2018. április 17., kedd

Életvezetési tanácsadás

Ne ijedjetek meg, nem akarok senkinek ilyen tanácsot adni. Egyszerűen csak elgondolkodtam azon, hogy mostanában szinte naponta hallom valakiről, hogy ezzel foglalkozik, hogy ilyen témában tart előadásokat és igazából ebből él. 
Nem mondom, hogy feltétlen ördögtől valónak tartom a dolgot, de azért megfordult a fejemben, hogy vajon akikről én mostanában ilyet hallok, azok honnan tudják hogy is kellene vezetni az életem? Első sorban tévés személyiségekre gondolok, akik ezért azért kikerültek a tv-ből és most ilyen témában tartanak naponta előadásokat. Nem szeretnék neveket sorolni, már csak azért sem, mert mindegyiket kedvelem és nem kritizálni akarom őket. Egyikükről tudom, hogy pszichológusi végzettsége van, így vele kapcsolatban azt gondolom, hogy OK, ebből merítve nyilván tud új dolgokat mondani.
És persze tudok a coach-ról is, és azt is tudom, hogy nyilván sokan végeznek ilyen területen iskolát, vagy inkább csak ilyen-olyan képzéseket. Majd az ott tanultakat adják tovább. No és persze nyilván merítenek a saját életükből is.
Azon túl, hogy egy kicsit megkérdőjelezem azt, hogy mitől értenek ők ehhez az életvezetési dologhoz, az is felmerül bennem, hogy tényleg ennyire nem tudunk élni? Ennyire szükségünk van arra, hogy valaki más mondja meg helyettünk hogy kellene? 
És úgy tűnik a válasz igen, mert ezek az előadások mennek, sejtem telt házakkal és egyre többen tudnak ebből megélni. Akikre a fentebb gondoltam ők nyilván ki tudják használni az előadótermek megtöltésére a nevüket, mert talán sokszor inkább csak rájuk kíváncsi a kedves néző, hogy na lássa élőben is és ne csak a tv-ben. De a többiek?
Tudom, a coach-kat a multik hozták itthon divatba. Biztosan van létjogosultsága, bár azért kérdéseim ezzel kapcsolatban is felmerülnek. Már csak azért is, mert szerintem csak igen durván általánosságokról tudnak nekünk beszélni, hiszen nem ismerik az adott munkánkat, munka körülményeinket, kollégáinkat, főnökeinket, és még ezer dolgot, ami meghatározza a munkahelyi létünket. Amikor pedig a magánéletünket akarják megtanítani élni, azzal kapcsolatban megint csak ez merül fel bennem, hogy honnan tudhatja milyen körülményeim vannak, mikkel kell megküzdenem naponta, mi okoz örömet, vagy éppen mi aggaszt? 
Azt hogy legyünk pozitívak, hogy minden becsukódott ajtó után ott van egy másik ami kinyílik, hogy lássuk a félig telt poharat majdnem tele pohárnak, és ne félig üresnek, hogy ne a rosszat, hanem a jót vonzzuk be, és még sorolhatnám ezeket az utóbbi évtizedekben felkapott mondatokat, szavakat, amikkel egyébként persze teljesen egyet is értek, már annyiszor, de annyiszor hallottuk. Vagy jön az újszülöttnek minden vicc új, és ezért lehet minden nap eladni ezeket?
Gondolkodom, és nem értem. Tényleg szükségünk van arra, hogy egy kívülálló mondja meg hogy kellene élnem? És teszi ezt úgy, hogy halvány lila fogalma nincs az én életemről?
Még ha ezek személyes konzultációk lennének, arra azt mondom OK, mert akkor ott elmondhatom milyen gondom-bajom-örömem van, és akkor azokat egy külső szemlélő tényleg tárgyilagosabban látja és segíthet meglátni olyan dolgokat, amik mellett én elmentem. 
De mikor mondjuk száz ember hallgat ájult örömmel egy másikat, aki elmondja neki hogy kellene élnie, ezt nem annyira értem.
Kicsit ijesztő nekem, hogy ennyire elfelejtettünk gondolkodni, felelősséget vállalni a tetteinkért, döntéseket hozni, bármily nehéz is olykor, és én is boldogan lennék olyankor újra gyerek, hogy ne  nekem kelljen döntenem. Ennyire nem használjuk a saját fejünket, képességeinket? Miért?

Bocsánat, senkinek nem akartam elvenni a kenyerét, és azt mondani, hogy na soha többet ne költsön senki ilyen előadásra stb.-re. Sőt, azzal sem akartam megbántani senkit, hogy miért mások, idegen emberek elmondásai alapján akarja élni az életét, és miért nem használja a saját fejét, és gondolja át, hogy eddig ezt így csináltam, ebből ez jó volt, az nem, ezt meghagyom, de azon változtatok, hátha úgy jobb lesz. Egyszerűen csak elgondolkodtam, mert az elmúlt napokban többször is belefutottam abba, hogy "tartok életvezetési előadásokat". 

Na csak ennyi. 

2018. április 1., vasárnap

Múlt idézés

Mostanában divatos a családfa állítás, kutakodás. Én bevallom ennyire nem vagyok rákattanva erre a témára, bár ha valaki megmutatná az én családomat, engem is érdekelne. 
Viszont a napokban régi iratokat rendeztem és ezzel kapcsolatban azért felidéződtek bennem régi emlékek, legalább a nagyszüleim idejéig visszatérve. 
Biztos volt, hogy meséltem róluk a gyerekeinknek, de gondoltam most megpróbálom összeszedni az emlékmorzsákat és legalább azokat leírom így talán maradandó emléket jelentenek majd.

Apukám szüleivel kezdeném.

