Lassan azért elbúcsúzunk Egyiptomtól, de ma még kicsit sétálunk Cairóban

Nem is gondoltam, hogy ilyen sok és hosszú leírás fog születni a cairói emlékekből. De ma már ígérem befejezem.

Ott tartottam, hogy láttunk mindent, ami híres, ami fontos, és amire időnk volt. De persze a nyolc nap alatt volt alkalmam más, talán úgy mondanám, mindennapi dolgokkal is találkozni.

Azzal kezdtem, hogy az első éjszaka és még másnap is a forgalom teljesen mellbevágó hatással volt rám. De meg lehet szokni ezt is. Nekem nagyjából három napba telt, és már nem zavart az állandó dudálás, a folyamként hömpölygő autók és mopedek áradata, és a rengeteg ember az utcákon. Sőt, kifejezetten élveztem, és tetszett, hogy ilyen nyüzsgő, ilyen élettel teli a város. Bizony, még arról is ábrándoztam, hogy milyen klassz lenne kikerülni oda pár évre kiküldöttként. Emlékeztek, írtam már, hogy mindig arra vágytam, hogy élhessek külföldön. Természetesen ez sem jött össze. 

De mire haza kellett jönnünk, azt kell mondanom, már imádtam azt az életet, aminek ott csak egészen picit részese lehetettem. Jó pár napba beletelt, mire visszalassultam az itthon élethez.

Az első napok halálfélelme után, már a kocsiban sem rettegtem autóversenyzőként száguldozó sofőrünk mellett. Így út közben vettem a bátorságot, és nézegettem a várost, a városban zajló életet. Érdekes dolgokat láttam.

Az egyik amivel sokáig nem tudtam mit kezdeni, az valami elég méretes lila valami volt, ami egyes üzletek előtt lógott. Néhány nap után megérdeklődtem, hogy mi a csuda az?

Hús volt, beáztatva hipermangánba. Igen, azzal tartották távol tőlük a legyeket. És ezek a novemberi 25-27 fokban simán ott lógtak az üzletek előtt. 

A másik, nagyon sok helyen láttam egy fémrudat, koszos, szakadt felmosóronggyal körültekerve, és mögötte grillező fénylett. Erről sem volt elképzelésem sem, hogy mi lehet. Az ember meg úgy tanul, hogy kérdez, hát ezt is megkérdeztem. Ez volt az azóta már itthon is megismert gyros, bár szerintem ott kebabnak hívták.

Ezekből nem kóstoltam sehol. Nem mertem volna. Persze ebédelni nekünk is kellett, így általában az akkor még itthon szintén nem ismert KFC-be jártunk. Ott volt csirke. Igaz, bőröstől, amit én lecincáltam a húsról, de mégis, csirke volt, felismerhető, és bíztunk a KFC minőségi előírásaiban is. 

Egy alkalommal vendégségbe is meghívtak minket. A kiküldött pár a szigeten lakott. Az ott Cairo előkelő negyede. Egy szép lakást béreltek nekik. Azt hiszem először talán csak két évre mentek, de akkor már régebben ott voltak, mert meghosszabbították a kiküldetésüket és ők örömmel fogadták. Megértem. Még kisbabájuk is volt. És minden gond nélkül éltek, vásároltak, étkeztek kint. 

Megkérdeztem, hogy pl. mi a helyzet a vízzel, mert az ugye mindig mindenhol gond lehet, és mi is csak üdítőket, palackos vizet ittunk. De azt mondta a fiatalasszony, hogy ő simán megissza a csapvizet és semmi baja nincs tőle. Szóval igen, simán lehet alkalmazkodni és meg lehet szokni ezeket a dolgokat. Őt pl. a lila húsok sem zavarták. :)

Az ebédhez kaptunk egy nagyon finom köretnek vagy nem is tudom minek valót. A világ legegyszerűbb dolga, de nekem nagyon-nagyon ízlett, és bevallom azóta én is szoktam csinálni, és a mai napig imádom, de másoknak is szokott ízleni. Így most egy pár soros recept következik:

- végy legalább 1 kg sárgarépát, hámozás után a kis lyukú reszelőn reszeld le - ez a legutálatosabb az egészben

- keverd össze a reszelt répát majonézzel - vigyázz, a répa enged egy kis levet, különösen ha még állni is hagyod, ezért nem kell bele sok majonéz, és egyébként már készen is van.

Amennyiben sikerül amúgy is jó ízű sárgarépát kapni, akkor különösen pazar íze lesz az egésznek. Aki még nem ismerte, próbálja ki! Nagyon finom. És nem, semmiféle fűszert nem teszek bele. A répa és a majonéz együtt adja az ízét.

Na, mi történt még velem? 

Egyik este esküvő volt a szállodában, ahol laktunk. Mi vacsora után ejtőztünk éppen a lobbyban, sós mogyorót rágcsálva és a szokásos gyenge söröcskénket kortyolgatva, amikor zenére lettünk figyelmesek. Az emeleti ívelt lépcsőn indult meg lefelé egy hastáncosnő, és az ő táncát kísérte a zene. Fantasztikusan táncolt a hölgy, és számomra meglepő volt már az is, hogy nem volt igazán fiatal. Szerintem akár jó negyvenes is lehetett. Csodás ruhája volt, és igazi élvezet volt végignézni a táncát. 

Ami megint csak meglepő volt számomra, hogy egy muszlim esküvőn hastáncosnő is fellép. 

De nem ismertem és azóta sem ismerem igazából azt a kultúrát, így végül is belefért.

Természetesen eljártunk a környékre, ami a központ volt, vásárolgatni délutánonként. Elképesztően jó minőségű és különleges gyerekjátékokat tudtam vásárolni egészen kicsi boltocskákban. Nem is tudom, hogy hoztam haza, de jutott belőle azonnali ajándék, karácsonyi ajándék és még talán a februári szülinapra is eltettem belőle a lányomnak. És közben ezek elég nagy dobozokban voltak. Ja és a tevéről se felejtkezzünk meg. 

E mellett vásároltunk ennivalókat is. Egyrészt mogyorót. Mogyorót mindig minden kiküldött hozott legalább egy kilót a kollégáknak. Ezt mi is megvettük. Vettem kesudiót, amit nagyon szeretek, de itthon akkor még nem is lehetett kapni, ma meg arany árban van. 

És indulás előtti napon elmentünk gyümölcsöt is vásárolni. Mandarint, ami olyan fantasztikusan finom volt, hogy azóta sem ettem olyat. Ja, és a méretük? Hát jó férfi ökölnyi, és nem ezek a pingpong labda méretűek, amit itthon manapság is árulnak. Pár kiló ebből is került a bőröndbe. Tényleg, akkoriban vajon nem volt súlykorlátozás? 

