És még mindig Lengyelország

Nos, a harmadik napunk is elérkezett Krakkóban, és erre a napra egy kicsit távolabbi kirándulást terveztünk, ezért reggeli után kocsiba pattantunk hogy elmenjünk Wieliczkába. 

Én jártam már ott, de akkor vonattal, és sokkal távolabbinak tűnt a település, de most már szinte Krakkó széle, és a már sokszor emlegetett remek minőségű utaknak hála alig fél óra alatt ott is voltunk.

A régi emlékeim szerint semmi különösebb nem volt akkor a sóbánya bejáratánál. Volt egy kocsma, ahova betértünk egy teára, és ennyi.

Na ehhez képest mostanra csodásan kiépült park várja az embert. Miután leparkoltunk elindultunk a bejáratot megkeresni. Közvetlen a parkoló mellett is van egy bejárat, de onnan tovább küldtek minket, hogy nem itt lehet bemenni. Ezért egy csodás parkon át felballagtunk a főbejárathoz. Ott remekül megszervezve külön pénztárakkal a külföldieknek, és külön a lengyeleknek, a reptérhez hasonlóan kordonokkal kialakítva a bejárat annak függvényében, hogy ki milyen nyelvű vezetést kér. Lehet választani angol, német, spanyol nyelven is, és elvileg külön előre leszervezve csoportoknak magyarul is. 

Mi az angol csoportot választottuk, és ezzel némi várakozás után meg is kezdődött életünk nagy kalandja.

Mindenki - a lengyel csoportok is - kapnak egy fülest, és rádión csatlakoznak az idegenvezetőhöz, akinek így nem kell kiabálni, mégis mindenki hallja őt.

Szóval megkaptuk a fülesünket, és elindultunk a bányába. Ahova gyalog kell lemenni. 64 m mélységbe. 18 cm-s lépcsőmagassággal számolva (bár nem tudom milyen magasak voltak) ez 355 lépcsőfok. Itthon egy emelet általában 18 lépcsőfok. Tehát több, mint 19 emelet mélységbe mentünk le. És csak futottunk, futottunk, már ahogy én tudtam, és mivel eléggé elöl voltam a sorban így mindenki más is csak az én tempómban futhatott lefele, és még mindig csak egy újabb forduló jött, aztán még egy és még egy, végeláthatatlan számban, mire végre leértünk. 

Hála az égnek, lent a lépcsők végénél egy pad várja a megfáradt turistát, így bizony oda lerogytam és kicsit kiszuszogtam magam, amíg a többiek is leértek.

Nem tudom hány km-t mentünk lent, de összességében 2 óra hosszat tartott a látogatás. Csodálatos szobrok, építmények mind-mind sóból kifaragva, ill. persze ilyen olyan fa kiegészítőkkel. 

Sajnos az én fotóim nagyon rosszul sikerültek, ezért csak a férjem által készített képeket tudom nektek megmutatni.

Sokat fejlődött a kiállítás, mióta én ott jártam. Itt pl. sújtólég robbanást imitáltak nekünk, nagy robbanás hanggal, villanásokkal. De azért megnyugtattak, hogy bár a bánya máig is működik, legalább is olyan értelemben, hogy folyamatosan karban tartják a turisták miatt, de remek szellőző berendezések vannak, ezért minket igazából nem fenyeget ilyen veszély. 

És a sok folyosó, a sok kisebb csoda után elértünk a szerintem elképesztően szép nagy templom terembe. Minden sóból van benne. Értelemszerűen a falai, a lépcsők, a kristálycsillárok, és minden minden az oldal falain lévő faragvány. 

II. János Pál pápa szobra 12 tonna sóból kifaragva.

Ahogy haladtunk egyre tovább úgy mentünk egyre lejjebb és lejjebb. A végén 136 m mélyre érkeztünk. És reméltem, hogy itt jön majd az egyik legizgalmasabb rész, mert anno minket igazi bánya lifttel vittek fel, ami úgy működött mint egy építkezésen a lift, betereltek minket egy ketrecbe, majd meglepetésszerűen elindultunk lefelé. De gyorsan meg is állt a lift, ahol mi már akkor teljes sötétségben álldogáltunk, és jöttünk rá, hogy a liftünk két szintes, mi vagyunk az alsóban és most terelik be a többi látogatót a felsőbe. Majd mikor ez is megvolt, akkor elindult a lift felfelé a teljesen sötét aknában ebből a 136 m mélységből. Nagyon izgalmas volt.

