalogoltuk, de közben megpihentünk, közben csodás ligeteken, vagy éppen sziklás részeken vágtunk át, több méter magas, bővizű vízesések mellett, vagy éppen rohanó hegyi patakokat kellett leküzdenünk. Ehhez képest itt semmi. De azt mondták, hogy a megtett túrákon érintettük x számú pontot, meg legyalogoltunk ennyi és ennyi km-t, ebből volt hogy egyvégtében ennyit meg ennyit, és ezért jár a cím. Hát, nekünk a felsoroltakból egyetlen pont sem tűnt fel, hiába volt esetleg szép nevük. De ők tudták, ha megtörtént, akkor megtörtént. Szóval csak hogy tudjátok, bronzjelvényes túrázó vagyok!

Igen, tudom, most esetleg sokaknak csalódást okoztam, de aki járt már az erdélyi havasokban akár csak egyszer is, az tudja mi  különbség. 

És én azokban a hegyekben lettem igazán túrázó, így azokhoz húz a szívem, azokat szeretem, és ott ér olyan katartikus élmény, amit várok egy-egy ilyen gyalogtúrától. 

"Hárman együtt lovagolnak tovább, át az erdőn, fel a tetőre, ahol már a havasi legelők vannak. Közben át-át kell ugratniuk egy-egy patakon. Néhol kidőlt fenyők állják útjukat. De a lovak jól idomítottak, tökéletesen vesznek minden akadályt. Zsuzsa nagyon élvezi, hogy nincs alatta nyereg. Így lovának minden mozdulatát érzi, és ez külön gyönyörűséggel tölti el. Hamarosan felérnek a legelőre. Itt leugranak lovaikról, kicsapják őket legelni, ők meg leheverednek egy fa ritkás árnyékába. Rebeka persze nem tud sokáig egy helyben üldögélni. Hamar feláll, és mint egy igazi kis pillangó virágról virágra száll. Gyorsan gyűlik kezében a csokor, és közben egyre messzebb megy. Csaba még utána szól: - Ne menj túl messzire! – majd lehajol Zsuzsához és megcsókolja.

Itt fent valami végtelen nyugalom szállja meg az embert. Távol a falu, az utak zajától. Olyan érzés, mintha az ember kiválna a környező világból. Csak a madarak füttyögése, a bogarak cirpelése zavarja meg a csendet. Az egész legelőt bearanyozza a nap fénye. Itt-ott egy-egy fa tarkítja a képet. A lovak is behúzódtak az egyik árnyékába, ott ropogtatják a zamatos füvet. Csaba és Zsuzsa úgy fekszenek, hogy előttük terül el az egész falu, és a falun átfutó patak völgye. Az embereket csak apró hangyáknak látni. Lent nyüzsög az élet, még csak kora délután van. Csaba Zsuzsa felé fordul, végig húzza ujjait a lány testén a homlokától egészen a combjáig. – Ez volt a kedvenc helyem. Mindig ide jöttem ki, ha valami bajom volt. Itt köszöntem el a falutól akkor is, amikor anyám elvitt minket az Államokba. És itt szexeltem először – nevet a végén a lányra."

Szóval ne haragudjatok. A maga nemében csodásak az itthoni tájak is, csak engem nem nagyon varázsolnak el.

Így hát elváltak az útjaink a Vörös Meteortól, pedig keményen hajtottak minket, hogy meglegyen az országos kéktúra kitüntetésünk is. De ez bizony nem jött össze.

Viszont elég hamar eljutottunk a Magas Tátrába. És voltunk azóta is, többször is, és imádás van. De erről majd már csak legközelebb. 

Honeymoon kisebb nagyobb nehézségekkel

Igen csak meglepődtem, de az esküvői posztom vonzotta eddig a legnagyobb közönséget. :)

Vajon ezek után mi lesz ma a nászúttal? 

Szóval túl voltunk az esküvőn, amiről ma jutott eszembe, hogy nem is volt olyan pillanat, hogy "megcsókolhatja a menyasszonyt". Még ez sem volt. Puritán esemény volt, de jogilag végre összekötött minket.

Miután mindenki haza utazott, aki nem Kolozsvárt lakott a meghívottak közül, ismét intézkedésbe fogtunk. Be kellett adni a kivándorló útlevél kérelmet, és a beutazó vízum kérelmet is Magyarország felé. Természetesen még itt is az ügyvéd segített minket.

Ezek elég hamar mentek, így az esküvőt követő hét csütörtökjén már indulhattunk is. Októbert írtunk, és szerencsénkre ragyogó napsütés, és kellemes meleg volt. 

Én egy hónap fizetés nélküli szabadságon voltam, és a férjem is. Szóval időnk volt bőven.

Nem volt konkrét úticélunk, tervünk, hogy hova menjünk, hiszen alig két hét telt el onnan, hogy megkaptuk az engedélyt, így előre készülni nem tudtunk rá. Viszont valami botor ötletből kitaláltam, hogy nászútra még se menjünk már hátizsákkal. Így történt, hogy egy bőröndöt hurcolva magunk után jártuk be Romániát, és nem, akkor még nem voltak gurulós bőröndök.

Az első állomásunk Szeben szélén volt. Ma talán motelnek neveznénk azt a szállást, ahova mentünk. Talán még van, aki emlékszik arra, hogy akkoriban külföldi állampolgárt magán ember nem szállásolhatott el magánál, illetve román és külföldi állampolgár nem lakhatott együtt szállodában sem. Ezért mi nagyon oda figyeltünk, hogy nálunk legyen a házassági anyakönyvi kivonat, gondolván, hogy az majd mentesít ez alól a törvény alól.

A recepciós hölgy azonban nem így gondolta. Kerek-perec közölte, hogy nem lakhatunk egy szobában. 

Nem tudom megvan-e nektek az a pillanat, amikor bejelentkeztek a nászutatok első éjszakára egy szállóban és azt mondják, csak külön szobában szállásolhatnak el? 

Akik ismernek tudják, hogy én egy roppant békés természet vagyok, de legalább is akkoriban biztosan az voltam. De ez a pillanat örökre bevésődött, és az is, hogy majdnem kikaptam a hölgyet a pult mögül puszta kézzel, az akkori 54 kilómmal. Frissen férjem Nicu próbált csitítani, hogy nyugi, ne cirkuszoljak, mert nagyobb gond is lehet belőle. ( És ez nem volt vicc sajnos. ) 

Szerencsére én magyarul kiabáltam, a nő pedig nem beszélt magyarul, vagy csak jól titkolta, így azért nem mentünk ölre.

