2017. szeptember 13., szerda

Folytatás - már mint a blog folytatása

Csak remélni merem, hogy volt akinek hiányoztak a posztjaim, és lesz aki továbbra is olvas, vagy netán még újabb olvasók is akadnak majd.

Szóval bocsánat, elmaradtam az írással, aminek igazából két oka volt. Az egyik, hogy a nyarat szinte a kertben töltöttük, nagyon-nagyon sok munkával. Bár a munka javát a férjem végezte, de azért velem is megtörtént, hogy egész napokat a kertben töltöttem.
A másik, hogy mivel szinte csak ezzel foglalkoztunk, úgy gondoltam ez rajtunk kívül a világon senkit nem érdekel napi rendszerességgel, de még hetente sem.
Így aztán elmaradtak a bejegyzések.
Mostanra azonban a kerti munkák erre az évre tervezett részével nagyjából végeztünk, még képeket is tudok mutogatni, így arra gondoltam akkor mesélek ma erről egy keveset, talán nem lesz unalmas másoknak sem.

Talán emlékeztek még arra, hogy bizony kaptunk mi itt egy kertet, amiben voltak ültetett növények, fák, bokrok, egyebek, és igazából vártunk arra is, hogy eljöjjön a tavasz, kihajtsanak, és lássuk hol mi van. 
Ezen túl volt egy csomó olyan építmény is a kertben, ami számunkra teljesen felesleges volt, és nagyon is utunkban voltak. Ilyen volt a csirkeól, a kutyakennel, a kinti budi, maradék kerítés részek - tudjátok ami elválasztotta az előkertet a hátsó, veteményes résztől, és ilyesmik. Így első körben a feladat az volt, hogy ezektől megszabaduljunk. 


Ez csak egy része annak ami a kertben volt. Ezeket felszámolni egyrészt komoly pénzbe, másrészt rengeteg munkába került. De azért egyszer csak sikerült, és az első legkorábbi szépségünk ez lett:

Ilyen volt, ilyen lett variáció!

A vicces az, hogy én azt hittem, ez fog legtovább váratni magára, de aztán ez lett készen elsőnek. Azóta a benne lévő növények nagyon szépen fejlődtek már, és nagyon várjuk, hogy jövő évben aztán igazán beinduljanak és egy szépséges résszé váljon ez a rész.

Még közben történt, hogy a kertünk egyik oldalán végig ültetett sövényt a kb. 4-5 m magasságról visszavágtuk úgy 1,5 m-re. Az ágak már olyan erősek voltak, hogy csak láncfűrésszel lehetett levágni, de így is nagyon megkínlódtunk vele, mert az apróbb, vékonyabb ágak viszont folyton elakadtak a fűrészben, de egyszer csak normális méretű lett az egész. De ami utána ránk, ill. leginkább a férjemre várt, na azt nem kívánom senkinek. Kb. 2 hónapig aprította a levágott ágak szövevényét. Sziszifuszi meló volt.
Azóta már kétszer is meg kellett metszeni a sövényt, de mostanra már egy szép, egészséges fagyal ültetvény lett belőle.



 Persze azóta már gyönyörűen kizöldült, ahogy írtam többször is kellett már metszeni.

Majd elindultak az építmények. Szeretünk a kertben sütni, főzni, viszont nem szeretünk kétrét görnyedni hozzá. Ezért találtuk ki, hogy legyen egy pont derék magasságban lévő grillezőnk. Volt bontott téglánk és a férjem neki fogott és egyszer csak készen lett.


Pár évvel ezelőtt nagy divat volt a fűszerspirál. Akkor nagyon szerettem volna egyet, de aztán lemondtam róla. Nohát, most az is készült a grillező mellé. Az előző képen már látszik maga az építmény, de azóta persze már be is lett ültetve.


A grillező mellé terveztük, hogy építünk egy placcot, ahova ki lehet ülni és jókat enni-inni. Volt bontásból faanyagunk, gondoltuk, felhasználjuk azt. Aztán kiderült, hogy nem elég ami van, ezért magának a dobogónak vettünk deszkát. Szépen le lettek kezelve, olajozva, lazúrozva, és egy szép napon fel is szereltük az egészet az alá helyezett fagerendákra. Nem volt kis meló térdelve, guggolva, hajolva csavarozgatni, de meglett ez is. 

Természetesen nem csak a grillezett ételek szeretjük, hanem bográcsban is szeretünk főzni, így annak is kellett valami hely, tehát épült egy bográcsozó hely is.

 Ez, ahogy látható, a grillező melletti dobogó másik oldalára került.

És persze még mindig nem volt készen a dolog, mert terveztünk a dobogó mellé fából készült rácsos falat, amire majd futó növény fog felmászni, és szépíteni, valamint árnyékot is adni legalább némileg - azért csak némileg, mert sajnos ahogy a dobogó elhelyezésre került, ami sok szempontból pont így jó, a mellé épült fal nem igazán fog délutánra árnyékot adni, mert akkor már nem onnan süt a nap. De nem baj, szerintem szép lett az is.

 Itt még csak a váza látható ennek a falnak, de nem akarom lelőni előre a poént.

Közben varázsoltunk egy virágágyást, amibe csak árnyékliliomok kerültek, de mind más és más fajta.
Ezzel még lesz gond, mert sajnos nagyon telenövi a gaz, pedig vastagon van mulccsal borítva.


Aztán megtörtént a "katasztrófa. Az idei 38 fokok, és a tűző napsütés, valamint olykor némi eső kb. 3 hét alatt hazavágta a fából épült dobogót. Olyan szinten kunkorodott fel minden egyes deszka, hogy pl. a széket nem lehetett odébb tolni a dobogón, mert 20 cm-ként elakadt. 
Lecsiszolni nem lehetett, mert egyrészt iszonyat nagy meló lett volna, másrészt nem volt olyan vastag faanyag - hiába, ha csak erre futotta - hogy kibírta volna a csiszolást. Valamint sanszos volt, hogy  ha tovább görbül a fa, és akkor ugyanott vagyunk.
Fájó szívvel úgy döntöttünk, ez nem maradhat ott, így hát felszedtük és vettünk helyette követ, amit leraktunk. A dobogó miatt kialakított placc okozott ebben némi fejfájást, de a végén sikerrel meg lett oldva. Az egész a férjem keze munkáját dicséri, és szerintem nagyon szép lett.


Itt már látható a teljes rácsozat, amit felraktunk a fa keretre. Mögötte már el vannak ültetve a mandzsu kivik, amik reméljük jövőre jó részét befutják majd. Azóta még lámpák is kerültek a fűszer spirál elé, és a farács mögé, valamint a bográcsoló melletti részbe is. Nagyon klassz ahogy esténként felgyulladnak.  Sőt, a rácsozat mögötti rész már fűvel is be van vetve, ami csodásan gyorsan és szépen növekszik. Jövőre egy álom lesz az egész, bár szerintem már most is csodaszép.

A felszedett deszkák azért nem kerülnek a tűzre, hanem magas ágyás lesz belőle. Így rendezett lesz a vetemény is, és nekem sem kell majd a földig hajolgatnom ahhoz, hogy gondozzam. Jól van na, én sem vagyok már 20 éves. :)

Természetesen még ezzel nem lett készen teljesen az egész hátsó kert, hiszen pont közvetlenül a ház melletti rész még ebek harmincadja, de arra idén már sem erő, sem pénz, és igazából idő sem jutott. Viszont valamit jövőre is csinálni kell.
Egy magas ágyás már készen van, legalább is a kerete. Még elkészül majd további kettő, de azok helyén egyelőre még most is vetemény van. 

