2017. október 9., hétfő

Harmincöt év - számokban



Bizony, ma harmincöt éve, hogy összekötöttük az életünket. Sajnos csak ilyen rémes fotóink vannak, de most nem mennék bele abba, hogy miért.

Akárhogy is, harmincöt év már elég hosszú idő. Mégis, szinte csak alig most kezdtük, nagyon gyorsan elszállt.
Mi történt velünk ez alatt a pár év alatt?

A legfontosabb, hogy lettek nekünk ők:



Azóta persze már mindkettő felnőtt ember, de így kezdődött. Életünk legnagyobb ajándékai ők. Okosak, szépek, talpra esettek és nyilvánvalóan imádjuk őket.
A harmincöt év alatt rengeteg örömet, boldogságot és persze gondokat, bosszúságokat is kaptunk tőlük. De minden szülő tudja, egy mosoly, egy "anya vagy apa szeretlek", két puha kar a nyakunk körül, egy nyálas puszi az arcunkon és már el is felejtettünk minden gondot.
Órákig mesélhetnék róluk, de ez valószínűleg csak nekünk lenne érdekes. Így haladjunk tovább.

Az elmúlt harmincöt évben ők is velünk voltak.

Brunikánk


Chris és a háttérben Kitty

Kitty


Brunikánk volt az első kutyánk. Azt hiszem vele tanultuk meg azt, hogy milyen gazdinak lenni. Az elvesztése komoly tragédia volt számunkra, pedig tizenhárom évet töltöttünk együtt.
Az utolsó éveiben érkezett hozzánk Chris, aki igazi játszótárs lett Bruni számára, és megfiatalította őt az utolsó éveire. 
Aztán Bruni elment, és Chris pár évig egyedül volt, míg nem megérkezett Kitty. Iszonyat sivalkodások közepette száguldott be Chris elől a kutyaólba, de aztán igazi jó házaspár lett belőlük. Még kilenc aprósággal is megleptek minket.
Sok játék, fogócska, hancúrozás, civakodás jellemezte a közös életüket. Christ öreg korára Kittuskánk sétáltatta. Ment elől és hívta az öreget, hogy menjen utána. Meg-megálltak, megvárta míg Chris-nk újra neki indult, és mentek tovább. Kitaposott út jelezte a sétáik útvonalát a házunk körül.
Aztán Chris-nk is elment, több mint tizenegy év után. Kittus egyedül maradt és depresszióba esett. Hosszú hónapokig tartott amíg újra a régi vidám kutya lett belőle. 
Ő pedig nagyon hirtelen hagyott itt minket tavaly év elején, másfél hetes betegség és már vége is volt.
De összességében huszonhat évig volt a családunk része hol egy, hol két kutya.
Voltak cicáink is, de róluk nincsenek fotóim. Ők mindig csak rövid ideig éltek velünk, volt amelyik 3 nap után tűnt el. Így megfogadtam, hogy bár imádom a kis szőrös doromboló gépeket, de nem akarok több cicát.
Volt még teknősünk is kettő, sajnos ők is elég hamar elpusztultak a leggondosabb ápolás ellenére is. 
De az állatok is részei voltak az életünknek, a családunknak.

Mi is történt még? Nos, volt már két házunk, és most van a harmadik. Az elsőt mi építettük, a másik kettőt már "készen" vettük. De mint tudjuk egy családi házon mindig van mit csinálni, hát így voltunk ezzel mi is.


Ezt építettük mi. Bár nem így hagytuk ott, mert akkor még nem volt színre vakolva és az eső víz elvezető csatorna sem volt felrakva. Ennek minden egyes darabját mi raktuk a helyére, az alaptól a tető cserépig. Iszonyat meló volt, de végül csak meglett. Persze rengeteg gonddal, így tíz év után elhagytuk és elköltöztünk ide.


Biztosan látszik, hogy ez sem volt készen, és kívülről különösen nem festett jól. Belülről sokkal jobb volt. Itt már tizenhét évet töltöttünk, de némi CHF adósság okán úgy döntöttünk, megválunk tőle. 
Ekkor jött a mostani házikó.


Lenne mit csinálni ezen is kívülről, de igazából ez az első olyan olyan házunk, ami már színre van vakolva. Bár el tudnék képzelni modernebb színezést is, meg a pala tetőt is jó lenne felújítani, de igazából csak a látvány miatt, mert egyébként semmi baja.

Mindhárom háznál volt kertünk is, bár az elsőnél csak nagyon kis területen. Körben volt a ház körül 3 m széles sáv, ami a kert volt. De azért mi azt is elég széppé tudtuk varázsolni, akkor még teljesen tudatlanul, pusztán csak próbálva a józan paraszti eszünkre hagyatkozni.
A gyömrői kert már jóval nagyobb volt, és az ott eltöltött tizenhét év alatt sikerült igazi szépséggé alakítani. Azt hiszem a kertre sokkal több pénzt költöttünk, mint a házra, bár azért ebben az is benne volt, hogy folyton mindent kerítéssel védtünk a kutyáktól.


És hogy most hol tartunk a kerttel azt már elolvashattátok az előző bejegyzésekben.


Ez az első olyan kertünk, amit már tudatosan, a növények kiválasztására is oda figyelve ültetünk be, és ahova ilyen sok építmény is került. Még nincsen kész, de jövő nyáron remélem már teljes pompájában élvezhetjük.

Volt számos autónk is. Az első egy Audi100 volt, még 1984-ben. Nagy dolog volt ez akkor, de nyilván használtan vettük, és aztán gyorsan vissza is adtuk, mert kiderült hogy nagyon komoly gondok vannak vele.
Utána jött egy Skoda100-s. Nagyon sokat szolgált minket. Sokat utaztunk, kirándultunk vele, és az erzsébeti ház építkezésébe is bőven beszállt, aztán szegény bele is rokkant.
Jött egy Dacia. Nagy volt, kényelmes, ám számos hibával küzdött, így egyszer csak őt is eladtuk.
Újabb Skoda került a házhoz, Skoda120. Valahogy hozzá nem igazán kötődtünk, de azért "kalandokat" róla is mesélhetnénk. Majd Opelek következtek a sorban, és most épp egy Toyota-nál tartunk. 
Összességében a mostani a nyolcadik autónk.

Volt számos munkahelyünk. Kettőnknek összesen tizenhét, de ebből az utolsó három már közös, tehát a tizenhétben duplán szerepelnek, és az utolsó kettő már a saját cégünk.
Képzeljétek, 2001 tavasza óta dolgozunk együtt, és az utóbbi 4-5 évben már szinte a nap 24 órájában együtt vagyunk, mert az internet és a telefon segítségével dolgozunk itthonról.
Ez azt hiszem elég komoly erőpróba volt, de valahogy kiálltuk és mára szépen beállt, hogy kinek mi a dolga. 
Milliomosok nem lettünk a Kft.-ből, de meg tudunk élni belőle, a saját főnökeink vagyunk, és nem kell attól sem tartanunk, hogy kirúgnak minket, esetleg nyugdíj előtt pár évvel és nem tudunk új munkahelyet találni. Bár sajnos a mostani időszakban lehet simán találnánk helyet magunknak.

