Egyszer minden véget ér ...

Igen, a mi négy napos utunk is elérkezett a végéhez. Így reggeli után, csomagolás és indultunk haza. Az elképzelés az volt, hogy út közben benézünk Zakopane-ba is. Ez azonban elég viccesre sikeredett.

Az utak most is tükörsimák voltak, így jó ideig szuperül lehetett haladni. Aztán amikor letértünk Zakopane irányába onnantól kezdődött a kalamajka, ugyanis épp út felújítás, bővítés vagy ki tudja mi zajlott, így bizony dugóból dugóba jutva tudtunk csak haladni. Végül azonban eljutottunk Zakopane-be, a lengyel Tátra fővárosába. Nekem régről voltak emlékeim, hogy van ott egy központi rész, ahol lehet és érdemes sétálni, de valahogy ezt nekünk most nem sikerült megtalálni. Pedig mentünk a centrum tábla után, de hiába. Ezért aztán eldöntöttük, hogy akkor menjünk tovább Poprád irányába hazafelé. Google Maps-t használva GPS-ként igen vicces volt, hogy mindig le akart vinni minket a főútra, de mi nem hagytuk magunkat, és mentünk a mellékúton, kvázi a Tátra aljában. Aki már járt a lengyel Tátrában az tudja, hogy messze nem olyan vad a hegynek ez az oldala, de azért itt is volt egy-két szép kilátás.

Sokat harcoltunk a Google Maps-l, mert tényleg állandóan le akart minket téríteni erről az útról, és ezen sokat nevettünk, míg nem egyszer csak hopp - se szó, se beszéd, se határjelzés, se semmi, és már Szlovákiában voltunk. 

A Bélai Tátrán át haladtunk szépen tovább Poprád irányába, de a végén úgy döntöttünk, hogy nem megyünk le Poprádra, hanem a Tátra szlovákiai oldalán végig megyünk alatta, és úgy fogunk haza jönni. Aki ismeri a Tátrát az tudja, hogy így konkrétan körbe mentünk a Tátra mentén.

A látvány szívszaggató volt. Nem tudom ki emlékszik még rá, hogy 15 évvel ezelőtt hatalmas vihar söpört végig a Tátrán, és a Magistral turista út alatt szinte a teljes erdőt megsemmisítette. Fák millióit törte derékba, vagy épp döntötte ki gyökerestől. 

Nincs saját fotóm erről, de kerestem a neten nektek egyet:

Ezt képzeljétek el úgy, hogy az egész Tátra kelet-nyugat irányú vonulatán. 

Évekkel később jártunk arra, és bevallom már egészen el is felejtkeztem a viharról. Túrázás közben láttam meg döbbenten a tájat, hogy ahol anno sűrű fenyvesekben jártam ott most csak kopár tájat látok, milliónyi fa törött torzójával. Erről sincs saját fotóm, de itt van egy a netről:

A sírás kerülgetett a látványtól. A lomnici felvonó alatt valamikor sétáltam erdőben. Ekkor csak a tűző napon bandukoló turistákat láthattuk. Döbbenetes volt.

Azóta persze újabb évek teltek el. A vihar 2004-ben tombolt, és azóta eltelt 15 év. Az ember azt gondolná, hogy nagyrészt rehabilitálódott a táj. De nem. Sajnos nem. Láttunk persze fiatal erdőket, de nem túl nagy kiterjedésben. Annál több még mindig kopasz területet láthattunk. És ami a legmegrázóbb mementó volt, az itt-ott megmaradt, ám megtépázott, és soha többé nem megújult hatalmas fenyő látványa volt. Fiatal erdőkből magasodtak ki. Nem fotóztam le. Nem tudtam. Az én lelkemben megmaradt a Tátra csodaszép tájként, sűrű erdőkkel borítva. De hoztam még egy fotót a netről, ilyesmit képzeljetek el:

Haza érvén utána néztem ismét a viharnak, mert kíváncsi voltam mikor is történt. Akkor olvastam azt, hogy bár millió szám telepítettek fákat a vihar után, ám a szú is támadásba lendült, és bizony millió szám pusztította el az erdő fáit. Rendkívül szomorú látvány.

Azért a kirándulás nem végződhetett ilyen bánatosan, és így haza felé tartva még gyorsan bevásároltunk. Sört ugye hoztuk még Lengyelországból. Szlovákiában pedig sajtot vásároltunk. Mostanra már csak a sörből maradt mutatóban 1-2 palack.

Remek négy napunk volt az egyik legszebb lengyel városban. Köszönjük az ajándékot, csodás élményeket szereztünk. Nektek pedig csak ajánlani tudom, irány Krakkó és környéke.

Ismét utazunk, de most Lengyelországba

Bár az előző utazós posztot igazából be sem fejeztem, máris újjal jelentkezek. Azt hiszem ez sokkal izgalmasabb, látványosabb és pozitívabb lesz. 

Igen, úgy gondoltam, hogy végre nem panaszkodni, hanem dicsérni fogok, mert az eltelt négy napban szinte semmi olyat nem találtam, ami zavart volna. Aztán az élet úgy hozta, hogy ez a poszt is negatívan fog kezdődni. Gondoltam ugyan, hogy majd a végére teszem be, azt ami történt, de inkább ezzel kezdem, és aztán minden jó, ha a vége jó.

Szóval négy napot Lengyelországban, egész pontosan Krakkóban tölthettünk gyerekeinknek hála, mert a férjem kapta ajándékba tőlük ezt az utazást. Most elöljáróban csak annyit, hogy a lengyel utak, akár gyorsforgalmi, akár falun áthaladó alsóbb rendű, akár városban található, szóval az utak minősége olyan, hogy le a kalappal. Sehol, mondom sehol nincs egyetlen kátyú, az utak szélei padkázottak, nincsenek letöredezve, tökéletesek mindenhol. Egyszerű bizonyíték a férjem megjegyzése: "Tudom nézni a közlekedési táblákat, a forgalmat és a tájat, mert nem azzal kell foglalkoznom, hogy a kátyúkat kerülgessem, és azokat figyeljem."

És itt kapcsolódik ehhez a negatív kezdet.

Miután haza érkeztünk szerda este, csütörtök kora reggel csörgött a telefonom. A fiam hívott. Nem szokása, ezért kicsit meglepődtem. Ez volt az oka:

Igen, ez az ő autója. Rögtön mondom mindenki megnyugtatására, hogy a gyerek egyben, egyetlen karcolás nélkül szállt ki a kocsiból.

És hogy mi történt? Előzésben volt, amikor az előzött autó beljebb húzódott, két kerékkel már a másik sávban volt. Ezért a fiam is balra húzta a kormányt, hangsúlyozom csak húzta, nem rántotta, ez konkrétan látszik az árokba csúszás szögéből. Szóval balra húzta a kormányt, a nem létező padkán megcsúszott és már vitte is tovább a magas nedves fű az árokba, majd a végén fejre borult. 

Azt hiszem köszönhetően annak, hogy nem félre rántotta a kormányt, és így igen kis szögben érkezett az árokba, valamint annak, hogy ahogy látható az árok alaposan ki volt bélelve fűvel és egyéb gazokkal, nem történt nagyobb baj. 

Valószínű, hogy az előzött autó pedig azért húzódott beljebb, mert az út másik oldalán éppen egy nagy kátyút próbált kikerülni. Hogy miért nem nézett közben tükörbe, és miért nem észlelte a gyerek kocsiját, az most más kérdés. De a két dolog - olyan szinten kátyús út, hogy ki kell kerülni, és letöredezett szélű út, ahol rendes padka sincs pont elég volt ahhoz, hogy egy teljesen sima útszakaszon megtörténjen a baj. 

Persze, mondhatjuk, hogy biztosan túl gyorsan ment a fiam kocsija. Nem tudom, én csak arra tudok hagyatkozni, amit a fiam elmondott, de a nyomok alapján nem így van. Persze, biztosan nem 60-l araszolt. És persze, ha szóvá tennénk a közút kezelőnek, hogy miattuk, ill. amiatt történt a baleset, mert az út szinte járhatatlan, miközben naponta igen sokan közlekednek rajta, akkor nyilván rögtön közölnék, hogy hát nem az útviszonyoknak megfelelő sebességgel haladt. Bevallom nem emlékszem van e a szakasz előtt tábla, amely figyelmeztet az útviszonyokra. De ha lenne is, az még nem mentség. Az még nem mentség arra, hogy a honi utak nagy része olyan rettenetes állapotban van, hogy mondjuk csak 50-60-l lehetne rajtuk araszolni, és még lehet az is sok. 

Nem akarok további fejtegetésekbe bocsátkozni. Csak egészen halkan jegyzem meg, hogy egy nálunk sokkal mélyebbről, elképesztő szegénységből induló országban, ahogy már említettem, tükör sima utak vannak. A legkisebb hibát is azonnal javítják. Nem kátyúznak, mert nincs kátyú. Van egy parányi hajszál repedés, és behegesztik, nyilván a megfelelő módszerekkel. Úgy tűnik így is lehet. Szomorú, hogy itthon nem így van.

És akkor jöjjön a sokkal vidámabb folytatás. A férjem tavaly töltötte a 60-t, és a gyerekeink egy utazással, pontosabban egy krakkói szállással lepték meg ez alkalomból. Mivel a szülinapja decemberben van, és nem akartunk télen hidegben, havazásban utazni, ezért lett az időpont mostanra időzítve, és azt kell mondjam, hogy remek időjárást fogtunk ki.

