Itt vagyok újra és megint egy szösszenet érkezik Erdélyből

Tudom, nagyon régen nem írtam. Nem magyarázkodok, így alakult. Nincs mindig sem időm, sem érkezésem arra, hogy írjak. De most itt vagyok, és mesélek egy kicsit.

Az úgy volt, hogy a férjem kitalálta menjünk ki a kolozsvári barátja hegyi házikójába pár napra. Aztán azt is kitalálta, hogy hívjuk magunkkal az unokatestvéremet is, hiszen nyáron vele remekül éreztük magunkat. Igen ám, de már közeledett a nyár vége, és Húgi tanár. No és nem is szeptember 1.-n kezd egy tanár. Közben a lányunk is haza látogatott pár napra Londonból, így egyetlen hétvége fért bele abba, hogy esetleg menjünk, és ez az elmúlt hétvége volt. Gyors ellenőrzés, hogy Húginak jó-e az időpont. Megoldotta, jó volt. Akkor telefon a barátainknak, hogy mennénk, fogadnak-e? Persze, várnak szeretettel. 

Majd mire a lányunk haza ért nekem már elég komoly fogfájásom volt. Hősként, elmentem fogorvoshoz, akit már sokan ajánlottak a neten, és ráadásul a körzeti orvosunk. Ám ő éppen szabin volt. Nem akartam a másik körzetihez menni, mert bár már két fogamat is húzta, és soha semmi gondom nem volt vele, de mi tagadás, őt nem dicsérik egyöntetűen. Ráadásul abban is reménykedtem, hátha menthető, ami menthető. Így a pár napot, amíg kicsi lányunk itthon volt fájdalom csillapítókkal éltem végig. Majd eljött a hétfő, doktornő már rendel, délután. Ahogy lehetett, telefonáltam, hogy időpontot kérjek. Szabi után elég nehéz volt kikönyörögnöm hogy mehessek, de a végén sikerült. Mire oda értem már elég komoly fájdalmaim voltak. Végre bejutottam, és mondta hogy sajnos ezt húzni kell, de nem biztos, hogy sikerülni fog, mert az egész fogsorom be van gyulladva, és lehet az érzéstelenítés teljesen hatástalan lesz. Nem dobott fel a hír. Megkaptam a szurikat, tényleg fantasztikus keze van a hölgynek, mert semmit nem érzékeltem belőle. Mikor végre ismét behívtak, egyértelmű volt, hogy nem elég az érzéstelenítő. Így kaptam még egyet. Nem húzom hosszan, de az sem volt elég. Így recepttel a kezemben távoztam a rendelőből. Antibiosz, és egy hét múlva várnak. Ez volt hétfőn, és mi pénteken indultunk volna fel a hegyre, ahonnan volt már, hogy valami iszonyat erős fogfájás miatt kellett lejönnöm. De a doktornő azt mondta, addigra az antibiosznak hatni kell. 

Első körben, miután azért meg lett piszkálva, estére olyan fájdalmaim voltak, hogy ismét csak azt tudtam mondani, amit már annyiszor. Inkább megszülök 10 gyereket, mint egy fogfájás. Az éjszaka maga volt a pokol. És a reggel sem igen hozott enyhülést. Ráadásul addigra már nem csak a fogam fájt, ill. az egész ínyem köröskörül, hanem szédültem, gyenge voltam, alig éltem. Délutánra szinte egészen biztosan lázam is lett. Az arcom közben már napok óta fel volt dagadva, mint egy cipó és majd szét pattant, annyira feszült, égett. A kedd teljesen kicsinált. Férjem közben mindig azt kérdezte, hogy biztosan el tudok-e utazni, nem lenne-e jobb, ha lemondaná az egészet. Én meg sínylődve közöltem, hogy nem, addigra rendbe kell jöjjek. Aztán néha közölte, hogy akkor menjünk el most valahova máshova fogorvoshoz, hogy húzzák ki és ne szenvedjek tovább. Persze nem mentem. 

Szerdára már érezhetően javult a dolog. Annyira, hogy éjfél után nem kellett több fájdalom csillapítót sem bevennem. Fokozatosan éreztem, hogy apad le a cipó a képemről. És igen, csütörtök estére teljesen utazóképes állapotba kerültem. Így péntek reggel ismét Erdély felé vettük az irányt.

Húgi rendkívül toleráns, és nagyon érdekli őt minden. Így szegényt első körben azzal "terheltük", hogy elmentünk a férjem édesanyjának a szülőfalujába. Sajnos már senki nem él ott, akihez közelebbi kapcsolat fűzte, mert édesanyja rég meghalt, és a nagyszülei is. Mi mégis, időről időre visszatérünk ebbe a szilágysági kis faluba, nosztalgiázni. Hiszen a párom gyermekkorában sok nyarat töltött itt, és nekem is nagy élmény végig hallgatni ezeket, pedig már sokszor elmesélte. 