És ami még mindenképpen idei munka, az előkert rendbe tétele. Igen, a házunk előtt van egy háromszög alakú előkert, ami nem túl nagy, viszont rendkívül zsúfolt. Itt van egy ezüstfenyő, szegény totál elnyomva a többi bokortól. Van két hatalmas tuja, egy másikat már kivágtunk, mert mindenre rányomult, és a három tuja között sínylődött egy tiszafa, ami szinte halott volt, így az is kivágásra került. A tujákkal nem tudjuk még mi lesz. Terveztük, hogy kivágjuk mindkettőt, de lehet megmentjük őket, de akkor fel kell nyírjuk az alját, mert az nagyon csúnya. Így jártak egyébként a hátsó kert végén lévő fenyők is. 
A fenyőn és a tujákon kívül kb. 16 db cserje lett még beültetve ebbe a kis részbe. Senki nem tud fejlődni a másiktól, és bár tavasszal visszavágtuk egy részüket, mára átjárhatatlan dzsungel lett az egészből.
Na most ősszel ezekből lesz amit fel kell számolni, mert egyszerűen így nem maradhat, és a többit meg vissza kell vágni, hogy aztán szép, rendezett bokrok legyenek. 
Tele van ez a rész évelő növényekkel, és hagymásokkal is. Ezeket most ősszel már nem tudom sajnos áttelepíteni a hátsó kertbe, de valahogy majd megjelölöm őket, és tavasszal átkerülnek. A ház előtti részre ugyanis nagyon kevés napfény jut, ezért ha nem lenne dzsungel, akkor sem éreznék jól magukat. 
Szóval idénre még ez a nagy munka vár minket.

Ezek mellett persze egész évre adott munkát a hátsó kert is. Egyrészt a fűnyírás, sövénymetszés, de természetesen idén is lett veteményesem, azt is gondozni kellett. 
Van egy barackfánk, ami szép termést hozott, így lett belőle lekvárfőzés is.
Na és a világ legjobb szomszédaitól is rengeteg termést kaptam tényleg egész nyáron, így szinte nem volt olyan hét, hogy ne kellett volna valamit elrakni télire, vagy befőzni. 
Azt hiszem még soha nem dolgoztam ennyit egy nyáron sem, mint idén, és remélem minden szépen el is marad télire, mert fájna a szívem, ha bármi tönkre menne. 

Jövőre pedig jönnek az új projektek. A hátsó kert maradék részének rendbe tétele. Itt lesz vízvezeték, csap áthelyezés, aztán itt is lesz kövezett rész, és lesz még egy nagy-nagy virágfolyam is. Ide kerülnek majd az előkertből növények, és remélem sikerül minden virágmagot is kikeltetnem, amit a kislányom rendelt nekem Ázsiából. Ha lesz elég pénzünk, elég erőnk és elég szerencsénk a növényekkel, akkor egy igazi szépség fog születni még a kertben. 

Hogy utána majd mit csinálunk? Hát azt hiszem éppen elég lesz majd az egészet rendben tartani, mert csak úgy szép, ha ápolt. De az különösen nagy öröm tud lenni, amikor kicsit elkanászkodik a kert, és az ember rendbe teszi és olyankor minden teljes pompájában látszik. Jaj, már alig várom!

Ilyen volt, ilyen lett! :)

És még pár random kép:


















2017. július 27., csütörtök

Folytatás ... mert a kaland csak úgy izgalmas, ha bonyolódik!

Tegnap még valamivel az indulás előtt, benéztem a korábbi lakhelyünk itteni csoportjába. Mivel már nem élünk ott, ezért ezt már nagyon ritkán teszem, olykor egy hónapig se nézek oda. Most görgetek lefelé a posztok között, és hopp, mit látok? Felsővezeték szakadás miatt állnak a vonatok, törlik őket, vagy nagyon sokat késnek. Irány Elviránk, ahol ugyan direkt ilyen beírás nincs, de megnézve egyes vonatokat, bizony ott van, hogy az amúgy 40 perces úton már 82 perces a késés. Bakker, akkor ez nem nyert. Lutrira nem megyek arra, a tapasztaltak szerint a rend jó ha másnapra visszaáll. 

Újra tervezés. Akkor mégis Gödöllő lesz az irány. Elviránk mutatja is, hogy 15:13-kor indul vonat. Nekem tökéletes. Pikk-pakk összekapom magam és start. Még a helyi takszöv-nél veszek ki pénzt, és közben látom, hogy amerre nekem kell menni a rend éber őrei forgalmi ellenőrzést végeznek. És bár minden papírja rendben van a kocsinak, ám mi tagadás, a kipufogója némileg zajos, bár azt is csináltattuk legutóbb, de mégis olyan mint egy versenyautó, és féltem arra menni, mert biztos voltam benne hogy ezzel leállítanak, ezért a másik útvonalat választottam, mondván hogy így kicsit ugyan hosszabb, de legalább nem kell magyarázkodni, hogy az öregecske autóm miért ilyen zajos. 
Útközben már láttam az eső felhőket is egyre sötétedni, aminek azért örültem, mert ernyőm nem volt, ugye ha kocsim van, minek az ernyő. Végül azért csak beértem Gödöllőre. Naná hogy a parkoló legvégén volt csak hely, de ez van. Volt még vagy 10-15 perc a vonat indulásáig, tehát az eső elálltára nem várhattam, így szépen begyalogoltam az állomásra, hogy megvegyem a jegyet, amit elektronikusan nem tudtam ugye megvenni, és milyen jó, hogy nem, hiszen nem tudtam arra menni végül, tud valamit ez a MÁV! :
Kérem a jegyet, mire közli velem a pénztáros és vele egy időben a hangosbemondó is, hogy "A mai napon a 15:13-s szerelvény nem közlekedik. Kedves utasaink megértését kérjük.
Hát ilyen tényleg csak a mesében van. Az egyik vonalon szinte egyáltalán nem járnak vonatok, a másik vonalon pont az a vonat nem jár, amit kinéztem és erről drága Elviránk egy árva szót nem szólt, még akkor sem, mert megnéztem. 
De mondták, jön egy gyors 15:30-kor és egy személy 15:53-kor. Hát ez utóbbi nekem már későn van, ráadásul röpke egy órát kellett volna várnom az állomáson átázott felsőben, mert se egy kardigán, se egy kis kabát, semmi nem volt nálam. Így kértem gyorsvonatra jegyet, és csak fél órát kellett várnom rá. Viszont végül én voltam az első azon a találkozón, ahova tizenöten mentünk. :) 

