Sajtgyár üzemmód beindult

Kedves Olvasóim! Ahogy ígértem beszámolok a sajt gyártás körüli eseményekről.

Miután megvettem a szükséges dolgokat, tehát ételhőmérőt, sajtkendőt és természetesen az oltó anyagot, szükség volt még az alapanyagra, a tejre is.

Így hát, előkészítettem a tejes üvegeimet, hogy elzarándokoljak a helyi termelői boltba, friss tejért.

Sajnos, csak 3 üvegem van, és nekem 5 liter tej kellett, így egy műanyag palack is felhasználásra került. De fogok venni még üveget, mert nem szeretem a műanyag palackban újra "csomagolt" dolgokat. 

És akkor itt az alapanyag, nyers, friss tehéntej:

A tejet feltettem melegedni, és hátha nem tudjátok az hogy néz ki, én bizony lefotóztam azt is:

Majd az előírt hőmérsékletnél beoltottam. Döbbenet miket tudok csinálni, nem?

Ahogy telt az idő, félelmeim ellenére, egyszer csak kezdett látszani a tejen, hogy történik valami. Itt már pihen a beoltott tej.

Majd jött a következő lépés, amitől bevallom a legjobban féltem. A beoltástól megalvadt tejet össze kell törni, legalább is a recept szerint, és le kell róla szedni, szűrni, önteni a savót. Nincs még minden úgy kialakítva, hogy ezekre alkalmas legyen, ezért magad uram, ha szolgád nincs, éltem azzal a lehetőséggel, ami van, és egy nagy tepsibe a sajt kendőre szedtem rá a megalvadt tejet. Valami ilyet láttam a videókon is.

Erről folyamatosan lehet leönteni a közben kiváló savót, és egyben lehetőség volt arra is, hogy összegyurmoljam, összetörjem ezt a valamit. Bármily meglepő, de ez volt a legjobb rész. Csuda finom a langyos alapanyagban kézzel összetörni ezt a megalvadt tejet.

Innen szedtem át:

Miután az összes alapanyag a kendőre került, azt összetekertem, és ahogy a videókon is láttam még préseltem ki belőle a többi nedvességet, savót is. Majd a végén lekerült a pincébe, ahol 12 órán át csöpögtetve volt. Így ni:

Akitől a felszerelést vásároltam, Panni, azt mondta, hogy nem jó neki a pince, mert ott túl hideg van a sajtnak. Ez nekem fontos információ a jövőre nézve, de pillanatnyilag ez a lehetőségem volt, és nem mellesleg a pincénk sokszor melegebb, mint a lakás. Szóval nincs igazi pince hideg ott sajnos.

A 12 óra nekem hajnali fél ötkor telt le, ezért előkészítettem a sós fürdőt, és ide írtam a férjemnek, hogy mikor felkelt, de legkorábban öt órakor, tegye be a sajtocskát a fazékba, a sós vízbe. Ő nagyon korán kel, szóval tudtam, hogy rendben lesz a dolog.

20%-s só oldatba került, és újabb 12 órát kellett ebben áznia a receptem szerint. Már ekkor látszott, hogy ez a sajt bizony keményebb, mint amit én csinálni akartam, de hát ez van. 

Eltelt az újabb 12 óra, és a Londonban élő lányom nagy örömére élő adásban közvetítettem neki a sajt felvágását. Tudom, ez nagy gonoszság, mert ő tényleg tudna élni sajton, és mindig féltettük, nehogy egyszer eljusson Hollandiába egy sajt piacra, mert akkor soha többet nem találjuk meg. De ugye nem haragszol?

Így nézett ki a kis bucim, miután kivettem a sós vízből. És így, miután fel is vágtam.

Szerintem elsőre nem néz ki rosszul. Apró hiba volt, hogy amit levágtam és megkóstoltam, rettentő sós volt. Ezért azonnal betettem sima vízbe, hogy ázzon kicsit, felhígítva a sót. De lehet elég lett volna lemosni tiszta vízzel.

Vacsorára már fogyasztottunk is belőle. És kicsi lányom, ne hari, de pont olyan, amilyennek te szereted, amikor csikorog az ember foga alatt. Azért én szeretlek! :)

Szóval azt kell mondjam, finom lett. Az áztatás után a só pont jó rajta. És bár messze nem olyan lágy, mint amilyenre akartam, de így is nagyon jó.

