A csúcson

A fotó nem túl jó, és talán nem is látszom rajta igazán, de nekem örökre meghatározó élményt jelent. 

Lehet írtam már róla, de mivel mostanában épp régi diafotókat scannelek be, és azok között ráleltem erre, ezért felidéződött bennem minden emlék.

Szeretem Ádám Évától kezdeni, most is így lesz, mert igazából szeretném a folyamatot is megmutatni.

Szóval emlékeztek, nem kell sokat mesélnem, hogy gyerek koromban minden mozgástól egy korábbi betegségem miatt. És bár már gyerekként is próbáltam kibújni a tiltás alól, de igazából a felnőtt koromban jutottam el odáig, hogy elég sokat túráztam a férjemmel és barátokkal. 

Sokat jártuk Erdély havasait és a Magas Tátrát is. 

Ám az én túrázásomra mindig két dolog volt jellemző. Az egyik, hogy elég nehezen viseltem a fizikai kihívást. Hiszen semmi fizikai erőnlétem nem volt.

A másik, hogy lefelé pedig mindig féltem. Ez is gyerekkorból jött, hála anyámnak. 

Viszont azzal, hogy túrázni kezdtem és ahogy már korábban is írtam, engem nagyon megérintett a hegyekben járó emberek egymás iránti felelősségérzete, komolyan elkezdtem olvasni is a hegymászásról. Nagyon szerettem ezeket a könyveket, és azóta is minden tiszteletem azoké, akik meghódítják a havas vagy éppen a sziklás csúcsokat.

Sokan nem értik mi ebben a jó? Rendszeresen fel is izzik a vita, amikor valami magyar vonatkozású esemény van - ha jó hír van, akkor max. fanyalognak, ha meg valami tragédia történik, vagy épp csak elmarad a siker, akkor aztán kapnak anyait-apait, hogy milyen felelőtlenek, meg különben sem normálisak, és mit sírnak itt, senki nem küldte őket oda stb., stb.

Nem szoktam soha posztolni ezekhez, mert egyébként sem szokásom, de ettől még véleményem nyilván van. Én elismerem amit csinálnak, és semmi kifogásolni valót nem találok benne. Igen, van akinek ez az élete. És valahol talán még irigylem is őket, hogy meg tudják tenni, hogy azzal foglalkoznak, amit a legjobban szeretnek csinálni a világon. Hogy ott vannak, ahol a legjobban szeretnek lenni. 

És itt jutunk vissza ehhez a képhez. Ahogy mondtam, én nyafogós, sírós túrázó voltam. Sosem voltam az első, max. ha hagytak előre menni. Lefelé pedig végképp nem jártam elől. 

Ezen a túrán, máig sem tudom miért, mi volt az oka, de képes voltam arra, hogy első legyek a sorban. És gond nélkül feljutottam ide a csúcsra.

Illetve sejtem az okát, ugyanis a barátunk felesége nem sokkal előtte szült, és ezért nem volt ereje teljében, így nem tudott elől menni. A férje pedig segítette őt, ezért ő is hátra maradt.

Szóval azt hiszem így kerülhettem én előre, és juthattam fel a férjemmel együtt elsőnek erre a csúcsra, aminek még a nevét sem tudom, és azt sem, hogy milyen magas volt. De azt tudom, hogy a csúcs közelében bizony már nagyon erős szél fújt, egyre hidegebb volt. Nem is tudtunk a széllel szemben haladni, csak oldalazva mentünk, mert annyira fújt, hogy ha direkt szembe mentünk, akkor egyszerűen nem is tudtunk levegőt venni.

És mindennek ellenére képes voltam arra, hogy felmenjek a CSÚCS-ra!!!

Olyan adrenalin fröccsöt kaptam tőle, mint szerintem se előtte, se utána soha az életben.

Én aki korábban mindig csak lassan, minden lépést megfontolva battyogtam lefele, rettentően vigyázva, nehogy megcsússzak és leessek, nos, igen, én robogtam lefelé. Annyira, hogy rám szóltak, hogy talán várjam meg a többieket. Onnantól fogva pedig ugrabugráltam lefelé, aztán mindenhol megálltam, felmásztam, lemásztam, visszamentem, hogy bevárjam a többieket. Állítom, hogy én akkor lefelé 2x akkora utat tettem meg, mint a többiek. És még visszaérve a turistaházba sem éreztem fáradtságot. 

Életem egyik legnagyobb élménye maradt. És akkor és ott megértettem mi az ami felviszi a hegymászókat a csúcsra, minden nehézség ellenére. Vagy éppen elviszi őket az Északi sarkra, vagy a sivatag közepébe. Az élmény, hogy képes volt rá, hogy minden nehézség ellenére is el tudta érni azt amit kitűzött maga elé. És az az adrenalin löket amit ilyenkor kap az ember, súlyosan függővé tud tenni. Bár nekem nem volt alkalmam többször ilyesmire, de nekik biztos, hogy ez minden alkalommal megvan.

Az már csak hab a tortán, hogy olyan környezetben, ami amúgy is igéző. 

Én ha eljutok a hegyekbe, úgy érzem, mintha kiszabadulna a lelkem, és minden kötöttségtől, gondtól, bajtól megszabadulnék.

Itt vagyok újra és megint egy szösszenet érkezik Erdélyből

Tudom, nagyon régen nem írtam. Nem magyarázkodok, így alakult. Nincs mindig sem időm, sem érkezésem arra, hogy írjak. De most itt vagyok, és mesélek egy kicsit.

Az úgy volt, hogy a férjem kitalálta menjünk ki a kolozsvári barátja hegyi házikójába pár napra. Aztán azt is kitalálta, hogy hívjuk magunkkal az unokatestvéremet is, hiszen nyáron vele remekül éreztük magunkat. Igen ám, de már közeledett a nyár vége, és Húgi tanár. No és nem is szeptember 1.-n kezd egy tanár. Közben a lányunk is haza látogatott pár napra Londonból, így egyetlen hétvége fért bele abba, hogy esetleg menjünk, és ez az elmúlt hétvége volt. Gyors ellenőrzés, hogy Húginak jó-e az időpont. Megoldotta, jó volt. Akkor telefon a barátainknak, hogy mennénk, fogadnak-e? Persze, várnak szeretettel. 

Majd mire a lányunk haza ért nekem már elég komoly fogfájásom volt. Hősként, elmentem fogorvoshoz, akit már sokan ajánlottak a neten, és ráadásul a körzeti orvosunk. Ám ő éppen szabin volt. Nem akartam a másik körzetihez menni, mert bár már két fogamat is húzta, és soha semmi gondom nem volt vele, de mi tagadás, őt nem dicsérik egyöntetűen. Ráadásul abban is reménykedtem, hátha menthető, ami menthető. Így a pár napot, amíg kicsi lányunk itthon volt fájdalom csillapítókkal éltem végig. Majd eljött a hétfő, doktornő már rendel, délután. Ahogy lehetett, telefonáltam, hogy időpontot kérjek. Szabi után elég nehéz volt kikönyörögnöm hogy mehessek, de a végén sikerült. Mire oda értem már elég komoly fájdalmaim voltak. Végre bejutottam, és mondta hogy sajnos ezt húzni kell, de nem biztos, hogy sikerülni fog, mert az egész fogsorom be van gyulladva, és lehet az érzéstelenítés teljesen hatástalan lesz. Nem dobott fel a hír. Megkaptam a szurikat, tényleg fantasztikus keze van a hölgynek, mert semmit nem érzékeltem belőle. Mikor végre ismét behívtak, egyértelmű volt, hogy nem elég az érzéstelenítő. Így kaptam még egyet. Nem húzom hosszan, de az sem volt elég. Így recepttel a kezemben távoztam a rendelőből. Antibiosz, és egy hét múlva várnak. Ez volt hétfőn, és mi pénteken indultunk volna fel a hegyre, ahonnan volt már, hogy valami iszonyat erős fogfájás miatt kellett lejönnöm. De a doktornő azt mondta, addigra az antibiosznak hatni kell. 

