Folytatás ...

Folytatást ígértem a legújabb angliai utazásról, de bocs, annyi minden jött közbe, hogy eddig nem volt rá érkezésem. 

A családi eseményeket, vásárlást, karácsonyt különösebben nem részletezném, bár azért egy-két szó essen arról is.

Életemben először egy egész pulykát vettünk karácsonyra. Mondjuk egyben nem tudtuk megsütni, de nem is ezzel a céllal vettük. Viszont az aprólékból remek levest sikerült rittyenteni, jóféle itthonról vitt tésztabetétekkel. Nagyon-nagyon finomra sikeredett.

A pulyka többi részéből sültek készültek, így azt kell mondanom, igazából megérte megvenni egy olyan nagy állatot. 😀😁

A karácsony este is igen meghittre sikeredett, sok-sok ajándékkal. Nem fogom most felsorolni ki mit kapott, de amit én azt igen.

Nagyon nagy gyertya és mécses mániás vagyok, így az ajándékba kapott mécses tartó nagyon nagyon tetszett. Mikor már készültünk haza jönni az alja nem akart elférni a bőröndben, mert hosszabb volt a bőröndnél. Isten bizony elsírtam volna magam, ha ott kell hagyni. De kislányom profi bőröndbe csomagoló, ezért ügyesen megoldotta nekem ezt is.

A másik ajándékom is épp ilyen szívmelengető volt. Szerintem még itt a blogban is említettem valamikor, hogy kislány koromban volt egy karácsonyom amikor is 15 db könyvet kaptam ajándékba és ez mekkora boldogságot okozott nekem akkor.

Hát most 15 könyvet nem kaptam, de csak azért nem, mert nem tudtam volna elhozni - csak úgy mondom, hogy megyek ám még többször is, el tudom hozni egyesével is 😂 - de kaptam most is három angol nyelvű könyvet. Kettő ebből egy kedvenc sorozatom, a Shopaholic Sophie Kinsella-tól.

 ez az egyik kötet.

A másikat most nem tudom melyik, és a harmadik könyv is egy kellemes könnyed női olvasmány, de nekem pláne angolul tökéletes. Shakespeare-t olvasni elég volt a gimiben angolul. 😃

Miután a gyermekeink voltak olyan kedvesek és elköltöztek Londonból Anglia szerintem egyik legszebb szegletébe Cornwall-ba, így bizony kirándulgattunk is. Nem sokat, mert egyrészt nagyon, de nagyon pocsék idő volt, másrészt sajnos a lábam továbbra is nagyon fájt, és ezért túl hosszú és nehéz gyaloglásokra nem voltam alkalmas. 

Az én vágyam két alapvető dolog volt, a tenger és Land's End. Igen, a föld, vagy a világ vége. Ez Anglia legnyugatibb csücske, és én szerettem volna látni.

Így az első kirándulásunk oda vezetett. A kalandos utakról majd egy külön posztban szeretnék beszámolni, csak szokás szerint előjön belőlem ilyenkor a közlekedés szakos közgazdász, és ezért megér az egy külön fejezetet. Most legyen annyi elég, hogy az út végén már szinte csak egy kis ösvény vezetett a cél felé, ahol a tanuló vezető fiunk ült a volán mögött, de remekül abszolválta a feladatot.

Szóval Land's End. Gyönyörű hely. És szezonban, tehát nem decemberben biztos vannak ott mindenféle élményt nyújtó szolgáltatások is. Most csak egy fizető parkoló várt minket, egy igen aprócska minimondus, és olyan tomboló szél, amilyennel még nem találkoztam soha. Konkrétan sokszor nem tudtunk előre haladni, egyenesen megállni. Simán odébb penderített a szél, pedig aki ismer tudja, nem 50 kg-s vagyok. 

Így aztán kellően vad táj fogadott minket, és még néhány bátor embert aki arra járt.

 Az óceán igazán varázslatos!

 

Sajnálom, hogy ennyire hideg és erős szélben voltunk ott, mert kivételesen nem esett az eső legalább, de az időjárás miatt nagyon sietve jártuk körül a helyet, pedig jó lett volna ott többet elidőzni. Mondhatnánk megyünk még arra, de annyi sok más látnivaló van még Cornwall-ban, hogy nem biztos, hogy újra sort kerítünk rá.

Kicsit csapongok, bocsánat, de írás közben jutott eszembe, hogy bárhol vásároltunk mindig milyen kedvesek voltak.

Sokszor kérdezik tőlem, miért jobb ott a gyerekeinknek mint itthon? Különösen akkor merül fel ez a kérdés, ha mesélek valakinek a nehézségeikről, a munkakeresésről, vagy éppen a sok és kimerítő munkáról. Mert igen tény, nincs kolbászból ott sem a kerítés. De az is tény, és mindig el is mondom, nem csak a pénz miatt vannak ott. Erre egy jó példa amit pl. most mondott a lányom. Amikor haza jönnek csupa leszegett fejű, mosolytalan arcú, tömegbe simuló szürke embert látnak. Kint felemelt fejjel járnak az emberek, mosolyognak, kedvesek, szolgálatkészek. Már önmagában ez olyan óriási különbség, ami alapvetően meghatározza az ember egész napját. Ráadásul most olyan közegbe kerültek ami már nem igazán multikulti, ahogy mostanában nevezzük. Persze, élnek itt is bevándorlók, de leginkább csak Kelet-Európából, és nem sokan. Így a lakosság nagy része bizony angol.