Apai nagyapámat alig ismertem, mert nagyjából 3 éves voltam, mikor meghalt. Annyit tudok, hogy szobafestő-mázoló volt. Bizonnyal tőle tanulta apukám a szoba festés titkait, mert amíg bírta fizikai erővel, mindig ő csinálta ezt nálunk. Viszont sajnos, talán pont a szakmájából adódóan ekcémás is volt szegény nagyapám. Akkoriban még szinte semmit nem tudtak erről a betegségről, és anyu féltett, hogy nehogy elkapjam tőle. Fogalma nem volt senkinek, hogy fertőző-e. A lényeg, hogy szinte soha nem engedte, hogy a nagyapám dédelgessen, pedig állítólag szeretett volna. Sajnálom, hogy így alakult, azt pedig még jobban, hogy olyan korán meghalt. Egy reggel vitte el őt a szívroham.
Arra emlékszem még, hogy engem nem vittek el a temetésre, sőt, azt sem mondták meg, hogy meghalt. A szomszédoktól tudtam meg, ami nagyon fájt még 3 évesen is.
A nagymamám innentől kezdve gyászban járt. Vékony, törékeny asszony volt. Míg nagyapám családjáról semmit nem tudok, csak annyit, hogy Zalából származtak, addig a nagymamámról tudom, hogy ő egy sváb család lánya volt. Apu nagymamája nem is beszélt magyarul, csak németül tudott. Gazdagabb család lehetett, mert a dédnagymamámat tekintetes, vagy méltóságos asszonynak szólították - sajnos már nem emlékszem rá pontosan. 
Hogy mi lett a vagyonnal, azt csak sejteni lehet, hiszen jött ugye a szocializmus.
Nagymamámnak volt több testvére is. A többség igen életrevaló, agilis teremtés volt, bár volt köztük "bolond" is. Nem tudom mi baja volt konkrétan annak a fiú testvérnek, de nem volt épp, az biztos. Képes volt puszta kézzel elkapni a legyeket, és ez volt a fő programja a mindennapjainak.
Nagymamám azonban egy törékeny, apró, mondhatnám csenevész asszony volt. Anyu szerint soha életében nem dolgozott. Mondjuk én sem emlékszem arra, hogy eljárt volna dolgozni. Hogy miből élt? Talán az özvegyi nyugdíjból, hiszen saját jogon az sem járt neki.
Mikor még nagyon kicsi voltam akkor egy kertes házban élt. Na nem családi házban, hanem az akkor még gyakori több lakásos házban, ahol volt egy kis kertrészlet, ami az övé volt. Erről vannak fotók is, ahogy ott apró lánykaként a virágai között vagyok, de bocs, most nem tudom előhalászni. Majd egyszer talán pótolom.
Aztán, fogalmam sincs miért, de ő beköltözött az általunk addig lakott "lakásba", majd tíz éves koromban összeköltözött velünk, mert így kaptunk egy nagy, kétszobás, fürdőszobás lakást. Onnantól haláláig velünk élt már. 
Miután mindig feketében járt, szemben a másik nagymamámmal, és mert valamiért a nevük nem ragadt meg a fejemben, elneveztem őt fekete nagymamának, a másik nagyim pedig volt a piros nagymama, mert ő meg mindig vidám, sokszor piros színű ruhákban járt.
Szegény "fekete" nagymamám meg is bántódott ettől az elnevezéstől.
Semmi olyan emlékem nincs róla, az együttélés ellenére, hogy ő olyan "igazi" nagyiként viselkedett volna. Soha nem főzött, vagy sütött sütit. Anyu soha nem bízott rá. Szóval nincs ilyen emlékem.
Fordítva viszont van.
Egyszer megjelent az iskolámban egy óra közepén, hogy csirkecsont fúródott a torkába, és orvoshoz kellene mennie, ezért engedjenek el, hogy elmenjek vele az orvoshoz.
Akkori fejemmel megijedtem, és a tanár is elengedett, így mentünk a gégészetre, ahol pikk-pakk megoldották a problémát. 
De hogy ehhez miért kellettem én, alig 12-13 évesen? Fogalmam nincs, hiszen el tudott jönni az iskoláig is. Ezzel az erővel elmehetett volna a rendelőbe is.
Aztán ahogy öregedett egyre gyengült. Volt egy nővére, aki viszont épp az ellenkezője volt. Pörgött, élt, jött-ment, tett-vett, ápolta, gyámolította a gyengébb testvéreket, így nagymamámat is.
Képzeljétek, egy különös elixírt gyártott neki, amiből a nagymamámnak naponta meg kellett inni egy kis pohárkával. 
Két összetevőre emlékszem mindössze. Az alap konyak volt. Bizony. Ebbe kevert bele tojássárgáját. 
Biztos volt más is, ami még belekerült, de azokra nem emlékszem. Csak arra, hogy a tojássárgája nyersen nem annyira tetszett, ill. hogy nagyon csodálkoztam, hogy az amúgy alkoholt nem fogyasztó nagymamának mindig kell legyen otthon konyak.
És voltak még más kincsei is, amiket magától soha nem osztott meg velem, így be kell valljam, hogy ezekből olykor elcsentem valamennyit.
Ilyen volt az aszalt szilva. Akkor még nem igen volt ennyiféle aszalt gyümölcs, szerintem csak a szilva létezett. Mindig volt neki a kamrában, és olykor bizony elfogyott belőle egy-két szem, általam. 😉
A másik pedig a rumos meggy. Igazából nem is tudom miért volt neki, amikor soha semmit nem sütött, nem rakta soha semmiféle desszertbe. 
Hát olykor bizony ebbe is belekóstoltam. 
A történethez hozzá tartozik, hogy anyukám soha nem szerette őt. Konkrét ellentétre nem emlékszem, de semmi nem volt jó, amit a nagymama csinált, anyámnak mindig volt valami kifogása. A kapcsolatuknak bizonnyal nem tett jót az sem, hogy együtt kellett éljenek nagyjából 4 évet. 
Végül a nagymama elesett otthon, és onnantól a szokásos történet - combnyaktörés, kórház, tüdőgyulladás, és ennyi. 
Egy vasárnap este a Dallast néztük, amikor jött a távirat, hogy meghalt. Pont Húsvét vasárnap volt. 
Rám elég erős hatással volt anyám viszonyulása a nagymamához, ezért sajnos különösebben én sem szerettem. De most hogy így visszagondolok, igazából ő sem sokat tett azért, hogy szeressem őt. De azért a tény, hogy nincs többé, megviselt. Igazából a nagypapán kívül, akinek a halála nagyon kicsi koromban történt, ő volt az első akit elvesztettem.
Talán ezért sem szeretem a húsvéti ünnepeket. 
Másnap, Húsvét hétfőn felhívtam egy barátnőmet, hogy menjünk el sétálni. Órákat gyalogoltunk, és én nagyon hosszú ideig nem is szóltam hozzá. Szegénynek sejtelme sem volt, hogy mi történhetett. Aztán persze elsírtam neki, hogy meghalt a nagymamám. 
Azt hiszem innentől datálható, hogy soha többet nem engedtem, hogy bárki is meglocsoljon ezen a napon. Addig sem szerettem, mert nem bírom a kölni illatát, pláne nem alkohol gőzzel és cigaretta füsttel kombinálva, de innentől mindig zárva volt az ajtóm Húsvét hétfőn.

A temetés után anyukám meghívta a rokonokat hozzánk egy kis evés-ivásra. Ekkor találkoztam először a mohósággal. Szegény nagyanyámnak szinte semmije nem volt. Ékszerei nem voltak, ill. ami egyáltalán volt - szinte átlátszóra kopott kis gyűrűk, és egy korall nyaklánc fülbevalóval, már korábban eltűnt. Apu testvére, ill. sejtjük, hogy inkább a második felesége vitte el egy alkalommal, mikor rábíztuk nagymamát. Szóval az összes érték ami maradt nagymamám után nagyjából 2 db pehely dunyha, és vagy 4 db pehely párna volt. Hát a rokonok, akik addig soha felé sem néztek nem voltak restek ezeket elkérni. Anyu persze oda adta, mert mi akkor már régen nem használtunk ilyen ágyneműt, meg amúgy is.
Az összes emlékem egy vasból készült dugóhúzó maradt nagymamámtól. Illetve egy olló, amit akkor már évek óta anyu használt. A füleinél érdekes fejmintázata volt, és remekül vágott is. Ez talán még most is megvan, de semmi más.

Apu családjáról nagyjából ennyi amit tudok. A testvérekről később már nem igen kaptunk hírt, legfeljebb egy-egy halálhírt, de temetési meghívásokra sem emlékszem. Mára valószínűleg már az unokatestvérek sem élnek. 

Apukámnak volt egy öccse is, ha jól emlékszem épp ma lenne a születésnapja. Ő nagyon hamar elvált az első feleségétől, és a másodikat inkább tartották boszorkánynak, mint kedves asszonynak. Bár velem mindig kedves volt. Kedveltem őket, mert apu öccse egy kicsit lazább volt, és ez nekem, mint kislánynak tetszett. Sajnos aztán lassan megszakadt a kapcsolat apu és az öccse között is. Mi tagadás, ebben anyám keze alaposan benne volt. Tőle csak rosszat hallottam apu testvéréről is, és mindent megtett hogy elválassza őket. 
Így sajnos ő úgy halt meg, hogy akkor már évek óta nem is találkoztak apuval. Ráadásul apu egészségi okok miatt a temetésére sem tudott elmenni. Szomorú. 
Hogy a második feleséggel mi történt azóta, fogalmam sincs, mert ő ezzel el is tűnt az életünkből.

Hát mára ennyit. A család felét bemutattam. Majd jön a folytatás, az anyai ág. 

2018. március 25., vasárnap

És megint kupi van ....

Többek szerint kissé depisre sikeredtek a legutóbbi posztjaim, és jó lenne ha valami vidámabbal jönnék. Volt aki kifejezetten azt írta, hogy eléggé "leharkányoló" volt. 
Nos, igen lehet. Az alaphangulatom sem túl vidám mostanában, de amiket leírtam az az volt, amit láttunk, tapasztaltunk és ezek akár hogy is nézem nem voltak pozitív dolgok.
Ezzel együtt, ahogy az utolsó posztban is írtam, nem bántam meg, hogy elmentünk, mert azért csak sikerült az itthoni mókuskerékből, a munkából kikapcsolódni, és még ha nem is szuper ebédeket kaptunk, de azt sem nekem kellett megcsinálni, ami megint csak pozitív, hiszen aki ismer, tudja, nem szeretek főzni.