Első körben, miután azért meg lett piszkálva, estére olyan fájdalmaim voltak, hogy ismét csak azt tudtam mondani, amit már annyiszor. Inkább megszülök 10 gyereket, mint egy fogfájás. Az éjszaka maga volt a pokol. És a reggel sem igen hozott enyhülést. Ráadásul addigra már nem csak a fogam fájt, ill. az egész ínyem köröskörül, hanem szédültem, gyenge voltam, alig éltem. Délutánra szinte egészen biztosan lázam is lett. Az arcom közben már napok óta fel volt dagadva, mint egy cipó és majd szét pattant, annyira feszült, égett. A kedd teljesen kicsinált. Férjem közben mindig azt kérdezte, hogy biztosan el tudok-e utazni, nem lenne-e jobb, ha lemondaná az egészet. Én meg sínylődve közöltem, hogy nem, addigra rendbe kell jöjjek. Aztán néha közölte, hogy akkor menjünk el most valahova máshova fogorvoshoz, hogy húzzák ki és ne szenvedjek tovább. Persze nem mentem. 

Szerdára már érezhetően javult a dolog. Annyira, hogy éjfél után nem kellett több fájdalom csillapítót sem bevennem. Fokozatosan éreztem, hogy apad le a cipó a képemről. És igen, csütörtök estére teljesen utazóképes állapotba kerültem. Így péntek reggel ismét Erdély felé vettük az irányt.

Húgi rendkívül toleráns, és nagyon érdekli őt minden. Így szegényt első körben azzal "terheltük", hogy elmentünk a férjem édesanyjának a szülőfalujába. Sajnos már senki nem él ott, akihez közelebbi kapcsolat fűzte, mert édesanyja rég meghalt, és a nagyszülei is. Mi mégis, időről időre visszatérünk ebbe a szilágysági kis faluba, nosztalgiázni. Hiszen a párom gyermekkorában sok nyarat töltött itt, és nekem is nagy élmény végig hallgatni ezeket, pedig már sokszor elmesélte. 

Számomra két történet a legviccesebb, ezeket elmesélem, gondolom nem fog érte megharagudni.

Történt egyszer, hogy a férjem és még két unokatestvére beszabadultak a kender ültetvénybe - nem, nem vadkender, senki ne kombináljon. Azt mondja, hogy a kender ültetvény igen magasra megnő, és ők kisgyerekként remekül bújócskáztak benne egész nap. Az ültetvény tulajdonosa szerint azonban még sem volt ennyire klassz dolog ez, mert estére az egész ültetvényt földig tiporták. Apósom utólag rendezte az anyagi kárt. 

A másik, ami számomra még viccesebb, mert vizuális vagyok, és szinte látom az egészet a szemeim előtt, liba hajtáskor történt.

Egy napon a férjemet küldték ki a mezőre a libákkal. Nem is volt gondja. A libák is elvoltak, ő is jól eljátszott egész nap. Aztán eljött az este, szépen haza terelte a libákat, akik amikor ráfordultak az utcára fogták magukat, neki futottak és huss, felszálltak. Libapásztorként üzemelő gyermekkorú férjem pedig teljes pánikba esett, hogy jaj, jaj, egész nap semmi gond nem volt, és erre estére fogják magukat ezek a mocsok állatok és lelépnek.

Aki élt vidéken, és találkozott libahajtással az már tudja, de a többieknek elmondom, hogy természetesen a libák szépen leszálltak a ház előtt és besétáltak az udvarra. Ám a férjem többé nem vállalta, hogy libákat hajtson.

Pár kép a faluról. Semmi különös. Csak egy kis apró pár száz lakosú falucska Szilágy megyében. Ám örömmel láttuk, hogy egyre több a felújított házikó is.

A falu látogatás után elindultunk tovább, és a következő úti célunk Kisbánya volt. Bár igazából Járabánya néven található meg a térképen. És itt sem maga a falu, hanem a falu fölött lévő üdülőtelep, ahol a barátaink háza is található.

Sokáig remek úton tudtunk haladni, aztán mikor már ráfordultunk a mellékútra ami felvisz a hegyre, ismét belefutottunk az út felújításba. Jó dolog ez, hogy szinte mindenfelé javítják az utakat, csak akkor nehéz, ha az embernek várni kell, araszolni kell, és a sok-sok kimart kátyút kerülgetni. Ráadásul mindezt este a lemenő nappal szemben, amikor folyamatosan váltakozik a napos és árnyas szakasz. Párom rendkívüli módon "élvezte", hogy nem lát semmit, de azért a végén felértünk. Ide. 

Ugye, nem meglepő, hogy imádjuk a helyet. Az már csak hab a tortán, hogy 5 csillagos ellátásban van részünk, hiszen olyan finomságokat kapunk itt mindig, amikre előtte hónapokon át csak vágyakozunk. A barátunk nagyon kényes arra, hogy csak jó minőségű, vegyszer és mindenféle adalék mentes élelmiszert tegyen az asztalra, és ki nem szereti ezt?

Érkezésünk után hamarosan lett is tejjel-mézzel folyó Kánaán, és mivel egész nap nem ettünk, bizony csak úgy habzsoltuk az imádott telemea sajtot, a finom sonkát, szalonnát, hagymát, és jól fogott az út közben, Egerben vásárolt finom borocska is. 

A finom ételek, italok, a remek társaság, barátunk családja és két kedves kollégája, akik nem mellesleg hegyi mentők és mi adtuk a "bandát". Aztán ahogy hűlt az idő visszavonultunk a teraszon elköltött vacsi után a házba. Még terítékre került barátunk édesanyjának remek töltött káposztája is, ami annyira ellenállhatatlan, hogy bizony abból is ennem kellett. Közben folyt egymás ugratása, és a poénkodás, ahogy az ilyenkor szokás. Nálunk fokozza az élvezetet, hogy ez több nyelven folyik. Alap lenne ugye a magyar, illetve a román nyelv. De van aki csak ezt, van aki csak azt beszéli, illetve csak részben érti a másikat. Így angolt is szoktunk keverni a beszélgetésbe, ha éppen sem románul, sem magyarul nem tudjuk elmondani, amit akarunk. Ami ebből megszületik, az teljes kakofónia, de nagyon szórakoztat mindenkit.

Lefekvés előtt még visszamentünk a teraszra csillagnézőbe. Kristálytiszta égboltról ragyogtak ránk ezrével a csillagok. És, és .... a Tejút látványa, amit a fénnyel szennyezett településekről sosem látni, most is teljesen elvarázsolt. 

Altatni senkit nem kellett. Bár akadtak problémák. Mert az én fogam ugyan nem fájt, ellenben a férjemnek sikerült rosszul mozdulni, és totál beállt a dereka. Kell ennél több hegyvidéken, amikor másnapra kirándulást tervez az ember? Na, neki nem volt könnyű éjszakája.

A kirándulásról pedig majd legközelebb mesélek. Érdemes lesz azt is elolvasni.

Egy nehéz mászás története avagy minek ennyi cucc egy hátizsákba

Eddig még nem említettem, de nagyon sokszor előfordult velünk anno, hogy elindultunk valahova, és a végén ilyen-olyan okból teljesen máshol kötöttünk ki. A mai történet is így esett meg velünk.

Fogarasi havasok - vad, mégis gyönyörű világ. 