Rengeteg élményben volt részünk az eltelt harmincöt év alatt, hiszen amikor csak tudtunk utaztunk. Nem túl messzi tájakra, hiszen már csak családi okokból is legtöbbet Erdélyben jártunk, de azért megfordultunk a Tátrában és Szlovákia más részein is, jártunk Csehországban, és még pár európai országban. Utóbb London lett a leglátogatottabb helyszín, hiszen a gyerekeink már évek óta ott élnek.
Csodás helyeket láttunk, izgalmas dolgok történtek velünk, és ezeket az élményeket soha senki nem veheti már el tőlünk.


Az évek során elvesztettünk sajnos jó pár szívünkhöz nagyon közel álló embert. De hiszem, hogy a lelkünkben, a szívünkben örökre ott maradnak. Nem eggyel rendszeresen beszélgettem még évekig a halála után, és ez mindig nagyon jól esett a lelkemnek. Hiányoznak nagyon. 😢😢😢

Lettek barátaink is, és el is vesztettünk közülük párat. Valahogy az élet olykor elsodorja mellőlünk azokat is, akikről azt hisszük már mindig velünk lesznek. De az élet megy tovább, és a legfontosabb emberek szerencsére továbbra is mellettünk vannak.

Voltak nehéz pillanataink, és voltak csodásak. Szerencsére mindig úrrá lettünk a nehézségeken, és igazából minden komoly probléma, gond, baj, csak még jobban összekovácsolt minket. 

Úgy gondoltam a kerek évforduló miatt ez most nem egy érzelgős, hanem egy ilyen leltározós megemlékezés lesz, ezért nem írok most arról, hogy mit jelent nekünk ez az együtt töltött harmincöt év. De sokat, nagyon sokat, az biztos. 

Milyen fontos, számottevő dolog történt még velünk? Biztosan lenne még sok apróság, vagy akár jelentősebb dolog is, de nekem most ezek jutottak eszembe.
Remélem tudok még ilyet írni tíz - húsz év múlva is. Még harmincötöt már nem kívánok magunknak, mert nem baj az, ha az életminőségünk is olyan amíg élünk, hogy élvezni is tudjuk az egymást követő napokat, heteket, hónapokat, éveket.

Így hát kívánok még legalább húsz ilyen évet magunknak! 💝💝💝






2017. szeptember 24., vasárnap

Még mindig kert, de ez most másik

Egész nyáron a ház mögötti kertünkkel voltunk elfoglalva. És azt amennyire tudtuk, és ahogy láttátok rendbe is raktuk. Lesznek még akciók, talán nem is kevés, meg még látványos is, de marad ott jövőre is munka, már csak hogy ne unatkozzunk a következő nyáron se.
Igen ám, de van nekünk egy kertünk a ház előtt is. Erről eddig még sosem esett szó. Ez egy háromszög alakú terület, kb. 20-25 m2 lehet, ha jól számolom. 
Tavasszal már próbáltunk némi rendet vágni itt, de mivel zsúfolásig van teleültetve mindennel, ezért úgy döntöttünk megvárjuk a nyarat, hogy hol mi nő és majd ősszel rendbe tesszük.
Azért tavasszal is megejtettünk egy-két dolgot itt, úgy mint kicsit visszavágtuk a már nagyon öreg, és elkopaszodott orgonabokrokat. A háromszög alakú kert közepére volt ültetve 3 tuja, közöttük volt egy tiszafa, és még mellettük egy ezüstfenyő. Ezek konkrétan egymásba nőttek, és bizony a két nagyobbik tuja már a ház tetejéig ér. Állítólag törpének vásárolták őket anno.
Na, a harmadik tuja, ami a ház felőli oldalon volt kisebb volt és nem is volt szép formájú, ezért bizony azt kivágtuk még tavasszal. Én akkor még azt reméltem, hogy a középen meglévő tiszafát kimentjük és mivel még fiatalnak tűnt, ezért átültetjük a hátsó kertbe. 
Nos, miután a tuja kikerült mellőle, kiderült, hogy szerencsétlen tiszafának csak a legtetején voltak zöldellő ágak, egyébként teljesen halott. Így sajnos esélye nem volt annak, hogy megmentsük. 
Viszont legalább a kert közepe némileg felszabadult és eljutottunk szegény ezüstfenyőig, aminek befelé egyáltalán nem voltak ágai, max. elszáradva, hiszen a sok-sok előtte lévő cserje nem engedte fejlődni. Pedig az utca felől nézve egy szépséges fenyő.


Így tavasszal igyekeztünk szabaddá tenni neki is a helyet, hátha majd kicsit erőre kap. Egyúttal a környezetében lévő cserjéket is megvágtuk, amennyire csak tudtuk.

Egy fontos tény. Ez a kertrész keleti fekvésű, így csak kora délelőtt kap napfényt. A két hatalmas tuja és fenyő miatt a növények többsége olyankor sem.

A három tuján, a tiszafán és a fenyőn kívül ezen a kicsi helyen még van több, mint 10 nagyra nőtt cserje. Ezek szegények nőnek, ahogy tudnak, egymásba gabalyodnak, elszáradnak az ágaik, nem tudnak teljes szépségükben pompázni. Reméltük, hogy el tudunk innen vinni cserjéket a hátsó kertbe, de valójában egyik sem fiatal növény, így erre nem igen volt és van esély. 
A beültetett terület sűrűségére egy jellemző, hogy nagyon komoly eső kell ahhoz, hogy elérjen a földig a víz. 
A cserjék közül van ami több példányban is megvan, van ami kúszó növény, de a környező növények a támaszai, amikre felmászhat, így pedig egyiküknek sem jó. 
Van egy sor, ahol 6 cserje van közvetlenül egymás mögött és a végén még az ezüst fenyő.


És még nincs vége. Mert vannak még évelő virágaink is. Igaz sajnos virágozni nem igen tudtak, hiszen esélyük nem volt arra, hogy napfény érje őket. 


Ezeket szeretném majd kimenteni innen, de idén már nincs hova ültetnem. Így majd megjelölöm melyik hol van, és tavasszal napfényes, nyílt térre kerülnek majd, hogy teljes pompájukban virágozzanak.