Na de legyen, eleget teszek a kérésnek, és akkor íme egy újabb poszt.

Tavaly, talán emlékeztek rá, a ház felújításból kimaradt a nappalink. Ennek az az oka, hogy oda költöztünk be, és az iroda helyiséget, meg a hálót csináltuk meg, így ezekben nem tudtunk akkor még élni. Aztán ahogy azok készen lettek, meg jött a fürdőszoba-WC felújítás is, majd még el is utaztunk elég hosszú időre, mire a nappalira került volna a sor, addigra egyrészt már rettentő elegünk volt a belső poros koszos munkákból, másrészt ezerrel csábított kifelé a kert, hogy helló itt vagyok, velem is kezdeni kellene valamit. És ez így is maradt egészen késő őszig, amíg még bármit is csinálni lehetett kint.
Utána pedig fel sem merült az, hogy nappali. 
Az előszobát is ki kellene festenünk, ehhez még festéket is vettünk tavaly, de valahogy ez sem akaródzott.
Ám idén úgy adódott, hogy anyukám lakását ki kell ürítenünk, és bizony sok könyve van. Nem tudtunk jobb megoldást, mint hogy akkor kell még könyvespolcot vennünk, hogy legyen hova elrakni legalább azokat, amiket elhozunk a lakásból. 
Könyvespolc hova fér még? Persze, hogy a nappaliba. Na de ha most veszünk polcot, elhozunk könyveket és megrakjuk az új polcot is, ki fogja az egészet kirámolni, hogy aztán a nappali is rendben legyen? Ugye, hogy senki!
Ezért lett az a megoldás, hogy akkor előbb csináljuk meg a nappalit, aztán jöhet az új polc, meg további könyvek.

A nappalinkban elsőre javítani kellett dolgokat. Két ablak van, amik ki lettek cserélve. Ám a környékük nem lett rendbe téve, csak részlegesen. Így első körben ezt kellett megcsinálni. Még szigeteléseket berakni, aztán leglettelni.
Mostanra van ez készen. Íme:



Tavaly ezek az ablakok még így néztek ki:


Mai nappal az egyéb hibák is ki lettek javítva, most szárad minden. 


És jövő héten indulhat a festés. Ezt hozza a nyuszi. Hét közben ugyanis dolgozunk, akkor sajnos nem tudunk ilyenekkel foglalkozni.
Eddig az ablak körüli javításokkal még nem lett kirámolva a nappali, de tegnap az én drága férjem neki fogott és kihurcolt mindent, amit csak lehetett. 
Ez azt jelenti, hogy két könyvespolcot lerámolt, majd vissza, hogy azért élni is lehessen. Most a hálóban várják, hogy ismét visszaköltözzenek.



Így hát a hálónk raktárrá vált. 


Több dolog az előszobában tartózkodik momentán.


Egy előnye azonban mindenképpen van a mostani kuplerájnak, bár aztán sajnos pótolni kell, festés utáni fokozott élvezettel, szóval hogy most nem kell nagytakarítást csinálnom, mondván itt a tavasz - könyörgöm hol??? - és jön a Húsvét.
No és persze a másik előny, hogy végre szépséges lesz a nappalink is, és a ronda ablakok nem csak függönnyel lesznek eltakarva.
Szőnyeget kell majd még venni, de az elég komoly beruházás manapság, így az sajnos csak későbbre van betervezve, de azon kívül a falak végre rendben lesznek, és az ablakok is.

És aztán? 

- jöhet az előszoba, és a konyha festése
- a kertben ezer teendőnk van
- és ugye anyu lakása

Azt hiszem idén sem fogunk unatkozni.

Jaj, még gyorsan egy teljesen nem ide passzoló dolog.
Emlékeztek a hintaszékre? Ma titokban beleültem, mikor kint volt dolgom, mert ugye az is a garázsban vár a jobb időkre, meg egy alapos takarításra, és ezért még ki sem próbáltam. Szóval ma beleültem. Nagyon furi. Még soha nem ültem olyan székben ami billeg. 😊 Már eleve ahogy beleülök, rá kell lépni a lábtartóra, hogy elöl legördüljön és bele lehessen ülni. Aztán nagyon furcsa érzés, hogy mikor beleülök, akkor hátra billen. De azért izgi volt. Alig várom, hogy kikerüljön a kertbe. 

Na, a mai poszt ugye nem olyan depis? Majd mutatom, ha készen leszünk. 






2018. március 19., hétfő

Végső csapás ....

Jöjjön akkor az utolsó poszt is erről a hétvégéről. 
Figyelembe véve az időjárási előrejelzéseket, úgy gondoltuk, hogy pénteken az eső miatt a kirándulás nem játszik, ezért is mentünk előző nap mindenfelé, viszont mehetünk fürdeni.
Harkány ugye nem jön számításba, mert ... leírtam miért. Ezért nosza, keressünk lehetőségeket. Két hely volt, ami vonzónak tűnt. Az egyik Siklóson egy fürdő, a másik Magyarhertelenden.
Siklóst választottuk, hiszen az csak 10 percre volt tőlünk, míg a másik vagy egy órányira. 
Korán keltünk, sikerült elindulni is korán, és a fürdő csak 10-kor nyitott.
Először is, bár Siklós területén akad pár tábla hogy fürdő arra, meg amarra, a közvetlen közelében már nincs semmi. Meglát az ember egy nagy épületet, ahova lelkesen bekanyarodik, leparkol, majd kiderül hogy az bizony nem a fürdő, hanem egy szálloda. Más is parkolt oda, és onnan mentek át a fürdőhöz. Mi rendes emberek voltunk, ezért kiálltunk innen, pláne hogy tábla is volt, hogy a szállóvendégeknek van parkolási lehetőség, és tovább gurultunk, az akkor már meglátott fürdő épülethez. Parkolót még épp találtunk egyet, és aztán mentünk sorba állni. 
Igen, korábban értünk oda, mint 10 óra, ezért még zárva volt a fürdő. Szakadt az eső. Volt ugyan egy fedett terület, ahol a népek sorban álltak, rengeteg kisgyerekkel együtt, de mi sokad magunkkal már kiszorultunk innen, és csak álltunk az esőben és vártuk, hogy kb. 5 perc múlva 10 óra legyen. Annyi jó indulat nem volt a fürdő részéről, hogy látja, hogy kint áznak az emberek, és akkor beengedje őket uram bocsá' 5 perccel előbb.
Így csak álltunk, és áztunk, és hallgattuk a rengeteg gyerek sivalkodását, visítását, kiabálását. Bevallom kezdett ez egyre kevésbé vonzó lenni. Volt már olyan fürdő ahonnan azért jöttünk ki, mert szintén ilyen négy napos ünnepen annyira zsúfolt volt, és annyi kisgyerek kiabált bent, hogy egyszerűen zsongott tőle a fejünk és inkább eljöttünk. Vannak gyerekeink, voltak kicsik is, alapvetően nincs is bajunk a gyerekekkel, de ilyen nagy számban nem vágytunk rá, nem véletlen talán, hogy nem vagyunk pl. tanárok.
És mivel még 10 után is csak igen lassan haladt előre a sor, és még mindig nem sikerült épületen belülre kerülnünk, egy hirtelen ötlettel fogtuk magunkat és kiálltunk a sorból, mondván akkor menjünk inkább Magyarhertelendre. 
Nem tudom milyen lett volna a siklósi fürdő, de már most mondom, hogy nagyon rossz döntés volt.