És még mindig nincs vége, mert hogy haza is el kellett jutnom. Ez is kalandos volt, de ebben azért voltak szépségek is. Moszkva téren már a metróig átjutni is "kellemes" volt, mert továbbra is esett az eső. Sebaj, irány a metró, fel a Keletibe, némi várakozás és már ki is írták, honnan indul a vonat. Hogy őszinte legyek ekkor már voltak kétségeim, hogy egyáltalán amit kinéztem menni fog-e, de IGEN! 
Vonatra fel, el kell mondjam ez már abszolút kellemes szerelvény volt. Tiszta, a vonat belsejében is elektronikus kijelző, és még működött is. Folyamatosan bemondták, mi következik, hol vagyunk. A kalauz is nagyon rendes volt. Velem közölte, hogy bár ez gyorsított, de legközelebb nem kell rá gyorsvonati pótjegy - mikor indultam akkor "beszélt rá" tulajdonképpen a jegyeladó, de ott egy a fene azt a pár száz forintot. 
Több fiatal is ült a vonaton, akik nem tudták, hogy gyorsított, és ezért nem áll meg ott ahol nekik kellett volna. Senkitől nem kért pótdíjat a kalauz, közölte, hogy Pécelen leszállnak és visszamennek, ennyi. Szóval igen, ez már kulturált, európai színvonalú szolgáltatás volt. 
És közben Bp. felől kisütött a nap, amerre mentem sötét felhők tornyosultak, már a kontraszt is gyönyörű volt. Aztán megjelent a szivárvány, és egyre erősebb lett, és egyszer csak körbeért. Mi pedig csak mentünk, mentünk és igen, átmentünk alatta. 
Nem sokkal utána álomszép világító felhőket láthattunk. Valami mesés látvány volt az is. És már meg is érkeztünk Gödöllőre, szegény kis Corsam ott árválkodott a parkoló végén, hiszen már mindenki haza ment addigra. Eső esett továbbra is, így ismét csak elázva értem oda a kocsihoz, és start haza. Szakadó esőben, már szinte sötétben. És nem, nem szeretek sötétben vezetni. Engem elvakítanak a szemből jövő autók, és nekem olyankor lassítanom kell. Hála az égnek tök egyedül autóztam, így senkit nem tartottam fel. 
Kiértünk a településről, és látom hogy gőzölög előttem az aszfalt. Izgalmas látvány volt, de csak pár méteren. Haladok tovább, és megint pára ül az úttest fölött, eleinte csak egy-egy kis folt, aztán már beterítette az egész utat. 
Úgy jöttem haza hogy magát az úttestet szinte sehol nem láttam. Izgalmas látvány volt egyébként, és én imádom az ilyet, de közben kocsival haladni, a nem is túl jó minőségű úton, ami átkanyarog az egész dombságon, hát élmény volt! 
De végre haza értem. Mindez egy kb. 60 km-s út miatt, mert ha kocsival megyek végig, akkor ennyi lett volna. Bár sanszos, hogy gyorsabban akkor sem értem volna viszont egy csomót állhattam volna ilyen-olyan dugókban, amit most még a vizes vb miatti lezárások is fokoztak volna. De a feladatot abszolváltam, és még régi jó barátokkal is találkoztam, hiszen ezért volt az egész.

2017. július 26., szerda

Balgaságom története

Ez év elején volt szerencsém több hetet eltölteni Londonban. Akkor írtam is egy bejegyzést az ottani közlekedés szervezettségéről, nyilván a maga gondjaival együtt. Aki akkor nem olvasta, az itt találja meg: Közlekedés szervezetten

Azóta a napokban megint fellángolt a felháborodás, amikor egy fiatalt meghurcoltak, mert a budapesti tömegközlekedés e-jegyes rendszerében szinte azonnal komoly hibát talált és ezt volt olyan bátor és jelezte a cégnek. Két fájó pontja is van a dolognak. Az egyik nyilván az, hogy durván meghurcolták a fiatalembert, ahelyett hogy megköszönték volna neki a jelzést. A másik, gondolom mondanom sem kell, hogy évek óta még mindig csak a teszt üzemmódnál tartunk és az így működik. Vajon mibe került ez már eddig is nekünk?

De nem ezért írtam. Napok óta tervezem az utazásomat, mert a mai napon a Moszkva téren lesz jelenésem, és ugye mostanra még messzebbre költöztem Budapesttől. Igen, igen, elég öreg vagyok már hozzá, hogy a Moszkva térre menjek. 
Szóval kocsival nem megyek, mert én Keletre vagyok a fővárostól, így csak az egész városon kellene átbumliznom ahhoz, hogy oda érjek, és akkor még ott lenne a parkolás megoldása, ami számomra elég kritikus pont. Parkolóházba nem megyek, és a környék nem arról híres, hogy tele lenne üres parkoló helyekkel, ráadásul arany áron.
Ezért próbálok közlekedési megoldást találni magamnak. Direkt vonat sem működik, mert a falunkon nem megy át vonat.

Lehetőségeim: 
- megyek busszal - ez volt az első variáció a fejemben - a busz másfél óra alatt ér be a Stadionokhoz. És onnan még ugye metró. Jócskán "városnéző" menetidő, de sebaj. Viszont visszafelé nem működik. Nem és nem találtam buszt, ami jó lenne nekem. Ezért gondoltam, hogy akkor HÉV Gödöllőig, és onnan már lenne busz. Nosza, nézzük meg a HÉV menetrendet. Napok óta próbálom megtalálni ennek online verzióját, és nem és nem sikerült. Valami bonyolult útvonal tervezés van a BKK-nál, de képtelen vagyok kiigazodni rajta. 1990 óta használok számítógépet, ahogy telt rá azonnal internet használó is lettem, vásárolok a neten, Londonban minden útitervet a neten néztem meg, menetrendeket, mikor mi honnan hova. Szóval nem vagyok hülye a dologhoz, de a BKK kifogott rajtam. Direkt HÉV menetrendet csak pdf verzióban találtam, bár azt sem egyszerű érvényeset találni, és ugye ez a szokásos apró betűs, ezer soros csoda, amit mikroszkóppal kell böngészni, hogy megtaláld amit keresel. Azért találtam valamit, elvileg utána még buszt is elértem volna, vagy nem, de megbeszéltem a férjemmel, hogy max. Gödöllőre értem jön. De annak nem örültem, hogy akár hol kurkásztam, mindig azt találtam, hogy Mogyoródon át kell szállni, ami annyira nem tetszett. Így hát tovább gondolkodtam és beugrott:
- megyek vonattal Gödöllőről, addig meg elmegyek kocsival és az állomás előtt hagyom a kocsit. Így nem kell a férjemnek sem velem foglalkoznia, én sem vagyok hozzá kötve, és még a közlekedés is gyorsabb. Remek, megörültem, hurrá itt a megoldás. Reggelre még jobb ötletem született, hiszen Sülysáp közelebb van, a vonat onnan is a Keletibe megy, hurrá. 

És most jön a lényeg. Még éjjel mikor megnéztem az Elvira-t - aki nem tudná a MÁV online menetrendje - láttam, hogy lehet online jegyet venni. Mikor reggel beszéltünk a férjemmel, és elpanaszoltam neki a HÉV menetrend gondjaimat, mondta rögtön a BKK-t, hogy miért csodálkozom, és én rögtön reflektáltam, hogy de az Elvira az jó, könnyen használható, még azt is mutatja hol jár a vonat, és jegyet is lehet venni.
Így ma, reggeli után, gondoltam én, veszek jegyet. Szépen kikerestem a vonatomat, kattintás a jegyvásárlásra, majd regisztráció, mert a nélkül ugye nem lehet, vissza a jegy vásárlásra. Örömmel láttam, hogy van kattintási lehetőség retúr jegyre is, de az első pofon az volt, hogy nem engedi bekattintani. Edzett netező vagyok, sebaj, majd megveszem vissza is, miből áll?
Aha, felugrik egy felirat: 
Az Ön által választott állomáson nincs automata, ahol a jegyét megkaphatja. Gondoskodjak arról, hogy olyan helyről induljak, ahol ez megoldható. 