A szomszéd melletti kerítésnél van olyan valamink, ami kb. derékig érő erős cserje törzs volt tavasszal, ebből nőtt a nyáron legalább 3 m magasra egy még mindig nem tudjuk mi, de inkább faszerű volt, mint cserje, viszont leveleken kívül semmi nem lett rajta, virága nem volt, ellenben teljesen felzabálta a szövőhernyó. Így ezt már korábban levágtuk derékba és természetesen kikerül majd a földből. 
Ugyanezen a területen van még két orgona, az egyik már nagyon régi és ezer hajtása bújik ki a földből. Van egy jázminbokor. És tele van a föld tulipánhagymákkal. Na, ezek legalább szépségesen nyíltak tavasszal. 
Ugyanitt van még egy nőszirom is, ami hófehér, és ezáltal elég különleges. 

Valamikor a tuják között sziklakert lehetett.

 De sajnos ez nem is látszik itt.

A tuják mellett van a gázóránk. Meg sem lehet közelíteni a bokroktól, és mert teljesen benőtte a talajt a kék meténg és a gyöngyvirág. Ezek alapvetően szépek és klasszul fedik is a talajt, de a gázórát elérhetővé kell tenni. 

Hát azt hiszem nagyjából vázoltam a jelenlegi helyzetet, ill. hogy tavasszal mit csináltunk. Ja igen, a kerítés melletti orgonába teljesen benőtt egy drótháló, azt még felszámoltuk akkor, bár nem volt egyszerű.

Alapvetően kintről ez a kert az ami látszik, valahogy mégis ez maradt mostanra rendbe tenni. Az egyetlen dolog ami látványosabban történt, hogy a kerítés egy részét már lefestettük, ill. a régi, elkorhadt pad helyére új került, természetesen frissen festve.

  Igen, az utcán is vannak növényeink, de azokat nagyjából sikerült már rendbe tenni. Ott is két orgona bokor az, amivel még foglalkozni kell.

Szóval most neki fogtunk, jobban mondva a férjem neki fogott ennek az előkertnek. Én sajnos épp nem vagyok a topon némi vírus okán, így csak olykor kimegyek, kiadom az "utasításokat", mit hogyan :D és ő meg csinálja.

 Van külön kerítés a kert előtt. Gondoltuk felszámoljuk, mert minek, de mivel komoly betonalappal rendelkezik, így megmarad.

Első lépésként egy lonc felszámolásra került rögtön itt, mert hogy abból van egyébként még egy a további részen, és az sokkal szebb is volt nyáron, valamint ez itt mindig belógott a bejáróra, így egész nyáron vagdaltuk vissza. Ráadásul mögötte van a már említett gázóra.
Közvetlenül a lonc mögött, ami így kikerült - bár egy hajtást megmentettünk az egyik szomszédnak - van egy japán birs. Őt visszavágjuk, megfiatalítjuk. Így jövőre szépséges lesz, bár lehet virága csak rá egy évre lesz újra, de sebaj, a lényeg, hogy ne 3 m magas, kopasz ágai legyenek, hanem szép zöld és tömött legyen.  
A tuja és a két bokor közötti részről kimentésre került a meténg jó része, és elültettük a hátsó kertben a fenyők mögé. Ott ideális helye lesz. Nem kell füvet nyírni, viszont szépen befedi a talajt és még virágzik is.
A gyöngyvirágok egy részének is ez lesz a sorsa, mennek a hátsó kertbe, és ott tobzódhatnak. 
A tuja aljából levágásra kerülnek ágak, mert nagyon el vannak száradva, és mert útban vannak a gázóra felé.
Aztán ha végre felszabadul a gázóra, akkor kap egy járdát, amin be lehet majd hozzá jutni.

Jelenleg ez a fázis zajlik. Aztán majd haladunk tovább. Remélem akkor már aktívabban tudok segíteni. 
A tervek szerint a tuják alsó ágai levágásra kerülnek, és belülről is mindent levágunk, amit elérünk és teljesen száraz.
A hat egymás mögötti cserjéből ritkítás lesz. Olyanokat akarunk kiszedni, amiből van máshol, és ezért elég annyi, ill. a támasz nélküli futóakácot. Ezért fáj a szívem, mert imádom, de nincs hova hajtást ültetni, ahol ne okozna gondot az, hogy fut, hogy támasz kell neki, hogy ne másszon át a szomszédba. 
A kerítés mellől azt hiszem a lila orgona teljesen kikerül, mert nagyon öreg, a falat is karistolja, és mert már a virága sem volt igazán szép, ami virága egyáltalán volt. A fehér fiatalabb, de igazából inkább a jázmint választanám, és szinte közvetlenül egymás mellett vannak elültetve. 

Egyelőre ezek a tervek. 
A megmaradó cserjék mind megfiatalításra kerülnek, hogy végre teljes szépségükben tobzódhassanak a következő években.
Talán még a sziklakertet is újjá tudjuk építeni, és akkor abba majd kerül egy-két új növény is, aminek jó lesz az a hely. 

Így hát a saját "dzsungel" felszámolása elindult. Remélem ez is sikeres lesz, és ami marad az mind-mind gyönyörű lesz, és öröm lesz rájuk nézni.










2017. szeptember 13., szerda

Folytatás - már mint a blog folytatása

Csak remélni merem, hogy volt akinek hiányoztak a posztjaim, és lesz aki továbbra is olvas, vagy netán még újabb olvasók is akadnak majd.

Szóval bocsánat, elmaradtam az írással, aminek igazából két oka volt. Az egyik, hogy a nyarat szinte a kertben töltöttük, nagyon-nagyon sok munkával. Bár a munka javát a férjem végezte, de azért velem is megtörtént, hogy egész napokat a kertben töltöttem.
A másik, hogy mivel szinte csak ezzel foglalkoztunk, úgy gondoltam ez rajtunk kívül a világon senkit nem érdekel napi rendszerességgel, de még hetente sem.
Így aztán elmaradtak a bejegyzések.
Mostanra azonban a kerti munkák erre az évre tervezett részével nagyjából végeztünk, még képeket is tudok mutogatni, így arra gondoltam akkor mesélek ma erről egy keveset, talán nem lesz unalmas másoknak sem.

Talán emlékeztek még arra, hogy bizony kaptunk mi itt egy kertet, amiben voltak ültetett növények, fák, bokrok, egyebek, és igazából vártunk arra is, hogy eljöjjön a tavasz, kihajtsanak, és lássuk hol mi van. 
Ezen túl volt egy csomó olyan építmény is a kertben, ami számunkra teljesen felesleges volt, és nagyon is utunkban voltak. Ilyen volt a csirkeól, a kutyakennel, a kinti budi, maradék kerítés részek - tudjátok ami elválasztotta az előkertet a hátsó, veteményes résztől, és ilyesmik. Így első körben a feladat az volt, hogy ezektől megszabaduljunk. 


