A "titkos" ajándék

Először is BÚÉK Mindenkinek! Hozzon az új év csak jót és szépet, merüljön feledésbe minden baj és gond! Legyen csodás évetek!

Talán lesz, aki még emlékszik arra, hogy amikor a szülinapi ajándékaimat soroltam megemlítettem , hogy kaptam még valami nagyon-nagyon szívhez szólót, de arról majd később mesélek.

Most jött el a később.

Miután a családdal többször is közöltem, hogy nem akarok meglepetés bulit a szülinapomon, a lányom azt mondta, hogy OK, de akkor töltsük együtt, náluk a nagy napot. Ám úgy adódott, hogy ők pont egy napra rá elköltöztek Londonból, így a szülinap együtt ünneplése természetesen nem igen válhatott valóra. Viszont még jó másfél héttel a szülinapom előtt érkezett egy képeslap, amiben felköszöntött és azt írta, hogy ha már a szülinapot nem sikerült, de a karácsonyt töltsük együtt velük az új otthonukban, Cornwall-ban. Én persze próbáltam hárítani, hogy inkább az újra kezdésbe segítenénk be anyagilag, és nem repülőjegyre költenénk, mire átküldte a fentieket egy email-ben. Már hetekkel korábban megvették nekünk a repülőjegyeket. Így esélyünk nem volt arra, hogy ne menjünk.

Mivel a gyerekeink már évek óta külföldön élnek, így 4-5 éve volt, hogy utoljára legalább egyikükkel együtt ünnepelhettünk. Szóval aki azt mondja nem bőgte volna el magát erre a hírre, annak el sem hiszem. 

Így esett, hogy a sok egyéb csoda és szeretet és ajándék mellett ez lett életem egyik legszebb ajándéka.

És akkor jöjjön egy kis élménybeszámoló.

Ahogy a jegy információn is látni, december 22.-n este 18:40-kor kellett volna elindulnunk. Ahogy rendes embernél ez szokás, jóval korábban kint voltunk a reptéren, főleg, hogy feladandó csomagunk is volt, és még egy randevú is a lányunk barátjának édesapjával csomag ügyileg. Magyarul délután négykor már ott toporogtunk a check-in pultok előtt. Majd egy órát vártunk, mire végre elkezdődött a check-in és mi feladhattuk a csomagunkat. Ez azért volt különösen nehéz, mert nekem már egy ideje nagyon fáj a térdem, és ettől aztán az egész lábam, és állni szinte egyáltalán nem tudok. Folyamatosan sétáltam itt is, de álldogáltam is, szóval mire oda kerültünk, hogy feladhattuk a csomagot, már eléggé fájt a lábam. 

De sebaj, végre a tranzitban, ahol le is ültem nagy örömmel, míg szegény párom meg álldogált az útlevél ellenőrzésnél lévő kijelző előtt, hogy mielőbb tudjunk beszállni, mert a légitársaság ha soknak találja a fedélzeti csomagot akkor elveszi. Ingyen teszik ugyan a többi feladott csomag közé, de azért mi még sem szerettük volna ezt. Így a férfi ember csak állt-állt és várta a híreket, hogy melyik kapunál lesz a beszállás. 

Végre megjött az info, irány a kapu. Ott én leültem, ő meg beállt a sorba, hogy mielőbb beszálljunk és a csomagot ugye ne vegyék el. A kapunál csak egy kis kijelző van már, és annyira már nem látok jól, de azért néha rápillantottam. Így egyszer csak nézem, és mintha nem 18:40 lenne kiírva, hanem 20:40. Bakker mondom, mi van. Nézem tovább a feliratot és bizony megjelenik a késik-delay felirat. 

Oh, hogy az a .... gondoltam, hiszen a bristoli repülőtértől még bő 2,5 óra amíg a gyerekekhez érünk, két óra késéssel jó ha hajnalban ágyba kerülünk. 

Nosza, gyorsan írtam is nekik, akik meg ugye lassan indultak volna értünk a repülőtérre, hogy csak nyugodtan, mert 2 órát késünk.

Férjemnek is szóltam, ne álljon sorba, mert felesleges, két órával később indulunk, jöjjön üljön le ő is.