A majdnem 5 liter tejből, mert ugye mióta remek találmányként csak 1,75 liter lónyál kerül egy palackba, azóta nincs 2 literes üdítős műanyag palack, szóval ennyi tejből kereken 0,5 kg-s lett a sajtocskám. 

Maradt viszont egy jó nagy adag savó, volt vagy 4 liter. Ezzel tovább dolgoztam, és miután kellően felhevítettem citromsav került bele, és hipp-hopp ricotta is került belőle. Az sem sok, talán ha 30-40 dkg, de egy kis palacsintába elég lesz.

Ám még mindig maradt legalább 3 liter tejsavó. Megkérdeztem Pannit mit kezdjek vele?

Azt felelte nagyon sok mindenre használhatom:

- remek permetszer pl. gombásodó paradicsom palántákra

- ő csak ezzel mossa az arcát már régóta, és nem vízzel, tehát kozmetikumként is használható - ezt a tej boltban is mondták egyébként

- lehet használni palacsintába tej helyett, de bármilyen kenyér készítésbe, vagy tészták készítésénél

- kiváló savanyító szer olyan ételekbe, amelyeket savanyúan készítünk - pl. krumplileves, tárkonyos leves, és mi pl. csorbát szoktunk főzni, abba is ki fogom próbálni

- gyomorsav ellen is tökéletes.

Így hát szépen leszűrtem a megmaradt savót, és a tanácsok szerint egy üveggel beraktam a fagyasztóba, majd későbbi használatra, mert sajnos azért gyorsan romlik. Egy másik palackkal pedig a hűtőbe került, abból holnap palacsinta lesz, és mosakodó a pofimnak.

Egyébként persze ismét megnéztem, mit mond a tejsavóról a barátom, gugli. És számomra teljesen meglepő módon azt írta, hogy több fehérje van benne, mint pl. a tojásban. Szóval nem a lefolyóba való semmiképpen. 

Viszont zavar, hogy a sajt állaga nem olyan lett, amilyennek szántam. Gondoltam keresek a közösségi oldalon valami sajtos csoportot, és majd jól megkérdezem miért, bár úgy gondoltam lehet kevesebb oltó anyag kell bele. Meglepetésemre egy kedves, helybéli ismerősöm is tagja a csoportnak, akihez azonnal voltak kérdéseim. Azt felelte, szerinte jobb, ha ezt nem a messengeren át beszéljük meg, menjek inkább át hozzá, és akkor megbeszéljük.

Na, képzeljétek, épp csak elkezdtem a sajt termelést, máris kapok képzést. Akartam mondani, hogy tovább képzést, de rájöttem, hogy ez még csak alapképzés lesz. Viszont nagyon örülök neki! Már alig várom a találkozót, és Ildikó készülj, szerintem ezer kérdésem lesz! De tényleg nagyon köszönöm már előre is!

Sajtra fel! Mondtam én, lesz ebből még valami! Egyre jobban izgat az egész! Na majd mesélek még, de most szép hétvégét mindenkinek!

A fiúk a bányában dolgoznak ....

Sziasztok!

Jelentem a telemia sajtnak való csöpög a pincében. Holnap délutánra várható, hogy készen lesz.
És lett egy kb. fél kilónyi ricottám is. Abból azt hiszem palacsinta töltelék lesz.
Majd mesélek, ha már kész az első sajt, meg fotóztam is.

Viszont mivel ehhez is kell só, mert hogy sós vízben fog még ázni, így jutott eszembe, hogy meséljek nektek a sóbányákról.
Sokat gondolkodtam melyikkel kezdjem, és remélem nem fog rám haragudni senki erdélyi rokonom, ismerősöm, barátom, de a számomra legszebbet hagyom utoljára.

Tehát nyilván sokan tudják, hogy Erdély területén igen nagy sómező van. A bányák közül látogatható Parajd és Torda.

