Ismét Kolozsvárt jártam ...

Hétvégén jelenésünk volt Kolozsvárt, férjem 40. érettségi találkozója okán. 

Kolozsvár régóta a szívem csücske, és mióta látom azt a hatalmas fejlődést ami ott történik, azóta különösen.

De kezdjük az elején. Bár a férjem kolozsvári, igazából igen ritkán járunk ott. A szülei sajnos már meghaltak, testvérei nincsenek, csak egy barátja, akivel pedig inkább a hegyekben szoktunk találkozni. Kolozsvárt pedig elkerüljük már hosszú évek óta az ottani közlekedési káosz miatt.

Igazából most is voltak fenntartásai a férjemnek, és miközben elsőre úgy gondoltuk elmegyünk a találkozóra, aztán volt olyan is, hogy nem. Mondjuk ennek más okai is voltak. Ám végül úgy döntöttünk, hogy menjünk el, végül is nem mindennapi alkalom egy 40 éves találkozó.

Valahogy utóbb mindig úgy alakul, hogy péntek délutánra keveredünk a városba, amikor az amúgy is nagy káosz a forgalomban még kaotikusabbá válik. Így volt ez most is. Bár eleve próbálunk mellék utakon haladni, de azért már Zilahon sem volt egyszerű átjutni, majd beérkeztünk Bácsba, Kolozsvár kvázi elővárosába. Ott már beállt a dugó, és csak lépésben lehetett haladni. Önmagában a dugó az egy dolog, de kint a közlekedési kultúra nem létező fogalom. A sávok nincsenek felfestve, nagyon erős autókkal járnak, rengeteg SUV közlekedik, és mindezt figyelembe véve bizony nagyon idegőrlő a közlekedés. 

A barátunk az ország másik feléből érkezett, és ő meg a város másik oldaláról próbált bejutni, és neki sem volt egyszerűbb dolga.

Nagy nehezen végre beértünk a központba, ahol szerettünk volna eljutni a szállásunkra, ami a központtól 5 percre van gyalog, de azt az útvonalat, amit mi ismertünk azt lezárták, gyalogos út lett belőle. Így kénytelenek voltunk tovább haladni. Ezért a végén úgy döntöttünk, hogy nem is küzdünk tovább ezzel, kimegyünk a város szélére, ahol a randevút megbeszéltük a barátunkkal és majd vele megoldjuk a továbbiakat.

Kolozsvár előtt is van egy Pólus center. Oda mentünk ki. Komolyan mondom az ottani parkolóban pont ugyanaz a káosz volt, mint a városban, de azért végül is sikerült helyet találnunk és ott megvárni a barátunkat. Innentől a közlekedés már nem volt annyira gond, mert vele elmentünk, leparkoltuk az autónkat egy telepen, és onnantól ő hordott minket autóval.

Ami azt illeti a város továbbra is remek. Igazi kulturális központ, rengeteg programmal. Fiatalokkal van tele a város, és ez vidámmá, lüktetővé, nagyon is élővé teszi az egészet. Gyalogosan nincs is vele semmi gond. Ahogy elnéztem mára már elég komoly tömegközlekedés is van, és minden megállóban vannak jegykiadó automaták is. 

Szóval továbbra is I 💓Kolozsvár!

Nem tudom járt e valaha is valaki Romániában kórházban, orvosi rendelőben. Én korábban csak nagyon átmenetileg, pár percre, de mi tagadás, hasonló állapotok uralkodtak mint nálunk, sőt! Még szörnyűbb viszonyok voltak.

Most érkezésünk után beugrottunk a nőgyógyászatra a barátunk lányához, aki akkor még csak megfigyelés miatt volt bent a születendő babája miatt, aki azóta szerencsésen világra jött ma. De ami a lényeg. Kívülről a kórház pont úgy nézett ki, mint mondjuk az István kórház. Külön épületek, mind régiek, téglával burkoltak. Az ember semmi jóra nem számít, mikor meglátja őket. Aztán mikor beléptünk elámultunk.

A falak frissen tapétázva antibakteriális tapétával, ami bár fehér színű, de a tapéta mintázata miatt mégis kellemes, barátságos. 

A korlátok frissen felszerelt szép fakorlátok. Ajtók, ablakok újak. 

A szoba ahol a fiatal anyuka feküdt 2 ágyas volt, saját fürdőszobával. Természetesen a fürdőszoba is új, modern és megfelel egy szülészeten fekvő édesanyának. A csempék halványlilák voltak, ami bár elsőre meglepő volt, de igazából megnyugtató, kellemes hangulata volt. Újpest szurkolóknak mondom, hogy fehérrel volt variálva. 😉

A két ágyról nem azonnal a kórház jutott az ember eszébe, bár nyilván odavaló volt. Az éjjeliszekrények pedig olyanok voltak, hogy simán jöhettek volna egy lakásba is a halványzöld színűkkel.

És amitől végképp elájultam - wifi van a kórházban. Így a bent fekvők nincsenek elvágva a világtól, tudnak kommunikálni, de akár videókat nézve szórakozni is.

A teljes kórház felújításon esett át. Csend, nyugalom. A béke szigete volt a nyüzsgő városban. 

Azt mondják, hogy komoly pénzeket kaptak a kórházak felújítására, és talán kicsit meglepő módon, de arra is költötték.

Végül a találkozó. Mivel már leírtam, hogy ez egy 40 éves találkozó volt, nyilván egyértelmű, hogy nem vagyunk mai csibék. Mégis, amikor megláttam az ebédnél a férjem volt osztálytársait nagyon elcsodálkoztam. Valahogy úgy éreztem, hogy a többség kifejezetten öreg ember. Tény, 60 év volt az átlagéletkor, és az nem kevés. De mégis, az a sok idős pasi - én csak néztem. És nem csak én gondoltam így, mert szóvá tettem ezt a barátunk feleségének, aki megerősítette, hogy valóban, ő is ezt nézi, hogy ezek milyen öregek. Bezzeg a mi férjeink! 😁

Igazából azóta is azon töröm a fejem, hogy a mi korunk csak azért nem tűnik fel, mert minden nap látom magunkat, ill. azért a barátainkat is látjuk rendszeresen, vagy mi tényleg ennyivel fiatalabbnak látszunk? Vagy csak fiatalabbnak látom magunkat?

Nyilván a kor láthatósága sok mindentől függ. Életmódtól, génektől és még ki tudja mi mindentől. Hát úgy tűnik mi jól jártunk ezekkel.

Egyébként maga a találkozó nem volt olyan nagyon jól sikerült esemény. Először is igen gyenge ételeket kaptunk, ízetlen valamik voltak. Erről nyilván nem a szervező tehet, sejtem nem ette előre végig a menüt, és abban bízott, hogy Kolozsvár egy híres szállodájában jó kajákat fogunk kapni.

Az ebéd kedvesen indult, mert a szervező elmondta kik nem tudtak eljönni és miért, hiszen van aki külföldön él, és sajnos többen is meghaltak már. 

Aztán kis emléklapokat osztottak ki mindenkinek, amin rajta vannak az osztálytársak tabló képei. Ezt akár meg is mutathatnám, ha nem felejtettük volna ott. 

Majd a főszervezőnek átadtak egy nyomozói oklevelet, hogy ilyen ügyesen sikerült szinte mindenkit megtalálnia a 32 fős osztályból 40 év után, mert ezalatt a 40 év alatt ha jól emlékszem csak egy, maximum 2 találkozó volt, és azok is igen régen.

És ezzel vége is lett a szervezett dolgoknak - bár az ebéd előtt elmentek az iskolába is, ahol végeztek. 

Én jártam már több saját ilyen eseményen, és mindenhol megcsináltuk, hogy egyenként felálltunk és elmondtuk hogy mi történt velünk az elmúlt években. Végül is ezért volt jó újra találkozni, hogy megtudtuk mi történt másokkal. Itt azonban ilyen nem volt. 

Az egymás közelében ülők beszélgettek egymással, olykor egy-egy ember körbe járt és szóba elegyedett a többiekkel is, de ennyi volt csak.

De ne panaszkodjak, nem az én érettségi találkozóm volt. Így maradjunk annyiban, hogy azért jó volt találkozni egy-két olyan emberrel, akiről eddig csak hallottam. Most pedig végre megismerhettem őket.

Hát így telt az elmúlt hétvégénk Kolozsvárt. 

I love Kolozsvár

Egy hete ismét Kolozsvárt jártunk. Hivatalos ügyben mentünk, de aztán belecsöppentünk egy váratlan eljegyzési vacsorába is. 