Ez csak egy része annak ami a kertben volt. Ezeket felszámolni egyrészt komoly pénzbe, másrészt rengeteg munkába került. De azért egyszer csak sikerült, és az első legkorábbi szépségünk ez lett:

Ilyen volt, ilyen lett variáció!

A vicces az, hogy én azt hittem, ez fog legtovább váratni magára, de aztán ez lett készen elsőnek. Azóta a benne lévő növények nagyon szépen fejlődtek már, és nagyon várjuk, hogy jövő évben aztán igazán beinduljanak és egy szépséges résszé váljon ez a rész.

Még közben történt, hogy a kertünk egyik oldalán végig ültetett sövényt a kb. 4-5 m magasságról visszavágtuk úgy 1,5 m-re. Az ágak már olyan erősek voltak, hogy csak láncfűrésszel lehetett levágni, de így is nagyon megkínlódtunk vele, mert az apróbb, vékonyabb ágak viszont folyton elakadtak a fűrészben, de egyszer csak normális méretű lett az egész. De ami utána ránk, ill. leginkább a férjemre várt, na azt nem kívánom senkinek. Kb. 2 hónapig aprította a levágott ágak szövevényét. Sziszifuszi meló volt.
Azóta már kétszer is meg kellett metszeni a sövényt, de mostanra már egy szép, egészséges fagyal ültetvény lett belőle.



 Persze azóta már gyönyörűen kizöldült, ahogy írtam többször is kellett már metszeni.

Majd elindultak az építmények. Szeretünk a kertben sütni, főzni, viszont nem szeretünk kétrét görnyedni hozzá. Ezért találtuk ki, hogy legyen egy pont derék magasságban lévő grillezőnk. Volt bontott téglánk és a férjem neki fogott és egyszer csak készen lett.


Pár évvel ezelőtt nagy divat volt a fűszerspirál. Akkor nagyon szerettem volna egyet, de aztán lemondtam róla. Nohát, most az is készült a grillező mellé. Az előző képen már látszik maga az építmény, de azóta persze már be is lett ültetve.


A grillező mellé terveztük, hogy építünk egy placcot, ahova ki lehet ülni és jókat enni-inni. Volt bontásból faanyagunk, gondoltuk, felhasználjuk azt. Aztán kiderült, hogy nem elég ami van, ezért magának a dobogónak vettünk deszkát. Szépen le lettek kezelve, olajozva, lazúrozva, és egy szép napon fel is szereltük az egészet az alá helyezett fagerendákra. Nem volt kis meló térdelve, guggolva, hajolva csavarozgatni, de meglett ez is. 

Természetesen nem csak a grillezett ételek szeretjük, hanem bográcsban is szeretünk főzni, így annak is kellett valami hely, tehát épült egy bográcsozó hely is.

 Ez, ahogy látható, a grillező melletti dobogó másik oldalára került.

És persze még mindig nem volt készen a dolog, mert terveztünk a dobogó mellé fából készült rácsos falat, amire majd futó növény fog felmászni, és szépíteni, valamint árnyékot is adni legalább némileg - azért csak némileg, mert sajnos ahogy a dobogó elhelyezésre került, ami sok szempontból pont így jó, a mellé épült fal nem igazán fog délutánra árnyékot adni, mert akkor már nem onnan süt a nap. De nem baj, szerintem szép lett az is.

 Itt még csak a váza látható ennek a falnak, de nem akarom lelőni előre a poént.

Közben varázsoltunk egy virágágyást, amibe csak árnyékliliomok kerültek, de mind más és más fajta.
Ezzel még lesz gond, mert sajnos nagyon telenövi a gaz, pedig vastagon van mulccsal borítva.


Aztán megtörtént a "katasztrófa". Az idei 38 fokok, és a tűző napsütés, valamint olykor némi eső kb. 3 hét alatt hazavágta a fából épült dobogót. Olyan szinten kunkorodott fel minden egyes deszka, hogy pl. a széket nem lehetett odébb tolni a dobogón, mert 20 cm-ként elakadt. 
Lecsiszolni nem lehetett, mert egyrészt iszonyat nagy meló lett volna, másrészt nem volt olyan vastag faanyag - hiába, ha csak erre futotta - hogy kibírta volna a csiszolást. Valamint sanszos volt, hogy  ha tovább görbül a fa, és akkor ugyanott vagyunk.
Fájó szívvel úgy döntöttünk, ez nem maradhat ott, így hát felszedtük és vettünk helyette követ, amit leraktunk. A dobogó miatt kialakított placc okozott ebben némi fejfájást, de a végén sikerrel meg lett oldva. Az egész a férjem keze munkáját dicséri, és szerintem nagyon szép lett.


Itt már látható a teljes rácsozat, amit felraktunk a fa keretre. Mögötte már el vannak ültetve a mandzsu kivik, amik reméljük jövőre jó részét befutják majd. Azóta még lámpák is kerültek a fűszer spirál elé, és a farács mögé, valamint a bográcsoló melletti részbe is. Nagyon klassz ahogy esténként felgyulladnak.  Sőt, a rácsozat mögötti rész már fűvel is be van vetve, ami csodásan gyorsan és szépen növekszik. Jövőre egy álom lesz az egész, bár szerintem már most is csodaszép.

A felszedett deszkák azért nem kerülnek a tűzre, hanem magas ágyás lesz belőle. Így rendezett lesz a vetemény is, és nekem sem kell majd a földig hajolgatnom ahhoz, hogy gondozzam. Jól van na, én sem vagyok már 20 éves. :)

Természetesen még ezzel nem lett készen teljesen az egész hátsó kert, hiszen pont közvetlenül a ház melletti rész még ebek harmincadja, de arra idén már sem erő, sem pénz, és igazából idő sem jutott. Viszont valamit jövőre is csinálni kell.
Egy magas ágyás már készen van, legalább is a kerete. Még elkészül majd további kettő, de azok helyén egyelőre még most is vetemény van. 

És ami még mindenképpen idei munka, az előkert rendbe tétele. Igen, a házunk előtt van egy háromszög alakú előkert, ami nem túl nagy, viszont rendkívül zsúfolt. Itt van egy ezüstfenyő, szegény totál elnyomva a többi bokortól. Van két hatalmas tuja, egy másikat már kivágtunk, mert mindenre rányomult, és a három tuja között sínylődött egy tiszafa, ami szinte halott volt, így az is kivágásra került. A tujákkal nem tudjuk még mi lesz. Terveztük, hogy kivágjuk mindkettőt, de lehet megmentjük őket, de akkor fel kell nyírjuk az alját, mert az nagyon csúnya. Így jártak egyébként a hátsó kert végén lévő fenyők is. 
A fenyőn és a tujákon kívül kb. 16 db cserje lett még beültetve ebbe a kis részbe. Senki nem tud fejlődni a másiktól, és bár tavasszal visszavágtuk egy részüket, mára átjárhatatlan dzsungel lett az egészből.
Na most ősszel ezekből lesz amit fel kell számolni, mert egyszerűen így nem maradhat, és a többit meg vissza kell vágni, hogy aztán szép, rendezett bokrok legyenek. 
Tele van ez a rész évelő növényekkel, és hagymásokkal is. Ezeket most ősszel már nem tudom sajnos áttelepíteni a hátsó kertbe, de valahogy majd megjelölöm őket, és tavasszal átkerülnek. A ház előtti részre ugyanis nagyon kevés napfény jut, ezért ha nem lenne dzsungel, akkor sem éreznék jól magukat. 
Szóval idénre még ez a nagy munka vár minket.