Menjünk először a tordai bányába.
Nekem az első látogatásom hatalmas élmény volt. Akkor még nem volt mindenféle modern dolog telepítve oda, így pl. egy igen hosszú folyosón kellett végig gyalogolni, mire egyáltalán elértünk a lépcsőhöz, amin le lehetett jutni a hatalmas terem aljára.
A folyosó érdekességét az adja, hogy természetesen az is a sóba van vájva. Így egyrészt végig látni rajta a különféle sórétegeket, másrészt bocsi, de kipróbáltam, ujjamat megnyalva ellenőriztem a dolgot, és hát tényleg nagyon sós volt.

Vannak már itt is oldal járatok, ahol bányaművelési kiállítás van. Persze, nem egy múzeumnyi, de azért érdekes dolgokat lehet látni.

Miután ezeket az érdekességeket az ember végig nézte, régen - majd kiderül ezt miért hangsúlyozom ennyire - eljut a lépcsőházba. 90 m mélyre kell leereszkedni. 

A lépcsőház fából épült. a lépcsőfokokkal együtt. És ami nagyon érdekes benne, hogy ahogy megy lefelé az ember, lassan jön visszafelé a régmúltból. Minden második fordulóban fel van vésve a falra az évszám, hogy mikor jártak ott a bányászok. Értelemszerűen fent vagyunk legrégebben, hiszen ott kezdték el a bányász munkát. Aztán ahogy teltek az évek, jutottunk el egyre mélyebbre és mélyebbre. Míg nem kialakult a mai óriási terem. Ez a látogatható terem a Terézia bánya. Ennek a bányának a közepén található egy tó is, amely 4-8 m mélységű, és 70 m átmérőjű. A bánya északi falán egy „sózuhatag” található, amely a római galériákból beszivárgott sós oldatból lecsapódott só lerakodásából keletkezett. A makulátlan tisztaságú fehér szín és a csiszolatlan sófalak színe közötti kontraszt magára vonja a figyelmet. 

Akkoriban még lent csak padok voltak, asztalok. A terem felső részein volt fából épült galéria, de azt akkor nem lehetett látogatni még. 

Viszont a tó mellett, hátul egy kis lépcsőn lehetett feljutni a kápolnába. Kedves, de egyszerűen faragott sóból, és fából, képekből kialakított kis hely. 

Aztán történt valami, és úgy döntöttek, hogy a tordai sóbányából igazi turisztikai látványosságot csinálnak. Valamilyen szinten sikerült is. Mára sokkal több látogatója van, mint mondjuk akár 15 éve volt. Épült egy szép bejárat, mellette sós vizes strand is. 

Bejutni ma is a só folyosón át lehet, ám már nem kell feltétlenül lépcsőn lemenni és főleg felmenni. Ez utóbbi igen csak tüdőt próbáló, bár közben rendesen inhalálja az ember a tiszta, egészséges sós levegőt. Modern lift épült a lépcsőház mellé. Csak úgy mondom, hogy nem képes megbirkózni a látogatók létszámával. Így mi legutóbb is gyalog mentünk le, míg el nem szédültünk a sok lépcsőfordulótól, és felfelé pedig igénybe vettük a sóterápiás mozgás gyakorlatokat újra.

Ám, ami lent várja az embert, az bevallom számomra nagyon nem tetsző. Tele rakták valamilyen fénycsöves világítással az egész termet, játszótereket, óriás kereket telepítettek lent. 

A tó mára csónakázó tóvá változott, de méretei okán korlátozott csónakszám lehet rajta, így aki ott szeretne evezni, jócskán várhat erre a szórakozásra.

Igen, megint azt kell mondjam, hogy nekem sokkal megrázóbb, sokkal kedvesebb volt a régi bánya. De nyilván van, aki meg a mai képét szereti. Íme:

És a lift, ami mellett látható a tömeg aki arra vár, hogy feljusson vele a felszínre. 

Így ért véget egy korszak, és kezdődött egy új a tordai sóbánya turisztikai életében.

Menjünk tovább, és nézzük meg a parajdi sóbányát. Rögtön el kell mondjam, jó sok évvel ezelőtti az emlékem, mert soha többet nem akartam oda lemenni.

A bányába itt is hosszú út vezet befelé. Ezt az utat azonban nem gyalog, hanem autóbuszokkal teszik meg a turisták, hiszen 1250 m hosszú utat kellene legyalogolni.