De nem panaszkodhatok rá, mert a végén azért kitalált nekünk megoldást. 

Figyeljetek nagyon!

Nekem kiadott egy egy ágyas szobát olyan tarifával, ami a külföldiekre vonatkozott. Ez természetesen drágább volt, mint a román állampolgárokra vonatkozó díj.

A férjemnek kiadott egy két ágyas szobát, fél áron, hiszen csak egy fő fog lakni benne, és természetesen a román állampolgárokra vonatkozó díjjal. 

Volt olyan kedves, hogy megígérte - megint nagyon figyeljetek - azt, hogy nem fog senkit elszállásolni a férjem mellé. Na? 

Aztán még azt is megtette, hogy közölte, nem fogja észrevenni, ha én a férjemmel egy szobában alszok.

Hogy tetszik? Én komolyan szóhoz sem jutottam. De legalább elértük, hogy ugyan trükkökkel, ugyan szabálytalanul, titokban, de a nászutam első éjszakáját a férjem mellett tölthettem.

Ma már nevetünk rajta, de akkor majd felrobbantam.

Az egészet tetézte, hogy vacsorázni sem tudtunk a szálló éttermében, mert csak birkahús volt, amit egyikünk sem fogyasztott. Így bizony éhgyomorra feküdtünk le. De EGYÜTT!!!

Másnap városnézésre indultunk. De előtte reggelizni, hiszen este nem sikerült vacsoráznunk. Egy Mézesmackó féle helyen kötöttünk ki, ahol szépen sorban mindenből kértünk egy-egy adagot. Oda kértük magunkat egy pultra, olyan állóhelyes volt, szóval egy férfi mellé kezdtünk el pakolni. Szegény egy darabig nézte, nézte, hogy még mindig visszük a kajákat, még mindig, aztán végül megfogta a saját kis tányérját, és átment egy másik ilyen asztalhoz. Mi tagadás, mit jót nevettünk rajta, hogy szegény, biztos azt hitte felesszük az egész várost. 

Sajnos nem sokra emlékszem Szebenből, de két dologra igen.

Az egyik az volt, hogy a főtéren lévő házak tetőjén ún. szemek vannak. Nézzétek!

Ez tipikus szász építkezési mód. Figyeljétek meg Óbudán a házakat, ott is sokszor előfordul, a svábok által épített házakon.

A másik a lépcsős utca, az alsó város rész felé. 

Talán Szentendréhez tudnám hasonlítani, csak ez kicsit nagyobb. A város hangulatára nagyon emlékszem, remekül éreztem magam. 

Majd eljött az este, és mi elindultunk vissza ismét a szállásra. Új történettel felvértezve, mert bár az esti recepciós kolléga megoldása nem volt rossz, de mi úgy igaziból és hivatalosan is egy szobában szerettünk volna lakni.

Így amikor megérkeztünk ismét a recepcióra mentünk, ahol immáron egy új ember volt. Vázoltuk neki az előző esti helyzetet, majd előadtuk az alábbi történetet. Nagyon figyeljetek!

A férjem idegenvezető volt, és volt erről is egy kis igazolványa is. Ez roppantul hasonlított az akkor igen nagy hatalmat adó párttagkönyvre. Szóval ezt kikapta a tárcájából és elhúzta a recepciós előtt, de persze a kezébe nem adta. Majd azt mondta neki:

- Beszéltem telefonon ma a Nicu C.-val - ő ugye a nagy ember fia volt, és az ifjúsági miniszter, többek között. Elmondtam neki a helyzetünket, és azt mondta lakhatunk egy szobában. Valamint azt tanácsolta, hogy a két ágyas szoba külföldieknek szóló árát felezzük meg, azt fizessem én, és a honi állampolgároknak szóló árat is felezzük meg, és azt fizesse a férjem.

És ha hiszitek, ha nem, bevették! Elhitték, hogy mi csak úgy az utcáról felhívtuk Nicu C.-t telefonon. És beszélni is tudtunk vele. Csont nélkül elhitték. Átgondolta a tarifálást a recepciós, majd azt mondta, hogy OK, de sajnos már csak másnaptól tudja így számítani, mert az nap estére már nekem volt fenntartva az egy ágyas szoba.

Így hát a harmadik ott töltött éjszakánkon immár hivatalosan is egy szobában voltunk. Hurrá! Hurrá! Hurrá!

Közben azért nem töltöttük hiába az időnket, mert elbuszoztunk Rasinari-ba. Itt készítik az igazi telemiát, amit már akkor is, és azóta is imádok. Ez egyféle juhsajt. Lágy, vizes, van belőle édesebb és sósabb változat is. Imádom na, és kész.

Aztán mentünk még tovább Paltinis-re, ami már megint egy hegyvidéki település, sílifttel. Ott lifteztünk, sétáltunk, és csodáltuk megint a csodás tájat. 

Szeben után Brassó következett. Úgy döntöttünk itt már keresünk a központban valami jobb szállodát. A választásunk a Hotel Parc-ra esett. Ekkor már tudtuk, hogy valahogy meg kell oldani a közös szobát, és ugye már egészen rutinosak voltunk benne. Ezért amikor szobát kértünk a recepción, rögtön elő is adtuk az előző hely végső változatát. 

Nicu C. megmondta, hogy lakhatunk együtt, felesbe számítva a szoba árát a megfelelő módon, és ennek megfelelően jön ki a szállás ára a végén. 

Nagyon meg fogtok lepődni, ha azt mondom, itt is bekajálták egyetlen szó kifogás nélkül? Csodálkoztak persze, ez teljesen új volt neki, de mégis elhitték, és elfogadták. 

Itt is eltöltöttünk három napot, sétálva a városban, és persze, a kedvenc helyemen Poiana Brassóban is megfordultunk. Ekkor volt, hogy gyalog jöttünk le a sípálya tetejéről. Meg az is, hogy nem másztam már fel Rozsnyó várába. És Brassóban itt történt a cipőtalp puhaságú flekken fogyasztása is vacsorára ebben az étteremben.

De ezek már tényleg csak apróbb gondok voltak.