Szerintem már mindenki tudja, hogy miért is kerültem kapcsolatba Kolozsvárral, és hogy anno bizony nagyon sűrűn jártam oda. Más kérdés, hogy akkoriban szinte mindig tovább is mentünk valahova kirándulni, túrázni. De akkoriban nem is volt igazán szép, és kellemes a város. A kor rányomta a bélyegét nagyon. Ezrével épültek a várost körülölelve a lakótelepek. Mondjuk kívülről érdekesebbek voltak, mint amiket nálunk építettek, és jóval több is épült. Így legalább lakás hiány nem volt. 

Ám volt még valami a rengeteg tömbházon túl, ami nagyon szomorúvá tette a várost. Szinte nem volt tömegközlekedés, és kocsival sem igen tudtak közlekedni, mert benzin sem volt. Minden benzinkútnál óriási sorok voltak, sokszor napokig álltak ott az autók, és a sofőrök úgy tolták előbbre az autókat, ha végül mozdult a sor, mert nem akarták arra pazarolni azt a pár csepp benzint, amit kaptak.

Így aztán a többség gyalog járt. Ez még nem is lett volna baj, de az emberek magukba zárkózottak voltak, szomorúak, gondterheltek, hatalmas zsákokat cipeltek, amiben némi élelmiszert vittek magukkal, és az egész egy egyhangú szürke masszának tűnt. Folyamatos mozgásban volt a város, de minden szürke volt, homogén volt, és csak áramlott a sok szegény ember ki a vasútállomásra, és be a városba. 

Nem volt szép, nem volt örömteli, szívet melengető kép.

Aztán teltek az évek, sajnos a család eltávozott, így szinte már egyáltalán nem jártunk a városba, mert a barátainkkal is inkább a hegyi házikójukban találkoztunk. A várost kerültük, mint a tüzet, mert olyan elképesztő zsúfolt és őrült forgalom alakult ki, hogy szinte életveszélyes volt még az is, hogy átmenjünk rajta. Inkább még a rossz, falvakon keresztül vezető utat is vállaltuk, de Kolozsvárt nem.

Viszont én a Facebookon egyre több olyan oldalt like-tam, ami valamilyen módon Kolozsvárról szól. És szinte nincs olyan nap, hogy ne olvasnék ott valamit arról, hogy épp milyen kulturális rendezvény lesz, hogy most felvételiznek a diákok az egyetemre, hogy ez vagy az ad koncertet a városban és még sorolhatnám. Egyre szebb fotókkal találkoztam, és lassan kibontakozott előttem egy színes, gazdag kulturális életet élő, fiatal város.

Ezért már egy ideje éreztem, hogy nagyon szeretnék ismét Kolozsvárra menni. Direkt oda, és bejárni a várost, érezni a szellemét.

Nyáron, talán emlékeztek rá, voltunk is kint. Sajnos az a kirándulás nem volt túl sikeres különböző okok miatt, de ráadásul sokat el is mentünk akkor a városból a környékbeli szépségeket megnézni. Egy napot töltöttünk mindössze Kolozsvárt.

Miattam nem is tudtunk olyan nagyon sokat sétálni, mert a sok éves ülő munka megtette hatását, és én sajnos már pár száz méter gyaloglástól nagyon elfáradtam.

Most viszont jött a négy napos hétvége, és mivel intézni valónk is volt kint, így az utunk megint csak Kolozsvárra vezetett.

Szó se róla, óriási dugóban érkeztünk meg. Azt hittük sosem jutunk el a szállásunkig. Kolozsvár már szinte egybe épült a környező kisebb településekkel, és még mindig folyamatosan építik a lakóházakat, de most már inkább lakópark jelleggel. Nem mondom, hogy mind szép, sőt, de azért nyáron láttunk kellemes helyeket is. A rengeteg emberrel és autóval rettentő nehezen birkózik meg a város. Óriási közlekedési változtatásokra lenne szükség, bár igyekeznek egy élhetőbb mederbe terelni a forgalmat. 

Most is voltunk fent a hegyen, de azért egész sok időt töltöttünk a városban, és nem tagadom, teljesen beleszerelmesedtem. Ha most lennék 20 éves, vagy akár csak huszonéves, gondolkodás nélkül költöznék oda, és borzasztóan élvezném.

A szállásunk, amit szívesen ajánlok, elsősorban fiatalok figyelmébe, hiszen egy Hostel, a város szívében van. Tényleg, mindössze másfél sarok tőle a Szent Mihály templom és a Főtér. Ugyanakkor egy csendes kis utcában van.

Ahogy írtam, egy váratlan eljegyzési vacsorába is belecseppentünk, amit a Kolozsvár közepén található hegyen lévő Panoramic étteremben tartottak. Kellemes hely, finom ételek, de ami igazán pazar volt, az a panoráma az esti fényekben fürdő városra. Igazán csodás volt.

Akár le is gyalogolhattunk volna innen, de bevallom én ezt este, sötétben, alkalmi ruhában és cipőben nem vállaltam be, így taxit hívtunk, és ahogy felfelé, úgy lefelé is azzal mentünk. Igen, a régi városhoz képest ez is hatalmas változás. Anno örültünk, ha legalább 1-2 taxi megjelent az állomásnál, és sikerült elcsípni. Most nagyon sok taxi dolgozik a városban, és bár felfelé kellett kicsit várnunk, míg sikerült egyet elcsípni, de nem volt vészes.

A vacsora utáni napon a hegyen voltunk, és csak a következő napon mentünk le ismét a városba. Szerencsére szép idő volt, így el is indultunk sétálni a központba. Ezerszer láttuk nagyjából, de azért óriási a változás. 

Kolozsvár központjában nagyon sok szép, régi, patinás épület van, amely felújításra vár. Ám van jó pár, amit már rendbe tettek és újra régi pompájában tündököl.

Nem tudtunk olyan utcába menni, ahol ne lett volna egy egyetemi fakultás. Fogalmam nincs milyen szakokat lehet felvenni a Bolyai Egyetemen, de ahogy láttam, szinte bármit. Elképesztő volt ezt látni. 

Ennyi egyetemi szak ezrével vonzza a fiatalokat a városba. Jönnek Románia különböző városaiból, de jönnek sokan külföldről is. Tényleg, vajon Magyarországról gondol e bárki arra, hogy ott járjon egyetemre? 

A rengeteg fiatal pedig alapvetően meghatározza a várost, de a belvárost mindenképpen. Én még soha, sehol nem láttam ennyi kávézót, teázót, pubot, sörözőt, fast food éttermet, bárt, rendes éttermet, cukrászdát mint most Kolozsvárt a belvárosi részen. Szinte minden épületben megtalálható valamelyik. És mind tele van. Mindenhol élet van, mindenhol színes kavalkádban üldögélnek, iszogatnak vagy éppen kávéznak, teáznak a fiatalok, és a hozzájuk fiatalodott idősebb korosztály is. Bizony, az ember ennyi fiatal mellett legalább tíz évvel fiatalabbnak érzi magát.

Pezseg az élet, és annyira jó ebben részt venni, ezt érezni.

Ha azt mondom, hogy az én átlag gyaloglásomnak a nagyon sokszorosát tettem meg ezen a vasárnapon, akkor talán megértitek miről beszélek. 

A városi séta után haza mentünk, majd felmentünk a házsongárdi temetőbe, mert a férjem szülei ott vannak eltemetve. Onnan elsétáltunk a parkba, majd egy étterembe, ahol már nyáron is ettünk és nagyon jól éreztük magunkat. Ez a Roata étterem, ezt is ajánlom, mert csoda jó hely. A finom estebéd után simán haza sétáltunk persze most is a városon keresztül, ami újra és újra csodás élmény volt.

És ezzel még nem volt vége, mert este, sötétedés után ismét felkerekedtünk. Ez sokszorosan extra. Szerintem évek óta nem mentünk ki soha sehova este. Nem is kívánkoztunk ki, sőt, mindig arra törekedtünk, hogy még világosban haza érjünk. De Kolozsvárt ez sem volt gond. Teljes nyugalommal sétálgattunk a városban a sok-sok fiatallal egyetemben. Mi több, este újra felmentünk a temetőbe is, hogy megnézzük a világítást. 

Majd az ortodox templom és a román színház felé vettük az utunkat, hogy azt is megcsodáljuk kivilágítva.

Félek, egyáltalán nem tudtam visszaadni azt, amit nekem most a város nyújtott. Ezért csak annyit tudok mondani, hogy menjetek el, és éljétek át, szerintem fantasztikus. Most sajnálom csak igazán, hogy anno a férjem örökségét, a kolozsvári lakást apósomat kijátszva elvették tőlünk. 

Kolozsvár feltöltött, megfiatalított. Köszönöm a városnak! És ígérem, megyek még!

Ez most kicsit más lesz ...