No és banánt is akartam venni. Ez kalandos volt. Rengeteg helyen volt kiakasztva üzletek elé banán fürtökben. Mi igyekeztünk kevésbé érettet keresni, hogy kibírja a haza utat. Így történt, hogy betévedtünk a főutakról egy mellékutcába. Kolléga egy idő után mondta, hogy lehetőleg húzódjak minél közelebb hozzá, mert elég gyanús népek voltak arra, és európai egy lélek sem. Végre megláttunk egy kirakatban zöldesebb banánt. Nagy lelkesen oda mentünk, hogy abból szeretnénk venni. Ám az eladó azonnal le akarta turmixolni és képtelenek voltunk megértetni vele, hogy nem, nem banán turmixot kérünk, hanem egy egész fürt banánt, amit egyben szeretnénk elvinni. Így tovább álltunk. Nem sokkal messzebb ismét találtunk üzletet, előtte függő banánfürtökkel. Elmondtuk mit akarunk, mire az eladó előkapott egy hatalmas machete-t, bár ott nyilván másképp hívják. Bennünk megállt az ütő, elmondtuk magunkban az utolsó imáinkat is, gondolván, ennyi volt rövidke életünknek. Aztán a pasi egyetlen nyisszantással levágott egy fürt banánt, megkérdezte, hogy elég lesz e, mi meg megkönnyebbülve bólintottunk, és utána a lehető legsürgősebben elhagytuk a mellékutcát.

Említettem még, hogy kiutazáskor mindenki vásárolt fertőtlenítési célzattal alkoholt. Nem is tudom, hogy engedték be az országba, de ezek szerint nem vették ezt nagyon komolyan, vagy az is lehet, hogy nem is volt tilos bevinni. Vissza viszont nem hoztuk. Mert egy része elment ajándékba a kiküldötteknek. A maradékot pedig esténként elkóstolgattuk, mondván a fertőtlenítés sosem árt.

Még volt egy dolog, ami örökre bevésődött a fejembe. Amikor sétáltunk a belvárosban, sokszor volt rá késztetésünk, hogy beüljünk valahova egy kávéra, vagy üdítőre. De szinte csak olyan presszókkal találkoztunk, ami igazából valami ópium barlang volt. Mindegyik tele volt, csak férfiak ültek mindegyikben, szájukban a vízipipa csutorájával, és teljes kábulatban szívták és bambultak maguk elé. Tudom, hogy manapság a fiatalok körében különösen nagy divat a vízipipa, de ezekben ott, egészen biztosan valami kábítószer volt, és nem csak valami illatos akármi, amit manapság tesznek ezekbe a pipákba. Egyetlen egy ember sem volt ezek között, aki tiszta szemmel nézett volna ki a fejéből. Nagyon furcsa látvány volt.

És ezzel nagyjából el is értünk a kirándulás végére. Hátra volt még a haza utazás. Cairóból Zürichbe repültünk Lufthansa géppel. Igen, jóval nagyobb volt, talán valamelyik Airbus, és nem TU akárhányas. Komoly kiszolgálás is volt. Enni-inni kaptunk nagyon sok finomságot. Kaptunk egy komplett neszesszert, benne fogkrém, fogkefe, kisfésű és egyéb tisztálkodásra alkalmas dolgokkal. Hosszú évekig használtam még utána is ezt a neszesszert. A stewardessek mindennel kiszolgáltak minket. Egyetlen dolog hibádzott. A mosoly. Én ennyi ronda és kőmerev arcú nőt még soha nem láttam, mint a Lufthansa stewardess-i. 

Zürichben sietnünk kellett, hogy elérjük a Malév aprócska gépét, de amikor megláttuk a mosolygós, kedves magyar stewikat, teljesen kivirultunk. Óriási volt a különbség, és bizony ezt elmondtuk nekik is, hogy lehet a Lufthansa sokkal gazdagabb, kényelmesebb, nagyobb gépei vannak, gazdagabb a fedélzeti ellátás, de a Malév stewik mosolyával egyik sem ért fel.

Végül a legutolsó történet. A teve. Amit a piramisoknál vettem. Mondtam, jó méretes németjuhász kutya nagyságú volt, és teljesen merev testtel és lábbal. Szóval nem pihe-puha plüss állatka volt. Így amikor csomagoltam, és sikeresen elástam a bőröndömbe minden doboz játékot, emléktárgyat, gyümölcsöt és persze a saját holmijaimat, akkor még ott maradt a teve, akit nem lehetett behajtogatni a bőröndbe. Eléggé kétségbe is estem, hogy ezzel most mi lesz, és hogy ott biztosan nem hagyom, hiszen nem is volt olcsó, meg egyébként is. Így hát egyik kezemben a bőrönd, nem, akkor még nem gurultak, cipelni kellett, a másikban ugye a nők számára elengedhetetlen retikül, és a hónom alatt a teve. Ja, a bőröndbe ráadásul úgy kellett csomagolni, hogy a nyári melegből majd tudjak visszaöltözni a télbe, és ehhez ne kelljen az egész bőröndöt kirámolni, és vissza.

Na de, jött a teve a hónom alatt, kollégáim nem kis örömére. Természetesen sokszor elhangzott a poén, hogy remélik, nem lesz tengeri beteg a gépen, és bírni fogja a repülést. Megérdeklődték, hogy adtam e neki deadelont, vagy esetleg egy kupica töményet, már ha félne a repüléstől. 

Vizuális olvasóimnak mondom. Képzeljétek el, ahogy ültök a tranzitban és a széketek mellett ott áll a teve. Talán nem meglepő, ha azt mondom, hogy csak mindenki megnézte és mosolygott egy sort.

Aztán eljött a beszállás ideje, és mi mentünk fel a gépre. A teve és én. Aki már repült, az tudja, hogy mindent el kell rakni a fejünk fölötti csomagtartóba, vagy a székünk alá. Na a teve lábai kilógtak a csomagtartóból, egyszerűen nem lehetett lezárni. Így ott nem maradhatott. A terpeszben álló lábai miatt nem lehetett begyömöszölni az ülések alá sem. De kirakni sem lehetett a gépből, mert nem.

Így esett, hogy a teve az ülések közötti folyosókon álldogálva érkezett meg Cairóból Zürichen át Budapestre, mindenki legnagyobb örömére. 

De megérte a harcot, mert a kislányom tevegelt is rajta, hiszen olyan nagy és erős jószág volt. Aztán sajnos az enyészeté lett, mert a szőre kihullott, és olyan állapotba került, hogy nem lett volna érdemes rendbe hozatni. Béke poraira!

Nos, ezeket az emlékeket őrzöm erről az utazásról. Sajnos többé nem volt alkalmam oda utazni, mert ahogy mondtam a Ganz-MÁVAG-t szanálták, a mi osztályunkat felszámolták, beolvasztottak minket a központi külker. irodába, de ott így nem kicsit lettünk sokan. Ezért hát új munkahely után néztem, és a következő tavaszon ki is léptem. 

Azonban a Wadi el Saida vízmű telep felépült. Rákerestem most amíg írtam, és bár semmi részletet nem találtam már, de annyit igen, hogy a 90-s évek elején megcsinálták. Talán azóta is működik. Érdekes lenne, ha eljuthatnék oda, és úgy nézhetnék rá, hogy egy egészen kicsi szerepem nekem is volt abban, hogy áramot termeljen a sivatagban. 

Akkor ma Egyiptomba utazunk - velem jöttök?

Legutóbb kicsit elkalandoztunk az utazásaimtól, és még inkább attól, hogy ez az egész blog azért indult, hogy promotáljam a könyvemet. Szép lassan valamiféle memoárrá nőtte ki magát, leginkább utazási kalandokkal fűszerezve. 