Azonban volt még valami, ami szintén teljesen jellemző volt az akkor időszakra. Ne felejtsük, október közepe, vége felé járunk. A szállodai szobánk belmagassága legalább 3 m volt. Négyzetméterre sem volt kicsi. A szobában lévő radiátor nagysága nagyjából megfelelt a Wizzair fedélzeti csomag méretének. Parányi volt. Ez már eleve képtelen lett volna befűteni a teret. Ám természetesen nem is fűtött egész nap. Napi 1-2 órát ment csak a fűtés. És meleg víz sem volt, csak naponta 1-2 órát, reggel és este. De általában csak langyos vízben sikerült fürödnünk.

Így esett, hogy esténként, mint a rakoncátlan kölykök, próbáltuk felmelegíteni egymást. Jó, jó, tudom, nászúton voltunk, de egy jégcsap kéz és láb nem olyan nagy afrodiziákum. :D Így hát esténként bunyóztunk, persze hatalmas sikításokkal, nevetéssel. A végén meg már azon nevettünk, hogy vajon mit gondolnak a szomszéd szobákban, hogy mi történhet. 

Azért ezt is túl éltük, és eljött itt is a nap, hogy elhagyjuk a szállást. Gondoltuk, hogy nagy gond már nem lehet, hiszen elmondtuk, hogy kell számolni az árat, majd szépen megyünk és fizetünk. Le is vonultunk a bőrönddel a recepcióra, hogy akkor köszönjük ennyi volt, mennénk tovább, és fizetnénk. 

Szépen kiszámolták, hogy három éjszaka egy két ágyas szoba félára külföldinek, meg egy félára belföldinek, és akkor tessék itt a számla, fizessünk. Az uram oda adta a pénzt, és indultunk volna, mikor is azt mondja a recepciós, hogy nem úgy van az, leszek szíves bemutatni én azt a papírt, ami igazolja, hogy én személyesen váltottam pénzt és azzal fogom most kifizetni a rám eső részt.

Ugye? Nekem is leesett az állam.

Mondtam, hogy már bocsánat, de nászúton vagyok, és a férjem fizeti a szállást.

A válasz egy határozott nem volt. És a recepciós ragaszkodott hozzá, hogy adjak papírt.

Mondtuk nincs.

De kell. Biztos nincs ilyenem?

Mondtuk, hogy biztos nincs. Volt persze, de elkelt még a vérvételnél, az esküvő előtt. 

Nem adták vissza?

Nem. 

Akkor baj van, ő csak úgy tudja elfogadni a szállás díját, ha azt a papírt prezentálom.

Ez volt az a pillanat, amikor a férjem megragadta a bőröndöt, és közölte, hogy nekünk olyan nincs, tehát akkor nem tudunk fizetni és a viszontlátásra.

Természetesen hirtelen már elég volt a pénz is. 

A következő állomásunk a Bucegi havasok voltak. Nem tudom már miért, de itt privát szállásra mentünk. Nekem a lelkemre lett kötve, hogy meg se szólaljak, amíg szállást szerzünk a helyi idegenforgalmi irodában, és így sikerült. Így hát nem kellett magyarázkodnunk, nem kellett osztani szorozni gyököt vonni, hogy ki tudják számolni a szállás árát, hanem csak bementünk a házba, és megszálltunk.

Láttátok már a házat, de mutatom még egyszer.

Amennyire fáztunk Brassóban, itt annyira melegünk volt. Szerintem legalább 30 fokra fűtötték fel a házat. De sokat nem voltunk ott, így kibírtuk.

Természetesen végre túrázni mehettünk. Fel a hegyre. Ekkor voltam itt először, és ott fent sajnos utoljára. Illetve nem egészen, már egyszer jártunk már itt Sanyival - emlékeztek még rá? - és a barátnőjével. De mivel szakadó esőt sikerült kifognunk, így egyetlen éjszaka sátorozás után lent a völgyben el is hagytuk gyorsan a környéket.

Biztosan nem meglepő, hogy az írásom főszereplői is bejárták ezt a tájat:

"Bár október vége van, de most is ragyogó napsütés fogad minket. A Bucegi sziklafalai aranylón tündökölnek előttünk. A hegy lábánál ezer színben ragyog az erdő. Feljebb a fenyvesek szürkészöldje teszi haragossá az addig oly barátságos tájat. És végül a napfénytől mézsárga ormok. Lenyűgöző látvány!

A BMW gyorsan hagyja maga mögött a tájat. Máris egy szűk völgybe érünk, ami nem kevésbé szép, mint az eddig táj, de teljesen más jellegű. Utunk hegynek föl vezet, majd egy szerpentin kanyarog lefelé a völgybe. Imádom az ilyen helyeket, és most az a legjobb, hogy nem is nekem kell vezetnem, így teljesen át tudom adni magam a látvány nyújtotta élvezetnek. Kivételesen csendben utazunk, mindketten a magunk gondolataival vagyunk elfoglalva. Nem tudom, Csaba esze hol jár, de azt tudom, hogy az enyém azon a csöppségen, aki minden bizonnyal a hasamban van. Ugyan még nem tudom biztosan, de valami ösztön azt súgja, hogy igen, ott van. És lehet meglepő lesz, de mégsem ébredtek fel bennem az anyai érzések. Sőt, inkább valami furcsa félelem tart fogságban. Valahogy úgy gondolom még nem készültem fel az anyaságra. Még arra se nagyon, hogy férjhez menjek, de ezt szerencsére nem is sürgeti hitesnek jelöltem. Egyelőre elég nekem, hogy hazát cseréltem. Nem tudom azt sem, hogy ez milyen lesz? A táj gyönyörű. A végtelennek tűnő távolságok szabaddá teszik az ember lelkét."

Busteni-ből indultunk telecabinnal.

A felső állomás a Babele-nél van. 

Pont ilyen csodás időnk volt. Kisétáltunk a hatalmas kereszthez, amit már említettem. Tulajdonképpen szinte teljesen sík terepen vezet a turista ösvény végig. De nagyon szép ott fent, és még szebb onnan lenézni a Prahova völgyére. 

Majd azt találtuk ki, hogy gyalogoljunk le, de ne direkt Busteni-be, hanem Sinai-ra, és majd onnan visszasétálunk Busteni-be.