Számomra két történet a legviccesebb, ezeket elmesélem, gondolom nem fog érte megharagudni.

Történt egyszer, hogy a férjem és még két unokatestvére beszabadultak a kender ültetvénybe - nem, nem vadkender, senki ne kombináljon. Azt mondja, hogy a kender ültetvény igen magasra megnő, és ők kisgyerekként remekül bújócskáztak benne egész nap. Az ültetvény tulajdonosa szerint azonban még sem volt ennyire klassz dolog ez, mert estére az egész ültetvényt földig tiporták. Apósom utólag rendezte az anyagi kárt. 

A másik, ami számomra még viccesebb, mert vizuális vagyok, és szinte látom az egészet a szemeim előtt, liba hajtáskor történt.

Egy napon a férjemet küldték ki a mezőre a libákkal. Nem is volt gondja. A libák is elvoltak, ő is jól eljátszott egész nap. Aztán eljött az este, szépen haza terelte a libákat, akik amikor ráfordultak az utcára fogták magukat, neki futottak és huss, felszálltak. Libapásztorként üzemelő gyermekkorú férjem pedig teljes pánikba esett, hogy jaj, jaj, egész nap semmi gond nem volt, és erre estére fogják magukat ezek a mocsok állatok és lelépnek.

Aki élt vidéken, és találkozott libahajtással az már tudja, de a többieknek elmondom, hogy természetesen a libák szépen leszálltak a ház előtt és besétáltak az udvarra. Ám a férjem többé nem vállalta, hogy libákat hajtson.

Pár kép a faluról. Semmi különös. Csak egy kis apró pár száz lakosú falucska Szilágy megyében. Ám örömmel láttuk, hogy egyre több a felújított házikó is.

A falu látogatás után elindultunk tovább, és a következő úti célunk Kisbánya volt. Bár igazából Járabánya néven található meg a térképen. És itt sem maga a falu, hanem a falu fölött lévő üdülőtelep, ahol a barátaink háza is található.

Sokáig remek úton tudtunk haladni, aztán mikor már ráfordultunk a mellékútra ami felvisz a hegyre, ismét belefutottunk az út felújításba. Jó dolog ez, hogy szinte mindenfelé javítják az utakat, csak akkor nehéz, ha az embernek várni kell, araszolni kell, és a sok-sok kimart kátyút kerülgetni. Ráadásul mindezt este a lemenő nappal szemben, amikor folyamatosan váltakozik a napos és árnyas szakasz. Párom rendkívüli módon "élvezte", hogy nem lát semmit, de azért a végén felértünk. Ide. 

Ugye, nem meglepő, hogy imádjuk a helyet. Az már csak hab a tortán, hogy 5 csillagos ellátásban van részünk, hiszen olyan finomságokat kapunk itt mindig, amikre előtte hónapokon át csak vágyakozunk. A barátunk nagyon kényes arra, hogy csak jó minőségű, vegyszer és mindenféle adalék mentes élelmiszert tegyen az asztalra, és ki nem szereti ezt?

Érkezésünk után hamarosan lett is tejjel-mézzel folyó Kánaán, és mivel egész nap nem ettünk, bizony csak úgy habzsoltuk az imádott telemea sajtot, a finom sonkát, szalonnát, hagymát, és jól fogott az út közben, Egerben vásárolt finom borocska is. 

A finom ételek, italok, a remek társaság, barátunk családja és két kedves kollégája, akik nem mellesleg hegyi mentők és mi adtuk a "bandát". Aztán ahogy hűlt az idő visszavonultunk a teraszon elköltött vacsi után a házba. Még terítékre került barátunk édesanyjának remek töltött káposztája is, ami annyira ellenállhatatlan, hogy bizony abból is ennem kellett. Közben folyt egymás ugratása, és a poénkodás, ahogy az ilyenkor szokás. Nálunk fokozza az élvezetet, hogy ez több nyelven folyik. Alap lenne ugye a magyar, illetve a román nyelv. De van aki csak ezt, van aki csak azt beszéli, illetve csak részben érti a másikat. Így angolt is szoktunk keverni a beszélgetésbe, ha éppen sem románul, sem magyarul nem tudjuk elmondani, amit akarunk. Ami ebből megszületik, az teljes kakofónia, de nagyon szórakoztat mindenkit.

Lefekvés előtt még visszamentünk a teraszra csillagnézőbe. Kristálytiszta égboltról ragyogtak ránk ezrével a csillagok. És, és .... a Tejút látványa, amit a fénnyel szennyezett településekről sosem látni, most is teljesen elvarázsolt. 

