Felújítás - egyelőre vége

Ahogy már írtam, ismét neki fogtunk a lakáson belüli teendőknek. Első körben a nappali készült el. Az ablakok környékét már mutattam, hogy rendbe lettek téve. Minden hiba, apró repedés le lett ragasztva és glettelve, így végre jöhetett a festés. Volt némi tanakodás a fal színe körül, de a végén egy halvány sárgában maradtunk. Az ok, hogy a szoba észak-keleti fekvésű, a zöld függönyök eléggé lefogják a fényt, így a világos falaktól azért világosabb lesz az összhatás is.

A szobában a parketta sem tökéletes, és akkor még finoman fogalmaztam. Ezt felújítani sem pénzünk, sem erőnk nincsen. Így elrebegtem halkan, hogy valahogy ha sikerülne legalább a sok festék és ki tudja milyen ragacs foltot eltávolítani róla, már az is sokat számítana. Nos a kérés értő fülekre lelt, és így két napon át ücsörögtünk a földön és kapirgáltuk, mostuk a sok-sok foltot. Ez a mi korunkban, és a mi "rugalmasságunkkal", amikor nekem mondjuk még az sem egyszerű hogy leüljek a földre, a felállás viszont kész katasztrófa, pláne hogy a fájós térdemre még rá sem tudok ereszkedni, hogy úgy oldjam meg, szóval a mi korunkban ez az egyszerű tevékenység is jócskán lefárasztott minket, de a parketta egészen szép lett, már amennyire szép tud lenni ennyi évnyi igénybe vétel után. De mindenképpen ég és föld, oly annyira, hogy a szutyi szőnyegek sem kerültek vissza. Majd ha lesz rá érkezésünk veszünk oda is új és szép szőnyeget, addig elmegy így is.

Az egész nappali rendbe tételére ugye a könyvek miatt került sor, mármint azon könyvek miatt, amit anyu lakásából kellett áthurcolnunk.

Mondom először a mázlit. Kellett még további könyvespolc ahhoz, hogy egyáltalán legyen hova tenni további könyveket. A nappaliban nekünk fenyő bútoraink vannak. Nézegettem boltokban oda passzoló polcokat. Először is nem igen találtam, ha meg mégis, akkor jócskán húzós árakon, és momentán nem állunk úgy anyagilag. Kicsit elkeserítő volt a dolog. Használtan nem mertem keresni, gondolván életem párja esetleg nem akar használt bútort.

Aztán egy reggel ő vetette fel, hogy esetleg kellene használtan nézni. Hú, már ugrottam is a netre polcot keresni. Amúgy ez tényleg nem kárpitos bútor, hanem fából készült polc, ami teljesen letakarítható, és így tényleg nincs gond azzal, hogy használt. Sőt, a fenyő bútornál van még egy nagy előny. Az az évek során sötétebb lesz ugyanis. Ha újat veszünk a régiekhez, az bizony jócskán eltért volna. Na de használtan! Ugye, hogy ugye....

Szóval huss, fenyőfa könyvespolc keresés - és képzeljétek, találtam egy hirdetést, ahol 4 db polcot hirdettek. Pont olyat amilyet mi akartunk. És darabonként árulták. Nekünk 2 db kellett, ill. fért el a nappaliban. Így párom már hívta is a hirdetőt, aki köpni-nyelni nem tudott, mert alig akkor tette fel a hirdetést.

Lényeg a lényeg, estére nagyon jó áron a házban volt a két könyvespolc.

Így már csak be kellett fejezni a nappalit, festés, padló kapirgálás megvolt, takarítás, rakodás, és jöhetnek a könyvek. Ekkor indultunk anyuhoz is kipakolni, kiválogatni és elhozni a könyveket. Hát mit mondjak, ez is több napos program volt, és a férjemnek iszonyat cipekedés. A lakás ugyanis a negyedik emelten van, és lift nincs sajnos. 

Sok láda könyvet elhoztunk, rengeteget ott hagytunk, mert vagy megvan, vagy nem érdekel minket, és igen, sokat ki is dobtunk. Anno költözés előtt próbálkoztam a felesleges könyveink elpasszolásával, ill. apu halála után antikváriummal is.

Könyvtár nem kér a könyvekből, mondván nincs hova rakni. Van könyvtáros barátnőm, megerősítette, hogy az az egyik legnagyobb gond volt mindig, hogy az ajándék könyveket hova a fenébe tegyék.

Antikvárium úgy válogat, mint tyúk a kölesben, és csak filléreket ad nagyon sok könyvért. Ezért nem érdemes elcipelni hozzájuk, megküzdeni a parkolással, fizetni érte.

Próbáltuk barátoknak, ismerősöknek is felajánlani könyveket. Nos, ő sem kérték. Alig-alig vittek el 1-2 db-t, mondván nincs már hova tenniük.

Így most kénytelenek voltunk egy csomó könyvet kidobni. Mondjuk szelektíven a papír szemétbe ment, lehet hogy válogatáskor azért egy-egy még gazdára fog lelni.

No, megérkeztek végre a könyvek, és az én szegény férjem napokon át rakodott. Anyunak szép kötésű sorozatai voltak. Ezeket ugye próbálta egy helyre rakni. De sok íróhoz volt más kötésű könyv is. És csak válogatott, és leszedte, és újra rakta, és lepakolt és vissza, majd átpakolta a másik szobába, aztán újra kezdte szinte elölről az egészet. Ám egyszer csak meglett.

És készen lett a nappalink. 

Majd, hogy ne unatkozzunk következett az előszoba. Igazából ez már csak úgy köztes munkaként, mert azért végre eljött a tavasz is, és a kertben is sok dolog várt-vár ránk, így némi kinti munka után, egy borúsabb napon ugrott neki életem értelme az előszobának. 

Nagy előny, hogy itt csak egy kis szekrény volt, így mindössze azt kellett tologatni. Egy kis polc, ami pikk-pakk le lett szedve, és 2 db dísztárgy, aminek a leakasztása legalább 1 percet elvett az életemből.

Itt is hibák javítása, glettelés, csiszolás volt a feladat első körben. Lépésről lépésre haladt vele az uram.

Majd elérkezett a tegnapi nap, amikor is neki fogott a festésnek. Nem egy túl nagy helyiség, ezért úgy készült, hogy oh, 2-3 óra és készen is lesz. Hát ne tudjátok meg, bő 6-7 óra lett ebből. Na nem azért, mert ennyire lelassult a pasi, hanem mert itt ajtót kellett kerülgetni, ott a kályhát, amott a lámpákat, aztán a termosztátot, majd a fűtéscsövet.

Csak ajtó van 7 db az előszobában. A kályha közvetlenül a fal mellé lett építve. A lámpák azért nem kerültek leszerelésre, mert felrakni is nagyon melós volt, és ezt nem akarta szegény újra eljátszani. 

Szóval olyan vacak, aprólékos munka volt, állandó festék törölgetéssel, mosással, itt jó a nagy henger, ott csak a kicsi, amott még az se fér el, ecset kell, hogy ezért húzódott el ennyi ideig. 

Ma még megtörténtek a javítások. És végre ez is készen van. Még a bejárati ajtót kell visszarakni a helyére, jó nehéz, mert termopan üveg van benne. A néhány dísztárgy kell visszakerüljön a falra. A festék lemosás már megvan, így már csak a bejárati ajtó mosása van hátra, egy alapos porszívózás és felmosás. 

Azért már most is így néz ki.

Volt aki kérdezte, miért kell kifesteni. Szerintem látszik a különbség, és akkor még a nagyon szutyi, zsírosan koszos falrészt le sem fotóztam. Eredetileg volt egy dekor csík is felragasztva úgy derékmagasságban, ami már vált le, mikor beköltöztünk. Na annak a helye is csodás volt körben. 

Szóval volt miért.

És ezzel egyelőre a felújítási projekt le is zárult. Még a konyhát kellene kifesteni, de az most még vár egy darabig. Ill. van egy-egy ajtó, meg ajtókeret amit le kell festeni, de ezek majd lassan meglesznek a nyáron. 

Van persze mindig mit csinálni egy házon, de ezek után inkább kinti dolgok - hiányzik 2 ablakpárkány és ilyenek. 

Majd lassan, mikor mire lesz pénz, erő, és kedv, úgy alakul majd.

Nagyon örülök ennek is, hogy ennyivel előbbre vagyunk. Valahogy idén sokkal fárasztóbb már minden. Ez van, egy évvel megint "fiatalabbak" lettünk, és ez már ennyit számít. Viszont egy dolgot megtanultam mióta itt lakunk. Ezerszer türelmesebb vagyok. 

Régen ha belefogtunk valamibe, azt szerettem volna, ha legkésőbb az nap estére készen van. Ez persze szinte sosem működött. Én meg pattogtam, dühöngtem, elment a kedvem is az egésztől. 

De mióta itt vagyunk, azóta úgy vagyok mindennel, hogy majd készen lesz, amikor készen lesz. Pont ráérünk vele. Magunknak csináljuk, senki nem csinálja meg helyettünk, szóval ennyi.