Aztán hallgattuk a szóbeszédet, és kiderült az alábbi:

"After landing at Bristol Airport at 11.36 this morning an Embraer 145 inbound from Frankfurt (flight number BM1822) left the runway while taxiing. Passengers were disembarked and returned to the terminal by coach. None of the 25 people on board were hurt."

Angolul nem beszélőknek annyi, hogy 22.-én délelőtt egy Frankfurtból érkezett kis gép kicsúszott a kifutó pályáról, nem sérült meg senki, de emiatt a repülőteret lezárták.

Nosza, én is rögtön néztem a híreket, és bizony megerősítették a fentieket, és folyamatosan írták, hogy rengeteg járat került törlésre, indulni egy gép sem indult Bristolból, az érkezők közül amit nem töröltek az átirányították más repülőterekre, és hogy milyen szörnyű káoszt okozott a fenti baleset pont karácsony előtt, amikor közel 200 ezer ember indult-érkezett volna a repülőtérről-térre.

Lényeg a lényeg, a repülőtér zárva, és még nem tudni mikor nyitják meg. Volt olyan hír, hogy legkorábban este kilenckor. 

Persze a légitársaság ekkor még nem mondott semmit, egyszerűen csak kiírták, hogy indulás 20:40 és ennyi.

Nem voltunk boldogok, és nem csak mi nem.

Aztán lassan megjelentek a kapunál a beszállításra a földi kiszolgálók, de továbbra sem történt semmi és nem is mondtak semmit. Mi meg csak vártunk, vártunk. Én meg folyamatosan chateltem a gyerekeinkkel, hogy ne induljanak még, mert felesleges.

Majd egyszer csak kinyíltak a kapuk és elkezdődött a beszállítás. Gyors üzenet még ki, hogy úgy tűnik lassan indulunk, és mentünk mi is a kapuhoz. Elég hamar sorra kerültünk, aljas módon nem vártuk ki a sor végét, hanem mivel oldalt ültünk onnan szépen becsatlakoztunk, de azért nem csak mi tettünk így.

Lent várt minket a busz, ami szép lassan megtelt emberekkel, de a busz nem indult el. Viszont a motor sem volt leállítva, így ömlött be az utastérbe a gázolaj füstje, amitől már sokan kezdtek rosszul lenni, ám hiába szóltak többen is, hogy állítsák már le a motort, ez nem történt meg.

Majd a végén egy kislány elhányta magát a buszon. Szegénykém nem bírta tovább a füstöt. A család három gyerekkel utazott, így a kislány és a kishúga leszálltak az anyukával, és a sofőr nagy kegyesen beengedte őket a fülkéjébe az utasülésre, és pöfögött tovább. Ekkor már valaki igen durván beszólt neki, hogy leüti, ha nem csukja be az ajtókat, vagy nem állítja le a motort, így aztán csodák csodájára leállította, és végre megszűnt a füst az utasok nagy éljenzése közepette.

Nem túlzok, ha azt mondom a buszban is álltunk min. félórát. De végre elindult, kigurultunk a világ végére, és bár akkor meg nem nyitotta ki az ajtókat a sofőr rögtön, de azért egyszer csak megtörtént ez is, és végre mindenki megindulhatott fel a gépre.

Aki már repült, az tudja, hogy ez nem egy öt perces esemény. Mire mindenki elrakja a csomagjait, most télen a kabátját, és még helyet is foglal az jócskán idő igényes, és mivel nagyon takarékosan bánnak a hellyel, így esélytelen a rakodó utas mellett elmenni, tehát mindenki más vár.

Egyszer csak azonban mindenki leült végre. 

A sztyuik jöttek-mentek, majd a pilóta angolul elnézést kért a késésért, és ekkor először elhangzott, hogy a bristoli repülőtér zárva van a délelőtti baleset miatt, és arra várunk, hogy megnyissák, és felszállási engedélyt kapjunk. 

Olykor történtek a szokásos repülés előtti események - kapcsolják be az öveiket, mutogatás mi hol található, de aztán újra semmi. 

Pilóta ismét közölte, hogy a repülőtér még mindig zárva, és addig nem tudunk elindulni, míg nem nyitják meg.

Telt múlt az idő, mikor egyszer csak begördült egy újabb busz a gép mellé és további utasok érkeztek. Hogy honnan és miért, fogalmunk nincs, mert akkor már legalább fél órája ültünk a gépben, és rég túl voltunk az indulási időn. 