Bár már bejártam Erdély havasainak egy részét, de ide azért félve készültem. Augusztus volt. Azt találtuk ki, hogy repülővel elmegyünk Bukarestbe, legalább a rokonságot is meglátogatjuk, és onnan megyünk tovább vonattal a Fogarasba.

Ekkorra már elég jól felszereltük magunkat túrára való dolgokkal, de ahogy korábban már mondtam, a súly akkor még mifelénk nem számított fontosnak a gyártók szemében.

Sátrat sikerült az NSZK-ban vennem. Direkt figyeltem a súlyára, még 3 kg sem volt. Volt hálózsákunk, de csak az a sima, lap alakú. Vettünk gumimatracot is, egyrészt, hogy ne kelljen többet a kemény földön feküdni, másrészt, így némileg melegebb is a hátunknak az éjszaka. Polifoam derékalj még itthon nem létezett. Voltak főzőedényeink, volt ugye a kis gázpalack. Szóval volt mit becsomagolni. Természetesen vittünk ennivalót is, mi mást, konzervet?! 

Mindkettőnk hátizsákja rendesen fel lett töltve, bizony Nicut szinte hátrahúzta, amikor próbaként felvette. 

A repülőtéren aztán megmérték őket, szerintem akkor még nem igen volt súlykorlátozás, vagy nem tudom hogy volt, de a MALÉV simán elfogadta mindkét zsákot. A súlyukat viszont sosem fogom elfelejteni, Nicu hátizsákja 32 kg-s volt, az enyém "csak" 18 kg.

Bár a kilókon meglepődtünk, de igazán ekkor még nem éreztük át, hogy ez mit jelent. Hiszen a reptérre kivitte a busz, és olyan sokat nem kellett cipelnünk. Még Bukarestben sem volt hatalmas probléma. Más kérdés, hogy a kedves rokon ott még csomagolt egy csomó kaját nekünk, nehogy éhen haljunk. A legkisebb rést is kihasználta a hátizsákban, és csak tömte bele az ennivalót.

Ám ekkor már augusztus vége volt, de legalább is második fele volt. Nicu ismervén a hegyeket, kicsit félt, hogy éjszaka elég lesz-e oda a sátrunk, és a vékonyka kis hálózsákok. Így esett, hogy felhívta a meteorológiai szolgálatot, hogy milyen időt jósolnak a Fogarasba. És igen, közölték, hogy éjszaka már mindig fagy fent a hegyen.

Ez sajnos eldöntötte, hogy nem megyünk oda, mert ahhoz nincs megfelelő felszereltségünk. Szomorúan vettem tudomásul, de el kellet fogadnom.

Évekkel később, autóval azonban mégis jártunk a Fogarasban. Csak épp hogy felmentünk a világhírű Transzfogaras szerpentinen a Bilea tónál lévő házhoz, és vissza.

Nézzétek meg, talán nem véletlenül olyan híres ez az út.

Elég félelmetes volt felmenni rajta, de cserében csodálatos tájakat látott közben az ember. A tónál fent hideg volt, az ottani alagút már be is volt fagyva, ezért átmenni nem is lehetett rajta. Lesétáltunk akkor a tóhoz, de bizony elég ködös volt az idő, így alig találtuk meg. Pedig csodaszép ám az is.

Na de akkor kellett valami más úticél, és meg is találtuk. Királykő vagy Piatra Craiului nem messze Brassótól.

Ez sem rossz, igaz? Vonattal mentünk Brassóig, és onnan egy másik vonattal Zarnesti-ig. A vasúttól pedig gyalog indultunk el a hegy felé. Ez egy bő 12 km-s séta. Tűző napon, 32 és 18 kg-s hátizsákkal a hátunkon. 

Mire a hegy lábához értünk nem voltunk se élők, se holtak. Arról szó sem lehetett, hogy még az nap felmásszunk a hegyre. 

Kellemes kis legelők vannak a hegy lábánál, így az egyiken, aminek a közelében még patakot, forrást is találtunk, szépen felvertük a sátrunkat. Végre lekerültek a nagyon nehéz zsákok a hátunkról. Már ez paradicsomi érzés volt. 

Csodás időnk volt, bőven ráértünk, így a sátorverés után szépen tüzet raktunk és egyértelmű volt, hogy csak valami konzerv kaját ehetünk, hogy fogyjon a súly a zsákokból. 

Tényleg szuper volt minden.

A Királykő valami gyönyörű szép hegység. Az északi oldalán égbeszökő sziklafalak, míg a déli oldalon a gerincről szép lankás, erdős táj várja a turistát. Mi az északi oldalon sátoroztunk.

Másnap reggel mikor felébredtünk, egy birkanyáj kellős közepén találtuk magunkat. Körben legelésztek a juhok, egy kutya ült szemben a sátorral, és mi kuksoltunk bent a sátor védelmében, mert a kutya miatt nem igen mertünk kimenni. És bár messze nem volt olyan vészes a helyzet, mint anno a Radnai havasokban, de inkább mégis megvártuk, míg lassan, de elvonul a nyáj, és a még lassabban a kutyák is. A juhász, aki szintén ott volt, még véletlenül sem szólt a kutyájának, hogy tágítson mellőlünk. 

Reggeli után sátrat bontottunk, és neki fogtunk a csomagolás művészetének. Megosztani a súlyokat, jól elrendezni a zsákokban, hogy ne húzzanak félre, és még arra is figyelni, hogy a hátunkat ne érje semmi kiszögellés, amitől zavaró lenne a hátizsák cipelése. 

Annyi cuccot amennyi nálunk volt, csak úgy tudtunk elcsomagolni, hogy előtte mindent kiborítottunk a zsákokból. A sátrat úgy kellett összehajtogatni, hogy a lehető legkisebb legyen, és bőven elférjen a saját zsákjában. A két gumimatracból az utolsó korty levegőt is ki kellett préselni, hogy minél kisebbre tudjuk összehajtogatni. 

Egy zsibvásár a mi sátorbontásunkhoz képest békés, rendezett, nyugodt hely.

Végül azonban minden a helyére került és mi megindulhattunk a beszálláshoz, fel a sziklák között az Curmatura nevű turistaház felé. 

Még nem meséltem nektek arról, hogy Romániában kiadtak egy nagyon sok kötetből álló könyvsorozatot, amely a Románia területén található összes hegységbe elkalauzol. Térképek, részletes túraleírások találhatóak bennük. Jó pár kötet megjelent belőle magyarul is, de szerintem mind nem lett lefordítva. Nekünk megvan a teljes kollekció, és mindig ezekkel jártunk túrázni. Természetesen most is nálunk volt a hegység könyvecskéje, térképe és túra leírása. 

A könyvecske szerint egy 12 km-s túra várt ránk, 1200 m szintkülönbséggel. Szerintük, és a kihelyezett útjelzések szerint is kb. 3-4 óra.

Mi tagadás, a kutyák és a csomagolás miatt elég későn indultunk. De azt hittük, sebaj, kora délutánra fent vagyunk a turista háznál. 

El is indultunk, még a legelők szélén vezetett az út, lassan kanyarodott felfelé a hegyre. Aztán egyszer csak ott volt előttünk egy kőomlásra hasonlító meredek szoros, és a tábla arrafelé mutatott.

Sikerült életünk legkeményebb útját megtalálni életünk legnehezebb hátizsákjaihoz. Íme:

Nem kell sokáig magyarázzam, hogy természetesen nem értünk fel 3-4 óra alatt. Csak másztunk, másztunk és másztunk. Egy-egy szakasz megtétele után megálltunk pihenni. Hátizsákkal, ilyen meredek helyen csak úgy tudsz megpihenni, ha visszafordulsz, és völgynek lefelé nézel. Így ezt tettük mi is, és csak ámultunk az elénk táruló tájon, ami egyre szebb lett. És közben mindig megállapítottuk, hogy visszafelé nem vezet út, mert itt lemenni ilyen zsákokkal nem tudunk. 