Ezt a blogot, ahogy már párszor leírtam, eredetileg a könyvem népszerűsítése okán kezdtem el írni. Íme, itt lehet beszerezni elektronikus példányban: Abigail Ergal: Veled vagy nélkülem

Aztán valahogy visszaemlékezés lett belőle, és főleg túrák, utazások kerültek a virtuális papírra. 

Most először pedig egy kicsit más lesz. Gondolatokat, kétségeket osztok meg most veletek. Bocsánat, ha valakit ez nem hoz annyira lázba, ígérem, folytatom majd az utazások leírását is.

Van egy blog, illetve három is, amit Fodor Marcsi, egy újságírónő ír. Igazából én úgy találtam rá, hogy olyan blogokat kerestem, amik magyarok angliai életéről szólnak. Marcsi is ír egy ilyet. Nem tudtam, hogy újságíró, amikor olvasója lettem, nem tudtam róla semmit, csak hogy Angliában él a gyerekeivel. Azóta többször is költözött, haza, meg Spanyolországba, aztán megint haza, és most éppen megint Angliába. A legutolsó posztja kapcsán merült fel bennem megint ezer gondolat, kétség, vágy, remény és ki tudja még mi minden, amiket gondoltam leírok.

Az a helyzet, hogy áruljuk a házunkat. Hosszú idő alatt, sok álmatlan éjszaka során jutottunk erre az elhatározásra. Akit esetleg érdekel, vagy van olyan ismerőse, barátja, rokona, akit érdekelhet, itt megtalál róla mindent: Eladó a házunk

Az egyik legfőbb ok, amiért erre az elhatározásra jutottunk az, hogy kifogytunk a házunkból. A gyerekeink véglegesen külföldre költöztek, és kettőnknek a férjemmel sok lett a ház, nagy a kert, amit egyre nehezebben tudunk karban tartani.

De igazából nem is erről akartam írni, hanem a folytatásról. Érdekes módon egyébként aki eddig eljött megnézni, az mind megkérdezte, hogy és mik a terveink, hova-merre tovább?

És igen, itt jön az ezer kétség, vágy és remény, na és a valóság.

Nem tagadom, volt hogy azt gondoltuk, elmegyünk a gyerekeink után. Egyedül vagyunk, nincsenek testvéreink, férjem szülei nem élnek, nekem is már csak anyukám. De elég hamar beláttuk, hogy ehhez már öregek vagyunk. Már nincs bennünk annyi lelkesedés, hogy még egyszer elkezdjük az életünket és megint legalulról. Nem volt könnyű ezt elfogadni.

Aztán azóta jönnek a különféle elképzelések. Magyarországon merre? 

Férjem és bevallom én sem szeretem a síkságot. Nem bírjuk a hőséget, ami ott sokkal gyakoribb, és a mi életünk sokkal inkább a hegyek világa, mint a rónaság. Így az Alföld eleve kizárt.

Aztán ha valaki végigjárja az országot, akkor látja, hogy a nyugati országrész gazdagabb, fejlettebb, mint a keleti. Így ez is inkább nyugatra szólít minket.

Én örömmel költöznék a Balaton közelébe, hiszen írtam már róla, gyerek korom meghatározó helye volt a Balcsi. Ám annak is inkább az északi része, ami vonz, a déli kevésbé, de ki tudja még?

Sok egyéb szempontnak is meg kell - meg kellene felelnie majd jövendő otthonunknak.

De még ez sem annyira érdekes, hogy ezt leírjam itt ország-világnak.

Talán még rémlik az olvasóimnak, hogy a férjem kolozsvári. Nem először és bizonnyal nem is utoljára merül fel bennem, hogy mi lenne, ha Romániába költöznénk? Anno a férjem elhagyta a hazáját miattam, most én is megtehetném érte, hogy visszamegyek vele oda, ahonnan elindult az életbe. 

Volt amikor ezt sokat forszíroztam, terveim voltak, lehetőségeket kerestem. Akkor azt mondta a párom, hogy minek menjünk cseberből vederbe. És ebben igazat kellett adjak neki.

Aztán felmerült az is, hogy az előző posztokban szereplő nagyszülői faluban vegyünk meg egy házikót, tegyük rendbe és éljünk ott. Persze, ezt is elvetettük, mondván, hogy klassz hely, csak éppen miből élnénk? Mert az szép, hogy a kertből ellátjuk magunkat élelemmel, de azért van rezsi, öltözni is kell, szóval nem minden a kaja.

És most, hogy konkrétan kell majd keresni lakhatást, bevallom, bennem időről időre megint felmerül ez a lehetőség. Csak most épp Kolozsvárba szerettem bele. Óriási fejlődésen ment át a város, és igazán remek hely lett. Nézegettem is ott lakásokat, de mi tagadás, nagyon nem olcsók. A mi pénztárcánknak csak a város elővárosi területein lenne megfizethető esetleg egy-egy lakás.

Ám belevágni bizonnyal nem fogunk, mert nem vagyunk ehhez elég bátrak, és mert nincs is, nem is lesz annyi tőkénk, hogy biztonságból itthon is legyen valami lakhatásunk, ha még sem jönne be az ottani lét. Pedig nagyon birizgálja a gondolataimat. 

Szeretjük az ottani tájat, a kirándulási lehetőségeket. Ez remek lenne, ha nem kellene órákat utazni pusztán ahhoz, hogy eljussunk egy-egy ilyen helyre.

Imádunk egy csomó kinti kaját, élelmiszert, és ezek egy része olyan, amit itt nálunk nem lehet kapni. 

Nekem nagyon tetszik, hogy Kolozsvárból szinte kulturális főváros lett. Alig akad olyan hét, amikor nem történik valami a városban.

Vannak kint barátaink, akikkel így talán ismét szorosabb lehetne a kapcsolatunk. 

De persze megint ott a kérdés, hogy miből élünk meg? Elvileg akár onnan is végezhetnénk a munkánkat, hiszen most is sokat dolgozunk csak interneten, internetes kapcsolatokon, de óhatatlanul csökkenne az üzletünk, amiből most sem dúskálunk. És bizony havonta legalább egyszer el kellene jönni Budapestre. Utazás, szállás - pénz, pénz, pénz.

Valószínűleg minden sokkal egyszerűbb lenne, ha apósom halála előtt nem nyúlja le a lakás maffia a férjem örökségét, apósom lakását. De sajnos megtette, és apósom már nem ismerte ezt fel az akkori állapotában. Ezért kár is ezen tipródni, hogy mi lenne, ha ....

Így azt hiszem marad a legnyilvánvalóbb verzió. Amint sikerül eladni a házat, és tudjuk mennyi pénzből gazdálkodhatunk, már tudunk újabb ház után nézni, ahol a további életünket elképzeljük, és ez 99%, hogy Magyarországon lesz. Pedig nagyjából 10-12 éves korom óta vágyom arra, hogy máshol éljek. Mindig vágytam valami másra, valami újra, valami izgalmasra. De ez csak annyi lesz most is, hogy egy másik ház, bizonnyal más településen.

Igen, ház vagy lakás. 32 éves koromig lakásban éltem. Kertünk igazából sosem volt. A véletlen hozta, hogy kertes házban kötöttünk ki. Aztán megszerettük, és amikor a mostani házunkat kiválasztottuk az egyik fő szempont a nagy kert volt, amit mi alakíthatunk ki.

Ha belegondolok, 27 év kertes házban töltött élet után szinte egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy lakásba költözzek. Hogy ne legyen hova kimennem a házból virágok, növények közé, hogy ne tudjak a kertben megfőzni egy gulyást, megsütni egy flekkent, szinte nonszensznek tűnik.

Az, hogy a fal másik oldalán szomszédok éljenek, és adott esetben hallgassam az életük ilyen-olyan neszeit, illetve ők is az enyémeket, megint csak elképzelhetetlennek tűnik.

Miközben azért néha felmerül bennem ez is. Egy lakás nyilvánvalóan olcsóbb, mint egy ház. És nem csak megvenni, hanem fenntartani is. Ott más a rezsi, még akkor is, ha van közös költség. Mások a felújítási költségek és sok minden egyéb. 

Ahogy öregszünk egyre kevésbé lesz erőnk a kertet rendezni. Lakásban azt sem kell. Virág attól még persze lehet, ami szebbé varázsolja az otthonunkat.

És én nagyon szeretnék utazni, utazni, utazni. Egy lakás mellett erre valószínűleg több pénz maradna. Ráadásul az sem gond, hogy ki locsolja a kertet, amíg mi utazunk.

Na, szóval ezek vannak. Minden nap másképp gondolom, álmodom, tervezem, vágyom. Lakás? Ház? Itthon, Kolozsvárt? 

Nyilván van, akinek ennél sokkal komolyabb gondjai vannak, de nekünk ez már tényleg életre szóló döntés kell legyen, mert nem szeretnék majd még egyszer költözni. 