Vasárnap reggel indultunk, Salgótarján, Beszterce, Rózsahegy felé. A 21-s út - hogy kicsit visszatérjünk az előzőekre, hát igen, néhol katasztrófa, de éppen most folytatják, hogy végig kétszer két sávos legyen, szóval legyünk elnézőek.

Kiérve Szlovákiába érzékelhetően jobbak lettek az utak, így ott már kényelmesebben tudtunk haladni. Majd átértünk Lengyelországba, és ahogy már írtam, tükör sima utak vártak minket. Minden településen járda is volt, ami ugye itthon megint csak nem jellemző a községekben, de itt végig. Térkőből kirakva, olyan minőségben hogy korcsolyázni lehet rajta. És nem csak a településen, hanem a köztük lévő utak mentén is. De legyen enyhítés, hogy egy-egy település között nem voltak nagy távolságok.

Aki tudja, hogy honnan jött Lengyelország, annak bizony ez döbbenetes változás. Szépen felújított házak sorakoztak mindenfelé, új építésűek is. Az egész látványból egyértelmű volt, hogy itt egy gazdagodó országban vagyunk, pedig tudomásom szerint politikai csatározások, és problémák ott is vannak. 

Még egy meglepő dolog volt. Bár nyilván ez sokaknak már nem új, de mi nem utazgattunk túl sokat az elmúlt jó pár évben, ezért nem tapasztalhattuk meg ezt.

Azt hiszem sokan emlékszünk arra, amikor régen egy-egy határra érkeztünk, és a gyomrunk csomóba ugrott, még akkor is, ha erre semmi okunk nem volt. Hát mi itt két határon is átmentünk, és bizony volt, ahol csak a feliratokon vettük ezt észre. 

Nem tagadom, jó érzés volt!

Na de a lényeg, késő délután érkeztünk meg Krakkóba, ahol az utak minősége pont ugyanolyan, mint amiről eddig meséltem. Krakkó sem mai település, valahogy mégis talán olyan szerencsésen épült, hogy rengeteg széles útja van, amelyek 2x2 sávosak, és bizony simán meg merik engedni rajtuk a 70-l való közlekedést. Szóval ütemesen, jól lehet közlekedni. Ja igen, még egy "apróság", bár tényleg tempósan közlekednek a lengyelek, de a közlekedési kultúrájukból is lenne mit tanulni.

A szállásunk a Bátory Hotelben volt. Csak ajánlani tudom. Ha rákattintotok a nevére itt az előző mondatban, felhozza a hotel oldalát. 

Három csillagos szálloda, ami azt hiszem igazán nem luxus, de mindent úgy találtunk, ahogy azt foglalás előtt a neten láttuk.

Képzeljétek, az ágy kényelmes volt, a párnák kiválóak. A fürdőszoba illatos, tiszta, mindennap tükörfényesre takarított zuhany fülkével. Bekészítve ingyen ásványvíz, forróvíz, tea filter, 3 az 1-ben kávé porok. Még saját kis széfünk is volt, aminek jó hasznát vettem, mert így nem cipeltem magammal mindenhova az IPad-t, aminek azért van súlya. 

Látszik az utolsó fotón, hogy légkondi is volt, de arra nekünk most nem volt szükségünk. 

TV síkképernyős, nem száz éves. Talán az egyetlen negatívum egyébként azt volt, hogy nem igen volt legalább angol nyelvű adás, de az ember végül is nem tv-zni megy Krakkóba. Itt rögtön el is mesélem, hogy roppant "izgalmasan" vannak szinkronizálva kint a filmek. Igazából nincsenek szinkronizálva. Erre nyelvet tanulók rögtön mondhatnák is, hogy na, az nagyon klassz, mert akkor az eredeti nyelven lehet hallgatni. Ám ez nem teljesen így van, ugyanis elég halkra van véve az eredeti szöveg, és hang alámondás van hozzá. Egy férfi beszél olykor, teljesen intonáció mentesen, akár férfi akár nő beszél éppen a filmben, az alámondást ugyanaz az unalmas fa hang mondja, és bár nem tudok lengyelül, de szerintem ráadásul csak összefoglalókat mond, és nincs a film még így sem teljesen szinkronizálva. 

Nekünk ez nagyon vicces volt, de gondolom ott régóta így van, ezért nekik ez fel sem tűnik, és teljesen megszokták.

És hogy miért meséltem el ezt ennyire részletesen, már mint a szállodai szobánkat? Olvassátok el az előző posztomat - itt használható párnák voltak, ráadásul fejenként kettő, ott ugye egy agyon mustrált, szinte lepedő vékonyságú, alvásra teljesen alkalmatlan párna. Itt illatos fürdőszoba - ja igen, kézmosó és tusoló folyadék bekészítéssel, naponta tükörfényesre takarítva - ott büdös, penészes tusoló és fürdőszoba. Itt szóltam egyik reggel hogy nem ég az olvasó lámpám, estére természetesen rendben volt, ott szóltunk egy törött wc ülőke miatt, ami a harmadik napon is ugyanolyan törött volt. Az, hogy itt képek is voltak a falon, hogy a tapéta is modern volt, és ezért az egész szoba nagyon kellemes miliőt adott, ott meg sima, kopár falak között voltunk, már említésre sem érdemes.

Az ottani szállásunk kb. 8.000.- Ft volt fejenként és éjszakánként. Itt olyan 10.000.- Ft körül, de ebben volt ám svédasztalos reggeli is, abban meg semmi. 

Ugye, hogy van különbség? 

A lényeg, hogy nagyon megörültünk a szobánknak, mert tényleg roppant kényelmes és kellemes volt. Nagyon nem rakodtunk ki, hanem elég hamar elindultunk a város központba, ahol a főtéren az igazi látványosság van. A szállodától nagyjából 15-20 perc sétára volt a központ, így nem kifejezetten nagy kihívás, max. nekünk, akik az utóbbi években már alig gyalogolunk. De kocsival eszünk ágában sem volt menni, mert nem akartunk parkoló kereséssel küzdeni. Így gyalog indultunk neki. És tényleg egész hamar beértünk Krakkó főterére, ahol az volt csak kicsit lehangoló, hogy a főtér egyik oldala tele volt bódékkal. Egyébként szépen, rendezetten megépített fabódék voltak, de mind zárva, így nem volt igazán hangulata. Fogalmam sincs mire készülhettek, mert azért nem volt olyan késő, ezért gyanítom, hogy még ki sem nyitottak. Talán a mai virágvasárnapra készültek már.

Függetlenül attól, hogy április eleje még nem igazán szezon utazásra Európában, de rengetegen voltak a főtéren. A téren körben és a központi épület, a Posztó csarnok két oldalán is temérdek étterem van, és mind kerthelyiségekkel kitelepülve. Zsúfolásig volt mindegyik emberekkel. 

És az elmaradhatatlan konflisok:

Én jártam már egyszer régen Krakkóban, és konflis akkor is volt. De akkor talán 1-2 járta csak a történelmi városközpontot, most viszont rengeteg volt belőle. Szebbnél szebb lovakkal, csinos nőkkel a bakon, és egy egy hajtóval. Hátul pedig élvezhetik a város látványát a kedves utasok.

Megint egy aprócska vicces dolog. Sehol, de sehol nem láttunk a városban lócitromot. Pedig tényleg rengeteg konflis van. Én nem láttam, de a férjem igen, hogy bizony amikor látják, hogy pottyanni készül a dolog, akkor a bakról egy hosszú bottal egy szatyrot tartanak alá, és így kerülik el, hogy a város tele legyen lócitrommal. 

Első este nem akartunk megküzdeni a találjunk helyet valamelyik étteremben akcióval, ezért miután körbe sétáltuk a főteret, hazafelé indultunk, hogy a szálloda éttermében vacsorázzunk. Az étterem a szobák bútorzatával hasonló stílusban van berendezve, így kellemes kis hely. De meglepetésünkre teljesen üres volt. Ám amikor le akartunk ülni valahova, a pincér hölgy mindig odébb terelt, hogy bocs, de foglaltak az asztalok. Azért a végén találtunk egy szabad asztalt is, és mint kiderült diák csoportokat vártak vacsorára. (Megint csak egy gondolat, ti tizenéves korotokban iskolával kirándulva három csillagos hotelekben laktatok?) 

Finom vacsorát kaptunk, férjem valami fűszeres húst evett bundában, én a kedvencemet a rántott húst. De mindketten elégedettek voltunk vele. És örömmel rendeltünk egy kis finom sört is a vacsorához, mert utána már nem kellett autóba ülni. Szeretjük a barna sört, ezért azt kértünk. Miután az első kortyokat megittuk, megállapítottuk, hogy na ez igazán finom, ezért ebből a 3 dl-s üveg roppant kevéske lesz, kérünk majd még. Aztán pár perccel később éreztük, hogy hűha, erősen hat a sör. Megnéztük a címkét, és 9,5%-s alkohol tartalmú sör volt. Ugye senkit nem fog meglepni, hogy végül nem kértünk belőle többet. A relatív hosszú utazás, és a központban történő séta után a fáradtságunkra bőven elég volt egy-egy üveg ebből a csodából - amiből persze hoztunk haza is, és este tízkor már durmoltunk is a szobánkban.

A remek első napot továbbiak követték, de arról majd a folytatásban mesélek.

A "titkos" ajándék

Először is BÚÉK Mindenkinek! Hozzon az új év csak jót és szépet, merüljön feledésbe minden baj és gond! Legyen csodás évetek!