Majd egy utas felállt, leszedte a csomagját és közölte, hogy köszöni, ő nem kíván tovább várakozni, leszáll. Ekkor mondták be, hogy aki még így gondolja, most tegye, később már nem lesz rá alkalma. 

Mikor már legalább egy órája ültünk kint a gépben a szomszédüléseken ülőkkel már mindenki szinte pertu viszonyba került, és jobb híján nevettünk a helyzetünkön, ami azért egyébként nem volt nevetséges.

Érdekes módon nagyon sok szokásos információ elhangzott magyarul is, ám a pilóta szavait soha nem fordították le. Így aki nem beszélt angolul, annak valójában nem sok fogalma volt arról, hogy mi van, csak az utastársaitól kapott információja volt, ill. mindenki ezerrel telefonált, chatelt és a rokonok, barátok küldték az információkat.

Én is írtam, telefonáltam a gyerekeknek, hogy ráérnek még, de azért ők elindultak értünk, és a végén egy benzinkúton várták hogy megérkezzünk.

Szerintem több mint egy órát ültünk a gépben, mikor végre megmozdult és elindultunk a kifutóra hogy felszálljunk. Szerencsére már nem kellett ott sem sokat sorban állni, és végre a levegőben voltunk. Pilóta - ismét csak angolul - bemondta, hogy az utazási idő 2 óra 20 perc lesz. Kicsit csodálkoztunk, mert a menetrend szerint több kellett volna legyen, de gondoltuk ő is szeretne behozni a késésből.

És végre repültünk. Hozták vitték a mindenféle enni és innivalókat, amiket igen jó pénzért árulnak. De kit érdekelt már ez, a lényeg az volt, hogy repülünk.

Már eltelt a 2 óra 20 perc, férjem közölte is, hogy no lám, még sem érünk oda ennyivel gyorsabban, mikor a pilóta bemondta, hogy a bristoli repülőtér még mindig zárva vagyon, ezért lehet hogy Birminghamben szállunk le. 

Na itt kaptam egy kisebb infarktust, mert ez még további kb. másfél órányira van északra a repülőtértől, és nekünk dél felé is 2,5 óra még az út, tehát ez azt jelentette volna, hogy egyrészt mikor leszállunk a gyerekeknek még kellett volna másfél órát autózniuk, nekünk meg ezt megvárni, és utána röpke 4 órát vissza a házukig. Nagyon, de nagyon nem örültem.

Majd ismét megszólalt a pilóta és közölte, hogy bár a reptér még mindig zárva van, de mi mégis próbálkozunk és várunk rá, hogy leszállhassunk.

Utólag a gyerekek mondták, hogy ők nézték a neten, hogy 3 gép kőröz, az egyik közülük mi voltunk. A lila csík a mi gépünk:

5 szép nagy ívű kört tettünk, mire végül leszálltunk Bristolban röpke 3 óra 40 perc késéssel. 

Hatalmas ováció fogadta a landolást, bár meg kell mondjam igen pocsékul csapta a földhöz a gépet a pilóta, de sejtem már az ő türelme is a végét járta.

Még kivártuk, hogy megkapjuk a feladott csomagot, kisántikáltunk a reptér elé, ahol a remek angol időjárás - szüttyögő eső fogadott minket. Majd végre magunkhoz ölelhettük a két csemeténket, ami tíz hónap után nagyon nagy boldogság és megindultunk hozzájuk.

Folytatása pedig majd következik, mára legyen elég ennyi!

Utazzunk ma is! Malévos emlékeim egy része

Nézegetem a statisztikát, és az a gyanúm főleg nők olvassák a blogomat. Hogy miből szűrtem ezt le? Az egyik legkevesebb olvasót a foci EB-ről írt posztom vonzotta. Ebből gondolom. Bár nyilván más csajszik is szeretik a focit, ahogy én is. De mégis az a gyanúm, hogy a lányokat-asszonyokat nem annyira érdekelte ez a poszt.

Rendben, értettem, akkor ma is utazunk.

Talán már eddig is kiderült, hogy szeretek utazni. Saját erőből külföldre leginkább csak a szomszédos országokba jutottam el, legalább is ifjúságom hajnalán ez mindenképpen így volt. 

