Először is BÚÉK Mindenkinek! Hozzon az új év csak jót és szépet, merüljön feledésbe minden baj és gond! Legyen csodás évetek!
Talán lesz, aki még emlékszik arra, hogy amikor a szülinapi ajándékaimat soroltam megemlítettem , hogy kaptam még valami nagyon-nagyon szívhez szólót, de arról majd később mesélek.
Most jött el a később.
Miután a családdal többször is közöltem, hogy nem akarok meglepetés bulit a szülinapomon, a lányom azt mondta, hogy OK, de akkor töltsük együtt, náluk a nagy napot. Ám úgy adódott, hogy ők pont egy napra rá elköltöztek Londonból, így a szülinap együtt ünneplése természetesen nem igen válhatott valóra. Viszont még jó másfél héttel a szülinapom előtt érkezett egy képeslap, amiben felköszöntött és azt írta, hogy ha már a szülinapot nem sikerült, de a karácsonyt töltsük együtt velük az új otthonukban, Cornwall-ban. Én persze próbáltam hárítani, hogy inkább az újra kezdésbe segítenénk be anyagilag, és nem repülőjegyre költenénk, mire átküldte a fentieket egy email-ben. Már hetekkel korábban megvették nekünk a repülőjegyeket. Így esélyünk nem volt arra, hogy ne menjünk.
Mivel a gyerekeink már évek óta külföldön élnek, így 4-5 éve volt, hogy utoljára legalább egyikükkel együtt ünnepelhettünk. Szóval aki azt mondja nem bőgte volna el magát erre a hírre, annak el sem hiszem.
Így esett, hogy a sok egyéb csoda és szeretet és ajándék mellett ez lett életem egyik legszebb ajándéka.
És akkor jöjjön egy kis élménybeszámoló.
Ahogy a jegy információn is látni, december 22.-n este 18:40-kor kellett volna elindulnunk. Ahogy rendes embernél ez szokás, jóval korábban kint voltunk a reptéren, főleg, hogy feladandó csomagunk is volt, és még egy randevú is a lányunk barátjának édesapjával csomag ügyileg. Magyarul délután négykor már ott toporogtunk a check-in pultok előtt. Majd egy órát vártunk, mire végre elkezdődött a check-in és mi feladhattuk a csomagunkat. Ez azért volt különösen nehéz, mert nekem már egy ideje nagyon fáj a térdem, és ettől aztán az egész lábam, és állni szinte egyáltalán nem tudok. Folyamatosan sétáltam itt is, de álldogáltam is, szóval mire oda kerültünk, hogy feladhattuk a csomagot, már eléggé fájt a lábam.
De sebaj, végre a tranzitban, ahol le is ültem nagy örömmel, míg szegény párom meg álldogált az útlevél ellenőrzésnél lévő kijelző előtt, hogy mielőbb tudjunk beszállni, mert a légitársaság ha soknak találja a fedélzeti csomagot akkor elveszi. Ingyen teszik ugyan a többi feladott csomag közé, de azért mi még sem szerettük volna ezt. Így a férfi ember csak állt-állt és várta a híreket, hogy melyik kapunál lesz a beszállás.
Végre megjött az info, irány a kapu. Ott én leültem, ő meg beállt a sorba, hogy mielőbb beszálljunk és a csomagot ugye ne vegyék el. A kapunál csak egy kis kijelző van már, és annyira már nem látok jól, de azért néha rápillantottam. Így egyszer csak nézem, és mintha nem 18:40 lenne kiírva, hanem 20:40. Bakker mondom, mi van. Nézem tovább a feliratot és bizony megjelenik a késik-delay felirat.
Oh, hogy az a .... gondoltam, hiszen a bristoli repülőtértől még bő 2,5 óra amíg a gyerekekhez érünk, két óra késéssel jó ha hajnalban ágyba kerülünk.
Nosza, gyorsan írtam is nekik, akik meg ugye lassan indultak volna értünk a repülőtérre, hogy csak nyugodtan, mert 2 órát késünk.