Talán lesz, aki még emlékszik arra, hogy amikor a szülinapi ajándékaimat soroltam megemlítettem , hogy kaptam még valami nagyon-nagyon szívhez szólót, de arról majd később mesélek.

Most jött el a később.

Miután a családdal többször is közöltem, hogy nem akarok meglepetés bulit a szülinapomon, a lányom azt mondta, hogy OK, de akkor töltsük együtt, náluk a nagy napot. Ám úgy adódott, hogy ők pont egy napra rá elköltöztek Londonból, így a szülinap együtt ünneplése természetesen nem igen válhatott valóra. Viszont még jó másfél héttel a szülinapom előtt érkezett egy képeslap, amiben felköszöntött és azt írta, hogy ha már a szülinapot nem sikerült, de a karácsonyt töltsük együtt velük az új otthonukban, Cornwall-ban. Én persze próbáltam hárítani, hogy inkább az újra kezdésbe segítenénk be anyagilag, és nem repülőjegyre költenénk, mire átküldte a fentieket egy email-ben. Már hetekkel korábban megvették nekünk a repülőjegyeket. Így esélyünk nem volt arra, hogy ne menjünk.

Mivel a gyerekeink már évek óta külföldön élnek, így 4-5 éve volt, hogy utoljára legalább egyikükkel együtt ünnepelhettünk. Szóval aki azt mondja nem bőgte volna el magát erre a hírre, annak el sem hiszem. 

Így esett, hogy a sok egyéb csoda és szeretet és ajándék mellett ez lett életem egyik legszebb ajándéka.

És akkor jöjjön egy kis élménybeszámoló.

Ahogy a jegy információn is látni, december 22.-n este 18:40-kor kellett volna elindulnunk. Ahogy rendes embernél ez szokás, jóval korábban kint voltunk a reptéren, főleg, hogy feladandó csomagunk is volt, és még egy randevú is a lányunk barátjának édesapjával csomag ügyileg. Magyarul délután négykor már ott toporogtunk a check-in pultok előtt. Majd egy órát vártunk, mire végre elkezdődött a check-in és mi feladhattuk a csomagunkat. Ez azért volt különösen nehéz, mert nekem már egy ideje nagyon fáj a térdem, és ettől aztán az egész lábam, és állni szinte egyáltalán nem tudok. Folyamatosan sétáltam itt is, de álldogáltam is, szóval mire oda kerültünk, hogy feladhattuk a csomagot, már eléggé fájt a lábam. 

De sebaj, végre a tranzitban, ahol le is ültem nagy örömmel, míg szegény párom meg álldogált az útlevél ellenőrzésnél lévő kijelző előtt, hogy mielőbb tudjunk beszállni, mert a légitársaság ha soknak találja a fedélzeti csomagot akkor elveszi. Ingyen teszik ugyan a többi feladott csomag közé, de azért mi még sem szerettük volna ezt. Így a férfi ember csak állt-állt és várta a híreket, hogy melyik kapunál lesz a beszállás. 

Végre megjött az info, irány a kapu. Ott én leültem, ő meg beállt a sorba, hogy mielőbb beszálljunk és a csomagot ugye ne vegyék el. A kapunál csak egy kis kijelző van már, és annyira már nem látok jól, de azért néha rápillantottam. Így egyszer csak nézem, és mintha nem 18:40 lenne kiírva, hanem 20:40. Bakker mondom, mi van. Nézem tovább a feliratot és bizony megjelenik a késik-delay felirat. 

Oh, hogy az a .... gondoltam, hiszen a bristoli repülőtértől még bő 2,5 óra amíg a gyerekekhez érünk, két óra késéssel jó ha hajnalban ágyba kerülünk. 

Nosza, gyorsan írtam is nekik, akik meg ugye lassan indultak volna értünk a repülőtérre, hogy csak nyugodtan, mert 2 órát késünk.

Férjemnek is szóltam, ne álljon sorba, mert felesleges, két órával később indulunk, jöjjön üljön le ő is.

Aztán hallgattuk a szóbeszédet, és kiderült az alábbi:

"After landing at Bristol Airport at 11.36 this morning an Embraer 145 inbound from Frankfurt (flight number BM1822) left the runway while taxiing. Passengers were disembarked and returned to the terminal by coach. None of the 25 people on board were hurt."

Angolul nem beszélőknek annyi, hogy 22.-én délelőtt egy Frankfurtból érkezett kis gép kicsúszott a kifutó pályáról, nem sérült meg senki, de emiatt a repülőteret lezárták.

Nosza, én is rögtön néztem a híreket, és bizony megerősítették a fentieket, és folyamatosan írták, hogy rengeteg járat került törlésre, indulni egy gép sem indult Bristolból, az érkezők közül amit nem töröltek az átirányították más repülőterekre, és hogy milyen szörnyű káoszt okozott a fenti baleset pont karácsony előtt, amikor közel 200 ezer ember indult-érkezett volna a repülőtérről-térre.

Lényeg a lényeg, a repülőtér zárva, és még nem tudni mikor nyitják meg. Volt olyan hír, hogy legkorábban este kilenckor. 

Persze a légitársaság ekkor még nem mondott semmit, egyszerűen csak kiírták, hogy indulás 20:40 és ennyi.

Nem voltunk boldogok, és nem csak mi nem.

Aztán lassan megjelentek a kapunál a beszállításra a földi kiszolgálók, de továbbra sem történt semmi és nem is mondtak semmit. Mi meg csak vártunk, vártunk. Én meg folyamatosan chateltem a gyerekeinkkel, hogy ne induljanak még, mert felesleges.

Majd egyszer csak kinyíltak a kapuk és elkezdődött a beszállítás. Gyors üzenet még ki, hogy úgy tűnik lassan indulunk, és mentünk mi is a kapuhoz. Elég hamar sorra kerültünk, aljas módon nem vártuk ki a sor végét, hanem mivel oldalt ültünk onnan szépen becsatlakoztunk, de azért nem csak mi tettünk így.

Lent várt minket a busz, ami szép lassan megtelt emberekkel, de a busz nem indult el. Viszont a motor sem volt leállítva, így ömlött be az utastérbe a gázolaj füstje, amitől már sokan kezdtek rosszul lenni, ám hiába szóltak többen is, hogy állítsák már le a motort, ez nem történt meg.

Majd a végén egy kislány elhányta magát a buszon. Szegénykém nem bírta tovább a füstöt. A család három gyerekkel utazott, így a kislány és a kishúga leszálltak az anyukával, és a sofőr nagy kegyesen beengedte őket a fülkéjébe az utasülésre, és pöfögött tovább. Ekkor már valaki igen durván beszólt neki, hogy leüti, ha nem csukja be az ajtókat, vagy nem állítja le a motort, így aztán csodák csodájára leállította, és végre megszűnt a füst az utasok nagy éljenzése közepette.

Nem túlzok, ha azt mondom a buszban is álltunk min. félórát. De végre elindult, kigurultunk a világ végére, és bár akkor meg nem nyitotta ki az ajtókat a sofőr rögtön, de azért egyszer csak megtörtént ez is, és végre mindenki megindulhatott fel a gépre.

Aki már repült, az tudja, hogy ez nem egy öt perces esemény. Mire mindenki elrakja a csomagjait, most télen a kabátját, és még helyet is foglal az jócskán idő igényes, és mivel nagyon takarékosan bánnak a hellyel, így esélytelen a rakodó utas mellett elmenni, tehát mindenki más vár.

Egyszer csak azonban mindenki leült végre. 

A sztyuik jöttek-mentek, majd a pilóta angolul elnézést kért a késésért, és ekkor először elhangzott, hogy a bristoli repülőtér zárva van a délelőtti baleset miatt, és arra várunk, hogy megnyissák, és felszállási engedélyt kapjunk. 

Olykor történtek a szokásos repülés előtti események - kapcsolják be az öveiket, mutogatás mi hol található, de aztán újra semmi. 

Pilóta ismét közölte, hogy a repülőtér még mindig zárva, és addig nem tudunk elindulni, míg nem nyitják meg.

Telt múlt az idő, mikor egyszer csak begördült egy újabb busz a gép mellé és további utasok érkeztek. Hogy honnan és miért, fogalmunk nincs, mert akkor már legalább fél órája ültünk a gépben, és rég túl voltunk az indulási időn. 

Majd egy utas felállt, leszedte a csomagját és közölte, hogy köszöni, ő nem kíván tovább várakozni, leszáll. Ekkor mondták be, hogy aki még így gondolja, most tegye, később már nem lesz rá alkalma. 

Mikor már legalább egy órája ültünk kint a gépben a szomszédüléseken ülőkkel már mindenki szinte pertu viszonyba került, és jobb híján nevettünk a helyzetünkön, ami azért egyébként nem volt nevetséges.

Érdekes módon nagyon sok szokásos információ elhangzott magyarul is, ám a pilóta szavait soha nem fordították le. Így aki nem beszélt angolul, annak valójában nem sok fogalma volt arról, hogy mi van, csak az utastársaitól kapott információja volt, ill. mindenki ezerrel telefonált, chatelt és a rokonok, barátok küldték az információkat.

Én is írtam, telefonáltam a gyerekeknek, hogy ráérnek még, de azért ők elindultak értünk, és a végén egy benzinkúton várták hogy megérkezzünk.

Szerintem több mint egy órát ültünk a gépben, mikor végre megmozdult és elindultunk a kifutóra hogy felszálljunk. Szerencsére már nem kellett ott sem sokat sorban állni, és végre a levegőben voltunk. Pilóta - ismét csak angolul - bemondta, hogy az utazási idő 2 óra 20 perc lesz. Kicsit csodálkoztunk, mert a menetrend szerint több kellett volna legyen, de gondoltuk ő is szeretne behozni a késésből.