És itt a vége. Hogy a büdös francba induljak olyan helyről, ahol van automata, ha nekem ez az állomás van itt, és visz a vonat onnan oda, ahova én akarom? Gödöllő már tőlem is messzebb van, és a Keletitől is, mint Sülysáp, tehát azt meg sem néztem. 
Évek óta veszek rendszeresen repülőjegyet, tízezrekért a neten, és még ki sem kell nyomtatnom, mert a telefonomra kérem le a jegyet. Azzal intézek mindent a reptéren, és működik. 
De egy 700.- Ft-s vonatjegyet meg kell szereznem jegykiadó automatából. És még ez sem gond, mert ezzel voltam már így, szintén Londonban. Itthon megvettem neten a jegyet, ott a reptéren bepötyögtem a kódot, amit kaptam és már nyomta is ki az automata a jegyet. Mert hogy volt automata. Jelzem állt mellette hostess, hogy ha gondom lenne, segítsen. 
Vajon miből gondoltam, hogy az e-jegyet pont azoknak találták ki, akik ilyen kisebb állomásokról indulnak, ahol nem egyszer fordul elő, hogy valamiért épp zárva van a jegyeladó fülke, vagy hó elején mindenki ott áll sorban hogy bérletet vegyen, és még sorolhatnám. De végül is mindegy az ok, kikeresem a neten a vonatom, megveszem rá a jegyem, hogy ne kelljen az állomáson, csak felszállhassak a vonatra, de nem lehet, mert nincs automata. Miért nincs? Ha már kitalálták ezt a lehetőséget, akkor miért nem elérhető mindenhol? Könyörgöm, XXI. század. Rémlik?

Végül is én vagyok a balga, aki azt gondolta pár percig, hogy a XXI.szd.-ban él itthon is.

2017. július 2., vasárnap

A csúcson


A fotó nem túl jó, és talán nem is látszom rajta igazán, de nekem örökre meghatározó élményt jelent. 
Lehet írtam már róla, de mivel mostanában épp régi diafotókat scannelek be, és azok között ráleltem erre, ezért felidéződött bennem minden emlék.

Szeretem Ádám Évától kezdeni, most is így lesz, mert igazából szeretném a folyamatot is megmutatni.
Szóval emlékeztek, nem kell sokat mesélnem, hogy gyerek koromban minden mozgástól egy korábbi betegségem miatt. És bár már gyerekként is próbáltam kibújni a tiltás alól, de igazából a felnőtt koromban jutottam el odáig, hogy elég sokat túráztam a férjemmel és barátokkal. 
Sokat jártuk Erdély havasait és a Magas Tátrát is. 
Ám az én túrázásomra mindig két dolog volt jellemző. Az egyik, hogy elég nehezen viseltem a fizikai kihívást. Hiszen semmi fizikai erőnlétem nem volt.
A másik, hogy lefelé pedig mindig féltem. Ez is gyerekkorból jött, hála anyámnak. 
Viszont azzal, hogy túrázni kezdtem és ahogy már korábban is írtam, engem nagyon megérintett a hegyekben járó emberek egymás iránti felelősségérzete, komolyan elkezdtem olvasni is a hegymászásról. Nagyon szerettem ezeket a könyveket, és azóta is minden tiszteletem azoké, akik meghódítják a havas vagy éppen a sziklás csúcsokat.
Sokan nem értik mi ebben a jó? Rendszeresen fel is izzik a vita, amikor valami magyar vonatkozású esemény van - ha jó hír van, akkor max. fanyalognak, ha meg valami tragédia történik, vagy épp csak elmarad a siker, akkor aztán kapnak anyait-apait, hogy milyen felelőtlenek, meg különben sem normálisak, és mit sírnak itt, senki nem küldte őket oda stb., stb.
Nem szoktam soha posztolni ezekhez, mert egyébként sem szokásom, de ettől még véleményem nyilván van. Én elismerem amit csinálnak, és semmi kifogásolni valót nem találok benne. Igen, van akinek ez az élete. És valahol talán még irigylem is őket, hogy meg tudják tenni, hogy azzal foglalkoznak, amit a legjobban szeretnek csinálni a világon. Hogy ott vannak, ahol a legjobban szeretnek lenni. 

És itt jutunk vissza ehhez a képhez. Ahogy mondtam, én nyafogós, sírós túrázó voltam. Sosem voltam az első, max. ha hagytak előre menni. Lefelé pedig végképp nem jártam elől. 
Ezen a túrán, máig sem tudom miért, mi volt az oka, de képes voltam arra, hogy első legyek a sorban. És gond nélkül feljutottam ide a csúcsra.
Illetve sejtem az okát, ugyanis a barátunk felesége nem sokkal előtte szült, és ezért nem volt ereje teljében, így nem tudott elől menni. A férje pedig segítette őt, ezért ő is hátra maradt.
Szóval azt hiszem így kerülhettem én előre, és juthattam fel a férjemmel együtt elsőnek erre a csúcsra, aminek még a nevét sem tudom, és azt sem, hogy milyen magas volt. De azt tudom, hogy a csúcs közelében bizony már nagyon erős szél fújt, egyre hidegebb volt. Nem is tudtunk a széllel szemben haladni, csak oldalazva mentünk, mert annyira fújt, hogy ha direkt szembe mentünk, akkor egyszerűen nem is tudtunk levegőt venni.
És mindennek ellenére képes voltam arra, hogy felmenjek a CSÚCS-ra!!!
Olyan adrenalin fröccsöt kaptam tőle, mint szerintem se előtte, se utána soha az életben.
Én aki korábban mindig csak lassan, minden lépést megfontolva battyogtam lefele, rettentően vigyázva, nehogy megcsússzak és leessek, nos, igen, én robogtam lefelé. Annyira, hogy rám szóltak, hogy talán várjam meg a többieket. Onnantól fogva pedig ugrabugráltam lefelé, aztán mindenhol megálltam, felmásztam, lemásztam, visszamentem, hogy bevárjam a többieket. Állítom, hogy én akkor lefelé 2x akkora utat tettem meg, mint a többiek. És még visszaérve a turistaházba sem éreztem fáradtságot. 
Életem egyik legnagyobb élménye maradt. És akkor és ott megértettem mi az ami felviszi a hegymászókat a csúcsra, minden nehézség ellenére. Vagy éppen elviszi őket az Északi sarkra, vagy a sivatag közepébe. Az élmény, hogy képes volt rá, hogy minden nehézség ellenére is el tudta érni azt amit kitűzött maga elé. És az az adrenalin löket amit ilyenkor kap az ember, súlyosan függővé tud tenni. Bár nekem nem volt alkalmam többször ilyesmire, de nekik biztos, hogy ez minden alkalommal megvan.
Az már csak hab a tortán, hogy olyan környezetben, ami amúgy is igéző. 
Én ha eljutok a hegyekbe, úgy érzem, mintha kiszabadulna a lelkem, és minden kötöttségtől, gondtól, bajtól megszabadulnék.



2017. május 6., szombat

Megvalósulatlan álmaim

Egy ideje már nagyon nagy divat, hogy ún. bakancslistát írjon mindenki. Olykor bennem is felmerül, hogy na ez vagy az rajta lehetne. Ám ahogy telik az idő, egyre több olyan dolog jut eszembe, ami már biztosan soha nem fog megvalósulni. És arra gondoltam mesélek most ezekről.

Talán már mindenki tudja, hogy vatta közölt nevelt gyerek voltam, óvtak mindentől, és még azon is túl. Így nagy kalandok nem történtek velem gyerek koromban, max. ha valamiért nagyon elengedtem magam és biztos volt, hogy a szüleim nem fognak tudni a dologról.
Aztán, mikor megismerkedtem a férjemmel kinyílt előttem a világ. Már amennyire kinyílhatott ugye itt a zárt kelet-európai világban. Miután ő szerelmese volt a hegyvidéknek, így óhatatlanul én is az lettem. Azt hiszem a megvalósulatlan álmaim egy része is ennek tudható be.

