És megint Erdély

Kicsit régen jelentkeztem, aminek az az egyszerű oka, hogy egy hosszú hétvégét töltöttem Erdélyben egy kisebb társasággal. És mivel ez most egészen friss élmény, és végre saját fotókkal is, így azonnal mesélek is az utazásról.

Még tavasszal született meg bennem a vágy, hogy menjünk ki Kolozsvárra. A férjem, ahogy már talán írtam párszor kolozsvári. Ennek ellenére bizony már régen jártunk a városban. Sajnos már a szülei nem élnek, ezért nincs kit meglátogatni ott. A család többi része pedig Románia különböző területein él. Ráadásul Kolozsvár olyan zsúfolt, és közlekedésileg elviselhetetlen várossá vált az utóbbi időszakban, hogy bizony még ha jártunk is Erdélyben, akkor is mindig elkerültük. De most már hiányzott, már nagyon vágytam oda, hiszen anno két évig szinte havonta fordultam elő a városban. Az ötlet pedig azért született tavasszal, mert a kolozsvári botanikus kertbe vágytam, ahol akkortájt nyíltak a tulipánfák.

Ám úgy alakult, hogy mivel a társaságban több pedagógus is volt, így megvétózták az időpontot és egészen mostanáig tolódott ki.

A szállást interneten foglaltam, ide: Pensiunea Diadis

Sajnos, bár a honlap jelzi, hogy van angol és magyar változata is, nekem sosem sikerült elővarázsolni, ezért gyanítom nincsenek ilyen oldalai.

Ám én nem direkt foglaltam a szállást, hanem egy online közvetítőn át, így nem volt semmi gond. Még az ár is igen barátságos volt, hiszen egy két ágyas szoba 4 éjszakára 544.- Lei volt, ami nagyjából 40-41 ezer forint főszezonban, ráadásul épp az egyetemi felvételik idején, amikor zsúfolásig megtelik a város. Ha csak akkor foglaltam volna a szállást, mikor megérkeztünk, akkor bizony közel a kétszerese lett volna az ára.

Múlt hét csütörtök reggel indultunk el, és mivel még szép idő volt - na igen, egészen az indulásig napsütés, meleg, majd arra az 5 napra amíg mi kint voltunk végig esőt és hideget jeleztek a meteorológiai előrejelzések - szóval még szép idő volt, ezért úgy döntöttünk nem a sima Nagyvárad - Kolozsvár útvonalat választjuk, hanem lemegyünk az Aranyos völgyébe és onnan közelítjük meg Kolozsvárt.

A magyar szakaszon nagyon gyorsan át is jutottunk, Nagyváradot is megkerültük az elkerülő úton, ami korábban igen csak tengelytörő volt, ám most remek minőségben várt ránk. 

Az Aranyos völgyéig azonban volt egy útszakasz, amit elég nehezen abszolváltunk, ugyanis éppen felújítás alatt volt. Így ott találkoztunk már kész, és kiváló útfelülettel, éppen építés alatt lévő szakasszal, valamint olyannal is, ahol csak bizonyos dolgok előkészítése történt meg, és így mi tagadás, nagyon nehezen volt járható. Sok helyen lámpás megoldás volt, így sokat várakoztunk is, hogy tovább haladjunk. Viszont mindenképpen a javukra szól, hogy csinálják az utat, és pár hónapon belül úgy gondolom ott is kiváló úton haladhatnak majd az autósok. 

Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy amit láttunk, abból úgy tűnik nem csak néhány centi vastagon dolgozzák alá az utakat, hanem egyes helyeken vagy fél méterrel is lejjebb voltak az egyik sávban, mint a már elkészült oldalon. Így az út valószínűleg tovább ki fog tartani, mintha csak egy aranyfüstnyi burkolást és alákészítést kapna.

Amikor végre túl jutottunk ezen a szakaszon is, már vidáman haladtunk tovább. Elsőnek egy kedves kis fatemplomnál álltunk meg, ahova azonban sajnos bemenni nem lehetett.

Bár mióta haza jöttünk halljuk, hogy itthon milyen nagyon rossz időjárás volt, de kint, ahogy a képen is látszik, csodás napsütés, és kellemes meleg várt minket.

Ahogy Nagyvárad felől haladunk Topánfalva és az Aranyos völgye felé még át kell vágni az ún. vízválasztón is.