Az egyetem elvégzése után az első munkahelyem viszont nagyon szerencsés volt ilyen szempontból. Akkor a MASPED-nél dolgoztam, a tranzit osztályon. Így mi abban a kivételezett helyzetben voltunk, hogy nyugati partnerekkel is dolgoztunk. Ez 1981 táján ritka lehetőség volt. 

A főnökeink rendszeresen jártak meglátogatni a nyugati üzletfeleket, és mivel nagyon jó fejek voltak, mindig úgy utaztak, hogy egy valaki beosztott is velük mehetett. És még arra is mindig figyeltek, hogy lehetőleg mindannyian utazzunk legalább egyszer egy évben.  

Így esett, hogy életem első "nyugati" utazása az akkori Jugoszláviába vitt el. Első úti célunk Szabadka volt.

Alig egy napot ha ott töltöttünk, de amire nagyon emlékszem, egészen más hangulata volt a városnak, mint nálunk bármelyiknek. Valahogy olyan nyitott, vidám volt. És az ottani emberek sokkal csinosabban, igényesebben voltak öltözve, mint mi akkor. 

Elmentünk egy nagy üzletközpontba is, talán egy akkori plazába. Biztosan volt benne több üzlet is, bár azért nem volt akkora, mint a mostani budapesti plazák, de ami nagyon megmaradt, az egyik üzletben kapható nagyon vastag, nagyon puha gyönyörű szép frottír törölközők. Na, ez van, mondtam már, vizuális memóriám van, és vannak amik beleégnek. Akkor is, ha nem különösebben fontos dolgok.

Innen Belgrádba mentünk tovább. Vonattal. Ez fontos a későbbiek miatt.

Belgrádban már több napot eltöltöttünk, és a tárgyalások után sétálgattunk a városban, illetve mi is csatlakoztunk a rengeteg teraszon üldögélő emberhez egy kávéra, üdítőre. Igazi mediterrán hangulat volt. Sok vidám, jól öltözött ember, jöttek-mentek, intézték a dolgaikat, és ha volt egy kis idejük, akkor leültek valamelyik kávézó, étterem teraszára és élvezték a csodás napsütést. Nagyon-nagyon tetszett.

Sajnos azóta sem jártam Belgrádban. Nagyon szomorú, hogy mióta én ott jártam a délszláv háború milyen pusztítást, rombolást okozott a területen, és még fájóbb, amit bizonnyal az emberek lelkében okozott. Nem emlékszem különösebben a városra, sajnos. De nekem akkor annyira új volt minden. Már eleve, hogy üzleti tárgyalásra menjek. Hogy a tárgyalások németül folytak, és én nem tudok igazából németül. Általános sulis koromban tanultam 3-4 évig, de egyetlen mondatot sem tudnék összerakni. Így az is nagyon komoly koncentrációt igényelt tőlem, hogy a tárgyalásokon ne csak buta nőként bazsalyogjak, hanem próbáljam felfogni miről van szó, és ha másképp nem is, de legalább a főnököm segítségével válaszoljak is. Ezért nagyon fáradt voltam már mire kiszabadultunk sétálni. 

De azt hiszem, hogy Belgrád nagyon szép város. Jó lenne még egyszer megnézni.

Ám igazából a nagyon nagy élmény csak a haza utazásunk során ért.

Ehhez tudnotok kell, hogy mivel kislány koromban jónak bizonyultam nyelvtanulásban, sokan sokszor mondták, hogy menjek el majd stewardessnek. 

Én soha nem repültem. A reptéren is csak azért jártam, mert volt egy barátnőm, akik évekig külföldön éltek és mikor ők elmentek kikísértem őket, vagy elébük mentem.

Szóval a repülés olyan elképzelhetetlen, elérhetetlen álom volt számomra, amiről mindig azt hittem, hogy olyan egyszerű és szegény földi halandók, mint én, sohasem fogják kipróbálni. Talán ezért is tett rám mindig annyira mély benyomást, ha valaki megjegyezte legyek majd stewardess.

Sokáig álmodtam, hogy utazok valahova, repülővel. De a gép sosem szállt fel.

Stewardess ugyan nem lettem, de Belgrádból repülővel utaztunk haza. 

