2019. április 28., vasárnap

És még mindig Lengyelország

Nos, a harmadik napunk is elérkezett Krakkóban, és erre a napra egy kicsit távolabbi kirándulást terveztünk, ezért reggeli után kocsiba pattantunk hogy elmenjünk Wieliczkába. 
Én jártam már ott, de akkor vonattal, és sokkal távolabbinak tűnt a település, de most már szinte Krakkó széle, és a már sokszor emlegetett remek minőségű utaknak hála alig fél óra alatt ott is voltunk.
A régi emlékeim szerint semmi különösebb nem volt akkor a sóbánya bejáratánál. Volt egy kocsma, ahova betértünk egy teára, és ennyi.
Na ehhez képest mostanra csodásan kiépült park várja az embert. Miután leparkoltunk elindultunk a bejáratot megkeresni. Közvetlen a parkoló mellett is van egy bejárat, de onnan tovább küldtek minket, hogy nem itt lehet bemenni. Ezért egy csodás parkon át felballagtunk a főbejárathoz. Ott remekül megszervezve külön pénztárakkal a külföldieknek, és külön a lengyeleknek, a reptérhez hasonlóan kordonokkal kialakítva a bejárat annak függvényében, hogy ki milyen nyelvű vezetést kér. Lehet választani angol, német, spanyol nyelven is, és elvileg külön előre leszervezve csoportoknak magyarul is. 
Mi az angol csoportot választottuk, és ezzel némi várakozás után meg is kezdődött életünk nagy kalandja.
Mindenki - a lengyel csoportok is - kapnak egy fülest, és rádión csatlakoznak az idegenvezetőhöz, akinek így nem kell kiabálni, mégis mindenki hallja őt.
Szóval megkaptuk a fülesünket, és elindultunk a bányába. Ahova gyalog kell lemenni. 64 m mélységbe. 18 cm-s lépcsőmagassággal számolva (bár nem tudom milyen magasak voltak) ez 355 lépcsőfok. Itthon egy emelet általában 18 lépcsőfok. Tehát több, mint 19 emelet mélységbe mentünk le. És csak futottunk, futottunk, már ahogy én tudtam, és mivel eléggé elöl voltam a sorban így mindenki más is csak az én tempómban futhatott lefele, és még mindig csak egy újabb forduló jött, aztán még egy és még egy, végeláthatatlan számban, mire végre leértünk. 
Hála az égnek, lent a lépcsők végénél egy pad várja a megfáradt turistát, így bizony oda lerogytam és kicsit kiszuszogtam magam, amíg a többiek is leértek.
Nem tudom hány km-t mentünk lent, de összességében 2 óra hosszat tartott a látogatás. Csodálatos szobrok, építmények mind-mind sóból kifaragva, ill. persze ilyen olyan fa kiegészítőkkel. 
Sajnos az én fotóim nagyon rosszul sikerültek, ezért csak a férjem által készített képeket tudom nektek megmutatni.



Sokat fejlődött a kiállítás, mióta én ott jártam. Itt pl. sújtólég robbanást imitáltak nekünk, nagy robbanás hanggal, villanásokkal. De azért megnyugtattak, hogy bár a bánya máig is működik, legalább is olyan értelemben, hogy folyamatosan karban tartják a turisták miatt, de remek szellőző berendezések vannak, ezért minket igazából nem fenyeget ilyen veszély. 




És a sok folyosó, a sok kisebb csoda után elértünk a szerintem elképesztően szép nagy templom terembe. Minden sóból van benne. Értelemszerűen a falai, a lépcsők, a kristálycsillárok, és minden minden az oldal falain lévő faragvány. 




II. János Pál pápa szobra 12 tonna sóból kifaragva.









Ahogy haladtunk egyre tovább úgy mentünk egyre lejjebb és lejjebb. A végén 136 m mélyre érkeztünk. És reméltem, hogy itt jön majd az egyik legizgalmasabb rész, mert anno minket igazi bánya lifttel vittek fel, ami úgy működött mint egy építkezésen a lift, betereltek minket egy ketrecbe, majd meglepetésszerűen elindultunk lefelé. De gyorsan meg is állt a lift, ahol mi már akkor teljes sötétségben álldogáltunk, és jöttünk rá, hogy a liftünk két szintes, mi vagyunk az alsóban és most terelik be a többi látogatót a felsőbe. Majd mikor ez is megvolt, akkor elindult a lift felfelé a teljesen sötét aknában ebből a 136 m mélységből. Nagyon izgalmas volt.
Hát ez sajnos már a múlté. 
Most a kirándulás végén éttermek vannak, ajándék boltok vannak, majd ezeken áthaladva érünk el oda, ahol ketté válik a kirándulók áradata, mert van aki még elmegy a múzeumot is megnézni, de van aki csak kifelé szeretne már menni. Mi is ezt a csoportot választottuk, és csak álltunk, és álltunk, legalább 15-20 percet, mire végre megnyitották a kordonokat, hogy akkor mehetünk. Még oda is jött velünk egy idegenvezető, mint kiderült azért okkal. Többször megkérdezte, hogy tényleg ki akarunk-e menni? Mondtuk igen. Azt felelte OK, és hogy ne ijedjünk meg, mert kb. 15 percnyire vagyunk még a lifttől. És elindultunk szinte rohanva a bánya vágatokban, ahol egyedül tutira eltévedtünk volna, és csak futottunk, futottunk, miután már lementünk vagy 500 lépcsőfoknyit, legyalogoltunk jó pár km-t, és bevallom már alig éltem, de a néni csak rohant elöl, mire végre oda értünk a teljesen új, modern és korszerű lifthez. Ezzel pedig gyorsan ki is értünk a felszínre.
Igazából máig nem értem, hogy miért kellett ezt az utolsó pár száz métert szinte futva megtennünk, miközben előtte pedig várattak minket vagy 20 percet, de ez van.
Roskadozva vánszorogtunk ki a kijáraton, és közben az is kiderült, hogy a kijárat a település közepén van, és onnan még jócskán kellett gyalogolni vissza a parkolóba is. Ráadásul nem volt kitáblázva hogy merre kell menni. Ezt kicsit rossz néven vettem, de végül is megtaláltunk mindent. 