Ahogy haladtunk felfelé, mindig csak egy-egy kisebb szakasz volt belátható az égbe meredő sziklák miatt, és ezért mindig azt gondoltuk, hogy na ott vége, ott felértünk. 

Nem tudom megmondani, hány alkalommal derült ki, hogy nem így van. Így hát mi késő délutánra értünk csak fel oda, ahonnan már nem volt tovább felfelé. Ám a panoráma:

Bár roppantul megszenvedtük amíg felértünk, de ez volt az az út, ahol kínunkban csak röhögtünk magunkon és a brutális zsákjainkon. Amikor viszont ezt megláttuk, akkor csak azt tudtuk mondani, hogy bizony megérte.

Innen még le kellett sétálni a turista házhoz is, ami már kellemes, erdős tájon történt, de annyira fáradt voltam, hogy Nicu azzal csábított végig, hogy lesz sör. A turistaházat el is értük, ám a világon semmit nem lehetett kapni benne, nem hogy sört. 

Nem volt könnyű sátorhelyet találni körülötte, mert nem nagyon van sík terület, viszont sok sátor volt. De azért a végén megtaláltuk a magunk helyét. Letáboroztunk, vacsorára megint konzervet kellett enni, csak fogyjon a súly. Már elvackoltuk magunkat a sátorban, amikor hallottuk, hogy valaki matat a tábortüzünk helyén. Persze, megnéztük ki az, mi az. És képzeljétek csak, egy mesebeli táltos volt, aki éppen parazsat legelt. Viccet félretéve, tényleg egy ló volt, és a tábortűz maradéka között keresgélt valamit, majd miután ezzel végzett, simán bedugta a fejét a sátorba is. 

Másnap egészen különös zajra ébredtem. Nekem úgy tűnt, mintha druzsbával fát vágnának. Mikor ezt felvetettem a férjemnek, hangos nevetésben tört ki. Majd közölte, hogy hát nem egészen, mert ez egy szamár hangja. A sátorból kinézve láttuk is őt a szemközti domboldalon éppen égnek álló farkával rohanva valahova. Hát ennyit az állattani ismereteimről. 

Reggeli után úgy döntöttünk, hogy nekünk ilyen zsákokkal nagyon nehéz lenne tovább menni a gerincen, ezért inkább leereszkedünk és elmegyünk még a kedvenc helyemre, Poiana Brassóba. Lefelé természetesen a lankás, erdős-legelős tájon át való haladást választottuk, és ennek az útnak a vége egy szoroson át vezetett. Ez a zarnesti szoros. Az út 14 km hosszú volt, és 940 m szintkülönbséggel, de most persze lefelé. 

Szépséges utakon mentünk most is, de már nagyon vártam, hogy beérjünk a szorosba, mert úgy gondoltam, az már a megpróbáltatásaink mielőbbi végét fogja jelenteni. És egyszer csak le is értünk, már legalább a térdünket nem terhelte a meredek út lefelé, hanem csak a patak vágta szorosban kellett tovább sétálgatni. A lábaink már szinte lángoltak a bakancsban. Ezért egy kellemes helyen leraktuk a zsákokat, levettük a bakancsokat és boldogan dugtuk a lábunkat a jéghideg patakvízbe. De épp ez esett akkor nagyon jól. 

És itt pont ugyanúgy jártunk, mint előző napon felfelé. Minden kanyar után azt reméltük, kiérünk a szorosból. De nem, az út csak kanyarodott tovább a sziklafalak között.

Nagyjából a felén lehettünk túl, amikor jobbról becsatlakozott egy patak a szorosban lévőbe, és ebben a háromszögben volt egy kis füves terület a patak mellett, ahol láthatóan táboroztak már mások is. Addig nyafogtam, hogy én már nem tudok továbbmenni, amíg Nicu végül beleegyezett és sátrat állítottunk. Végig morgott egyébként, hogy nem tetszik neki a hely. Szorosan zárt völgy minden irányból, nincs menekülési útvonal. 

Tudjátok, Erdély hegyeiben nagyragadozók is élnek, de mi tagadás kicsit tartottunk attól is, hogy akár rossz szándékú emberek is arra járhatnak az éjszaka leple alatt.

Ezzel együtt a sátrat felvertük, gyors vacsora, majd irány a hálózsák.

Miután a fentieket előadta életem értelme, bizony nem nagyon mertem elaludni. Úgy füleltem, mint egy kis nyuszi, aki minden neszre összerezzen. Pár perc alatt kiderült, hogy Nicu ugyanígy volt vele. Pár perc elteltével ugyan is hirtelen a tábortűz helye irányából mindenféle zajt hallottunk. Ám hiába néztünk ki, már teljes sötétség volt, így nem láttunk semmit.

Nagyjából 1 perc alatt eldöntöttük, hogy még sem jó ez a táborhely, és ki kell jutnunk a szorosból. Úgy bontottunk sátrat, hogy mindent, de mindent még a sátorban elrámoltunk a háti zsákokba. Emlékeztek, korábban kirakodó vásárt rendeztünk, hogy jól sikerüljön a csomagolás. Na itt akkor nem kellett. Mi több, órák sem kellettek az egészhez. Szerintem 10 perc alatt minden a zsákokban volt. Már csak a sátrat kellett lebontani, és lehetőleg minden alkatrészét is elrakni, és nem ott felejteni valahol a sötét éjszakában. De ez is sikerült. Mire képes az ember, ha a szükség ezt kívánja.

A zaj észlelésétől fél órán belül úton voltunk. Az is elég kalandos volt, hogy sötét éjjel két árva zseblámpa fényénél túrázzunk, de szerencsésen kiértünk a szorosból, pedig még bőven volt mit menni. 

Végre kiértünk szabad terepre, megláttunk a hold fényében valami kis épületet az út mentén, és ott a túl oldalon felvertük a sátrat és már aludtunk is. Egy órán belül a sátor bontástól már húztuk a lóbőrt.

Az sosem derült ki, hogy mit hallottunk, pusztán annyit láttunk, hogy a tűz helyéről a konzervdobozt valaki, vagy valami kivette onnan. Simán lehetett egy juhász kutya, de magát az állatot nem láttuk.

Mai fejemmel belegondolok ebbe a túrába, és bevallom gyakran rákeresek a neten a Kiráykő fotókra, mindig elámulok, hogy igen, képes voltam rá. Igaz, tényleg csak egyszer jártam ilyen úton, de óriási élmény volt, minden nehézségével együtt.

Ha máshova nem is, de talán a sorosba eljutok még egyszer életemben. Bár az igazi kaland a sziklák között felmászni a gerincre.

Kalandok a Radnai havasokban

Kétszer jártam a Radnai havasokban. Szerintem erre a környékre nem járnak sokan Magyarországról, pedig csak ajánlani tudom. Épp oly csodás hely, mint a többi hegyvidék Romániában.

Az egyik látogatásunk alkalmával autóval mentünk. Bizony, akkor már volt egy Skoda 100-sunk, és az vitt el minket odáig. 

Azért a hegyre persze nem vitt fel, és mi a Cabana Puzdrele-ben készültünk megszállni, ahova autóval nem lehetett feljutni. Így valahol ott kellett volna hagyni.

Ugye, emlékeztek? Külföldi nem szállhat meg román állampolgárnál. Az utcán egy magyar rendszámú autót még sem lenne jó hagyni. Akkor mitévők legyünk?