Hát ez sajnos már a múlté. 

Most a kirándulás végén éttermek vannak, ajándék boltok vannak, majd ezeken áthaladva érünk el oda, ahol ketté válik a kirándulók áradata, mert van aki még elmegy a múzeumot is megnézni, de van aki csak kifelé szeretne már menni. Mi is ezt a csoportot választottuk, és csak álltunk, és álltunk, legalább 15-20 percet, mire végre megnyitották a kordonokat, hogy akkor mehetünk. Még oda is jött velünk egy idegenvezető, mint kiderült azért okkal. Többször megkérdezte, hogy tényleg ki akarunk-e menni? Mondtuk igen. Azt felelte OK, és hogy ne ijedjünk meg, mert kb. 15 percnyire vagyunk még a lifttől. És elindultunk szinte rohanva a bánya vágatokban, ahol egyedül tutira eltévedtünk volna, és csak futottunk, futottunk, miután már lementünk vagy 500 lépcsőfoknyit, legyalogoltunk jó pár km-t, és bevallom már alig éltem, de a néni csak rohant elöl, mire végre oda értünk a teljesen új, modern és korszerű lifthez. Ezzel pedig gyorsan ki is értünk a felszínre.

Igazából máig nem értem, hogy miért kellett ezt az utolsó pár száz métert szinte futva megtennünk, miközben előtte pedig várattak minket vagy 20 percet, de ez van.

Roskadozva vánszorogtunk ki a kijáraton, és közben az is kiderült, hogy a kijárat a település közepén van, és onnan még jócskán kellett gyalogolni vissza a parkolóba is. Ráadásul nem volt kitáblázva hogy merre kell menni. Ezt kicsit rossz néven vettem, de végül is megtaláltunk mindent. 

A bánya, az ott lévő csodás látványosságok most is elvarázsoltak. Jártam már erdélyi sóbányákban is, Tordán és Parajdon is. Bevallom, nekem egyik sem olyan szép és látványos, mint ez. Főleg mióta a tordai bányából a világítással diszkót "varázsoltak". Pedig annak is megvolt a varázsa a sok-sok emeletnyi lépcsővel lefelé.

De Wieliczka gyönyörű. És bár nagyon elfáradtam, de egyetlen percig sem bántam meg, hogy elmentünk.

Talán egyetlen negatívum, hogy mivel nagyon, nagyon sok turista van, ezért a csoportokat eléggé hajtják végig az egészen, miközben olykor várakozni kell, mert a másik csoport még ott áll valahol. És mi egy tavaszi hétköznap voltunk ott. De ez a roham tempó kicsit elvesz a varázsból. 

Ez után a kirándulás után megint csak azt tudom mondani, hogy menjetek el Krakkóba, és nézzétek meg a környékbeli látványosságokat is.

Mi haza érve kidőltünk, mint egy liszteszsák. Ám vacsora időre úgy gondoltuk valahogy bevonszoljuk magunkat ismét a főtérre, már csak azért is, mert a következő nap már indultunk haza. Így el is indultunk, aztán pár száz méterre a hoteltől volt egy pillanat, amikor majdnem visszafordultunk a fáradtság miatt. De a végén erőt vettünk magunkon, és beballagtunk a főtérre. 

Megkerestük az egyik lengyel ételeket ajánló éttermet, és ott leültünk a teraszra. Most már óvatosan, okulva az előző napi fagyoskodásból, és egy kinti fűtőalkalmatosság mellé csücsültünk, de szerencsére a nap is kellemesen sütött.

Én ún. zurek-t kértem. Ez egy krumplileves, cipóban tálalva mindenféle jóval egybe főzve. Bevallom kicsit csalódás volt. A leves elég hamar elmállasztotta a cipó falát, és így a végén már csak egy trutyi volt, ráadásul krumplit még elvétve sem találtam benne.