Az is egy fontos info, hogy szinte az összes kolléganőm félt a repüléstől. Így a férfi főnökeink mindig meg kellett küzdjenek a rettegő kolleginák félelmeivel. Ezért velem kapcsolatban is erre készült a főnököm.

Már az is egy különleges dolog volt, ahogy becsekkoltunk. Talán van még aki emlékszik a nagyon piros indigós repülőjegyekre. Akinek ilyen a kezébe került, az már valami kivételezett helyzetben volt, hiszen repülni készült. Szóval be kellett csekkolni, nem magyarul. Persze, elvileg angolul beszéltem már akkor is, de erősen kihangsúlyoznám, hogy csak elvileg. De azért leküzdöttem az akadályt. :)

Útlevél ellenőrzés is megvolt. Akkortájt még nem voltak olyan biztonsági ellenőrzések, mint mostanában, így az nem jelentett gondot.

Aztán bejutottunk a Kánaánba, a tranzitba. Egy olyan helyre, ahol az üzletekben csupa olyasmit lehetett kapni, amiről itthon még álmodni sem mertünk. Ahogy mindenki, én is valami italt vettem apukámnak. Sejtem, hogy örült, mert ő soha nem ivott ilyen extra italokat. Bőven beérte a sörrel, és a kövidinkával, ha egyáltalán ivott valamit.

Aztán egyszer csak bemondták, hogy lehet beszállni a gépünkbe. Jó kis MALÉV gép volt, talán TU154-s. Minden csodaszámba ment.

A feliratok, a levegőztető, a kis lámpa a fejünk fölött. Amikor a stewi elmutogatta, mit hol merre miért. Aztán ugye be kellett kapcsolni az öveket. És egyszer csak a gép elkezdett gurulni.

A főnököm próbált volna nyugtatni, hogy nem kell félni, de mondtam, hogy felejtsen el, csupa izgalom vagyok, és alig várom az egészet. Nem kicsit csodálkozott.

Végre kigurultunk a felszálló pálya végébe, ahol megálltunk. Akkor még fogalmam sem volt miért, és kezdtem bizony aggódni, hogy nem lesz itt semmi a végén a repülésből.

De persze a gyakorlottak már tudják, hogy szó sem volt erről. A gép megállt, és a pilóták szép lassan felnyomták a tolóerőt, amikor is a gép már olyan mértékben dübörgött és rezgett, hogy az ember úgy érezte mindjárt szétrobban attól a hatalmas erőtől ami benne van - komolyan mondom, amíg írom is tiszta libabőr lettem - és aztán hirtelen, mint amikor letépi magát a kutya a láncról teli erőből feldübörögtek a motorok és mi olyan tempóban kezdtünk gurulni a kifutó pályán, amiről nem is álmodtam. Brutális érzés! Aztán alig telt el pár pillanat és huss, a hatalmas vasmadár máris elemelkedett a földről. Folyamatosan emelkedtünk, egy-egy magasságon megpihentünk, majd újra feljebb vitték a gépet, míg elértük az utazó magasságot.

Ha valaki repült már Belgrádból Budapestre, akkor tudja, hogy alig egy óra a távolság repülővel. Így mire kikapcsolhattuk az öveket, és hozták az enni és innivalót, már meg is kezdtük az ereszkedést, és hipp-hopp a gép már landolt is Ferihegyen.

Mikor gurultunk be az épület elé a főnököm megkérdezte, hogy na milyen volt, nagyon féltem?

Csak annyit tudtam kérdezni tőle, mint a Vidámparkban, hogy: "Nem megyünk még egy kört?"

Számomra egy csoda, mind a mai napig, hogy egy ilyen súlyú vasszerkezet képes a levegőben "lebegni", ill. repülni és még arra is menni, amerre a pilóta akarja. 

Talán a közlekedés nem mindennapi jellege miatt, nyilván az ára miatt is, olyan különleges nimbusz veszi körül a repülést szerintem még ma is az olcsó fapados járatok ellenére is, ami vagy örökre elvarázsolja azt aki átélte, aki részt vehetett benne, vagy örökre utálni fogja. Én az elsőkhöz tartozom.