Ha csak nem ajánl fel valaki egy mesebeli házikót valahol egy csodás tengerparton. Mert azért a hegyek mellett a víz is nagyon vonz!

És végre Kolozsvár

A tavaszi ötlet ugye az volt, hogy menjünk ki Kolozsvárra. És bár azon túl, hogy tavaszról nyárra tolódott, és hogy azért bejártunk a környéken is, amit csak tudtunk, de természetesen maradt idő Kolozsvárra is. Egy egész napot szántunk rá.

Az első program a Főtéren lévő Szent Mihály templom volt. A társaság egy része misére ment, mi csak randevúztunk velük a templom előtt.

Azt hiszem a tér ikonikus jelképe a Mátyás szobor. Hosszú évekig szép virágos területek voltak a szobor előtt. Igazán színpompás jelenség volt. 

Majd egy polgármester kitalálta, hogy keressenek a tér alatt régi emlékeket - direkt nem írok neveket, és hogy mit akart keresni, mert nem ez a lényeg, és nem kívánom ezeket fejtegetni - szóval hosszú évekig fel volt túrva a tér, mert keresték a régészek a korai emlékeket. Majd miután befejezték, lebetonozták az egész teret. Eltűntek a virágok, bokrok, padok. Egy egészen kis terület maradt, ahol láthatóak a feltárások, természetesen üvegen át lent a mélyben. A szobor előtt pedig hatalmas tér lett.

Én sem szeretem a nagy betonfelületeket, akkor sem, ha díszkővel vannak burkolva. Kedvesebb a szememnek, ha virágokat, bokrokat láthatok. Ez most eltűnt, és nagyon sokan haragszanak is miatta, nem tetszik nekik az új kialakítású főtér. Egyrészt egyet kell értsek velük.

De! Mert de az mindig van. Az elmúlt években azt látom, hogy Kolozsvár komoly kulturális várossá nőtte ki magát, és egyik rendezvény követi a másikat. Sok-sok szabadtéri koncert, előadás található a palettán. És ezeket mind ott tartják ezen a kövezett területen. 

Azt kell mondanom, hogy ez valóban nem lenne megoldható, ha maradnak a virágládák, a körben felállított padok. Az ilyen rendezvényekhez tér kell, és most ez megvan.

Így bár feláldozták a színeket, a virágokat, bokrokat, de cserében egy igazi fesztiválváros lett Kolozsvárból.

Hogy megérte-e? Ezt én nem tudom eldönteni. De talán igen.

Azért az látható a képekből, hogy a templom és Mátyás körül maradtak a fenyők, és igazán szép környezetet biztosítanak. Az utolsó fotón Mátyást új oldaláról láthatjuk.

Amikor életemben először jártam Kolozsvárt, valahogy eljutottunk a Házsongárdi temetőbe is. Arra már nem emlékszem, hogy ez tudatos volt-e, vagy csak véletlen, hiszen a temető szinte csak egy ugrásra van a központtól. Akkor mint turista látványosságot jártam be. Évfolyamtársakkal keresgéltük a régi magyar családok síremlékeit.

Aztán az élet úgy hozta, hogy most már sajnos a férjem szüleihez járunk a temetőbe. Így már fájó érzés meglátogatni a sírkertet. 

Mi virágcsokorral érkeztünk, és megemlékeztünk az elhunytakról, miközben a többiek kicsit bejárták a sírkert más részeit. 

Korábban mindig nagyon nagy sár volt a temetőben, mostanra már szépen rendbe tették a főútvonalakat és azokon lehet sétálni. Ám a sírkert már megtelt. Új sírokat csak akkor nyitnak, ha lejár egy-egy hely, illetve ha egy-egy helyre több elhunyt temetése lett megváltva. Talán ezért van, hogy bizony a sírok nagyon elhanyagoltak voltak. Mindenhol burjánzott a gaz, és szinte eltűntek közte a sírkövek. Bár lehet csak a sok eső miatt volt így, nem tudom.

Bár készült saját fotó itt is, az személyes, ezért nem teszem fel. A barátaink fotójából mutatok nektek.

A temető után ismét szétváltak útjaink, és mi elmentünk a nagy parkba, illetve éttermet keresni. Még az itthoni indulás előtt kértem étterem ajánlatokat a kinti barátainktól, és ezekből akartuk megkeresni az egyiket, ahol hagyományos ételeket szolgálnak fel. 

Az étterem neve Roata. Nagyon el van dugva, viszont így nagyon csendes, nyugodt helyen van. Van kerthelyiség is, de oda nem ültünk, mert nagyon lógott az eső lába. És természetesen van belső tér, több apró kis teremmel. 

Ebédre itt is csorbával indítottunk. Más kérdés, hogy ennyivel is maradtunk, mert úgy döntöttünk vacsorára visszamegyünk és gyorsan le is foglaltuk az asztalt estére. Ugyanis meglepő módon, az eldugott hely ellenére az étterem folyamatosan tele volt. Ebédnél és vacsoránál is. Mi több, a vendégek fele mindig külföldi volt. Ezek szerint híre van a helynek, és meg is érdemli.

Az első meglepetés az volt, hogy megérkezett a fiatal kislány az asztalunkhoz a megrendelt ásványvízzel és üdítőkkel, valamint két pohárka meggylikőrrel és egy pohárka pálinkával. A férjem már épp akarta mondani, hogy köszönjük, mi nem kértünk aperitifet, de a lányka már mondta is, hogy a ház ajándéka. Ez volt ám a meglepetés. És bár a férjem mondta, hogy köszöni, nem tudja meginni a pálinkát, a kislány ott hagyta, hogy akkor igyuk meg mi lányok.

Kell ennél jobb indítás? Ugye, hogy nem!

Aztán megérkeztek a csorbák is, amik itt is nagyon finomak és laktatóak voltak. Olyan felséges kenyeret kaptunk hozzá, hogy a végén megkérdeztük honnan van. És a tromf az, hogy hogy a Cora-ban vették. 

A levesekkel és finomságos kenyérrel pont jól is laktunk, így a második fogást estére tartogattuk.

Amit még kihagytam, hogy az ebéd előtt még sétáltunk egyet a nagy parkban. Ehhez sok személyes kötődésünk van. 

A legfontosabb talán, hogy mivel a férjem gyerekkorában igen közel lakott hozzá, így neki itt volt a játszótere, ahol szinte minden nap előfordult.

Természetesen miután megismerkedtünk engem is elvitt a parkba, és egy jót csónakáztunk is. Ez tényleg romantikus dolog ám.

Aztán jöttek a gyerekek, és őket is elvittük. A lányunk nagyon élvezte a csónakázást, ám a fiunk közölte, hogy nem olyan jó, mert a csónaknak nincsenek kerekei. Ez van, ő már csak ilyen műszaki érdeklődésű volt kicsinek. De úgy tűnik valaki meghallhatta anno, hogy gondjai vannak, és mára ezek jönnek-mennek a tavon.

Lehet, hogy ez a kis gyerekeknek viccesebb, de hogy őszinte legyek a csónakok jobban illettek oda.

Ám nem csak ez vonzott engem oda, hanem az is, hogy pár évvel ezelőtt mikor ott jártunk láttuk, hogy a tó mellett van egy olyasmi építmény, mint a Margit szigeten a Zenélő kút, és ebben az épületben Kolozsvárt szabadtéri esküvőket tartanak. 

Sajnos, ahogy leírtam a saját esküvőnket, az továbbra sem változott. A polgári esküvő Romániában kb. 5 esetleg 10 perc. Így szinte futószalagon megy itt is az esketés. De valahogy mégis olyan szép abban a kis kupolás építményben, csodaszép növények között. Majd az esküvő után lehet fotózkodni a szökőkút és a kaszinó előtt. Ezek a fotók legalább biztosan szép emlékek lesznek a fiataloknak.

A parkban egyébként fantasztikus játszótér van a gyerekeknek. Kis pónifogatokon is körbe lehet járni. Van szabadtéri edzőterem. És piknikező helyek.

Öröm volt nézni, hogy milyen szépen felöltöztek az emberek, hogy sétáljanak a parkban. Papa, mama kézen fogva, szép elegánsan felöltözve. Aranyosak voltak, és külön vicces volt, hogy mindkettőjük kezében egy-egy üveg cola volt. 

Az esküvőre mindenki szép, hosszú alkalmi ruhában, férfiak természetesen sötét öltönyökben.

És bár több menyasszonyt is volt alkalmunk látni, de meglepő módon senki nem volt habos hófehér ruhában, sokkal inkább modern fazonú, ám attól még nagyon szép és elegáns ruhákban voltak. Fátyol helyett volt akinek végig orchideák voltak a hosszú hajába tűzve.

Ezzel az élménnyel mentünk el ebédelni, és jó volt erről is beszélgetni, míg ott voltunk.