Az egyik ilyen, ami mostanában ismét eszembe jutott az, hogy valahol legbelül, a legeslegtitkosabb vágyam az volt, hogy egyszer eljutok a Himalájába. Ugye pont most ment fel jó néhány civil, ám ismert ember - civil a hegymászás tekintetében csak - az alaptáborig, amiről napokon át tudósított a sajtó. Mi tagadás irigyeltem őket. Mondjuk én az alaptáborban igazából nem mertem gondolkodni soha, de azért valameddig nagyon szerettem volna eljutni, ahonnan már látni pár nagyon magas csúcsot.
Na, ez a vágyam egészen biztosan nem fog már valóra válni.

A másik sokkal közelebbi lett volna. Szerintem a világ egyik legszebb hegye a Matterhorn. Mindössze 4478 m magas, és többször is olvastam arról, hogy nem nehéz feljutni rá, persze ez azért relatív, de nem feltétlenül igényel nagyon komoly hegymászó tudást. Így sokáig dédelgettem ezt is, hogy egyszer feljutok rá. Ma már tudom, hogy ez sem fog valóra válni. Régen sem biztos, hogy sikerült volna, de ma meg már végképp nem vagyok olyan fizikai állapotban, hogy akár csak el is induljak felfelé. Még talán egyszer a lábánál megfordulhatok, bár attól tartok Svájc nem az én pénztárcámhoz van mérve, de ki tudja.
Azért annyit legalább elmondhatok, hogy egyszer repülőből láttam ezt a csodás hegyet.

Voltak más messzi tájra utazó vágyaim is. Kislány koromban egy barátnőm sokat élt külföldön, és az édesapja dia fotókat készített minden utazásukról. Mikor pedig itthon voltak a barátnőm szépen végig mutogatta ezeket nekem. Így "jártam" Rio de Janeiro-ban, a Copacabana-n, a Cukorsüvegnél. 
Mikor a kivetített fotókat néztem teljesen elvarázsolt ez a város. Szinte úgy éreztem, hogy ott vagyok, ahogy nézhettem a képeket. Akkoriban néha mutattak egy-egy rövid híradást az ottani karneválról, amit mindig nagy vágyakozással néztem. 
Persze, tudom ma már, hogy azért nem minden olyan szép ott sem, mint ahogy innen messziről tűnik, de azért nagyon szívesen megnéztem volna. Hát már ez sem fog megtörténni.

Szintén ettől a barátnőmtől indult ki a spanyol nyelv iránti szeretetem, és ezt valahogy követte a rajongásom Kubáért. Persze, tudom, ott egészen sokan voltak, mivel volt ott egyszer egy VIT is, ahova sokan eljutottak. Meg azt is tudom, hogy ma már nem olyan nagy dolog talán eljutni oda, de én biztosan nem fogok. Pedig anno rengeteget olvastam Kubáról, voltak levelező társaim is onnan. 
Vigaszomul szolgálhat, hogy a lányom viszont járt ott, és megcsodálhattam az általa készített fotókat.

Szintén a barátnőm okán, valamint azért, mert imádtam az indiános könyveket, a Machu Picchu is örök álom marad. Álom szép környék lehet, és csodás lett volna egyszer igaziból is látni.

Ha már nyelv. Több nyelvet is volt szerencsém tanulni életem során, ebből az angol az egyetlen amire azt mondom, hogy használni is tudom. Az összes többit a felejtés homálya borítja, sajnos a spanyolt is. Ám van két nyelv, amit nagyon szerettem volna tudni még. Igen, igen, tudni és nem tanulni. Nagyon szeretem a francia és az olasz nyelvet is hallgatni. És nagyon klassz lett volna ezeket egyszer csak úgy tudni. Tanulni igazából régen sem vágytam őket, ma pedig már végképp nem. Szóval nem fogok soha az életben franciául és olaszul sem beszélni, sajnos.

Sok sportot is szívesen csináltam volna, csak ugye a "vatta", meg a két szívizom gyulladás. Ilyen pl. a síelés. Brutálisan irigylem azokat, akik tudnak síelni. Kipróbáltam, és tudom, hogy bizony kőkemény izom munkát igényel. Ezért is csodálom azokat, akik olyan lazán siklanak a lejtőkön. Szuper érzés lehet, de ez is a megvalósulatlan álmaim közé tartozik már örökre. 

Vannak személyesebb dolgok is, amik örökre kimaradnak, de ezekről, bocs nem írok. Majd, talán, egyszer, sok-sok év múlva.

Végezetül még egy dolog. Mindig vágytam arra, hogy külföldön éljek. Már egészen fiatalon is. Így ennek akkor még semmi köze nem volt ahhoz, amiért manapság annyian költöznek külföldre. Egyszerűen csak jó lett volna megismerni új világot, új embereket, új kultúrákat, és megtapasztalni azt, hogy képes vagyok-e ott is megélni. Próbálkoztam is ezzel-azzal, de sajnos sosem sikerült ez az álom sem. És talán ez a legfájóbb. De ezt is el kellett engedni, ez van.
Érdekes, hogy bár sosem beszéltem erről egyik gyerekemnek sem, még csak említés szintjén sem, mégis, mindketten, már igen kicsi koruktól azt hajtogatták, hogy ők külföldön szeretnének majd élni. És legalább nekik valóra vált ez az álom, hiszen mindketten elköltöztek Angliába. 

Nektek is vannak olyan álmaitok, amik örökre beteljesületlenek maradnak? 

2017. április 29., szombat

Vidéki kislány a városban. Ja, nem! Pont fordítva!

Újpesti lány vagyok, oda születtem, meghatározó tíz évet éltem le ott. Aztán következett Zugló, majd Erzsébet. Mind-mind a fővárosban. 

Írtam már róla, hogy a férjem mennyit agitált, hogy menjünk vidékre, de én mindig elhárítottam ezt. Aztán eljött egy pillanat, amikor azt mondtam OK, menjünk. És ekkor következett Gyömrő. Egy jó tizennyolcezres kisváros, alig 6 km-re a főváros határától. De azért már vidék. Tizenhét évet éltünk ott, és bár kedveltem a városkát, de igazából nem ott intéztük a dolgainkat. Bár talán paradox módon mire elköltöztünk onnan is, addigra már sok dolgot mégis.

Tudni kell azt is, hogy én soha nem jártam vidéken. Voltak pedig rokonaink, de a szüleim, főleg anyám, nem vitt el hozzájuk. Van egy történet, mely szerint egyszer ellátogattunk valakikhez, akik büszke parasztokként - és ez nem pejoratív megnevezés - azonnal vittek minket az istállóba, megmutatni milyen szép állataik vannak. Én pedig, az Újpesten, a gyárvárosban felnövekvő csemete közöltem, hogy itt nagyon büdös van. Emiatt anyám szégyellte magát, és soha többet nem vitt oda. A nagyszüleim sem vidéken éltek, így az is kimaradt az életemből, hogy nyaranta egy-két hetet eltöltsek a vidéki nagyszülőknél.
Igazi faluban először a férjemmel jártam, Erdélyben, a nagyszüleinél. Számomra izgalmas élmény volt, bár akkor még nem vágytam olyan életre, ami ott van az embernek.
És most immáron 4,5 hónapja mi is igazi kis faluba kerültünk, hiszen ahol most élünk alig 3000 fős település. Pár utcácska, egy-két bolt, és nagyjából ennyi.
Igen régi település Zsámbok, és komoly hagyományokkal rendelkezik, amit ahogy olvasgatom próbálnak is megőrizni, de ilyen kisszámú lakosság mellett, akik főleg idősebb emberek, nem lehet könnyű.
Mi itt örökre gyüttmentek leszünk, ezt már Gyömrőn is tudomásul vettem, bár azért 17 év eltelte után már inkább éreztem oda valónak magam, mint ahogy azokra gondoltam, akik mindössze 2-3 éve költöztek le Gyömrőre a lakóparkokba.