Altatni senkit nem kellett. Bár akadtak problémák. Mert az én fogam ugyan nem fájt, ellenben a férjemnek sikerült rosszul mozdulni, és totál beállt a dereka. Kell ennél több hegyvidéken, amikor másnapra kirándulást tervez az ember? Na, neki nem volt könnyű éjszakája.

A kirándulásról pedig majd legközelebb mesélek. Érdemes lesz azt is elolvasni.

És megint Erdély

Kicsit régen jelentkeztem, aminek az az egyszerű oka, hogy egy hosszú hétvégét töltöttem Erdélyben egy kisebb társasággal. És mivel ez most egészen friss élmény, és végre saját fotókkal is, így azonnal mesélek is az utazásról.

Még tavasszal született meg bennem a vágy, hogy menjünk ki Kolozsvárra. A férjem, ahogy már talán írtam párszor kolozsvári. Ennek ellenére bizony már régen jártunk a városban. Sajnos már a szülei nem élnek, ezért nincs kit meglátogatni ott. A család többi része pedig Románia különböző területein él. Ráadásul Kolozsvár olyan zsúfolt, és közlekedésileg elviselhetetlen várossá vált az utóbbi időszakban, hogy bizony még ha jártunk is Erdélyben, akkor is mindig elkerültük. De most már hiányzott, már nagyon vágytam oda, hiszen anno két évig szinte havonta fordultam elő a városban. Az ötlet pedig azért született tavasszal, mert a kolozsvári botanikus kertbe vágytam, ahol akkortájt nyíltak a tulipánfák.

Ám úgy alakult, hogy mivel a társaságban több pedagógus is volt, így megvétózták az időpontot és egészen mostanáig tolódott ki.

A szállást interneten foglaltam, ide: Pensiunea Diadis

Sajnos, bár a honlap jelzi, hogy van angol és magyar változata is, nekem sosem sikerült elővarázsolni, ezért gyanítom nincsenek ilyen oldalai.

Ám én nem direkt foglaltam a szállást, hanem egy online közvetítőn át, így nem volt semmi gond. Még az ár is igen barátságos volt, hiszen egy két ágyas szoba 4 éjszakára 544.- Lei volt, ami nagyjából 40-41 ezer forint főszezonban, ráadásul épp az egyetemi felvételik idején, amikor zsúfolásig megtelik a város. Ha csak akkor foglaltam volna a szállást, mikor megérkeztünk, akkor bizony közel a kétszerese lett volna az ára.

Múlt hét csütörtök reggel indultunk el, és mivel még szép idő volt - na igen, egészen az indulásig napsütés, meleg, majd arra az 5 napra amíg mi kint voltunk végig esőt és hideget jeleztek a meteorológiai előrejelzések - szóval még szép idő volt, ezért úgy döntöttünk nem a sima Nagyvárad - Kolozsvár útvonalat választjuk, hanem lemegyünk az Aranyos völgyébe és onnan közelítjük meg Kolozsvárt.

A magyar szakaszon nagyon gyorsan át is jutottunk, Nagyváradot is megkerültük az elkerülő úton, ami korábban igen csak tengelytörő volt, ám most remek minőségben várt ránk. 

Az Aranyos völgyéig azonban volt egy útszakasz, amit elég nehezen abszolváltunk, ugyanis éppen felújítás alatt volt. Így ott találkoztunk már kész, és kiváló útfelülettel, éppen építés alatt lévő szakasszal, valamint olyannal is, ahol csak bizonyos dolgok előkészítése történt meg, és így mi tagadás, nagyon nehezen volt járható. Sok helyen lámpás megoldás volt, így sokat várakoztunk is, hogy tovább haladjunk. Viszont mindenképpen a javukra szól, hogy csinálják az utat, és pár hónapon belül úgy gondolom ott is kiváló úton haladhatnak majd az autósok. 

Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy amit láttunk, abból úgy tűnik nem csak néhány centi vastagon dolgozzák alá az utakat, hanem egyes helyeken vagy fél méterrel is lejjebb voltak az egyik sávban, mint a már elkészült oldalon. Így az út valószínűleg tovább ki fog tartani, mintha csak egy aranyfüstnyi burkolást és alákészítést kapna.

Amikor végre túl jutottunk ezen a szakaszon is, már vidáman haladtunk tovább. Elsőnek egy kedves kis fatemplomnál álltunk meg, ahova azonban sajnos bemenni nem lehetett.

Bár mióta haza jöttünk halljuk, hogy itthon milyen nagyon rossz időjárás volt, de kint, ahogy a képen is látszik, csodás napsütés, és kellemes meleg várt minket.