A buszok szinte súrolják a falakat, ahogy járnak oda és vissza. Ahogy korábban már volt róla szó, klausztrofóbiás vagyok. Képzeljetek el, ahogy bent ülök egy zsúfolt buszban, körülöttem szorosan záródó falak, sötétség, és közvetlenül felettem egyre magasabb föld és sóréteg, hiszen 120 m mélyre ereszkedünk le. 

Nem tagadom, sikítozni tudtam volna, hogy engedjenek ki, de azonnal és lássam újra a fejem felett a kék eget, és ne nyomja a hátam 120 m vastagságú földréteg. 

De egyszer csak leértünk, és végre kiszabadultam legalább a buszból és beértünk a bánya látogatható részébe. 

Akkoriban megint csak azt kell mondjam, hogy volt ugyan lent játszótér a gyerekeknek, de csak a régi játszótéri vas mászókák, hinták. Volt egy rész a hatalmas teremben, ami templomnak lett berendezve. Volt uzsonnázó hely asztalokkal, székekkel. De igazából olyan nagyon látványos szépség nem volt. 

A kijövetel számomra ismét felért egy jóféle traumával, mert nem elég, hogy várt rám megint ez a buszozás a zárt és szűk folyosón, hogy ott dőlt a buszba a kipufogófüst, hiszen abban a zárt alagútban nem tud sehova elillanni, de egy váró helyiségbe tereltek be minket, ahol egyre többen lettünk, egyre zsúfoltabban álltunk, a végén, mint a heringek, mire megérkezett fentről egy busz, és végre felszállhattunk rá.

Ezért bocsánat mindenkitől, aki rajong a parajdi bányáért, én nem lettem a szerelmese.

Viszont azért az internetről én is látom, hogy azóta sok minden változott ott is, és mára szépen kiépült a lenti tér. Szerintem, legalább is a fotók alapján mindenképpen érdekesebb, talán kevésbé "metálos" a megjelenése az ottani berendezéseknek, mint a tordai bányában.

Aki arra jár, ne hagyatkozzon az én kellemetlen emlékeimre, feltétlenül látogassa meg ezt a sóbányát is.

Egyúttal menjen el a parajdi strandra is, ahol sós vízzel vannak a medencék feltöltve és az elmúlt években újították fel.

Ezentúl számos termékkel is találkozhatunk, ami a parajdi bánya sójából készült, és igen egészséges a használatuk. 

Természetesen, különösen a légúti megbetegedésekkel küzdőknek, még inkább a kisgyermekeknek valóban nagyon hasznos a lent tartózkodás, sőt, még kúrákat is igénybe lehet venni szerintem bármelyik bányában.

Parajdi sóbánya weboldala

Jártam ezen kívül Ausztriában is sóbányában. Halleinben. Itt igazán látványos dolgokat nem láttunk, mégis egy csomó élményünk volt.

Először is egy ilyen kis "vasút" viszi be az embereket a bányába.

Nem, nem véletlen, hogy mindenki fehérben van, ugyanis adnak egy ilyen védőruhát mindenkinek. Roppant jópofa, ahogy beöltözik ebbe mindenki, és ettől valamiért vadidegenek emberekkel is közelebb érzi magát az ember. És az érintés, ahogy egymás mögött ülnek és belekapaszkodnak esetleg megint csak egy idegen ember derekába, megint csak nagyon kellemes dolog.

És hát az üzlet az üzlet, így erről az útról azonnal készülnek a képek, amiket amikor kijön az ember, máris meg lehet vásárolni igen szép pénzekért. De ki ne venné meg, amikor ott vigyorog rajta ő is, és a csemetéje is.

Lent a bányában sokat meséltek, hogy hol, hogyan bányásztak, de mivel nem tudok németül, ebből nem sokat értettem. Viszont érdekesség, hogy egyszer csak a föld alatt átér az ember Németországba.

Ám ami még ennél is sokkal, de sokkal izgalmasabb, hogy valahogy itt is el kell jutni egyre mélyebbre. A szintek közötti közlekedést csúszdákkal oldották meg, legalább is lefelé. Ezek igen hosszú csúszdák, fából. Természetesen van mellette lépcső is, de a kaland kedvéért le kell csúszni rajta. 

Na, hogy tetszik? 