Tökéletesen jelzett turista utak vannak, így simán elindultunk azon. Fent, ahogy a legelső bejegyzésekben írtam, még a Retyezátban tett túránál, szóval legfelül csak sziklák, zuzmók, virágok. Aztán beértünk a törpe fenyők övezetébe. A törpefenyves lassan megnőtt, és csodás fenyőerdők következtek sok-sok ligettel, kilátóval. Álomszép volt. 

És igen, elértünk a lombos erdők övébe is. 

Nem állítom, hogy km-ben rettentő hosszú lett volna az út, hiszen a két település között lent a völgyben alig 10 km a távolság. Tény, mi átlóban jöttünk le, de az sem volt hosszabb 13-15 km-nél. Ezzel együtt a folyamatos ereszkedés bizony nagyon kimerítő volt. Legalább is nekem.

És akkor itt térjünk kicsit vissza arra, hogy sosem tornázhattam, sosem csinálhattam semmit, amit egy igazi gyerek, mert mindentől óvtak kezdetben a szemüvegem, később a szívizom gyulladásom miatt. Talán elég egyértelmű, hogy ezek után nekem kondícióm csak annyi volt, ami amúgy egy egészséges fiatalnak van, de semmi több. Ráadásul amikor a második szívizom gyulladásomat próbálták diagnosztizálni, ott hallottak valami érdekes zörejt a mellkasomból, amit végül azzal magyarázott a főorvos, hogy valószínűleg kicsit összenőtt a mellhártyám a tüdőmmel. Fogalmam nincs, hogy ez lehetséges-e, de ha igen, akkor feltételezem, hogy az amúgy sem edzett tüdőm kapacitása még kicsit kisebb lehet, mint egy egészséges emberé. Kitartásom meg terhelés alatt végképp nem volt.

Így van az, hogy azt szoktam mondani, a világ legjobb túrázója vagyok. Felfelé kiköpöm a tüdőm, lefelé meg félek. Sajnos az eséstől való félelmet olyan szinten nevelték belém, ahelyett, hogy megtanítottak volna esni, hogy a mai napig rettegek tőle. 

Így az, hogy én ennyi helyen túráztam a hegyekben egy kisebb fajta csodának is betudható, de azt hiszem első sorban a férjemnek köszönhetem ezeket az élményeket, mert ő vett rá, hogy elmenjek a havasokba és ő segített mindig, hogy végig tudjak menni ezeken az utakon.

Szóval így történt meg az, hogy mire már tényleg szinte az út végén jártunk lefelé a hegyről én már annyira fáradt voltam, hogy elkezdtem sírni. Nem szoktam hangosan kiabálni, hisztizni, ha ideges vagyok, vagy úgy érzem nem bírom tovább, hanem sírni kezdek. Semmi extra, csak folynak a könnyeim. 

A párom tudta, hogy eljutottam akkor olyan állapotba, hogy szóval nem fog tudni hatni rám. Ezért nemes egyszerűséggel ment elöl és nem foglalkozott velem. Csak ment kitartóan, én meg mentem utána bőgve. 

A vicces az volt benne, hogy ekkor már annyira lent voltunk, majdnem a völgyben, hogy ott már jöttek-mentek nyaralók, sétáltak. És ők annyit láttak, hogy elől megy egy magas, erős férfi, mögötte pedig bőgve egy vékony lány. 

Fogalmam nincs mit gondolhattak rólunk, mikor leértem végre én is nagyon jót nevettünk rajta, hogy biztos azt hitték, hogy megvert, vagy ki tudja, de tény, érdekes látvány lehettünk.

Itt is három napot töltöttünk egyébként, még túráztunk, még ekkor jutottam el először a Törcsvárba, amiről pár napja meséltem. 

A nászút végén még elmentünk Bukarestbe, de ott már rokonoknál szálltunk meg. És azért akkoriban még ritka élményként repülővel mentünk vissza Kolozsvárra. 

Bukarestben két repülőtér van. Az egyik a belföldi gépeknek volt, a másik a nemzetközi járatoknak. Nem volt helyre szóló jegy a belföldi útra. Csak jegy. Felszállni pedig úgy lehetett, hogy először felengedték a gyerekes nőket, aztán a nőket, és végül a férfiakat. Így én megkaptam az utasítást, hogy hova igyekezzek helyet foglalni, ahol kedvesem hosszú lábai is elférnek. Ő rendszeresen repkedett Kolozsvár és  Bukarest között a munkája okán. 

A gépen enni nem kaptunk, de cukorkát igen. És akkoriban még az is luxus volt. Így bizony alaposan belemarkoltunk a tálba.

Így ért hát véget az eseményekkel teli nászutunk. Ma elolvasva biztosan döbbenetes, de akkor fiatalok voltunk, szerelmesek, és könnyebben vettük az akadályokat. Persze, az első estét kivéve. :)

Kastélyok, várak

Azt már tudjátok, hogy a rozsnyói vár örökre a lelkemen szárad, mert nem másztunk fel a dombtetőre, megnézni.

De van Brassótól nem túl messzire még két vár, kastély.

Amiről először szeretnék beszélni, különleges palota. Sokáig nem volt látogatható, mert Ceausescu saját nyári palotája volt. Nem csak a közvetlen környékét védték, szóval meg sem lehetett közelíteni. Aztán az egyik székelyföldi nyaralásunk alkalmával megláttuk a táblát a Bucegi havasok alatt autózva: Castelul Peles!

Több se kellett, azonnal a tábla iránymutatása szerint mentünk tovább, hogy ezek szerint már látogatható. Hosszú, elhanyagolt úton jut fel az ember a parkolóig. Talán azóta már azt is rendbe tették. De ami utána az ember szeme elé tárul, az olyan, mint egy képeslap.

Nem értek az építészethez, és bár van néhány stílus amit felismerek, fogalmam sincs, hogy a Peles milyen stílusban épült. Nekem olyan, mint egy igazi tündérmese palotája.

A XIX. szd. végén épült, és a román királyok nyári rezidenciája volt. 

Az első olyan palota, amely teljes egészében elektromos árammal volt ellátva. 160 szobája van és több, mint 30 fürdőszobája. A kastélyban a kezdetektől központi fűtés volt. Hatalmas rácsokkal fedett légbefúvók vannak a termekben. Mi több, háziasszonyok figyelem, központi porszívó is volt. 

Értékes képtár és egy csodás fegyverterem is található benne, amely 4000 darabos XIV.-XVII. századi fegyver gyűjteménynek ad helyet.