Az ebéd után haza mentünk a panzióba, gondolván pihenünk egyet, aztán felmegyünk a várba, hogy lássuk Kolozsvár panorámáját is. Utána vacsora az étteremben, majd ismét felmegyünk a hegyre, hogy az esti, kivilágított Kolozsvárban is gyönyörködhessünk.

Így délután szundikáltunk egyet, majd visszaindultunk a város központba, illetve fel a város fölé magasodó hegyre. 

Itt a párom nagy örömére megtaláltuk azt az ugró tornyot, ahol anno ő is tanult ejtőernyőzni.

Én mondjuk semmi pénzért le nem ugranék, de ő ifjú korában megtette. 

Ezután kisétáltunk a a szálloda mögötti sétányra és elénk tárult a város.

Szépséges onnan fentről. Majd amikor neki fogott esni az eső, akkor lementünk a hegyről, és az étterem közelében parkoltunk le. Most már könnyű volt, hiszen tudtuk hol van. 

Onnan pár lépés volt csak Mátyás szülőháza - nem akarok illúziót rombolni, de minden ellenkező híresztelés ellenére nem ott született kedvelt királyunk, de mindenkit megnyugtatok, csecsemő korában valóban ott éltek jó ideig az édesanyjával. 

Ez a szép terasz is ott volt a szomszédban. 

A szülőház körül mindig vannak bódék, ahol igazi kézműves termékeket lehet vásárolni. Ahogy elnéztem, ott valóban található igazi kézműves áru, és nem csak annak nevezett tömegáru. 

Még elsétáltunk onnan lefelé a kis utcákban, és meg kellett állapítanunk, hogy Kolozsvár rengeteget változott. Egyrészt szépen újítják fel az épületeket, ezzel szépítve a várost. Másrészt, ami talán meglepő, de azért pont olyan fontos, sőt, talán még inkább, ismét megjelentek az intelligens, kulturált kolozsvári emberek. 

Én sokat jártam a városban a Ceaușescu éra alatt. Akkor folyton csak egy áramló, sötét masszát láttunk. A városba telepített egyszerű munkás emberek jöttek mentek, vállukon a zsákjaikkal a városba vagy a városból a vasút felé. Szomorú látvány volt. A város valódi lakói valahogy eltűntek. Mintha elbújtak volna a felszín alá, vagy ki tudja.

Ám most tele volt a város jól öltözött, kellemes külsejű fiatalokkal. Mondjuk épp felvételi időszak van-volt az egyetemre. De nagyon sok idősebb embert is láttunk, akik szintén mind ápoltak, kellemes külsejűek, és látszott rajtuk, hogy kulturált, intelligens emberek. A városképen ez sokat dobott.

Sétánk végeztén visszamentünk az étterembe, ami bizony tele volt. Így különösen örültünk, hogy helyet foglaltunk magunknak estére. Ismét megkaptuk a ház ajándékaként az aperitifeket. Majd megrendeltük a vacsorát.

Bevallom, én rántott hús függő vagyok, így ha étterembe megyek nagyon sokszor eszek azt. Most is így történt. Ám a húgom bátran puliszkát rendelt. Meg is kapta.

Az egészet nem is tudta megenni, és még így is degeszre ette magát. Egészségedre!

Vacsora után azonban ismét hazafelé vettük az irányt, mert még nagyon világos volt, és ismét csak pötyögött az eső. Így nem tudtunk volna sétálni, amíg besötétedik. Ezért az éjszakai fényekben pompázó város panoráma képe elmaradt. Sebaj, legalább van miért visszamenni!

Haza utunkon már nem álltunk meg sehol, csak vásárolni. Na nem vásárfiát, hanem ottani finomságokat. Ásványvizet, sört, telemea sajtot, és felvágottakat, valamint megvettük a csodás kenyeret is, amivel a Roata étteremben találkoztunk.

Viszontlátásra Kolozsvár! Jövünk még!

És megint Erdély

Kicsit régen jelentkeztem, aminek az az egyszerű oka, hogy egy hosszú hétvégét töltöttem Erdélyben egy kisebb társasággal. És mivel ez most egészen friss élmény, és végre saját fotókkal is, így azonnal mesélek is az utazásról.

Még tavasszal született meg bennem a vágy, hogy menjünk ki Kolozsvárra. A férjem, ahogy már talán írtam párszor kolozsvári. Ennek ellenére bizony már régen jártunk a városban. Sajnos már a szülei nem élnek, ezért nincs kit meglátogatni ott. A család többi része pedig Románia különböző területein él. Ráadásul Kolozsvár olyan zsúfolt, és közlekedésileg elviselhetetlen várossá vált az utóbbi időszakban, hogy bizony még ha jártunk is Erdélyben, akkor is mindig elkerültük. De most már hiányzott, már nagyon vágytam oda, hiszen anno két évig szinte havonta fordultam elő a városban. Az ötlet pedig azért született tavasszal, mert a kolozsvári botanikus kertbe vágytam, ahol akkortájt nyíltak a tulipánfák.

Ám úgy alakult, hogy mivel a társaságban több pedagógus is volt, így megvétózták az időpontot és egészen mostanáig tolódott ki.

A szállást interneten foglaltam, ide: Pensiunea Diadis

Sajnos, bár a honlap jelzi, hogy van angol és magyar változata is, nekem sosem sikerült elővarázsolni, ezért gyanítom nincsenek ilyen oldalai.

Ám én nem direkt foglaltam a szállást, hanem egy online közvetítőn át, így nem volt semmi gond. Még az ár is igen barátságos volt, hiszen egy két ágyas szoba 4 éjszakára 544.- Lei volt, ami nagyjából 40-41 ezer forint főszezonban, ráadásul épp az egyetemi felvételik idején, amikor zsúfolásig megtelik a város. Ha csak akkor foglaltam volna a szállást, mikor megérkeztünk, akkor bizony közel a kétszerese lett volna az ára.

Múlt hét csütörtök reggel indultunk el, és mivel még szép idő volt - na igen, egészen az indulásig napsütés, meleg, majd arra az 5 napra amíg mi kint voltunk végig esőt és hideget jeleztek a meteorológiai előrejelzések - szóval még szép idő volt, ezért úgy döntöttünk nem a sima Nagyvárad - Kolozsvár útvonalat választjuk, hanem lemegyünk az Aranyos völgyébe és onnan közelítjük meg Kolozsvárt.

A magyar szakaszon nagyon gyorsan át is jutottunk, Nagyváradot is megkerültük az elkerülő úton, ami korábban igen csak tengelytörő volt, ám most remek minőségben várt ránk. 

Az Aranyos völgyéig azonban volt egy útszakasz, amit elég nehezen abszolváltunk, ugyanis éppen felújítás alatt volt. Így ott találkoztunk már kész, és kiváló útfelülettel, éppen építés alatt lévő szakasszal, valamint olyannal is, ahol csak bizonyos dolgok előkészítése történt meg, és így mi tagadás, nagyon nehezen volt járható. Sok helyen lámpás megoldás volt, így sokat várakoztunk is, hogy tovább haladjunk. Viszont mindenképpen a javukra szól, hogy csinálják az utat, és pár hónapon belül úgy gondolom ott is kiváló úton haladhatnak majd az autósok. 

Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy amit láttunk, abból úgy tűnik nem csak néhány centi vastagon dolgozzák alá az utakat, hanem egyes helyeken vagy fél méterrel is lejjebb voltak az egyik sávban, mint a már elkészült oldalon. Így az út valószínűleg tovább ki fog tartani, mintha csak egy aranyfüstnyi burkolást és alákészítést kapna.

Amikor végre túl jutottunk ezen a szakaszon is, már vidáman haladtunk tovább. Elsőnek egy kedves kis fatemplomnál álltunk meg, ahova azonban sajnos bemenni nem lehetett.

Bár mióta haza jöttünk halljuk, hogy itthon milyen nagyon rossz időjárás volt, de kint, ahogy a képen is látszik, csodás napsütés, és kellemes meleg várt minket.

Ahogy Nagyvárad felől haladunk Topánfalva és az Aranyos völgye felé még át kell vágni az ún. vízválasztón is.

Földrajztanárok előnyben, de azért a többieknek elmondom, hogy ez azt jelenti, hogy a hegyvonulat egyik oldalán más égtáj felé és a másik oldalon megint másfelé folynak a vizek. 

Miután áthaladtunk ezen a hágón végre leértünk az Aranyos völgyébe. Engem mindig megigéz a táj, és bizonnyal nem csak engem, mert innentől rengeteg panzió, és egyéb szállás lehetőség vár a turistákra, kinek kinek igénye szerint. 

A folyó egyre szélesebb és bővizűbb lesz. Hol szélesre vájt völgyben halad az útján, máshol pedig zártabb szorosokon küzdi át magát.