Azt hiszem az már kiderült, hogy mindig szerettem utazni, mindig különleges élményt adott számomra. Mostanában szoktam azt mondani, hogy pályát tévesztettem, valami olyan meló kellett volna, ahol fizetnek azért, hogy utazok és aztán mesélek róla. De közgazdász lettem, és nem a sokat utazós fajta. Ám, ahogy most visszatekintek és írok az utazásaimról, be kell lássam, hogy bár nem jutottam el sok országba, nem jutottam el a világ távoli helyeire, pedig mennyire vágytam rá, de azért ahova eljutottam onnan mindig maradandó élményekkel tértem haza, és most nagyon jól esik felidézni ezeket. Lehet ezeket is könyvbe kellene gyűjtenem?

Na de megígértem, hogy elutazunk Egyiptomba és akkor megyünk is.

A lányom születése után nem mentem vissza a MASPED-hez dolgozni. Oka volt. Megsértődtem. 1981 őszétől dolgoztam ott, és talán két évvel később engedélyt kértem - igen, akkor még kellett ilyet is - hogy tovább tanulhassak az egyetemen, posztgraduális képzésben, és nem adták meg az engedélyt. Azt mondták tanuljak előbb ott a munkahelyemen, és majd később kérjek újra engedélyt. És ez akkor nagyon bántott. Még nem volt gyerekem, a férjem vidéken dolgozott, bőven lett volna időm tanulni. Így aztán, mikor megszületett a kislányom, akkor vágtam bele a tovább tanulásba, ahhoz nem kellett engedélyt kérjek, hogy GYED mellett tanuljak. És sértettségem okán határozottan eldöntöttem, hogy nem megyek vissza oda dolgozni. Így esett, hogy 1986 őszén a Ganz-MÁVAG Gépgyárának dolgozója lettem. Mégpedig a külkereskedelmi osztály üzletkötőjeként. Rendkívül bonyolult feladatom volt. Tenderkiírásokat kaptunk szivattyútelepekre. Több száz vagy akár ezer oldal is volt egy-egy ilyen, természetesen angolul. Az angol tudásom még akkor is meglehetősen passzív volt, bár ez nem jelentett önmagában gondot, hiszen írott anyagot kellett átsilabizálni. Na de a gépészeti és vízügyi szakszavak magyarul is kérdőjeleket okoztak az agyamban. Angolul pedig fogalmam sem volt, hogy miről beszélnek. De szét kellett válogatni az anyagot, és széthordani a tervező részlegeknek. A gépészetnek a gépészeti, a villamos mérnököknek az elektromotoros részeket - ha már szerepelt az electric a szövegben, akkor tudtam, hogy az már ide tartozik, és a konkrétan vízzel foglalkozó részeket meg ugye azoknak, akik ehhez értettek. Mikor ezt a bonyolult tevékenységet megcsináltam, akkor kísérő levéllel elvittem egy emelettel feljebb vagy lejjebb, sőt volt külső cég is, oda meg elpostáztuk a rájuk vonatkozó részeket. 

Azért nehogy bárki azt higgye ezzel véget is ért a megterhelő munkánk. Ugyanis a mérnököktől visszaérkező anyagokat be kellett árazni. Ne ijedjetek meg, nem nekünk. Így szépen írtunk egy újabb kísérő levelet és elvittük az egész hatalmas paksamétát az árazóknak, természetesen megadva a pontos időt, amikorra visszavártuk az egész anyagot. Úgy kellett kalkulálni, hogy még tőlünk majd tovább megy a központba és az ottani külker. osztály állítja össze véglegesre a tender anyagot és a végén annak nagyon pontos időben meg kell érkeznie a tender kiírójához is.

Szóval hogy ne legyen annyira egyszerű az életünk, az árazókat szinte naponta hívtuk telefonon, vagy mentünk fel hozzájuk személyesen, hogy hol tartanak. Nem örültek nekünk. 

És akkor egyszer csak megjött onnan is minden. Ekkor már megvoltak a mérnöki anyagok, az ár, mehetett a központi külker. irodába az egész több ezer oldalas paksaméta, hogy be tudják nyújtani a pályázatot.

Talán megértitek, ha mindig azt mondtuk magunkról az osztályon, ahol egyébként csak diplomás mérnökök és én mint egyetlen diplomás közgazdász dolgoztam, szóval postázónak hívtuk magunkat. Hiszen valójában a világon semmi érdemi munkát nem végeztünk. 

De azért mégis jó volt ez valamire. Igen, igen, mert olykor lehetett utazni a tender beadásokra. Hova? Hát persze, hogy Egyiptomba.

Mondjuk ezek nem voltak könnyű utak, mert mindig hétvégére estek, és csak 3 naposak voltak, amit végig kellett dolgozniuk az utazóknak, de ettől még élveztem volna én is, ha sikerül egyre kijutnom. 

Na most gondolja mindenki, hogy ezek szerint el sem jutott oda, akkor mit akar mesélni Egyiptomról?

És tényleg! Már szinte a repülőjegyem is megvolt egy ilyen útra, amikor beteg lett a lányom, és nem tudtam őt itt hagyni. (Nem kell bocsánatot kérned Kicsim! <3) Így tenderbeadásra sajnos nem jutottam ki. Később pedig már azért nem, mert akkor szanálták az egész Ganz-MÁVAG-t, és utána nem sokára ki is léptem.

Na de kérem szépen, mert jól dolgoztunk, volt, hogy meg is nyertünk egy-egy pályázatot. És az egyik ilyen megnyert pályázat teljes lebonyolítását rám bízták. Máig nem tudom kinek született meg ez a képtelen ötlet a fejében, mert hogy továbbra sem volt halvány lila segédfogalmam sem egy-egy szivattyú telepről, ezért arról sem, hogy miket kell hozzá legyártani, kivinni, és majd ott kint összeszerelni, mégis rám bízták ezt a jelentős munkát. Sosem felejtem el a telep nevét, Wadi el Saida. Akkoriban a világból ki lehetett kergetni vele, mert tudtam hogy nem tudok semmit erről az egészről, mégis tőlem várják el, hogy összefogjam, megszervezzem és megépüljön a telep, ami ha jól emlékszem négy vagy hat turbinával lett volna felszerelve. Állandóan tárgyalásokra jártam, ahol a mérnökök olyan dolgokról beszéltek, hogy akár kínaiul is mondhatták volna, akkor sem értettem volna belőle kevesebbet. De azért lelkesen jegyzeteltem, amit aztán felolvastam a főnökömnek, akit nem annyira hozott lázba amit tőlem hallott.

Na de egy szónak is száz a vége, folyt a végleges tervezés, megtörténtek az előkészületek a gyártásra, és egyszer csak szóltak, hogy hétvégén indulok Egyiptomba, a megrendelőhöz, akik szeretnék áttárgyalni a dolgokat velünk. És igen. Ekkor sikerült elutaznom is. Köszi lánykám, hogy nem lettél ismét beteg. :)

Nyolc napot tartózkodtunk kint. És mielőtt elmesélem az egészet, még annyit, hogy ezzel a teleppel amúgy nagyon sokat kellett volna utaznom, még magára a helyszínre is, ki a sivatagba, de mert közben egy baleset okán sínbe került a lábam és hat hétig nem dolgoztam, elvették tőlem a munkát, és többet nem küldtek el Afrikába. Pedig megépült a szivattyútelep és talán azóta is rendben működik.

Szóval Egyiptom. Kezdem az utazással. MALÉV géppel mentünk, mégpedig larnacai tranzittal. Larnacán sötét éjjel volt, amikor megérkeztünk. Aki csak odáig ment, azokat kiszállították, nekünk mondták, hogy maradjunk a gépen. 