Csodálatos szépségű fafaragások és ólomüveg díszítések találhatóak a palotában. Rögtön a bejáratnál a lépcső feljáró és az egész fogadó rész nagyon sok különböző fajta fából lett kifaragva.

Jártam már Bécsben a Schönbrunn-ban, jártam a gödöllői Sissy Palotában. Mindegyik szép valóban, mindegyik rendkívül gazdag. Ám bevallom nagyjából a harmadik szoba után már mindig nagyon untam az egészet, és alig vártam, hogy kiérjek belőlük. Mégpedig azért, mert szinte teljesen egyforma minden szoba, kivéve a színeket. Van sárga szoba, kék szoba, zöld szoba, és így tovább. 

A Peles palota azonban egészen más. Ami látogatható volt, mikor ott jártunk, minden egyes szoba, terem teljesen eltér egymástól, úgy funkciójában, mint díszítésében.

Van ugye a fegyverterem, amit már említettem. Van egy gyönyörű étkező.

Van könyvár, különböző fogadó termek. Van a palotának saját színházterme is, ahol mozizni is lehet. Van zeneterem.

Minden szoba másféle bútorokkal van berendezve. Van mór stílusú, van kínai, van egyiptomi és még sok-sok más. Van egy fogadó terem ahol intarziás asztalok vannak, na nem fából, márványból készítve.

Az egyik szobában indiai bútorok vannak, benne egy álom szép ülőgarnitúrával, ami ébenfából lett kifaragva. Olyan, mint egy csipke. Három nemzedék készítette.

Csodálatos freskók, fafaragások, Szebbnél szebb kazettás mennyezetek. Nincs két egyforma. 

Elképesztő gazdagság és szépség.

A folyósok falait velencei tükrök díszítik. Velencéből, hajón és szekéren vitték őket a palotába. Muranói üvegből készült kristálycsillárok, szintén ezen az úton érkeztek. 

Szóval egyik ámulatból a másikba estünk. Egy kedves barátunk, aki velünk volt, mondta azt, hogy ő járt Versailles-ban is, de ez messze szebb, mint az volt. 

Találtam egy videót, nézzétek végig, megéri.

A Peles palota egyébként a Bucegi aljában, Sinaia-n található. Érdemes elmenni odáig. Óriási élmény lesz.

A Bucegi másik oldalán egy újabb kis ékkövet találunk. Ezt is imádom. Többször jártam itt is, és ez a kastély az, amire azt mondom, ebben tudnék élni. Egyébként az összes többivel úgy szoktam lenni, hogy igen, szép, meg minden, de nem érezném magam jól egyikben sem, ha ott kellene élnem. A Bran kastély, vagy ahogy itthon ismert Törcsvár azonban abszolút élhető. Drakulához természetesen semmi köze, de remek reklám, jól eladható vele. Pedig szerintem ez a kis kastély önmagában is csodás.

Még a XIII. szd. legelején épült. Történelmi nagyjaink közül sokuk neve köthető össze ezzel a várral. 

Elég meredek és hosszú lépcső vezet fel a várba, de védelmi szerepe volt, így magasra épült. A várban egy tüneményes kis udvar fogad minket.

És persze be lehet járni a palota aprócska szobáit, izgalmas, titkos átjáróit, eldugott lépcsőit. Sétálhatunk a belső erkélyen. szerencse pénzt lehet dobni az udvaron lévő kútba.

Imádni való az egész.

Sajnos, bár a közvetlen környéke szépen karbantartott, de a bejárat előtt a szokásos bazár vert tanyát, és minden Drakuláról szól. De mondom, semmi közük egymáshoz. Csak reklámfogás hozzá kötni ezt a tüneményes kis várat.

Erről is találtam egy videót, angolul tudók előnyben. 

Ugye, hogy érdemes kicsit kimerészkedni a Kárpátokon túlra?

Talán nem lesz meglepő, hogy természetesen Törcsvárba is eljutnak a könyvem szereplői.

"Átvágunk egy szép parkon, majd fel kell másznunk egy csomó lépcsőn, és megérkezünk a kastély bejáratához. Hófehér falaival már kívülről is gyönyörű az épület, és meglepően jó állapotban van. A kapun belépve aztán tényleg elfog az ámulat:

- Hiszen ez fantasztikus – sóhajtok fel. A kastély belső udvara ember léptékű. Kicsi, apró teraszokkal, feneketlen kúttal, és számtalan bejárattal. Ha feljebb nézek, balkonokat láthatok körbe futni a vár belső falán. Meseszép! 

- Isten hozta Törcsvárában királynőm! – bókol Csaba.

- Azt hiszem ez annyira kedves, hogy akár élni is tudnék benne. Pedig egyébként sosem vágytam sem palotában, sem valami régi várban élni – mondom döbbenten Csabának.

- Igen. Én is mindig ilyennek láttam. Gyere, menjünk be! Belülről is tetszeni fog – és már fogja is kezem és húz maga után egy ajtóhoz.

A palota belülről is épp olyan apró, mint az udvara. Kicsi szobái, keskeny csigalépcsői, számtalan loggia-ja – varázslatos. Tele van titkos ajtókkal, és mindenféle rejtett járatokkal. Sajnos hamar a végére érünk a látnivalóknak, de az udvaron még elidőzünk néhány percet." 

Ezzel mára is elköszönök tőletek. Legyen szép estétek.

Brassó és környéke

Kicsit lógtam a napló írásból, bocsánat, ha valakinek hiányoztam.

Mára az egyik kedvenc helyemet tartogattam nektek, ami Brassó Poiana.

Többször is jártam Brassóban, talán még emlékeztek, rögtön az első romániai utamon is. Akkor azonban csak a városban jártunk. Nicuval eljutottam Poiana Brassóba, amit megint csak ajánlani tudok mindenkinek. Nincs messze Brassótól, és igazi, alpesi hangulatú hely. Sípályák, hangulatos éttermek, szuper kis szállások várják ott a pihenni, síelni, nyaralni vágyókat.

Nekem annyira tetszik ez a hely, hogy egy időben, amikor még ifjoncok voltunk, és neki indultunk egy-egy túrának, szinte teljesen mindegy volt merre mentünk, a végén mindig itt kötöttünk ki.