Ebben a faluban nagy hagyománya volt a fóliás termesztésnek, és mind a mai napig sokan csinálják ma is. Így jellemzően minden kert teljes mértékben veteményes, egy-két gyümölcsfával, ha van egyáltalán, és maximum a házak előtt van virágos kert. 
Erre jöttünk mi, akik a dísz kertet szeretik, bár persze, az élhető díszkertet. Fű, fa, bokrok, virágok. Szerencsénkre a kertünk "alapja" is ilyen, bár roppant elhanyagolt és ami egyáltalán gondozva volt, abban sincs köszönet. 
Így most mi vagyunk azok, akik folyamatosan rombolunk. Bontásra vár a kert részen két téglából épített tároló, amik egyébként semmire nem voltak használhatóak, és még rosszul is lettek megépítve. 
Visszavágtunk egy kb. 10-15 m hosszú, 4-5 méter magasra megnőtt sövényt kb. 1 m magasra. Hogy mekkora munka volt, és még mennyi vár ránk, hogy a levágott ágakat felaprítsuk, arról nem is akarok beszélni. De bizony, miközben vágta a férjem a sövényt, két kerttel odébbról szólt át egy 80 éves bácsi, aki egyébként a kertjét művelte fiatalokat is meghazudtoló ütemben, hogy hát évekig nőttek azok a fák, most meg kivágja? És bizony volt rosszallás a hangjában. Férjem mondta, hogy hát ez az, hogy nem fák ezek, hanem sövény. És nem kivágja, csak visszavágja, hogy ismét szép, zöld színfolt legyen.
Számunkra szinte teljesen idegen emberek kérdeznek rá olykor, hogy na leromboltunk már mindent, amit akartunk. Igen, jól gondoljátok, a faluhíradó keményen működik. 
De komolyan mondom, engem ez nem zavar, sokkal inkább szórakoztat.
Úgy gondolom, hogy bár nyilván sosem leszünk olyan zsámbokiak, mint akik itt élnek születésük óta, de ha majd látják, hogy a rombolást az építés követi, hogy a kertben ugyan csak egy keskeny sávban lesz vetemény, és a többi fű, fa, virág és bokor, de az ápolt, gondozott és szép, akkor el fogják fogadni, hogy nem vagyunk mi olyan rosszak. 
Most még bizalmatlanok velünk, hiszen idegenek vagyunk, nem tudnak rólunk még igazából semmit. De majd elmúlik ez, ha látják, ahogy épülünk-szépülünk.

Addig is, ami a legfontosabb a közvetlen szomszédokkal egyelőre és remélem hosszú távon is, remek a viszonyunk. Kölcsönösen segítünk egymásnak, jókat beszélgetünk és szépen alakulnak ezek a kapcsolatok.
Mi pedig élvezzük a csendet, a madarak énekét, az illatozó virágok pompás látványát, amiben itt részünk lehet.
Itt sem jellemző, hogy itt vásárolunk, vagy akár postára megyünk. Mi nagybevásárlásokat szoktunk csinálni, arra itt nincs megfelelő üzlet. De minden alkalommal mikor elmegyünk, a végén már alig várjuk hogy haza érjünk. Igen, haza, ide Zsámbokra, a házikónkba, a csendbe, a nyugalomba. 
Hát azt hiszem így lesz a városi lányból vidéki.

Mondjuk azóta egész másképp néz már ki a kert, de ez volt az alap.




2017. március 23., csütörtök

Sürgősségi ellátás - már a neve is irritál

Nem vidám poszt következik, sőt!

Édesanyám 81 éves. Állandó magas vérnyomással küzd. Súlyosan gyógyszerfüggő. Súlyosbodó demencia is jelen van. Négy éve él egyedül, de nem hajlandó otthonba menni.
Azt hiszem ezek a tények fontosak ahhoz, amit írni akarok.

Alapjában véve 2008 óta küzdök az ő betegségeivel, problémáival. Ezek édesapám halála óta csak súlyosbodtak. Apu betegsége és halála egészen elképesztő dolgokat hozott ki anyuból, de aztán nagyjából kitisztult az elméje, és elég jól elműködött.
Tavaly januárban ismét elesett, ez megint sok gondot okozott és igazából okoz ma is. Azóta napi szinten jár hozzá gondozó, az ebédjét kaja szállítótól rendeljük. A gondozók vásárolnak neki, ők íratnak receptet, váltják ki, és segítenek, ha otthon szüksége van segítségre.
Anyu már szinte teljesen magába fordult, ami érdekli, hogy legyen ennivalója, és főleg, hogy legyen gyógyszere.