És végre repültünk. Hozták vitték a mindenféle enni és innivalókat, amiket igen jó pénzért árulnak. De kit érdekelt már ez, a lényeg az volt, hogy repülünk.

Már eltelt a 2 óra 20 perc, férjem közölte is, hogy no lám, még sem érünk oda ennyivel gyorsabban, mikor a pilóta bemondta, hogy a bristoli repülőtér még mindig zárva vagyon, ezért lehet hogy Birminghamben szállunk le. 

Na itt kaptam egy kisebb infarktust, mert ez még további kb. másfél órányira van északra a repülőtértől, és nekünk dél felé is 2,5 óra még az út, tehát ez azt jelentette volna, hogy egyrészt mikor leszállunk a gyerekeknek még kellett volna másfél órát autózniuk, nekünk meg ezt megvárni, és utána röpke 4 órát vissza a házukig. Nagyon, de nagyon nem örültem.

Majd ismét megszólalt a pilóta és közölte, hogy bár a reptér még mindig zárva van, de mi mégis próbálkozunk és várunk rá, hogy leszállhassunk.

Utólag a gyerekek mondták, hogy ők nézték a neten, hogy 3 gép kőröz, az egyik közülük mi voltunk. A lila csík a mi gépünk:

5 szép nagy ívű kört tettünk, mire végül leszálltunk Bristolban röpke 3 óra 40 perc késéssel. 

Hatalmas ováció fogadta a landolást, bár meg kell mondjam igen pocsékul csapta a földhöz a gépet a pilóta, de sejtem már az ő türelme is a végét járta.

Még kivártuk, hogy megkapjuk a feladott csomagot, kisántikáltunk a reptér elé, ahol a remek angol időjárás - szüttyögő eső fogadott minket. Majd végre magunkhoz ölelhettük a két csemeténket, ami tíz hónap után nagyon nagy boldogság és megindultunk hozzájuk.

Folytatása pedig majd következik, mára legyen elég ennyi!

Harmincöt év - számokban

Bizony, ma harmincöt éve, hogy összekötöttük az életünket. Sajnos csak ilyen rémes fotóink vannak, de most nem mennék bele abba, hogy miért.

Akárhogy is, harmincöt év már elég hosszú idő. Mégis, szinte csak alig most kezdtük, nagyon gyorsan elszállt.

Mi történt velünk ez alatt a pár év alatt?

A legfontosabb, hogy lettek nekünk ők:

Azóta persze már mindkettő felnőtt ember, de így kezdődött. Életünk legnagyobb ajándékai ők. Okosak, szépek, talpra esettek és nyilvánvalóan imádjuk őket.

A harmincöt év alatt rengeteg örömet, boldogságot és persze gondokat, bosszúságokat is kaptunk tőlük. De minden szülő tudja, egy mosoly, egy "anya vagy apa szeretlek", két puha kar a nyakunk körül, egy nyálas puszi az arcunkon és már el is felejtettünk minden gondot.

Órákig mesélhetnék róluk, de ez valószínűleg csak nekünk lenne érdekes. Így haladjunk tovább.

Az elmúlt harmincöt évben ők is velünk voltak.

Brunikánk

Chris és a háttérben Kitty

Kitty

Brunikánk volt az első kutyánk. Azt hiszem vele tanultuk meg azt, hogy milyen gazdinak lenni. Az elvesztése komoly tragédia volt számunkra, pedig tizenhárom évet töltöttünk együtt.

Az utolsó éveiben érkezett hozzánk Chris, aki igazi játszótárs lett Bruni számára, és megfiatalította őt az utolsó éveire. 

Aztán Bruni elment, és Chris pár évig egyedül volt, míg nem megérkezett Kitty. Iszonyat sivalkodások közepette száguldott be Chris elől a kutyaólba, de aztán igazi jó házaspár lett belőlük. Még kilenc aprósággal is megleptek minket.

Sok játék, fogócska, hancúrozás, civakodás jellemezte a közös életüket. Christ öreg korára Kittuskánk sétáltatta. Ment elől és hívta az öreget, hogy menjen utána. Meg-megálltak, megvárta míg Chris-nk újra neki indult, és mentek tovább. Kitaposott út jelezte a sétáik útvonalát a házunk körül.

Aztán Chris-nk is elment, több mint tizenegy év után. Kittus egyedül maradt és depresszióba esett. Hosszú hónapokig tartott amíg újra a régi vidám kutya lett belőle. 

Ő pedig nagyon hirtelen hagyott itt minket tavaly év elején, másfél hetes betegség és már vége is volt.

De összességében huszonhat évig volt a családunk része hol egy, hol két kutya.

Voltak cicáink is, de róluk nincsenek fotóim. Ők mindig csak rövid ideig éltek velünk, volt amelyik 3 nap után tűnt el. Így megfogadtam, hogy bár imádom a kis szőrös doromboló gépeket, de nem akarok több cicát.

Volt még teknősünk is kettő, sajnos ők is elég hamar elpusztultak a leggondosabb ápolás ellenére is. 

De az állatok is részei voltak az életünknek, a családunknak.

Mi is történt még? Nos, volt már két házunk, és most van a harmadik. Az elsőt mi építettük, a másik kettőt már "készen" vettük. De mint tudjuk egy családi házon mindig van mit csinálni, hát így voltunk ezzel mi is.

Ezt építettük mi. Bár nem így hagytuk ott, mert akkor még nem volt színre vakolva és az eső víz elvezető csatorna sem volt felrakva. Ennek minden egyes darabját mi raktuk a helyére, az alaptól a tető cserépig. Iszonyat meló volt, de végül csak meglett. Persze rengeteg gonddal, így tíz év után elhagytuk és elköltöztünk ide.

Biztosan látszik, hogy ez sem volt készen, és kívülről különösen nem festett jól. Belülről sokkal jobb volt. Itt már tizenhét évet töltöttünk, de némi CHF adósság okán úgy döntöttünk, megválunk tőle. 

Ekkor jött a mostani házikó.

Lenne mit csinálni ezen is kívülről, de igazából ez az első olyan olyan házunk, ami már színre van vakolva. Bár el tudnék képzelni modernebb színezést is, meg a pala tetőt is jó lenne felújítani, de igazából csak a látvány miatt, mert egyébként semmi baja.

Mindhárom háznál volt kertünk is, bár az elsőnél csak nagyon kis területen. Körben volt a ház körül 3 m széles sáv, ami a kert volt. De azért mi azt is elég széppé tudtuk varázsolni, akkor még teljesen tudatlanul, pusztán csak próbálva a józan paraszti eszünkre hagyatkozni.

A gyömrői kert már jóval nagyobb volt, és az ott eltöltött tizenhét év alatt sikerült igazi szépséggé alakítani. Azt hiszem a kertre sokkal több pénzt költöttünk, mint a házra, bár azért ebben az is benne volt, hogy folyton mindent kerítéssel védtünk a kutyáktól.

És hogy most hol tartunk a kerttel azt már elolvashattátok az előző bejegyzésekben.

Ez az első olyan kertünk, amit már tudatosan, a növények kiválasztására is oda figyelve ültetünk be, és ahova ilyen sok építmény is került. Még nincsen kész, de jövő nyáron remélem már teljes pompájában élvezhetjük.

Volt számos autónk is. Az első egy Audi100 volt, még 1984-ben. Nagy dolog volt ez akkor, de nyilván használtan vettük, és aztán gyorsan vissza is adtuk, mert kiderült hogy nagyon komoly gondok vannak vele.

Utána jött egy Skoda100-s. Nagyon sokat szolgált minket. Sokat utaztunk, kirándultunk vele, és az erzsébeti ház építkezésébe is bőven beszállt, aztán szegény bele is rokkant.

Jött egy Dacia. Nagy volt, kényelmes, ám számos hibával küzdött, így egyszer csak őt is eladtuk.

Újabb Skoda került a házhoz, Skoda120. Valahogy hozzá nem igazán kötődtünk, de azért "kalandokat" róla is mesélhetnénk. Majd Opelek következtek a sorban, és most épp egy Toyota-nál tartunk. 

Összességében a mostani a nyolcadik autónk.

Volt számos munkahelyünk. Kettőnknek összesen tizenhét, de ebből az utolsó három már közös, tehát a tizenhétben duplán szerepelnek, és az utolsó kettő már a saját cégünk.

Képzeljétek, 2001 tavasza óta dolgozunk együtt, és az utóbbi 4-5 évben már szinte a nap 24 órájában együtt vagyunk, mert az internet és a telefon segítségével dolgozunk itthonról.

Ez azt hiszem elég komoly erőpróba volt, de valahogy kiálltuk és mára szépen beállt, hogy kinek mi a dolga. 

Milliomosok nem lettünk a Kft.-ből, de meg tudunk élni belőle, a saját főnökeink vagyunk, és nem kell attól sem tartanunk, hogy kirúgnak minket, esetleg nyugdíj előtt pár évvel és nem tudunk új munkahelyet találni. Bár sajnos a mostani időszakban lehet simán találnánk helyet magunknak.

Rengeteg élményben volt részünk az eltelt harmincöt év alatt, hiszen amikor csak tudtunk utaztunk. Nem túl messzi tájakra, hiszen már csak családi okokból is legtöbbet Erdélyben jártunk, de azért megfordultunk a Tátrában és Szlovákia más részein is, jártunk Csehországban, és még pár európai országban. Utóbb London lett a leglátogatottabb helyszín, hiszen a gyerekeink már évek óta ott élnek.