Talán meglepő, de mindenféle étkezéssel kapcsolatos emlékeim is vannak Brassóról és Poiana Brassóról is. Majd ezeket is megosztom veletek.

Amikor először jártam itt, akkor telecabinnal mentünk fel a csúcsra. 

Akkor azonban sajnos nem volt ilyen szép idő, mert sűrű ködbe burkolódzott a táj. A képen látni, hogy a felső állomástól nincs messze a meteorológiai állomás, de bizony nem volt könnyű odáig sem eljutni abban a sötét felhőben, ami körül ölelte az egész hegyet. Ezért akkor nem is maradtunk sokáig, hamar visszamentünk és kerestünk egy éttermet, hogy ebédeljünk.

Egy szuper jó éttermet találtunk egy tópartján. Belül pedig maga volt a csoda. Úgy volt a belső tér galériás, hogy a felső szint kisebb volt az alsónál, így az alsó légtere felért egészen a tetőig, és a felsőről meg le lehetett látni az alsó szintre. Hófehér falak voltak, barnára festett fa gerendákkal, korlátokkal, ablakokkal. Fentről pedig végig ömlött se a sok zöld növény a korlátok mellett, és persze lent is nagyon sok zöld volt. Az asztalok körül lévő székeken báránybőrök voltak. 

Mindehhez egyébként egy igen elegáns étterem volt. Itt láttam életemben először olyat, hogy desszertként kitoltak egy zsúrkocsit, amin csak sajtok voltak. De azzal teljesen tele volt ez a tálaló kocsi. Nem elfelejtendő, még abban az időszakban vagyunk, amikor szinte semmit nem lehetett kapni az üzletekben, amikor jegyre volt a hús, a tojás, a cukor, ha éppen volt, amikor sajt és tejtermék egyáltalán nem létezett az üzletek polcain. És nem, általában az éttermek sem voltak ellátva ilyesmivel. Sajnálom, hogy nem vagyok egy sajt rajongó, mert egyébként biztosan kértem volna ebből a gazdag kínálatból.

Később is visszatértünk még ide, ahogy mondtam is. Akkor szerencsére nyár volt, szép idő, és így a telecabinnal való utazás most aztán nagyon megérte, mert onnan fentről csodás kilátásban volt részünk. Az élmény mindehhez pedig az volt, hogy lefelé gyalog jöttünk le, a sípályán. Persze, tudom, nyár volt, nem volt hó. Ellenben síkos fű borította az egész pályát, ami roppant meredek volt. Úgy ereszkedtünk le, hogy Nicu ment elől, megállt, majd én lecsúsztam a lábáig. Azt hittem sosem érünk le a sípálya aljáig. 

Utána pedig nem Brassó, hanem Rozsnyó felé gyalogoltunk le a hegyről. Mi tagadás, annyira elfáradtam, hogy ott már nem volt erőm ahhoz, hogy még felmásszunk az ottani várhoz is, ami örök fekete pont lesz az életemen, mert mai napig sokszor megemlíti életem párja, hogy ott voltunk, de nem voltál hajlandó felmenni.

Brassó Poiana volt az a hely, ahova akkor is elmentünk, amikor jó pár éve teljes napfogyatkozás volt. Éppen Székelyföldön nyaraltunk, és gondoltuk innen szép lesz a látvány. Biztos az is lett volna, ha nem éppen akkor tör ki egy jó kis zivatar, és a felhők nem takarták volna el az eget. Akik otthon maradtak a szálláson, ők bezzeg mindent láttak.

És akkor még egy-két kaja emlék.

Előzetes a nászutunkról. Abban a korszakban annyi élelmet, mint a brassói üzletekben, soha, sehol nem láttunk. Felvágott pl. egyáltalán nem létezett az országban. Brassó boltjaiban még sonka is volt.

Ellátogattunk egy híres étterembe Brassóban is. Nem mondom meg a nevét, mert nem akarom rontani a hírüket, bizonnyal az akkori korszaknak tudható be az emlék.

Szóval egy este felmentünk az étterembe, és flekkent rendeltünk. Meg is érkezett, de elvágni nem tudtam. Ekkor kértünk újabb kést, gondolván, éttermi kések nem igen vágnak, de hátha egy másik élesebb lesz. Nem volt élesebb. Ezért gondoltam, hogy akkor nagyobb falatokat vágok. Igen ám, de elrágni sem tudtam a húst. Kínos volt, de a végén kénytelen voltam kiköpni. 

Így történt, hogy nem túl jóllakottan jöttünk el. Ráadásul amit megettem, az viszont teljesen kicsinálta a gyomromat, mert nagyon rosszul lettem tőle. 

További emlék, ami meg is maradt családi éteknek, hogy Nicuval is jártam fent a Timpan. Talán még emlékeztek, Brassóból telecabinnal lehet oda feljutni. 

Kértünk vacsorát a kis étteremben. Azt mondták, csak sajt van és sült krumpli. Mondtuk nem baj, akkor kérünk rántott sajtot, sült krumplival. Azt felelték nem lehet. Vagy krumpli, vagy sajt. 

Bizony, ez volt akkor a drámai valóság. 

A végén sikerült megegyeznünk a pincérrel, hogy hoz sült krumplit, majd arra ráreszelnek egy kevés sajtot, ami ráolvad a forró krumplira, és akkor az lesz a vacsoránk.

Finom volt, ezért sokáig csináltunk mi is ilyet itthon. Még akkor is, ha került mellé hús is. 

Tudom, hogy Magyarországról a többség nem merészkedik túl Székelyföldön, pedig látnivaló bőven akad utána is, és nem is túl messze Brassótól.

Többször is jártam a Bucegi havasokban. Valami fantasztikusan szép hegység. Sajnos igazán nem túráztam benne, de még így is azt kell mondjam, csodás.

A hófehér szikla tömbök ezerféle színben képesek pompázni. Napszaktól, időjárástól függően. Égbeszökő sziklafalak, aranyszínben tobzódva, vagy éppen sötét szürkén. Amikor először megláttam nem jutottam szóhoz. Nem véletlenül került bele a könyvembe is. 

"A csúcson kiürül a kabin. Csaba és Zsuzsa is kiszállnak. Elsétálnak a meteorológiai mérőállomásig, onnan néznek körbe a tájon. Messze a felhők párájába burkolódzva még a Fogarasi havasok csipkés bércei is látszanak. Balra a Bucegi havasok masszív tömbje ragyog a nap fényében. Ha pedig lenéznek maguk elé, Poiana Brassó élénkzöldje gyönyörködteti őket.