Én voltam az egyetlen nő, és három férfi kollégám jött velem. Egyik közülük nagyjából velem egykorú volt, így vele követtünk el csibészségeket. Nem, nem kell semmi rosszra gondolni. Mesélem. Az egyik rögtön ott Larnacában az volt, hogy mi bizony kiszálltunk a gépből, és szépen sétáltunk körülötte. November volt itthon, hideg, esős idő, ott meg kellemes langymeleg még éjjel is. Naná, hogy vágytunk a friss levegőre. 

Ha jól emlékszem pont előttünk pár héttel volt ott egy túszdráma, gépeltérítéssel. Így természetesen a gépet fegyveres katonák őrizték. Mi meg nagy lelkinyugalommal bújtunk át a szárnyak alatt, hogy a másik oldalról is szemrevételezzük a masinát. A katonák nem díjazták az ötletet, nagyon gyorsan vissza zavartak minket a gépre. 

Aztán lassan megérkeztek az újabb utasok is, és a mi vasmadarunk is felröppent hogy elvigyen minket Cairóba.

Nem tudom hogy mennyi ideig tartott az út, de valamikor hajnalban érkeztünk meg Afrika fölé, és aztán repültünk be az egyiptomi légtérbe, Cairó fölé. Kedves utastársam rutinos Egyiptom járó volt, mert hogy ő többször is járt már ott ilyen munkák okán, és szépen bekopogott velem a cockpit-be és megkérte a pilótákat, hogy engedjenek be minket. Akkor ez még szinte természetes volt, hogy akik először repültek, vagy gyerekek megnézhették milyen is az ottani világ. Minket is beengedtek. Ott ülhettem a navigációs tiszt mellett, és csodálhattam az elém táruló éjszakai Cairó panorámáját. Nagyon, nagyon szép volt és örök emlék marad.

Természetesen a leszálláskor már el kellett hagyjuk a fülkét.

Jaj, jaj, elfelejtettem egy fontos dolgot. Még Ferihegyen a tranzitban be kellett szereznünk a fertőtlenítő célú whiskyt, és hasonló erős ám tiszta italokat. Szóval ezek ott lapultak a bőröndjeinkben.

Akkor vízum kellett ahhoz, hogy belépjünk Egyiptom területére. Ezt a vízumot nem kellett előre megkérni, hanem ott a reptéren bírálták el, és adták meg. Nyugtattak a többiek, hogy nincs gond, mindig mindenkinek megadják, de azért volt egy kis zabszem effektus. Ám valóban, pár perc elteltével belenyomták a szépséges vízumot az útlevelembe, majd pecsételtek és máris Egyiptomban voltam.

Nem taxi jött értünk, vagy igen, nem is tudom, de állandó sofőr volt onnantól. Ő vitt minket a szállodába a reptérről és minden nap ő hurcolt minket a tárgyalásokra és haza. A kollégáim ismerték már, és a sóhajuk, amikor meglátták kicsit ijesztően hangzott. Szerényen annyit mondtak, hogy ne aggódjak, majd meglátom. Megláttam. Mint egy őrült úgy vezetett a mi drága sofőrünk. De elég gyorsan rájöttem, hogy ott ezzel nincs egyedül.

A hajnali érkezés ellenére még aludni készültünk. Elhelyezkedtünk a szobáinkban, és szerettem volna fürdeni egyet, de meleg víz semmi módon nem akart a csapból jönni. Így hát telefon a recepcióra, felküldtek valakit, valami eredménye lett a dolognak, de nem volt az igazi. Másnap újra játszottuk, de azért valahogy sikerült lemosni az út porát és végre álomra hajtani a fejem. Fáradt voltam, eltelt szinte az egész éjszaka már, szóval ideje lett volna az alvásnak.

A szállodánk közvetlenül a Nílus partján volt és a város közepén. Életemben először jártam Európán kívül, és először jártam egy teljesen más kultúrában élő országban. Traumatikus hatással volt rám. Az éjszaka ott épp olyan zajos volt, mint a nappal. Megállás nélkül hallottam az autók bőgését, a folyamatos dudálást, kiabálást. Már sírni tudtam volna a fáradtságtól, de a zajtól szinte képtelen voltam elaludni. Akkor ott úgy éreztem belehalok, ha minden éjszaka így fog eltelni. Nem sikerült sokat aludnom, ez kissé megnehezítette a másnapi felkelést, de szerencsére kértem ébresztőt és így legalább nem aludtam el.

Reggelit a szállodában kaptunk, ez hozzá tartozott a szálláshoz. Remek svédasztalos reggelik voltak. Én lecsaptam a lágy tojásra, amitől kicsit óvtak a fiúk, mondván sok csúnya betegség van arra, nem biztos, hogy tojást kellene ennem. Viszont a kollégám friss salátákat evett. Itthon erre is azt mondták, bármit csak azt ne. De ő simán rámolta minden nap a tányérjára és nem lett tőle semmi baja, ahogy nekem sem a tojástól.

Reggeli után megérkezett a sofőrünk. Nappali világosságnál konkrétan életveszélyben éreztem magam vele egy autóban. A forgalom az valami olyan elképesztően zsúfolt volt, és annyira szabálytalanul, össze-visszahaladt minden kerekekkel rendelkező jármű, hogy az teljes döbbenet volt. Minden autó össze volt törve, de legalább is megkarcolva. Soha senki nem indexelt, se sávváltásnál, se kanyarodásnál, se ha járda mellé állt, SOHA! Ellenben folyamatosan nyomta mindenki a dudát, ezzel jelezve, hogy ő most épp merre akar menni. A saját hangomat nem hallottam abban az iszonyú hangzavarban. És ez zajlott éjjel is, ezért nem tudtam elaludni.

Sofőrünk javára kell írnom, hogy egyben leszállított minket a minisztériumhoz, ahol a tárgyalások zajlottak. Igazi szoc.reál épületet tessék elképzelni mindenféle cicoma nélkül. Se egy szőnyeg, se semmi. Üres, hosszú folyosók, minden ízlést nélkülöző tárgyalók. 

Kaptunk rengeteg teát, így hamarosan meg kellett találjam a mellékhelyiséget is. Nem lehetett annyira szörnyű, mert semmi emlékem nincs róla.

A tárgyalásokon hála az égnek nekem nem igen kellett megszólalnom, a mérnök fiúk vitték a prímet. Én jegyzetelgettem, ha nagyon szükségét éreztem, de leginkább csak ültem ott és mosolyogtam. Minden olyan perc élvezetet nyújtott, amikor nem szivattyúkról, turbinákról, csapószelepekről volt szó. 

Így került szóba az egyik ottani mérnöklány is. Mi magunk között csak Zsákbamacskának hívtuk. Olyan szigorú csadorban volt, hogy még a szemét sem láttuk, az előtt is fátyol volt. Kedves és okos lány volt egyébként. De roppant furcsa úgy tárgyalni valakivel, hogy a kezén kívül semmit nem lát belőle az ember. Ehhez képest én a fél lábszárig érő szoknyámban és a tényleg épp csak kivágott felsőimben úgy néztem ott ki, mintha a Moulin Rouge-ból engedtek volna ki. 

Róla kérdeztük meg a főnökét. Már eleve azt, hogy tudott mérnöki diplomát szerezni? Hogy vizsgázott? Honnan tudták, hogy ő vizsgázik? Hogy került felvételre hozzájuk? Ő látta már őt az igazi mivoltában?