Csodás helyeket láttunk, izgalmas dolgok történtek velünk, és ezeket az élményeket soha senki nem veheti már el tőlünk.

Az évek során elvesztettünk sajnos jó pár szívünkhöz nagyon közel álló embert. De hiszem, hogy a lelkünkben, a szívünkben örökre ott maradnak. Nem eggyel rendszeresen beszélgettem még évekig a halála után, és ez mindig nagyon jól esett a lelkemnek. Hiányoznak nagyon. 😢😢😢

Lettek barátaink is, és el is vesztettünk közülük párat. Valahogy az élet olykor elsodorja mellőlünk azokat is, akikről azt hisszük már mindig velünk lesznek. De az élet megy tovább, és a legfontosabb emberek szerencsére továbbra is mellettünk vannak.

Voltak nehéz pillanataink, és voltak csodásak. Szerencsére mindig úrrá lettünk a nehézségeken, és igazából minden komoly probléma, gond, baj, csak még jobban összekovácsolt minket. 

Úgy gondoltam a kerek évforduló miatt ez most nem egy érzelgős, hanem egy ilyen leltározós megemlékezés lesz, ezért nem írok most arról, hogy mit jelent nekünk ez az együtt töltött harmincöt év. De sokat, nagyon sokat, az biztos. 

Milyen fontos, számottevő dolog történt még velünk? Biztosan lenne még sok apróság, vagy akár jelentősebb dolog is, de nekem most ezek jutottak eszembe.

Remélem tudok még ilyet írni tíz - húsz év múlva is. Még harmincötöt már nem kívánok magunknak, mert nem baj az, ha az életminőségünk is olyan amíg élünk, hogy élvezni is tudjuk az egymást követő napokat, heteket, hónapokat, éveket.

Így hát kívánok még legalább húsz ilyen évet magunknak! 💝💝💝

Megvalósulatlan álmaim

Egy ideje már nagyon nagy divat, hogy ún. bakancslistát írjon mindenki. Olykor bennem is felmerül, hogy na ez vagy az rajta lehetne. Ám ahogy telik az idő, egyre több olyan dolog jut eszembe, ami már biztosan soha nem fog megvalósulni. És arra gondoltam mesélek most ezekről.

Talán már mindenki tudja, hogy vatta közölt nevelt gyerek voltam, óvtak mindentől, és még azon is túl. Így nagy kalandok nem történtek velem gyerek koromban, max. ha valamiért nagyon elengedtem magam és biztos volt, hogy a szüleim nem fognak tudni a dologról.

Aztán, mikor megismerkedtem a férjemmel kinyílt előttem a világ. Már amennyire kinyílhatott ugye itt a zárt kelet-európai világban. Miután ő szerelmese volt a hegyvidéknek, így óhatatlanul én is az lettem. Azt hiszem a megvalósulatlan álmaim egy része is ennek tudható be.

Az egyik ilyen, ami mostanában ismét eszembe jutott az, hogy valahol legbelül, a legeslegtitkosabb vágyam az volt, hogy egyszer eljutok a Himalájába. Ugye pont most ment fel jó néhány civil, ám ismert ember - civil a hegymászás tekintetében csak - az alaptáborig, amiről napokon át tudósított a sajtó. Mi tagadás irigyeltem őket. Mondjuk én az alaptáborban igazából nem mertem gondolkodni soha, de azért valameddig nagyon szerettem volna eljutni, ahonnan már látni pár nagyon magas csúcsot.

Na, ez a vágyam egészen biztosan nem fog már valóra válni.

A másik sokkal közelebbi lett volna. Szerintem a világ egyik legszebb hegye a Matterhorn. Mindössze 4478 m magas, és többször is olvastam arról, hogy nem nehéz feljutni rá, persze ez azért relatív, de nem feltétlenül igényel nagyon komoly hegymászó tudást. Így sokáig dédelgettem ezt is, hogy egyszer feljutok rá. Ma már tudom, hogy ez sem fog valóra válni. Régen sem biztos, hogy sikerült volna, de ma meg már végképp nem vagyok olyan fizikai állapotban, hogy akár csak el is induljak felfelé. Még talán egyszer a lábánál megfordulhatok, bár attól tartok Svájc nem az én pénztárcámhoz van mérve, de ki tudja.

Azért annyit legalább elmondhatok, hogy egyszer repülőből láttam ezt a csodás hegyet.

Voltak más messzi tájra utazó vágyaim is. Kislány koromban egy barátnőm sokat élt külföldön, és az édesapja dia fotókat készített minden utazásukról. Mikor pedig itthon voltak a barátnőm szépen végig mutogatta ezeket nekem. Így "jártam" Rio de Janeiro-ban, a Copacabana-n, a Cukorsüvegnél. 

Mikor a kivetített fotókat néztem teljesen elvarázsolt ez a város. Szinte úgy éreztem, hogy ott vagyok, ahogy nézhettem a képeket. Akkoriban néha mutattak egy-egy rövid híradást az ottani karneválról, amit mindig nagy vágyakozással néztem. 

Persze, tudom ma már, hogy azért nem minden olyan szép ott sem, mint ahogy innen messziről tűnik, de azért nagyon szívesen megnéztem volna. Hát már ez sem fog megtörténni.

Szintén ettől a barátnőmtől indult ki a spanyol nyelv iránti szeretetem, és ezt valahogy követte a rajongásom Kubáért. Persze, tudom, ott egészen sokan voltak, mivel volt ott egyszer egy VIT is, ahova sokan eljutottak. Meg azt is tudom, hogy ma már nem olyan nagy dolog talán eljutni oda, de én biztosan nem fogok. Pedig anno rengeteget olvastam Kubáról, voltak levelező társaim is onnan. 

Vigaszomul szolgálhat, hogy a lányom viszont járt ott, és megcsodálhattam az általa készített fotókat.

Szintén a barátnőm okán, valamint azért, mert imádtam az indiános könyveket, a Machu Picchu is örök álom marad. Álom szép környék lehet, és csodás lett volna egyszer igaziból is látni.

Ha már nyelv. Több nyelvet is volt szerencsém tanulni életem során, ebből az angol az egyetlen amire azt mondom, hogy használni is tudom. Az összes többit a felejtés homálya borítja, sajnos a spanyolt is. Ám van két nyelv, amit nagyon szerettem volna tudni még. Igen, igen, tudni és nem tanulni. Nagyon szeretem a francia és az olasz nyelvet is hallgatni. És nagyon klassz lett volna ezeket egyszer csak úgy tudni. Tanulni igazából régen sem vágytam őket, ma pedig már végképp nem. Szóval nem fogok soha az életben franciául és olaszul sem beszélni, sajnos.

Sok sportot is szívesen csináltam volna, csak ugye a "vatta", meg a két szívizom gyulladás. Ilyen pl. a síelés. Brutálisan irigylem azokat, akik tudnak síelni. Kipróbáltam, és tudom, hogy bizony kőkemény izom munkát igényel. Ezért is csodálom azokat, akik olyan lazán siklanak a lejtőkön. Szuper érzés lehet, de ez is a megvalósulatlan álmaim közé tartozik már örökre. 

Vannak személyesebb dolgok is, amik örökre kimaradnak, de ezekről, bocs nem írok. Majd, talán, egyszer, sok-sok év múlva.

Végezetül még egy dolog. Mindig vágytam arra, hogy külföldön éljek. Már egészen fiatalon is. Így ennek akkor még semmi köze nem volt ahhoz, amiért manapság annyian költöznek külföldre. Egyszerűen csak jó lett volna megismerni új világot, új embereket, új kultúrákat, és megtapasztalni azt, hogy képes vagyok-e ott is megélni. Próbálkoztam is ezzel-azzal, de sajnos sosem sikerült ez az álom sem. És talán ez a legfájóbb. De ezt is el kellett engedni, ez van.

Érdekes, hogy bár sosem beszéltem erről egyik gyerekemnek sem, még csak említés szintjén sem, mégis, mindketten, már igen kicsi koruktól azt hajtogatták, hogy ők külföldön szeretnének majd élni. És legalább nekik valóra vált ez az álom, hiszen mindketten elköltöztek Angliába. 

Nektek is vannak olyan álmaitok, amik örökre beteljesületlenek maradnak? 

Folytatódik a blogger kihívás. Ma arról mesélek hogyan csinálok valamit. Hogy mit? Olvassátok el!

A mai feladat leírni, hogy csinálok valamit. Bármi lehet, amiről írok. 

Gondolkodtam pár percig azon, hogy miről is írjak. Hiszen a legtöbb időmet nyilván a munka veszi el, és arról írni dög unalom lett volna.

Írhatnék valami hobbiról is, de a legfőbb hobbim az utazás. Erről meg már elég sokat írtam, ha nem is a hogyanjáról. 

Szeretem persze a kertem is, de az sem túl izgalmas, hogy gazolni kell, metszeni, gereblyézni stb.

Aztán a végén beugrott, hogy leírom hogyan szoktam - sajnos momentán tényleg múlt idő csak, de ígérem ha túl leszünk a mostani dolgainkon, akkor megpróbálok ismét neki fogni - szóval hogy hogyan szoktam írni.

Valójában azt kell mondanom, hogy némileg barokkos túlzás azt állítani, hogy szoktam, hiszen csak ezt az egy könyvet sikerült eddig megírnom. Veled vagy nélkülem Viszont, ha azt nézem, hogy bő egy évig tartott, amíg megírtam, akkor mondhatom, hogy ebben az egy évben végig "csináltam" az írást.