Akkor irány Magyarhertelend. Még az eső ellenére is szép völgyeken át vezetett oda az utunk. A fürdő egy domb oldalában van. Alig pár parkoló hellyel, de végül is sikerült találnunk egy helyet.
Mikor beléptünk az előtérbe gyanút kellett volna fogni. Szerintem az egész előtér nincs több 10 m2-nél. Ez zsúfolásig volt sorban állókkal a pénztár előtt, és ismét csak rengeteg gyerek. 
Mire sorra kerültünk közölték, hogy egy szekrényt már csak 2 embernek adnak ki, ezt is letéti díj ellenében. A szekrény egy embernek is épp csak elég, nem hogy kettőnek, télen, amikor még téli kabátok is vannak. Mindegy, betapostuk a holminkat, és irány a fürdő.
4 medence volt összesen a fedett fürdő részben, és evidensen csak ez volt most nyitva.
Az egyik a totyogó csöppségeknek volt, max. 6 m2 felülettel.
Volt egy medence nagyon meleg vízzel. Ez sem volt túl nagy, de mondjuk nem voltak benne sokan. Gyorsan kiderült, hogy miért.
Volt egy ülő medence. Ebben igen kevés ülő hely volt, de tény volt pár. Viszont ember annál több. Konkrétan zsúfolásig volt emberrel, gyerekkel. Egy darabig elvoltunk benne, de annyira levegőtlen volt az egész medence tér, és ehhez még a meleg víz is, már majdnem megfulladtam - sanszosan ezért volt üres a még melegebb medence is - ezért kijöttünk. Elvileg voltak a plafonon nagy elszívók, de nem tudjuk mennyire működtek, mert a személyzet a plafonon próbálta kinyitni az ablakokat rendkívül praktikus "szerszámmal", azaz egy farúddal. Természetesen az ablakokból is alig nyílt ki talán 2.
Volt még egy medence, ez a sodró medence. Az általunk ismert ilyen medencékhez képest az egyik legnagyobb. Ráadásul volt egy jó nagy középső része is, ám egyetlen ülő hely sem volt benne. Cserében elég mély volt. Itt lehetett ácsorogni a vízben, mert a tömeg miatt másra nem igen volt lehetőség. A sodró rész amíg én bent voltam nem működött, de lelkesen sétáltunk körbe körbe mi is többed magunkkal.
Majd eljött az ebéd idő, így hát elindultunk az étterem részbe. Rengeteg ember volt, egyetlen kiszolgálóval. Így az ebédre várni kellett, de kaptunk sorszámot, és mikor készen volt, kiabáltak és lehetett érte menni. Amíg vártunk neki fogtunk az üdítőinknek, hogy legalább iszogatunk. Palackos üdítő volt amit kaptunk. Kicsit furcsa volt, hogy mikor kinyitottam a sajátomat nem nagyon szisszent, de alapvetően ki figyel erre. Közben férjem már kinyitotta a sajátját és miután beleivott, mondja, hogy víz íze van a benne lévő gyömbérnek. Én is megkóstoltam a colámat, detto. Egy lötty. Ekkor már értelmet nyert az is, hogy miért szisszent csak egy kicsit. Egészen biztos, hogy megbuherált üveg volt, és nem eredeti. 
Persze, ezt sem vittük vissza, mert ugyan hogy tudtuk volna bizonyítani az igazunkat, pl. hogy nem szisszent. És lehet a sok sorban álló még meg is lincsel, hogy feltartjuk ezzel a sort.
Végül megkaptuk az ebédet is. Én rántott szeletet kértem petrezselymes burgonyával. A krumpli vízben lett megfőzve, és némi olajjal átforgatva, de nem lepirítva, félre értés ne essék. És egyetlen szem só nem volt a főzővízben. Teljesen ízetlen krumpli volt. Aki ismer tudja, a krumpli szinte minden formája nyerő nálam, ezt is nagyon szeretem, de csak annyit ettem meg, amennyi elfogyott a húshoz. Férjem fűszeres tarját rendelt vitamin salátával. Ezek egészen ehetőek voltak, bár a két tarja szelet igen csak aprócska volt. 
Szoktunk máshol is fürdőben ebédelni. Nyilván nem luxus helyek, de teljesen elfogadható enni és innivalókat szoktunk kapni. Ez kritikán aluli volt.
Ebéd után még mentünk egyet fürödni a sodró folyosós medencébe, be is indították a sodrást, ami szinte elenyésző volt, alig lehetett észrevenni. 
Majd mikor már a fulladáshoz közeli állapotba kerültünk a pára, a meleg és a levegőtlenség miatt a tömegben, úgy döntöttünk, hogy ebből köszönjük elég volt. 
Mikor adtam vissza a szekrény kulcsot, már 3 embernek adtak ki egy szekrényt.
Már bocsánat, de 3 ember nem tudja egy ilyen szekrénybe bepréselni a holmiját ha téli kabátja is van, ami most nyilván volt. Arról nem is beszélve, hogy a két használható medence már így is zsúfolásig volt, akkor hova engedtek be még és még embereket? Nyilván én is dühös lettem volna, ha ki van írva, hogy megtelt, de azért mindennek van egy határa, a medencék befogadó képességének is. 
Azt hiszem soha az életben nem szeretném ismét a magyarhertelendi fürdőt meglátogatni, mert olyan rettentő állapotok uralkodtak.
Így aztán már három óra körül otthon is voltunk a szálláson. Még azt terveztük, hogy másnap reggel indulunk csak haza, bár a szállásunk vasárnapig tartott volna, de féltünk a nagy havazástól és ónos esőtől. Ám végül átgondoltuk, hogy ugyan miért jó nekünk ott kuporogni egy kényelmetlen ágyon, mert kimenni nincs hova, és az eső is hol esett hol nem, miért lenne jó megint megküzdeni a tusoló szűkösségével este, valamint a kényelmetlen ágyon való alvással csak azért, hogy másnap reggel induljunk haza? Ezért délután négykor összecsomagoltunk és este már itthon élvezhettük a saját otthonunk kényelmi "szolgáltatásait", úgy mint kényelmes tusoló, nagy, széles és kellően hosszú ágy, kiváló párnákkal.

Így esett, hogy az ötnapos kirándulásból három napos lett mindössze. Lehet mi vagyunk túl igényesek, vagy háklis öregek, nem tudom, de azt hiszem nem luxus igényeink vannak. Ám ez a három nap nem igen érte el a mi elvárásainkat. 
Annyi jó volt benne, hogy nem dolgoztunk, és a pocsék kaják ellenére is, legalább nem nekem kellett azt sem megcsinálni. 
Egy biztos, Harkány többé nem úti cél nekünk, amit nagyon sajnálok. Valamint az is, hogy ilyen ad-hoc jelleggel többet nem foglalok szállást sem. Sőt, ha egy mód van rá, akkor csakis wellness szállókat fogok keresni.
Szomorú, hogy ilyen gyatra az idegenforgalom, mert én erre nem tudok mást mondani. Voltak akik reagáltak itt-ott a bejegyzéseimre, és elmondták, hogy nekik itt vagy ott azért volt ami tetszett, és jó volt. Örülök neki, és klassz, hogy ők megtaláltak számukra jó dolgokat is. Nekünk csak pár napunk lett volna, fűszerezve rossz idővel, lehet ez is bejátszott. Nem tudom csak azt mondani, hogy óriási csalódás volt.

Azért bízom benne, hogy legközelebb jobb élményeket oszthatok meg veletek, és nem csak azt olvashatjátok, hogy mennyire negatívan látok mindent. 

2018. március 18., vasárnap

Azért volt jó is ebben a kiruccanásban ...

Ahogy ígértem, már jön is a folytatás.

Túl voltunk az első éjszakán a szálláson. Nekem szörnyű volt, ahogy írtam a párnák miatt, és mert nagyon keskeny volt az ágy. Nem kuporogva alszom, szóval szükségem van némi helyre, ami itthon adott is. Kellett nekem ilyen szuper ágy itthonra:


Erre a napra még szép időt ígértek, napsütést, felhő átvonulásokkal, és tényleg így is indult a reggel, ezért úgy határoztunk, hogy ma kirándulunk.