Ezek mellett persze egész évre adott munkát a hátsó kert is. Egyrészt a fűnyírás, sövénymetszés, de természetesen idén is lett veteményesem, azt is gondozni kellett. 
Van egy barackfánk, ami szép termést hozott, így lett belőle lekvárfőzés is.
Na és a világ legjobb szomszédaitól is rengeteg termést kaptam tényleg egész nyáron, így szinte nem volt olyan hét, hogy ne kellett volna valamit elrakni télire, vagy befőzni. 
Azt hiszem még soha nem dolgoztam ennyit egy nyáron sem, mint idén, és remélem minden szépen el is marad télire, mert fájna a szívem, ha bármi tönkre menne. 

Jövőre pedig jönnek az új projektek. A hátsó kert maradék részének rendbe tétele. Itt lesz vízvezeték, csap áthelyezés, aztán itt is lesz kövezett rész, és lesz még egy nagy-nagy virágfolyam is. Ide kerülnek majd az előkertből növények, és remélem sikerül minden virágmagot is kikeltetnem, amit a kislányom rendelt nekem Ázsiából. Ha lesz elég pénzünk, elég erőnk és elég szerencsénk a növényekkel, akkor egy igazi szépség fog születni még a kertben. 

Hogy utána majd mit csinálunk? Hát azt hiszem éppen elég lesz majd az egészet rendben tartani, mert csak úgy szép, ha ápolt. De az különösen nagy öröm tud lenni, amikor kicsit elkanászkodik a kert, és az ember rendbe teszi és olyankor minden teljes pompájában látszik. Jaj, már alig várom!

Ilyen volt, ilyen lett! :)

És még pár random kép:


















2017. július 27., csütörtök

Folytatás ... mert a kaland csak úgy izgalmas, ha bonyolódik!

Tegnap még valamivel az indulás előtt, benéztem a korábbi lakhelyünk itteni csoportjába. Mivel már nem élünk ott, ezért ezt már nagyon ritkán teszem, olykor egy hónapig se nézek oda. Most görgetek lefelé a posztok között, és hopp, mit látok? Felsővezeték szakadás miatt állnak a vonatok, törlik őket, vagy nagyon sokat késnek. Irány Elviránk, ahol ugyan direkt ilyen beírás nincs, de megnézve egyes vonatokat, bizony ott van, hogy az amúgy 40 perces úton már 82 perces a késés. Bakker, akkor ez nem nyert. Lutrira nem megyek arra, a tapasztaltak szerint a rend jó ha másnapra visszaáll. 

Újra tervezés. Akkor mégis Gödöllő lesz az irány. Elviránk mutatja is, hogy 15:13-kor indul vonat. Nekem tökéletes. Pikk-pakk összekapom magam és start. Még a helyi takszöv-nél veszek ki pénzt, és közben látom, hogy amerre nekem kell menni a rend éber őrei forgalmi ellenőrzést végeznek. És bár minden papírja rendben van a kocsinak, ám mi tagadás, a kipufogója némileg zajos, bár azt is csináltattuk legutóbb, de mégis olyan mint egy versenyautó, és féltem arra menni, mert biztos voltam benne hogy ezzel leállítanak, ezért a másik útvonalat választottam, mondván hogy így kicsit ugyan hosszabb, de legalább nem kell magyarázkodni, hogy az öregecske autóm miért ilyen zajos. 
Útközben már láttam az eső felhőket is egyre sötétedni, aminek azért örültem, mert ernyőm nem volt, ugye ha kocsim van, minek az ernyő. Végül azért csak beértem Gödöllőre. Naná hogy a parkoló legvégén volt csak hely, de ez van. Volt még vagy 10-15 perc a vonat indulásáig, tehát az eső elálltára nem várhattam, így szépen begyalogoltam az állomásra, hogy megvegyem a jegyet, amit elektronikusan nem tudtam ugye megvenni, és milyen jó, hogy nem, hiszen nem tudtam arra menni végül, tud valamit ez a MÁV! :
Kérem a jegyet, mire közli velem a pénztáros és vele egy időben a hangosbemondó is, hogy "A mai napon a 15:13-s szerelvény nem közlekedik. Kedves utasaink megértését kérjük.
Hát ilyen tényleg csak a mesében van. Az egyik vonalon szinte egyáltalán nem járnak vonatok, a másik vonalon pont az a vonat nem jár, amit kinéztem és erről drága Elviránk egy árva szót nem szólt, még akkor sem, mert megnéztem. 
De mondták, jön egy gyors 15:30-kor és egy személy 15:53-kor. Hát ez utóbbi nekem már későn van, ráadásul röpke egy órát kellett volna várnom az állomáson átázott felsőben, mert se egy kardigán, se egy kis kabát, semmi nem volt nálam. Így kértem gyorsvonatra jegyet, és csak fél órát kellett várnom rá. Viszont végül én voltam az első azon a találkozón, ahova tizenöten mentünk. :) 