Azt már leírtam, hogy miként született meg a regény. Igen, végtelen unalmamban kezdtem el leírni a gondolataimat. Azokat, amikkel esténként elaludtam. Elkezdeni nem volt könnyű. Sokszor újra írtam az első pár mondatot, oldalt. Nem akartam, hogy túl pátoszos legyen, azt se, hogy túl naturalista. Viszont kellően érdekesnek kellett lennie ahhoz, hogy aki majd olvassa, akarja tovább is olvasni. Az az igazság, hogy talán ezzel küzdöttem a legtöbbet, de azért végül csak sikerült elkezdeni.

Amit egyik nap leírtam, másnap mindig azzal kezdtem, hogy újra elolvastam. Ilyenkor egyrészt kijavítottam ami nem tetszett az előző napi szüleményből, másrészt tudtam hol folytassam a történetet, és persze próbáltam a helyesírást is javítgatni, a szóismétléseket megszüntetni. Ilyenkor javítottam azt is, ha az idő síkok nem stimmeltek. Aztán mikor végre már tetszett amit olvastam, akkor folytattam a friss részekkel.

A friss részek pedig úgy születtek meg a fejemben, hogy szinte benne éltem a regényben. Olyan volt, mintha én is részese lennék az egész történetnek, de persze teljesen kívülállóként, aki csak távolról szemléli az eseményeket. Egész nap, amikor nem írtam a történet vetítése zajlott a fejemben. Jöttem-mentem, tettem automatikusan a dolgaimat, de a fejemben mégis egy film pörgött. Így, ha hozzám szóltak elég nehéz volt úgy visszazökkenni, hogy érdemi választ adjak és ne csak annyit mondjak, hogy aha, vagy ühüm. Nem mondom, hogy könnyű időszak volt a családomnak.

Volt még egy nagyon fontos része a dolognak. Amíg írtam nem olvastam semmiféle könyvet. Egyszerűen nem akartam, hogy befolyásoljon annak akár a tartalma, akár a stílusa. Filmet sem igazán néztem, hogy onnan se kerüljön semmiféle epizód a könyvembe. Azt akartam, hogy ez teljesen az enyém legyen, minden mondat az én fejemből kerüljön ki. 

És akkor egyszer csak vége lett. Illetve úgy éreztem ott be lehet fejezni ezt a könyvet, akkor is, ha bármikor folytatható is lenne.

Amit nem csináltam, és amit ma már bánok. Nem írtam jegyzeteket. Aki olvasta, tudja, hogy nincs benne több száz szereplő. Ám mégis sokat segített volna, ha fontos dolgokat lejegyzetelek a szereplőkről, a helyekről, az eseményekről. Időzónákban jobban segített volna tájékozódni, ha ezt megteszem. De most már ezt is megtanultam, így a következő iromány már jegyzetelve fog születni. 

Illetve még több háttér anyagot kell gyűjtenem. Hiszen nyilván van rengeteg dolog amihez nem értek, vagy amiről nem tudok eleget ahhoz, hogy úgy tudjak róla írni, hogy az hiteles legyen. Persze nem tudományos dolgokra gondolok, de ebben az egy regényben is volt olyan rész, amit elküldtem hozzá értő embernek, hogy ugyan olvassa már el, és mondja meg, hogy ez így reális, vagy teljesen blőd dolog. (Aki megfejti, hogy mi volt ez, az kap egy piros hangszórót!)

Hát így "csinálom" én a regényt. Már alig várom, hogy a következőt is csinálhassam. :) 

Bakancslista - ahogy az mostanában olyan trendi

Bocsánat, hogy ennyit kellett erre várni, mert ez még mindig a blogger kihívás teljesítése, de tényleg annyi fennforgás van momentán az életemben, hogy nem igen tudok időt szakítani arra, hogy minden nap írjak. Pedig milyen jól indult, nem igaz?

Be kell vallanom, hogy sosem írtam bakancslistát, még fejben sem. Persze vannak-voltak nekem is álmok, amiket jó lett volna megvalósítani, vagy remélem van, amit még sikerül, ha nem is teljesen. De ezt soha nem írtam le. Azonban mivel most ez a következő pont, megpróbálom összegyűjteni nektek.

• Pillanatnyilag a legfontosabb tétel ezen a listán, hogy találjunk egy minden szempontból megfelelő házat magunknak. Erről babonából ma még nem írnék többet.
• Amit már biztosan nem fogok tudni megvalósítani. Nagyon szerettem volna egyszer eljutni a Himalájába. Nem, nem, egyértelmű volt, hogy soha, semeddig nem tudtam volna megmászni. Sajnos nem vagyok fizikálisan kitartó, de olvashattatok már a múltamról, így talán ez nem meglepő. Viszont nagyon boldog lettem volna, ha legalább a lábához eljutok, és láthattam volna azt a csodálatos hegységet. 
• Kuba is ott volt a listán. Tanultam spanyolul, és valahogy Kuba nagyon vágyott hely volt számomra. Mára ez már nem feltétlenül lenne a listán.
• A Matterhorn. Bevallom, titkon abban reménykedtem, hogy erre még fel is juthatok. Vezetőkkel az amatőrök is feljuthatnak rá, szóval azért nem volt teljesen reménytelen a dolog. Mára ezt is elengedtem, de a lábához egyszer azért el kell mennem.
• Provance és Bretagne. Mindkét helyre nagyon vágyom. Provance-ban élni is tudnék. Azokba a kicsi helyes francia falvakba szeretnék eljutni ott. A nagyvárosok és egyéb híres turista látványosságok nem vonzanak.
• Skandinávia - az összes országát szeretném végignézni, végigjárni. Írtam már, hogy a skandináv népek meséje kicsi koromtól vonzó volt számomra. Talán ezért vágyódom oda ennyire. No meg ugye az északi fény.
• Izland - amit én tudok róla azok alapján egy igazi természeti csoda ez a sziget. Jó lenne ezt is látni egyszer.
• Sorolhatnék még országokat, helyeket, de valójában talán ezek a legizgalmasabbak, leginkább vonzóak számomra.
• Persze nem csak úticélok lennének a listán. Hanem pl. jó lett volna megtanulni olaszul. Az egész itáliai életforma nagyon vonzó számomra, és imádnék az ott élő emberekkel a saját nyelvükön csacsogni. 
• Franciául csak tudni szerettem volna mindig, tanulás nélkül. Persze, tudom, ez lenne a tökéletes megoldás mindennel, bár önmagában a tanulás nem taszít, de valamiért franciául csak tudni szerettem volna mindig, tanulni nem.

A többi, ami a listára kerülne már nagyon személyes, ezért azokat nem sorolom fel. Jó lenne, ha az utazások közül sokat sikerülne abszolválni. Remélem egy-két helyre tényleg eljutok még.

Akkor ma Egyiptomba utazunk - velem jöttök?

Legutóbb kicsit elkalandoztunk az utazásaimtól, és még inkább attól, hogy ez az egész blog azért indult, hogy promotáljam a könyvemet. Szép lassan valamiféle memoárrá nőtte ki magát, leginkább utazási kalandokkal fűszerezve. 

Azt hiszem az már kiderült, hogy mindig szerettem utazni, mindig különleges élményt adott számomra. Mostanában szoktam azt mondani, hogy pályát tévesztettem, valami olyan meló kellett volna, ahol fizetnek azért, hogy utazok és aztán mesélek róla. De közgazdász lettem, és nem a sokat utazós fajta. Ám, ahogy most visszatekintek és írok az utazásaimról, be kell lássam, hogy bár nem jutottam el sok országba, nem jutottam el a világ távoli helyeire, pedig mennyire vágytam rá, de azért ahova eljutottam onnan mindig maradandó élményekkel tértem haza, és most nagyon jól esik felidézni ezeket. Lehet ezeket is könyvbe kellene gyűjtenem?

Na de megígértem, hogy elutazunk Egyiptomba és akkor megyünk is.

A lányom születése után nem mentem vissza a MASPED-hez dolgozni. Oka volt. Megsértődtem. 1981 őszétől dolgoztam ott, és talán két évvel később engedélyt kértem - igen, akkor még kellett ilyet is - hogy tovább tanulhassak az egyetemen, posztgraduális képzésben, és nem adták meg az engedélyt. Azt mondták tanuljak előbb ott a munkahelyemen, és majd később kérjek újra engedélyt. És ez akkor nagyon bántott. Még nem volt gyerekem, a férjem vidéken dolgozott, bőven lett volna időm tanulni. Így aztán, mikor megszületett a kislányom, akkor vágtam bele a tovább tanulásba, ahhoz nem kellett engedélyt kérjek, hogy GYED mellett tanuljak. És sértettségem okán határozottan eldöntöttem, hogy nem megyek vissza oda dolgozni. Így esett, hogy 1986 őszén a Ganz-MÁVAG Gépgyárának dolgozója lettem. Mégpedig a külkereskedelmi osztály üzletkötőjeként. Rendkívül bonyolult feladatom volt. Tenderkiírásokat kaptunk szivattyútelepekre. Több száz vagy akár ezer oldal is volt egy-egy ilyen, természetesen angolul. Az angol tudásom még akkor is meglehetősen passzív volt, bár ez nem jelentett önmagában gondot, hiszen írott anyagot kellett átsilabizálni. Na de a gépészeti és vízügyi szakszavak magyarul is kérdőjeleket okoztak az agyamban. Angolul pedig fogalmam sem volt, hogy miről beszélnek. De szét kellett válogatni az anyagot, és széthordani a tervező részlegeknek. A gépészetnek a gépészeti, a villamos mérnököknek az elektromotoros részeket - ha már szerepelt az electric a szövegben, akkor tudtam, hogy az már ide tartozik, és a konkrétan vízzel foglalkozó részeket meg ugye azoknak, akik ehhez értettek. Mikor ezt a bonyolult tevékenységet megcsináltam, akkor kísérő levéllel elvittem egy emelettel feljebb vagy lejjebb, sőt volt külső cég is, oda meg elpostáztuk a rájuk vonatkozó részeket. 