A bánya, az ott lévő csodás látványosságok most is elvarázsoltak. Jártam már erdélyi sóbányákban is, Tordán és Parajdon is. Bevallom, nekem egyik sem olyan szép és látványos, mint ez. Főleg mióta a tordai bányából a világítással diszkót "varázsoltak". Pedig annak is megvolt a varázsa a sok-sok emeletnyi lépcsővel lefelé.
De Wieliczka gyönyörű. És bár nagyon elfáradtam, de egyetlen percig sem bántam meg, hogy elmentünk.
Talán egyetlen negatívum, hogy mivel nagyon, nagyon sok turista van, ezért a csoportokat eléggé hajtják végig az egészen, miközben olykor várakozni kell, mert a másik csoport még ott áll valahol. És mi egy tavaszi hétköznap voltunk ott. De ez a roham tempó kicsit elvesz a varázsból. 

Ez után a kirándulás után megint csak azt tudom mondani, hogy menjetek el Krakkóba, és nézzétek meg a környékbeli látványosságokat is.

Mi haza érve kidőltünk, mint egy liszteszsák. Ám vacsora időre úgy gondoltuk valahogy bevonszoljuk magunkat ismét a főtérre, már csak azért is, mert a következő nap már indultunk haza. Így el is indultunk, aztán pár száz méterre a hoteltől volt egy pillanat, amikor majdnem visszafordultunk a fáradtság miatt. De a végén erőt vettünk magunkon, és beballagtunk a főtérre. 
Megkerestük az egyik lengyel ételeket ajánló éttermet, és ott leültünk a teraszra. Most már óvatosan, okulva az előző napi fagyoskodásból, és egy kinti fűtőalkalmatosság mellé csücsültünk, de szerencsére a nap is kellemesen sütött.
Én ún. zurek-t kértem. Ez egy krumplileves, cipóban tálalva mindenféle jóval egybe főzve. Bevallom kicsit csalódás volt. A leves elég hamar elmállasztotta a cipó falát, és így a végén már csak egy trutyi volt, ráadásul krumplit még elvétve sem találtam benne.
A párom bigos-t evett. Ez leginkább a mi székelykáposztánkhoz hasonlatos. Meglepődtünk, mert egy aprócska lábosban kapta fedővel együtt. A láboska annyira parányinak tűnt, hogy azon nevettünk, hogy hát attól nem fog a falnak menni, ha ezt megeszi. De a láboska becsapós volt, mert tulajdonképpen egy egészen komoly adag harapnivaló volt benne.
És ekkor jött a lényeg. A leves után én akartam enni a híres lengyel almáspitéből is, így azt is rendeltem.
A sütit szarlotka-nak hívják, sarlotkának kell ejteni. Sajnos nem fényképeztem le, de én még ilyen csodát nem láttam. Tésztája szinte nem volt, csak valami csodás ízű alma, talán tojáshab rajta, és az egészhez vanília fagyit is kaptam. Mennyei volt. Talán ez hasonlít rá a legjobban:

 Csak az enyémben nem darabos volt az alma, hanem reszelt. Életem legfinomabb almáspitéje volt! Imádom! 
Egyébként tudtátok, hogy Lengyelország alma nagyhatalom? 
Akármerre jártok Lengyelországban, feltétlenül egyetek szarlotka-t! Isteni!

És vacsora után bizony még haza is kellett menni. Párom csábítgatott, hogy még egy körséta a főtéren? Hősként igent mondtam rá, és még legalább a Posztó csarnok béli bazárt végigjártuk. Út közben az egyik keresztutcába benézve láttunk már előző nap is egy szép épületet, most az én férjem rá kérdezett, hogy megnézzük? Mondtam: nem! Mi tagadás, minden erőmre szükség volt, hogy a bányalátogatás után még haza jussak a hotelbe. De abszolváltam! Büszke vagyok magamra.

Az ezt követő napon már sajnos hazafelé kellett indulnunk, de élményeink jutottak arra az útra is, szóval még jön majd egy folytatás.