És még mindig nincs vége, mert hogy haza is el kellett jutnom. Ez is kalandos volt, de ebben azért voltak szépségek is. Moszkva téren már a metróig átjutni is "kellemes" volt, mert továbbra is esett az eső. Sebaj, irány a metró, fel a Keletibe, némi várakozás és már ki is írták, honnan indul a vonat. Hogy őszinte legyek ekkor már voltak kétségeim, hogy egyáltalán amit kinéztem menni fog-e, de IGEN! 
Vonatra fel, el kell mondjam ez már abszolút kellemes szerelvény volt. Tiszta, a vonat belsejében is elektronikus kijelző, és még működött is. Folyamatosan bemondták, mi következik, hol vagyunk. A kalauz is nagyon rendes volt. Velem közölte, hogy bár ez gyorsított, de legközelebb nem kell rá gyorsvonati pótjegy - mikor indultam akkor "beszélt rá" tulajdonképpen a jegyeladó, de ott egy a fene azt a pár száz forintot. 
Több fiatal is ült a vonaton, akik nem tudták, hogy gyorsított, és ezért nem áll meg ott ahol nekik kellett volna. Senkitől nem kért pótdíjat a kalauz, közölte, hogy Pécelen leszállnak és visszamennek, ennyi. Szóval igen, ez már kulturált, európai színvonalú szolgáltatás volt. 
És közben Bp. felől kisütött a nap, amerre mentem sötét felhők tornyosultak, már a kontraszt is gyönyörű volt. Aztán megjelent a szivárvány, és egyre erősebb lett, és egyszer csak körbeért. Mi pedig csak mentünk, mentünk és igen, átmentünk alatta. 
Nem sokkal utána álomszép világító felhőket láthattunk. Valami mesés látvány volt az is. És már meg is érkeztünk Gödöllőre, szegény kis Corsam ott árválkodott a parkoló végén, hiszen már mindenki haza ment addigra. Eső esett továbbra is, így ismét csak elázva értem oda a kocsihoz, és start haza. Szakadó esőben, már szinte sötétben. És nem, nem szeretek sötétben vezetni. Engem elvakítanak a szemből jövő autók, és nekem olyankor lassítanom kell. Hála az égnek tök egyedül autóztam, így senkit nem tartottam fel. 
Kiértünk a településről, és látom hogy gőzölög előttem az aszfalt. Izgalmas látvány volt, de csak pár méteren. Haladok tovább, és megint pára ül az úttest fölött, eleinte csak egy-egy kis folt, aztán már beterítette az egész utat. 
Úgy jöttem haza hogy magát az úttestet szinte sehol nem láttam. Izgalmas látvány volt egyébként, és én imádom az ilyet, de közben kocsival haladni, a nem is túl jó minőségű úton, ami átkanyarog az egész dombságon, hát élmény volt! 
De végre haza értem. Mindez egy kb. 60 km-s út miatt, mert ha kocsival megyek végig, akkor ennyi lett volna. Bár sanszos, hogy gyorsabban akkor sem értem volna viszont egy csomót állhattam volna ilyen-olyan dugókban, amit most még a vizes vb miatti lezárások is fokoztak volna. De a feladatot abszolváltam, és még régi jó barátokkal is találkoztam, hiszen ezért volt az egész.

2017. július 26., szerda

Balgaságom története

Ez év elején volt szerencsém több hetet eltölteni Londonban. Akkor írtam is egy bejegyzést az ottani közlekedés szervezettségéről, nyilván a maga gondjaival együtt. Aki akkor nem olvasta, az itt találja meg: Közlekedés szervezetten

Azóta a napokban megint fellángolt a felháborodás, amikor egy fiatalt meghurcoltak, mert a budapesti tömegközlekedés e-jegyes rendszerében szinte azonnal komoly hibát talált és ezt volt olyan bátor és jelezte a cégnek. Két fájó pontja is van a dolognak. Az egyik nyilván az, hogy durván meghurcolták a fiatalembert, ahelyett hogy megköszönték volna neki a jelzést. A másik, gondolom mondanom sem kell, hogy évek óta még mindig csak a teszt üzemmódnál tartunk és az így működik. Vajon mibe került ez már eddig is nekünk?

De nem ezért írtam. Napok óta tervezem az utazásomat, mert a mai napon a Moszkva téren lesz jelenésem, és ugye mostanra még messzebbre költöztem Budapesttől. Igen, igen, elég öreg vagyok már hozzá, hogy a Moszkva térre menjek. 
Szóval kocsival nem megyek, mert én Keletre vagyok a fővárostól, így csak az egész városon kellene átbumliznom ahhoz, hogy oda érjek, és akkor még ott lenne a parkolás megoldása, ami számomra elég kritikus pont. Parkolóházba nem megyek, és a környék nem arról híres, hogy tele lenne üres parkoló helyekkel, ráadásul arany áron.
Ezért próbálok közlekedési megoldást találni magamnak. Direkt vonat sem működik, mert a falunkon nem megy át vonat.

Lehetőségeim: 
- megyek busszal - ez volt az első variáció a fejemben - a busz másfél óra alatt ér be a Stadionokhoz. És onnan még ugye metró. Jócskán "városnéző" menetidő, de sebaj. Viszont visszafelé nem működik. Nem és nem találtam buszt, ami jó lenne nekem. Ezért gondoltam, hogy akkor HÉV Gödöllőig, és onnan már lenne busz. Nosza, nézzük meg a HÉV menetrendet. Napok óta próbálom megtalálni ennek online verzióját, és nem és nem sikerült. Valami bonyolult útvonal tervezés van a BKK-nál, de képtelen vagyok kiigazodni rajta. 1990 óta használok számítógépet, ahogy telt rá azonnal internet használó is lettem, vásárolok a neten, Londonban minden útitervet a neten néztem meg, menetrendeket, mikor mi honnan hova. Szóval nem vagyok hülye a dologhoz, de a BKK kifogott rajtam. Direkt HÉV menetrendet csak pdf verzióban találtam, bár azt sem egyszerű érvényeset találni, és ugye ez a szokásos apró betűs, ezer soros csoda, amit mikroszkóppal kell böngészni, hogy megtaláld amit keresel. Azért találtam valamit, elvileg utána még buszt is elértem volna, vagy nem, de megbeszéltem a férjemmel, hogy max. Gödöllőre értem jön. De annak nem örültem, hogy akár hol kurkásztam, mindig azt találtam, hogy Mogyoródon át kell szállni, ami annyira nem tetszett. Így hát tovább gondolkodtam és beugrott:
- megyek vonattal Gödöllőről, addig meg elmegyek kocsival és az állomás előtt hagyom a kocsit. Így nem kell a férjemnek sem velem foglalkoznia, én sem vagyok hozzá kötve, és még a közlekedés is gyorsabb. Remek, megörültem, hurrá itt a megoldás. Reggelre még jobb ötletem született, hiszen Sülysáp közelebb van, a vonat onnan is a Keletibe megy, hurrá. 

És most jön a lényeg. Még éjjel mikor megnéztem az Elvira-t - aki nem tudná a MÁV online menetrendje - láttam, hogy lehet online jegyet venni. Mikor reggel beszéltünk a férjemmel, és elpanaszoltam neki a HÉV menetrend gondjaimat, mondta rögtön a BKK-t, hogy miért csodálkozom, és én rögtön reflektáltam, hogy de az Elvira az jó, könnyen használható, még azt is mutatja hol jár a vonat, és jegyet is lehet venni.
Így ma, reggeli után, gondoltam én, veszek jegyet. Szépen kikerestem a vonatomat, kattintás a jegyvásárlásra, majd regisztráció, mert a nélkül ugye nem lehet, vissza a jegy vásárlásra. Örömmel láttam, hogy van kattintási lehetőség retúr jegyre is, de az első pofon az volt, hogy nem engedi bekattintani. Edzett netező vagyok, sebaj, majd megveszem vissza is, miből áll?
Aha, felugrik egy felirat: 
Az Ön által választott állomáson nincs automata, ahol a jegyét megkaphatja. Gondoskodjak arról, hogy olyan helyről induljak, ahol ez megoldható. 