Talán meglepő lesz, de a férjem, mielőtt megismertem sport repülő volt. Pilóta szeretett volna lenni. Ilyen-olyan okokból ez nem sikerült neki. 

Aztán a kerozin füstje megcsapta a lányomat is. Ferihegyen, a Malévnál talált munkát magának, és azonnal beleszeretett. Nagy álma volt, hogy stewardess legyen. Nem olcsó elképzelés ez, mert jó pénzbe kerül a tanfolyamok és engedélyek megszerzése, de minden pillanatát imádta.

Aztán stewi lett belőle. Igen, anno nekem ajánlgatták, és ő valósította meg. De nem, ne gondolja senki, hogy én ültettem el benne ezt a vágyat, és az én álmaimat általa véltem valóra váltani. Ez teljesen az ő vágya volt.

Mint ahogy az is, hogy nagyon gyorsan felismerte, nem neki való az "álommeló". Sajnos egészségileg sem bírta, állandó arcüreg gyulladással küzdött a sok le- és felszállástól. De míg ahhoz, hogy megkapja valaki a stewardess végzettségről a bizonyítványt nagyon sokat kell tanulni, addig ezekre az ismeretekre a mindennapi utak során szinte semmi szükség nincs. A kommunikáció az utasokkal kimerül a Tea? Coffee? kérdezgetésében, és nagyjából ennyi. Épp nemrégen mondta, hogy ha volt egy egy turbulencia, annak ők már kifejezetten örültek, mert volt legalább valami történés is azon az úton. 

Szóval bizony alig várta, hogy az álommelóból elküldjék. Mert télen, karácsony után, amikor a szezon kicsit lejjebb ment, olyankor a stewikat elküldték 1-2 hónapra. Aztán persze a többséget ismét felvették, de a lányom ekkor már nem akart repülőn dolgozni.

Ám a kerozin füstje azért hatott, mert természetesen a reptérre visszament dolgozni, és boldogan végezte a munkáját tovább a check-in pultok mögött. Kezdetben mint sima agent, ám hamarosan már supervisorként, segítve az agentek munkáját.

Aztán megtörtént az, amit senki nem hitt hogy megtörténhet. A Malév csődöt jelentett. Hogy ez mit jelentett az ott dolgozóknak, azon túl, hogy munka nélkül maradtak, le sem lehet írni. A Malév nem csak a munkahelyük, hanem a családjuk is volt. A második otthonuk, amit imádtak, ahol komoly közösségek kovácsolódtak, ahol házasságok kötettettek, majd babák születettek. És ez az egész egyik pillanatról a másikra megszűnt. Mindezt úgy, hogy szinte semmi pontos információt nem kapott senki. 

Nem kívánom senkinek azt a rettentő fájdalmat, elkeseredést, amit ez jelentett ennek a sok fiatalnak, és persze idős embernek is akik ott dolgoztak. És egész családok dolgoztak ott, és lehetetlenültek el a csőd miatt. Iszonyú napokat éltünk meg. És bármennyire hihetetlen volt, és feküdtünk le esténként azzal a gondolattal, hogy csak rossz álom az egész, másnap reggel mindig szembesülnünk kellett azzal, hogy nem, nem álom, hanem valóság.

Amikor a Malév gépek visszarepültek oda, ahonnan bérelték őket, több ezren sírtak. 

Mindennek négy éve. De a volt Malévosok a mai napig a csőd napján megváltoztatják a facebook profiljukat, és Malév egyenruhában készült képeket tesznek fel. A borítóképük általában valamelyik Malév gép, vagy legalább a reptér. Még mindig vannak, akik elmennek és mécseseket gyújtanak a reptér előtt. Egyre kevesebben ugyan, de nem azért, mert egyre kevesebben emlékeznek. Hanem mert a többség elhagyta az országot. Ahogy a mi lányunk is. Ő ma is reptéren dolgozik, ahogy nem egy volt kolléganője is. De ott már nem találta meg azt a családot, ami számára a Malév volt.

Bár nem a Malévról gondoltam ma írni, de így alakult. A Malévnak köszönhetem az első és még utána jó pár repülős élményemet. Majd mesélek még róluk. A Malév volt a lányom második családja és vált számára egy örök fájdalmas emlékké. Így arra gondoltam, ma ezzel fejezem be ezt a bejegyzést.