Persze, undok dolog kuplerájban, felfordított lakásban élni, meg nyakig érő vastag porban. De azért mi igyekszünk naponta rendet tenni ilyenkor is, és amit lehet feltakarítani. Így pedig máris élhetőbb az egész.

Szóval ez a projekt is lezárult. Jöhet a többi. Mert ugye van nekünk egy kertünk is.

Ott már elkészült két magas ágyás. Most megy bele lassan a föld is. Hogy honnan? Hát a kerti csap lett kiásva, mert azt szeretnénk máshova áthelyezni, így le kellett ásni a vezetékig.

És mert gyönyörű, teljesen gaz mentes föld került ki onnan, így eldöntöttük, hogy az bizony nem is megy oda vissza, hanem megy az ágyásba. 

Hogy honnan lesz ide tömítő föld? Inkább el se mondom.

Jól van na, de.

Eleve le lett szedve itt egy bő 20-30 cm magasságú föld réteg, hogy majd kőburkolat kerüljön a helyébe. Erre a földre az elmúlt időszakban bizony került kiöntésre sok festékes víz, amit nem igen tudtunk volna hol hasznosítani és elvitetni sem akartuk. 

Drága férjem elcipelte az egészet az előkertbe, mondván majd ott befüvesítünk, az meg csak elviseli. Most viszont rájöttünk, hogy hát akkor az kell majd ide. 

Szóval hozza majd vissza az én drágám, mert imádja a kertben körbe-körbe hurcolni a dolgokat. 

Hát ennyi. Most itt tartunk. Lassan alakulnak a dolgok. És még csak április utolsó napja van. 

És megint kupi van ....

Többek szerint kissé depisre sikeredtek a legutóbbi posztjaim, és jó lenne ha valami vidámabbal jönnék. Volt aki kifejezetten azt írta, hogy eléggé "leharkányoló" volt. 

Nos, igen lehet. Az alaphangulatom sem túl vidám mostanában, de amiket leírtam az az volt, amit láttunk, tapasztaltunk és ezek akár hogy is nézem nem voltak pozitív dolgok.

Ezzel együtt, ahogy az utolsó posztban is írtam, nem bántam meg, hogy elmentünk, mert azért csak sikerült az itthoni mókuskerékből, a munkából kikapcsolódni, és még ha nem is szuper ebédeket kaptunk, de azt sem nekem kellett megcsinálni, ami megint csak pozitív, hiszen aki ismer, tudja, nem szeretek főzni.

Na de legyen, eleget teszek a kérésnek, és akkor íme egy újabb poszt.

Tavaly, talán emlékeztek rá, a ház felújításból kimaradt a nappalink. Ennek az az oka, hogy oda költöztünk be, és az iroda helyiséget, meg a hálót csináltuk meg, így ezekben nem tudtunk akkor még élni. Aztán ahogy azok készen lettek, meg jött a fürdőszoba-WC felújítás is, majd még el is utaztunk elég hosszú időre, mire a nappalira került volna a sor, addigra egyrészt már rettentő elegünk volt a belső poros koszos munkákból, másrészt ezerrel csábított kifelé a kert, hogy helló itt vagyok, velem is kezdeni kellene valamit. És ez így is maradt egészen késő őszig, amíg még bármit is csinálni lehetett kint.

Utána pedig fel sem merült az, hogy nappali. 

Az előszobát is ki kellene festenünk, ehhez még festéket is vettünk tavaly, de valahogy ez sem akaródzott.

Ám idén úgy adódott, hogy anyukám lakását ki kell ürítenünk, és bizony sok könyve van. Nem tudtunk jobb megoldást, mint hogy akkor kell még könyvespolcot vennünk, hogy legyen hova elrakni legalább azokat, amiket elhozunk a lakásból. 

Könyvespolc hova fér még? Persze, hogy a nappaliba. Na de ha most veszünk polcot, elhozunk könyveket és megrakjuk az új polcot is, ki fogja az egészet kirámolni, hogy aztán a nappali is rendben legyen? Ugye, hogy senki!

Ezért lett az a megoldás, hogy akkor előbb csináljuk meg a nappalit, aztán jöhet az új polc, meg további könyvek.

A nappalinkban elsőre javítani kellett dolgokat. Két ablak van, amik ki lettek cserélve. Ám a környékük nem lett rendbe téve, csak részlegesen. Így első körben ezt kellett megcsinálni. Még szigeteléseket berakni, aztán leglettelni.

Mostanra van ez készen. Íme:

Tavaly ezek az ablakok még így néztek ki:

Mai nappal az egyéb hibák is ki lettek javítva, most szárad minden. 

És jövő héten indulhat a festés. Ezt hozza a nyuszi. Hét közben ugyanis dolgozunk, akkor sajnos nem tudunk ilyenekkel foglalkozni.

Eddig az ablak körüli javításokkal még nem lett kirámolva a nappali, de tegnap az én drága férjem neki fogott és kihurcolt mindent, amit csak lehetett. 

Ez azt jelenti, hogy két könyvespolcot lerámolt, majd vissza, hogy azért élni is lehessen. Most a hálóban várják, hogy ismét visszaköltözzenek.

Így hát a hálónk raktárrá vált. 

Több dolog az előszobában tartózkodik momentán.

Egy előnye azonban mindenképpen van a mostani kuplerájnak, bár aztán sajnos pótolni kell, festés utáni fokozott élvezettel, szóval hogy most nem kell nagytakarítást csinálnom, mondván itt a tavasz - könyörgöm hol??? - és jön a Húsvét.

No és persze a másik előny, hogy végre szépséges lesz a nappalink is, és a ronda ablakok nem csak függönnyel lesznek eltakarva.

Szőnyeget kell majd még venni, de az elég komoly beruházás manapság, így az sajnos csak későbbre van betervezve, de azon kívül a falak végre rendben lesznek, és az ablakok is.

És aztán? 

- jöhet az előszoba, és a konyha festése

- a kertben ezer teendőnk van

- és ugye anyu lakása

Azt hiszem idén sem fogunk unatkozni.

Jaj, még gyorsan egy teljesen nem ide passzoló dolog.

Emlékeztek a hintaszékre? Ma titokban beleültem, mikor kint volt dolgom, mert ugye az is a garázsban vár a jobb időkre, meg egy alapos takarításra, és ezért még ki sem próbáltam. Szóval ma beleültem. Nagyon furi. Még soha nem ültem olyan székben ami billeg. 😊 Már eleve ahogy beleülök, rá kell lépni a lábtartóra, hogy elöl legördüljön és bele lehessen ülni. Aztán nagyon furcsa érzés, hogy mikor beleülök, akkor hátra billen. De azért izgi volt. Alig várom, hogy kikerüljön a kertbe. 

Na, a mai poszt ugye nem olyan depis? Majd mutatom, ha készen leszünk. 

Folytatás ...

Folytatást ígértem a legújabb angliai utazásról, de bocs, annyi minden jött közbe, hogy eddig nem volt rá érkezésem. 

A családi eseményeket, vásárlást, karácsonyt különösebben nem részletezném, bár azért egy-két szó essen arról is.

Életemben először egy egész pulykát vettünk karácsonyra. Mondjuk egyben nem tudtuk megsütni, de nem is ezzel a céllal vettük. Viszont az aprólékból remek levest sikerült rittyenteni, jóféle itthonról vitt tésztabetétekkel. Nagyon-nagyon finomra sikeredett.

A pulyka többi részéből sültek készültek, így azt kell mondanom, igazából megérte megvenni egy olyan nagy állatot. 😀😁

A karácsony este is igen meghittre sikeredett, sok-sok ajándékkal. Nem fogom most felsorolni ki mit kapott, de amit én azt igen.

Nagyon nagy gyertya és mécses mániás vagyok, így az ajándékba kapott mécses tartó nagyon nagyon tetszett. Mikor már készültünk haza jönni az alja nem akart elférni a bőröndben, mert hosszabb volt a bőröndnél. Isten bizony elsírtam volna magam, ha ott kell hagyni. De kislányom profi bőröndbe csomagoló, ezért ügyesen megoldotta nekem ezt is.

A másik ajándékom is épp ilyen szívmelengető volt. Szerintem még itt a blogban is említettem valamikor, hogy kislány koromban volt egy karácsonyom amikor is 15 db könyvet kaptam ajándékba és ez mekkora boldogságot okozott nekem akkor.

Hát most 15 könyvet nem kaptam, de csak azért nem, mert nem tudtam volna elhozni - csak úgy mondom, hogy megyek ám még többször is, el tudom hozni egyesével is 😂 - de kaptam most is három angol nyelvű könyvet. Kettő ebből egy kedvenc sorozatom, a Shopaholic Sophie Kinsella-tól.

 ez az egyik kötet.

A másikat most nem tudom melyik, és a harmadik könyv is egy kellemes könnyed női olvasmány, de nekem pláne angolul tökéletes. Shakespeare-t olvasni elég volt a gimiben angolul. 😃

Miután a gyermekeink voltak olyan kedvesek és elköltöztek Londonból Anglia szerintem egyik legszebb szegletébe Cornwall-ba, így bizony kirándulgattunk is. Nem sokat, mert egyrészt nagyon, de nagyon pocsék idő volt, másrészt sajnos a lábam továbbra is nagyon fájt, és ezért túl hosszú és nehéz gyaloglásokra nem voltam alkalmas. 