Csaba az órájára néz, és megállapítja, hogy jó lesz igyekezniük, ha nem akarják lekésni a gépet. Ezért el is indul a völgy felé. Végig a sípályán gyalog. Nyáron. A fű most majd olyan csúszós, mint télen a hó. Zsuzsa simatalpú cipője folyvást megcsúszik. Így a végén megkapaszkodik Csabában és innentől együtt haladnak lefelé. – Ugye, jól emlékszem, azt mondtad, tudsz síelni? – kérdezi közben a lányt a férfi.

-          Persze. De nem füvön és nem cipővel!

-          Nem is arra gondoltam – mosolyog vissza a férfi.

Mire leérnek, rendesen kimelegednek. Csaba megint két ember helyett kellett haladjon, mint akkor a barlangban. Milyen régen is volt már." 

Láttam síliftet, és síelőket olyan szűk és elképesztően meredek völgyben, hogy nem is tudom, hogy jönnek ott le élve sílécen. Tény, nem is tudok síelni. 

Gyalog sosem másztam meg a Bucegi havasokat, de telecabinnal jártam fent a tetején. És amikor kilép az ember a kis piros fülke ajtaján döbbenetes táj tárul elé. Egy hatalmas, szinte teljesen sík plató fogadja a turistát.

Mi elsétáltunk a kereszthez, ami lentről is csodás látvány, de közvetlenül alatta állva érezni, hogy milyen csöppek is vagyunk.

Ám a csodák ezzel még nem értek véget, mert a szél, a hó, az eső kemény munkát végez fent a hegyekben. Ilyen szépségeket létrehozva:

Szfinx  

És a Babele - az az Vénasszonyok:

Ezeket tényleg bárki megnézheti, bárki körbe tudja sétálni. A keresztnél én láttam műlábbal sétálni előttünk egy férfit. Persze, tudom, hogy Erőss Zsolt óta ez nem lehetetlen, de nekem akkor is megdöbbentő volt.

Holnap sem megyünk innen messze, de holnap kastélyokat, palotákat látogatunk majd. 

Mindenféle

Bár a házasságom részleteit továbbra sem szeretném itt elmesélni, de vannak érdekes dolgok benne, amik talán izgalmasak mások számára is.

Egy év után határoztuk el, hogy összeházasodunk. Nicu egyértelműen megmondta, hogy bár sosem tervezte, hogy elhagyja a hazáját, de nem szeretné, ha én költöznék oda. 80-s évek elején járunk, tudjuk milyen korszak volt ott akkor. Egyet kért, hagy lássa a végső döntés előtt, hogy milyen Magyarország, hiszen korábban sosem járt itt, és máshol sem külföldön. 

Egyébként izgalmas a családja, sokszor nem is értik, ha elmeséljük. 

Édesanyja szilágysági magyar lány, aki Szilágyságban született, és Kolozsvárt élt. Édesapja román, viszont hogy legyen némi csavar is a dologban, Budapesten született és élt is egészen a háború végéig. A háború után költözött haza a családjával együtt Kolozsvárra.

Az utazáshoz megkérték mindhárman az útlevelet. Abban az időben nagyon nehezen, komoly átvizsgálások után adtak csak román állampolgároknak útlevelet. Így volt ez az ő esetükben is. Külön kihallgatásra is berendelték őket. Majd megszületett a döntés, ő és az édesapja kaptak engedélyt az utazásra, az édesanyja sajnos nem. 

A látogatást követően megvolt az eljegyzés, és neki kellett fognunk egy olyan engedély kérésnek, aminek senki nem tudta igazából mi lehet a vége. Külföldivel házasságot csak Ceausescu engedélyével köthetett román állampolgár. Az engedély kérést számos igazolással együtt ügyvéd adhatta be a megfelelő szervekhez. Nekem kellett egy igazolás itthonról, az anyakönyvi hivataltól, hogy nem vagyok házas, és férjhez mehetek. Természetesen hivatalos fordítás kellett róla, és még közjegyzőnek is alá kellett írnia. 

Sokan próbáltak akkoriban külföldivel házasságot kötni. Sokan ettől remélték, hogy kiszabaduljanak az országból. Ezért az engedélykérés egy külön üzletággá vált. Nagyon komoly pénzeket kaszáltak az ügyvédek különféle címeken. Én nem is tudom mi honnan találtunk rá egy ügyvédre. Lepusztult, koszos kis irodája volt. Nem kertelt, elmondta, hogy mennyibe kerül az engedély kérés, mi az ő díjazása, milyen papírok kellenek és hogy senki, azaz senki nem tudja megmondani megkapjuk-e az engedélyt, és hogy mikor. Szerencsénk volt vele, mert nem a pénzhajhász csoportba tartozott, és azt is elmondta, hogy ő nem jár fel hetente Bukarestbe azzal a címszóval, hogy megsürgeti az engedélyt, mert senki nem tudja megsürgetni. Soha nem kért tőlünk plusz pénzt utazásért, és egyebekért. 

Amikor én kint voltam rendszerint elmentünk hozzá. Nem volt kellemes találkozás, mert sokáig csak azt a választ kaptuk tőle, hogy nincs semmi, legyünk türelmesek.

Akkor már havonta jártam ki, és összeismerkedtem a vonaton egy lánnyal. Ő is hasonló okból járt ki, mint én. Nekik is folyamatban volt az engedély kérés. Előbb adták be, mint mi, és jóval több pénzt kért el tőlük az ügyvéd, mint a miénk tőlünk. Ő "eladta" nekik, hogy havonta felmegy és sürgeti, intézi az engedélyt. Azt hiszem talán egy héttel előttünk kapták meg, és hónapokkal előbb adták be.

Tényleg áldom az ügyvédünk nevét, aki korrekt volt velünk.

Egyszer azonban mi is felmentünk Bukarestbe, mert él ott rokonsága a férjemnek. A látogatás alkalmával mi elmentünk az illetékes hivatalba, hogy megkérdezzük mi a helyzet, hol tart az engedélyünk? Velem nem voltak hajlandók beszélni, de a férjemmel váltottak legalább 4-5 mondatot. Nem tudtunk meg semmit. 