Nem tudom milyen alapon választottunk ki egy házat, ahova bementünk és megkérdeztük, ott hagyhatnánk-e a kocsit? Cserében benzin jegyet ígértünk. Úgy ám, mert külföldi csak benzin jegyre vásárolhatott benzint, ha éppen volt üzemanyag a kútnál. A jegyeket szállodákban lehetett megvenni. Úgy emlékszem korlátozva volt a mennyiség, de bőven elég volt nekünk, így simán tudtunk adni a ház lakóinak. Ők örültek neki nagyon, mert a ház ura nagy szükségét látta a benzinnek a druzsbájához. Aki nem tudná, benzines láncfűrész volt a druzsba.

Szóval sikerült gyorsan megegyezni. Autót beparkoltuk az udvar legbelső részébe, és letakartuk, hogy a rendszám még véletlenül se látszódjon ki. Oda adtuk a kialkudott benzin jegyeket, majd a hátunkra kaptuk a zsákjainkat és neki indultunk az útnak fel a turistaházhoz. 

Rögtön az elején egy jó durva emelkedővel indult az út, és ekkor nagyjából déli tizenkét óra volt. Ezerrel sütött a nap. Négykézláb másztunk felfelé, miközben a hátunkon jó nehéz hátizsákok voltak, telerámolva több napra való élelemmel, ruhával, hálózsákkal, gázfőzővel, palackkal. 

Ezekben az időkben ilyen túrázásra megfelelő felszerelést kapni még nem volt könnyű. És a súlyokra aztán végképp nem figyeltek itt keleten. Nyugatról pedig még nem igen telt rá az embernek, hogy beszerezze a könnyű, praktikus dolgokat, meg nem is igen jutott ki a nyugati országokba. A gázfőzőnk is csak a kamionos nagybátyámnak volt köszönhető. Maga a fémvázas hátizsák önmagában is igen nehéz volt.

A lényeg, hogy a megrakott zsákjaink igen csak súlyosak voltak. Nem volt könnyű, de leküzdöttük a meredek emelkedőt és hamar kiértünk egy teljesen varázslatos tájra.

Sokat kellett mennünk, legalább is nekünk igen soknak tűnt. Itt velünk volt Sanyi is, igen az a Sanyi, és a felesége is. Ők nálam nagyságrendekkel gyakorlottabb túrázók voltak, de bizony még ők is elfáradtak alaposan.

Egyszer csak a völgyből feltűnt egy fiatal kölyök. Mint kiderült a hegyekbe felcsapott lovak után ment. Reggel indult le a faluba, és ekkor már úton volt visszafelé. Szerintem ő az oda-vissza utat rövidebb idő alatt tette meg, mint mi csak oda. Néztük is nagy csodálkozva.

És akkor itt mesélnék nektek a havasok méneseiről. Itt találkoztam először úgy lovakkal, hogy egy-egy kisebb ménes volt együtt, és egyetlen ember sem volt a közelükben. Ezeket a lovakat tavasszal felhajtják a hegyre, és ősszel pedig lehajtják, mikor leesik az első hó. 

Ne kérdezzétek, hogy nyáron akkor hogy használják őket, mert nem tudom. Lehet, olykor leterelik őket, vagy legalább egyet-egyet belőlük, akire éppen szükségük van. De mégis, elmondhatjuk, hogy a nyár nagyját fent töltik a csodás havasi legelőkön. 

Kevés annál szebbet láttam életemben, mint a havasi legelőkön élő lovak. Majd kicsattannak az erőtől, a jó léttől. Ragyogóan fénylik a szőrük. Egyszerűen ámulatba estem tőlük.

Igen, nagyon szeretem a lovakat, még ha csak távolról is. Életemben egyszer ültem lovon, óvodás koromban, az állatkertben. Szerettem volna megtanulni lovagolni is, de sajnos nem telt rá. Így ez is kimaradt az életemből. De a lovak szépségétől, erejétől, "társadalmi" életüktől elalélok. És ilyen szépséggel itt találkoztam először. 

Több kisebb ménes is utunkba esett amíg felértünk a turistaházig. 

Végül, ha nem is túl frissen, de megérkeztünk a turistaházig is. Megmutatni sajnos nem tudom, mert nem találtam róla fényképet a világhálón, de annyi kiderült számomra, hogy még a 90-s években leégett. 

Meglepetésünkre a turistaház vezetője pont az a férfi volt, akinek az udvarára beparkoltunk a faluban. 

Egyszerű turistaházra gondoljatok. Voltak benne szobák, sok-sok emeletes ággyal, és szorosan egymás mellé beállítva, hogy csak a végükből lehetett bemászni. Rakodó hely semmi, csak az ágy, illetve max. alatta. 

Viszont remek bora volt a gondnoknak, amit mit tagadás fel is vásároltunk az utolsó palackig. :) És nem, nem kellett belőle egy üveggel sem lecipelnünk a hegyről. Mind elfogyott a három nap alatt, amíg ott voltunk. 

Még az nap este a fiúk kitalálták, hogy elmennek a közeli esztenához sajtért. Az esztena a juhnyájak éjjeli pihenőhelye és ahol a nyár folyamán a juhászok élnek, készítik a sajtot. Nincs könnyű élete ott fent a hegyen senkinek. Egyik nap én is eljutottam az egyikbe, ahol meginvitáltak minket a juhászok a kunyhójukba. Gondoljatok el egy kis kunyhót, ahol a falak nem érnek a földig. Okkal persze. Így a nagy esők átfolynak a ház alatt, és nem tesznek kárt a kunyhóban. Viszont semmit nem is lehet a földön tartani. A priccsek is magas lábakon állnak, ahol alszanak. Nincs semmiféle komfort. Nem könnyű élet.

Romániában a havasok zsúfolásig vannak birkanyájakkal. Erről írtam már korábban. Azon túl, hogy lelegelik az állatok az országot, és hogy rengeteg erdőt is kiirtottak az évek során, hogy legyen még több legelő csak az egyik, bár az egyik legsúlyosabb probléma. A másik a kutyák. 

Említettem már, hogy Erdélyben a havasokban igazi nagyragadozók is élnek. Farkasok és medvék. A birka könnyű préda lenne nekik. Az ember azonban meg akarja védeni a haszonállatait. Ezért tart ilyen kutyákból akár 6-8-t is a nyája körül. Ezek a kutyák igazi rideg tartásban vannak. És most a házi kedvencként kutyákat tartók talán hagyják ki a következő pár sort. 

A kutyáknak meg kell védeni a nyájat a farkas, de a medve ellen is. Ezért nem ölebként tartják őket. Természetesen nem bántják egyik állatot sem. De a kutyáknak teljesen önellátónak kell lenniük. Ez azt jelenti, hogy nem kapnak rendszeresen enni. Vadászniuk kell. A vemhes és szoptatós szuka kap a tejből savót, de más eleséget ő sem. És még egy. Ahogy írtam, nem ölebek. Nem simogatják, nem dajkálják őket. 

És még egy, ha ember kerül a kutya útjába, aki nem a gazdája, a kutya, ha kell ellene is megvédi a nyájat. És a juhász nem fog rászólni, mert csak a dolgát végzi.

Többek között ezért is jártak mindig a férjem és a barátja is vadászkésekkel a hegyen. Ahogy nyáj közelébe értünk, mindig azonnal kikapcsolták a késtartóik záró pántját. 