Az én vágyam két alapvető dolog volt, a tenger és Land's End. Igen, a föld, vagy a világ vége. Ez Anglia legnyugatibb csücske, és én szerettem volna látni.

Így az első kirándulásunk oda vezetett. A kalandos utakról majd egy külön posztban szeretnék beszámolni, csak szokás szerint előjön belőlem ilyenkor a közlekedés szakos közgazdász, és ezért megér az egy külön fejezetet. Most legyen annyi elég, hogy az út végén már szinte csak egy kis ösvény vezetett a cél felé, ahol a tanuló vezető fiunk ült a volán mögött, de remekül abszolválta a feladatot.

Szóval Land's End. Gyönyörű hely. És szezonban, tehát nem decemberben biztos vannak ott mindenféle élményt nyújtó szolgáltatások is. Most csak egy fizető parkoló várt minket, egy igen aprócska minimondus, és olyan tomboló szél, amilyennel még nem találkoztam soha. Konkrétan sokszor nem tudtunk előre haladni, egyenesen megállni. Simán odébb penderített a szél, pedig aki ismer tudja, nem 50 kg-s vagyok. 

Így aztán kellően vad táj fogadott minket, és még néhány bátor embert aki arra járt.

 Az óceán igazán varázslatos!

 

Sajnálom, hogy ennyire hideg és erős szélben voltunk ott, mert kivételesen nem esett az eső legalább, de az időjárás miatt nagyon sietve jártuk körül a helyet, pedig jó lett volna ott többet elidőzni. Mondhatnánk megyünk még arra, de annyi sok más látnivaló van még Cornwall-ban, hogy nem biztos, hogy újra sort kerítünk rá.

Kicsit csapongok, bocsánat, de írás közben jutott eszembe, hogy bárhol vásároltunk mindig milyen kedvesek voltak.

Sokszor kérdezik tőlem, miért jobb ott a gyerekeinknek mint itthon? Különösen akkor merül fel ez a kérdés, ha mesélek valakinek a nehézségeikről, a munkakeresésről, vagy éppen a sok és kimerítő munkáról. Mert igen tény, nincs kolbászból ott sem a kerítés. De az is tény, és mindig el is mondom, nem csak a pénz miatt vannak ott. Erre egy jó példa amit pl. most mondott a lányom. Amikor haza jönnek csupa leszegett fejű, mosolytalan arcú, tömegbe simuló szürke embert látnak. Kint felemelt fejjel járnak az emberek, mosolyognak, kedvesek, szolgálatkészek. Már önmagában ez olyan óriási különbség, ami alapvetően meghatározza az ember egész napját. Ráadásul most olyan közegbe kerültek ami már nem igazán multikulti, ahogy mostanában nevezzük. Persze, élnek itt is bevándorlók, de leginkább csak Kelet-Európából, és nem sokan. Így a lakosság nagy része bizony angol.

És akkor elmesélek három aprócska történetet: 

1. - vásárlás egy ASDA-ban - aki nem ismeri, kicsit nagyobb mint egy Lidl, de kisebb mint egy Auchan. Szóval egy ASDA-ban vásároltunk karácsony estére. Többek között kakaóport is kerestünk, mert kellett volna egy sütihez. Nem könnyen találtuk meg, mert volt kávé, tea dögivel, valamint instant kakaók is, de tiszta kakaópor talán csak egyféle. Pont egy idősebb hölgy rakodott ott, egyértelműen az üzlet alkalmazottja volt. Mikor levettük a polcról a kakaót, azonnal szóba elegyedett velünk és elmondta, hogy milyen nagyon finom kakaót lehet belőle főzni estére és milyen remekül alszik tőle az ember. Mondtuk, hogy bocs, mi sütibe vettük, a kakaó italt mint olyat nem szeretjük. Kedvesen mosolygott és mondta hogy biztos remek lesz abba is, de higgyünk neki és próbáljuk ki, mert csodás ital lesz belőle. Mire a pénztárhoz keveredtünk pont beült oda, ahova mi is beálltunk és míg a sok holmit blokkolta, közben is végig nagyon-nagyon kedvesen, mosolygósan beszélgetett velünk. Igazi élménnyé tette így a vásárlást a nagy tömegben.

2.  - séta a lakóhelyen - kíváncsi voltam a településre is ahol a gyerekek élnek, bár sok látnivaló nincs. Igaz, lenne egy fontos, a Jail - még a XVIII. szd.-ban épült börtön, de oda ebben a hideg, szeles és állandóan esős időben most nem vágytam, majd talán egy nyári napon megnézzük azt is.

Ellenben vagy szintén igen régi templom is a városban, a XV. szd.-ban épült, és azt szerettem volna megnézni.

Mi sajnos nem ilyen szép időben láttuk, sőt. Mikor pár méterre a templomtól kiszálltunk a kocsiból, még csak a szél fújt. Mire a templomhoz értünk szakadó jeges esőben volt részünk. Így nagyon gyorsan besurrantunk az épületbe. Szerencsénkre épp bontották a karácsonyi dekorációt így nyitva volt, és igen, ott is két rendkívül kedves idős férfivel elegyedtünk szóba az ő kezdeményezésükre. Rögtön kérdezték honnan jöttünk, kik vagyunk. Gyerekek mondták, hogy ők ott élnek, most költöztek egy hónapja. És a két férfi nagyon örült, elmondták, hogy milyen remek hely ez. Szóba került a munka, ki hol dolgozik, vagy hol dolgozott. És ők csak kérdeztek, és reagáltak rá. A végén még a karácsonyi díszítést is megmutatták fényképekről - természetesen a telefonjukban, bár mindketten 70 felé járhattak. Nagyon, nagyon kedvesek, érdeklődők és mosolygósak voltak ők is. Élmény volt beszélgetni velük is.

3. - vásárlás egy charity boltban. A charity boltokat amúgy is nagyon kedvelem, és itt sem ért csalódás. Lánykám nagy boldogan fedezett fel egy varrógépet az egyik sarokban igazán potom áron, 35 Ł-t. Megkértük az eladót, hagy próbáljuk ki legalább olyan szinten, hogy ha áramot kap, akkor működik-e, pláne mert mikor rákérdeztünk nyíltan megmondta, hogy fogalma sincs arról, hogy működik-e a gép. De természetesen megengedte, segített kicsomagolni, aztán vissza is. Majd sokszor elmondta, hogy ha még sem lenne jó a gép, nyugodtan vigyük vissza, ami egyébként sajnos meg is történt, de nem biztos, hogy a gép volt a hibás, és igen, vissza is adta a teljes vételárat. De megkértük vásárláskor arra is, hogy szeretnénk ott hagyni, mert még sétálunk és nem annyira cipelnénk magunkkal. Természetes, mondta, és már vitte is az irodába, és mondta, hogy ha ő nem lenne már, mikor visszamegyünk, mondjuk meg, hogy az irodába tette le. Vásároltunk mást is a boltban és azokról is annyira kedvesen beszélt. Igazából egész idő alatt roppant aranyos volt, mosolygós volt és igen, megint azt kell mondjam, hogy szolgálatkész. 

Ez a három olyan eset volt, amikor hosszasabban beszélgettünk ott élő emberekkel, és mindegyik nagyon-nagyon jól esett. Az ember egész napját felvidítja egy ilyen csevegés, mert bizony mi is emlegettük mindegyiket többször is.

Szóval ezért is élnek ott a gyerekeink, mert ilyen légkörben sokkal, de sokkal jobban érzik magukat még a nehézségek ellenére is. Ilyen légkörben sokkal könnyebb megküzdeni az egzisztenciáért. 

Természetesen jártunk még máshol is, de ezt majd legközelebb mesélem el. Addig türelem!

És akkor a kedvencek ...

Mai feladat a kedvencekről mesélni. Mi a kedvenc zeném, könyvem, filmem stb. mostanában. 

Igazság szerint már nem vagyok rajongója ilyen dolgoknak, és azt sem mondanám, hogy ami kedvenc, az csak épp mostanában az, vagy lett az. Ezzel együtt próbálok megfelelni az elvárásnak és akkor hajrá.

Film

Facebookos ismerőseim a megmondhatói, hogy imádom a Bor, mámor, Provance című filmet. Akárhányszor képes vagyok megnézni, az sem baj, ha nem látom teljes egészében. Hogy mi vonz benne ennyire? Persze, szeretem nagyon Russel Crowe-t, és szerintem ebben is remekül játszik. Csoda klassz a ház, ahol történik az egész. Sosem akartam sem szőlész, sem borász lenni, de azért egy szőlő ültetvény is el tud varázsolni. Nagyon tetszik a zene is, amit a nagybácsi hallgatott mindig. És még sem ezek külön-külön amik hatnak rám, hanem együtt az egész. A film hangulata. Árad belőle a béke, a nyugalom, a szeretet és a szerelem. Szóval oda vagyok érte. 