Azért nehogy bárki azt higgye ezzel véget is ért a megterhelő munkánk. Ugyanis a mérnököktől visszaérkező anyagokat be kellett árazni. Ne ijedjetek meg, nem nekünk. Így szépen írtunk egy újabb kísérő levelet és elvittük az egész hatalmas paksamétát az árazóknak, természetesen megadva a pontos időt, amikorra visszavártuk az egész anyagot. Úgy kellett kalkulálni, hogy még tőlünk majd tovább megy a központba és az ottani külker. osztály állítja össze véglegesre a tender anyagot és a végén annak nagyon pontos időben meg kell érkeznie a tender kiírójához is.

Szóval hogy ne legyen annyira egyszerű az életünk, az árazókat szinte naponta hívtuk telefonon, vagy mentünk fel hozzájuk személyesen, hogy hol tartanak. Nem örültek nekünk. 

És akkor egyszer csak megjött onnan is minden. Ekkor már megvoltak a mérnöki anyagok, az ár, mehetett a központi külker. irodába az egész több ezer oldalas paksaméta, hogy be tudják nyújtani a pályázatot.

Talán megértitek, ha mindig azt mondtuk magunkról az osztályon, ahol egyébként csak diplomás mérnökök és én mint egyetlen diplomás közgazdász dolgoztam, szóval postázónak hívtuk magunkat. Hiszen valójában a világon semmi érdemi munkát nem végeztünk. 

De azért mégis jó volt ez valamire. Igen, igen, mert olykor lehetett utazni a tender beadásokra. Hova? Hát persze, hogy Egyiptomba.

Mondjuk ezek nem voltak könnyű utak, mert mindig hétvégére estek, és csak 3 naposak voltak, amit végig kellett dolgozniuk az utazóknak, de ettől még élveztem volna én is, ha sikerül egyre kijutnom. 

Na most gondolja mindenki, hogy ezek szerint el sem jutott oda, akkor mit akar mesélni Egyiptomról?

És tényleg! Már szinte a repülőjegyem is megvolt egy ilyen útra, amikor beteg lett a lányom, és nem tudtam őt itt hagyni. (Nem kell bocsánatot kérned Kicsim! <3) Így tenderbeadásra sajnos nem jutottam ki. Később pedig már azért nem, mert akkor szanálták az egész Ganz-MÁVAG-t, és utána nem sokára ki is léptem.

Na de kérem szépen, mert jól dolgoztunk, volt, hogy meg is nyertünk egy-egy pályázatot. És az egyik ilyen megnyert pályázat teljes lebonyolítását rám bízták. Máig nem tudom kinek született meg ez a képtelen ötlet a fejében, mert hogy továbbra sem volt halvány lila segédfogalmam sem egy-egy szivattyú telepről, ezért arról sem, hogy miket kell hozzá legyártani, kivinni, és majd ott kint összeszerelni, mégis rám bízták ezt a jelentős munkát. Sosem felejtem el a telep nevét, Wadi el Saida. Akkoriban a világból ki lehetett kergetni vele, mert tudtam hogy nem tudok semmit erről az egészről, mégis tőlem várják el, hogy összefogjam, megszervezzem és megépüljön a telep, ami ha jól emlékszem négy vagy hat turbinával lett volna felszerelve. Állandóan tárgyalásokra jártam, ahol a mérnökök olyan dolgokról beszéltek, hogy akár kínaiul is mondhatták volna, akkor sem értettem volna belőle kevesebbet. De azért lelkesen jegyzeteltem, amit aztán felolvastam a főnökömnek, akit nem annyira hozott lázba amit tőlem hallott.

Na de egy szónak is száz a vége, folyt a végleges tervezés, megtörténtek az előkészületek a gyártásra, és egyszer csak szóltak, hogy hétvégén indulok Egyiptomba, a megrendelőhöz, akik szeretnék áttárgyalni a dolgokat velünk. És igen. Ekkor sikerült elutaznom is. Köszi lánykám, hogy nem lettél ismét beteg. :)

Nyolc napot tartózkodtunk kint. És mielőtt elmesélem az egészet, még annyit, hogy ezzel a teleppel amúgy nagyon sokat kellett volna utaznom, még magára a helyszínre is, ki a sivatagba, de mert közben egy baleset okán sínbe került a lábam és hat hétig nem dolgoztam, elvették tőlem a munkát, és többet nem küldtek el Afrikába. Pedig megépült a szivattyútelep és talán azóta is rendben működik.

Szóval Egyiptom. Kezdem az utazással. MALÉV géppel mentünk, mégpedig larnacai tranzittal. Larnacán sötét éjjel volt, amikor megérkeztünk. Aki csak odáig ment, azokat kiszállították, nekünk mondták, hogy maradjunk a gépen. 

Én voltam az egyetlen nő, és három férfi kollégám jött velem. Egyik közülük nagyjából velem egykorú volt, így vele követtünk el csibészségeket. Nem, nem kell semmi rosszra gondolni. Mesélem. Az egyik rögtön ott Larnacában az volt, hogy mi bizony kiszálltunk a gépből, és szépen sétáltunk körülötte. November volt itthon, hideg, esős idő, ott meg kellemes langymeleg még éjjel is. Naná, hogy vágytunk a friss levegőre. 

Ha jól emlékszem pont előttünk pár héttel volt ott egy túszdráma, gépeltérítéssel. Így természetesen a gépet fegyveres katonák őrizték. Mi meg nagy lelkinyugalommal bújtunk át a szárnyak alatt, hogy a másik oldalról is szemrevételezzük a masinát. A katonák nem díjazták az ötletet, nagyon gyorsan vissza zavartak minket a gépre. 

Aztán lassan megérkeztek az újabb utasok is, és a mi vasmadarunk is felröppent hogy elvigyen minket Cairóba.

Nem tudom hogy mennyi ideig tartott az út, de valamikor hajnalban érkeztünk meg Afrika fölé, és aztán repültünk be az egyiptomi légtérbe, Cairó fölé. Kedves utastársam rutinos Egyiptom járó volt, mert hogy ő többször is járt már ott ilyen munkák okán, és szépen bekopogott velem a cockpit-be és megkérte a pilótákat, hogy engedjenek be minket. Akkor ez még szinte természetes volt, hogy akik először repültek, vagy gyerekek megnézhették milyen is az ottani világ. Minket is beengedtek. Ott ülhettem a navigációs tiszt mellett, és csodálhattam az elém táruló éjszakai Cairó panorámáját. Nagyon, nagyon szép volt és örök emlék marad.

Természetesen a leszálláskor már el kellett hagyjuk a fülkét.

Jaj, jaj, elfelejtettem egy fontos dolgot. Még Ferihegyen a tranzitban be kellett szereznünk a fertőtlenítő célú whiskyt, és hasonló erős ám tiszta italokat. Szóval ezek ott lapultak a bőröndjeinkben.

Akkor vízum kellett ahhoz, hogy belépjünk Egyiptom területére. Ezt a vízumot nem kellett előre megkérni, hanem ott a reptéren bírálták el, és adták meg. Nyugtattak a többiek, hogy nincs gond, mindig mindenkinek megadják, de azért volt egy kis zabszem effektus. Ám valóban, pár perc elteltével belenyomták a szépséges vízumot az útlevelembe, majd pecsételtek és máris Egyiptomban voltam.

Nem taxi jött értünk, vagy igen, nem is tudom, de állandó sofőr volt onnantól. Ő vitt minket a szállodába a reptérről és minden nap ő hurcolt minket a tárgyalásokra és haza. A kollégáim ismerték már, és a sóhajuk, amikor meglátták kicsit ijesztően hangzott. Szerényen annyit mondtak, hogy ne aggódjak, majd meglátom. Megláttam. Mint egy őrült úgy vezetett a mi drága sofőrünk. De elég gyorsan rájöttem, hogy ott ezzel nincs egyedül.

A hajnali érkezés ellenére még aludni készültünk. Elhelyezkedtünk a szobáinkban, és szerettem volna fürdeni egyet, de meleg víz semmi módon nem akart a csapból jönni. Így hát telefon a recepcióra, felküldtek valakit, valami eredménye lett a dolognak, de nem volt az igazi. Másnap újra játszottuk, de azért valahogy sikerült lemosni az út porát és végre álomra hajtani a fejem. Fáradt voltam, eltelt szinte az egész éjszaka már, szóval ideje lett volna az alvásnak.

A szállodánk közvetlenül a Nílus partján volt és a város közepén. Életemben először jártam Európán kívül, és először jártam egy teljesen más kultúrában élő országban. Traumatikus hatással volt rám. Az éjszaka ott épp olyan zajos volt, mint a nappal. Megállás nélkül hallottam az autók bőgését, a folyamatos dudálást, kiabálást. Már sírni tudtam volna a fáradtságtól, de a zajtól szinte képtelen voltam elaludni. Akkor ott úgy éreztem belehalok, ha minden éjszaka így fog eltelni. Nem sikerült sokat aludnom, ez kissé megnehezítette a másnapi felkelést, de szerencsére kértem ébresztőt és így legalább nem aludtam el.