Még található egy-két izgalmas híd, amin át lehet jutni a túlpartra, de bizony egyre kevesebb van belőlük.

Remélem, nincs harag, hogy feltettem a képet! :)

Régebben egy kisvasút is kacskaringózott a völgyben, amiről meséltem már: Mindenféle Mára sajnos már csak annyi nyoma maradt, hogy egy-két helyen az utat keresztező sínpár még mindig fellelhető. Pedig remek turistaprogram lenne, és mellesleg nem csak pár km-t lehetne vele megtenni.

Útközben megálltunk még egyszer-kétszer, de végül megérkeztünk Kolozsvár elé. Férjemuram már itthon megnézte a térképen, hogy bizony már van Kolozsvár körül is elkerülő út, és úgy gondolta, azon fogunk bemenni, mert onnan lesz a legkönnyebb megközelíteni a várost és a szállást. És bár volt roaming csomagunk, de valamiért nem sikerült még beindítanom, így viszont a Waze nem működött. Miután elhagytuk Tordát és már elég közel voltunk Kolozsvárhoz, feltűnt a hatalmas viadukt, ami már az elkerülő része. Fel is hajtottunk rá annak rendje és módja szerint. Két irányt jelölt a tábla. Az egyik egy kolozsvári lakónegyed neve volt, a másik pedig a repülőtér. Mi úgy gondoltuk a lakónegyed felé visz majd a jó út, ezért le is tértünk amikor jelezték, hogy itt lehet elhagyni ebbe az irányba az elkerülőt. Körforgalom, majd jött két tábla - az egyik a lakónegyed felé mutatott, de elég fura irányban, a másik meg azt mutatta Kolozsvár. Így a végén ez utóbbit választottuk. És igen, olyan részen jutottunk be a városba, hogy hirtelen fogalmunk sem volt merre járunk. Egyrészt egy olyan teljesen új lakóparkon vitt át az út, ami talán ha 2-3 éve épül. Régen ott kertészet, zöldségtermelés folyt, nem voltak utak, utcák. Aztán beljebb értünk, de ott is annyi új ház, új épület, irodák, üzletközpontok tűntek fel, hogy még csak arra sem jöttünk rá, melyik részén vagyunk a városnak. A végén szégyenszemre meg kellett állnunk, és megkérdezni, hogy egyáltalán hol vagyunk és merre kell tovább menni. Utastársainknál volt GPS, ezért itt már őket küldtük előre, hogy akkor talán könnyebben megtaláljuk a panziót is.

És lőn! Végre megérkeztünk! 

Megkaptuk a szobákat is, és bár volt némi gond ezzel, de a végén sikerült ezt is megoldani és mindenki beköltözött a szobájába, amik szerintem egészen kellemesek voltak. Színben harmonizáló falak és ágynemű, tisztaság. A panzió linkjén lehet több fotót is látni. 

Kedves tulajdonosok, különösen a hölgy volt nagyon figyelmes, mosolygós. Egyetlen egy apró gond, hogy a tulajdonosok nem beszélnek magyarul. De a személyzetben vannak, akik igen, így minden kommunikáció is megoldható.

Estére a társaság egy része elment a városba, mi ott maradtunk és a panzió teraszán fogyasztottuk el az útra készített ennivalót, valamint iszogattuk az egészen addig sikeresen hidegen tartott sört. Így igen vidám hangulatban feküdtünk le végül.

Másnap reggel a panzióban reggeliztünk, hiszen reggelivel lett foglalva a szállás. Azt kell mondjam, hogy a reggeli teljesen tökéletes volt. Volt többféle sonka, sajt, lekvár, vaj, zöldségek, főtt tojás, finom friss kenyér, és egyik reggel megjelent egy nagyon finom kalács is. Ráadásul a panzió tulajdonos minden nap megkérdezte másnap mikor és mit szeretnénk enni. Szegény feje próbált ajánlgatni nekünk rántottát, virslit, kolbászt, de a társaságnak megfelelt ez az ún. kontinentális reggeli is, így maradtunk ezzel. Mindig volt tea, és aki kért, kávét is kapott.

Majd egy reggel meglepetésként kaptunk egy kis üveg cujkát is, aminek igazán nagy sikere volt.

A program erre a napra Torockó volt. Torockó valóban egy kis ékkő, különleges házaival.

És most felvállalom sokak ellenvetését, de én már annyiszor jártam ott, hogy igazából nem hoz lázba. Most is csak azért mentünk, hogy akik velünk jöttek, azok is láthassák. Mivel már több olyan hely is van Erdélyben, ahol számos alkalommal megfordultam, így szokásommá vált, hogy elténferegjek a fő látványosságtól. Most is így történt, és bizony nem bántam meg. A főút mögötti kis utcákban igazi csodák vannak. 

Az egyik ház előtt találtunk egy apró lejárót, ami egy forráshoz vezetett. Épp akkor jött ki egy idős bácsi a házból, és elmondta nekünk, hogy az egész helység tele van forrásvízzel. Ennek a vizét pl. pár méterrel odébb egy kismedencébe terelték. Arra nem sikerült rájönnünk mi a célja a medencének, mert fürdésre nem igazán volt alkalmas.

Visszasétálva a központ felé megérkeztünk a fő kúthoz, ami itató, és ahol régen mostak az asszonyok. Bevallom ezt is oly sokszor láttam, hogy nekem nagyobb élményt nyújtott a téren vásárolható kürtöskalács, ami nagyon-nagyon finom volt.

A térről ennyi látszik a Székelykőből.

Ez az a hegy, amire én valamiért sosem vágytam. Pedig biztosan pazar fentről a kilátás, de nekem annyira kopár és annyira morzsalékos, hogy soha fel sem merült bennem, hogy felmásszak. Gondolom ez a hegyet nem nagyon zavarja, különösen mert azért turisták százai vágnak neki sajnálatosan olykor balesetekkel végződő túráiknak. 

A kötelező shoppingolás után tovább indultunk a Kőközi szoroson át Gyulafehérvárra. A szoros nem túl hosszú, de azért szép. 

Innen csak ez a hirtelen fotóm van, mert alig pár percre álltunk csak meg.

Akik a fotón vannak, remélem nem orrolnak meg, hogy felkerültek a világhálóra.

A következő úti célunk Gyulafehérvár volt. Egyszer jártam ott úgy, hogy direkt oda mentünk. Akkor megnéztük az ortodox templomot, és nagyon szenvedtünk a folyamatosan nyomuló koldusoktól. Ezért bevallom egyáltalán nem voltak szép emlékeim a városról.

Most végre már működött a Waze, miután sikerült a netet beélesíteni a telefonomon, ám Csilla, aki navigál rajta jól megtréfált minket. Elképesztően sok körforgalom van a városban, és gyanítjuk, hogy Csilla esetleg teljesen becsavarodott a sok körforgalomtól, mert volt ahol elküldött minket balra, és közben ott nem lehetett behajtani. De azért közös erővel megtaláltuk végül a várat és így a város látnivalóit. 

Óriási változást láthattam. Egyrészt a templomok előtti rész feltárásra és kiépítésre került. Nagyon szép és látványos az egész.

Nekem sürgős mehetnékem volt már a mellékes helyiségbe, és azt kell mondjam, életemben egyszer volt ehhez hasonló élményem - arról még nem meséltem, de majd fogok - ugyanis a nyilvános WC elképesztően tiszta, rendezett és még illatos is volt. Nem, nem büdös volt, hanem kifejezetten tiszta, kellemes illat. WC papír, kéztörlő papír mindenhol. És bizony, egy fiatal kislány volt a WC-s néni. Na de azért nem emiatt mentünk oda, így hát elindultunk elsőre a katolikus templom felé. Fogalmam nincs hogy miért, de amikor először ott jártam azt még csak nem is láttam. Pedig igazán csak pár méter választja el egymástól a két templomot.

Szépséges, régi épület, égbeszökő gótikus ablakokkal. Belül különösen megragadó volt, hogy nincs tele aranyozott oltárral, és egyéb díszítésekkel, hanem nemesen egyszerű, építészeti okokból elvarázsoló gótikus oszlopfők adnak méltóságot és magasztos érzést az embernek. 

A templomban látható Hunyadi János, Hunyadi László és ifj. Hunyadi János szarkofágja. 

Nagyon sok híres történelmi személy lelt örök nyugalomra a templomban. Érdekes volt a neveket olvasgatni. Bocskai, Martinuzzi Frater György, Hunyadi László és még sokan.

A katolikus templom előtti bejáratnál még készült rólam egy sztárfotó. Csak nektek, csak most megmutatom.

Innen átsétáltunk az ortodox templomba. Érdekes módon ott most is beleütköztünk több koldusba is. Most sem esett jól. 