A párom bigos-t evett. Ez leginkább a mi székelykáposztánkhoz hasonlatos. Meglepődtünk, mert egy aprócska lábosban kapta fedővel együtt. A láboska annyira parányinak tűnt, hogy azon nevettünk, hogy hát attól nem fog a falnak menni, ha ezt megeszi. De a láboska becsapós volt, mert tulajdonképpen egy egészen komoly adag harapnivaló volt benne.

És ekkor jött a lényeg. A leves után én akartam enni a híres lengyel almáspitéből is, így azt is rendeltem.

A sütit szarlotka-nak hívják, sarlotkának kell ejteni. Sajnos nem fényképeztem le, de én még ilyen csodát nem láttam. Tésztája szinte nem volt, csak valami csodás ízű alma, talán tojáshab rajta, és az egészhez vanília fagyit is kaptam. Mennyei volt. Talán ez hasonlít rá a legjobban:

 Csak az enyémben nem darabos volt az alma, hanem reszelt. Életem legfinomabb almáspitéje volt! Imádom! 

Egyébként tudtátok, hogy Lengyelország alma nagyhatalom? 

Akármerre jártok Lengyelországban, feltétlenül egyetek szarlotka-t! Isteni!

És vacsora után bizony még haza is kellett menni. Párom csábítgatott, hogy még egy körséta a főtéren? Hősként igent mondtam rá, és még legalább a Posztó csarnok béli bazárt végigjártuk. Út közben az egyik keresztutcába benézve láttunk már előző nap is egy szép épületet, most az én férjem rá kérdezett, hogy megnézzük? Mondtam: nem! Mi tagadás, minden erőmre szükség volt, hogy a bányalátogatás után még haza jussak a hotelbe. De abszolváltam! Büszke vagyok magamra.

Az ezt követő napon már sajnos hazafelé kellett indulnunk, de élményeink jutottak arra az útra is, szóval még jön majd egy folytatás.

A fiúk a bányában dolgoznak ....

Sziasztok!

Jelentem a telemia sajtnak való csöpög a pincében. Holnap délutánra várható, hogy készen lesz.
És lett egy kb. fél kilónyi ricottám is. Abból azt hiszem palacsinta töltelék lesz.
Majd mesélek, ha már kész az első sajt, meg fotóztam is.

Viszont mivel ehhez is kell só, mert hogy sós vízben fog még ázni, így jutott eszembe, hogy meséljek nektek a sóbányákról.
Sokat gondolkodtam melyikkel kezdjem, és remélem nem fog rám haragudni senki erdélyi rokonom, ismerősöm, barátom, de a számomra legszebbet hagyom utoljára.

Tehát nyilván sokan tudják, hogy Erdély területén igen nagy sómező van. A bányák közül látogatható Parajd és Torda.

Menjünk először a tordai bányába.
Nekem az első látogatásom hatalmas élmény volt. Akkor még nem volt mindenféle modern dolog telepítve oda, így pl. egy igen hosszú folyosón kellett végig gyalogolni, mire egyáltalán elértünk a lépcsőhöz, amin le lehetett jutni a hatalmas terem aljára.
A folyosó érdekességét az adja, hogy természetesen az is a sóba van vájva. Így egyrészt végig látni rajta a különféle sórétegeket, másrészt bocsi, de kipróbáltam, ujjamat megnyalva ellenőriztem a dolgot, és hát tényleg nagyon sós volt.

Vannak már itt is oldal járatok, ahol bányaművelési kiállítás van. Persze, nem egy múzeumnyi, de azért érdekes dolgokat lehet látni.

Miután ezeket az érdekességeket az ember végig nézte, régen - majd kiderül ezt miért hangsúlyozom ennyire - eljut a lépcsőházba. 90 m mélyre kell leereszkedni. 