És itt a vége. Hogy a büdös francba induljak olyan helyről, ahol van automata, ha nekem ez az állomás van itt, és visz a vonat onnan oda, ahova én akarom? Gödöllő már tőlem is messzebb van, és a Keletitől is, mint Sülysáp, tehát azt meg sem néztem. 
Évek óta veszek rendszeresen repülőjegyet, tízezrekért a neten, és még ki sem kell nyomtatnom, mert a telefonomra kérem le a jegyet. Azzal intézek mindent a reptéren, és működik. 
De egy 700.- Ft-s vonatjegyet meg kell szereznem jegykiadó automatából. És még ez sem gond, mert ezzel voltam már így, szintén Londonban. Itthon megvettem neten a jegyet, ott a reptéren bepötyögtem a kódot, amit kaptam és már nyomta is ki az automata a jegyet. Mert hogy volt automata. Jelzem állt mellette hostess, hogy ha gondom lenne, segítsen. 
Vajon miből gondoltam, hogy az e-jegyet pont azoknak találták ki, akik ilyen kisebb állomásokról indulnak, ahol nem egyszer fordul elő, hogy valamiért épp zárva van a jegyeladó fülke, vagy hó elején mindenki ott áll sorban hogy bérletet vegyen, és még sorolhatnám. De végül is mindegy az ok, kikeresem a neten a vonatom, megveszem rá a jegyem, hogy ne kelljen az állomáson, csak felszállhassak a vonatra, de nem lehet, mert nincs automata. Miért nincs? Ha már kitalálták ezt a lehetőséget, akkor miért nem elérhető mindenhol? Könyörgöm, XXI. század. Rémlik?

Végül is én vagyok a balga, aki azt gondolta pár percig, hogy a XXI.szd.-ban él itthon is.

2017. július 2., vasárnap

A csúcson


A fotó nem túl jó, és talán nem is látszom rajta igazán, de nekem örökre meghatározó élményt jelent. 
Lehet írtam már róla, de mivel mostanában épp régi diafotókat scannelek be, és azok között ráleltem erre, ezért felidéződött bennem minden emlék.

Szeretem Ádám Évától kezdeni, most is így lesz, mert igazából szeretném a folyamatot is megmutatni.
Szóval emlékeztek, nem kell sokat mesélnem, hogy gyerek koromban minden mozgástól egy korábbi betegségem miatt. És bár már gyerekként is próbáltam kibújni a tiltás alól, de igazából a felnőtt koromban jutottam el odáig, hogy elég sokat túráztam a férjemmel és barátokkal. 
Sokat jártuk Erdély havasait és a Magas Tátrát is. 
Ám az én túrázásomra mindig két dolog volt jellemző. Az egyik, hogy elég nehezen viseltem a fizikai kihívást. Hiszen semmi fizikai erőnlétem nem volt.
A másik, hogy lefelé pedig mindig féltem. Ez is gyerekkorból jött, hála anyámnak. 
Viszont azzal, hogy túrázni kezdtem és ahogy már korábban is írtam, engem nagyon megérintett a hegyekben járó emberek egymás iránti felelősségérzete, komolyan elkezdtem olvasni is a hegymászásról. Nagyon szerettem ezeket a könyveket, és azóta is minden tiszteletem azoké, akik meghódítják a havas vagy éppen a sziklás csúcsokat.
Sokan nem értik mi ebben a jó? Rendszeresen fel is izzik a vita, amikor valami magyar vonatkozású esemény van - ha jó hír van, akkor max. fanyalognak, ha meg valami tragédia történik, vagy épp csak elmarad a siker, akkor aztán kapnak anyait-apait, hogy milyen felelőtlenek, meg különben sem normálisak, és mit sírnak itt, senki nem küldte őket oda stb., stb.
Nem szoktam soha posztolni ezekhez, mert egyébként sem szokásom, de ettől még véleményem nyilván van. Én elismerem amit csinálnak, és semmi kifogásolni valót nem találok benne. Igen, van akinek ez az élete. És valahol talán még irigylem is őket, hogy meg tudják tenni, hogy azzal foglalkoznak, amit a legjobban szeretnek csinálni a világon. Hogy ott vannak, ahol a legjobban szeretnek lenni. 

És itt jutunk vissza ehhez a képhez. Ahogy mondtam, én nyafogós, sírós túrázó voltam. Sosem voltam az első, max. ha hagytak előre menni. Lefelé pedig végképp nem jártam elől. 
Ezen a túrán, máig sem tudom miért, mi volt az oka, de képes voltam arra, hogy első legyek a sorban. És gond nélkül feljutottam ide a csúcsra.
Illetve sejtem az okát, ugyanis a barátunk felesége nem sokkal előtte szült, és ezért nem volt ereje teljében, így nem tudott elől menni. A férje pedig segítette őt, ezért ő is hátra maradt.
Szóval azt hiszem így kerülhettem én előre, és juthattam fel a férjemmel együtt elsőnek erre a csúcsra, aminek még a nevét sem tudom, és azt sem, hogy milyen magas volt. De azt tudom, hogy a csúcs közelében bizony már nagyon erős szél fújt, egyre hidegebb volt. Nem is tudtunk a széllel szemben haladni, csak oldalazva mentünk, mert annyira fújt, hogy ha direkt szembe mentünk, akkor egyszerűen nem is tudtunk levegőt venni.
És mindennek ellenére képes voltam arra, hogy felmenjek a CSÚCS-ra!!!
Olyan adrenalin fröccsöt kaptam tőle, mint szerintem se előtte, se utána soha az életben.
Én aki korábban mindig csak lassan, minden lépést megfontolva battyogtam lefele, rettentően vigyázva, nehogy megcsússzak és leessek, nos, igen, én robogtam lefelé. Annyira, hogy rám szóltak, hogy talán várjam meg a többieket. Onnantól fogva pedig ugrabugráltam lefelé, aztán mindenhol megálltam, felmásztam, lemásztam, visszamentem, hogy bevárjam a többieket. Állítom, hogy én akkor lefelé 2x akkora utat tettem meg, mint a többiek. És még visszaérve a turistaházba sem éreztem fáradtságot. 
Életem egyik legnagyobb élménye maradt. És akkor és ott megértettem mi az ami felviszi a hegymászókat a csúcsra, minden nehézség ellenére. Vagy éppen elviszi őket az Északi sarkra, vagy a sivatag közepébe. Az élmény, hogy képes volt rá, hogy minden nehézség ellenére is el tudta érni azt amit kitűzött maga elé. És az az adrenalin löket amit ilyenkor kap az ember, súlyosan függővé tud tenni. Bár nekem nem volt alkalmam többször ilyesmire, de nekik biztos, hogy ez minden alkalommal megvan.
Az már csak hab a tortán, hogy olyan környezetben, ami amúgy is igéző. 
Én ha eljutok a hegyekbe, úgy érzem, mintha kiszabadulna a lelkem, és minden kötöttségtől, gondtól, bajtól megszabadulnék.