És akkor elmesélek három aprócska történetet: 

1. - vásárlás egy ASDA-ban - aki nem ismeri, kicsit nagyobb mint egy Lidl, de kisebb mint egy Auchan. Szóval egy ASDA-ban vásároltunk karácsony estére. Többek között kakaóport is kerestünk, mert kellett volna egy sütihez. Nem könnyen találtuk meg, mert volt kávé, tea dögivel, valamint instant kakaók is, de tiszta kakaópor talán csak egyféle. Pont egy idősebb hölgy rakodott ott, egyértelműen az üzlet alkalmazottja volt. Mikor levettük a polcról a kakaót, azonnal szóba elegyedett velünk és elmondta, hogy milyen nagyon finom kakaót lehet belőle főzni estére és milyen remekül alszik tőle az ember. Mondtuk, hogy bocs, mi sütibe vettük, a kakaó italt mint olyat nem szeretjük. Kedvesen mosolygott és mondta hogy biztos remek lesz abba is, de higgyünk neki és próbáljuk ki, mert csodás ital lesz belőle. Mire a pénztárhoz keveredtünk pont beült oda, ahova mi is beálltunk és míg a sok holmit blokkolta, közben is végig nagyon-nagyon kedvesen, mosolygósan beszélgetett velünk. Igazi élménnyé tette így a vásárlást a nagy tömegben.

2.  - séta a lakóhelyen - kíváncsi voltam a településre is ahol a gyerekek élnek, bár sok látnivaló nincs. Igaz, lenne egy fontos, a Jail - még a XVIII. szd.-ban épült börtön, de oda ebben a hideg, szeles és állandóan esős időben most nem vágytam, majd talán egy nyári napon megnézzük azt is.

Ellenben vagy szintén igen régi templom is a városban, a XV. szd.-ban épült, és azt szerettem volna megnézni.

Mi sajnos nem ilyen szép időben láttuk, sőt. Mikor pár méterre a templomtól kiszálltunk a kocsiból, még csak a szél fújt. Mire a templomhoz értünk szakadó jeges esőben volt részünk. Így nagyon gyorsan besurrantunk az épületbe. Szerencsénkre épp bontották a karácsonyi dekorációt így nyitva volt, és igen, ott is két rendkívül kedves idős férfivel elegyedtünk szóba az ő kezdeményezésükre. Rögtön kérdezték honnan jöttünk, kik vagyunk. Gyerekek mondták, hogy ők ott élnek, most költöztek egy hónapja. És a két férfi nagyon örült, elmondták, hogy milyen remek hely ez. Szóba került a munka, ki hol dolgozik, vagy hol dolgozott. És ők csak kérdeztek, és reagáltak rá. A végén még a karácsonyi díszítést is megmutatták fényképekről - természetesen a telefonjukban, bár mindketten 70 felé járhattak. Nagyon, nagyon kedvesek, érdeklődők és mosolygósak voltak ők is. Élmény volt beszélgetni velük is.

3. - vásárlás egy charity boltban. A charity boltokat amúgy is nagyon kedvelem, és itt sem ért csalódás. Lánykám nagy boldogan fedezett fel egy varrógépet az egyik sarokban igazán potom áron, 35 Ł-t. Megkértük az eladót, hagy próbáljuk ki legalább olyan szinten, hogy ha áramot kap, akkor működik-e, pláne mert mikor rákérdeztünk nyíltan megmondta, hogy fogalma sincs arról, hogy működik-e a gép. De természetesen megengedte, segített kicsomagolni, aztán vissza is. Majd sokszor elmondta, hogy ha még sem lenne jó a gép, nyugodtan vigyük vissza, ami egyébként sajnos meg is történt, de nem biztos, hogy a gép volt a hibás, és igen, vissza is adta a teljes vételárat. De megkértük vásárláskor arra is, hogy szeretnénk ott hagyni, mert még sétálunk és nem annyira cipelnénk magunkkal. Természetes, mondta, és már vitte is az irodába, és mondta, hogy ha ő nem lenne már, mikor visszamegyünk, mondjuk meg, hogy az irodába tette le. Vásároltunk mást is a boltban és azokról is annyira kedvesen beszélt. Igazából egész idő alatt roppant aranyos volt, mosolygós volt és igen, megint azt kell mondjam, hogy szolgálatkész. 

Ez a három olyan eset volt, amikor hosszasabban beszélgettünk ott élő emberekkel, és mindegyik nagyon-nagyon jól esett. Az ember egész napját felvidítja egy ilyen csevegés, mert bizony mi is emlegettük mindegyiket többször is.

Szóval ezért is élnek ott a gyerekeink, mert ilyen légkörben sokkal, de sokkal jobban érzik magukat még a nehézségek ellenére is. Ilyen légkörben sokkal könnyebb megküzdeni az egzisztenciáért. 

Természetesen jártunk még máshol is, de ezt majd legközelebb mesélem el. Addig türelem!

A "titkos" ajándék

Először is BÚÉK Mindenkinek! Hozzon az új év csak jót és szépet, merüljön feledésbe minden baj és gond! Legyen csodás évetek!

Talán lesz, aki még emlékszik arra, hogy amikor a szülinapi ajándékaimat soroltam megemlítettem , hogy kaptam még valami nagyon-nagyon szívhez szólót, de arról majd később mesélek.

Most jött el a később.

Miután a családdal többször is közöltem, hogy nem akarok meglepetés bulit a szülinapomon, a lányom azt mondta, hogy OK, de akkor töltsük együtt, náluk a nagy napot. Ám úgy adódott, hogy ők pont egy napra rá elköltöztek Londonból, így a szülinap együtt ünneplése természetesen nem igen válhatott valóra. Viszont még jó másfél héttel a szülinapom előtt érkezett egy képeslap, amiben felköszöntött és azt írta, hogy ha már a szülinapot nem sikerült, de a karácsonyt töltsük együtt velük az új otthonukban, Cornwall-ban. Én persze próbáltam hárítani, hogy inkább az újra kezdésbe segítenénk be anyagilag, és nem repülőjegyre költenénk, mire átküldte a fentieket egy email-ben. Már hetekkel korábban megvették nekünk a repülőjegyeket. Így esélyünk nem volt arra, hogy ne menjünk.

Mivel a gyerekeink már évek óta külföldön élnek, így 4-5 éve volt, hogy utoljára legalább egyikükkel együtt ünnepelhettünk. Szóval aki azt mondja nem bőgte volna el magát erre a hírre, annak el sem hiszem. 

Így esett, hogy a sok egyéb csoda és szeretet és ajándék mellett ez lett életem egyik legszebb ajándéka.

És akkor jöjjön egy kis élménybeszámoló.