Amennyire emlékszem a válasz az volt, hogy az egyetemen vizsga közben nem viselhettek fátylat a lányok. Nyilván elkülönülve írták a dolgozatokat a fiúktól. Meg az, hogy a barátja lánya, ezért vették őt fel oda. És hogy nem, soha nem látta még őt és nem is fogja. De okos lány, és jó hasznát veszik.

Nos, valóban. Zsákbamacska tényleg kedves volt és okos. Simán tárgyalt a férfi mérnök kollégáimmal, és amennyit én értettem az egészből abszolút ott volt a szeren.

Aztán szóba került még ez az őrült forgalom is, és hogy rengeteg a baleset, de szerencsére mivel roppant lassú a forgalom, ezért nem olyan nagyon súlyosak ezek a szerencsétlenségek. Viszont nincs egyetlen épp autó sem a városban.

Az is szóba került, hogy épp akkortájt Trabantokat állítottak ki a városban és hogy milyen óriási érdeklődést keltett ez a csodajármű az egyiptomiakban. 

Ekkor még 1987-t írtunk, tehát nálunk a Trabant még teljesen elfogadott és megbecsült közlekedési eszköz volt.

Gondolom a megbeszélések előbbre vitték az egész projektet, de engem ez annyira nem hozott lázba. Viszont amin első nap nagyon meglepődtünk, később azonban roppant mód élveztünk, az az volt, hogy pl. Zsákbamacska úgy fél kettő körül szőrén szálán eltűnt, felszívódott. És láthatóan a főnök is készülődött. Persze megkérdeztük, hogy mi történik? Hova lett a kollegina? Ekkor derült ki, hogy a munkaidő pontban kettőig, igen, igen, jól láttátok, kettőig tart, reggel nyolctól, és a busz szinte azonnal kettőkor indul, és Zsákbamacska azért lépett le, hogy elérje a buszt, mert több viszont nem megy. 

Hazudnék, ha azt mondanám zavart minket a tény, hogy minden nap kettőkor végzünk, különösen, hogy azért mi csak kilenc után értünk oda.

Így bizony bőséggel volt időnk arra, hogy kicsit ismerkedjünk a várossal.

Nem volt idegenvezetőnk, csak a kollégáim voltak, akik már jártak ott párszor. Illetve a Ganz állandó kiküldöttje volt még olyan kedves, hogy messzebbre elvitt minket. Így én nem tudok és nem láttam olyan dolgokat, amik egy vezetett túrán jutnak osztályrészéül a turistáknak. De azzal, hogy ott élő kolléga kalauzolt minket, és mi magunk mentünk nézelődni, talán kicsit sikerült a paraván mögül is meglátnunk valamit az ottani világból.

Természetesen jártunk a legfőbb helyen is, a gízai piramisoknál. Ide a kollégánk vitt el autóval minket. Már az nagyon megdöbbentő volt, hogy szinte egybe épült addigra a piramisokkal a város. Épp csak kiértünk a város szélére a sivatagba és már ott is voltak. Aki látta már a valóságban ezt a három csodás piramist, az tudja, hogy milyen lenyűgözőek. 

Sok fotót csináltam, de sajnos mind dián vannak és még nem tudtam bescannelni őket.

Elképesztő a méretük, elképesztő, hogy abban az időben ilyen építményeket képesek voltak létrehozni és ami talán még különlegesebb érzést ad az embernek, tudni, hogy ezek a piramisok több ezer év óta állnak ott. Tudni azt, hogy itt fáraók aludták örök álmukat. Tudni, hogy ezer évekkel ezelőtt itt nyüzsgő élet volt, és olyan emberek, rabszolgák jöttek mentek, akikről mi már csak a történelem órákon hallunk. Szóval érezni 4-5000 évnyi múltat nagyon különleges dolog.

Tudom, hogy jártunk is az egyikben, mert be lehetett menni egy már feltárt és turistáknak is megnyitott területre. A falakon igaziban láthattuk a több ezer éves festményeket, hieroglifákat. Nem csak fényképeken, igaziban. 

Azt is elmesélte a kollégánk, hogy tilos felmászni a piramisokra, mert azért azóta a pár év mióta megépültek megviselte őket az idő, és gyakran előfordul, hogy hatalmas, több tonnás kövek is leesnek róluk. És mégis, a háromból a legrosszabb állapotban lévőn akkor is rengeteg ember mászott felfelé, vagy épp próbált lejutni róla, hiszen a lehullott legkülső burkolat alatt lépcsős szerkezetűek az építmények és azt hiszik a látogatók, hogy azon hipp-hopp felmászhatnak a tetejére is. A kollégánk sok tragikus balesetet emlegetett.

Majd természetesen minket is megkörnyékeztek a tevehajcsárok. Mindannyian felkerültünk a teve hátára, én is. És mivel én voltam az egyetlen nőnemű, bizony hirtelen futásnak eredt velem a teve és a gazdája is. Mi tagadás, eléggé megijedtem, de a kinti kollégánk azért gyorsan jobb belátásra bírta a hajcsárt, így hát sikerült lekerülnöm a teve hátáról és itt vagyok nektek ma is. Hogy milyen a hátán ülni? Erre annyira nem emlékszem. Elég furcsa, hogy mivel egyszerre lép az azonos oldali lábaival, ezért alaposan billeg rajta az ember. Simán tengeri betegséget lehet kapni. De leszállni még különlegesebb volt. A hajcsár szólt, hogy feküdjek egészen le a teve hátára. Nem értettem mit akar ez már megint tőlem. De aztán persze kiderült, hogy a saját érdekemben kellett így tennem, hiszen a teve először összecsukja a mellső lábait és csak utána a hátsókat, így bizony, ha nem dőlök hátra nagyon nagyot estem volna. 

És itt szereztem be az első igazi különleges emléket is. Persze vettem szokásos ajándékokat, de itt vettem meg a lányomnak ajándékba egy igazi szőrrel borított, és olyan németjuhász kutya méretű játék tevét. Számomra fura volt, hogy alkudozni kellett érte, de azért sikerült szerintem egész jó áron elhoznom a jószágot. Aztán, hogy mennyi tréfálkozásra adott még okot, és milyen nehézségeket okozott a teve haza érkezése, arról majd legközelebb mesélek. Mint ahogy a további emlékekről is, mert még szép helyeken jártunk.

Utazzunk tovább - repüljünk még a Malévval

Tudom, tudom, megígértem, mellőzöm a foci EB témát, de legalább egy pár sort nézzetek el nekem.

Bár nem gondolom továbbra sem, hogy világklasszis a csapat, és a benne játszók sem feltétlenül. De egyrészt mindenképpen nagy-nagy gratula nekik, mert amit most letettek az asztalra, akarom mondani a fűre, az tényleg óriási eredmény az elmúlt "pár" évre visszatekintve. Nyilván vannak még hibák, nyilván vannak még gondok, de én hosszú évek óta először láttam olyan csapatot játszani, aki nem adta fel a meccset, ha kapott egy gólt, vagy ha éppen kiegyenlített az ellenfél. És ez szerintem hatalmas eredmény. Az meg, hogy ilyen fantasztikus ünneplést kapott tőlük az ország, mert lássuk be, ez nem csak nekik óriási élmény, és öröm, hanem nekünk szurkolóknak is, azt csak külön köszönöm.