Ahogy Nagyvárad felől haladunk Topánfalva és az Aranyos völgye felé még át kell vágni az ún. vízválasztón is.

Földrajztanárok előnyben, de azért a többieknek elmondom, hogy ez azt jelenti, hogy a hegyvonulat egyik oldalán más égtáj felé és a másik oldalon megint másfelé folynak a vizek. 

Miután áthaladtunk ezen a hágón végre leértünk az Aranyos völgyébe. Engem mindig megigéz a táj, és bizonnyal nem csak engem, mert innentől rengeteg panzió, és egyéb szállás lehetőség vár a turistákra, kinek kinek igénye szerint. 

A folyó egyre szélesebb és bővizűbb lesz. Hol szélesre vájt völgyben halad az útján, máshol pedig zártabb szorosokon küzdi át magát.

Még található egy-két izgalmas híd, amin át lehet jutni a túlpartra, de bizony egyre kevesebb van belőlük.

Remélem, nincs harag, hogy feltettem a képet! :)

Régebben egy kisvasút is kacskaringózott a völgyben, amiről meséltem már: Mindenféle Mára sajnos már csak annyi nyoma maradt, hogy egy-két helyen az utat keresztező sínpár még mindig fellelhető. Pedig remek turistaprogram lenne, és mellesleg nem csak pár km-t lehetne vele megtenni.

Útközben megálltunk még egyszer-kétszer, de végül megérkeztünk Kolozsvár elé. Férjemuram már itthon megnézte a térképen, hogy bizony már van Kolozsvár körül is elkerülő út, és úgy gondolta, azon fogunk bemenni, mert onnan lesz a legkönnyebb megközelíteni a várost és a szállást. És bár volt roaming csomagunk, de valamiért nem sikerült még beindítanom, így viszont a Waze nem működött. Miután elhagytuk Tordát és már elég közel voltunk Kolozsvárhoz, feltűnt a hatalmas viadukt, ami már az elkerülő része. Fel is hajtottunk rá annak rendje és módja szerint. Két irányt jelölt a tábla. Az egyik egy kolozsvári lakónegyed neve volt, a másik pedig a repülőtér. Mi úgy gondoltuk a lakónegyed felé visz majd a jó út, ezért le is tértünk amikor jelezték, hogy itt lehet elhagyni ebbe az irányba az elkerülőt. Körforgalom, majd jött két tábla - az egyik a lakónegyed felé mutatott, de elég fura irányban, a másik meg azt mutatta Kolozsvár. Így a végén ez utóbbit választottuk. És igen, olyan részen jutottunk be a városba, hogy hirtelen fogalmunk sem volt merre járunk. Egyrészt egy olyan teljesen új lakóparkon vitt át az út, ami talán ha 2-3 éve épül. Régen ott kertészet, zöldségtermelés folyt, nem voltak utak, utcák. Aztán beljebb értünk, de ott is annyi új ház, új épület, irodák, üzletközpontok tűntek fel, hogy még csak arra sem jöttünk rá, melyik részén vagyunk a városnak. A végén szégyenszemre meg kellett állnunk, és megkérdezni, hogy egyáltalán hol vagyunk és merre kell tovább menni. Utastársainknál volt GPS, ezért itt már őket küldtük előre, hogy akkor talán könnyebben megtaláljuk a panziót is.

És lőn! Végre megérkeztünk! 

Megkaptuk a szobákat is, és bár volt némi gond ezzel, de a végén sikerült ezt is megoldani és mindenki beköltözött a szobájába, amik szerintem egészen kellemesek voltak. Színben harmonizáló falak és ágynemű, tisztaság. A panzió linkjén lehet több fotót is látni. 

Kedves tulajdonosok, különösen a hölgy volt nagyon figyelmes, mosolygós. Egyetlen egy apró gond, hogy a tulajdonosok nem beszélnek magyarul. De a személyzetben vannak, akik igen, így minden kommunikáció is megoldható.

Estére a társaság egy része elment a városba, mi ott maradtunk és a panzió teraszán fogyasztottuk el az útra készített ennivalót, valamint iszogattuk az egészen addig sikeresen hidegen tartott sört. Így igen vidám hangulatban feküdtünk le végül.

Másnap reggel a panzióban reggeliztünk, hiszen reggelivel lett foglalva a szállás. Azt kell mondjam, hogy a reggeli teljesen tökéletes volt. Volt többféle sonka, sajt, lekvár, vaj, zöldségek, főtt tojás, finom friss kenyér, és egyik reggel megjelent egy nagyon finom kalács is. Ráadásul a panzió tulajdonos minden nap megkérdezte másnap mikor és mit szeretnénk enni. Szegény feje próbált ajánlgatni nekünk rántottát, virslit, kolbászt, de a társaságnak megfelelt ez az ún. kontinentális reggeli is, így maradtunk ezzel. Mindig volt tea, és aki kért, kávét is kapott.