A másik nagy kedvenc az Oscar. Sokszor csodálkozva hallgatom, ahogy sokan képesek sorokat, komplett mondatokat, poénokat idézni filmekből. De végül is én az Oscar-ral vagyok így. Persze csak egy-egy szlogen jön belőle, de akkor is. Stallone-t mindenki Rocky-nak, Rambónak és hasonló témájú filmekben szereplő színésznek ismeri. Bár a Rocky 1. szerintem is remek volt. Ám az Oscar-ban megismerhetjük Stallone humoros oldalát is, és szerintem brillírozik. Szóval aki sok nevetésre vágyik, az ne hagyja ki.

És amit sajnos nagyon régen nem láttam, a Zöld kártya. Ezt a Depardieu-t imádtam. Az esetlensége, a bája, a kedvessége mind-mind a filmben van. Aranyos a történet is, de megint a hangulat az ami igazán elvarázsol ebben a filmben is. Sajnos sosem adják a tv-ben. És sosem volt videó lejátszónk, sőt már dvd lejátszónk sincs, így sehogy nem tudom megnézni. Neten meg nem sikerült megtalálnom.

Mamma Mia - igen, én az Abba-ra táncoltam a discókban, ezért az Abba zenéje számomra mindig is fantasztikus lesz. De a parádés szereposztás már eleve remek szórakozássá teszi ezt a filmet. És míg a Bor, mámor, Provance-ban a béke, a nyugalom varázsol el, itt meg pont az a sodró lendület ami végig vonul az egész filmen. A Winner takes it all pedig mindig könnyeket csal a szemembe. 

Könyv

Imádom a könyveket. Nagyon szeretek olvasni, már egészen kis koromtól kezdve. Örök és nagyon szép emlékem, amikor egy karácsonyra a családtól összesen 14 db könyvet kaptam. Minden más feledésbe merült, csak ezeket rakosgattam, szaglásztam, lapozgattam egész este. Mindig nagyon sokat olvastam, bár persze voltak időszakok az életemben, amikor nem volt rá alkalom. Pl. az elmúlt pár évben olyan dolgok történtek velem, velünk, amikből nem tudtam elmenekülni az olvasásba. Vagy, amikor megírtam a saját könyvemet, akkor szándékkal nem olvastam semmit. Még véletlenül sem akartam az olvasmányaimból bármit is beleírni a Veled vagy nélkülem című könyvembe. 

Azt kell mondjam, hogy olvasásban mindig korszakaim voltak. Egy időben csak Guy de Maupassant regényeket olvastam. Vagy Merle-t. Vagy Hemingway-t. Vagy mindent ami a náci koncentrációs táborokról szólt. És ez valahogy azóta is így van. Ám mostanra már nem fér bele a nehéz, fajsúlyos olvasmány. Úgy érzem azért olvasok, hogy kikapcsolódjak, szórakozzak, ezért az étlapomon nem Tolsztoj, vagy Bulgakov szerepel. 

Aki ismer tudja, hogy utálom a sci-fit. (Bocsánat a rajongóktól!) Sőt, a fantasy sem az én világom. És mégis, az egyik legnagyobb élményt Margit Sandemo Jéghegyek népe című sorozatától kaptam. 

45 kötet. Azért nem kell megijedni, mert ezek csak kb. A6-s méretűek, de tény, hogy mindegyik kb. 300 oldal. A középkorból indul a történet és egészen napjainkig tart. Egy család életét követhetjük nyomon, ahol mindig minden generációban megszületik egy jó és egy rossz leszármazott. Az ő harcuk, és a család élete adja az egész regényfolyam vezérfonalát. Erre van feltűzködve sok-sok érdekes adalék a skandináv népek életéből. És teljes mértékben része a regénynek egyfajta mese és varázslat, tündérekkel, boszorkákkal, ördögökkel, elvarázsolt helyekkel és mindennel, ami csak egy mese kelléke. Ráadásul annyira képszerűen vannak leírva azok a történetek, ahol ezek a részletek különösen fontosak, hogy az ember szinte ott érzi magát a szereplőkkel együtt. Nagyon-nagyon szeretem. 

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy kislány koromban is sokkal jobban elvarázsoltak a skandináv mesék - Soria Moria Palota, mint a magyar népmesék. Lehet ezért szerettem bele ebbe a regénybe is.

Gabriel Garcia Marquez Száz év magány Meglepő lesz, de nem tudom elmondani, hogy miről szól a könyv. Egy érzésről tudok mesélni. Gimis koromban volt a chilei puccs, ami után sok menekült érkezett az országba - bocsánat, nem akartam a mostani menekült ügyhöz hasonlítani. Pár fiatal ellátogatott a gimibe hozzánk közülük, és ők meséltek a Nobel díjas íróról és a regényről. Nagy lelkesedésemben rohantam megvenni és el is olvastam. Jelentem rendkívül hősies módon, ugyanis egy árva szót sem értettem az egészből, de mert Nobel díjat kapott érte Marquez és mert a chilei fiatalok meséltek róla, úgy voltam vele, hogy ha belepusztulok is el fogom olvasni. És lőn. Nekem akkor ez a könyv semmit nem jelentett. Semmit nem értettem belőle. Unalmas volt. 

Aztán teltek az évek, és a kezembe akadt. Gondoltam legyen, nézzem meg még egyszer miért is kapott Nobel díjat érte az írója. És belefogtam újra. És csak olvastam és olvastam, és nem tudtam letenni. Pár nap alatt kivégeztem az egészet, és amikor a végére értem, úgy éreztem belehalok, ha nem maradhatok meg abban a hangulatban ami átitatja az egész regényt, és ezért újra el kell olvasnom, az elejétől kezdve. 

Valóban fantasztikus írás. Elvarázsol, elvisz egy egészen más világba. Csak ajánlani tudom mindenkinek. De! Felnőtt korban érdemes csak olvasni, mert szerintem csak akkor érti meg az ember. Legyen alkalma rá annak aki olvassa, hogy ne kelljen mással foglalkoznia. Tudjon elmerülni a könyvbe, és ne foglalkoztassa semmi más.

Vannak még Marquez könyveim, de mert nincs lehetőségem erre az átszellemült tudat állapotra, nem is fogok bele egyikbe sem. Majd ha nyugdíjas leszek és nem lesz semmi dolgom, majd akkor újra előveszem őket.

Csingiz Ajtmatov A versenyló halála Gimnázium negyedik évében kaptuk meg kötelező olvasmányként. Nagyon nem örültünk neki, úgy gondoltuk nem ezt kellene olvasgatnunk, hanem tételeket csinálni és tanulni az érettségire. Ám az egyik legmeghatározóbb könyvélményem lett. Gyönyörű szép nyelven íródott, már az önmagában elvarázsol. Alig történik valami az egész műben, mégis annyi érzés, annyi fájdalom, annyi szeretet, megértés és annyi emberség van benne, hogy lenyűgöző. Feltétlenül ajánlom olvasásra.

Zene

Már általános iskolában sikerült közel kerülni a komoly zenéhez, de a gimnáziumi évek alatt különösen sokat kaptam a klasszikus zenéből. Remek tanáraink voltak, akik éppen a Zeneakadémián voltak végzősök, és akik rajongtak a zenéért, és ezt át is tudták adni nekünk. Akkoriban a Játék és Muzsika című vetélkedő minden kérdésére tudtam a választ, amin magam is sokszor meglepődtem. Azóta sajnos az egész a feledés homályába veszett, mert a férjem nem kapott ilyen oktatást, és nem kifejezetten a klasszikus zene rajongója. Így a család, és korábban az egyetem mellett a klasszikus zene elszállt az életemből.

De azért mondom, hogy pl. Gershwin zenéjét nagyon szerettem. Bachot, Beethoven -t is szívesen hallgattam. Dvorak Moldva című művét "rongyosra" hallgattam, teljesen elvarázsol. Sőt, nagyon megérintett a Carmina Burana is, pedig úgy gondolom nem könnyű zene.

Hacsaturján Spartacus című balett művét volt szerencsém látni az Operaházban Róna Viktor főszereplésével és Seregi László rendezésében. Meghatározó élmény volt. 

Sajnos nem igen tudok több zeneszerzőt említeni, mert fájdalom, de mára nem emlékszem már arra, hogy akkoriban mely művek tetszettek.

Természetesen a könnyűzene is jelen volt az életemben egészen kicsi koromtól, hiszen akkor indult a remek beat korszak. Omega mindenek felett. Illés az örök ellenség volt. Mára már nagyon szeretem az ő számaikat is. 

Jöhetett akkoriban a Deep Purple, és sok-sok társuk. Érdekes, Beatles rajongó sosem voltam, igaz a Rolling Stones sem volt a kedvencem. Bár mára ők is szívesen hallgatottak lettek. 

Igen, Julio Iglesias is nagy szerelem volt, talán a spanyol nyelv iránti rajongásom miatt.

Na és természetesen Abba, Boney M és a többiek. Ők már nem a gyermekkoromat, hanem a fiatalságomat jelentették. 

Mára nincs kedvenc együttesem, énekesem. Sokak zenéjét kedvelem, sok zenéről fogalmam sincs ki játssza énekli, de attól én még szívesen hallgatom. De pl. Rúzsa Magdi dalait szeretem, szívesen hallgatom. Szeretem a karcos hangját, és hogy szárnyára kap a dallam, ha őt hallgatom.