És akkor tényleg utazzunk tovább. Ott tartottam, hogy megvolt életem első repülése, és hogy micsoda fantasztikus élmény volt számomra.

Bár nem sikerült külker. üzletkötővé válnom, de a nyelvtudásomnak hála, mégis olyan munkahelyeim voltak, ahonnan szinte mindig volt legalább egy-két kiküldetésem.

A MASPED-nél volt alkalmam még egy utazásra. Az az út már az igazi nyugatra vitt, Nyugat-Németországba mentünk, Hamburgba.

Sok emlékem van erről az útról. Először is Berlinig repültünk a főnökömmel. Fiatalabbak kedvéért, az akkor még Kelet-Németország fővárosa volt. Természetesen a MALÉV repített minket oda, szokás szerint kedves, mosolygós sztyuikkal, és hát az akkoriban még luxusnak számító jobbnál jobb alkoholos italokkal kényeztetve az utasokat.

Berlinből vonattal mentünk tovább Hamburgba.

Kelet-Berlinből. A vasútállomás egy átmenő állomás volt. Óriási ellenőrzés után jutottunk be az állomásra. Már az elég elrettentő volt. Pláne, hogy én akkor még a húszas éveim elején jártam, sosem találkoztam ilyesmivel. A főnököm már rutinos volt, és próbált is felkészíteni rá, de azért nem volt kellemes élmény.

Két sínpár egymás mellett, és a sínek mellett széles sáv felfestve. Erre tilos volt rálépni. Nem azért, hogy el ne sodorjon a majd beérkező szerelvény. Más "biztonsági" okai voltak. A két sínpár felett vashíd, rajta katonák. Pont olyanok, amilyeneket a háborús filmekben láttunk. Bricsesznadrág, sötét egyenruha, géppisztoly a kezükben, terpeszállásban folyamatosan fürkészve az állomást minden irányban, hátha valaki szökni próbálna. Nagyon, nagyon nyomasztó és félelmetes volt. 

Amikor a vonatunk begördült, nem lehetett továbbra sem felszállni rá. Meg kellett várni, amíg engedélyt adtak rá. 

A további döbbenetes hatást a demarkációs zóna tette rám. Emlékeim szerint pár méter széles sáv. Mindkét oldalán betonfalak, szögesdróttal a tetején. Sok helyütt elgereblyézve, hogy meglátsszon rajta azonnal, ha valaki odalépne. Máshol láncra kötött kutyák, és a lánc egy hosszú dróton futott, így a kutyák igen nagy területet be tudtak járni. Azt hiszem a főnököm olyasmit is mondott, hogy ahol nem volt kutya, ott alá van aknázva a terület. De ma már úgy gondolom, ezt ő sem tudhatta biztosan, de attól még lehet, hogy tényleg így volt. És egy ilyen fal választott ketté egy várost, ahol családok éltek a fal két oldalán, és nagyon nehézkes, vagy éppen teljesen lehetetlen volt számukra a találkozás akár hosszú évtizedeken át is.

Szóval a szavam is bent akadt, amíg e mellett a szakasz mellett haladtunk.

Aztán persze jött ismét Kelet-Németország, majd a határ, és máris a "bűnös" nyugaton vonatoztunk tovább. 

Hamburg egy világvárosnak tűnt számomra. Hatalmas üzletközpontok, rengeteg metró állomás, nagyon sok vonallal, óriási forgalom. És a kikötő.

Egyik üzletfelünk a kikötőbe vitt el minket ebédelni. Egy olyan étteremben ettünk, ami szinte benyúlt a kikötő felé. Így folyamatosan láthattam a ki-beúszó óriási óceánjárókat. Egészen apró kalauz hajók navigálták, de volt akit húztak a megfelelő dokkba. Lenyűgöző látvány volt.

Aztán az étteremben két meglepetésben is részem volt. Én válogatós vagyok, halat és egyéb herkentyűket sem eszem. De azért a főnököm rábeszélt, hogy legalább a lazacot kóstoljam meg. Mondtam, hogy rendben, akkor jöjjön lazac.

Én voltam az egyetlen nő a társaságban, így természetesen nekem tálaltak először. Kaptam egy fém tálat, amiben volt hat lyuk és minden lyukban volt valami zöldes trutyi. Az egészhez kaptam még egy fém kanálszerű fogót, vagy mit. Teljesen ledöbbentem, mikor megláttam. Szóhoz sem tudtam jutni, már csak azért sem, mert azt azért tudtam, hogy a lazac rózsaszínű kellene legyen.

Aztán mikor mindenkit kiosztott a pincér, a velem szemben ülő férfi rám mosolygott, és közölte, hogy elnézést, a felszolgáló tévedésből tette elém a csigákat, de természetesen nyugodtan megehetem, ha gondolom.

Hát nem gondoltam, nagyon nem. Óriási megkönnyebbüléssel adtam neki át, evőeszközöstől, mindenestől.

Ja, a lazac? Azóta sem ettem.

De ezzel még nem volt ám vége. Desszert is jött. Én kiválasztottam egy Eisberg nevű fagylaltkelyhet. A német partner mondta, hogy tényleg semmi gond, természetesen azt kérek, amit akarok, ők kifizetik - mert hogy ezek az utak azért is voltak ám jók, mert mindig a külföldi fél hívott meg minket ebédelni - de azt mondta, higgyem el, nem fogom tudni megenni. Látván a csodálkozásomat, rögtön közölte is, hogy rendben, kérjük a fagylaltkelyhet. 

Megkaptam. Majd 30 cm magas kehely volt. Zsúfolásig fagyival, gyümölccsel, öntettel, tejszínhabbal. Akkor még nem kellett vigyáznom a vonalaimra, de látván a küzdelmemet, nagyon kedvesen megjegyezte a német partner, hogy tényleg csak annyit egyek belőle, amennyi jól esik. Szerintem a fele sem ment le.

Jártunk ezen az úton még Brémában, Lübeckben is. Nem volt arra időnk, hogy sokat sétáljunk, mert ide csak mentünk és jöttünk, hiszen a szállásunk Hamburgban volt. De az igazi Hansa városok hangulata azért megérintett.

Itt jártam életemben először McDonald's-ban. Ki gondolta akkor, hogy egyszer még dolgozni is fogok nekik. Amit kaptam enni, az azonban már akkor is ízlett. Igen, sajnos azóta is szeretem a "főztjüket", bár nem eszem túl gyakran.

És rengeteget fáztam is ez alatt az út alatt. Május volt már, és én meleg tavaszi hónapra készültem. Ki gondolta, hogy Hamburg annyival északabbra van? Mert én sajnos nem. Sokszor valósággal vacogtam már. Minden tárgyaláson azonnal bólintottam a kérdésre, hogy teát vagy kávét, és hosszú percekig melengettem a kezem a forró teás csészéken. Na és persze ázni is volt szerencsénk párszor.

Volt még egy élményem Hamburgban. A MASPED-nek volt állandó kiküldötte a városban, akik mindig vendégül látták az éppen kint járó kollégákat. Így minket is meghívtak. Valahol a városon kívül, vagy nagyon a szélén laktak, szép zöldövezetben, nagyon szép, tágas, világos lakásban. A rágcsa chips volt. Szintén életemben először találkoztam vele. Mint ahogy a sós mogyoróval is. Szinte letehetetlennek bizonyultak számomra. Érdekes, ma már egyik sem érint meg. A mellé kapott narancs juice pedig csak hab volt a tortán. Komolyan mondom, már szégyelltem magam, hogy csak habzsoltam ezeket befelé, és nagyon, de nagyon nehezemre esett, hogy ne faljam fel mindet, ami az asztalon van.