Kedden, amikor bejött ez a hirtelen meleg, többször is telefonált, hogy nagyon magas a vérnyomása, fáj a feje. Nem egyedi eset, mondtam vegyen be gyógyszert és majd az leviszi a vérnyomását. Biztosan a meleg miatt van, majd enyhül a dolog, és jobban lesz. Azt mondta nem akar ügyeletet hívni, mert nem akar kórházba menni.
Tegnap reggel ismét telefonált. Fura volt, mert mikor megkérdeztem hogy van, gondoltam az előző napi magas vérnyomásra, közölte, hogy fáj a gyomra. Ezen nem csodálkoztam, tudván, hogy előző nap nyilván kilóra vette be a vérnyomáscsökkentőt és fájdalom csillapítót a fejfájásra., de a vérnyomásról szó sem esett.
Én kérdeztem tőle még egy két dolgot, de elég logikátlanul válaszolt rá, nem volt se füle, se farka, valamint és ez a lényeg, hogy percekig tartott, míg egy-egy szót egyáltalán ki tudott nyögni.
Tudtam, hogy az nap valószínűleg nem megy hozzá a gondozó, ezért felhívtam őket, hogy baj van szerintem és meg kellene nézni. Én vidéken élek, nem tudok gyorsan eljutni hozzá.
Gondozók kimentek, majd hívtak, hogy most viszi be a mentő a kórházba, mert egész délelőtt hányt, nagyon gyenge, továbbra is nagyon elkent a beszéde, és félre áll a szája is. Azt mondta a gondozó, hogy tipikus TIA. (Stroke előtti állapot.) De ne ijedjek meg, azért kicsit már jobban van, és viszik is be a kórházba. 
Ahogy tudtunk mentünk utána.
Ott ült egy tolószékben, teljesen kábán, csukott szemekkel. Oda mentem hozzá, köszöntem neki. Annyit kérdezett, hogy dolgoztok? Ezt telefonban szokta kérdezni. Tehát egyértelmű volt, hogy fogalma nincs a külvilágról. És még mindig félre állt a szája. Be volt kötve neki egy infúzió.
Az idő miatt fontos, hogy ő kb. fél kettőtől volt a sürgősségin.
Ezek után én oda mentem a pulthoz, bemutatkoztam ki vagyok és tudni szeretném mi van anyuval. Jött is az orvos és közölte, hogy volt már vérvétel, most annak várják az eredményét, de egyértelműen nátrium hiány. És türelmünket kérte.
Hát vártunk. Anyu kókadozott, mi jobb híján a többi beteget figyeltük, ill. ami velük történik vagy nem történik.
Az első vérvétel után közölték, hogy igen, nagyon alacsony a nátrium szint - ezt okozhatta a hányás, vagy fordítva. És akkor most lesz még egy vérvétel az infúzió után, hogy javult-e ez a szint, és tényleg ez okozta a gondokat, vagy neurológust hívnak hozzá, hogy az megnézze.
És mi vártunk tovább. A mi jelenti anyut, és a többi beteget és hozzátartozót is. Az órák teltek. 
Aztán bekötöttek még egy infúziót. És közben jött a neurológus, elvitte anyut megvizsgálni.
Újabb fontos információ: anyu évek óta jár neurológiára, mert remeg a keze - nem, nem Parkinson. És a neurológiai klinikán profin megtanulta mit kell csinálnia, hogy az orvos elégedett legyen vele. Tudom senki nem hiszi el, de erre a legrosszabb állapotában is képes. Így volt most is. 
Visszajött a neurológus, aki közölte, hogy teljesen jól kommunikáltak, és mindent nagyon szépen megcsinált. Szóval semmi baj vele. 
Mondtam, hogy anyunak fogalma nincs hol van, mi van vele, hiszen míg vártunk többször is neki indult, hogy pl. elteszi a helyére a táskáját, vagy vesz be gyógyszert, mert fáj a feje.
A doktornő kitartott a mellett, hogy nincs gond, és higgyem el, hogy nem lenne képes arra hogy a reflexeit befolyásolja.
Miután ő elment, jött a kezelő orvos, hogy akkor ha lefolyik az infúzió, újabb vérvétel, és annak eredményétől függ, hogyan tovább. Ha javul, haza is vihetem, ha nem, akkor a belosztályra teszik. 
Kérdeztem, hogy ilyen állapotban haza vihetem? 
A válasz: igen, szüksége van 24 órás felügyeltre, ezt valahogy meg kell oldani. Nem részletezem az ötleteket, és a válaszaimat sem. Nem erről szól a poszt.
Vártunk hát tovább. 
Egyszer csak megjelent egy másik orvos, közölte, hogy ő vette át anyut, mert közben már elmúlt este 8 óra. (ekkor már 6 órája kókadozott ott anyu, hogy megmondják mi van vele, mi lesz vele - SÜRGŐSSÉGI!!!) Azt is mondta, hogy valószínűleg befektetik, de hát majd a labortól függ.
Aztán jött, hogy hát továbbra is alacsony a nátrium, bent tartják, és felküldik a belosztályra, várjuk a betegszállítót. 
Majd megjelent valaki elvitte anyut hogy beköt neki még egy infúziót. De mint kiderült, ismét vért vettek tőle, mert nem sokára megint jött az orvos, hogy jaj, hát kell még egy labor.
Háromszor vettek vért anyutól az ott töltött sok-sok óra alatt, és háromszor vártunk órákat az eredményre. 
Sajnos, volt hematológia beteg a családban. Ő mikor csak kontrollra ment már, gyógyultan, akkor is 10 perc alatt kapott nagyon komoly vérkép elemzéseket. De a sürgősségin órákba telik.
Este 11 óra volt, amikor közölték, hogy akkor jön a betegszállító és felviszik a belosztályra. Addigra lefolyt a harmadik infúzió is, amivel senki nem törődött. Mi szóltunk a betegszállítónak, hogy talán le kellene venni.

Délután 2-től este 11-ig tartott egy SÜRGŐSSÉGI betegellátó osztályon, hogy eldöntsék, ott tartanak-e a kórházban, vagy haza engednek egy magáról sem tudó, 81 éves, 200 körüli vérnyomás értékekkel küzdő beteget, aki tipikus TIA jeleket produkál. Hogy a rohadt életbe, mi a büdös francért hívják az ilyen osztályt SÜRGŐSSÉGI-nek?

Míg várakoztunk anyu többször neki akart indulni. Mikor kérdeztem hova megy a válaszok ezek voltak:
- megyek lefekszek
- megyek veszek be gyógyszert, mert fáj a fejem
- megyek elrakom a táskát
- megyek mert be kell vennem ezt és ezt a gyógyszert
- megyek wc-re - majd mikor jeleztem neki, hogy foglalt, fel sem fogta, indult volna tovább

Ugye, szerintetek is ezek a mondatok mind arra utalnak, hogy teljesen jól volt, magánál volt, tiszta volt? 

Amíg várakoztunk, ahogy írtam unalmunkban figyeltük a többi beteget és a velük kapcsolatos eseményeket. 
Volt ott egy fiatalember - kigombolt inggel érkezett, tolókocsiban, látszott rajta, hogy nagyon rosszul van, és a jobb karját olyan furán tartotta. Az eltelt órák alatt szinte meggyógyult. Egyszer bevitték a vizsgálóba és soha többet semmi nem történt vele. Még egyszer kijött valaki, aki adott neki egy szem gyógyszert és kész. 7-8 óra elteltével a fiatalember szinte meggyógyult. Felöltözött, jött-ment, literszám itta a vizet, és aztán járt ki csurgatni, már nem tartotta furán a karját sem, és láthatóan sokkal jobban lett. 
Másik fiatalembert mentők hozták szintén - szívtájéki szorító érzés, verejtékezés miatt. Őt is bevitték, megvizsgálták, nem kapott semmit, de pár óra elteltével már megállás nélkül sétált, nyújtógyakorlatokat csinált, szóval tök jól lett.
Az idősebb korosztály, akiből nyilván több volt, kornyadozott, kapták az infúziókat,szenvedtek, szunyókáltak.
Kínunkban mondtuk már, hogy itt vagy meggyógyul valaki magától is, vagy simán meghalhat.
Többször szóltunk mi, hogy infúziók lecsepegtek. 

Anyunak kétszer is ki kellett menni a mellékesbe. Bekötött infúzióval. Egy olyan wc-be, ahol belépve azonnal a mosdóba esik az ember. A befelé nyíló ajtó mellett szinte alig fér el az is, akinek semmi plusz nehézséggel nem kell megküzdenie. Maga a wc ajtó is befelé nyílik, szinte rögtön rá a wc-re. Botrányosan nehéz volt nekem is bejutni, hát még anyunak, aki alig bírt megállni a lábán, akinek be volt kötve a karjába az infúzió, akinek fogalma sem volt arról, hogy hol van.
Elsőre csak annyi történt, hogy végezvén kibotorkált, kinyitotta a csapot, folyatta a vizet, majd közölte, hogy rendben és kijöttünk. A kezét nem tartotta a csap alá. Gondolom ez is azt mutatta, hogy jól van, teljesen tiszta.
Másodjára mikor elindultunk, az infúzióba elkezdett visszafolyni a vére. Szinte kiabálnom kellett hogy az éppen x-szer az udvarra tartó személyzetből valaki jöjjön oda és zárja el. Mikor visszamentünk, akkor is külön kérni kellett, hogy indítsák újra.
Ha nem vagyok ott, anyu nyugodtan becsinálhatott volna, senki nem foglalkozott vele.