De ezt pl. nagyon szeretem: Stupid love , Na és ezt is, nagyon. Ezzel szinte szárnyal a lelkem: Ghost .

Talán sikerült egy kis képet adnom arról, hogy miket szeretek. Ahogy leírtam és végiggondoltam az összeset, azt hiszem mindegyikre elmondhatom, hogy a hangulat ragad meg legjobban mindegyikben. Szóval nem kiragadott dolgok, hanem együtt, az összesség, amit attól kapok. Remélem én is tudtam ebből egy kicsit adni ma nektek. 

És akkor a könyv ...

Amikor kitaláltam, hogy blogot írok, kifejezetten a megjelent könyvem miatt szántam rá magam. Gondoltam a bloggal felkeltem a figyelmet iránta, és majd sokan el akarják olvasni.

Aztán mi történt, mi nem, lassan gyermek és ifjú korom emlékei kerültek a posztokba. Én végül is élvezettel írom őket, mert nekem is sok szép emléket idéznek fel. És azért egyelőre úgy tűnik, nézettség is van, szóval másokat is szórakoztat.

Érdekes dolog ez a bloggolás, mert azért rendesen van benne kitárulkozás is. Van barátnőm, aki konkrétan azt mondta nekem, hogy "ezek szerint én eddig nem is ismertelek", pedig bizony már 40 éves a kapcsolatunk. Ezzel együtt persze azért nagyon igyekszem, hogy csak olyasmit írjak le, amit bármikor akár szóban is megosztok azzal, aki meghallgat.

Egyelőre még vannak előjegyzésben témáim, szóval még biztosan folytatni fogom, legfeljebb azért nem írok minden nap. Bármilyen meglepő, de én ezeket a posztokat nem 10 perc alatt dobom össze, és nincs minden nap 1-2 órám rá, vagy éppen hangulatom sem. Mert bizony már kaptam kritikát is, hogy egy-egy bejegyzést nagyon elkapkodtam, és hogy már nem mindig olyan tartalmasok, mint kezdetben. Elfogadom, és elhiszem, és azt kell mondjam ennek talán az volt az oka, hogy igyekeztem naponta írni és ezek szerint nem voltam mindig kellően "ihletett".

Így lehet kicsit ritkulni fognak a posztok, de jönnek továbbra is. ígérem.

Ma ismét öröm ért, mert egy Facebook oldal is megosztotta a könyvemet. Íme: Könyvmolyok szerint a világ

Nagy boldogság lenne, ha ennek az oldalnak a segítségével kikerülne a baráti körömön kívülre is a könyv. Remélem senkinek nem fog csalódást okozni.

Sokan kérdezték már, hogy de hogy, meg nem is tudtuk, és hogy hogy? Igen, nem tizenévesen, és nem is huszonévesen fogtam bele az írásba. Bár első alkalommal, naplószerűen még az első túrákról kezdtem írogatni. Talán pont a Királykői túra után. Piatra Craiului túra Azonban nem folytattam, és nem lett belőle akkor semmi, bár a férjem próbált rávenni, hogy írjam csak, mert jó. Szóval ez akkor abbamaradt.

Másrészt viszont egészen kicsi koromtól úgy alszom el, hogy mesélek magamnak, miután lefeküdtem. Ajánlom bárkinek, remekül altat! :) Egészen hosszú történeteket szoktam volt így kreálni. Kislány koromban mindig szerelmes voltam valakibe, Zoránba, aztán a Kóborba. :D Szép "szerelmek" voltak. Amikor már igazi pasi is került mellém, akkor is tudtam álmodozni róla, hogy hova megyünk, mit csinálunk, hogy lesz majd évek múlva. Mára már az ilyen meséimnek semmi köze hozzám, vagy a családomhoz, teljes mértékben kitalált személyek szerepelnek egy-egy történetben, és így volt ez sok évvel ezelőtt is, amikor kitaláltuk, hogy irodát nyitunk. Már akkor is biztosítással foglalkoztunk, csak akkor még egy biztosító ügynökeként. Szépen kibéreltünk egy irodát, gyönyörűen berendeztük, és aztán megnyitottunk és én vártam az ügyfeleket. Annyi eszünk mondjuk nem volt, hogy valami ünnepélyes megnyitót csináljunk, kihirdetve a környéknek, hogy itt vagyunk, vagy lehet csak pénzünk nem volt ilyesmire. De ez egy vidéki kisváros központjában, egy emeleten lévő iroda volt. Így senki, egyáltalán senki nem jött be az irodába, legfeljebb ha valaki az emeleti kínai boltot kereste, de oda nem rajtunk át vezetett az út. Mivel internetet akkor még oda nem tudtunk beköttetni én nagyon szenvedtem ott napi nyolc órát. Egyedül voltam, mert a férjem továbbra is kijárt a meglévő és új ügyfeleinkhez is. Én meg csak ültem, tettem-vettem, amit lehetett azt megcsináltam az adminisztrációs munkákból, ettem-ittam, lementem a bolt alatt megnyílt pékségbe, és tudtam, hogy kétszáz kilós leszek, ha továbbra is minden nap onnan veszem a reggelit, ebédet, tízórait, uzsonnát, hogy teljen az idő. Szeretek számítógépes játékokat játszani, ezért azzal is elment naponta valamennyi idő. De még mindig rengeteg maradt amiben nem volt mit csinálnom.

És akkor egy nap megnyitottam a word-t és elkezdtem írni. Az első sorokat ezerszer átfogalmaztam persze, mert valahogy sehogy sem tetszettek. De aztán átszakadt a gát, és csak írtam és írtam. Repültek az órák.

Az irodát hamar bezártuk, de az írás maradt. Éjszakákon át ültem a gép mellett és írtam.

Ám hogy milyen más állapotba kerültem ettől az egésztől, és hogy lett végül egy kézbe vehető, vagy éppen Kindle-re tölthető könyv az én írásomból, arról majd még mesélek. Most érjétek be ennyivel.

Viszont ha már, akkor mutatom, hogy a könyvet megvehetitek online - könyvesbolti terjesztésre sajnos nem futja, de az Underground Kiadó üzletében azért 1-1 példány szokott lenni, de figyelem, az üzlet csak délután van nyitva. Online rendelést is át lehet venni az üzletben, ha valaki úgy szereti jobban. Ja és telefonon is meg lehet rendelni a könyvet, ha esetleg idegenkedik valaki az online vásárlástól.

Online vásárlás

A kiadó telefonszáma, ahol rendelhető a könyv: +36 30 632 4806

Illetve mostanra már e-könyvként is megvásárolható: E-könyv

Már többen kértek tőlem folytatást. Sajnos mindig el kell keserítenem őket, hogy egyelőre nincs. De azért azt is meg szoktam súgni, és most nektek is elárulom, hogy van egy másik teljes történet a fejemben. Már csak le kell írni. Ami, ha majd tovább mesélek erről, akkor ti is meglátjátok, nem is olyan egyszerű. De azért raja vagyok  dolgon! 

Ízelítőnek azért ennyit kaptok belőle:

Jó hírek és egy kis kolostor látogatás

Sziasztok! Remélem mindenkinek jól telt a háromnapos hétvége. Én bevallom leginkább csak fáztam. Nem vagyok hisztis az időjárásra, én tényleg szeretem a ködöt, a havat, a hideget, az esőt, a napsütést, mindent. Talán csak a szelet nem annyira. De ebből a hidegből most már akkor is elegem van, ha most voltak a fagyos szentek.

Május 17.-e van, és szeretnék rendszeresen 20 fok feletti melegeket már! Na, és a kertem is nagyon örülne neki.

Azért a hideg, és a fagyoskodás ellenére ma remek hírt kaptam. A nyomtatott könyvkiadás már egy éve, hogy megtörtént. Igazán nagy öröm volt. Sajnos azonban, a terjesztés is az én feladatom lenne, és bevallom ez nem megy olyan nagyon jól. Pedig aki elolvassa a könyvet, az nagy többségében mind dicséri. De eladni még sem könnyű. Ráadásul elismerem, nem is túl olcsó. Annak ellenére sem, hogy nekem hasznom szinte csak pár forint van egy-egy példányon. Az előállítási költségei miatt kerül ennyibe. És bár tudom, hogy manapság a könyvesboltokban is ilyen áron kapni könyvet, de egy kezdő író regényéért nem biztos, hogy ismeretlenül is kifizetnek az emberek ennyi pénzt. 

Természetesen az első pillanattól gondolkodtam az új, modern lehetőségekben is. De ehhez is kiadót kellett találni, szerződni kellett velük stb. Szóval volt ezzel is adminisztrációs meló épp elég.

Ma viszont végre elérhetővé vált. Bizony, mától e-könyvként is megvásárolható a művem. 

Veled vagy nélkülem - itt lehet akár azonnal is megvenni, és máris lehet olvasni. Nincs szállítási költség, nincs 3-5 nap szállítási határidő, és az ára is jóval alacsonyabb.

Vegyétek és olvassátok, remélem ilyen formátumban is élvezetes szórakozást nyújt majd mindenkinek. 