A lépcsőház fából épült. a lépcsőfokokkal együtt. És ami nagyon érdekes benne, hogy ahogy megy lefelé az ember, lassan jön visszafelé a régmúltból. Minden második fordulóban fel van vésve a falra az évszám, hogy mikor jártak ott a bányászok. Értelemszerűen fent vagyunk legrégebben, hiszen ott kezdték el a bányász munkát. Aztán ahogy teltek az évek, jutottunk el egyre mélyebbre és mélyebbre. Míg nem kialakult a mai óriási terem. Ez a látogatható terem a Terézia bánya. Ennek a bányának a közepén található egy tó is, amely 4-8 m mélységű, és 70 m átmérőjű. A bánya északi falán egy „sózuhatag” található, amely a római galériákból beszivárgott sós oldatból lecsapódott só lerakodásából keletkezett. A makulátlan tisztaságú fehér szín és a csiszolatlan sófalak színe közötti kontraszt magára vonja a figyelmet. 

Akkoriban még lent csak padok voltak, asztalok. A terem felső részein volt fából épült galéria, de azt akkor nem lehetett látogatni még. 

Viszont a tó mellett, hátul egy kis lépcsőn lehetett feljutni a kápolnába. Kedves, de egyszerűen faragott sóból, és fából, képekből kialakított kis hely. 

Aztán történt valami, és úgy döntöttek, hogy a tordai sóbányából igazi turisztikai látványosságot csinálnak. Valamilyen szinten sikerült is. Mára sokkal több látogatója van, mint mondjuk akár 15 éve volt. Épült egy szép bejárat, mellette sós vizes strand is. 

Bejutni ma is a só folyosón át lehet, ám már nem kell feltétlenül lépcsőn lemenni és főleg felmenni. Ez utóbbi igen csak tüdőt próbáló, bár közben rendesen inhalálja az ember a tiszta, egészséges sós levegőt. Modern lift épült a lépcsőház mellé. Csak úgy mondom, hogy nem képes megbirkózni a látogatók létszámával. Így mi legutóbb is gyalog mentünk le, míg el nem szédültünk a sok lépcsőfordulótól, és felfelé pedig igénybe vettük a sóterápiás mozgás gyakorlatokat újra.

Ám, ami lent várja az embert, az bevallom számomra nagyon nem tetsző. Tele rakták valamilyen fénycsöves világítással az egész termet, játszótereket, óriás kereket telepítettek lent. 

A tó mára csónakázó tóvá változott, de méretei okán korlátozott csónakszám lehet rajta, így aki ott szeretne evezni, jócskán várhat erre a szórakozásra.

Igen, megint azt kell mondjam, hogy nekem sokkal megrázóbb, sokkal kedvesebb volt a régi bánya. De nyilván van, aki meg a mai képét szereti. Íme:

És a lift, ami mellett látható a tömeg aki arra vár, hogy feljusson vele a felszínre. 

Így ért véget egy korszak, és kezdődött egy új a tordai sóbánya turisztikai életében.

Menjünk tovább, és nézzük meg a parajdi sóbányát. Rögtön el kell mondjam, jó sok évvel ezelőtti az emlékem, mert soha többet nem akartam oda lemenni.

A bányába itt is hosszú út vezet befelé. Ezt az utat azonban nem gyalog, hanem autóbuszokkal teszik meg a turisták, hiszen 1250 m hosszú utat kellene legyalogolni.

A buszok szinte súrolják a falakat, ahogy járnak oda és vissza. Ahogy korábban már volt róla szó, klausztrofóbiás vagyok. Képzeljetek el, ahogy bent ülök egy zsúfolt buszban, körülöttem szorosan záródó falak, sötétség, és közvetlenül felettem egyre magasabb föld és sóréteg, hiszen 120 m mélyre ereszkedünk le. 

Nem tagadom, sikítozni tudtam volna, hogy engedjenek ki, de azonnal és lássam újra a fejem felett a kék eget, és ne nyomja a hátam 120 m vastagságú földréteg. 

De egyszer csak leértünk, és végre kiszabadultam legalább a buszból és beértünk a bánya látogatható részébe. 

Akkoriban megint csak azt kell mondjam, hogy volt ugyan lent játszótér a gyerekeknek, de csak a régi játszótéri vas mászókák, hinták. Volt egy rész a hatalmas teremben, ami templomnak lett berendezve. Volt uzsonnázó hely asztalokkal, székekkel. De igazából olyan nagyon látványos szépség nem volt. 