Idősebb úr üldögélt egy tolókocsiban. Láthatóan a válla zúzódott. A pizsi felsője csak rá volt terítve. Szegény felvette volna. A váró közepén fél órát tornázott, mire fel tudott állni a székből. Újabb 10 percet küzdött, hogy felvegye a pizsamát. Végül én segítettem neki. Az ápoló személyzetből senki nem foglalkozott vele. Ő egyébként reggel óta volt ott, és mentőt várt, hogy haza vigyék. Nagyjából este hétre meg is jöttek érte.

Idősebb hölgy combtőtől bokáig frissen sínbe téve wc-re kívánkozott. A kísérője eltolta a hordágyon a wc-ig, majd szerencsétlen valahogy letornázta róla magát, és közel háromnegyed óra alatt sikerült kijutni a wc-ből dolga végeztén, de ekkor még nem került vissza a hordágyra. Senki nem segített neki. Az már csak plusz adalék, hogy egyrészt ugye neki is a fent leírt wc-be kellett ilyen lábbal betornáznia magát, és hogy csak EGY wc van a sürgősségin. 

És ezek csak az extrém esetek. Senki, mondom senki nem tudott már nyugodtan ülni és várni valami csodára. Nem voltak százan, nagyjából 10-12 embert kellett ellátni. 
Nem állítom, hogy az orvosok, ápolók teljesen lesz..rták a betegeket, de miközben nem történt semmi, folyton azt láttuk, hogy jönnek-mennek, sokat ki az udvarra is. Szóval akár azt is mondhatnám, hogy azért nem törték össze magukat. A bekötött infúziók csöpögtek, vagy nem - anyunak pl. a második órákon át nem. Senkit nem izgatott.

Este 11-re dőlt el, a harmadik vérvétel eredménye után, hogy akkor megy anyu a belosztályra. Átvittek minket. A beteghordó szólt a nővérszobába, hogy beteget hozott. Anyu ült mellette a székben, mi álltunk mögötte. Ha azt mondom, hogy nem voltak feldobódva és ezt még igazából el is mondták, akkor erre már tényleg mit mondjak?
A beteghordó úgy tolta oda anyut, hogy szegényt fektessék már le. Megkérdezték, hogy ugyan már miért szegény? Ekkor megkérdezte a beteghordó hogy anyu mióta várt? Mondtuk, hogy 2-től. Na ekkor kicsit leestek az állak.
Lefektettük, betakartam, fogalma sem volt semmiről. A nővér közölte, hogy mindjárt jön az orvos. Sajnos gyakorlatom van, tudom, hogy ilyenkor egy több oldalas kérdőívet töltenek ki. Ezért meg akartuk várni. Én elszaladtam pisilni, mire kimentem a férjem mondta, hogy anyu, mint egy fürge nyúl átrohant a másik szobába, és ő meg annyira meglepődött, hogy most mi van, hogy köpni nyelni nem tudott. 
Mentem anyu után, hogy mit akar, hova megy? Hányingere van - mondta. Ismét azt hitte otthon van, és valószínűleg arra számított, hogy a fürdőszobába ment be.
Leültettem, elmentem a nővérért. Megkérdezték, hogy szokott ilyet csinálni, hogy éjszaka felkel és sétál? Mondtam, hogy fogalmam nincs.
Kérdés: miért, kije a néninek? 
Mondom a lánya vagyok, de nem élek vele együtt, így fogalmam nincs róla mit csinál éjjel.
Ekkor kicsit visszahúzták a szarvakat.
Aztán vártunk. Már elmúlt 11 óra. A végén eluntam, és már majd elájultam a fáradtságtól, ezért elmentünk a nővérszobához, hogy mi kellünk-e?
Egy hölgy, gondolom az ügyeletes orvos, de csak a kérdéseiből feltételezem, kérdezte, hogy miért került be anyu a kórházba és miért küldték fel az osztályra?
A férjem válaszolt, hogy ezt talán a sürgősségin lévő orvostól kellene megkérdezni, vagy elolvasni a számítógépből a dolgokat, különösen mivel anyu pl. tavaly is előfordult ott. Szinte kinevették.
Miután elég udvariatlanul kikérdezték, hogy mi hoztuk-e be, és mit tudunk az előzményekről, a végén közölték, hogy jó akkor elmehetünk, de hogy lehet-e kommunikálni a nénivel? 
Én mondtam, hogy alszik, a nővér mondta hogy zavart a néni. 
A hölgy, akiről azt gondoljuk az orvos lehetett közölte, hogy nem baj, akkor majd ő felébreszti.
Mindezt úgy, hogy közben lassacskán pötyögtetett valamit a számítógépbe. Gondolom úgy tervezte, hogy befejezi amit csinál, és majd ha végzett, akkor jön és beszél velünk. Mit számít neki, hogy akkor már 7 órája várakoztunk ott, hogy majdnem éjfél volt? Ő végül is ráért, reggelig, míg letelik az ügyelet.
Így hát eljöttünk. Mélységesen felháborodva. Felháborodva a sürgősséginek nevezett osztály működésén. Felháborodva azon, ahogy fogadták az osztályon. Felháborodva azon, hogy tavaly is ott feküdt anyu, ezen az osztályon, és nem képesek a számítógépből előszedni a tavalyi adatokat, ezzel megkímélve mindenkit a sok oldalas kérdőívük kitöltésétől.

Döbbenettel tapasztaltuk azt is a sürgősségin, hogy szinte alig múltak 20 évesek az ott dolgozó orvosok. Semmi bajom a fiatalokkal, sőt, egyetértek hogy helyet kell nekik adni, de könyörgöm egy huszonéves, tapasztalatok nélküli fiatal kislány dönti el, hogy anyámnak szüksége van e neurológiai kezelésre vagy sem, amikor még én is úgy gondolom, hogy stroke közeli állapotban volt, van, és ő a bevett séma és vizsgálatok alapján megállapítja, hogy semmi baja. 
Szintén a sürgősségin, ugyanaz az orvos többször is megkérdezte ki anyám kezelő orvosa. Könyörgöm, minek, ha nem jegyzi meg, ha nem írja fel a kartonra, a számítógépbe és ha ő is újra és újra megkérdezi, majd az is aki átveszi tőle a beteget? 

Az egyetlen ember aki segítőkészen áll az egészhez a vezető gondozónő. Megdöbbent amikor hallotta, hogy anyut belosztályra tették. Azt mondta, hogy a saját ismeretei, tapasztalatai, és az általam is elmondottak alapján tipikus TIA. És intézkedett. Felhívta a kórházban a szociális nővért vagy kit, akit elküldött anyuhoz, és az ma, amikor már anyu sokkal jobban volt, igazat adott neki és kérte hogy ismét vizsgálja meg neurológus anyut.

Ma már későn telefonáltam, de holnap hívhatom az orvosát. Mint kiderült számomra, tavaly is ez a fiatalember kezelte. Kellően ledöbbent már akkor is anyu gyógyszerezésén. Majd amikor elmondtam neki, hogy már többször is próbáltuk ezt leállítani, de hiába, akkor csak annyit kérdezett, hogy akkor minek vittük oda, mit kezdjen vele? Csak halkan súgom, akkor is mentő vitte be, mert rosszul volt, és akkor még csak nem is én szóltam, hogy meg kellene őt nézni.

Tudom, szinte mindenki tudna rémtörténeteket mesélni a honi egészségügyről. Nyilván mások is "élvezhetik" ezt többször is. Én, ahogy írtam, 2008 óta küzdök ezzel. Mostanra éreztem úgy, hogy ezt már ki kell borítani magamból és le kell írnom. Bocs, ha bárkit is untattam.