Első utunk Villányba vezetett. 
Érdekes, hogy sok-sok évvel ezelőtt, amikor egy baráti családdal jártunk erre, akkor valószínűleg nem mentünk el erre a kis településre, mert egyáltalán nem emlékeztünk rá. Csak az maradt meg akkorról, hogy egy üzletben vettünk egy állítólag muzeális bort. Szárazat, mert a másik házaspár azt szerette, bár mi édes bort iszunk - tudom az nem is rendes bor - de úgy gondoltuk ám legyen száraz, ha már muzeális. Nem is ittuk meg akkor rögtön, hanem haza vittük, és egy családi találkozás alkalmával nyitottuk ki az üveget. Ihatatlan volt szinte. És nem csak nekünk nem jött be. Ám mivel  akkor több ezer forintot áldoztunk be rá, ami azért bő 25-27 éve nem volt kevés, így magunkba erőltettük, de semmi öröm nem volt benne.
Viszont egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy bármilyen pincével találkoztunk volna. Ezért gyanítjuk, hogy nem mentünk el mi akkor Villányba, hanem valami környező településen, talán Siklóson történt a fenti dolog, csak bennünk maradt meg villányi emlékként.
Na de most igen, megnéztük a pince sort. Sajnos csak nagyok kevés volt nyitva, de azért lehetett válogatni. 


Természetesen nem mentünk be minden nyitott pincébe, de volt ahova betértünk. Nagyon jópofa, hogy a pincék bejáratánál fent van egy-egy kis helyiség, ahol padok-asztalok vannak, és ott lehet fogyasztani. Természetesen mindenhol kínálnak harapnivalót is, de mi fogyasztani nem akartunk, hiszen a férjem vezetett, csak vásárlási szándékunk volt. 
Ahova bementünk ott megkóstoltam kétféle bort is, fehéret és vöröset, de mint említettem, mi édes borokat iszunk, és ezek nem igazán feleltek meg az ízlésünknek. Így bort nem is kértünk. De azért, hogy ne legyen szomorú a tulajdonos, és mert árult borlekvárt, azt vettünk egy üveggel.


Állítólag kiváló grillezett húsok, sajtok és vadhúsok mellé. Mi ez utóbbit nem fogyasztunk, de a grillezett húsok, sajtok azok szerepelnek az étlapunkon. 
Aztán persze sikerült az egyik pincében muskotályos bort is vennünk, és az nagyon kellemes ízű nekünk is.

Ezeket is Villányban láttuk: 




És egy igazából vicces kép. Talán ez volt az egyetlen hely, ahol ki voltak téve padok, asztalok, és ahol meglepően sokan fogyasztottak. Hogy akkor miért vicces? Nos, mert ez itt egy söröző a boros pincék között.


Innen Villánykövesdre vezetett az utunk. Korábban sosem hallottunk róla, és mióta jártunk ott nem is értem miért nincs a turista programok között, amikor ilyen érdekes a boros pincék sora:


Nem, nem emeletes pincék. Csak közvetlenül az alsó sor felett van a felső sor utcája, és így innen úgy tűnik, mintha emeletes pince sor lenne. 
Itt egyetlen egy pince sem volt nyitva. De értem, hiszen mint mondtam semmi nem vezet oda, egyetlen tábla nincs kitéve sehol, még az sem, hogy merre van Villánykövesd. Mi is csak azért mentünk, mert ahol a borlekvárt vettük megkérdeztük van e még valami szép pincesor, amit érdemes megnézni. De út közben volt hogy megálltunk és megkérdeztük jó felé megyünk-e. Maga az út minősége is hagy némi kívánni valót maga után. De egyetlen tábla nem mutatta, hogy merre tartunk.

Miért nem táblázzuk ki azt ha valahol van valami szép, érdekes látnivaló? Miért nem vezetjük oda  a turistákat? Miért nem nyitunk ki egy négy napos ünnepnapon, hogy a táblákkal oda vezetett turisták vásároljanak, pénzt költsenek? Nem kell a pénzük? Vagy miért? És ez általános jelenség, az elmúlt évek során számos alkalommal megtapasztaltuk sajnos.
Mi is csak kb. 5-10 percet töltöttünk itt, hiszen a pincéket kívülről végignézni ennél több időt nem igényelt. Tény, a felső sorra nem másztunk fel, de zárt ajtókra ott sem voltunk kíváncsiak.
Viszont ami pozitív, hogy szinte minden faluban van játszótér és egészen jó minőségűek. Talán ez azt jelzi, hogy nyáron legalább számítanak vendégekre, és gyerekekre is. Mert félek ennyi apróság nem feltétlenül van egy ilyen kis településen.

Innen visszafelé indultunk, mondván megyünk Siklósra, és útközben még lesz egy szobor park is. Ez a kiállítás állítólag a világ minden tájáról érkező szobrászok műveit állítja ki. Kivételesen ki van táblázva, szóval meg lehet találni. Cserében egy totálisan rossz út visz fel, mert egy hegy oldalában van. Szinte nincs is út, talán murvával valamikor fel volt szórva, de mára az már a semmibe tűnt, kátyús, keréknyomos, vacak, meredek úton lehet feljutni. Már meg sem lepődtünk, hogy parkoló hely is alig akad, miközben autók szép számmal voltak. Ott a meredeken lavírozni ilyen rossz úton, hogy úgy álljon be valahova az ember, hogy senkit ne akadályozzon a forgalomban, nem egyszerű. De megoldottuk, akarom mondani a férjem megoldotta. 


Ez a nagyharsányi szoborpark egyébként, ha valakit érdekelne. Igazából ennyi az egész, ill. többen körbe járták fent a valamikori kőbánya felső peremén. Mi kihagytuk. 

De akkor most már tényleg irány Siklós. Azt szerintem mind tudjuk, hogy ott a vár az első számú látványosság. Kicsit nehezen, de eljutottunk oda is. A nehézséget egy feltúrt utca jelentette, és az, hogy a vár mellett parkolót nem találtunk. Viszont őseink sem autóval jártak fel, így visszamentünk, leparkoltunk és gyalog felmásztunk a várkapuig. Magába a várba nem mentünk be, hiszen ünnep nap lévén rengetegen voltak, és korábban már jártunk benne, inkább körbe sétáltunk a várfal mentén.





Csodás időnk volt, kellemes meleg, gyenge napsütés, így még el is üldögéltünk egy padon a vár alatt egy ideig. Nem mondom, hogy az idegenforgalom csúcsa a hely, és nem azért, mert a vár nem lenne arra méltó. Csak valahogy nekünk ez, egyre inkább úgy látom, hogy nem megy.
A vár előtti füves részen egy kedves, magát viccesnek gondoló középkorú férfiember nyílvesszővel lövöldöztette a gyerekeket. Tényleg mindent megtett, poénkodott a gyerekekkel, mosolygós volt, fogta a kezüket, hogy sikeresek legyenek a lövéseik, de mégis annyira gagyi volt az egész. De remek pénzkereseti lehetőség, hiszen mindezt nem ingyen tette. És egy-egy gyerek kb. 2 max. 5 perc alatt végzett. 
Volt természetesen lovagoltatás is. A vár bejárata melletti területen. Egy kicsi és egy nagyobb póni. Ezeken is lelkesen lovagoltak körbe - körbe az apróságok. Az, hogy esetleg az egész vár körül elvigyék őket, és ne csak egy 4-5 m átmérőjű körben menjenek, valószínűleg csak az én köd fátyolos gondolatom. Bár ha ekkora körre mennének, akkor nem lehetne egy óra alatt annyi pénzt beszedni, mint így nagyjából 5-5 percnyi lovaglás után.
Nyilazós bácsinál lehetett fakardot is venni, ami egyébként lent a pénztárnál is megtalálható volt. Volt kávézó is, szintén a pénztár mellett, ami a lehető legrosszabb helyen van, csak úgy mellesleg.
De sehol egy vattacukor árus, vagy egy szendvics, egy pohár tea, vagy víz, vagy sör, vagy üdítő és sorolhatnám, szóval sehol nem volt egyetlen ilyen árus sem, és nem volt erre alkalmas valami szép épület sem. Pedig rengetegen voltak, és főleg kisgyerekes szülők, akikkel az ember nem kávézóba jár, bár nem tudom ott mit szolgáltak fel, mert én csak kávé illatot éreztem a környékén. 
Megint sorolhatnám a kérdéseim, hogy miért? Miért vagyunk ennyire igénytelenek? Miért nem teszünk meg mindent, kulturált és szép formában, hogy a látogatókat, a turistákat kiszolgáljuk, elhalmozzuk mindennel, amit itt és ilyenkor biztosan örömmel fogadnának?
Azt, hogy a tavaly levágott faágak is ott korhadtak a sétáló út mentén már nem is említem. Hogy ezek a szép nagy füves részek, ahol hemzseghettek volna a piknikező emberek, ha lett volna hozzá pad és asztal, megint csak nem említem. És ott a fent említett igényes árusok is elfértek volna. De nem. Nem volt semmi.