Szóval első este amikor sajtért mentek a fiúk, bizony az egyik kutya megkapta Sanyi bokáját. De ezzel megúszta. Sajtot sajnos nem kaptak, vissza kellett érte menni két nap múlva, akkor jutottam el oda én is, így haza sétáltak. Igen ám, de volt egy juhászkutya, aki valahogy oda szokott a turistaházhoz. Beleszerelmesedett a gondnokba, és mindig oda szökött hozzá. Így történt ez ekkor is. A hatalmas kuvasz ott feküdt a turistaház ajtajában. Se ki, se be. Sanyi és Nicu jöttek volna be a házba, de a kutya nem engedte. Így ők fellapultak a ház falára, kezükben a késeikkel próbálták rávenni a négylábú őrséget, hogy engedje be őket a házba. Mi bentről szurkoltunk nekik, hogy szelíd ám, előtte még simogathattuk is, kivétel erősíti a szabályt alapon, de bizony nem nézett szépen a srácokra. A végén a gondnok oldotta meg a helyzetet, mert előkerítettük, és kiment a kutyához. Tőle eltűrte, hogy megfogja, és eltolja őt az ajtóból, hogy férjeink be tudjanak menekülni.

Másnap egy hosszabb túrára indultunk. Az út szinte végig a gerincen vezetett volna. A tervek szerint végig mentünk volna ott és a végén leereszkedtünk volna Borsa városába. Majd vissza a faluba busszal és újra fel kellett volna mászni a turistaházig ott, ahol eleve felmentünk.

Sajnos még az út felénél sem jártunk, amikor beállt a térdem. Tudtam, hogy nem leszek képes végigmenni az úton, de legfőképpen arra nem, hogy utána még ismét visszamásszak a hegyre a szállásunkig. 

Így mi Nicuval a gerinc túra közepén megkezdtük a leereszkedést a völgybe, és megbeszéltük, hogy Borsa-n a buszmegállóban fogunk találkozni a többiekkel. Igen, többiekkel, mert a turista házból más is hozzánk csapódott a túrára.

Valahogy jelzés nem igen volt azon az úton, ahol mi leereszkedtünk a hegyről. De attól nem féltünk, hogy eltévednénk, mert egy patak völgye szépen vitt lefelé. Békésen sétáltunk, élveztük, hogy kettesben vagyunk, hogy mesés tájon járunk, csodás időnk van, amikor hirtelen csaholásra lettünk figyelmesek. Tudtuk rögtön, hogy nyáj van a közelben, és reménykedtünk, hogy nem akad össze az utunk. Nem nyert. Egyszer csak feltűntek a kutyák a hátunk mögött és a patak egyik oldaláról. Megvan az az érzés, amikor hat ilyen tűnik fel a hátad mögött?

Nicu azonnal előkapta a kést. De a kutyákat az nem tartotta vissza. Csak jöttek, egyre közelebb. Nyájnak, juhásznak nyoma sem volt. 

Életem értelme közölte velem, hogy leszek szíves ugyanolyan nyugodtan sétálni tovább, mint eddig, és még véletlenül se merüljön fel bennem, hogy esetleg menekülésre, futásra vetemedjek.

Szerintem nem kell ecsetelnem milyen roppant "nyugodtan" sétáltam tovább. A fejem úgy járt körbe, mint a ninós autókon a lámpa. 

Miután a kutyák már szinte a sarkunkban voltak, Nicu felkapott egy hosszú botot. Ezzel sikerült távol tartani az őrző-védő egységet. De nem tágítottak. Mi meg csak mentünk, mentünk.

Aztán feltűnt egy hely, ahol a turistautat keresztezte a patak. Eszembe jutottak egyből indiános regényből gyűjtött "tapasztalataim", és abban reménykedtünk, hogy na, majd a patakon túl már nem követnek minket.

Biztos mindenki tudja, hogy tévedtünk. A kutyákat egyáltalán nem aggasztotta, hogy vizes lesz a lábuk. 

Közel fél órán át tartott, hogy szorosan a nyomunkban jöttek, és próbálták egyre szűkebbre fogni a kört körülöttünk. Más kérdés, hogy nekem óráknak tűntek.

Aztán egyszer csak, mintha lehullott volna egy függöny előttük, megálltak, és többé nem jöttek utánunk. Még ugattak, acsarogtak ránk, de ahogy távolodtunk, ők is szerte futottak.

Ott és akkor jöttünk rá, hogy egészen biztosan megvan a távolság nekik a nyájtól, hogy meddig kell távol tartani bárkit, bármit a védett birkáktól. Valószínűleg mi ott jutottunk ki ebből a védelmi övezetből, és ezért hagytak minket elmenni. Többé már nem voltunk veszélyesek számukra.

Az egész akció alatt egyetlen birkával és juhásszal sem találkoztunk.

Talán ez volt az egyik olyan élményem, amikor fél óra alatt öregedtem nagyjából öt évet. 

Innentől már igen szaporán sikerült leérnünk a városba. Hamar megtaláltuk a busz megállót is, már csak az a pár óra volt hátra, amíg bevártuk a többieket is, hogy a gerinctúra után ők is leérjenek. Az időt fagyizással ütöttük el. Volt egy hűtőláda az egyik bolt előtt a megállóban, amiből fagyit árultak. Tölcsérestől volt lefagyasztva, és 1 Lei volt darabja. Az akkor 1,70 Forint volt. Először vettünk egyet-egyet. Aztán még vettünk, meg még, és még. Nem tudom hányat ettünk meg, de félig biztosan leürítettük a ládát. Egyrészt nagyon finom fagyi volt, másrészt sokat kellett várnunk a barátainkra. 

A másik Radnai túra kalandjait majd holnap mesélem el nektek. 

Azért még gyorsan egy kép a máramarosi népviseletről, ami nagyon szép. Egyébként a ház, ahol az autót hagytuk ennek a népviseletnek megfelelő sok-sok hímzett párnával, terítővel volt tele. Bár nem élnék ilyenek között szívesen, de nagyon szép volt az is.

Menjünk a Tátrába

Ezt a blogot alapvetően a könyvem miatt találtam ki, és arról akartam nektek mesélni, hogy kerültem közel a hegyekhez, a havasokhoz. Aztán valahogy lett jócskán magánéleti kitérő is, ami igen nagy sikernek örvendett. A rossz hírem az, hogy ez a vonal ismét vissza fog szorulni, és csak annyit írok a privát életemről, ami szükséges az útleírásaimhoz. Ám azért remélem, a továbbiakban is maradtok a lelkes olvasóim.

Sokszor megkérdezték már tőlem, honnan ismerem ennyire a hegyeket, a hegymászást. Rögtön elmondom, hogy szerintem messze nem ismerem sem a hegyeket, sem a hegymászást olyan nagyon. Amit tudok, és az tényleg nagyon kevés, és nagyon amatőr szint, a saját tapasztalatomból jön, amin ma már bizony én is elcsodálkozok, hogy mikre voltam képes. Másrészt viszont rengeteg hegymászó könyvet olvastam. Ha egy-egy hegymászó cikk megjelenik, azt is mindig elolvasom. Így csipegettem fel azt a kevés tudást, ami valószínűleg csak azok szemében tűnik annyira kiemelkedőnek, akik még ennyit sem jártak a havasokban, mint én. 

És ha már, akkor rögtön szeretném elmondani nektek, hogy a hétvégén ismét született egy nagyszerű hegymászó teljesítmény. Klein Dávid elérte az Annapurnát, első magyarként! Gratulálunk neki, és reméljük, hogy azóta már sikeresen le is ereszkedett, és a Crosshair kuloár sem okozott neki semmi gondot.

Akkor nézzük csak. Azt hiszem ott fejeztem be, hogy Magas Tátra. Szüleimmel ugyan egyetlen egyszer elutaztunk Poprádra, de ilyen-olyan okok miatt nagyjából 2-3 nap után haza is jöttünk, és a hegyből szinte semmit nem láttam akkor.

Férjemmel egy téli időpontban mentünk el először ehhez a csodálatos hegyhez. Szállást is foglaltunk Poprád és a hegység között valahol, egy kis faluban. Akkoriban azért ez még nem volt annyira jellemző, így elég puritán volt a szállás, de volt egy szobánk, és volt egy közös zuhanyzó, wc is, de mivel csak mi voltunk vendégek, így ezen nem kellett osztozni senkivel. Csak arra emlékszem, hogy elég hideg volt a fürdőszobában.