Természetesen a várakozás ideje alatt is rendszeresen jártuk az országot. Az egyik legszebb emlékem az Aranyos völgyében tett utunk volt. Busszal indultunk Kolozsvárról. Meleg volt, de közben nagyon feszült is volt a levegő, olyan igazi vihar előtti pillanatok. Nem volt ülőhelyünk a buszon, így álltunk végig. Egy idő után azt vettem észre, hogy ahogy Nicu kapaszkodik, konkrétan csepeg le a víz a könyökéről. Tudom, ez így semmi izgalmas, vagy vicces, de mi onnantól kezdve ezen nevettünk egész úton. Szegényem, nem győzte törölgetni a karját, hogy ne csöpögjön rá az izzadság az ott ülő emberre.Ahogy leszálltunk, szinte azonnal ki is tört a zivatar, de nem tartott sokáig. Hátizsákkal voltunk, és sátorral. Az első meglepetésem egy híd volt. Aki valaha is járt Erdélyben, egészen biztosan látott már ilyet. 

Ez a kép jóval később készült, de a lényeg, a híd rajta van. Szóval egy ilyenen kellett átjutnom az Aranyos túlsó partjára. Nem voltam túl lelkes, és mivel egyszerre többen is mentünk rajta, bizony kegyetlenül mozgott, és belengett. Nem tudom hogy tettem meg az utolsó métereket, de valahogy átértem, és már akkor teljes pánikban voltam, hogy ezen majd vissza is kell menni.

A túlparton felmásztunk egy elég durva kaptatón egy szikla párkányra, egy vízesés alá. Késő délután volt már, de még elmentünk megnézni a vízesést. A víz egy barlangból, Huda lui Papara-ból folyik ki.

Aztán sátrat vertünk, megvacsoráztunk és le is feküdtünk aludni. 

A másnap reggeli ébredés egy életre szóló emléket jelentett. Ez például egyértelműen benne van a Velem vagy nélküledben is. 

Magasan a völgy felett voltunk. A szikla párkányról beláttuk az Aranyos völgyének egészen hosszú szakaszát. Verőfényes napsütés volt, csodás zöld tájjal előttünk, ami alatt kanyargott az Aranyos kristálytiszta vize. És a völgyben megült az éjszakai pára. Nem tudom leírni, hogy milyen fantasztikusan szép volt az egész. A harsogó zöld színek, a hófehér pára pamacsok, a folyó kéksége, már önmagában a színek is szebbek voltak, mint egy festményen. Ám ahogy ezek a pára foltok mozogtak, továbbszálltak, feloszlottak és lassan az egész völgy kitisztult az olyan élmény volt, amit soha nem fogok elfelejteni. 

Úgy éreztem magam, mint egy elvarázsolt tündér lány fent a kastély tornyában. 

Persze, ez is csak egy röpke hétvége volt, így reggeli után sátrat bontottunk és leereszkedtünk a völgybe. Hála az égnek a fiúk kitalálták, hogy a nagy meleg miatt fürödjünk meg a folyóban. Így nem mentünk vissza a függő hídhoz, és nem kellett rajta ismét átbalanszíroznom, aminek mi tagadás, nagyon örültem. 

Ahogy a folyó mentén ballagtunk lefelé, egy helyen találtunk egy kis öblös részt, ahol nyugodt volt a víz, és ahol nyugodtan elmerülhettünk benne. Nem mondanám, hogy termál víz volt, sőt. Azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy piszok hideg volt. De azért jól esett megmártózni benne. 

Majd valahol sikerült átjutnunk a folyó másik oldalára is, ahol az út vezetett, és ahol akkor még járt az ún. mocanita. Ez egy keskeny nyomtávú, kisvasút. Szívem szakad, hogy azóta már nem jár ez kis vonat. 

Nyitott kocsiba ültünk fel és döcögtünk végig az egész völgyön. Olykor egy-egy alagútba is bebújtunk, kanyarodtunk erre-arra, mentünk közvetlenül a víz partján, máskor meg az út fölött. Órákig tartott amíg ez a kis szerelvény elvitt minket Tordára, de nagyon megérte.

Az Aranyos völgye önmagában is csodás. Azóta is számos alkalommal autóztunk rajta, és vagy épp arra mentünk, vagy arról jöttünk ezen a völgyön át haza. Hosszú, kanyargós út, de a szépsége mindenképpen megéri, hogy megtegyük ezt az utat.

Sok-sok évvel később eltöltöttünk direkt három napot a völgyben egy panzióban. Egyik nap elmentünk a Scarisoarai jégbarlanghoz. 

Amikor megismerkedtünk, 1980-ban, az volt tervbe véve, hogy a bihari túránk ott fog véget érni. Akkor a barátnőm térde miatt nem tudtunk elmenni addig. Jó pár évvel később, már az egyik gyerekünkkel együtt jutottunk oda el.

Bár a turista jelzés szerint 2-3 óra alatt fel lehet érni a barlanghoz, bevallom, ez nekünk jóval több időbe került. Április volt, de a hegyekben még vastagon állt a hó, és ez is nehezítette a haladást. Nem számítottunk rá, az az igazság. A jelzés sem volt mindig tökéletes, nagy legelőkön át kellett mennünk, ahol nem volt semmi jel, hogy jó irányba megyünk-e. De a végén azért feljutottunk. 

A barlanghoz csak saját felelősségre engedtek le. Egy elég mély gödörbe kell ugyanis lemenni, ahol ugyan van vaslépcső, csakhogy a ráfagyott hótól ez bizony csupa jég volt. Persze azért lementünk, de izgalmas kaland volt egy-egy helyen ezen a lépcsőn közlekedni. 

A táj egyébként nagyon szép volt, mutatok pár képet arról is.

Az Aranyos völgyből nagyon sok szép látnivalót el lehet érni. Sajnos én sem jártam mindegyiknél, mert ennek az egy alkalomnak a kivételével mindig csak átmegyünk a völgyön. De innen érhető el a Medve barlang. 

Innen lehet betérni Torockóra.

Torockó után még tovább haladva végig lehet menni a zord Kőközi szoroson.

Innen lehet felmenni a varázslatos Verespatakra. 

És innen lehet eljutni a nárcisz mezőre, a Detonata-hoz, ami egy bazalt orgona, és még számos csodás helyre. Szebbnél szebb látnivalók mind egyetlen folyó, az Aranyos völgyéből.