A kijövetel számomra ismét felért egy jóféle traumával, mert nem elég, hogy várt rám megint ez a buszozás a zárt és szűk folyosón, hogy ott dőlt a buszba a kipufogófüst, hiszen abban a zárt alagútban nem tud sehova elillanni, de egy váró helyiségbe tereltek be minket, ahol egyre többen lettünk, egyre zsúfoltabban álltunk, a végén, mint a heringek, mire megérkezett fentről egy busz, és végre felszállhattunk rá.

Ezért bocsánat mindenkitől, aki rajong a parajdi bányáért, én nem lettem a szerelmese.

Viszont azért az internetről én is látom, hogy azóta sok minden változott ott is, és mára szépen kiépült a lenti tér. Szerintem, legalább is a fotók alapján mindenképpen érdekesebb, talán kevésbé "metálos" a megjelenése az ottani berendezéseknek, mint a tordai bányában.

Aki arra jár, ne hagyatkozzon az én kellemetlen emlékeimre, feltétlenül látogassa meg ezt a sóbányát is.

Egyúttal menjen el a parajdi strandra is, ahol sós vízzel vannak a medencék feltöltve és az elmúlt években újították fel.

Ezentúl számos termékkel is találkozhatunk, ami a parajdi bánya sójából készült, és igen egészséges a használatuk. 

Természetesen, különösen a légúti megbetegedésekkel küzdőknek, még inkább a kisgyermekeknek valóban nagyon hasznos a lent tartózkodás, sőt, még kúrákat is igénybe lehet venni szerintem bármelyik bányában.

Parajdi sóbánya weboldala

Jártam ezen kívül Ausztriában is sóbányában. Halleinben. Itt igazán látványos dolgokat nem láttunk, mégis egy csomó élményünk volt.

Először is egy ilyen kis "vasút" viszi be az embereket a bányába.

Nem, nem véletlen, hogy mindenki fehérben van, ugyanis adnak egy ilyen védőruhát mindenkinek. Roppant jópofa, ahogy beöltözik ebbe mindenki, és ettől valamiért vadidegenek emberekkel is közelebb érzi magát az ember. És az érintés, ahogy egymás mögött ülnek és belekapaszkodnak esetleg megint csak egy idegen ember derekába, megint csak nagyon kellemes dolog.

És hát az üzlet az üzlet, így erről az útról azonnal készülnek a képek, amiket amikor kijön az ember, máris meg lehet vásárolni igen szép pénzekért. De ki ne venné meg, amikor ott vigyorog rajta ő is, és a csemetéje is.

Lent a bányában sokat meséltek, hogy hol, hogyan bányásztak, de mivel nem tudok németül, ebből nem sokat értettem. Viszont érdekesség, hogy egyszer csak a föld alatt átér az ember Németországba.

Ám ami még ennél is sokkal, de sokkal izgalmasabb, hogy valahogy itt is el kell jutni egyre mélyebbre. A szintek közötti közlekedést csúszdákkal oldották meg, legalább is lefelé. Ezek igen hosszú csúszdák, fából. Természetesen van mellette lépcső is, de a kaland kedvéért le kell csúszni rajta. 

Na, hogy tetszik? 

Ugye nem lepődik meg senki, ha azt mondom, mire leér az ember lángol a feneke, ami a durva lejtő mellett további sikítozásra hajlamosít, miközben aki már lent van és várja a többieket remekül szórakozik az újabb és újabb emberek érkezésén.

Nem tudom ma is le mernék-e csúszni, de akkor nagy élmény volt.

A végső élmény még annyi volt, hogy bár sokat mentünk lefelé, de valamiért mégis egy hegy tetején jöttünk ki a bányából, és egy zárt kis kabinban ereszkedtünk le drótkötél pályán a hegyről. 

Izgalmas kirándulás volt ez is.

A végére hagytam a kedvencemet, ahol sajnos csak egyszer jártam, de nagyon szeretnék még eljutni egyszer oda.