Majd egy reggel meglepetésként kaptunk egy kis üveg cujkát is, aminek igazán nagy sikere volt.

A program erre a napra Torockó volt. Torockó valóban egy kis ékkő, különleges házaival.

És most felvállalom sokak ellenvetését, de én már annyiszor jártam ott, hogy igazából nem hoz lázba. Most is csak azért mentünk, hogy akik velünk jöttek, azok is láthassák. Mivel már több olyan hely is van Erdélyben, ahol számos alkalommal megfordultam, így szokásommá vált, hogy elténferegjek a fő látványosságtól. Most is így történt, és bizony nem bántam meg. A főút mögötti kis utcákban igazi csodák vannak. 

Az egyik ház előtt találtunk egy apró lejárót, ami egy forráshoz vezetett. Épp akkor jött ki egy idős bácsi a házból, és elmondta nekünk, hogy az egész helység tele van forrásvízzel. Ennek a vizét pl. pár méterrel odébb egy kismedencébe terelték. Arra nem sikerült rájönnünk mi a célja a medencének, mert fürdésre nem igazán volt alkalmas.

Visszasétálva a központ felé megérkeztünk a fő kúthoz, ami itató, és ahol régen mostak az asszonyok. Bevallom ezt is oly sokszor láttam, hogy nekem nagyobb élményt nyújtott a téren vásárolható kürtöskalács, ami nagyon-nagyon finom volt.

A térről ennyi látszik a Székelykőből.

Ez az a hegy, amire én valamiért sosem vágytam. Pedig biztosan pazar fentről a kilátás, de nekem annyira kopár és annyira morzsalékos, hogy soha fel sem merült bennem, hogy felmásszak. Gondolom ez a hegyet nem nagyon zavarja, különösen mert azért turisták százai vágnak neki sajnálatosan olykor balesetekkel végződő túráiknak. 

A kötelező shoppingolás után tovább indultunk a Kőközi szoroson át Gyulafehérvárra. A szoros nem túl hosszú, de azért szép. 

Innen csak ez a hirtelen fotóm van, mert alig pár percre álltunk csak meg.

Akik a fotón vannak, remélem nem orrolnak meg, hogy felkerültek a világhálóra.

A következő úti célunk Gyulafehérvár volt. Egyszer jártam ott úgy, hogy direkt oda mentünk. Akkor megnéztük az ortodox templomot, és nagyon szenvedtünk a folyamatosan nyomuló koldusoktól. Ezért bevallom egyáltalán nem voltak szép emlékeim a városról.

Most végre már működött a Waze, miután sikerült a netet beélesíteni a telefonomon, ám Csilla, aki navigál rajta jól megtréfált minket. Elképesztően sok körforgalom van a városban, és gyanítjuk, hogy Csilla esetleg teljesen becsavarodott a sok körforgalomtól, mert volt ahol elküldött minket balra, és közben ott nem lehetett behajtani. De azért közös erővel megtaláltuk végül a várat és így a város látnivalóit. 

Óriási változást láthattam. Egyrészt a templomok előtti rész feltárásra és kiépítésre került. Nagyon szép és látványos az egész.

Nekem sürgős mehetnékem volt már a mellékes helyiségbe, és azt kell mondjam, életemben egyszer volt ehhez hasonló élményem - arról még nem meséltem, de majd fogok - ugyanis a nyilvános WC elképesztően tiszta, rendezett és még illatos is volt. Nem, nem büdös volt, hanem kifejezetten tiszta, kellemes illat. WC papír, kéztörlő papír mindenhol. És bizony, egy fiatal kislány volt a WC-s néni. Na de azért nem emiatt mentünk oda, így hát elindultunk elsőre a katolikus templom felé. Fogalmam nincs hogy miért, de amikor először ott jártam azt még csak nem is láttam. Pedig igazán csak pár méter választja el egymástól a két templomot.

Szépséges, régi épület, égbeszökő gótikus ablakokkal. Belül különösen megragadó volt, hogy nincs tele aranyozott oltárral, és egyéb díszítésekkel, hanem nemesen egyszerű, építészeti okokból elvarázsoló gótikus oszlopfők adnak méltóságot és magasztos érzést az embernek. 

A templomban látható Hunyadi János, Hunyadi László és ifj. Hunyadi János szarkofágja. 