Földrajztanárok előnyben, de azért a többieknek elmondom, hogy ez azt jelenti, hogy a hegyvonulat egyik oldalán más égtáj felé és a másik oldalon megint másfelé folynak a vizek. 

Miután áthaladtunk ezen a hágón végre leértünk az Aranyos völgyébe. Engem mindig megigéz a táj, és bizonnyal nem csak engem, mert innentől rengeteg panzió, és egyéb szállás lehetőség vár a turistákra, kinek kinek igénye szerint. 

A folyó egyre szélesebb és bővizűbb lesz. Hol szélesre vájt völgyben halad az útján, máshol pedig zártabb szorosokon küzdi át magát.

Még található egy-két izgalmas híd, amin át lehet jutni a túlpartra, de bizony egyre kevesebb van belőlük.

Remélem, nincs harag, hogy feltettem a képet! :)

Régebben egy kisvasút is kacskaringózott a völgyben, amiről meséltem már: Mindenféle Mára sajnos már csak annyi nyoma maradt, hogy egy-két helyen az utat keresztező sínpár még mindig fellelhető. Pedig remek turistaprogram lenne, és mellesleg nem csak pár km-t lehetne vele megtenni.

Útközben megálltunk még egyszer-kétszer, de végül megérkeztünk Kolozsvár elé. Férjemuram már itthon megnézte a térképen, hogy bizony már van Kolozsvár körül is elkerülő út, és úgy gondolta, azon fogunk bemenni, mert onnan lesz a legkönnyebb megközelíteni a várost és a szállást. És bár volt roaming csomagunk, de valamiért nem sikerült még beindítanom, így viszont a Waze nem működött. Miután elhagytuk Tordát és már elég közel voltunk Kolozsvárhoz, feltűnt a hatalmas viadukt, ami már az elkerülő része. Fel is hajtottunk rá annak rendje és módja szerint. Két irányt jelölt a tábla. Az egyik egy kolozsvári lakónegyed neve volt, a másik pedig a repülőtér. Mi úgy gondoltuk a lakónegyed felé visz majd a jó út, ezért le is tértünk amikor jelezték, hogy itt lehet elhagyni ebbe az irányba az elkerülőt. Körforgalom, majd jött két tábla - az egyik a lakónegyed felé mutatott, de elég fura irányban, a másik meg azt mutatta Kolozsvár. Így a végén ez utóbbit választottuk. És igen, olyan részen jutottunk be a városba, hogy hirtelen fogalmunk sem volt merre járunk. Egyrészt egy olyan teljesen új lakóparkon vitt át az út, ami talán ha 2-3 éve épül. Régen ott kertészet, zöldségtermelés folyt, nem voltak utak, utcák. Aztán beljebb értünk, de ott is annyi új ház, új épület, irodák, üzletközpontok tűntek fel, hogy még csak arra sem jöttünk rá, melyik részén vagyunk a városnak. A végén szégyenszemre meg kellett állnunk, és megkérdezni, hogy egyáltalán hol vagyunk és merre kell tovább menni. Utastársainknál volt GPS, ezért itt már őket küldtük előre, hogy akkor talán könnyebben megtaláljuk a panziót is.

És lőn! Végre megérkeztünk! 

Megkaptuk a szobákat is, és bár volt némi gond ezzel, de a végén sikerült ezt is megoldani és mindenki beköltözött a szobájába, amik szerintem egészen kellemesek voltak. Színben harmonizáló falak és ágynemű, tisztaság. A panzió linkjén lehet több fotót is látni. 

Kedves tulajdonosok, különösen a hölgy volt nagyon figyelmes, mosolygós. Egyetlen egy apró gond, hogy a tulajdonosok nem beszélnek magyarul. De a személyzetben vannak, akik igen, így minden kommunikáció is megoldható.

Estére a társaság egy része elment a városba, mi ott maradtunk és a panzió teraszán fogyasztottuk el az útra készített ennivalót, valamint iszogattuk az egészen addig sikeresen hidegen tartott sört. Így igen vidám hangulatban feküdtünk le végül.