Férjemnek is szóltam, ne álljon sorba, mert felesleges, két órával később indulunk, jöjjön üljön le ő is.
Aztán hallgattuk a szóbeszédet, és kiderült az alábbi:
"After landing at Bristol Airport at 11.36 this morning an Embraer 145 inbound from Frankfurt (flight number BM1822) left the runway while taxiing. Passengers were disembarked and returned to the terminal by coach. None of the 25 people on board were hurt."
Angolul nem beszélőknek annyi, hogy 22.-én délelőtt egy Frankfurtból érkezett kis gép kicsúszott a kifutó pályáról, nem sérült meg senki, de emiatt a repülőteret lezárták.
Nosza, én is rögtön néztem a híreket, és bizony megerősítették a fentieket, és folyamatosan írták, hogy rengeteg járat került törlésre, indulni egy gép sem indult Bristolból, az érkezők közül amit nem töröltek az átirányították más repülőterekre, és hogy milyen szörnyű káoszt okozott a fenti baleset pont karácsony előtt, amikor közel 200 ezer ember indult-érkezett volna a repülőtérről-térre.
Lényeg a lényeg, a repülőtér zárva, és még nem tudni mikor nyitják meg. Volt olyan hír, hogy legkorábban este kilenckor.
Persze a légitársaság ekkor még nem mondott semmit, egyszerűen csak kiírták, hogy indulás 20:40 és ennyi.
Nem voltunk boldogok, és nem csak mi nem.
Aztán lassan megjelentek a kapunál a beszállításra a földi kiszolgálók, de továbbra sem történt semmi és nem is mondtak semmit. Mi meg csak vártunk, vártunk. Én meg folyamatosan chateltem a gyerekeinkkel, hogy ne induljanak még, mert felesleges.
Majd egyszer csak kinyíltak a kapuk és elkezdődött a beszállítás. Gyors üzenet még ki, hogy úgy tűnik lassan indulunk, és mentünk mi is a kapuhoz. Elég hamar sorra kerültünk, aljas módon nem vártuk ki a sor végét, hanem mivel oldalt ültünk onnan szépen becsatlakoztunk, de azért nem csak mi tettünk így.
Lent várt minket a busz, ami szép lassan megtelt emberekkel, de a busz nem indult el. Viszont a motor sem volt leállítva, így ömlött be az utastérbe a gázolaj füstje, amitől már sokan kezdtek rosszul lenni, ám hiába szóltak többen is, hogy állítsák már le a motort, ez nem történt meg.
Majd a végén egy kislány elhányta magát a buszon. Szegénykém nem bírta tovább a füstöt. A család három gyerekkel utazott, így a kislány és a kishúga leszálltak az anyukával, és a sofőr nagy kegyesen beengedte őket a fülkéjébe az utasülésre, és pöfögött tovább. Ekkor már valaki igen durván beszólt neki, hogy leüti, ha nem csukja be az ajtókat, vagy nem állítja le a motort, így aztán csodák csodájára leállította, és végre megszűnt a füst az utasok nagy éljenzése közepette.
Nem túlzok, ha azt mondom a buszban is álltunk min. félórát. De végre elindult, kigurultunk a világ végére, és bár akkor meg nem nyitotta ki az ajtókat a sofőr rögtön, de azért egyszer csak megtörtént ez is, és végre mindenki megindulhatott fel a gépre.
Aki már repült, az tudja, hogy ez nem egy öt perces esemény. Mire mindenki elrakja a csomagjait, most télen a kabátját, és még helyet is foglal az jócskán idő igényes, és mivel nagyon takarékosan bánnak a hellyel, így esélytelen a rakodó utas mellett elmenni, tehát mindenki más vár.
Egyszer csak azonban mindenki leült végre.
A sztyuik jöttek-mentek, majd a pilóta angolul elnézést kért a késésért, és ekkor először elhangzott, hogy a bristoli repülőtér zárva van a délelőtti baleset miatt, és arra várunk, hogy megnyissák, és felszállási engedélyt kapjunk.