Így hát egyetlen nap alatt, pár óra alatt letudtuk Villányt, Villánykövesdet, a nagyharsányi szoborparkot, és Siklóst is. Innen kifelé még megláttuk a dzsámit, így azt még gyorsan lefotóztuk.


Lenne mit hozzáfűznöm a jelenlegi politikai kép alapján, de szerintem hagyjuk most ezt. Legalább itt ne is kerüljön szóba.

Ám még csak igen korán délután volt, mikor már ez is megvolt nekünk, és Harkányba nem vágytunk vissza, hiszen ott még ennyi látnivaló sem akadt. Szálláson ücsörögni sem kívánkozott, ezért kitaláltuk, hogy akkor nosza, nézzünk át a szomszédos Horvátországba, és menjünk el Eszékre.
Sosem jártunk turistaként Horvátországba, mondjuk másként is csak úgy, hogy egyszer átutaztunk rajta kocsival, még igen frissen a háború után. Ezért semmit nem tudtunk semmiről, és a látogatás csak egy hirtelen ötlet volt. 
A határnál kicsit hosszas volt a vizsgálat, mint régen, bár csak két kocsi állt előttünk. De ráértünk, szóval semmi gond. 
Sok falun haladtunk át, és hát nem voltak szívet melengető települések. Bevallom tényleg semmit, de semmit nem tudok a horvát kultúráról. Ez nyilván az én hibám. Csak azt tudom, hogy bizonyos sportokban nagyon jók. Ez van, ezt látom a tv-ben. Így hát vártuk, hogy a falvakban meglátunk valamit, egy sajátos építkezést, vagy valami jellemző díszítő elemet, akármit. De nem láttunk semmi ilyet. Ám rengeteg összeomlott házat láttunk. Nem tudom, hogy ezek a háború miatt dőltek össze, vagy csak elhagyták őket, és az idő vasfoga végezte ki az épületeket, de szomorú volt látni. Sajnos nagyon sok elhagyott házat is láttunk. Délután három körül voltunk ott, és a házak többségén teljesen leeresztett rolók voltak, és láthatóan nem élt bennük senki. Gyanítom ezekből nyugatra menekültek el az emberek, ha nem is a háború, de az azt követő nyomor elől. 
Aztán kiértünk már egy főútvonalra, és próbáltunk bejutni Eszékre. Ahogy nem ismerem a horvát kultúrát, úgy a nyelvet sem. Persze tanultam oroszul, így egy-egy szó azért érthető volt számomra, de a kijelzéseknél a szavak nem mondtak semmit. Így bár volt korábban is már egy tábla, hogy arra van Osijek .... és még valami kötőjellel, mi nem mertünk elmenni arra. Igen ám, de utána a gps a telefonban mindenáron fel akart vinni minket egy autópályára - gondoltuk mi. És mert annyira hirtelen mentünk át, ezért azt sem tudtuk fizetős-e az ilyen ott. Ill. arra azért emlékeztem, hogy aki a horvát tengerre megy nyaralni az mindig kalkulál az autópálya díjjal is, így igen csak be voltunk tojva, mert egy fillér idegen pénzünk nem volt, és amúgy is, hogy kell megvenni, hol kell megvenni, vagy fizetni a használatért? Gőzünk nem volt. Próbáltunk másfelé elmenni, de hiába, a végén csak kikötöttünk a gps által javasolt úton, amiről kiderült, hogy csak autóút, és semmi nem jelölte, hogy fizetős lenne. Ettől még sokkal jobban nem éreztük azért magunkat.
És onnan már pikk-pakk be is értünk a városba. Próbáltunk a központ felé haladni, nem volt egyszerű. Azt kell mondjam elég vadul és erőszakosan vezetnek az ottani emberek. Egy körforgalomba is bejutottunk, ami két sávos volt, ezeket alapból utálom itthon is. Befelé és kifelé is megszenvedtünk vele, de láttam olyat, amikor a behajtó autós konkrétan beállt keresztbe, mert ő a belső sávba akart menni, és ezzel lezárta teljesen a külső sávot. Elég ijesztő volt, de jelentem túl éltük. 
Ahogy haladtunk a város központ felé láttuk, hogy bizony fizetős parkolók vannak. Na ekkor felmerült, hogy OK, de mi ugyan mivel fogunk fizetni, hiszen csak forintunk van, semmi más? Így hát megfutamodtunk a kihívás elől, és fogtuk magunkat eljöttünk a városból úgy, hogy el sem jutottunk az igazi központig, de legalább a neten olvasott "érdekességet", a keskeny nyomtávú villamost láttuk. Azt hiszem az ilyen idős embereknek, mint mi ebben semmi izgalmas nem volt, hiszen egy olyan szerelvény döcögött a síneken, amiken mi anno igen sokszor utazhattunk, mert hogy más nem volt. Sőt, ez még modernnek is számított a gyerekkori villamosok mellett. 

Igen röpke horvátországi látogatásunk után már Harkány felé vettük az utat, ahol a tegnap már említett helyen megebédeltük az ölembe öntött kézműves burgonyát rántott szelettel, és férjem a pizzáját a rádobált ruccolával. 

A sok kifogásom, értetlenségem ellenére azért ez egy egészen jól sikerült nap volt. És ekkor még lelkesen készültünk a következő napra, amit már pancsolósra terveztünk a bejelentett eső miatt.
Szóval folytatom még ...






2018. március 17., szombat

Valami baj van ... csak még nem tudom kivel, vagy mivel

Nagyjából két hete említettem a férjemnek, hogy ez a hétvége 4 napos lesz. Mire ő azonnal neki fogott valami szállást nézni, mondván akkor menjünk el valahova. Én akkor valami mással voltam elfoglalva, így a végén csak annyit mondott, hogy szóval akkor nem megyünk sehova. 
Bántott, hogy nem tudtam figyelni rá, így később, már csak telefonról fogtam neki keresni valami lehetőséget, és pikk-pakk le is foglaltam egy 4 éjszakás szállást Harkányban.
Miért Harkányban? Mert már jártunk ott. Kétszer is, és mindkétszer nagyon jól éreztük magunkat, és mert imádunk pancsolni. Tény viszont, hogy van vagy 18-20 éve, mikor utoljára arra jártunk.
Rögtön elmondanám azt is, hogy nem vagyunk luxushoz szokott utazók. Sokáig sátorral mentünk nyaralni, aztán faházakba kempingekben, sőt telepített lakócskocsikba és nem a luxus változatba. Soha életemben nem jártam luxus szállodában, de szerintem még első osztályúban sem. Szóval az igényeink úgy gondolom teljesen normálisak, átlagosak.