Ahogy a jegy információn is látni, december 22.-n este 18:40-kor kellett volna elindulnunk. Ahogy rendes embernél ez szokás, jóval korábban kint voltunk a reptéren, főleg, hogy feladandó csomagunk is volt, és még egy randevú is a lányunk barátjának édesapjával csomag ügyileg. Magyarul délután négykor már ott toporogtunk a check-in pultok előtt. Majd egy órát vártunk, mire végre elkezdődött a check-in és mi feladhattuk a csomagunkat. Ez azért volt különösen nehéz, mert nekem már egy ideje nagyon fáj a térdem, és ettől aztán az egész lábam, és állni szinte egyáltalán nem tudok. Folyamatosan sétáltam itt is, de álldogáltam is, szóval mire oda kerültünk, hogy feladhattuk a csomagot, már eléggé fájt a lábam. 

De sebaj, végre a tranzitban, ahol le is ültem nagy örömmel, míg szegény párom meg álldogált az útlevél ellenőrzésnél lévő kijelző előtt, hogy mielőbb tudjunk beszállni, mert a légitársaság ha soknak találja a fedélzeti csomagot akkor elveszi. Ingyen teszik ugyan a többi feladott csomag közé, de azért mi még sem szerettük volna ezt. Így a férfi ember csak állt-állt és várta a híreket, hogy melyik kapunál lesz a beszállás. 

Végre megjött az info, irány a kapu. Ott én leültem, ő meg beállt a sorba, hogy mielőbb beszálljunk és a csomagot ugye ne vegyék el. A kapunál csak egy kis kijelző van már, és annyira már nem látok jól, de azért néha rápillantottam. Így egyszer csak nézem, és mintha nem 18:40 lenne kiírva, hanem 20:40. Bakker mondom, mi van. Nézem tovább a feliratot és bizony megjelenik a késik-delay felirat. 

Oh, hogy az a .... gondoltam, hiszen a bristoli repülőtértől még bő 2,5 óra amíg a gyerekekhez érünk, két óra késéssel jó ha hajnalban ágyba kerülünk. 

Nosza, gyorsan írtam is nekik, akik meg ugye lassan indultak volna értünk a repülőtérre, hogy csak nyugodtan, mert 2 órát késünk.

Férjemnek is szóltam, ne álljon sorba, mert felesleges, két órával később indulunk, jöjjön üljön le ő is.

Aztán hallgattuk a szóbeszédet, és kiderült az alábbi:

"After landing at Bristol Airport at 11.36 this morning an Embraer 145 inbound from Frankfurt (flight number BM1822) left the runway while taxiing. Passengers were disembarked and returned to the terminal by coach. None of the 25 people on board were hurt."

Angolul nem beszélőknek annyi, hogy 22.-én délelőtt egy Frankfurtból érkezett kis gép kicsúszott a kifutó pályáról, nem sérült meg senki, de emiatt a repülőteret lezárták.

Nosza, én is rögtön néztem a híreket, és bizony megerősítették a fentieket, és folyamatosan írták, hogy rengeteg járat került törlésre, indulni egy gép sem indult Bristolból, az érkezők közül amit nem töröltek az átirányították más repülőterekre, és hogy milyen szörnyű káoszt okozott a fenti baleset pont karácsony előtt, amikor közel 200 ezer ember indult-érkezett volna a repülőtérről-térre.

Lényeg a lényeg, a repülőtér zárva, és még nem tudni mikor nyitják meg. Volt olyan hír, hogy legkorábban este kilenckor. 

Persze a légitársaság ekkor még nem mondott semmit, egyszerűen csak kiírták, hogy indulás 20:40 és ennyi.

Nem voltunk boldogok, és nem csak mi nem.

Aztán lassan megjelentek a kapunál a beszállításra a földi kiszolgálók, de továbbra sem történt semmi és nem is mondtak semmit. Mi meg csak vártunk, vártunk. Én meg folyamatosan chateltem a gyerekeinkkel, hogy ne induljanak még, mert felesleges.

Majd egyszer csak kinyíltak a kapuk és elkezdődött a beszállítás. Gyors üzenet még ki, hogy úgy tűnik lassan indulunk, és mentünk mi is a kapuhoz. Elég hamar sorra kerültünk, aljas módon nem vártuk ki a sor végét, hanem mivel oldalt ültünk onnan szépen becsatlakoztunk, de azért nem csak mi tettünk így.

Lent várt minket a busz, ami szép lassan megtelt emberekkel, de a busz nem indult el. Viszont a motor sem volt leállítva, így ömlött be az utastérbe a gázolaj füstje, amitől már sokan kezdtek rosszul lenni, ám hiába szóltak többen is, hogy állítsák már le a motort, ez nem történt meg.

Majd a végén egy kislány elhányta magát a buszon. Szegénykém nem bírta tovább a füstöt. A család három gyerekkel utazott, így a kislány és a kishúga leszálltak az anyukával, és a sofőr nagy kegyesen beengedte őket a fülkéjébe az utasülésre, és pöfögött tovább. Ekkor már valaki igen durván beszólt neki, hogy leüti, ha nem csukja be az ajtókat, vagy nem állítja le a motort, így aztán csodák csodájára leállította, és végre megszűnt a füst az utasok nagy éljenzése közepette.

Nem túlzok, ha azt mondom a buszban is álltunk min. félórát. De végre elindult, kigurultunk a világ végére, és bár akkor meg nem nyitotta ki az ajtókat a sofőr rögtön, de azért egyszer csak megtörtént ez is, és végre mindenki megindulhatott fel a gépre.

Aki már repült, az tudja, hogy ez nem egy öt perces esemény. Mire mindenki elrakja a csomagjait, most télen a kabátját, és még helyet is foglal az jócskán idő igényes, és mivel nagyon takarékosan bánnak a hellyel, így esélytelen a rakodó utas mellett elmenni, tehát mindenki más vár.

Egyszer csak azonban mindenki leült végre. 

A sztyuik jöttek-mentek, majd a pilóta angolul elnézést kért a késésért, és ekkor először elhangzott, hogy a bristoli repülőtér zárva van a délelőtti baleset miatt, és arra várunk, hogy megnyissák, és felszállási engedélyt kapjunk. 