Nagyon sok híres történelmi személy lelt örök nyugalomra a templomban. Érdekes volt a neveket olvasgatni. Bocskai, Martinuzzi Frater György, Hunyadi László és még sokan.

A katolikus templom előtti bejáratnál még készült rólam egy sztárfotó. Csak nektek, csak most megmutatom.

Innen átsétáltunk az ortodox templomba. Érdekes módon ott most is beleütköztünk több koldusba is. Most sem esett jól. 

Az ortodox templomok belseje egészen más, mint a katolikus templomé. Ezt a templomot egy kerengő is körülveszi, és a templom előtt a kerengő által védve szép kert van.

Bocs, ez nem saját, és ezért a két rendőr arcát kitöröltem.

Már szállingóztunk kifelé a templomból, amikor csepegni kezdett az eső, és jó nagyokat dörgött. Ezért szaporán megindultam a kocsik felé. Sajnos még így is elkéstünk, amíg megvártunk mindenkit, hogy elinduljon, mert mire a kocsikhoz értünk addigra ronggyá áztam. Olyan hirtelen szakadt a nyakunkba az eső, hogy azon a pár méteren is úgy elkapott az eső, hogy csurgott belőlem a víz.

Óriási szerencse, hogy valamiért szinte komplett váltóruhát csomagoltam magamnak az napra. Így a kocsiban szépen átöltöztem, és igen nagy örömmel töltött el, hogy száraz ruhákban lehetek. 

Viszont az indulás előtt szépen megfodrászolt és kezelhetővé varázsolt hajam az esőtől felvette a szokásos formáját, ami azért nem töltött el olyan nagy örömmel.

Miután átöltöztem el is indultunk hazafelé. Némi dugóval tarkítva, de a végén egész jól sikerült ismét megérkeznünk a panzióhoz.

Mi ekkor is otthon maradtunk, mert még bőven maradt az útra csomagolt ennivalóból és sörnek sem voltunk híján. Isteni vacsorát rittyentettünk, és sok finom sört is magunkba töltöttünk, így a hangulat megint csak remek volt.

És bár rövid időre, alig csak pár napra mentünk, de ezzel még nem ért véget az utazás. Így a történet hamarosan folytatódik.

Változások az ember életében holmi sajtok miatt

Pár évvel ezelőtt sokan féltettek, vagy épp csodálkoztak, amikor belevágtam, belevágtunk egy új vállalkozásba, mondván egyáltalán hogy merjük elkezdeni ötven éves fejjel.

Annak, aki nem tudná, ez az alkuszi létünk megteremtése volt.

A párom akkor már több, mint tíz éve dolgozott a szakmában, és már évek óta én is vele együtt, ezért úgy gondoltuk, hogy lépjünk feljebb egy kategóriával elérve a szakma üzletkötői oldalán a csúcsot.

És igen, 2008 január 1.-én elindult a biztosítási alkusz cégünk.

Azért mielőtt most bárki úgy gondolná, hogy na, akkor ezeket is felveti már a pénz, elárulom, hogy mi továbbra is kicsi családi cég maradtunk, és azóta is úgy próbálunk megélni a piacon, hogy minden esetben az ügyfél érdekeit tartjuk szem előtt, és minden esetben a legtisztességesebb módon ajánlunk neki biztosítási lehetőségeket.

Ráadásul a piacon dolgozó kollégákkal szemben is maximálisan korrektek vagyunk, mert az eltelt most már több, mint nyolc év alatt szerintem talán ha összesen egy tucat szerződést vettünk át másoktól kezelésre, azt is általában az ügyfél kifejezett kérésére.

Na, de ez a blog nem erről akar szólni, a lényeg itt most azon volt, hogy igen, ötven éves fejjel bele mertünk vágni, és igen, megcsináltuk, működik, és azóta is ebben dolgozunk.

Tény viszont, hogy azért itt csak a működési feltételek változtak, maga a szakma nem, így olyan nagy változást a munka szakmai részében ilyen értelemben nem hozott. Magyarul nem orvosok, vagy ügyvédek akartunk lenni hirtelen az addigi biztosítási szakmából kiválva, hanem maradtunk a saját szakmánkban.

A mai nappal azonban új elhatározásra jutottam. Hazudnék, ha azt mondanám korábban már nem merült fel bennem, de ma megtettem ebbe az irányba az első lépést is.

Nem, ne aggódjon senki, a biztosítás marad, abból élünk, és az ügyfeleinket sem akarjuk cserben hagyni, ha már eddig bíztak bennünk.

A vicces az, hogy különösebben nem is vagyok érintett abban, ami felé ma elindultam. De rögtön mondom azt is, hogy egyelőre messze nem arról van szó, hogy ez egy új vállalkozás lesz. Saját magunk örömére akarom csak megcsinálni, de ki tudja, lehet lesz ebből még több is. 