Nem tudom milyen agyament ötletből kifolyólag, de mi úgy mentünk el erre az útra, hogy vittünk magunkkal ruhákat arra az esetre, ha felmegyünk a hegyhez, és vittünk arra is, hogy ha lemegyünk Poprádra. Ahogy meg is tettük ezt rögtön az első este, gondolván, hogy lemegyünk, sétálunk egyet a városban, aztán megvacsorázunk egy étteremben. Hogy kellően kulturált legyen a megjelenésünk, a férjem felvett egy szövetnadrágot, inget, és zakó azért talán nem volt, ezért gondolom, csak egy pulóver került az ingre. Én hasonlóan öltözködtem, de legalább nem szoknyát húztam.

Délután volt még, amikor a piros villamossal leértünk a városba. Szépen elindultunk, sétáltunk, de már akkor éreztük, hogy annyira nincs melegünk. Így végül arra az elhatározásra jutottunk, hogy beültünk valahova, és ott ittunk egy-egy pohár martinit talán. Nem, nem sört, télen arra nem vágytunk. Aztán mikor eljött a vacsora idő, akkor szépen átsétáltunk egy étterembe. Bár mondhatnám, hogy inkább elég szaporán szedtük a lábunkat, mert bizony kezdett nagyon hideg lenni.

A vacsora után, már elég késő este indultunk vissza a szállásra. Amíg elértünk a piros villamoshoz, már nagyon fáztunk. Megkönnyebbülés volt felszállni rá, és nem fagyoskodni. Ám pár megálló után le kellett szállnunk és elgyalogolni a szállásig. Nem volt messzebb 10-15 percnél, de ez pont elég volt ahhoz, hogy szinte megfagyjunk. A nadrágjaink ráragadtak a fagytól a lábunkra. Rövid dzsekijeink voltak, ezért bizony a fenekünkön is éreztük, hogy ragad a bőrünk a fagytól. 

Életünkben nem fáztunk így, mint ekkor este. Gondolom nem meglepő, hogy a városi ruházat a hátizsákok legaljába kerültek. Soha többet nem vettük elő, amíg ott voltunk. Poprádra is simán sínadrágban mentünk le a továbbiakban, mint mindenki más is egyébként.

A szálláson nem volt semmi étkezési lehetőségünk, így reggelizni is Poprádra jártunk. Rögtön a villamos megállója mellett volt egy szálloda, és oda jártunk az étterembe. Isteni ham and eggs-ket ettünk, igazából ekkor ismerkedtünk meg ezzel a nagyon finom kajával. Minden reggel ezt kértük, nem győztünk betelni vele.

Mielőtt a hegyen történt kalandokba fognék annyit elmondok, hogy mivel többször is jártam a Tátrában már nem biztos, hogy pontosan emlékszem mi mikor történt. Így időrendi pontosság nélkül, inkább csak a sztorikra helyezem a hangsúlyt.

Szóval, emlékeztek ugye, se tesi óra, se semmi egyéb mozgás nem jutott osztályrészemül soha. Még az eleséstől is nagyon féltettek. Így történhetett meg az, hogy pl. nem tudok korcsolyázni. De bizony síléc sem volt soha a lábamon. Ám a tv-ben mindig óriási élmény volt látnom, ahogy az emberek azokkal a hosszú lécekkel olyan lazán és könnyed stílusban suhannak le a csodás havas lejtőkön. Nagyon, de nagyon vágytam rá, hogy én is részese lehessek ennek az élménynek.

Így történt, hogy elmentünk a Tátra aljában egy kölcsönzőbe, hogy béreljünk felszerelést. Férjem valamennyire tud síelni, de azért ő sem egy Alberto Tomba. Sajnos azonban csak nekem kaptunk megfelelő méretű felszerelést. Nicu azt mondta sebaj, legalább így tud, vagy legalább is próbál segíteni nekem, hogy elsajátítsam e csodás sport rejtelmeit. 

Lesztek szívesek innentől teljes komolysággal olvasni a történetet!

Már az elég komoly kihívás volt, hogy a vállamon vigyem a léceket addig a helyig, ahol próbálkozni akartam a síelés tudományával. Nekem folyton szétcsúszott a két léc, és így állandóan keresztben álltak, lecsúsztak, pofán vágtak és még sorolhatnám. Szerencsére nem mentünk messzire, így azért nem tartott olyan sokáig a szenvedésem. 

Találtunk egy kis utcát egy szálloda mögött, ami kellően síknak bizonyult ahhoz, hogy ne essek teljes pánikba tőle, hogy nekem ott le kell majd csúsznom. Felballagtunk a legalább 20 m hosszú "pályám" felső végébe. Felapplikáltam magamra a bakancsot. És nagy nehezen, de beleléptem a léceken lévő kötésbe is. Innentől elég komoly küzdelem kezdődött. A lécek nagyjából száz különböző irányba csúsztak ki alólam. Mentek minden irányba, csak arra nem amerre én szerettem volna, ha haladunk. Azért a végén sikerült abszolválnom egy csúszást roggyantott térdekkel le a brutálisan hosszú, minimum 20 méteres lejtő aljába. Nagyon boldogan lecsatoltam a léceket, vállamra vetettem őket, mint egy full profi síelő, és felmentem az utca felső végébe, hogy újabb lesiklást eszközöljek. Síliftre sem volt szükségem, a 20 métert simán megtettem kb. 2 perc alatt gyalog.

Léceket leraktam, elrohantam az után, amelyik magától is lecsúszott egyedül. Végre sikerült úgy letennem, hogy megvárják, míg belelépek a kötésbe, és máris kezdődhetett elölről az ámokfutásom, ami egy nagyjából 5-6 m-re lévő fenyő tövébe sikerült. 

Nem, nem törtem össze sem magam, sem a léceket, és még a fenyőt sem.

Fentieket újra játsszátok le, és én már megint csúszok. Ekkora népes szurkolótáborom is lett, a szálloda hátsó ablakából az alkalmazottak szorítottak nekem, és lelkesen buzdítottak az ablakon való kikiabálással, miszerint is ho-ho-hooooooooo...... És mikor leértem tapsot is kaptam. 

Nem tudom hányszor másztam meg az utcát, és hányszor sikerült lesiklanom, mélyen beguggolva, ahogy azt kell a lesikló versenyeken, hogy minél gyorsabb legyél. De tulajdonképpen rettentően élveztem. 

Miután ilyen remekül sikerült elsajátítanom a síelés tudományát, még éjjel brutálisan rosszul lettem. Belázasodtam, hánytam, totál elerőtlenedtem, jártányi erőm se igen maradt. Gyanítom, hogy a fenti egész napos kemény edzés merített ennyire ki, mert a páromnak semmi baja nem volt - naná, ő csak csendben szurkolt, hogy ne kenődjek fel a fenyőre. Vacsorára ugyanazt ettük, és neki nem lett tőle semmi baja. Szóval szinte biztos, hogy a kaja nem lehetett az ok. Ráadásul azért másnap estére már fel tudtam kelni, és még egy rövidke sétára is rávett életem értelme. 

Mindenesetre eltelt pár év mire ismét lécet csatoltam. Majd mesélek még azokról is. Élmény lesz. 

A továbbiakban gyalog túrákra mentünk a hegyekbe. Voltunk fent a Lomnici csúcson. Kevés ilyen szépet láttam még, mint akkor onnan. Sajnos saját képeim erről nem igen vannak, mert ekkoriban már diákat csináltunk, és azokat még nem tudtam bescannelni. Így továbbra is a netről gyűjtök nektek képeket.