2017. május 6., szombat

Megvalósulatlan álmaim

Egy ideje már nagyon nagy divat, hogy ún. bakancslistát írjon mindenki. Olykor bennem is felmerül, hogy na ez vagy az rajta lehetne. Ám ahogy telik az idő, egyre több olyan dolog jut eszembe, ami már biztosan soha nem fog megvalósulni. És arra gondoltam mesélek most ezekről.

Talán már mindenki tudja, hogy vatta közölt nevelt gyerek voltam, óvtak mindentől, és még azon is túl. Így nagy kalandok nem történtek velem gyerek koromban, max. ha valamiért nagyon elengedtem magam és biztos volt, hogy a szüleim nem fognak tudni a dologról.
Aztán, mikor megismerkedtem a férjemmel kinyílt előttem a világ. Már amennyire kinyílhatott ugye itt a zárt kelet-európai világban. Miután ő szerelmese volt a hegyvidéknek, így óhatatlanul én is az lettem. Azt hiszem a megvalósulatlan álmaim egy része is ennek tudható be.

Az egyik ilyen, ami mostanában ismét eszembe jutott az, hogy valahol legbelül, a legeslegtitkosabb vágyam az volt, hogy egyszer eljutok a Himalájába. Ugye pont most ment fel jó néhány civil, ám ismert ember - civil a hegymászás tekintetében csak - az alaptáborig, amiről napokon át tudósított a sajtó. Mi tagadás irigyeltem őket. Mondjuk én az alaptáborban igazából nem mertem gondolkodni soha, de azért valameddig nagyon szerettem volna eljutni, ahonnan már látni pár nagyon magas csúcsot.
Na, ez a vágyam egészen biztosan nem fog már valóra válni.

A másik sokkal közelebbi lett volna. Szerintem a világ egyik legszebb hegye a Matterhorn. Mindössze 4478 m magas, és többször is olvastam arról, hogy nem nehéz feljutni rá, persze ez azért relatív, de nem feltétlenül igényel nagyon komoly hegymászó tudást. Így sokáig dédelgettem ezt is, hogy egyszer feljutok rá. Ma már tudom, hogy ez sem fog valóra válni. Régen sem biztos, hogy sikerült volna, de ma meg már végképp nem vagyok olyan fizikai állapotban, hogy akár csak el is induljak felfelé. Még talán egyszer a lábánál megfordulhatok, bár attól tartok Svájc nem az én pénztárcámhoz van mérve, de ki tudja.
Azért annyit legalább elmondhatok, hogy egyszer repülőből láttam ezt a csodás hegyet.

Voltak más messzi tájra utazó vágyaim is. Kislány koromban egy barátnőm sokat élt külföldön, és az édesapja dia fotókat készített minden utazásukról. Mikor pedig itthon voltak a barátnőm szépen végig mutogatta ezeket nekem. Így "jártam" Rio de Janeiro-ban, a Copacabana-n, a Cukorsüvegnél. 
Mikor a kivetített fotókat néztem teljesen elvarázsolt ez a város. Szinte úgy éreztem, hogy ott vagyok, ahogy nézhettem a képeket. Akkoriban néha mutattak egy-egy rövid híradást az ottani karneválról, amit mindig nagy vágyakozással néztem. 
Persze, tudom ma már, hogy azért nem minden olyan szép ott sem, mint ahogy innen messziről tűnik, de azért nagyon szívesen megnéztem volna. Hát már ez sem fog megtörténni.

Szintén ettől a barátnőmtől indult ki a spanyol nyelv iránti szeretetem, és ezt valahogy követte a rajongásom Kubáért. Persze, tudom, ott egészen sokan voltak, mivel volt ott egyszer egy VIT is, ahova sokan eljutottak. Meg azt is tudom, hogy ma már nem olyan nagy dolog talán eljutni oda, de én biztosan nem fogok. Pedig anno rengeteget olvastam Kubáról, voltak levelező társaim is onnan. 
Vigaszomul szolgálhat, hogy a lányom viszont járt ott, és megcsodálhattam az általa készített fotókat.

Szintén a barátnőm okán, valamint azért, mert imádtam az indiános könyveket, a Machu Picchu is örök álom marad. Álom szép környék lehet, és csodás lett volna egyszer igaziból is látni.

Ha már nyelv. Több nyelvet is volt szerencsém tanulni életem során, ebből az angol az egyetlen amire azt mondom, hogy használni is tudom. Az összes többit a felejtés homálya borítja, sajnos a spanyolt is. Ám van két nyelv, amit nagyon szerettem volna tudni még. Igen, igen, tudni és nem tanulni. Nagyon szeretem a francia és az olasz nyelvet is hallgatni. És nagyon klassz lett volna ezeket egyszer csak úgy tudni. Tanulni igazából régen sem vágytam őket, ma pedig már végképp nem. Szóval nem fogok soha az életben franciául és olaszul sem beszélni, sajnos.

Sok sportot is szívesen csináltam volna, csak ugye a "vatta", meg a két szívizom gyulladás. Ilyen pl. a síelés. Brutálisan irigylem azokat, akik tudnak síelni. Kipróbáltam, és tudom, hogy bizony kőkemény izom munkát igényel. Ezért is csodálom azokat, akik olyan lazán siklanak a lejtőkön. Szuper érzés lehet, de ez is a megvalósulatlan álmaim közé tartozik már örökre. 

Vannak személyesebb dolgok is, amik örökre kimaradnak, de ezekről, bocs nem írok. Majd, talán, egyszer, sok-sok év múlva.

Végezetül még egy dolog. Mindig vágytam arra, hogy külföldön éljek. Már egészen fiatalon is. Így ennek akkor még semmi köze nem volt ahhoz, amiért manapság annyian költöznek külföldre. Egyszerűen csak jó lett volna megismerni új világot, új embereket, új kultúrákat, és megtapasztalni azt, hogy képes vagyok-e ott is megélni. Próbálkoztam is ezzel-azzal, de sajnos sosem sikerült ez az álom sem. És talán ez a legfájóbb. De ezt is el kellett engedni, ez van.
Érdekes, hogy bár sosem beszéltem erről egyik gyerekemnek sem, még csak említés szintjén sem, mégis, mindketten, már igen kicsi koruktól azt hajtogatták, hogy ők külföldön szeretnének majd élni. És legalább nekik valóra vált ez az álom, hiszen mindketten elköltöztek Angliába. 

Nektek is vannak olyan álmaitok, amik örökre beteljesületlenek maradnak?