Olykor történtek a szokásos repülés előtti események - kapcsolják be az öveiket, mutogatás mi hol található, de aztán újra semmi. 

Pilóta ismét közölte, hogy a repülőtér még mindig zárva, és addig nem tudunk elindulni, míg nem nyitják meg.

Telt múlt az idő, mikor egyszer csak begördült egy újabb busz a gép mellé és további utasok érkeztek. Hogy honnan és miért, fogalmunk nincs, mert akkor már legalább fél órája ültünk a gépben, és rég túl voltunk az indulási időn. 

Majd egy utas felállt, leszedte a csomagját és közölte, hogy köszöni, ő nem kíván tovább várakozni, leszáll. Ekkor mondták be, hogy aki még így gondolja, most tegye, később már nem lesz rá alkalma. 

Mikor már legalább egy órája ültünk kint a gépben a szomszédüléseken ülőkkel már mindenki szinte pertu viszonyba került, és jobb híján nevettünk a helyzetünkön, ami azért egyébként nem volt nevetséges.

Érdekes módon nagyon sok szokásos információ elhangzott magyarul is, ám a pilóta szavait soha nem fordították le. Így aki nem beszélt angolul, annak valójában nem sok fogalma volt arról, hogy mi van, csak az utastársaitól kapott információja volt, ill. mindenki ezerrel telefonált, chatelt és a rokonok, barátok küldték az információkat.

Én is írtam, telefonáltam a gyerekeknek, hogy ráérnek még, de azért ők elindultak értünk, és a végén egy benzinkúton várták hogy megérkezzünk.

Szerintem több mint egy órát ültünk a gépben, mikor végre megmozdult és elindultunk a kifutóra hogy felszálljunk. Szerencsére már nem kellett ott sem sokat sorban állni, és végre a levegőben voltunk. Pilóta - ismét csak angolul - bemondta, hogy az utazási idő 2 óra 20 perc lesz. Kicsit csodálkoztunk, mert a menetrend szerint több kellett volna legyen, de gondoltuk ő is szeretne behozni a késésből.

És végre repültünk. Hozták vitték a mindenféle enni és innivalókat, amiket igen jó pénzért árulnak. De kit érdekelt már ez, a lényeg az volt, hogy repülünk.

Már eltelt a 2 óra 20 perc, férjem közölte is, hogy no lám, még sem érünk oda ennyivel gyorsabban, mikor a pilóta bemondta, hogy a bristoli repülőtér még mindig zárva vagyon, ezért lehet hogy Birminghamben szállunk le. 

Na itt kaptam egy kisebb infarktust, mert ez még további kb. másfél órányira van északra a repülőtértől, és nekünk dél felé is 2,5 óra még az út, tehát ez azt jelentette volna, hogy egyrészt mikor leszállunk a gyerekeknek még kellett volna másfél órát autózniuk, nekünk meg ezt megvárni, és utána röpke 4 órát vissza a házukig. Nagyon, de nagyon nem örültem.

Majd ismét megszólalt a pilóta és közölte, hogy bár a reptér még mindig zárva van, de mi mégis próbálkozunk és várunk rá, hogy leszállhassunk.

Utólag a gyerekek mondták, hogy ők nézték a neten, hogy 3 gép kőröz, az egyik közülük mi voltunk. A lila csík a mi gépünk:

5 szép nagy ívű kört tettünk, mire végül leszálltunk Bristolban röpke 3 óra 40 perc késéssel. 

Hatalmas ováció fogadta a landolást, bár meg kell mondjam igen pocsékul csapta a földhöz a gépet a pilóta, de sejtem már az ő türelme is a végét járta.

Még kivártuk, hogy megkapjuk a feladott csomagot, kisántikáltunk a reptér elé, ahol a remek angol időjárás - szüttyögő eső fogadott minket. Majd végre magunkhoz ölelhettük a két csemeténket, ami tíz hónap után nagyon nagy boldogság és megindultunk hozzájuk.

Folytatása pedig majd következik, mára legyen elég ennyi!

Hogyan lesz a házból otthon?

Többen is kérdezték már, hogy érzem magam az új házban, az új településen? Egy hete már, hogy itt élünk, de nem tudnék rá igazából még mit felelni. Furcsa. Még idegen minden.

Ez a harmadik ház, amelyben lakunk. 

Az elsőt a férjemmel ketten építettük fel. Az első kapavágástól, az utolsó kúpcserép felrakásáig. 6.000.- forinttal vágtunk neki anno az építkezésnek, hogy végre saját otthonunk legyen. Így hát kész tervet vettünk, kereken 2.000.- forintért. Azóta is látok olyan típusú házat.

Így bár nem mi találtuk ki, mi hol legyen a házban, de mégis magunkénak éreztük, hiszen a tervet mi választottuk, és mi is építettük fel. Ott azt hiszem rögtön otthon éreztem magam, még akkor is, ha nyilvánvalóan kezdetben ott is meg kellett találni mindennek az ideális helyét, és nekünk is meg kellett tanulni, mi hol van.

Tíz évet éltünk ott. Először azt gondoltuk, milyen jó lesz, ha már ott élünk sokkal könnyebben folytatjuk majd az építkezést, hiszen igazából befejezni nem sikerült a házat. De mivel előtte két éven át minden hétvégét, és szabadságot ott töltöttünk azzal, hogy malter keverünk, és falat rakunk, vagy épp betonozunk, így igazság szerint utána évekig ránézni sem tudtunk ilyesmire.

Ezzel együtt azért csináltunk még dolgokat, és bár nagyon picurka kertünk volt, azt is igyekeztünk széppé tenni.

Aztán jött a pillanat, amikor eldöntöttem, eladjuk, és elköltözünk Budapestről vidékre. Addigra a házon lévő hitelt, ami az építkezéshez kellett már kifizettük.