Másnap reggel a panzióban reggeliztünk, hiszen reggelivel lett foglalva a szállás. Azt kell mondjam, hogy a reggeli teljesen tökéletes volt. Volt többféle sonka, sajt, lekvár, vaj, zöldségek, főtt tojás, finom friss kenyér, és egyik reggel megjelent egy nagyon finom kalács is. Ráadásul a panzió tulajdonos minden nap megkérdezte másnap mikor és mit szeretnénk enni. Szegény feje próbált ajánlgatni nekünk rántottát, virslit, kolbászt, de a társaságnak megfelelt ez az ún. kontinentális reggeli is, így maradtunk ezzel. Mindig volt tea, és aki kért, kávét is kapott.

Majd egy reggel meglepetésként kaptunk egy kis üveg cujkát is, aminek igazán nagy sikere volt.

A program erre a napra Torockó volt. Torockó valóban egy kis ékkő, különleges házaival.

És most felvállalom sokak ellenvetését, de én már annyiszor jártam ott, hogy igazából nem hoz lázba. Most is csak azért mentünk, hogy akik velünk jöttek, azok is láthassák. Mivel már több olyan hely is van Erdélyben, ahol számos alkalommal megfordultam, így szokásommá vált, hogy elténferegjek a fő látványosságtól. Most is így történt, és bizony nem bántam meg. A főút mögötti kis utcákban igazi csodák vannak. 

Az egyik ház előtt találtunk egy apró lejárót, ami egy forráshoz vezetett. Épp akkor jött ki egy idős bácsi a házból, és elmondta nekünk, hogy az egész helység tele van forrásvízzel. Ennek a vizét pl. pár méterrel odébb egy kismedencébe terelték. Arra nem sikerült rájönnünk mi a célja a medencének, mert fürdésre nem igazán volt alkalmas.

Visszasétálva a központ felé megérkeztünk a fő kúthoz, ami itató, és ahol régen mostak az asszonyok. Bevallom ezt is oly sokszor láttam, hogy nekem nagyobb élményt nyújtott a téren vásárolható kürtöskalács, ami nagyon-nagyon finom volt.

A térről ennyi látszik a Székelykőből.

Ez az a hegy, amire én valamiért sosem vágytam. Pedig biztosan pazar fentről a kilátás, de nekem annyira kopár és annyira morzsalékos, hogy soha fel sem merült bennem, hogy felmásszak. Gondolom ez a hegyet nem nagyon zavarja, különösen mert azért turisták százai vágnak neki sajnálatosan olykor balesetekkel végződő túráiknak. 

A kötelező shoppingolás után tovább indultunk a Kőközi szoroson át Gyulafehérvárra. A szoros nem túl hosszú, de azért szép. 

Innen csak ez a hirtelen fotóm van, mert alig pár percre álltunk csak meg.

Akik a fotón vannak, remélem nem orrolnak meg, hogy felkerültek a világhálóra.

A következő úti célunk Gyulafehérvár volt. Egyszer jártam ott úgy, hogy direkt oda mentünk. Akkor megnéztük az ortodox templomot, és nagyon szenvedtünk a folyamatosan nyomuló koldusoktól. Ezért bevallom egyáltalán nem voltak szép emlékeim a városról.

Most végre már működött a Waze, miután sikerült a netet beélesíteni a telefonomon, ám Csilla, aki navigál rajta jól megtréfált minket. Elképesztően sok körforgalom van a városban, és gyanítjuk, hogy Csilla esetleg teljesen becsavarodott a sok körforgalomtól, mert volt ahol elküldött minket balra, és közben ott nem lehetett behajtani. De azért közös erővel megtaláltuk végül a várat és így a város látnivalóit. 

Óriási változást láthattam. Egyrészt a templomok előtti rész feltárásra és kiépítésre került. Nagyon szép és látványos az egész.

Nekem sürgős mehetnékem volt már a mellékes helyiségbe, és azt kell mondjam, életemben egyszer volt ehhez hasonló élményem - arról még nem meséltem, de majd fogok - ugyanis a nyilvános WC elképesztően tiszta, rendezett és még illatos is volt. Nem, nem büdös volt, hanem kifejezetten tiszta, kellemes illat. WC papír, kéztörlő papír mindenhol. És bizony, egy fiatal kislány volt a WC-s néni. Na de azért nem emiatt mentünk oda, így hát elindultunk elsőre a katolikus templom felé. Fogalmam nincs hogy miért, de amikor először ott jártam azt még csak nem is láttam. Pedig igazán csak pár méter választja el egymástól a két templomot.