Ugye nem lepődik meg senki, ha azt mondom, mire leér az ember lángol a feneke, ami a durva lejtő mellett további sikítozásra hajlamosít, miközben aki már lent van és várja a többieket remekül szórakozik az újabb és újabb emberek érkezésén.

Nem tudom ma is le mernék-e csúszni, de akkor nagy élmény volt.

A végső élmény még annyi volt, hogy bár sokat mentünk lefelé, de valamiért mégis egy hegy tetején jöttünk ki a bányából, és egy zárt kis kabinban ereszkedtünk le drótkötél pályán a hegyről. 

Izgalmas kirándulás volt ez is.

A végére hagytam a kedvencemet, ahol sajnos csak egyszer jártam, de nagyon szeretnék még eljutni egyszer oda.

Emlékeztek még, amikor Lengyelországban jártam anno Sanyival és a barátnőmmel? Nos, amikor már Sanyi ott hagyott minket, és ment tovább a még akkori NDK-ba, mi visszamentünk Krakkóba, és onnan az egyik utunk Wieliczka-ba vezetett. Vonattal mentünk oda, és nem tudom miért, de egy megállóval előbb sikerült leszállnunk róla. Így aztán kénytelenek voltunk pár km-t gyalog elsétálni, ami önmagában nem lett volna baj. Azonban egyik percről a másikra akkora eső zúdult a nyakunkban, hogy konkrétan még a bugyinkból is csavarni lehetett a vizet, pedig farmer nadrág volt mindkettőnkön. Ronggyá áztunk semmi perc alatt.

Mikor beléptünk aztán a bányába, kicsit meg is ijedtem, mert azért ott jóval hűvösebb volt, mint kint, de ugye a sós levegő, és az állandó hőmérséklet csodákra képes, így mire pár óra elteltével kijöttünk, csontszárazak voltunk, és természetesen meg sem fáztunk.

A bánya látogatás úgy kezdődik, hogy le kell ballagni 380 foknyi lépcsőn, ami csak az első szintre visz. Ez egy falépcső, ami az állandó párától és sótól bizony igen csak csúszós. Gyorsan kiszámoltam most, hogy anyukámék házában 9 fokonként van forduló, akkor 380 lépcsőnél ez több, mint 42 forduló. Persze, nem tudom már hány lépcsőt mentünk lefelé egy-egy fordulóhoz, de azt tudom, hogy mire leértünk teljesen elszédültünk és fogalmunk nem volt már merre van előre vagy hátra.

De leértünk és elindult a túra vezetés, természetesen lengyelül. Mi tagadás, lengyelül sem beszélek, így abból sem értettünk semmit. A csoport legvégén ballagtunk és hozzánk csapódott egy fiatal fiú, mintegy őrizve a csoportot, nehogy bárki lemaradjon és eltévedjen, és volt olyan kedves, hogy ő is magyarázott nekünk végig. Mi lelkesen mosolyogtunk rá, bólogattunk, örömködtünk, miközben egyetlen szavát sem értettük szegénynek. Sosem fogom elfelejteni az arcát, amikor elköszöntünk tőle: Köszönjük szépen, szia! 

Itt és most bocsánatot kérek tőle, Mea culpa, de egyszerűen nem lehetett már a túra elején megmondani, hogy bocs, nem értjük!

A kirándulás elején még kisebb folyosókon haladtunk és szépen kifaragott sószobrokat láthattunk.

Majd beértünk a számomra máig legszebb sóból épült templomába. A hatalmas hajóba - terembe levezető lépcső is sóból készült. A domborművek, mind mind sóból. Az oltár is sóból. És a hatalmas kristálycsillárok valódi sókristályokból készültek. Csodaszép látvány.

Fantasztikus szépségek, és minden sóból kifaragva. Senki ne hagyja ki, menjen el és nézze meg egyszer!!!

Még további élmény volt a feljutás. Hála az égnek nem gyalog kellett felmászni, hanem lifttel vittek fel minket. Igen ám, de igazi bánya lifttel. Szépen betereltek minket, jó sok embert egy olyan nyitott raktár liftbe, úgy álltunk benne, mint a heringek, összepréselődve. Majd a lift elindult - lefelé.

Mi tagadás, igen csak megrémült mindenki, hogy csak nem szakadt le velünk az alkotmány, mert addigra már tényleg nagyon sokan voltunk benne.