Az ortodox templomok belseje egészen más, mint a katolikus templomé. Ezt a templomot egy kerengő is körülveszi, és a templom előtt a kerengő által védve szép kert van.

Bocs, ez nem saját, és ezért a két rendőr arcát kitöröltem.

Már szállingóztunk kifelé a templomból, amikor csepegni kezdett az eső, és jó nagyokat dörgött. Ezért szaporán megindultam a kocsik felé. Sajnos még így is elkéstünk, amíg megvártunk mindenkit, hogy elinduljon, mert mire a kocsikhoz értünk addigra ronggyá áztam. Olyan hirtelen szakadt a nyakunkba az eső, hogy azon a pár méteren is úgy elkapott az eső, hogy csurgott belőlem a víz.

Óriási szerencse, hogy valamiért szinte komplett váltóruhát csomagoltam magamnak az napra. Így a kocsiban szépen átöltöztem, és igen nagy örömmel töltött el, hogy száraz ruhákban lehetek. 

Viszont az indulás előtt szépen megfodrászolt és kezelhetővé varázsolt hajam az esőtől felvette a szokásos formáját, ami azért nem töltött el olyan nagy örömmel.

Miután átöltöztem el is indultunk hazafelé. Némi dugóval tarkítva, de a végén egész jól sikerült ismét megérkeznünk a panzióhoz.

Mi ekkor is otthon maradtunk, mert még bőven maradt az útra csomagolt ennivalóból és sörnek sem voltunk híján. Isteni vacsorát rittyentettünk, és sok finom sört is magunkba töltöttünk, így a hangulat megint csak remek volt.

És bár rövid időre, alig csak pár napra mentünk, de ezzel még nem ért véget az utazás. Így a történet hamarosan folytatódik.

Egy esküvő története

Megígértem, hogy mesélek még az esküvőnkről.

Ott tartottunk, hogy az ügyvédünk beadta a kérvényt, hogy összeházasodhassunk. Ez még 1981 augusztus-szeptember tájban volt. Onnantól hiába érdeklődtünk nem történt semmi. Érdeklődni pedig igazából nem volt kinél.

Aztán 1982 szeptember végén egyik nap délkörül megcsörrent a munkahelyemen az irodában az egyetlen közvetlen vonal, tudjátok, ami nem csak mellék. Kolléganőm vette fel, majd sejtelmesen rám mosolygott és azt mondta, hogy egy roppant kellemes férfi hang keres. El se tudtam képzelni ki lehet, de persze mentem a telefonhoz.

És mikor meghallottam, hogy Nicu szól bele a másik oldalon, hirtelen azt se tudtam ki vagyok. Fogalmam nincs honnan tudta meg azt a számot, mert minek adtam volna meg? Akkoriban nemzetközi hívást még meg kellett hívni a központon át, adott esetben órákat várni, míg kapcsolták a hívott számot, és otthon volt telefonunk. De nem igen beszéltünk azon sem, a fentiek, no meg a díjazása miatt sem.

Csak annyit mondott, hogy megkaptuk az engedélyt. 

Na, ekkor aztán már kezem lábam remegett. Bár persze nagyon vártuk ezt a pillanatot, de talán már nem is reménykedtünk benne, hogy megtörténhet. És most ott volt a kezében a papír, hogy összeházasodhatunk. És a szokásoshoz képest egészen gyorsan. Alig egy évet vártunk.

Nagyon gyorsan elintéztem, hogy utazzak ki. Szerencsére eddigre már készen volt a ruhám. Semmi csipke, semmi hab, mert az én drágám azt mondta náluk a polgári esküvőre nem vesznek fel olyat a menyasszonyok. Hibázott, és ezt nagyon sajnáltam, mert nagyon szerettem volna igazi fehér ruhás szépség lenni. De nem baj, lett egy hosszú, almazöld ruhám, amit direkt rám készítettek el.

Szóval kellett vonatjegy, kellett szabadság, és már rohantam is ki Kolozsvárra, mert persze nem Magyarországon tartottuk az esküvőt. Ahhoz nem tudom meddig kellett volna még várnunk, hogy ezért ismét útlevelet kapjon.

Mielőtt kirohantam megkaptam az információkat, hogy vigyek ki magammal orvosi papírokat is, amik ott kellenek ahhoz, hogy házasságot lehessen kötni. 

Kint az első utunk az ügyvédhez vezetett, hogy akkor hogyan tovább. Vele mentünk el a tanácsházára, hogy időpontot kérjünk. Minél előbb, és lehetőleg hétvégére. Másfél héttel későbbre kaptunk időpontot, szerintem ezt csak annak köszönhettük, hogy szeptember vége, október eleje volt. Közölték, hogy leszünk szívesek akkor a körzeti orvostól meghozni a papírokat, és mehet az esküvő.

Sajnos én itthonról nem tudtam vendégeket hívni. Ennek több oka is volt, de leginkább ami meghatározta, az az volt, hogy Kolozsvárt volt az egész ceremónia. Így csak anyuék jöttek ki.

Sejtem voltak akik ezt nehezményezték, és meg is értem, de egyszerűen így alakult. Sajnálom, de ez nem az én hibám volt, hanem a körülmények hozták így.

Szóval elmentünk a körzeti orvoshoz, felvértezve az akkor szükséges szappan, ital, stb. ajándékokkal, amik abban az időben mindenhol segítettek megoldást találni.

A doktornő, az ajándékok ellenére, közölte, hogy bizony amit vittem nem elég. Kell egy olyan vérvizsgálati eredmény, ami arról tanúskodik, hogy nincs vérbajom. Nem értek hozzá, de ezek szerint ezt itthon nem vizsgálták be.

Igen ám, de ekkor már szombat volt, egy hét múlva esküvő. Hogy tudjuk ezt megoldani, hogy időben legyünk? Ráadásul hiába volt a két ország baráti ország, ezért a vizsgálatért nekem kőkeményen fizetni kellett, mégpedig úgy, hogy igazolnom kellett, hogy a saját pénzemet adom és nem a jövendőbelim finanszírozza a vizsgálatot.

Rohantunk egy szállodába, ahol beváltottam forintot, amiről kaptam ott papírt, hogy én váltottam a pénzt.

Majd rohantunk a rendelőbe, ahol leveszik a vért. Ekkor már majdnem dél volt, és szombat. Már senki nem várt vérvételre, csak mi robbantunk be. Nagyon nagy szerencsénkre egy olyan nővérke volt ott, akinek a lánya szintén esküvői engedélyre várt egy külföldivel, ezért a nő megkönyörült rajtunk, és azt mondta leveszi a vért, de a laborba nem tudja elküldeni, mert már elvitték az aznap levett mintákat. 

Megkérdeztük, hogy mi elvihetjük-e? Elgondolkodott, mert nyilván nem ez volt ott sem a bevett szokás, de a végén azt mondta rendben. 

Levette a vért, elmondta hova kell vinni, hogy tudunk bejutni a laborba, és elvette a pénzt, valamint a papírt is, ami igazolta, hogy azt én személyesen váltottam. 

A kezünkben egy kémcső vérrel gyalogoltunk át az egész városon, és rohantunk a laborba. 

Igen, akkoriban tömegközlekedés mint olyan, szinte egyáltalán nem létezett. Órákat kellett várni minden buszra, vagy trolira, sokszor kimaradtak, leálltak. Tehát mi gyalog rohantunk végig mindenhova.

A laborba beverekedtük magunkat és a lelkükre kötöttük, hogy hétfő délelőttre legyen eredmény, mert ha nem visszük a papírokat az orvostól a tanácsházára, akkor nem lesz esküvő.

El kellett mennünk nőgyógyászhoz is. Amíg ott vártunk, hogy bekerüljünk, én eleve közöltem, hogy nincs olyan ember és olyan eszköz ott, ami és amivel hozzám nyúlhatna. Pedig csak egy pillantást vetettem a rendelőre, amikor valaki kijött.

Szerencsére vizsgálni nem akartak, felvilágosítást kaptunk, röpke 15-20 percben. Megvolt ez is.

Hétfőn megkaptuk a laborleleteket, rohantunk vele a körzeti orvoshoz, onnan megint vissza a városközpontba a tanácsházára, és végre sikerült mindent időben leadnunk, már csak szombatig kellett várni az esküvőre.

A lagzi otthon volt, a férjem családjánál, egy lakótelepi lakásban. Így sok vendéget kintről sem tudtunk hívni. 

Szerencsére Nicu jó kapcsolatban volt a kolozsvári kertészettel és az üzlettel, ahol árusították a virágaikat, így tudtunk rendelni csokrot rózsából is, nem csak szegfűből.

Anyósomék valahogy szereztek egy kisebb disznót, ez konkrétan csoda számba ment ám akkor, és azt levágta egy közeli hentes, és feldolgozta. 