Reggelit a szállodában kaptunk, ez hozzá tartozott a szálláshoz. Remek svédasztalos reggelik voltak. Én lecsaptam a lágy tojásra, amitől kicsit óvtak a fiúk, mondván sok csúnya betegség van arra, nem biztos, hogy tojást kellene ennem. Viszont a kollégám friss salátákat evett. Itthon erre is azt mondták, bármit csak azt ne. De ő simán rámolta minden nap a tányérjára és nem lett tőle semmi baja, ahogy nekem sem a tojástól.

Reggeli után megérkezett a sofőrünk. Nappali világosságnál konkrétan életveszélyben éreztem magam vele egy autóban. A forgalom az valami olyan elképesztően zsúfolt volt, és annyira szabálytalanul, össze-visszahaladt minden kerekekkel rendelkező jármű, hogy az teljes döbbenet volt. Minden autó össze volt törve, de legalább is megkarcolva. Soha senki nem indexelt, se sávváltásnál, se kanyarodásnál, se ha járda mellé állt, SOHA! Ellenben folyamatosan nyomta mindenki a dudát, ezzel jelezve, hogy ő most épp merre akar menni. A saját hangomat nem hallottam abban az iszonyú hangzavarban. És ez zajlott éjjel is, ezért nem tudtam elaludni.

Sofőrünk javára kell írnom, hogy egyben leszállított minket a minisztériumhoz, ahol a tárgyalások zajlottak. Igazi szoc.reál épületet tessék elképzelni mindenféle cicoma nélkül. Se egy szőnyeg, se semmi. Üres, hosszú folyosók, minden ízlést nélkülöző tárgyalók. 

Kaptunk rengeteg teát, így hamarosan meg kellett találjam a mellékhelyiséget is. Nem lehetett annyira szörnyű, mert semmi emlékem nincs róla.

A tárgyalásokon hála az égnek nekem nem igen kellett megszólalnom, a mérnök fiúk vitték a prímet. Én jegyzetelgettem, ha nagyon szükségét éreztem, de leginkább csak ültem ott és mosolyogtam. Minden olyan perc élvezetet nyújtott, amikor nem szivattyúkról, turbinákról, csapószelepekről volt szó. 

Így került szóba az egyik ottani mérnöklány is. Mi magunk között csak Zsákbamacskának hívtuk. Olyan szigorú csadorban volt, hogy még a szemét sem láttuk, az előtt is fátyol volt. Kedves és okos lány volt egyébként. De roppant furcsa úgy tárgyalni valakivel, hogy a kezén kívül semmit nem lát belőle az ember. Ehhez képest én a fél lábszárig érő szoknyámban és a tényleg épp csak kivágott felsőimben úgy néztem ott ki, mintha a Moulin Rouge-ból engedtek volna ki. 

Róla kérdeztük meg a főnökét. Már eleve azt, hogy tudott mérnöki diplomát szerezni? Hogy vizsgázott? Honnan tudták, hogy ő vizsgázik? Hogy került felvételre hozzájuk? Ő látta már őt az igazi mivoltában?

Amennyire emlékszem a válasz az volt, hogy az egyetemen vizsga közben nem viselhettek fátylat a lányok. Nyilván elkülönülve írták a dolgozatokat a fiúktól. Meg az, hogy a barátja lánya, ezért vették őt fel oda. És hogy nem, soha nem látta még őt és nem is fogja. De okos lány, és jó hasznát veszik.

Nos, valóban. Zsákbamacska tényleg kedves volt és okos. Simán tárgyalt a férfi mérnök kollégáimmal, és amennyit én értettem az egészből abszolút ott volt a szeren.

Aztán szóba került még ez az őrült forgalom is, és hogy rengeteg a baleset, de szerencsére mivel roppant lassú a forgalom, ezért nem olyan nagyon súlyosak ezek a szerencsétlenségek. Viszont nincs egyetlen épp autó sem a városban.

Az is szóba került, hogy épp akkortájt Trabantokat állítottak ki a városban és hogy milyen óriási érdeklődést keltett ez a csodajármű az egyiptomiakban. 

Ekkor még 1987-t írtunk, tehát nálunk a Trabant még teljesen elfogadott és megbecsült közlekedési eszköz volt.

Gondolom a megbeszélések előbbre vitték az egész projektet, de engem ez annyira nem hozott lázba. Viszont amin első nap nagyon meglepődtünk, később azonban roppant mód élveztünk, az az volt, hogy pl. Zsákbamacska úgy fél kettő körül szőrén szálán eltűnt, felszívódott. És láthatóan a főnök is készülődött. Persze megkérdeztük, hogy mi történik? Hova lett a kollegina? Ekkor derült ki, hogy a munkaidő pontban kettőig, igen, igen, jól láttátok, kettőig tart, reggel nyolctól, és a busz szinte azonnal kettőkor indul, és Zsákbamacska azért lépett le, hogy elérje a buszt, mert több viszont nem megy. 

Hazudnék, ha azt mondanám zavart minket a tény, hogy minden nap kettőkor végzünk, különösen, hogy azért mi csak kilenc után értünk oda.

Így bizony bőséggel volt időnk arra, hogy kicsit ismerkedjünk a várossal.

Nem volt idegenvezetőnk, csak a kollégáim voltak, akik már jártak ott párszor. Illetve a Ganz állandó kiküldöttje volt még olyan kedves, hogy messzebbre elvitt minket. Így én nem tudok és nem láttam olyan dolgokat, amik egy vezetett túrán jutnak osztályrészéül a turistáknak. De azzal, hogy ott élő kolléga kalauzolt minket, és mi magunk mentünk nézelődni, talán kicsit sikerült a paraván mögül is meglátnunk valamit az ottani világból.

Természetesen jártunk a legfőbb helyen is, a gízai piramisoknál. Ide a kollégánk vitt el autóval minket. Már az nagyon megdöbbentő volt, hogy szinte egybe épült addigra a piramisokkal a város. Épp csak kiértünk a város szélére a sivatagba és már ott is voltak. Aki látta már a valóságban ezt a három csodás piramist, az tudja, hogy milyen lenyűgözőek. 

Sok fotót csináltam, de sajnos mind dián vannak és még nem tudtam bescannelni őket.

Elképesztő a méretük, elképesztő, hogy abban az időben ilyen építményeket képesek voltak létrehozni és ami talán még különlegesebb érzést ad az embernek, tudni, hogy ezek a piramisok több ezer év óta állnak ott. Tudni azt, hogy itt fáraók aludták örök álmukat. Tudni, hogy ezer évekkel ezelőtt itt nyüzsgő élet volt, és olyan emberek, rabszolgák jöttek mentek, akikről mi már csak a történelem órákon hallunk. Szóval érezni 4-5000 évnyi múltat nagyon különleges dolog.

Tudom, hogy jártunk is az egyikben, mert be lehetett menni egy már feltárt és turistáknak is megnyitott területre. A falakon igaziban láthattuk a több ezer éves festményeket, hieroglifákat. Nem csak fényképeken, igaziban. 

Azt is elmesélte a kollégánk, hogy tilos felmászni a piramisokra, mert azért azóta a pár év mióta megépültek megviselte őket az idő, és gyakran előfordul, hogy hatalmas, több tonnás kövek is leesnek róluk. És mégis, a háromból a legrosszabb állapotban lévőn akkor is rengeteg ember mászott felfelé, vagy épp próbált lejutni róla, hiszen a lehullott legkülső burkolat alatt lépcsős szerkezetűek az építmények és azt hiszik a látogatók, hogy azon hipp-hopp felmászhatnak a tetejére is. A kollégánk sok tragikus balesetet emlegetett.

Majd természetesen minket is megkörnyékeztek a tevehajcsárok. Mindannyian felkerültünk a teve hátára, én is. És mivel én voltam az egyetlen nőnemű, bizony hirtelen futásnak eredt velem a teve és a gazdája is. Mi tagadás, eléggé megijedtem, de a kinti kollégánk azért gyorsan jobb belátásra bírta a hajcsárt, így hát sikerült lekerülnöm a teve hátáról és itt vagyok nektek ma is. Hogy milyen a hátán ülni? Erre annyira nem emlékszem. Elég furcsa, hogy mivel egyszerre lép az azonos oldali lábaival, ezért alaposan billeg rajta az ember. Simán tengeri betegséget lehet kapni. De leszállni még különlegesebb volt. A hajcsár szólt, hogy feküdjek egészen le a teve hátára. Nem értettem mit akar ez már megint tőlem. De aztán persze kiderült, hogy a saját érdekemben kellett így tennem, hiszen a teve először összecsukja a mellső lábait és csak utána a hátsókat, így bizony, ha nem dőlök hátra nagyon nagyot estem volna. 

És itt szereztem be az első igazi különleges emléket is. Persze vettem szokásos ajándékokat, de itt vettem meg a lányomnak ajándékba egy igazi szőrrel borított, és olyan németjuhász kutya méretű játék tevét. Számomra fura volt, hogy alkudozni kellett érte, de azért sikerült szerintem egész jó áron elhoznom a jószágot. Aztán, hogy mennyi tréfálkozásra adott még okot, és milyen nehézségeket okozott a teve haza érkezése, arról majd legközelebb mesélek. Mint ahogy a további emlékekről is, mert még szép helyeken jártunk.