De egy kisebb zuhanás után megállt, és állt és állt, mi meg benne, teljes sötétségben és vártunk.

Jó pár perc eltelte után aztán mégis megindult a lift felfelé. Kiderült, hogy két szintes jármű volt, és mi kerültünk az alsó szintre, lejjebb engedték, és beszállították a többi turistát a felsőbb szintre, majd csak ezután indultunk el ismét a felszínre.

Bár ebben a lengyel bányában jártam először, és az erdélyi bányák csak utána következtek, de bevallom, nekem sokkal, de sokkal jobban tetszett. Szépek, érdekesek az erdélyi bányák is, de a lengyel sokkal kifinomultabb, és valóban sóból van kifaragva minden. Csodás emlékeim egyike marad örökre.

Változások az ember életében holmi sajtok miatt

Pár évvel ezelőtt sokan féltettek, vagy épp csodálkoztak, amikor belevágtam, belevágtunk egy új vállalkozásba, mondván egyáltalán hogy merjük elkezdeni ötven éves fejjel.

Annak, aki nem tudná, ez az alkuszi létünk megteremtése volt.

A párom akkor már több, mint tíz éve dolgozott a szakmában, és már évek óta én is vele együtt, ezért úgy gondoltuk, hogy lépjünk feljebb egy kategóriával elérve a szakma üzletkötői oldalán a csúcsot.

És igen, 2008 január 1.-én elindult a biztosítási alkusz cégünk.

Azért mielőtt most bárki úgy gondolná, hogy na, akkor ezeket is felveti már a pénz, elárulom, hogy mi továbbra is kicsi családi cég maradtunk, és azóta is úgy próbálunk megélni a piacon, hogy minden esetben az ügyfél érdekeit tartjuk szem előtt, és minden esetben a legtisztességesebb módon ajánlunk neki biztosítási lehetőségeket.

Ráadásul a piacon dolgozó kollégákkal szemben is maximálisan korrektek vagyunk, mert az eltelt most már több, mint nyolc év alatt szerintem talán ha összesen egy tucat szerződést vettünk át másoktól kezelésre, azt is általában az ügyfél kifejezett kérésére.

Na, de ez a blog nem erről akar szólni, a lényeg itt most azon volt, hogy igen, ötven éves fejjel bele mertünk vágni, és igen, megcsináltuk, működik, és azóta is ebben dolgozunk.

Tény viszont, hogy azért itt csak a működési feltételek változtak, maga a szakma nem, így olyan nagy változást a munka szakmai részében ilyen értelemben nem hozott. Magyarul nem orvosok, vagy ügyvédek akartunk lenni hirtelen az addigi biztosítási szakmából kiválva, hanem maradtunk a saját szakmánkban.

A mai nappal azonban új elhatározásra jutottam. Hazudnék, ha azt mondanám korábban már nem merült fel bennem, de ma megtettem ebbe az irányba az első lépést is.

Nem, ne aggódjon senki, a biztosítás marad, abból élünk, és az ügyfeleinket sem akarjuk cserben hagyni, ha már eddig bíztak bennünk.

A vicces az, hogy különösebben nem is vagyok érintett abban, ami felé ma elindultam. De rögtön mondom azt is, hogy egyelőre messze nem arról van szó, hogy ez egy új vállalkozás lesz. Saját magunk örömére akarom csak megcsinálni, de ki tudja, lehet lesz ebből még több is. 

Ezeket vettem hozzá. Vajon ki tudja mire jók ezek?

Korábban már írtam, hogy imádjuk a telemia sajtot. Sajnos azonban mivel Erdélyben készítik, így igen ritkán van szerencsénk hozzá jutni.

Ám pár napja olvastam a receptjét. Rögtön felvillanyozott, hogy nem tűnik túl bonyolultnak, mi lenne ha megpróbálnám és csinálnék. De bizony a sajtokhoz kell oltó anyag is. Na ezen el is akadtam, hogy fogalmam nincs olyat honnan lehet szerezni, és biztos nem olyan könnyű forrást találni, és akkor felejtsük is el az egészet.