Szépséges, régi épület, égbeszökő gótikus ablakokkal. Belül különösen megragadó volt, hogy nincs tele aranyozott oltárral, és egyéb díszítésekkel, hanem nemesen egyszerű, építészeti okokból elvarázsoló gótikus oszlopfők adnak méltóságot és magasztos érzést az embernek. 

A templomban látható Hunyadi János, Hunyadi László és ifj. Hunyadi János szarkofágja. 

Nagyon sok híres történelmi személy lelt örök nyugalomra a templomban. Érdekes volt a neveket olvasgatni. Bocskai, Martinuzzi Frater György, Hunyadi László és még sokan.

A katolikus templom előtti bejáratnál még készült rólam egy sztárfotó. Csak nektek, csak most megmutatom.

Innen átsétáltunk az ortodox templomba. Érdekes módon ott most is beleütköztünk több koldusba is. Most sem esett jól. 

Az ortodox templomok belseje egészen más, mint a katolikus templomé. Ezt a templomot egy kerengő is körülveszi, és a templom előtt a kerengő által védve szép kert van.

Bocs, ez nem saját, és ezért a két rendőr arcát kitöröltem.

Már szállingóztunk kifelé a templomból, amikor csepegni kezdett az eső, és jó nagyokat dörgött. Ezért szaporán megindultam a kocsik felé. Sajnos még így is elkéstünk, amíg megvártunk mindenkit, hogy elinduljon, mert mire a kocsikhoz értünk addigra ronggyá áztam. Olyan hirtelen szakadt a nyakunkba az eső, hogy azon a pár méteren is úgy elkapott az eső, hogy csurgott belőlem a víz.

Óriási szerencse, hogy valamiért szinte komplett váltóruhát csomagoltam magamnak az napra. Így a kocsiban szépen átöltöztem, és igen nagy örömmel töltött el, hogy száraz ruhákban lehetek. 

Viszont az indulás előtt szépen megfodrászolt és kezelhetővé varázsolt hajam az esőtől felvette a szokásos formáját, ami azért nem töltött el olyan nagy örömmel.

Miután átöltöztem el is indultunk hazafelé. Némi dugóval tarkítva, de a végén egész jól sikerült ismét megérkeznünk a panzióhoz.

Mi ekkor is otthon maradtunk, mert még bőven maradt az útra csomagolt ennivalóból és sörnek sem voltunk híján. Isteni vacsorát rittyentettünk, és sok finom sört is magunkba töltöttünk, így a hangulat megint csak remek volt.

És bár rövid időre, alig csak pár napra mentünk, de ezzel még nem ért véget az utazás. Így a történet hamarosan folytatódik.

Mindenféle

Bár a házasságom részleteit továbbra sem szeretném itt elmesélni, de vannak érdekes dolgok benne, amik talán izgalmasak mások számára is.

Egy év után határoztuk el, hogy összeházasodunk. Nicu egyértelműen megmondta, hogy bár sosem tervezte, hogy elhagyja a hazáját, de nem szeretné, ha én költöznék oda. 80-s évek elején járunk, tudjuk milyen korszak volt ott akkor. Egyet kért, hagy lássa a végső döntés előtt, hogy milyen Magyarország, hiszen korábban sosem járt itt, és máshol sem külföldön. 

Egyébként izgalmas a családja, sokszor nem is értik, ha elmeséljük. 

Édesanyja szilágysági magyar lány, aki Szilágyságban született, és Kolozsvárt élt. Édesapja román, viszont hogy legyen némi csavar is a dologban, Budapesten született és élt is egészen a háború végéig. A háború után költözött haza a családjával együtt Kolozsvárra.

Az utazáshoz megkérték mindhárman az útlevelet. Abban az időben nagyon nehezen, komoly átvizsgálások után adtak csak román állampolgároknak útlevelet. Így volt ez az ő esetükben is. Külön kihallgatásra is berendelték őket. Majd megszületett a döntés, ő és az édesapja kaptak engedélyt az utazásra, az édesanyja sajnos nem. 

A látogatást követően megvolt az eljegyzés, és neki kellett fognunk egy olyan engedély kérésnek, aminek senki nem tudta igazából mi lehet a vége. Külföldivel házasságot csak Ceausescu engedélyével köthetett román állampolgár. Az engedély kérést számos igazolással együtt ügyvéd adhatta be a megfelelő szervekhez. Nekem kellett egy igazolás itthonról, az anyakönyvi hivataltól, hogy nem vagyok házas, és férjhez mehetek. Természetesen hivatalos fordítás kellett róla, és még közjegyzőnek is alá kellett írnia. 