Persze, ebédet is kaptunk, de abból már csak arra emlékszem, hogy finom, friss zöldborsó leves volt, bébi répával. Na azzal is akkor találkoztam először. Azóta is nagyon szeretem.

Hamburgi utunk egy nagy vásárlással fejeződött be, főnököm meglepetésére, nem ruhákat, nem kozmetikumokat, nem harisnyát vagy épp parfümöt akartam vásárolni, hanem egy remek, kétszemélyes, minél könnyebb sátrat. Meg is vettem, és hősiesen haza is cipeltem. Talán tavaly dobtuk ki, mert már annyira bepenészedett, miután sajnos egy elázás után nem lett rendesen kiszárítva.

Hazafelé az út ismét Berlinbe vezetett. Itt találkoztunk a főnököm egy volt ismerősével. Talán levelező társa volt még az egyetemi évei alatt. Tényleg, ilyenek nekem is voltak. A férfi meghívott minket a házába, ami egészen új volt még, és nagyon szép. Pedig Kelet Berlinben éltek, mégis egészen más volt ez a ház, mint nálunk bármelyik. 

Majd kivitt minket a reptérre, és irány haza Budapest a MALÉV szárnyain.

Folytatása következik! 

Utazzunk ma is! Malévos emlékeim egy része

Nézegetem a statisztikát, és az a gyanúm főleg nők olvassák a blogomat. Hogy miből szűrtem ezt le? Az egyik legkevesebb olvasót a foci EB-ről írt posztom vonzotta. Ebből gondolom. Bár nyilván más csajszik is szeretik a focit, ahogy én is. De mégis az a gyanúm, hogy a lányokat-asszonyokat nem annyira érdekelte ez a poszt.

Rendben, értettem, akkor ma is utazunk.

Talán már eddig is kiderült, hogy szeretek utazni. Saját erőből külföldre leginkább csak a szomszédos országokba jutottam el, legalább is ifjúságom hajnalán ez mindenképpen így volt. 

Az egyetem elvégzése után az első munkahelyem viszont nagyon szerencsés volt ilyen szempontból. Akkor a MASPED-nél dolgoztam, a tranzit osztályon. Így mi abban a kivételezett helyzetben voltunk, hogy nyugati partnerekkel is dolgoztunk. Ez 1981 táján ritka lehetőség volt. 

A főnökeink rendszeresen jártak meglátogatni a nyugati üzletfeleket, és mivel nagyon jó fejek voltak, mindig úgy utaztak, hogy egy valaki beosztott is velük mehetett. És még arra is mindig figyeltek, hogy lehetőleg mindannyian utazzunk legalább egyszer egy évben.  

Így esett, hogy életem első "nyugati" utazása az akkori Jugoszláviába vitt el. Első úti célunk Szabadka volt.

Alig egy napot ha ott töltöttünk, de amire nagyon emlékszem, egészen más hangulata volt a városnak, mint nálunk bármelyiknek. Valahogy olyan nyitott, vidám volt. És az ottani emberek sokkal csinosabban, igényesebben voltak öltözve, mint mi akkor. 

Elmentünk egy nagy üzletközpontba is, talán egy akkori plazába. Biztosan volt benne több üzlet is, bár azért nem volt akkora, mint a mostani budapesti plazák, de ami nagyon megmaradt, az egyik üzletben kapható nagyon vastag, nagyon puha gyönyörű szép frottír törölközők. Na, ez van, mondtam már, vizuális memóriám van, és vannak amik beleégnek. Akkor is, ha nem különösebben fontos dolgok.

Innen Belgrádba mentünk tovább. Vonattal. Ez fontos a későbbiek miatt.

Belgrádban már több napot eltöltöttünk, és a tárgyalások után sétálgattunk a városban, illetve mi is csatlakoztunk a rengeteg teraszon üldögélő emberhez egy kávéra, üdítőre. Igazi mediterrán hangulat volt. Sok vidám, jól öltözött ember, jöttek-mentek, intézték a dolgaikat, és ha volt egy kis idejük, akkor leültek valamelyik kávézó, étterem teraszára és élvezték a csodás napsütést. Nagyon-nagyon tetszett.

Sajnos azóta sem jártam Belgrádban. Nagyon szomorú, hogy mióta én ott jártam a délszláv háború milyen pusztítást, rombolást okozott a területen, és még fájóbb, amit bizonnyal az emberek lelkében okozott. Nem emlékszem különösebben a városra, sajnos. De nekem akkor annyira új volt minden. Már eleve, hogy üzleti tárgyalásra menjek. Hogy a tárgyalások németül folytak, és én nem tudok igazából németül. Általános sulis koromban tanultam 3-4 évig, de egyetlen mondatot sem tudnék összerakni. Így az is nagyon komoly koncentrációt igényelt tőlem, hogy a tárgyalásokon ne csak buta nőként bazsalyogjak, hanem próbáljam felfogni miről van szó, és ha másképp nem is, de legalább a főnököm segítségével válaszoljak is. Ezért nagyon fáradt voltam már mire kiszabadultunk sétálni. 

De azt hiszem, hogy Belgrád nagyon szép város. Jó lenne még egyszer megnézni.

Ám igazából a nagyon nagy élmény csak a haza utazásunk során ért.

Ehhez tudnotok kell, hogy mivel kislány koromban jónak bizonyultam nyelvtanulásban, sokan sokszor mondták, hogy menjek el majd stewardessnek. 

Én soha nem repültem. A reptéren is csak azért jártam, mert volt egy barátnőm, akik évekig külföldön éltek és mikor ők elmentek kikísértem őket, vagy elébük mentem.

Szóval a repülés olyan elképzelhetetlen, elérhetetlen álom volt számomra, amiről mindig azt hittem, hogy olyan egyszerű és szegény földi halandók, mint én, sohasem fogják kipróbálni. Talán ezért is tett rám mindig annyira mély benyomást, ha valaki megjegyezte legyek majd stewardess.

Sokáig álmodtam, hogy utazok valahova, repülővel. De a gép sosem szállt fel.

Stewardess ugyan nem lettem, de Belgrádból repülővel utaztunk haza. 

Az is egy fontos info, hogy szinte az összes kolléganőm félt a repüléstől. Így a férfi főnökeink mindig meg kellett küzdjenek a rettegő kolleginák félelmeivel. Ezért velem kapcsolatban is erre készült a főnököm.

Már az is egy különleges dolog volt, ahogy becsekkoltunk. Talán van még aki emlékszik a nagyon piros indigós repülőjegyekre. Akinek ilyen a kezébe került, az már valami kivételezett helyzetben volt, hiszen repülni készült. Szóval be kellett csekkolni, nem magyarul. Persze, elvileg angolul beszéltem már akkor is, de erősen kihangsúlyoznám, hogy csak elvileg. De azért leküzdöttem az akadályt. :)

Útlevél ellenőrzés is megvolt. Akkortájt még nem voltak olyan biztonsági ellenőrzések, mint mostanában, így az nem jelentett gondot.