Tortát nem rendeltünk, mert apósom azt mondta, nem fizet egy vagyont úgy a cukrásznak, hogy közben minden anyagot neki kell megszerezni, és elvinni, hogy abból torta legyen. Egy tortához csupa olyasmi kellett volna, amit akkoriban beszerezni lehetetlen volt. 

Bevallom ezt nagyon fájlaltam akkor is, és azóta is kicsit, de ha csak észérvek alapján gondolok bele, akkor megértem, hogy így döntött.

Fodrászt is szereztünk, és vállalták, hogy az esküvő előtt megcsinálják a hajam.

Szegény anyósom sütött, főzött, egész héten az esküvőre készült, még úgy is, hogy mondom csak tizennégyen voltunk velünk együtt. De azért nem akart szégyenbe maradni, hogy nem adja meg a módját az eseménynek.

Megérkeztek anyuék is Budapestről 1-2 nappal előbb. Sajnos nem mehetettem le eléjük az állomásra, mert a rengeteg gyaloglástól annyira begyulladt a derekam, hogy még be is lázasodtam. 

Bukarestből is megérkeztek a vendégek.

Így azért némi segítsége volt anyósomnak a konyhában.

Mikor elérkezett a nagy nap, 1982 október 9.-e, kora reggel lementem a fodrászhoz. Nem is tudom, hogy ültem végig a fodrászolást, mert a derekam miatt sikoltozni tudtam volna a fájdalomtól. De túl estünk rajta.

A mostanság házasodó lánykáknak mondom, nem voltak koszorús lányaim, nem voltak tanúink, násznagyunk, nem volt sem leány, sem legénybúcsúnk. 

Így hát nem segített senki felöltözni sem, de ahogy már mondtam, egy egyszerű ruhám volt csak, egyedül is megoldottam.

Közeledett az esküvő kitűzött ideje, déli tizenkét óra, így a család elindult a városba, hogy busszal leérjenek időben. Mi vártunk Nicu barátjára, akinek volt kocsija, és aki megígérte, hogy elvisz minket. Talán nem lepődtök meg, ha azt mondom, hogy taxi sem nagyon létezett akkoriban a városban, így nem lett volna egyszerű azzal megoldani a közlekedést.

Szóval vártunk, már mindenki elment, mi még mindig vártunk. Hát igen, a barát még dolgozott az nap. Én már azt hittem tutira el fogunk késni, mikor végre megérkezett. 

Gyorsan beültünk a kocsiba, és elindultunk a város központja felé. De nem a tanácsházára. Csodálkoztam, hogy akkor most mi van, hova megyünk, miért nem a házasságkötő felé és most már egészen biztosan lekéssük a saját esküvőnket. Azt még el kell mondanom, hogy a barát nem beszélt magyarul, én meg ugye nem beszéltem románul, így nem értettem mit magyaráz.

Képzeljétek el, hogy egyszer csak beparkoltunk a piac mellé, megállt, kipattant a kocsiból, mondván várjunk. El se tudom mondani hogy éreztem ekkor már magam, mikor ennyit harcoltunk, küzdöttünk azért, hogy végre meglegyen az esküvőnk, és most lekéssük.

Azért pár perc elteltével megjelent a srác, egy csokor virággal. Nem értettem mire kell a virág, de már nem is érdekelt, csak menjünk.

Nem kell tovább izgulni, oda értünk, időben, még várnunk is kellett. Hiszen általában mindig van némi késés az esküvőknél.

A fotózással drága apukám volt megbízva. És sajnos, hiába magyaráztuk neki, hogy a film dobozán lévő DIN alapján egyszer kell csak beállítani a gépet, és utána már ahhoz a gombhoz nem kell nyúlni, ő folyton állítgatta. Így az elkészült fotók nagy része teljesen fekete lett, használhatatlan. Amit azért megőriztem, azok sem jó minőségűek, roppant sötétek. De csak ez az emlék maradt.

Természetesen volt a házasságkötő teremnek saját fotósa is, aki csinált pár képet. Ha ezek nincsenek, akkor tényleg csak rémes fotók maradtak volna.

Aztán egyszer csak behívtak minket, egy külön iroda helyiségbe. Ott még intéztünk valamit, majd áttereltek minket egy nagy üres terembe. 

Igen, ez volt a házasságkötő terem. Volt benne egy asztal. E mögött állt az anyakönyvvezető. És a falon volt egy címer. Ez volt az összes dekoráció.

A ceremónia románul zajlott. Ezért az ügyvédünk volt a tolmács, aki nekem tolmácsolt illetve vissza.

Ha hiszitek, ha nem, a leghalványabb sejtelmem sincs miket mondtak ott nekünk, bár túl sokat nem. Pár mondat volt és kész. (Ez egyébként azóta sem változott. Volt szerencsém 2012-ben részt venni egy esküvőn, persze már sokkal szebb körülmények között, igaz, hogy nem Kolozsvárt, de a szöveg csak annyi volt ott is, hogy elmondták ki kicsoda, és hogy akkor mostantól házasok.)

Szóval fogalmam sincs miket ígértem meg a férjemnek, ha ígértem egyáltalán valamit, de mindenképpen azt mondtam, hogy IGEN!

Nem volt egyetlen szék sem. Sem nekünk, sem a vendégeknek, sem az anyakönyvvezetőnek. Mondjuk a nagyjából 5 perces eljárás alatt nem fáradtunk el, még az én derekam is kibírta.

Ezután a teremből kizavarták a vendégeinket, minket pedig ismét áttereltek a szomszédos irodába. Ott leülhettünk, és a sok millió egyéb papír mellett, amit alá kellett írnunk a fotós számlájától kezdve, egészen addig, hogy én kapjak külön anyakönyvi kivonatot, amit haza tudok hozni, végre aláírhattuk az anyakönyvet is. 

Ám ezt senki nem látta, csak az ügyvéd, a fotós, az anyakönyvvezető és mi. Ez ott nem része az ünnepélyes ceremóniának. Nem kellettek tanúk, bár lehet az ügyvéd és a fotós voltak azok. Nem tudom. 

Mikor innen is kimentünk akkor az addig várakozó családtagoktól, barátoktól kaptam egy-egy csokor virágot. Igen, ott ez a szokás, virágot adni a menyasszonynak. Azt hiszem soha ennyi virágot nem kaptam, még a ballagásomon sem. És ezért mentünk mi is előbb a piacra, hogy az autós barát is tudjon gyorsan virágot venni. 

Nem nagyon látom értelmét, hogy ha amúgy is van csokra a menyasszonynak akkor minek még neki egy csomó virág, de ettől még nagyon örültem neki. És ez nem a nászajándék.

A család és a barátok szépen elbuszoztak a lakásba, mi pedig kocsiba ülve pár perc alatt otthon is voltunk, immár férj és feleségként. 

Miután mindenki megérkezett kezdetét vette az eszem-iszom, majd táncolás, de ebben én sajnos a derekam miatt sokáig nem tudtam részt venni.

Az esküvőt követően nem mentünk rögtön nászútra, és még szállodai szobába sem. A családból, akik nem Kolozsvárt éltek pár nap múlva haza utaztak. 

Pár nap múlva terveztük mi is az indulást a nászútra, természetesen ott Romániában, hiszen a férjem nem tudta elhagyni az országot.

Ám előtte még voltak intézendők ismét. Útlevelet kellett kérnie, mégpedig olyat, amivel elhagyhatja véglegesen az országot. Az állampolgárságáról ekkor még nem mondott le.

És beutazó vízumot is kellett kérnie Magyarországtól. Így az első napok ennek intézésével zajlottak, amiben még mindig az ügyvédünk segédkezett.

Lesznek még ezzel kapcsolatban is történések. És a nászutunk sem volt hétköznapi, de erről majd csak holnap mesélek. 

Esküvő egyszer csak lesz a regényben is, de nem a sajátunk adta hozzá az ihletet. És bizony még arra is várni kell.

"Aztán rólam kérdez:

-          És hogy érzed magad Erdélyben? Még mindig annyira lángol a szerelem? Mit csinálsz kint? – sorolja egymás után a kérdéseit.

-          Jól vagyok, anyuékkal dolgozom, és igen, egyre jobban lángol – felelem neki röviden. Aztán megmutatom a gyűrűmet, és persze elmesélem a lánykérést is.

-          Mikor lesz az esküvő? – kérdez tovább. – És ugye, arra meghívtok?

-          Az esküvőmön feltétlenül ott kell lenned – nyugtatom meg. – De még nem tudom pontosan mikor lesz, mert ez nagyrészt Lilitől függ.

-          Lilitől? Ki az a Lili? És miért áll rajta a dolog? – érdeklődik csodálkozva Évi."