Két hét alatt eladtam a házat, és három hónap elteltével beköltöztünk az új házunkba, Gyömrőn. A városhoz volt némi kötődésem egy gimis barátnőm révén, de igazából nem volt direkt megcélozva a városka. Ám ott találtuk meg azt a házat, ami minden szempontból megfelelt az elképzeléseinknek. A város szélén volt, csodás panorámával. Volt három hálószoba. És a budapesti házhoz képest nagyságrendekkel nagyobb kert is volt.

Ez volt az első olyan ház, amit más épített, amiben előttünk már mások is laktak, és amit így kellett otthonná alakítani. Furcsa volt az is. Kezdetben sokáig idegenkedtem az egésztől, függetlenül attól, hogy a szempontjainknak megfelelt. Zavart, ha arra gondoltam, hogy pl. a kádat előttünk már mások is használták, még akkor is, ha mi csak tusolni álltunk bele. 

Ott is felújítással kezdtük, mert minden helyiséget kifestettünk, és a szőnyegpadló helyett mindenhova laminált padló került.

Új bútorokat vásároltunk, és lassan berendezkedtünk. Így vált a ház lassan az otthonunkká, és már csak nagyon ritkán jutott eszembe, hogy mások is éltek már ott.

A kertet is beültettük és egyre többet gyönyörködtünk benne, élveztük, hogy a kertben fogadhatunk vendégeket, sütögethetünk, vagy éppen bográcsozhatunk.

Érdekes módon a városhoz igazából nem sikerült kötődnünk. Talán mert Budapesthez kötött a munkánk, és mert vásárolni is inkább nagyobb üzletekbe jártunk, de valójában csak az utolsó években ismertem meg, hogy egyébként mennyi mindent el lehetne intézni ott helyben is.

Tizenhét évet éltünk le az egykor idegen, ám a végére otthonunkká vált házban.

Ezt a házat anno hitel mentesen, készpénzért vásároltuk. De mert meg akartuk csinálni a Kft.-nket, ezért évekkel később felvettünk egy CHF hitelt, ami nyilván a többi svájci frankos hitel sorsára jutott. Egyre magasabb törlesztő részletek, könnyítés kérések, forintosítás, és annak egyértelművé válása, hogy nem fogjuk tudni visszafizetni, csak ha eladjuk a házat.

Nem részletezem hogy jutottunk el a végső döntésig, mert szerintem már írtam róla. A lényeg, hogy sikeresen lebonyolítottuk ezt is. A házat gyorsan sikerült eladni, hamar találtunk másikat, amit megvehetünk, és a hiteltől is megszabadultunk.

És most itt vagyunk. Újra egy olyan épületben, amit nem mi építettünk, nem úgy alakították, ahogy mondjuk mi tettük volna, egy olyan házban ahol éltek előttünk már többen is, bár egy családé volt végig. 

Így most megint azt érzem, hogy minden olyan furcsa. Annak ellenére, hogy az elvárásainknak igazából szinte teljesen megfelel. Kellő számú helyiség van benne, remek beosztással minden az előszobából nyílik. Sok melléképület van, amik igazán használhatóak lesznek. És itt is lehet rögtön lakni, hiszen a család, aki eladta itt élt, és innen költözött el. De természetesen komoly felújítások várnak ránk, amik egy részével majd megküzdünk, de lesz, amit szakemberre bízunk. 

Óriási előny, hogy a házat ismét készpénzért vettük, nincs rajta hitel, és remélem soha többet nem is lesz arra szükségünk, hogy hitellel terheljük. 

És mégis. Igazából még arra gondolni is furcsa, hogy ez a miénk. Úgy ahogy van. 

Még nem találunk szinte semmit, a szobákat sem. Igaz, szinte minden tele van halmozva dobozokkal, szétszedett bútorokkal, és hogy élni tudjunk, és haladjunk a berendezkedéssel, ezért ezek a dobozok, bútorok folyamatosan változtatják a helyüket is, így ha ma megtaláltunk valamit, egyáltalán nem biztos, hogy holnap is ott lesz. Nem mondom, ez okoz gondot rendesen.

Ráadásul már messze nem vagyunk olyan fiatalok sem, így hát sokkal jobban fáradunk. De mondjuk tegnap megállás nélkül mentem fel a negyedik emeltre anyukámhoz, míg akár csak egy hónapja is ebbe mindig bele akartam halni.

Valójában minden helyiséget fel akarunk újítani, vettünk már új bútorokat is, még sok meg sem érkezett, de nem is baj. Így van dolog bőven.

Nem igen érek rá közben azon töprengeni, hogy itthon érzem-e már magam. Mégis a kérdések hatására azért néha elgondolkodok, hogy hogy is volt ez korábban? És tudjátok mi a fura? Nem ötlenek fel emlékképek a gyömrői, tehát az ez előtti házunkról, hanem a legelsőben látom magunkat. Pedig Gyömrőn majd kétszer annyi ideig éltünk, mint itt. Nem tudom ennek az okát, de mégis így van.

Kérdezték már, hogy és a település? Na arra végképp semmit nem tudok mondani. Ez itt egy kis település, de tél van, hideg van, és egész nap dolgunk van a házban. Így nem tudok még sehogy viszonyulni a helyhez. Egy dolog pozitívan érintett, hogy első nap, amikor a postaládát szereltük fel, jött a postás és bemutatkozott. Jöttek épp szomszédok, vagy legalább is az utcában lakók és ők is kedvesen fogadtak. Remélem ez így is marad, és nyáron talán jobban sikerül a falu életébe asszimilálódni.

Kavargó érzések, amikkel legjobban le tudnám írni, hogy egyelőre hogy érzem magam itt. Bár a rengeteg munka miatt nem igen van időm ezekre sem, mert ha éppen nem csinálunk valamit, akkor szinte azonnal elalszok.

Azért karácsonyfát állítottunk mi is. Barátnőm jóvoltából még egy kis beigli és süti is került a fa alá. Remélem a következő karácsonyt már teljes díszben tudjuk ünnepelni.

Boldog karácsonyt kívánok Mindenkinek!