Olykor történtek a szokásos repülés előtti események - kapcsolják be az öveiket, mutogatás mi hol található, de aztán újra semmi.
Pilóta ismét közölte, hogy a repülőtér még mindig zárva, és addig nem tudunk elindulni, míg nem nyitják meg.
Telt múlt az idő, mikor egyszer csak begördült egy újabb busz a gép mellé és további utasok érkeztek. Hogy honnan és miért, fogalmunk nincs, mert akkor már legalább fél órája ültünk a gépben, és rég túl voltunk az indulási időn.
Majd egy utas felállt, leszedte a csomagját és közölte, hogy köszöni, ő nem kíván tovább várakozni, leszáll. Ekkor mondták be, hogy aki még így gondolja, most tegye, később már nem lesz rá alkalma.
Mikor már legalább egy órája ültünk kint a gépben a szomszédüléseken ülőkkel már mindenki szinte pertu viszonyba került, és jobb híján nevettünk a helyzetünkön, ami azért egyébként nem volt nevetséges.
Érdekes módon nagyon sok szokásos információ elhangzott magyarul is, ám a pilóta szavait soha nem fordították le. Így aki nem beszélt angolul, annak valójában nem sok fogalma volt arról, hogy mi van, csak az utastársaitól kapott információja volt, ill. mindenki ezerrel telefonált, chatelt és a rokonok, barátok küldték az információkat.
Én is írtam, telefonáltam a gyerekeknek, hogy ráérnek még, de azért ők elindultak értünk, és a végén egy benzinkúton várták hogy megérkezzünk.
Szerintem több mint egy órát ültünk a gépben, mikor végre megmozdult és elindultunk a kifutóra hogy felszálljunk. Szerencsére már nem kellett ott sem sokat sorban állni, és végre a levegőben voltunk. Pilóta - ismét csak angolul - bemondta, hogy az utazási idő 2 óra 20 perc lesz. Kicsit csodálkoztunk, mert a menetrend szerint több kellett volna legyen, de gondoltuk ő is szeretne behozni a késésből.
És végre repültünk. Hozták vitték a mindenféle enni és innivalókat, amiket igen jó pénzért árulnak. De kit érdekelt már ez, a lényeg az volt, hogy repülünk.
Már eltelt a 2 óra 20 perc, férjem közölte is, hogy no lám, még sem érünk oda ennyivel gyorsabban, mikor a pilóta bemondta, hogy a bristoli repülőtér még mindig zárva vagyon, ezért lehet hogy Birminghamben szállunk le.
Na itt kaptam egy kisebb infarktust, mert ez még további kb. másfél órányira van északra a repülőtértől, és nekünk dél felé is 2,5 óra még az út, tehát ez azt jelentette volna, hogy egyrészt mikor leszállunk a gyerekeknek még kellett volna másfél órát autózniuk, nekünk meg ezt megvárni, és utána röpke 4 órát vissza a házukig. Nagyon, de nagyon nem örültem.
Majd ismét megszólalt a pilóta és közölte, hogy bár a reptér még mindig zárva van, de mi mégis próbálkozunk és várunk rá, hogy leszállhassunk.
Utólag a gyerekek mondták, hogy ők nézték a neten, hogy 3 gép kőröz, az egyik közülük mi voltunk. A lila csík a mi gépünk:
5 szép nagy ívű kört tettünk, mire végül leszálltunk Bristolban röpke 3 óra 40 perc késéssel.
Hatalmas ováció fogadta a landolást, bár meg kell mondjam igen pocsékul csapta a földhöz a gépet a pilóta, de sejtem már az ő türelme is a végét járta.
Még kivártuk, hogy megkapjuk a feladott csomagot, kisántikáltunk a reptér elé, ahol a remek angol időjárás - szüttyögő eső fogadott minket. Majd végre magunkhoz ölelhettük a két csemeténket, ami tíz hónap után nagyon nagy boldogság és megindultunk hozzájuk.
Folytatása pedig majd következik, mára legyen elég ennyi!