Sokan próbáltak akkoriban külföldivel házasságot kötni. Sokan ettől remélték, hogy kiszabaduljanak az országból. Ezért az engedélykérés egy külön üzletággá vált. Nagyon komoly pénzeket kaszáltak az ügyvédek különféle címeken. Én nem is tudom mi honnan találtunk rá egy ügyvédre. Lepusztult, koszos kis irodája volt. Nem kertelt, elmondta, hogy mennyibe kerül az engedély kérés, mi az ő díjazása, milyen papírok kellenek és hogy senki, azaz senki nem tudja megmondani megkapjuk-e az engedélyt, és hogy mikor. Szerencsénk volt vele, mert nem a pénzhajhász csoportba tartozott, és azt is elmondta, hogy ő nem jár fel hetente Bukarestbe azzal a címszóval, hogy megsürgeti az engedélyt, mert senki nem tudja megsürgetni. Soha nem kért tőlünk plusz pénzt utazásért, és egyebekért. 

Amikor én kint voltam rendszerint elmentünk hozzá. Nem volt kellemes találkozás, mert sokáig csak azt a választ kaptuk tőle, hogy nincs semmi, legyünk türelmesek.

Akkor már havonta jártam ki, és összeismerkedtem a vonaton egy lánnyal. Ő is hasonló okból járt ki, mint én. Nekik is folyamatban volt az engedély kérés. Előbb adták be, mint mi, és jóval több pénzt kért el tőlük az ügyvéd, mint a miénk tőlünk. Ő "eladta" nekik, hogy havonta felmegy és sürgeti, intézi az engedélyt. Azt hiszem talán egy héttel előttünk kapták meg, és hónapokkal előbb adták be.

Tényleg áldom az ügyvédünk nevét, aki korrekt volt velünk.

Egyszer azonban mi is felmentünk Bukarestbe, mert él ott rokonsága a férjemnek. A látogatás alkalmával mi elmentünk az illetékes hivatalba, hogy megkérdezzük mi a helyzet, hol tart az engedélyünk? Velem nem voltak hajlandók beszélni, de a férjemmel váltottak legalább 4-5 mondatot. Nem tudtunk meg semmit. 

Természetesen a várakozás ideje alatt is rendszeresen jártuk az országot. Az egyik legszebb emlékem az Aranyos völgyében tett utunk volt. Busszal indultunk Kolozsvárról. Meleg volt, de közben nagyon feszült is volt a levegő, olyan igazi vihar előtti pillanatok. Nem volt ülőhelyünk a buszon, így álltunk végig. Egy idő után azt vettem észre, hogy ahogy Nicu kapaszkodik, konkrétan csepeg le a víz a könyökéről. Tudom, ez így semmi izgalmas, vagy vicces, de mi onnantól kezdve ezen nevettünk egész úton. Szegényem, nem győzte törölgetni a karját, hogy ne csöpögjön rá az izzadság az ott ülő emberre.Ahogy leszálltunk, szinte azonnal ki is tört a zivatar, de nem tartott sokáig. Hátizsákkal voltunk, és sátorral. Az első meglepetésem egy híd volt. Aki valaha is járt Erdélyben, egészen biztosan látott már ilyet. 

Ez a kép jóval később készült, de a lényeg, a híd rajta van. Szóval egy ilyenen kellett átjutnom az Aranyos túlsó partjára. Nem voltam túl lelkes, és mivel egyszerre többen is mentünk rajta, bizony kegyetlenül mozgott, és belengett. Nem tudom hogy tettem meg az utolsó métereket, de valahogy átértem, és már akkor teljes pánikban voltam, hogy ezen majd vissza is kell menni.

A túlparton felmásztunk egy elég durva kaptatón egy szikla párkányra, egy vízesés alá. Késő délután volt már, de még elmentünk megnézni a vízesést. A víz egy barlangból, Huda lui Papara-ból folyik ki.

Aztán sátrat vertünk, megvacsoráztunk és le is feküdtünk aludni. 

A másnap reggeli ébredés egy életre szóló emléket jelentett. Ez például egyértelműen benne van a Velem vagy nélküledben is. 