Emlékeztek még, amikor Lengyelországban jártam anno Sanyival és a barátnőmmel? Nos, amikor már Sanyi ott hagyott minket, és ment tovább a még akkori NDK-ba, mi visszamentünk Krakkóba, és onnan az egyik utunk Wieliczka-ba vezetett. Vonattal mentünk oda, és nem tudom miért, de egy megállóval előbb sikerült leszállnunk róla. Így aztán kénytelenek voltunk pár km-t gyalog elsétálni, ami önmagában nem lett volna baj. Azonban egyik percről a másikra akkora eső zúdult a nyakunkban, hogy konkrétan még a bugyinkból is csavarni lehetett a vizet, pedig farmer nadrág volt mindkettőnkön. Ronggyá áztunk semmi perc alatt.

Mikor beléptünk aztán a bányába, kicsit meg is ijedtem, mert azért ott jóval hűvösebb volt, mint kint, de ugye a sós levegő, és az állandó hőmérséklet csodákra képes, így mire pár óra elteltével kijöttünk, csontszárazak voltunk, és természetesen meg sem fáztunk.

A bánya látogatás úgy kezdődik, hogy le kell ballagni 380 foknyi lépcsőn, ami csak az első szintre visz. Ez egy falépcső, ami az állandó párától és sótól bizony igen csak csúszós. Gyorsan kiszámoltam most, hogy anyukámék házában 9 fokonként van forduló, akkor 380 lépcsőnél ez több, mint 42 forduló. Persze, nem tudom már hány lépcsőt mentünk lefelé egy-egy fordulóhoz, de azt tudom, hogy mire leértünk teljesen elszédültünk és fogalmunk nem volt már merre van előre vagy hátra.

De leértünk és elindult a túra vezetés, természetesen lengyelül. Mi tagadás, lengyelül sem beszélek, így abból sem értettünk semmit. A csoport legvégén ballagtunk és hozzánk csapódott egy fiatal fiú, mintegy őrizve a csoportot, nehogy bárki lemaradjon és eltévedjen, és volt olyan kedves, hogy ő is magyarázott nekünk végig. Mi lelkesen mosolyogtunk rá, bólogattunk, örömködtünk, miközben egyetlen szavát sem értettük szegénynek. Sosem fogom elfelejteni az arcát, amikor elköszöntünk tőle: Köszönjük szépen, szia! 

Itt és most bocsánatot kérek tőle, Mea culpa, de egyszerűen nem lehetett már a túra elején megmondani, hogy bocs, nem értjük!

A kirándulás elején még kisebb folyosókon haladtunk és szépen kifaragott sószobrokat láthattunk.

Majd beértünk a számomra máig legszebb sóból épült templomába. A hatalmas hajóba - terembe levezető lépcső is sóból készült. A domborművek, mind mind sóból. Az oltár is sóból. És a hatalmas kristálycsillárok valódi sókristályokból készültek. Csodaszép látvány.

Fantasztikus szépségek, és minden sóból kifaragva. Senki ne hagyja ki, menjen el és nézze meg egyszer!!!

Még további élmény volt a feljutás. Hála az égnek nem gyalog kellett felmászni, hanem lifttel vittek fel minket. Igen ám, de igazi bánya lifttel. Szépen betereltek minket, jó sok embert egy olyan nyitott raktár liftbe, úgy álltunk benne, mint a heringek, összepréselődve. Majd a lift elindult - lefelé.

Mi tagadás, igen csak megrémült mindenki, hogy csak nem szakadt le velünk az alkotmány, mert addigra már tényleg nagyon sokan voltunk benne.

De egy kisebb zuhanás után megállt, és állt és állt, mi meg benne, teljes sötétségben és vártunk.

Jó pár perc eltelte után aztán mégis megindult a lift felfelé. Kiderült, hogy két szintes jármű volt, és mi kerültünk az alsó szintre, lejjebb engedték, és beszállították a többi turistát a felsőbb szintre, majd csak ezután indultunk el ismét a felszínre.

Bár ebben a lengyel bányában jártam először, és az erdélyi bányák csak utána következtek, de bevallom, nekem sokkal, de sokkal jobban tetszett. Szépek, érdekesek az erdélyi bányák is, de a lengyel sokkal kifinomultabb, és valóban sóból van kifaragva minden. Csodás emlékeim egyike marad örökre.