Varázslatos karácsony

Régen írtam már életem emlékeiről, de most közeledik a karácsony és sokakat már eltölt a várakozás, a készülődés. Nálunk, tudjátok, most éppen a költözés van napirenden, így karácsonyi készülődésre nem jut sem idő, sem alkalom. Sajnos az is tény, hogy mióta a gyerekeink külföldön élnek, és nem tudjuk együtt tölteni az ünnepeket, azóta nincs is nagyon mire készülődni. Praktikusan megoldom internetes vásárlással az ajándékozást, és nagyjából ennyi. Miután sem a férjemnek, sem nekem nincsenek testvéreink, férjem szülei már nem élnek, nekem is csak az anyukám, akivel nem olyan a kapcsolatunk, hogy együtt karácsonyozzunk, így csak kettesben szoktuk tölteni az ünnepeket. És mivel ahogy öregszünk úgy fogy a befogadó képességünk kajailag is, így tényleg nincs arra szükség, hogy napokat a konyhában töltsek sütéssel-főzéssel. 

Ezért a készülődésről nem tudok mesélni. Viszont életünk egyik legjobb karácsonyáról igen.

A mi fejünkben a karácsony családi ünnep, amit családi körben töltünk, és az ünnep napok alatt vándormozgalom indul az országban, és körbe járjuk a nem velünk élő, vagy a 24. estét nem velünk töltő családtagokat is. Az, hogy ezt az ünnepet idegenben töltsük, távol a családtól, az szinte renitens viselkedésnek számít, bár talán egyre többen választják az utazást ilyenkor.

Így történt, hogy egyszer elhatároztam, hogy mivel itthon már alig-alig esik hó, ezért bizony mi elutazunk karácsonyra a Magas Tátrába és ott fogunk ünnepelni.

A gyerekeink még elég kicsik voltak, amikor ezt kitaláltam, így hát szükség volt arra, hogy a teljes karácsonyi "műsor" meglegyen ott is.

Ezért bizony készültem. Sütöttem zserbót, amit magunkkal vittünk. Vásároltam egy mini karácsonyfát, hogy legyen az is. Vettem gyertyákat, amit szintén elraktam és vittünk magunkkal. Szaloncukor természetesen szintén utazott velünk. Mivel 24.-én este is ott voltunk, így a gyerekek ajándékai is becsomagolva utaztak velünk. Amikor hordtam le a kocsiba a csomagolni valót, a férjem kezdetben még megkérdezte, hogy lesz még más is? Később már csak megadóan rakodott. 

Tél lévén, természetesen igen sok helyet foglalt négyünk vastag síruhája, hótaposója is. Dugig raktuk a kocsit, de ahogy lehetőleg mindig, így most sem került csomag az utastérbe, hogy a gyerekek kényelmesen utazzanak.

És végre eljött az indulás napja is, amikor is pattanásig feszült csomagtartóval, de elindultunk Szlovákiába, a Magas Tátrába. A szállásunk a Csorba tó alatt volt, egy kellemes szállodában. 

Térdig érő hóban érkeztünk meg, és kicsit nehézkesen jutottunk el a szálloda parkolójáig, mert egy kisebb és természetesen befagyott tó is volt közvetlenül a szálloda előtt, és valahogy nem találtuk rögtön az utat a hotelhez. De sikerrel abszolváltuk a feladatot, és végre beálltunk a kocsival, ahonnan nem is igen mozdítottuk a következő napokban.

A szálloda egészen kellemes volt. Nem luxus, de kényelmes volt nekünk. A gyerekeknek talán külön élmény volt, hogy egyáltalán szállodában lakunk, hiszen addig inkább csak kempingben, sátorban, lakókocsiban vagy kulcsos házakban voltak szállásaink az utazásaink során. 

Két szobánk volt, egyik a gyerekeké, másik a miénk, felnőtteké. 

Aki ismeri a Tátrát, annak tán jobban elhelyezhető lesz, ha azt mondom, hogy ez a szálloda a tátrai villamos állomása alatt volt. Égig érő sötétzöld fenyők között bújt meg, csodaszép hópaplan alatt. Már ez önmagában álomszép volt. 

Azonban, ha még azt is elmondom, hogy ott létünk pár napja alatt minden áldott nap havazásra ébredtünk, és így minden nap friss hóban indultunk az aznapi kirándulásra, akkor azt hiszem igazán irigylésre méltó volt a helyzetünk.

Itt történt meg a sífutós kalandom, amiről szerintem már meséltem nektek. Síelés by me Ezt el tudjátok olvasni, ezért nem mesélem el újra.

De ha már sport, akkor mesélek a korcsolyázós élményeinkről is. Először is, nem tudok korcsolyázni - sem. Volt persze már korcsolya a lábamon, egyszer-kétszer gyerekkoromban. És egyszer az egyetemi éveim alatt is elmentünk egy barátnőmmel a városligeti műjégre. Mondjuk egyszer sem törtem magam össze, de még sem volt folytatása egyik történetnek sem.

Velem szemben a férjem természetesen tud korcsolyázni. Jól van, ő a kolozsvári park tavának jegén nőtt fel telente. A lányunk is megtanult korcsolyázni, teljesen autodidakta módon. Őt a pasizás vonzotta a műjégre - bocs Kicsim! A fiunknak pedig alsóban volt egy év, amikor a tesi órák a műjégen voltak, és tanultak korcsolyázni. Így neki sem volt idegen terep a jégen csúszkálás.

Miután a szálloda ajánlatában benne volt az ingyenes korcsolyázás, egy napon elballagtunk a szálloda sportszer kölcsönzőjébe, hogy akkor mi szeretnénk korcsolyákat bérelni és korcsolyázni. (A gyerekek öntött műanyag felsőrészű korcsolyái ugyanis már nem fértek be a csomagtartóba.)

A korcsolyákat kiválasztottuk, majd megkértek minket, hogy töltsük még el kicsit az időt a hotelben, és nagyjából egy óra múlva mehetünk. 

Nem mondták, hogy mire kell várnunk, de vártunk, mi mást tehettünk volna. Fogalmunk nem volt merre lehet a koripálya, mert bár naponta jöttünk mentünk a hotel és a Csorba tó között, de sehol sem láttuk. 