Ha pedig meg is osztjátok a lehetőséget, azt külön megköszönöm.

És rögtön elárulom, hogy ezt a remek hírt a lányom is megkapta ma. Így hát az ő könyvét is el lehet érni immáron elektronikus formában is, itt:

A tigris ökle

Én igazán konzervatív vagyok könyvek tekintetében, és imádom amikor a kezembe vehetek egy-egy új kötetet, szeretem a papír illatát, és nagy élmény minden szempontból. 

De már korábban is kipróbáltam az e-könyvet, és azt kell mondanom, hogy igazából remek találmány. Egyetlen kis masinán több ezer kötetes könyvtára lehet az embernek, azért jóval olcsóbban, mint ha nyomtatott könyveket venne. Ráadásul az e-könyv olvasókon annyiféle opciót lehet állítani, hogy mindenki megtalálhatja a számára legkedvezőbb formátumot. 

Érdekes, de én pl. sokkal gyorsabban olvasok e-könyvet, mint nyomtatott könyvet. 

Ja, és még kislámpa sem kell hozzá, ha este az ágyban olvassuk.

Remélem mindenkit sikerült rábeszélnem az e-könyvre, és főleg a mi regényeinkre, ezért be is fejezem a reklámozást, és mesélek nektek ma is egy kicsit utazásainkról.

Kolostor látogatást ígértem és oda is megyünk.

Szinte mióta megismertem a férjemet azóta mondta mindig, hogy egyszer feltétlenül el akar vinni, hogy nézzük meg a moldovai kolostorokat. 

Sokat kellett várni rá, de amikor a szállás adásban gondolkodtunk és bejártuk Székelyföldet, akkor végre elmentünk Moldovába is.

A moldovai kolostorok építése még az 1300 -s években kezdődött, és épültek további kolostorok a XV. szd.-ban is. Számos építmény mára a világörökség része.

Nem tudom valós történet-e, de még Ceausescu rendszere alatt mesélték, hogy a Voroneti kolostort meg akarta vásárolni Amerika. Az volt a tervük, hogy teljesen lebontják, elszállítják és újra építik Amerikában. Szerencsére nem került eladásra az épület, így ma Moldovában csodálhatjuk meg.

Moldova egy egészen külön világ, más kultúra Románián belül is. Egyrészt, nyilván politikai okokból, de sokkal gazdagabbnak tűnt az egész terület, mint pl. Erdély bármelyik területe. Szuper, szinte autósztráda minőségű utak, rendben tartott városok, falvak. 

Érdekes építészeti jellegzetesség, hogy a kerítések tetejét mindenhol egy kis tető fedi. Ha ezeket meglátja az ember, akkor már biztos lehet benne Moldovában jár. 

Minden udvaron fedett, kis csúcsos tetővel ellátott kút van. De az utcán lévő kutak is mind-mind csodásak.

Sajnos csak ezt a fotót találtam, de ennél sokkal szebbek vannak egyébként.

Az egész táj kellemes dimbes-dombos, és zöld amerre a szem ellát. 

Engem magával ragadott az egész világ. Sajnos, hogy bizony nincs közel Magyarországhoz, ezért nem sokan vállalkoznak a hosszú útra odáig, illetve ha mégis, általában a bukovinai csángóknál megállnak az utazók. 

Moldovában igen sok kolostort találhatunk. Sajnos mindre nem jutott időnk. De jártunk a Voronet-ben, A Moldovita-ban, Sucevita-ban, Putnán és hogy őszinte legyek már nem is tudom még melyikben.

Volt köztük kevéssé díszes, de voltak csoda szép színes kolostorok is. Szinte mindegyikre jellemző azonban, hogy a kertjeik szépen ápoltak, és már pusztán a kert látványa is megéri a látogatást.

Ezek a kolostorok különösen arról híresek, hogy a külső falaik is freskókkal gazdagon díszítettek.

Putna - Stefan cel Mare uralkodása alatt építették, még a XV. szd.-ban. Ám ez a kolostor inkább építészetileg érdekes, de nem olyan díszes.

Sucevita - A XVI. szd.-ban épült és már sokkal díszesebb kívülről is.

Moldovita - Szintén a XVI. szd.-ban épült, és Stefan cel Mare fia, Petru Rares építtette. 

És akkor az én felsorolásomban jöjjön most az utolsó, és talán legdíszesebb kolostor.

Voronet - XV. szd. végén emeltette Stefan cel Mare, a törökökön aratott győzelemért. 

Mivel ez talán a leghíresebb és legkülönlegesebb kolostor, ezért ezt a Wikipédiáról másoltam ide nektek:

"A templomfalak külső falfestésének összhatása kifejezetten pittoreszk, az építmény összhatásában alapvetően meghatározó jelentőségű. Keleten, a szentély-záródás tengelyére szervezett vakárkádok mezőiben – egymás felett hat sorban – helyezkedik el a CIN, a „Mennyei és Földi Hierarchia”. Az északi oldal falfelületein az erények paradicsomba vezető küzdelmes utat szimbolizáló „Mennyei Létra” látható, ábrái az időjárás viszontagságai miatt ma már erősen megviseltek. A déli falszakaszokon ábrázolt „Jessze Fája” (Jézus Nemzetségfája) lenyűgöző szépségű. Ugyanilyen hatást keltenek a megmaradt nyugati homlokzaton ábrázolt „Utolsó Ítélet” víziójának jelenetei. Ez a kolostortemplom leghíresebb freskója, amely a teljes nyugati falat borítja. A jelenetek ábrázolásánál a környékbeli művészek a bizánci stílust saját moldvai világukhoz igazították: a mennybe készülő lelkek moldvai kendőket, a kárhozatra jutók török turbánokat viselnek, a feltámadást pedig a havasi kürt (románul bucium) hangja jelzi.

Korunk művészettörténészei jogosan feltételezik, hogy ezeknek a falfestményeknek ismeretlen mestere széles kultúrájú és önálló gondolatait bátran kifejező, nagy művészegyéniség volt. A falfestményeken található a világhírű és mindmáig sikertelen anyag előállítási kísérletnek bizonyuló "voroneți kék" szín alkalmazása."

Voltak már barátaink, akikkel sikerült eljutnunk ezekbe a mesés épület együttesekbe. Szívből remélem, hogy lesz még lehetőségünk ismét elmenni oda.

Addig pedig ismét csak azt tudom mondani, hogy mindenki merészkedjen ki a Kárpátokon túlra is, nem fog csalódni. Csodás helyeket járhat be.

Ma egy kicsit másról fog szó esni

Azt mondják, az alma nem esik messze a fájától. 

Én már kislány koromban is imádtam olvasni, és igazából a fogalmazási feladatok sem okoztak gondot. Ez ugyan még nem lenne elég arra, hogy az ember könyv írásra adja a fejét, de legalább volt valami közöm az irodalomhoz, még ha csak ilyen amatőr szinten is.

Sajnos a gyerekeim már nem lettek az olvasás rabjai. Bár a lányom azért szokott olvasni könyveket, de nem úgy, ahogy én tettem. Sosem láttam azt nála, hogy órákon át képes lett volna elmerülni egy-egy könyvben. Míg én elolvasok egy könyvet, akár egy hét alatt is, vagy pár nap alatt, addig ő hosszú hetekig olvasgatja. De sebaj, ha neki így esik jól, akkor legyen, a lényeg, hogy olvas.

Az ízlésünk azt hiszem teljesen eltérő könyvek terén. Egészen más jellegű könyvek érdeklik őt, mint engem. Így legalább sosem vesztünk össze azon, hogy egy-egy könyvet ki olvasson először, amikor a családba került.

Ami pedig a fogalmazást illeti. Arra emlékszem, hogy a gimiben mindig nagyon küzdött, mert megírta a feladatul kapott fogalmazásokat, de mindig lehúzta a magyar tanárja. Négyesnél jobbat sosem kapott rá. Mindig az volt a kifogás, hogy valami hiányzik még belőle. De hogy mi, az igazából sosem derült ki. Tartok tőle, hogy sokkal inkább az volt a gond, hogy a tanár másképp gondolkodott a világról és ezért nem volt képes elfogadni azt, ahogy és amit a lányom írt.

Viszont hála az égnek, ez még sem szegte kedvét a lánynak. Már gimis korában is írogatott. Nem mondhatom, hogy állandóan, de gyakran. Aztán abba maradt, majd ismét folytatta. És ez így tartott sok-sok éven át.

Aztán egyszer csak megkérdezte, hogy elolvasnám-e? Mi tagadás, meglepődtem. De persze, örömmel fogadtam. 

Majd, amikor nekem sikerült kiadatnom a könyvemet, akkor a lányom is úgy érezte, eljött az ő ideje is. És ekkor már arra kért, hogy javítsam ki a kéziratot, hogy nyomdába kerülhessen. Így lettem én a regényének a "korrektora". 

A könyv, ahogy az enyém is, magán kiadásban jelent meg, ezért voltam én a korrektor. 

Ahogy az olvasmányaink, úgy a regényeink is teljesen más témában és más stílusban születtek.