Ezeket vettem hozzá. Vajon ki tudja mire jók ezek?

Korábban már írtam, hogy imádjuk a telemia sajtot. Sajnos azonban mivel Erdélyben készítik, így igen ritkán van szerencsénk hozzá jutni.

Ám pár napja olvastam a receptjét. Rögtön felvillanyozott, hogy nem tűnik túl bonyolultnak, mi lenne ha megpróbálnám és csinálnék. De bizony a sajtokhoz kell oltó anyag is. Na ezen el is akadtam, hogy fogalmam nincs olyat honnan lehet szerezni, és biztos nem olyan könnyű forrást találni, és akkor felejtsük is el az egészet.

Aztán ma reggel rájöttem, hogy gugli a barátom, és megkérdeztem tőle, hogy hol juthatnék oltó anyaghoz. És kiderült, hogy árulnak ilyet, számomra is elérhető.

Így hát elkezdtem ismét megnézni a receptet, megnéztem több videót is, hogy készül, és próbáltam további ismereteket is beszerezni, míg döntésre jutottam. 

Én ezt MEGCSINÁLOM!!!

És elmentem megvenni, ami kell hozzá, oltó anyagot, étel hőmérőt és sajtkendőt. A bolt szenzációs egyébként, rengeteg minden kapható benne, és még olyan régi tejes kanna is, amivel anno mi is jártunk vásárolni gyerekkoromban. Bizony kedves fiatalok, mi még kimérve vettük a tejet, nem üvegben, nem műanyag tasakban, palackban vagy éppen dobozban. Nagy tejes kannából mérték ki és öntötték át a mi kis kannánkba. A miénk olyan kék volt, mint amit a képen is láthattok.

Szóval most az lesz, hogy holnap elmegyek a helyi termelői tejeshez, veszek 5 l tejet, és neki fogok a telemia készítésnek. Szorítsatok nagyon, hogy sikerüljön!

Aztán, ha ez menni fog, ki tudja, lehet megpróbálkozom másfélékkel is. És a végén lesz belőle egy sajt manufaktúra. De ez most még csak rózsaszín köd a fejemben. 

Érdekességképpen azért elmondom, hogy egész gyermekkoromat tej mentesen éltem le. Nem, nem voltam rá allergiás, egyszerűen nem bírtam meginni sem a tejet, sem a belőle készült kakaót, tejeskávét és egyebet sem. Nem szerettem a sajtokat sem. Egyáltalán nem ettem meg semmifélét.

Mesélek erről két történetet.

Már kislányként is nagyon szerettem olvasni. Az akkori olvasmányaim igen nagy részében előfordult, hogy a főszereplő gazdag gyermeknél vendégeskedés volt, és ott a gyerekek tejszínhabos kakaót kaptak uzsonnára. És bármennyire is meglepő, de függetlenül attól, hogy utáltam a kakaót, ez valahogy mégis egy elérhetetlen mese elem volt az én fejemben, amire mégis vágytam.

Aztán megkaptam. Megint őskori történelem jön, a kisdobossá avatásom után nekünk, újonnan avatott gyerekeknek az iskola zsúrt rendezett, és ott tejszínhabos kakaót kaptunk kaláccsal. Pont ahogy a könyvekben is meg volt írva. Rettentő boldog voltam, hogy mégis valóra válhatott egy gyermekkori álom.

Hát ne tudjátok meg micsoda erőfeszítés volt nekem, hogy lehajtsam azt a csészényi kakaót, mert szerencsére nem egy nagy bögrében kaptuk. Sajnos továbbra sem ízlett egyáltalán, és óriási csalódás volt az egész.

Tejet azóta is csak igen ritka alkalmakkor ittam. Pl. terhesség alatt volt, hogy megkívántam. De fél csésze lecsúszott és nem több. 

És akkor a sajt. Az ókorban, tehát az én gyerekkoromban a sajt, már amit kapni lehetett igen olcsó volt. Emlékszem, hogy nagyon szegények voltunk és ezért apukám éveken át 20-30 dkg sajtot kapott uzsonnára minden nap, mikor dolgozni ment. Max. annyit változott, hogy füstölt sajt volt, vagy csak sima. Gondolom a jó öreg trappista, és Pannónia sajtok váltakoztak. Gyanítom ma már csak a jobb módúak engedhetik ezt meg maguknak, de akkor ez jóval kevesebbe került, mint bármelyik felvágott.