Így hát biliárdoztunk várakozásként, majd szóltak, hogy most már mehetünk. Kérdeztük, hol merre van a pálya? Mondták, hogy az út mellett ami felvezet a tóhoz. 

Ahogy mondtam addig semmit nem láttunk ott, csak egy hely volt, ahol teniszpálya volt körbekerítve dróthálóval, de más nem.

Nos, kiderült, hogy a koripálya a teniszpálya. És azért kellett várnunk, mert nagyjából fél méter vastagon állt rajta a hó, amit a mi kedvünkért akkor frissen letakarítottak.

Mire kimehettünk már be is sötétedett. Viszont voltak lámpák a teniszpályához, amit természetesen felkapcsoltak nekünk.

És innentől kérem mindenki vegye elő a vizuális fantáziáját és álljon meg a magasztos, hóval borított fenyők sűrűjében rejtező, vakítóan csillogó friss jegű, kivilágított pálya előtt és képzelje oda magát!

Nem zsúfolt koripálya, nincsenek tömegek, csak mi négyen. Nem áll vastagon a jég és a víz a pályán, hanem makulátlanul csillog-villog, hiszen még teljesen szűz, senki nem érintette a korcsolyája élével.

Azt hiszem kevés ilyen szépséget láttam életemben, mint akkor azt a pályát.

Természetesen én is próbálkoztam ezzel a jeges sporttal, de legfőképpen a családom élvezte ezt a fantasztikus lehetőséget, és boldogan siklottak fel s alá a jégen. 

Szinte végig csak magunk voltunk. Már csak akkor jött egy apa a fiával, amikor mi készültünk eljönni.

Aki szeret és tud korizni, azoknak tényleg teljes szívemből kívánom, hogy egyszer legyen ilyen élményben is részük.

24. napja kétszeres élmény volt számunkra. Egyrészt délelőtt egy fantasztikus kirándulásra mentünk, este pedig karácsonyt kellett varázsolni, a gyerekek kedvéért mindenképpen.

Ezen a napon lányunk kívánságára úgy döntöttünk, hogy felmegyünk a Popradi tóhoz, és útba ejtjük a szimbolikus temetőt is, ami a lányunk kedvenc helye a Tátrában. 

A piros villamossal elmentünk a Popradi tó megállóig, majd onnan gyalogosan indultunk neki. A fiunk még kicsi volt, és nem nagyon rajongott az unalmas gyaloglás ötletéért. Elég nehéz volt őt folyamatosan arra biztatni, hogy de menj csak, majd meglátod milyen szép lesz ott fent. Lássuk be egy hét nyolc éves gyereket még nem nyűgöz le feltétlenül a természet szépsége.

Így elég lassan haladtunk, és tudtam, hogy csak a temető felkeresése fog neki igazi élményt nyújtani, bár akkor még álmomban sem gondoltam volna, hogy olyat, amilyet átéltünk.

A szélesre taposott bár havas turista útról le kell térni Keletre a temetőhöz. Meg is találtuk a táblát, ami mutatta az utat. Igen ám, de láthatóan egyetlen egy nyom sem vezetett arra. Senki nem vállalta a magas hóban, hogy elmenjen ehhez a kis csodához. 

Bennünk is felmerült, hogy nem megyünk oda, de a gyerekek arcán látni az e miatti csalódottságot, arra ösztönzött minket, hogy próbáljuk meg mégis. 

Így a férjem, aki mindig is egy nagy darab, erős férfi volt, elindult előre, mondván tapos nekünk nyomot, és mi menjünk abban mögötte. 

A főútról először egy teljesen sima és nyílt terep van. Itt csak a magas hó volt az akadály, de azt ahogy írtam megoldottuk. Miután sikerült ezen a nyílt szakaszon átjutnunk, elértünk az erdő széléhez. 

Itt már a Tátra csúcsairól fújó szél annyira erős volt, hogy szembe fordulva vele szinte levegőt sem kaptunk. A fiam belém bújva várta amíg az apja azt kereste merre is mehetnénk tovább. 

Ekkor már volt bennem egy kicsi félsz, hogy lehet még sem kellene arra menni. 

Nem tudom mi volt az ami mégis felbátorított, mert a végén neki indultunk az ösvénynek, amiből semmi nem látszott a magas hó alatt.

Csúszkáltunk térdig süllyedtünk a hóban, de végül elértük a sziklás oldalt, ahol maga a temető van. Szerencsére ott a le föl vezető ösvények mentén végig van korlát, mert bizony nyáron sem feltétlenül könnyű ott közlekedni, így volt miben kapaszkodnunk, és olykor a fenekünkön csúszva érkeztünk le egy-egy csúszósabb lejtőn. De ez igazából vicces volt, és a hó alatt megbújó sok színes kopjafa, és zászlócska tényleg igéző látvány.

Sajnos téli képet nem találtam, de képzeljétek el ezt hóval borítva.

Miután bejártuk az egész temetőt, és azon kezdtem gondolkodni, hogy egy-egy meredekebb ám igen csúszós helyen hogy mászunk vissza, úgy döntöttünk, hogy nem megyünk vissza, hiszen az északi felén kijutva van turista út a Popradi tóhoz, és a turista házhoz is. Kiérve az erdős rész szélére már látható is volt a nem túl messze lévő ház, így a turista jelzések mellett az irányt is jól láttuk. 

Igen, azt nem mondtam, hogy a szél és a hideg mellett ragyogó napsütéses idő volt.

Meg is indultunk az ösvénynek hitt úton, amikor is ropp .... és a lányunk térdig süppedt a hóba. Nagy nehezen kievickélt, lépett még egyet, és ismét elsüllyedt. 

Nem tűnt túl hosszúnak az a terep, ahol ilyen vastag volt a hó, ezért ekkor még nem adtuk fel, és a kis okos négykézlábra ereszkedett, mondván így kisebb a súly és talán sikerül neki átevickélni. Haladt is, bár nem túl gyorsan. 