Aztán ma reggel rájöttem, hogy gugli a barátom, és megkérdeztem tőle, hogy hol juthatnék oltó anyaghoz. És kiderült, hogy árulnak ilyet, számomra is elérhető.

Így hát elkezdtem ismét megnézni a receptet, megnéztem több videót is, hogy készül, és próbáltam további ismereteket is beszerezni, míg döntésre jutottam. 

Én ezt MEGCSINÁLOM!!!

És elmentem megvenni, ami kell hozzá, oltó anyagot, étel hőmérőt és sajtkendőt. A bolt szenzációs egyébként, rengeteg minden kapható benne, és még olyan régi tejes kanna is, amivel anno mi is jártunk vásárolni gyerekkoromban. Bizony kedves fiatalok, mi még kimérve vettük a tejet, nem üvegben, nem műanyag tasakban, palackban vagy éppen dobozban. Nagy tejes kannából mérték ki és öntötték át a mi kis kannánkba. A miénk olyan kék volt, mint amit a képen is láthattok.

Szóval most az lesz, hogy holnap elmegyek a helyi termelői tejeshez, veszek 5 l tejet, és neki fogok a telemia készítésnek. Szorítsatok nagyon, hogy sikerüljön!

Aztán, ha ez menni fog, ki tudja, lehet megpróbálkozom másfélékkel is. És a végén lesz belőle egy sajt manufaktúra. De ez most még csak rózsaszín köd a fejemben. 

Érdekességképpen azért elmondom, hogy egész gyermekkoromat tej mentesen éltem le. Nem, nem voltam rá allergiás, egyszerűen nem bírtam meginni sem a tejet, sem a belőle készült kakaót, tejeskávét és egyebet sem. Nem szerettem a sajtokat sem. Egyáltalán nem ettem meg semmifélét.

Mesélek erről két történetet.

Már kislányként is nagyon szerettem olvasni. Az akkori olvasmányaim igen nagy részében előfordult, hogy a főszereplő gazdag gyermeknél vendégeskedés volt, és ott a gyerekek tejszínhabos kakaót kaptak uzsonnára. És bármennyire is meglepő, de függetlenül attól, hogy utáltam a kakaót, ez valahogy mégis egy elérhetetlen mese elem volt az én fejemben, amire mégis vágytam.

Aztán megkaptam. Megint őskori történelem jön, a kisdobossá avatásom után nekünk, újonnan avatott gyerekeknek az iskola zsúrt rendezett, és ott tejszínhabos kakaót kaptunk kaláccsal. Pont ahogy a könyvekben is meg volt írva. Rettentő boldog voltam, hogy mégis valóra válhatott egy gyermekkori álom.

Hát ne tudjátok meg micsoda erőfeszítés volt nekem, hogy lehajtsam azt a csészényi kakaót, mert szerencsére nem egy nagy bögrében kaptuk. Sajnos továbbra sem ízlett egyáltalán, és óriási csalódás volt az egész.

Tejet azóta is csak igen ritka alkalmakkor ittam. Pl. terhesség alatt volt, hogy megkívántam. De fél csésze lecsúszott és nem több. 

És akkor a sajt. Az ókorban, tehát az én gyerekkoromban a sajt, már amit kapni lehetett igen olcsó volt. Emlékszem, hogy nagyon szegények voltunk és ezért apukám éveken át 20-30 dkg sajtot kapott uzsonnára minden nap, mikor dolgozni ment. Max. annyit változott, hogy füstölt sajt volt, vagy csak sima. Gondolom a jó öreg trappista, és Pannónia sajtok váltakoztak. Gyanítom ma már csak a jobb módúak engedhetik ezt meg maguknak, de akkor ez jóval kevesebbe került, mint bármelyik felvágott.

Na de én egyetlen falat sajtot sem voltam hajlandó megenni. Aztán egy alkalommal épp egy barátnőmnél voltam, akik elég sokat éltek külföldön, ezért előttük akkor már ismert dolog volt a melegszendvics. Nem, nem az a fajta, amit aztán éveken át árultak minden sarki büfében és iskolai büfékben, nagy kifli, rajta valami kence, aztán reszelt sajt és megsütve az egész. Nem, ők azt a fajtát csinálták, amikor szendvics kenyérbe belekerült a sonka, a vaj, a saláta és egy-egy szelet sajt is, majd betették a szendvics sütőbe és megolvasztották benne a sajtot, miközben kicsit a kenyér is megpirult. 