Niki könyve keleti harcművészetekről szól, természetesen történetbe ágyazva. Megtaláljuk benne a bűnügyi szálakat, a szerelmet, a fiatalságot, a kalandot, bulit, és közben az érzelmeket, az útkeresést. Mindent, ami a mai fiatalokra jellemző lehet.

Természetesen egészen más a nyelvezete is, mint az én könyvemnek. Azért ne aggódjon senki, nem a mai SMS-k világából érkező rövidítések vannak benne, de mégis, más szókészlettel kommunikálnak ma a fiatalok, mint az én korosztályom. 

Miután mindkettőnk könyve magán kiadásban jelent meg, így sajnos a terjesztés nehézségei is minket terhelnek, és már befutott írók szerint is, talán ez még nehezebb, mint nyomtatásba adni egy könyvet. Ezért született saját oldala a Facebookon is a lányom könyvének, és persze az enyémnek is, ezért lett neki írói Instagramja, és ezért fogott ő is egy blog írásába.

Én pedig, bár tudom, hogy saját történeteket vártok tőlem, de úgy gondoltam, hogy ma az ő "történetét" osztom meg veletek, és az ő elérhetőségeit adom meg nektek.

Itt találjátok őt a Facebookon: Nicole Legian

Ez pedig a blogja: Nicole Legian

És Instagramon is így keressétek: nicolelegian

Ami pedig a könyvet illeti, az itt lehet megvenni: A tigris ökle

Barlangászok és még mindig a Radnai havasok

Említettem, hogy a férjem miután Magyarországra költözött egy alpin technikával dolgozó céghez került. Ez a cég egy kis szövetkezet volt, akkoriban még elég ritka vállalkozás volt. A Vörös Meteor barlangászai alapították, hogy munka közben is hasznosítsák, amit a barlangokban megtanultak, és hogy az így megkeresett pénzükből újabb kalandokra tudjanak indulni.

Egyik tavasszal mondták, hogy mennek ki a Radnai havasokba, egy Iza nevű barlangba, ami azért különleges, mert vizes barlang.

Mi akkor még tagjai voltunk a VM magashegyi túrázó csoportjának, és gondoltuk szervezünk velük mi is oda egy erdélyi túrát. Sajnosvégül mindösszesen egy srác utazott ki velünk. Nem sokat nyertünk vele, mert eléggé magának való, csendes lélek volt. Még a nevére sem emlékszem. De sebaj, elindultunk vele Kolozsvárra vonattal, majd onnan Sanyival és a feleségével mentünk tovább a Radnai havasokba, szintén egy kis Skoda 100-l. Képzeljétek el ezt, amibe bepréselődött 2 férfi 192 cm magassággal. Mi ketten lányok, és bár nem vagyunk égimeszelők, de nem is vagyunk törpék. Meg ez a fiú, akit nevezzünk Indiánnak. Hosszú fekete haja volt, ezért magunk között csak így hívtuk. No, és a csomagok. 

Bár a kocsiban igen szorosan voltunk, még egy nagy fazék töltött káposzta is volt nálunk, de csodás úton mentünk, nagyon szép völgyekben, folyók mentén. Én a mai napig szeretek autózni, és nagyon élveztem ezt az utazást is. A cél állomás egy olyan ház volt, amit talán favágók használnak. Faépület, egy hatalmas teremmel, amiben az ágyak voltak, végig a falak mentén. Középen volt egy nagy asztal, de lehet több asztal is volt egymás mellé állítva, és mellettük padok. Volt egy előtér is, ahol a bakancsokat lehetett hagyni, de semmi más. A szobában vegyesen aludtunk, fiúk, lányok együtt. Természetesen itt találtuk a férjem kollégáit is, akik már nagyjából elfoglalták az ágyakat, de azért maradt nekünk ötünknek is. Indián valahol az ajtó mellett szerzett magának egy ágyat.

Itt sem töltöttünk többet két-három napnál, bizonnyal csak egy hosszú hétvége volt, talán május elseje miatt. És ebből egy napot mentünk el túrázni.

Sanyi felesége novemberben szült, és azóta ez volt az első alkalom, hogy túrázni indult. Ez bizonnyal megmagyaráz majd valamit.

Szóval, lent a völgyben már ezerrel nyomult a tavasz, de ahogy egyre feljebb haladtunk egyre inkább még hófödte tájakra jutottunk. Még egy befagyott barlang bejárathoz is eljutottunk, ahova a fiúk bizony lemásztak, pedig erősen egy jéghasadéknak tűnt az egész. De hála az égnek, sikerült ki is jönniük belőle. 

Ahogy haladtunk tovább egyszer csak egy álomszép legelőre értünk ki. Nagyjából 1-2 cm hó fedte csak a tájat. És ebből a vékony hótakaróból millió számra dugta ki a fejecskéjét a krókusz. Döbbenetesen szép volt. Nem mertem sehova lépni, hogy ne tapossam le ezt a csodát. De valahogy mégis át kellett jutni a mezőn, így próbáltam oda lépni, ahol csak havat láttam. Persze, krókuszok ott is voltak, csak éppen a hó alatt. 

Nagyon szép fotók készültek itt, de sajnos, ahogy már mondtam diára. Így azokat nem tudom megmutatni.

Aztán persze mentünk tovább, fel egy csúcsra. Bocsánat, de nem tudom a nevét. Térképről próbáltam kiböngészni, talán a Nedeia csúcs volt. 

Mondtam már, hogy én remek túrázó vagyok, mert felfelé úgy érzem kiköpöm a tüdőm, és hogy képtelen vagyok felmenni. Lefelé meg félek.

Hozzám képest Sanyi és a felesége simán egy Reinhold Messner. Kivéve ekkor. Sanyi párja, ahogy írtam, novemberben szülte meg a kislányukat, és azóta nem járt sehol kirándulni. Így kivételesen nem volt olyan jó kondícióban, hogy gond nélkül vegye az akadályt, ami azért nem volt ám olyan rettenetes nagy kihívás, bőven 2000 m alatt volt a csúcs, ahova készültünk. Kivételesen hozzá képest én sokkal jobban bírtam a mászást. És hát mea culpa, bocsánat a gyarlóságomért, de bizony ez nekem még további erőt is adott, és életemben először, egyben utoljára, mi értünk fel elsőnek a csúcsra, és nem Sanyiék. 

Azt is a fiatal édesanya mentségére hozom fel, hogy ott fent a csúcs közelében már nagyon, nagyon erős szél fújt. Nem is lehetett szembe menni vele, mert akkor egyszerűen olyan nyomása volt, hogy nem kaptunk levegőt. Ő Sanyi szélárnyékában mászott, én meg Nicuében, és lehetőleg oldalazva haladtunk, hogy ne menjünk direkt szembe a széllel. De ők ketten körbe járták a csúcsot, hogy inkább majd a hátukba kapják a szelet, és akkor onnan tudnak felmászni.

És aztán egyszer csak ott álltunk fent a csúcson. A Nedeia csúcsa iszonyat magasságban, 1590 méter körül van. De mégis, az utolsó méterek már tényleg komoly kihívást jelentettek. És életemben először öntött el az az adrenalin, ami az igazi hegymászókat valószínűleg mindig elönti, amikor felérnek egy-egy csúcsra. Más magyarázat nem lehet az emberfeletti teljesítményt kívánó Himalája csúcsmászásokra. 

Csak álltam ott fent, néztem körbe a havasok völgyeit, gerinceit és csúcsait csodálva, és tombolt bennem az életöröm. Repülni is képes lettem volna.

Aztán el kellett indulnunk lefelé, hogy sötétedés előtt még a szállásra érjünk. És én, aki korábban mindig a lehető legrövidebb utat választottam, aki soha nem másztam fel mellékesen egy-egy kiemelkedő dombra, vagy szikla tömbre, aki még így is általában mindig leghátul kullogtam, repkedtem előre, felrohantam minden dombocskára, minden patak völgyet megmásztam, sasszézva haladtam a sima turista úton. Akkor ott arra is képes lettem volna, hogy elhordjam az egész hegyet. 

Olyan érzés volt, amit sajnos azóta sem sikerült megtapasztalnom, de az ott örökre a részemmé vált, örökre az emlékezetembe véstem.

És újra elérkeztünk a krókusz mezőre. Ám a májusi napocska csodát tett, és mire visszaértünk a vékony hórétegből egy egészen picurka sem maradt. Így még nagyobb kihívás volt átvágni a mezőn úgy, hogy a legkisebb kárt tegyük a virágokban.

Kellően elfáradva, de rendkívül boldogan érkeztünk meg a szállásra, ahol ott volt az egész barlangász társaság. Legalább húszan biztosan voltunk. Megvacsoráztunk, és mi gyorsan ágyba is bújtunk, mondván alaposan kifáradtunk, pihenjünk.

Igen ám, de a barlangászok nem voltak fáradtak. Ők a barlangot próbálták felderíteni, hogy tudnak majd leszállni, milyen felszerelés kell stb. Így ők remek hangulatban voltak. Hangosak voltak, sokat nevettek, idétlenkedtek, és valaki folyamatosan fújt egy pikulát, de játszani persze nem tudott rajta.