Szerdán indultunk elég korán, így már szinte délben meg is érkeztünk Harkányba a szállásra. Az M6-s egy szuper autópálya, mert alig van rajta forgalom. "Kiélveztük" a négy alagutat is rajta, mindössze pár méter földdel a fejünk felett. És még a szállásadónk is nagyon rendes volt, mert bár csak kettőtől lehetett volna elfoglalni a szállást, ő készségesen jött és beköltözhettünk a szobánkba, ill. mint kiderült apartmanba.
Igen, valóban volt fürdőszoba, és egy aprócska konyhasarok is a szobában, terasz is volt, minden volt szinte amit ígértek. Mondjuk az ingyenes internet csak 1 napig működött, aztán teljesen megszűnt. Pech, hogy ünnep volt, így esély nem volt a javításra. De nem netezni mentünk, szóval ez van.
Ami megriasztott az az ágy mérete volt. Bevallom mi nem vagyunk karcsú alkatú, törpe méretű emberek, és bár nekem a hossza elég volt az ágynak, de a férjemnek már nem. A szélessége meg hát .... - szóval nem annyira. Bár tény, kemény, nem besüppedt matracok vártak ránk. 
Viszont a párnák hagytak némi kívánnivalót maguk után, mert olyan laposak voltak, hogy jaj. 
A fürdőszoba megint csak nem a mi méretünk volt. A tusolóba alig tudtunk bemászni olyan keskeny volt az ajtó rajta. Konkrétan ezt-azt behúzva kellett betornázni és kitornázni magunkat.
De nyilván nem feltétlenül mi vagyunk az átlagos testalkat, bár azért ahogy elnéztem az elmúlt napokban az embereket, azért nem is olyan biztos.
Itt merül fel bennem az első kérdés - hogy mi vagyunk túl igényesek, vagy átlagon felül kövérek, és nagyok, vagy nem, és talán elvárható lenne, hogy ne csak a modell alkatúak férjenek be a tusolóba? Elvárható lenne hogy a használt, agyongyötört és már semmi tartással nem rendelkező párnákat lecseréljék? 

Miután kicsomagoltunk, elindultunk körül nézni Harkányban. Emlékeinkben egy nagyon kellemes, mediterrán hangulatú városka élt, egy remek fürdővel megspékelve. 
Igen, tény, március van, tehát még semmi nem zöldell, virágzik stb. Az is tény, hogy mi egy nappal a 4 napos hétvége előtt érkeztünk. Ám ha ezeket is hozzáveszem a látottakhoz, akkor is negatív a mérleg.
A szállásunk 2 sarokra volt a központtól, így tényleg nagyon közel. Rögtön a főútra értünk ki, ami elképesztően lehangoló volt. Lepusztult, bezárt éttermek, vagy még nem nyitottak ki. Ahogy végig mentünk az éttermek és szállodák előtt - sok szintén lepusztulva - elértünk a rehabilitációs központ elé, az látható hogy azt nagyon nyomják és tele van az egész település ennek részlegeivel - elfogyott a járda. Látható hogy valamikor volt, talán aszfaltos, de az a morzsalékos típus. Mostanra azonban szinte alig pár cm2 maradt meg belőle. A többi megsüllyedt, elsüllyedt, sáros föld. És igen, ott kell menni, ha tovább akarsz jutni. 
A másik oldalon van ún. díszburkolat a járdákon, és képzeljétek, amikor vége akkor van szegély is, ami kb. pont a saját magasságával van a járda felett. Szóval ha csak úgy megy az ember, akkor simán pofára esik, mert ilyen megoldás fel sem merülne normális emberben.
Van ahol megemelkedik az egész járda, mert ott van egy Spar, és a bejárat magasabban van, de közben ha addig a belső részen mentél, és nem akarsz felmászni a bejárathoz, mert amúgy nem készülsz bemenni, akkor csak valami csiki-csukival lehet tovább jutni, mert ott is van ilyen magas szegélykő. 
Siralmas az egész. És hangsúlyozom, ez Harkány főutcája, ami tele van éttermekkel, szállodákkal, még ha nagy részük zárva is volt.

Ha már holiday van, akkor ebédeljünk étterembe. Nem volt könnyű betérni egybe, mert nagy részük zárva volt, volt ahol az árak riasztottak el, és volt ami csak úgy nem volt szimpatikus. A végén azért bementünk az egyikbe. Kellemes volt a berendezése, kedves, fiatal kislány szolgált ki. Férjem gyrost kért tányérban, de az egész tetejére rá volt dobálva felvágva a pita. Könyörgöm minek? Amikor nagy adag sültkrumpli és saláta is volt hozzá tálalva. Ráadásul a ház specialitásaként volt megjelölve, mondván házi készítésű, de némileg régi volt. Maga a kaja egyébként nem volt rossz, bár semmi extra nem volt. Én egy pizzát kértem. Igen, vessetek meg, én az ananászosat szeretem, ezért most is azt kértem. Átlag volt a pizza is, de ehető, viszont "dekorációnak" a közepére dobtak pár szál ruccolát. Könyörgöm, minek? 
Másnap is ide mentünk enni. Ekkor egy másik hölgy szolgált ki. Mit kérünk inni? Férjem gyömbért én colát kértem. Kb. 2 percen belül hozta is, és rajtunk kívül csak egy asztal volt foglalt, és már megkérdezte melyik kinek lesz? Istenem, nem nagy dolog.
Aztán jött a megrendelt ebéd. Férjem rendelt most pizzát, én meg rántott szeletet valami kézműves burgonyával, amiről kiderült hogy sima sültkrumpli csak kicsit érdekesen van felszeletelve. Természetesen pincér hölgy ezekről sem emlékezett ki melyiket rendelte, pedig nem is tudom hogy csinálják, de szinte percek alatt megérkeztek a kaják, ahogy előző nap is. Naná, hogy nekem akarta adni a pizzát, így a kezeit keresztezve kellett letennie a kajákat. Férjem elé a pizzát, nekem a húst a krumplival, aminek egy jó részét sikerült az ölembe borítania. A tányér teljesen be volt borítva a sült krumplival, ennyit itthon ketten sem eszünk meg, de legalább erre ne panaszkodjak, igaz. És a tetejére volt dobálva 3 szelet rántott karaj. Ahogy tette le elém, óhatatlanul csúszott ki a krumpli és még örülhetek, hogy a húsok nem mentek utána. Egyébként az én kajám ennyi volt és így volt tálalva. Totálisan igénytelenül. A hús teljesen sótlan volt, de teljesen. És megkockáztatom, hogy a sütőolaj meg már cseppet avas. Kértem káposzta salátát, ami ízletes volt, ám bálnaméretű káposzta csíkok voltak. Szóval összességében nagyon gyenge volt az egész. Férjem bolognai pizzája ezen a napon szintén megkapta az odadobott pár szál ruccolát, mint dekorációt. 
Tudom, miért ettük meg, miért nem küldtem vissza stb. Pihenni mentünk, nem cirkuszolni. Ehető volt minden, nem nekem kellett megcsinálni, ez legalább egy jó pont. De igénytelen, semmi extra íz világ nem volt fellelhető egyikben sem. Ilyen kajákat egy kezdő átlagos házi asszony is megcsinál. 

Aztán persze meg akartuk nézni a fürdőt is, bár az nap még nem készültünk bemenni. Amikor még a gyerekeinkkel jártunk ott remek hely volt, nagyon élveztük. És bár be nem jutottunk, de gyanítom hogy az eltelt kb. 18-20 évben minden maradt is úgy, ahogy volt.
A szállásadónk mondta, hogy csak az oldalsó bejárat van nyitva, ezért erre meg erre menjünk. Mentünk, megtaláltuk a bejáratot is. Elvileg már ott lett volna kassza, de most nem volt semmi. Ezért besétáltunk. És csak mentünk, és mentünk és semmi, igen, SEMMI nem irányított útba, hogy még menjünk és merre menjünk, de ügyesek vagyunk, így hát megtaláltuk az épület bejáratát. Be is mentünk, férjem azt mondja ő összesen egy beltéri medencét látott és volt egy kültéri még. A leírások szerint egyébként sokkal több van, de ez végül nem derült ki számunkra. Ugyanis már maga ez hogy építkezéseken, elkerítéseken keresztül kellett kvázi felderíteni hol van a fürdő, eléggé elvette a kedvünket az egésztől, pedig emiatt mentünk oda.
A mi véleményünket egyébként megerősíti a szállásadónk véleménye is, akitől megkérdeztük, hogy miért van szinte minden második szállóhelyre kitéve az eladó tábla. Azt mondta, hogy azért, mert annyira gyengén és rosszul működik a fürdő, hogy egyszerűen nem éri meg foglalkozni az idegenforgalommal.