Szóval én a barátnőmnél voltam, amikor is vendégek érkeztek hozzájuk és anyukája ezzel kínálta őket, valamint csinált nekünk is ilyet. Tiszta mázli, hogy mi a konyhában ettük meg, mert én képtelen voltam lenyelni azt a nyúlós, olvadt sajtot, ami a szendvicsekben volt. 

Ezért képzeljétek el, hogy én bizony kiszedtem a szendvicseimből a megolvadt sajtot. Szerencsére ennyire nem volt olvadt, mint a képen. Viszont a barátnőm remekül szórakozott a dolgon, amíg én az összeragadt szendvicseket szétszedve próbáltam az utolsó cseppecskét is kikapirgálni, ő viszont boldogan megette az én sajtjaimat is. 

Őt láttam egyébként először parenyica sajtot is enni. Nagyon gusztusos volt, ahogy lefejtette a kis tekercsekről a sajt cérnákat. Isten bizony megkóstoltam ezt is, és a füstölt íze okán még ehetetlenebbnek tűnt, mint mondjuk a sima trappista.

Mit tagadjam hát, utáltam a sajtokat. 

Nem tudom mikor állt be némi változás. Talán pont a telemia hozta ezt el az életemben. A lényeg, hogy én bizony ma sem vagyok sajt rajongó, és leginkább azokat a sajtokat szeretem amik szinte ízetlenek. Ilyen pl. a mozzarella. Ezt szeretem száraz és nedves formában is. 

És ami viszont meglepő lesz, hogy szeretem az ezekkel szemben kifejezetten karakteres ízvilággal rendelkező füstölt sajtokat. Bár nem mindegyiket, de pl. mozzarellából is szeretem a füstöltet is. De mára nagy kedvencem lett a parenyica is. És szeretem a szlovák füstölt sajtokból azokat, amik ilyen kis vékony szálak, olyan kis kötelekké fonva. 

Ez így simán jöhetne a konyhámba. 

Egy időben még az is megtörtént, hogy direkt ilyen finomságokat venni mentünk ki Szlovákiába. Sajtért és sörért. De mára már igen drága, luxus áru lett belőle, legalább is számunkra mindenképpen. Ezeknek a kis cipőpertliknek az ára 3-4 ezer forint között van kilónként. Így igen ritkán veszek belőle.

Amúgy erdélyi kirándulásaim közben is voltak kalandjaim tejjel. Még a retyezáti kirándulásunk során, mikor már jöttünk le a hegyről, elmentünk egy esztena mellett. Illetve nem mentünk el mellette, mert Sanyi barátunk úgy döntött, ott fogunk reggelizni. Így bementünk és kértünk tejet. 

Lavórban kaptuk a frissen fejt juh tejet. Az, hogy volt némi szemét is benne, lehullott széna-szalma, tudom is én mi, még elment. De a tejen vastagon állt a zsír. Amennyire emlékszem, én pár kortynál többet képtelen voltam leerőltetni. 

Az igazi finom telemiát, ahogy arról már írtam Rasinari-ban készítik és persze juh tejből. Onnan viszik aztán szerte az országban. Elvileg a rasinari juhászokat a kalapjukról lehet megismerni.

Mivel a neten találtam ezt a fényképet, remélem senki személyiségi jogait nem sértem meg.

Egyébként már szárazabb és sokféle füstölésű sajtot lehet kapni pl. a Prahova völgyében, ha a Bucegi havasok felé vesszük az irányt. Ott az ilyen sajtokat, mint a képen is látjátok, az út mellett árulják a juhászok. Volt belőle nem is egy olyan, amit még én, rendkívül válogatós lévén is nagyon örömmel fogyasztottam.

Szóval holnap megteszem első lépéseimet a sajt gyártás területén. Kezdetnek egy lágy, nem érett sajtot szeretnék megcsinálni, és ha sikerül akkor rendszeresen elkészíteni. Aztán majd meglátjuk. Mesélek majd, fotózok is, ti meg addig is szurkoljatok!

A lányomtól pedig külön elnézését kérek, nem akartam a sajt iránti rajongását felkorbácsolni. :)