Elaludni lehetetlen volt. Így mi négyen fel is keltünk, kivéve Indiánt, aki dacosan a fejére húzta a hálózsákot, és továbbra is aludni készült. Talán végre sikerült is elaludnia, amikor is komoly "atrocitás" érte.

A barlangász srácok főnöke nem együtt jött velük, hanem csak ezen az estén érkezett. Egyszer csak az tűnt fel a fiúknak, hogy valaki őrült módon nyomja a dudát a sötét erdőben. Hangsúlyozom, valahol egy erdő közepén voltunk, ahova csak földút vezetett, és egy egyszerű faházban, ahol épp csak áram volt.

Kimentek megnézni, hogy mi történhet, és miért ez a nagy zaj.

Kiderült, hogy a főnök érkezett meg autóval. Megkérdeztük mi a fenének nyomta  a dudát? A válasza az volt, hogy azért, mert már alig van benzin a kocsiban, és azt akarta, hogy halljuk, hogy jön, ha idő közben el is akadna, mert elfogyott az üzemanyag, induljunk a keresésére. Mobil telefon még nem létezett, tehát nem tudott volna ránk csörögni.

Mindezen hangosan röhögve vonultunk vissza valamennyien a szobába, és telepedtünk le újra az asztaloknál, majd végül a főnök is belépett, és rögtön ott az ajtóban meglátott egy hálózsákban magasan álló lábfejet, amit megragadott, kicsit megtekergetett, megrázott és örömmel köszöntötte a láb tulajdonosát, hogy Hello!

Ez volt Indián. Ő feküdt az ajtónál, és ő aludt el nagyjából pont ekkorra.

Bevallom, mi könnyesre nevettük magunkat. Tudom, szemétség. De annyira nem próbált egyetlen percig sem a társaság része lenni, és olyan tüntetőleg tartotta magát távol mindenkitől, hogy azt kell mondjam, szinte meg is érdemelte.

Másnap egyébként "bosszút" állt rajtunk. Mert fogta a cuccát, és elrohant egyedül fel egy közeli csúcsra, és valamiért úgy rémlik, hogy nem is velünk jött haza, hanem utána még gyalog lement a legközelebbi helységbe, és onnan egyedül jutott vissza Budapestre.

Többen is próbáltuk erről lebeszélni, mi is, a barlangászok is, de nem hagyta magát. Nagyon megsértődött előző nap, vagy én nem is tudom miért viselkedett így.

De felnőtt ember volt, ez volt a döntése, hát legyen.

Másnap mi sem mentünk túrázni, hanem a fiúkkal mentünk az Iza barlanghoz. Különös nehézséget adott a barlangba való bejutásnak az, hogy rögtön egy vizes részen keresztül lehetett csak lejutni a barlangba, ami szintén víz alatt van. Ezért csak búvár felszereléssel volt ez kivitelezhető. Akkoriban a kinti barlangászoknak nem voltak ilyen felszereléseik, a magyar srácok ezért jártak ki nagyon sokat ehhez a barlanghoz, hogy segítsenek nekik a felderítésben, feltérképezésben, mert nekik megvolt hozzá a felszerelésük is.

Ilyen szép környéken voltunk.

A barlang bejárata nem volt túl messze a háztól, és szép lassan mindannyian oda sétáltunk. A barlangászok persze hozták magukkal a felszerelésüket is. 

Itt van a bejárat:

Hárman öltöztek be búvárruhába. Egy fiatal, vékony gyerek, egy tapasztalt barlangász és a főnök. Az elképzelés az volt, hogy a fiatal fiú és a tapasztalt barlangász együtt ereszkednek le a barlangba, és a főnök kintről biztosítja őket. Ketten el is tűntek lassan a vízben, a főnök meg állt csak a vízben, és egy kötél volt a kezében.

Mi többiek itt álltunk fent ezen a kis hídon.

Aki volt már fiatal férfiak társaságában, ahol maximálisan elengedik magukat, mert csak pasik vannak az el tudja képzelni, hogy milyen társalgás folyt itt is. Dőltünk a nevetéstől, a poénok csak úgy ömlöttek belőlük, na meg az idétlenség is. Természetesen a főnök is részt vett ebben a hülyéskedésben, mert azért igazából csak névleg volt ő a főnök, egyébként épp olyan barlangász volt, mint a többiek. Így ő állt előttünk a vízben, mi fent a hídon, és már szinte a lábunkat csapkodtuk a jó kedvtől. 

Aztán egyik pillanatról a másikra megmerevedett még a levegő is körülöttünk. Az addig még végtelen hülye srácok egyetlen másodperc alatt azonnal a főnök mellett teremtek, aki ekkor már 100%-s figyelemmel fordult a barlang bejárata felé. Fogalmunk nem volt mi történt, de az egyértelmű volt, hogy baj van. Valaki átvette a kötelet a főnök kezéből, aki már rohant is egy újabb oxigén palackért, hogy elinduljon a két lemerült barlangász után. A kötél egyébként afféle Ariadné fonala volt. Egyrészt visszavezette a barlangászokat a felszínre, másrészt azzal tudtak jelezni, hogy gond van, mint ahogy ez itt meg is történt.

Szerencsére mire mentőként a főnök is lemerült volna megjelent a két barlangász, kijutottak a barlangból. Annyi történt, hogy a fiatal fiú csutorája elromlott, nem kapott levegőt és ettől bizony pánikba esett. Márpedig ez egy vizes barlangban, ahol oxigén palackkal kell lemenni a barlangba különösen veszélyes lehet, ráadásul még nem is ismerték teljesen akkoriban a barlangot.

Hála az égnek, a tapasztalt barlangásznak sikerült megnyugtatni, és az ő csutoráját váltogatva tudtak visszajönni a felszínre.

Ez volt a második olyan alkalom, amikor azt tapasztalhattam meg a hegyek, illetve itt a barlangászok világában, hogy lehetnek bármilyen idétlenek, lehetnek piások, mert mi tagadás, tudnak inni is, tűnhetnek végtelenül felelőtlennek, akik magasról tesznek mindenre, és valahol királynak képzelik magukat, mégis olyan elképesztő felelősséggel vannak egymás iránt, amit soha sehol másutt nem tapasztaltam. Ez pedig engem teljesen lenyűgöz. Számomra ez a felelősségvállalás, ez az odafigyelés a létező legnagyobb dolgok egyike. Minden csodálatom az olyan embereké, akik így viselkednek egymással. 

Azt hiszem a hegyek látványán túl, a hegyek között átélhető kalandokon túl ez az a dolog ami elképesztően vonzóvá teszi a hegymászók és a barlangászok világát számomra. Ezért olvastam pl. nagyon sok ilyen témájú könyvet. Ezért várom mindig, hogy végre legyen egy film, ami róluk szól. De a filmek többsége krimibe ágyazott hegymászás, ami teljes abszurdum. Ami pedig még sem az, az általában nagyon gyenge úgy történetben, mint képi látványban. Még nekem is szemet szúrnak benne a hibák, amiket egy gyakorlott, tanult hegymászó sosem követne el. Persze, nyilván aki felmászik 8000 méter fölé, az közben nem akar még filmet is forgatni, mert örül, hogy él, hogy menni tud. Aki meg forgatna filmet, az meg nem képes úgy hegyet mászni, hogy ő is feljusson a csúcsra. De azért még nem adtam fel a reményt, hogy egyszer valaki leforgat egy ízig-vérig valós hegymászó filmet.

Csak egy kis szösszenet erről a felelősségtudatról a könyvemből:

"Csaba bár látszólag Zsuzsával van elfoglalva, az ő haját borzolgatja, az ő nyakába lehel csókokat, az ő derekát szorítja, valójában teljes figyelme a mászó pároson van. Lesi minden mozdulatukat, minden rezdülésüket. Ha baj lenne, azonnal észrevenné. De szerencsére nincs gond. A két fiatal fiú hamar túljut az átmászáson, sőt már a kémény beszállásnál tartanak. Így Csaba el is indítja a következő párt. Úgy tűnik, ők is gyakorlott mászók, gond nélkül jutnak fel. A majd egy méter szélesen kihajló falon nem könnyű átfüggeszkedni, komoly fizikai erő szükségeltetik hozzá. De a páros nem akad el itt sem, és néhány perc elteltével már ők is fent állnak a peremen. Még át kell lendüljenek a kéményhez, de erre egy kicsit várniuk kell, mert az előző páros második tagja még csak most készül, hogy felmásszon.

Csaba lentről változatlanul figyel. Ha elakad valaki ad egy-egy tippet, merre kellene tovább lépniük, hol találhatnak jó kapaszkodót. Közben persze egy pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy a lány az ölében van, és tovább becézgeti őt csókjaival. Zsuzsa csendben élvezi a kényeztetést. Többet most nem engedhet meg magának. Nincsenek egyedül, és ráadásul hamarosan ők következnek a falnál. Már csak egy fiú és egy lány van előttük. Ők is hamar a hófehér falon araszolnak. Néhány perc elteltével Csaba gyöngéden megcsókolja a lányt, és csak annyit szól: - Gyere, mi következünk! Te mész előre, én biztosítlak hátulról."