Magasan a völgy felett voltunk. A szikla párkányról beláttuk az Aranyos völgyének egészen hosszú szakaszát. Verőfényes napsütés volt, csodás zöld tájjal előttünk, ami alatt kanyargott az Aranyos kristálytiszta vize. És a völgyben megült az éjszakai pára. Nem tudom leírni, hogy milyen fantasztikusan szép volt az egész. A harsogó zöld színek, a hófehér pára pamacsok, a folyó kéksége, már önmagában a színek is szebbek voltak, mint egy festményen. Ám ahogy ezek a pára foltok mozogtak, továbbszálltak, feloszlottak és lassan az egész völgy kitisztult az olyan élmény volt, amit soha nem fogok elfelejteni. 

Úgy éreztem magam, mint egy elvarázsolt tündér lány fent a kastély tornyában. 

Persze, ez is csak egy röpke hétvége volt, így reggeli után sátrat bontottunk és leereszkedtünk a völgybe. Hála az égnek a fiúk kitalálták, hogy a nagy meleg miatt fürödjünk meg a folyóban. Így nem mentünk vissza a függő hídhoz, és nem kellett rajta ismét átbalanszíroznom, aminek mi tagadás, nagyon örültem. 

Ahogy a folyó mentén ballagtunk lefelé, egy helyen találtunk egy kis öblös részt, ahol nyugodt volt a víz, és ahol nyugodtan elmerülhettünk benne. Nem mondanám, hogy termál víz volt, sőt. Azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy piszok hideg volt. De azért jól esett megmártózni benne. 

Majd valahol sikerült átjutnunk a folyó másik oldalára is, ahol az út vezetett, és ahol akkor még járt az ún. mocanita. Ez egy keskeny nyomtávú, kisvasút. Szívem szakad, hogy azóta már nem jár ez kis vonat. 

Nyitott kocsiba ültünk fel és döcögtünk végig az egész völgyön. Olykor egy-egy alagútba is bebújtunk, kanyarodtunk erre-arra, mentünk közvetlenül a víz partján, máskor meg az út fölött. Órákig tartott amíg ez a kis szerelvény elvitt minket Tordára, de nagyon megérte.

Az Aranyos völgye önmagában is csodás. Azóta is számos alkalommal autóztunk rajta, és vagy épp arra mentünk, vagy arról jöttünk ezen a völgyön át haza. Hosszú, kanyargós út, de a szépsége mindenképpen megéri, hogy megtegyük ezt az utat.

Sok-sok évvel később eltöltöttünk direkt három napot a völgyben egy panzióban. Egyik nap elmentünk a Scarisoarai jégbarlanghoz. 

Amikor megismerkedtünk, 1980-ban, az volt tervbe véve, hogy a bihari túránk ott fog véget érni. Akkor a barátnőm térde miatt nem tudtunk elmenni addig. Jó pár évvel később, már az egyik gyerekünkkel együtt jutottunk oda el.

Bár a turista jelzés szerint 2-3 óra alatt fel lehet érni a barlanghoz, bevallom, ez nekünk jóval több időbe került. Április volt, de a hegyekben még vastagon állt a hó, és ez is nehezítette a haladást. Nem számítottunk rá, az az igazság. A jelzés sem volt mindig tökéletes, nagy legelőkön át kellett mennünk, ahol nem volt semmi jel, hogy jó irányba megyünk-e. De a végén azért feljutottunk. 

A barlanghoz csak saját felelősségre engedtek le. Egy elég mély gödörbe kell ugyanis lemenni, ahol ugyan van vaslépcső, csakhogy a ráfagyott hótól ez bizony csupa jég volt. Persze azért lementünk, de izgalmas kaland volt egy-egy helyen ezen a lépcsőn közlekedni. 

A táj egyébként nagyon szép volt, mutatok pár képet arról is.

Az Aranyos völgyből nagyon sok szép látnivalót el lehet érni. Sajnos én sem jártam mindegyiknél, mert ennek az egy alkalomnak a kivételével mindig csak átmegyünk a völgyön. De innen érhető el a Medve barlang. 

Innen lehet betérni Torockóra.

Torockó után még tovább haladva végig lehet menni a zord Kőközi szoroson.

Innen lehet felmenni a varázslatos Verespatakra. 

És innen lehet eljutni a nárcisz mezőre, a Detonata-hoz, ami egy bazalt orgona, és még számos csodás helyre. Szebbnél szebb látnivalók mind egyetlen folyó, az Aranyos völgyéből.