Aztán bejutottunk a Kánaánba, a tranzitba. Egy olyan helyre, ahol az üzletekben csupa olyasmit lehetett kapni, amiről itthon még álmodni sem mertünk. Ahogy mindenki, én is valami italt vettem apukámnak. Sejtem, hogy örült, mert ő soha nem ivott ilyen extra italokat. Bőven beérte a sörrel, és a kövidinkával, ha egyáltalán ivott valamit.

Aztán egyszer csak bemondták, hogy lehet beszállni a gépünkbe. Jó kis MALÉV gép volt, talán TU154-s. Minden csodaszámba ment.

A feliratok, a levegőztető, a kis lámpa a fejünk fölött. Amikor a stewi elmutogatta, mit hol merre miért. Aztán ugye be kellett kapcsolni az öveket. És egyszer csak a gép elkezdett gurulni.

A főnököm próbált volna nyugtatni, hogy nem kell félni, de mondtam, hogy felejtsen el, csupa izgalom vagyok, és alig várom az egészet. Nem kicsit csodálkozott.

Végre kigurultunk a felszálló pálya végébe, ahol megálltunk. Akkor még fogalmam sem volt miért, és kezdtem bizony aggódni, hogy nem lesz itt semmi a végén a repülésből.

De persze a gyakorlottak már tudják, hogy szó sem volt erről. A gép megállt, és a pilóták szép lassan felnyomták a tolóerőt, amikor is a gép már olyan mértékben dübörgött és rezgett, hogy az ember úgy érezte mindjárt szétrobban attól a hatalmas erőtől ami benne van - komolyan mondom, amíg írom is tiszta libabőr lettem - és aztán hirtelen, mint amikor letépi magát a kutya a láncról teli erőből feldübörögtek a motorok és mi olyan tempóban kezdtünk gurulni a kifutó pályán, amiről nem is álmodtam. Brutális érzés! Aztán alig telt el pár pillanat és huss, a hatalmas vasmadár máris elemelkedett a földről. Folyamatosan emelkedtünk, egy-egy magasságon megpihentünk, majd újra feljebb vitték a gépet, míg elértük az utazó magasságot.

Ha valaki repült már Belgrádból Budapestre, akkor tudja, hogy alig egy óra a távolság repülővel. Így mire kikapcsolhattuk az öveket, és hozták az enni és innivalót, már meg is kezdtük az ereszkedést, és hipp-hopp a gép már landolt is Ferihegyen.

Mikor gurultunk be az épület elé a főnököm megkérdezte, hogy na milyen volt, nagyon féltem?

Csak annyit tudtam kérdezni tőle, mint a Vidámparkban, hogy: "Nem megyünk még egy kört?"

Számomra egy csoda, mind a mai napig, hogy egy ilyen súlyú vasszerkezet képes a levegőben "lebegni", ill. repülni és még arra is menni, amerre a pilóta akarja. 

Talán a közlekedés nem mindennapi jellege miatt, nyilván az ára miatt is, olyan különleges nimbusz veszi körül a repülést szerintem még ma is az olcsó fapados járatok ellenére is, ami vagy örökre elvarázsolja azt aki átélte, aki részt vehetett benne, vagy örökre utálni fogja. Én az elsőkhöz tartozom.

Talán meglepő lesz, de a férjem, mielőtt megismertem sport repülő volt. Pilóta szeretett volna lenni. Ilyen-olyan okokból ez nem sikerült neki. 

Aztán a kerozin füstje megcsapta a lányomat is. Ferihegyen, a Malévnál talált munkát magának, és azonnal beleszeretett. Nagy álma volt, hogy stewardess legyen. Nem olcsó elképzelés ez, mert jó pénzbe kerül a tanfolyamok és engedélyek megszerzése, de minden pillanatát imádta.

Aztán stewi lett belőle. Igen, anno nekem ajánlgatták, és ő valósította meg. De nem, ne gondolja senki, hogy én ültettem el benne ezt a vágyat, és az én álmaimat általa véltem valóra váltani. Ez teljesen az ő vágya volt.

Mint ahogy az is, hogy nagyon gyorsan felismerte, nem neki való az "álommeló". Sajnos egészségileg sem bírta, állandó arcüreg gyulladással küzdött a sok le- és felszállástól. De míg ahhoz, hogy megkapja valaki a stewardess végzettségről a bizonyítványt nagyon sokat kell tanulni, addig ezekre az ismeretekre a mindennapi utak során szinte semmi szükség nincs. A kommunikáció az utasokkal kimerül a Tea? Coffee? kérdezgetésében, és nagyjából ennyi. Épp nemrégen mondta, hogy ha volt egy egy turbulencia, annak ők már kifejezetten örültek, mert volt legalább valami történés is azon az úton. 

Szóval bizony alig várta, hogy az álommelóból elküldjék. Mert télen, karácsony után, amikor a szezon kicsit lejjebb ment, olyankor a stewikat elküldték 1-2 hónapra. Aztán persze a többséget ismét felvették, de a lányom ekkor már nem akart repülőn dolgozni.

Ám a kerozin füstje azért hatott, mert természetesen a reptérre visszament dolgozni, és boldogan végezte a munkáját tovább a check-in pultok mögött. Kezdetben mint sima agent, ám hamarosan már supervisorként, segítve az agentek munkáját.

Aztán megtörtént az, amit senki nem hitt hogy megtörténhet. A Malév csődöt jelentett. Hogy ez mit jelentett az ott dolgozóknak, azon túl, hogy munka nélkül maradtak, le sem lehet írni. A Malév nem csak a munkahelyük, hanem a családjuk is volt. A második otthonuk, amit imádtak, ahol komoly közösségek kovácsolódtak, ahol házasságok kötettettek, majd babák születettek. És ez az egész egyik pillanatról a másikra megszűnt. Mindezt úgy, hogy szinte semmi pontos információt nem kapott senki. 

Nem kívánom senkinek azt a rettentő fájdalmat, elkeseredést, amit ez jelentett ennek a sok fiatalnak, és persze idős embernek is akik ott dolgoztak. És egész családok dolgoztak ott, és lehetetlenültek el a csőd miatt. Iszonyú napokat éltünk meg. És bármennyire hihetetlen volt, és feküdtünk le esténként azzal a gondolattal, hogy csak rossz álom az egész, másnap reggel mindig szembesülnünk kellett azzal, hogy nem, nem álom, hanem valóság.

Amikor a Malév gépek visszarepültek oda, ahonnan bérelték őket, több ezren sírtak. 

Mindennek négy éve. De a volt Malévosok a mai napig a csőd napján megváltoztatják a facebook profiljukat, és Malév egyenruhában készült képeket tesznek fel. A borítóképük általában valamelyik Malév gép, vagy legalább a reptér. Még mindig vannak, akik elmennek és mécseseket gyújtanak a reptér előtt. Egyre kevesebben ugyan, de nem azért, mert egyre kevesebben emlékeznek. Hanem mert a többség elhagyta az országot. Ahogy a mi lányunk is. Ő ma is reptéren dolgozik, ahogy nem egy volt kolléganője is. De ott már nem találta meg azt a családot, ami számára a Malév volt.

Bár nem a Malévról gondoltam ma írni, de így alakult. A Malévnak köszönhetem az első és még utána jó pár repülős élményemet. Majd mesélek még róluk. A Malév volt a lányom második családja és vált számára egy örök fájdalmas emlékké. Így arra gondoltam, ma ezzel fejezem be ezt a bejegyzést.