Szomorú. És egyébként ekkor már eszembe jutott hogy jó pár évvel ezelőtt olvastam egy cikket, amiben pont Harkányról, és az ott zajló sok rossz dologról volt szó. Régen olvastam, nem is emlékszem rá, hogy konkrétan mit, de tudom, hogy nagyon elkeserített már akkor is. Kár, hogy elfelejtettem, kár, hogy a régi emlékek alapján pont Harkányt szemeltük ki erre a hétvégére magunknak. Óriási csalódás volt.

Azért egy-két fotót csináltunk, de leginkább egy új templom kertjéről csak. Mondjuk ott is lenne mit csinálni, de legalább valami mégis van.



Folytatása következik ...

2018. március 3., szombat

When a dream comes true...., azaz mikor egy álom megvalósul

Először is, ha hiányoztam valakinek, akkor bocsi. Nagyon sok fennforgás volt és van mostanában az életemben, ezért tűntem el ennyire. De ez nem is olyan fontos. 

Gondolom sokan vannak vele úgy, hogy nagyon vágyakoznak valamire még gyerekkorukból, aztán ezek lassan megkopnak és el is felejtjük őket.
Én elég korán meg lettem fertőzve a spanyol nyelvvel, köszönhetően akkori barátnőmnek, bár sajnos nem beszélem a nyelvet, pedig nyelvvizsgám is van belőle, de mindössze 2,5 tanulás nagyon kevés, és azóta sem használtam. Sajnálom, de így alakult.
No, a spanyol nyelv mellé valahogy jött Kuba is. Talán mert olyan távoli volt, mert ott szinte mindig nyár van, és mert ugye ott volt Che is, aki az én koromban nagy bálvány volt, szóval imádtam mindent, ami Kubáról szólt, Kubával volt kapcsolatos. Nagyon, de nagyon szerettem volna eljutni oda egyébként, de nekem nem sikerült. Helyettem a lányom járt ott, és legalább fényképeket láthattam. 
És Kubával jött a hintaszék. Minden olvasmányom szerint az alap bútor a kubai családoknál. Nagyon vágytam egyre. Imádtam volna a szobámban. Később már mikor saját otthonban éltünk, ott is tervben volt még egy ideig, de igazából mindig másra kellett a pénz, és ez luxusnak tűnt. Így a hintaszék lassan feledésbe merült.
Aztán mikor már volt akkora kertünk ahova elfért volna, akkor a hintaágy került a kívánság listámra. Sokáig nem vettünk azt sem, míg végül egyszer volt olyan olcsón, hogy azt mondtam ennyi pénzt áldozzunk már rá. Persze, ennek megfelelően kicsi volt, gyenge volt, rettentő vékony szivacspárnákkal, de volt. Ugyan minden szél felborította, és ahol akkor éltünk ott erős szelek tudtak fújni. De hintaágy volt, amibe vasárnap délutánonként kiültem olvasgatni, aztán elnyúltam rajta, már amennyire habtestemmel erre lehetőségem volt, és szunyókáltam is egyet-egyet. 
Annyira odáig voltam az egészért, hogy bizony még át is festettem egyszer a vázat, és vettem új párnákat is hozzá, sőt árnyékolót is varrattam rá a barátnőmmel. Ez mondjuk nem lett egy sikeres darab, de erről nem a barátnőm tehetett, hanem én, aki sajnáltam a pénzt nagyobb anyagra, és így épp csak lefedte a vázat az egész. 
Majd az új, már finom, puha vastag szivaccsal töltött párnák hátoldala fogta magát és teljesen szétmállott. Szabályosan porrá vált, és folyt ki belőle a sok-sok szivacstörmelék. 
Akkor már körvonalazódott, hogy elköltözünk, és ezért úgy döntöttem nem ér már annyit, hogy újabb párnákat vásároljak rá, majd az új helyen veszünk új hintaágyat.
Itt láthatjátok eme remek darabot, ugyan párnák nélkül, de már átfestve.


Aki rendszeresen olvassa a blogot, az tudja, hogy tavaly az egész nyár a kerti munkákra ment rá, nem kevés pénzbe is került, így hintaágy vásárlása fel sem merült. Aztán valahogy a kert sem úgy alakul, hogy bárhova elképzelném. De nem régen néztem olyat, ami kellően nagy, elférnénk rajta mindketten a férjemmel, elbírná a súlyunkat is, meg fel sem borulna a legkisebb széltől is, hát elhűltem az áraktól. Csak a váz és maga a hintaágy rész 60-70 ezer forint, és a szivacspárnák rá további hasonló árban voltak. Azt hiszem nem úgy rajzoltak meg, hogy én egy ilyen ágyra ennyi pénzt kiadjak.
Szintén nem rég a neten belefutottam fából készült hintaágyba, és szépek is voltak. Igen ám, de az árfekvése pont ugyanekkora, és ráadásul fenyőfából készült, ami azért sajnos nem annyira bírja az időjárási viszontagságokat.
Szóval a hintaágy mint olyan, nem igen fér bele a költségvetésbe, és nem is foglalkoztam vele tovább. Van ezer más tervem-vágyam-elképzelésem, amit meg akarunk csinálni a kertben.
Az utóbbi napokban sokat jár már, a hó ellenére is, az agyam a kerten, több olyan oldalt is kedvenceim közé soroltam, ahol szép kertek vannak. Inspirációnak tökéletesek, máris merítettem belőlük jó pár ötletet. 
És most jön a lényeg. Az egyik oldalon csodás zöld cserjék előtt állt egy ..... igen, egy hintaszék. Csak azért nem mutatom meg, mert nem lopok fotót más oldaláról. De elképesztően hangulatos volt. És igen, bennem azonnal fellángolt a gyerekkori, ifjúkori álom, nekem kell egy hintaszék és ezzel a hintaágy probléma kör le is lenne tudva. A fotón rattan hintaszék volt, ez teljesen belefér a kertünk hangulatába. Tudtam, hogy ezek sem olcsók, bár konkrét árra nem emlékeztem. Viszont azon mód beírtam a keresőbe: rattan hintaszék. Feljött a Vatera és rajta szinte az első kép álmaim hintaszéke. Rattan, szép vastag szivacspárnával, ami csontszínű. Prímán passzol egy kertbe, és nem zavaró a tiritarka színével. 20 ezer forintért árulták, azzal, hogy a szivacs tisztítást igényel. 
Nem tagadom, szerelem volt első látásra. De azért nem mertem rákattintani, hogy megveszem. Csak magamban sóvárogtam utána. Ám ebédnél előadtam a drága férjemnek, hogy hát ezt meg ezt láttam, és ez nagyon, de nagyon kellene nekem. Rendes ember, csak annyit mondott, hogy ha kell, akkor vedd meg. 
Alig vártam az ebéd végét és rohantam a géphez. Még megvolt. Micsoda boldogság. Az eladóról jó vélemények voltak, megbízható, korrekt. Akkor legyen. Egy kattintás - megveszem! És igen, megvettem az álom hintaszéket!
Tegnap óta pedig már tényleg az enyém, mert mostanra tudtuk összehozni az átadást. A szivacs valóban koszos, foltos, de remélem sikerül kitisztítanom, mert remek anyagból van. Ha meg nem, akkor nem fogom sajnálni a pénzt egy levehető huzatra. 

Ő az! 

 Azóta azt is megnéztem, hogy újkori ára bizony ennek is 50-60 ezer forint között van.

Most még csak a garázsban fagyoskodik szegény, de hát tél van még, hóval, hideggel. És igen, a szivacsot tényleg alaposan ki kell majd tisztítani. De ahogy jönnek a jó idők, rögtön ki fog költözni a kertbe, én pedig majd elüldögélek benne délutánonként, olvasgatva, kicsit szundikálva és mindez maga lesz a tökély! 

Látjátok, olykor a megfakult, elfeledett álmok is valóra válnak. És ennyi sok év elteltével is mekkora örömet tudnak okozni! Dédelgessétek ti is az álmaitokat, egyszer csak megtörténnek!