Na de én egyetlen falat sajtot sem voltam hajlandó megenni. Aztán egy alkalommal épp egy barátnőmnél voltam, akik elég sokat éltek külföldön, ezért előttük akkor már ismert dolog volt a melegszendvics. Nem, nem az a fajta, amit aztán éveken át árultak minden sarki büfében és iskolai büfékben, nagy kifli, rajta valami kence, aztán reszelt sajt és megsütve az egész. Nem, ők azt a fajtát csinálták, amikor szendvics kenyérbe belekerült a sonka, a vaj, a saláta és egy-egy szelet sajt is, majd betették a szendvics sütőbe és megolvasztották benne a sajtot, miközben kicsit a kenyér is megpirult. 

Szóval én a barátnőmnél voltam, amikor is vendégek érkeztek hozzájuk és anyukája ezzel kínálta őket, valamint csinált nekünk is ilyet. Tiszta mázli, hogy mi a konyhában ettük meg, mert én képtelen voltam lenyelni azt a nyúlós, olvadt sajtot, ami a szendvicsekben volt. 

Ezért képzeljétek el, hogy én bizony kiszedtem a szendvicseimből a megolvadt sajtot. Szerencsére ennyire nem volt olvadt, mint a képen. Viszont a barátnőm remekül szórakozott a dolgon, amíg én az összeragadt szendvicseket szétszedve próbáltam az utolsó cseppecskét is kikapirgálni, ő viszont boldogan megette az én sajtjaimat is. 

Őt láttam egyébként először parenyica sajtot is enni. Nagyon gusztusos volt, ahogy lefejtette a kis tekercsekről a sajt cérnákat. Isten bizony megkóstoltam ezt is, és a füstölt íze okán még ehetetlenebbnek tűnt, mint mondjuk a sima trappista.

Mit tagadjam hát, utáltam a sajtokat. 

Nem tudom mikor állt be némi változás. Talán pont a telemia hozta ezt el az életemben. A lényeg, hogy én bizony ma sem vagyok sajt rajongó, és leginkább azokat a sajtokat szeretem amik szinte ízetlenek. Ilyen pl. a mozzarella. Ezt szeretem száraz és nedves formában is. 

És ami viszont meglepő lesz, hogy szeretem az ezekkel szemben kifejezetten karakteres ízvilággal rendelkező füstölt sajtokat. Bár nem mindegyiket, de pl. mozzarellából is szeretem a füstöltet is. De mára nagy kedvencem lett a parenyica is. És szeretem a szlovák füstölt sajtokból azokat, amik ilyen kis vékony szálak, olyan kis kötelekké fonva. 

Ez így simán jöhetne a konyhámba. 

Egy időben még az is megtörtént, hogy direkt ilyen finomságokat venni mentünk ki Szlovákiába. Sajtért és sörért. De mára már igen drága, luxus áru lett belőle, legalább is számunkra mindenképpen. Ezeknek a kis cipőpertliknek az ára 3-4 ezer forint között van kilónként. Így igen ritkán veszek belőle.

Amúgy erdélyi kirándulásaim közben is voltak kalandjaim tejjel. Még a retyezáti kirándulásunk során, mikor már jöttünk le a hegyről, elmentünk egy esztena mellett. Illetve nem mentünk el mellette, mert Sanyi barátunk úgy döntött, ott fogunk reggelizni. Így bementünk és kértünk tejet. 

Lavórban kaptuk a frissen fejt juh tejet. Az, hogy volt némi szemét is benne, lehullott széna-szalma, tudom is én mi, még elment. De a tejen vastagon állt a zsír. Amennyire emlékszem, én pár kortynál többet képtelen voltam leerőltetni. 

Az igazi finom telemiát, ahogy arról már írtam Rasinari-ban készítik és persze juh tejből. Onnan viszik aztán szerte az országban. Elvileg a rasinari juhászokat a kalapjukról lehet megismerni.

Mivel a neten találtam ezt a fényképet, remélem senki személyiségi jogait nem sértem meg.

Egyébként már szárazabb és sokféle füstölésű sajtot lehet kapni pl. a Prahova völgyében, ha a Bucegi havasok felé vesszük az irányt. Ott az ilyen sajtokat, mint a képen is látjátok, az út mellett árulják a juhászok. Volt belőle nem is egy olyan, amit még én, rendkívül válogatós lévén is nagyon örömmel fogyasztottam.

Szóval holnap megteszem első lépéseimet a sajt gyártás területén. Kezdetnek egy lágy, nem érett sajtot szeretnék megcsinálni, és ha sikerül akkor rendszeresen elkészíteni. Aztán majd meglátjuk. Mesélek majd, fotózok is, ti meg addig is szurkoljatok!

A lányomtól pedig külön elnézését kérek, nem akartam a sajt iránti rajongását felkorbácsolni. :)