Aztán indult az apja is, hogy legyűrje ezt a szakaszt. Nem jutott túl messzire, amikor is konkrétan derékig süllyedt el a hóba, és képtelen volt kimászni. Nem volt ugyanis egyetlen egy fa, vagy szikla vagy bármi a közelében, amiben meg tudott volna kapaszkodni. Néhány vékony bokorvessző benyúlt ugyan a területre, de az még egy gyerek súlyát sem tudta volna megtartani, így bizony ekkor már nagyon kétségbe estem, hogy most mi lesz? A lányom a túl felén ennek a veszélyes szakasznak. A kicsivel én az elején. Őt nem hagyhatom ott egyedül, és különben sem túl nagy az esély, hogy én átjussak ezen a szakaszon. Viszont a férjem ott áll derékig a hóba süppedve és képtelen megmozdulni.

És itt jön azért az a rész, ami a helyzet súlyossága ellenére ott is igen csak komoly nevetésre ösztönzött minket. Mert persze nem adta fel a párom, és nem várt a csodára sem, hanem elkezdett iceregni-ficeregni a lyukban, pont úgy ahogy a rajzfilmekben a kukac mászik ki az almából, és addig addig tekerte csavarta magát, amíg egyszer csak végre kigurult a felszínre. 

Tényleg azt kell mondjam, hogy életveszélyes volt a helyzet, mert ráadásul rajtunk kívül senki nem járt ott, senki nem tudta hogy oda mentünk, szóval nem igen kerestek volna minket, ha nem szabadulunk ki, de a férjem küzdelmét látva mi gurultunk a nevetéstől. De azt hiszem jobb is volt ez így mindenkinek, sokkal jobb volt, mintha pánikba estünk volna.

Igen ám, de azért a történet nem volt ilyen egyszerű, mert az egyik lábáról a hótaposó a hó foglya maradt. Mezítláb pedig komoly gond lett volna lejutni  a hegyről decemberben, hóban, fagyban. Így nem volt mit tenni, minthogy hosszú percekig hasalt a lyuk mellett a párom és kotorászott a mélyben úgy hogy persze látni nem látott semmit, hiszen a hó azonnal visszavette a helyet, ahogy ő onnan kikerült. De hála az égnek, siker koronázta az erőfeszítéseit, és meglett a csizma is.

Innentől már csak azt kellett megoldani, hogy visszajusson hozzánk, mert ekkorra már feladtuk, hogy itt jussunk át és érjünk fel a tóhoz. Csúszkálva, fekve, a hóban evickélve azonban végre stabil terep volt a lába alatt.

Ám aki figyelt az tudja, hogy ezzel még nem értek véget a kalandok, és ijesztő helyzetek, hiszen a kislányunk ennek a szakasznak már a túl felén várta, hogy mi is átjussunk. A négy-kézlábas módszer ekkor már nem működött. Minden mozdulatnál vállig süppedt a hóba. Így a végén konkrétan bukfencezve, gurulva, mint egy nagy hólabda sikerült leküzdenie a veszélyes helyet.

Ezek után úgy gondoltuk, ennél még a temetőn át visszaküzdeni magunkat is jobb lesz, mint itt az életünket kockáztatva. És igen, kúsztunk, másztunk, csúsztunk és a végén sikerült visszajutnunk a sűrűn járt turista útra, ahol már simán felsétáltunk a turistaházig, hogy megebédeljünk.

Ebéd után indultunk vissza a hotelhez. Hosszú, unalmas gyaloglásnak ígérkezett. Bevallom én eddigre már rettentően el is fáradtam, valószínűleg az idegeskedés is rátett egy lapáttal. Így bármilyen furcsa a fiam csalogatott le a hegyről. Ő nem tudom honnan merítette akkor az erejét, az eltökéltségét, de úgy ment előre, mint egy kis tank, és amikor látta, hogy én kínlódok, bukdácsolok, akkor mindig visszajött hozzám és mesélt nekem. Az egész hosszú úton mesélt egy általa kitalált ám nagyon kedves történetet. És folytatta mindaddig amíg le nem értünk a hegyről. Ezt köszönöm neked most is!

És bizony ez az este volt az ajándékozás estéje is. Így előre küldtem a családot a vacsorához az étteremben, és én nagy ügyesen kivettem a kis fenyőt, kikészítettem a gyertyákat, a zserbót, a szaloncukrot és kitettem az ajándékokat is a gyerekek szobájában, majd követtem a famíliát én is.

Azt elfelejtettem elmondani, hogy egészen eddig a fiunk folyamatosan azt kérdezte tőlünk, hogy lesz-e fenyőnk, lesz-e ajándék. És mi mindig azzal bosszantottuk, hogy a fenyő kint van a hegyen, meg a szálloda mellett és azt nem tudjuk bevinni, és hogy az ajándék maga az utazás.

Szóval már mind a négyen lent ültünk és vacsoráztunk az étteremben, néztük a műsort, amit adtak azon az estén, amikor is megszólalt kisebbik gyermekünk, hogy neki sürgősen mehetnékje van, ugyan adjuk már oda neki a szoba kulcsot, hogy felszaladjon. Teljesen naivan adtam oda, hogy rendben, menj, és várunk itt lent. Már elment a drága gyermek, amikor belém hasított, hogy oda a meglepetés, hiszen most felmegy, és meg fog látni mindent. És persze kis rafinált volt, mert amikor visszajött nem szólt egyetlen szót sem, hogy bármit is meglátott volna, pedig nehéz lett volna nem, de azért az arcán ott volt a boldog mosoly, hogy na ugye, mégis megvan minden.

Végül persze felvonultunk mindannyian, és a gyerekek örömmel bontogatták a csomagokat, na és persze mi is, mert azért magunknak is csempésztem oda meglepetést, és csoda szép esténk lett.

Évekkel később emlegették a gyerekek ezt a karácsonyt, hogy bizony ez volt életük legszebb emléke. Bennem is így él ez az ünnep, hóval, égig érő méltóságteljesen álldogáló fenyőkkel, a hótól mély csönddel a világban, míg bent finom meleg van, süti illat, gyertya fény és két boldog gyermek arca.

Boldog karácsonyt mindenkinek!