A csúcsról lanovkával ereszkedtünk vissza az Enciánig, majd onnan gyalog tovább a helységig. Gyönyörű volt az egész.

Aki túrázott már a Magas Tátrában az tudja, hogy létezik egy Magistrál nevezetű túra útvonal a hegy szlovák oldalán.  Ez a túraút nagyjából fele magasságban megy végig az egész hegységen. Olykor lejjebb ereszkedik, de alapvetően ezt a magasságot tartja. Nyáron szinte bárki végig tudja járni, akinek van némi kondíciója. De télen egy fontos határvonal. Felette tilos a hegyen járni a lavina veszély miatt, illetve nagyrészt maga az útvonal is zárva van, hiszen sok helyen igen kitett részen megy, keresztbe a lavinák útvonalán. Természetesen, a "hivatalos" hegymászók télen is járnak magasabban, csúcsokat is megmásznak, de talán ők erre engedélyt kapnak, vagy bevallom nem tudom. 

Szóval ugye tél volt, hó volt, és a Magistrál le volt zárva. Mi egyik nap elhatároztuk, hogy felmászunk a Sliezsky Chata-hoz (turista ház). Gyönyörű időben indultunk. Az út direkt, szinte csak egyenesen felfelé vezet a tengerszemhez és a turista házhoz. Szép kis emelkedő. Széles erdei út, ahol szinte semmi árnyék nincs. Így bizony januárban egy szál pólóban másztunk már a végén, mert a napsütéstől szakadt rólunk a víz. Az utolsó szakasz már csak a sziklák között vezetett, óriási köveket kellett megmászni, hogy a végén felérjünk. Sajnos nem is tudom megmutatni, mert a régi ház helyén ma már egy komoly szálloda működik.

A turista házban megebédeltünk, és ittunk 2-3 üveg Pepsit is fejenként, pótolandó az elvesztett energiát. Nos, a Pepsi nagyságrendekkel került többe, mint az ebéd. Nem véletlenül. Ide ezeket gyalog cipelték fel, még nem nagyon vezetett fel út. Tényleg, itt láttam először olyan srácokat, akik hatalmas, mondom hatalmas hátizsákokkal mentek felfelé, és vittek fel mindent, amire a turista házban szükséges volt. A zsákok a fenekük aljától indult, és jócskán a fejük fölött végződtek. Elképzelésem nincs, hogy lehetett azokat elbírni és oda felhordani.

Lefelé egyszerűbb dolguk volt, mert mentő szánokon húzták le a szemetet, a csere üveget és minden mást, amit le kellett vigyenek.

Ebéd után indultunk volna lefelé. De ott volt a tábla, hogy arra kell menni a Tarajkához. A Magistrálon. Tél van. Le van zárva az út. Nem baj. Olyan szép az idő, ragyogó napsütés van. Még időnk is van. Mi lenne, ha mégis?

Próbáljuk meg? De nincs út sem taposva, és térdig ér a hó. Nem gond, mondja életem értelme, majd én megyek elöl, taposom az utat, és te jössz a lábnyomaimban. Ám legyen, a varázs ott fent a hegyen rám is hatott. 

Alig tettünk meg pár lépést, és nahát, látod, jönnek szemből. Két srác érkezett. Mondom, kérdezzük már meg, honnan jönnek, járható-e az út? Próbálkoztunk akkor még kevés angol tudásunkkal, de ők se nagyon értették, viszont hamar kiderült, hogy magyarok voltak. 

Azt mondták négyen indultak. Nem kell megijedni, nem tűntek el ketten, csak ők elég hamar visszafordultak, mondván nem vállalják az utat.

De nekik immáron van lábnyomuk, mehetünk azon. Igen, kár, hogy ellenkező irányban mentünk. Így bizony elég nehéz volt a lábnyomaikba lépni. Na de ment elöl az uram, én meg az ő nyomában, ne panaszkodjak.

Itt tanultam meg hóban lejtős úton közlekedni. Sarkakat erősen benyomva, a hóra rátámaszkodva kell menni. És tényleg. Mikor így belenyomja az ember a lábát a hóba, kicsit hátra dől a lábszár, és megtámaszkodik a havon. Persze kell hozzá hóvastagság, bár 5 cm hóban is működik, de nem teljesen így. Itt viszont volt simán térdig érő hó. Sziklás terepen indultunk, 

Persze, hóval fedve. Sok kitett rész, lavina völgyek kereszteződése jellemezte a kezdeti szakaszt. Közel 400 m-t ereszkedtünk az úton mire elértünk a Tarajkához. 

Amíg vastagon állt a hó, addig a fenti módszerrel tulajdonképpen kiválóan haladtam. Két apróság zavart csak meg. Az egyik az volt, amikor nem csak térdig süppedtem be a hóba, hanem hirtelen derékig elnyelt. A sziklás terepen, lapos köveken haladva, egyszerűen nem volt miben megkapaszkodnom, hogy segítsen kimászni. Így kiabálni kezdtem a jócskán előttem haladó férjemnek, hogy ugyan jöjjön már vissza és húzzon ki. Végre meghallotta, visszafordult és nem igazán értette mi a gondom. De aztán visszajött, és kihúzott a gödörből. 

Később olyan óriási problémába ütköztem, hogy az egyik lavinavölgy kereszteződésben nem volt egy szem hó sem a sziklákon. Lapos, jeges köveken kellett haladni. Elég félelmetes volt. Felettem a völgy, ahonnan bármikor lejöhet egy lavina, alattam meg a völgy egészen le a Tátra aljáig, kezdetben jócskán sziklás terepen. Azért még ezt leküzdöttem. Majd elérkeztem egy olyan feladathoz, hogy az egyik nagy lapos kőről lejjebb kellett volna lépnem. A szint eltérés legalább 10 cm volt. De lehet, megvolt az 15 is. Én pedig megálltam a magasabban lévő kövön és ott maradtam. Egyszerűen képtelen voltam rávenni magam, hogy lejjebb lépjek. Annyira pánikba estem, hogy azt hittem örökre ott maradok, mert nem fogok tudni tovább menni.

Visszahívtam ismét Nicu-t, persze jött is. És ott könyörgött vagy fél órát, hogy lépjek egyet. Csak egyetlen egyet, és túl vagyok rajta. Valamiért teljesen nem tudott visszajönni hozzám, hogy megfogja a kezem és úgy segítsen. 

Óriási harcot vívtam magammal. Nagyjából ilyen tájakon.

A végén persze megléptem azt a világra szóló lépést, de nekem óriási lépés volt. Miután beértünk a törpefenyős részbe, már könnyebb lett volna az út, de addigra bizony eléggé elfáradtunk. Ezért nem figyeltünk már annyira a lépéseinkre, ami miatt sokat csúszkáltunk, és ettől még fárasztóbb lett az egész. De egyszer csak megérkeztünk a Tarajkára. Innen már csak a siklóval kellett lemennünk a hegyről, és indulhattunk is haza a szállásunkra.

Hatalmas élménnyel lettem gazdagabb ezen az úton. Egyrészt mai napig megriadok, ha arra gondolok milyen úton mentünk végig. Szerencsénkre egyetlen lavina sem gondolta, hogy akkor induljon útnak. Másrészt mesés látványban volt részem. Ami szintén örökre belém ivódott. 

Sokan nem szeretik a telet, utálják a havat is, a hideget. Pedig olyan élményeket ad az embernek, amit semmi más. Voltak még téli kalandjaink a Tátrában, és majd elmesélem azokat is. 

Mára már csak egy kis téli életképet mutatok nektek a regényből.

"A reggelit követően jó melegen felöltözök a lovagláshoz. Pajkos teste ugyan finom meleg, és amíg a hátán ülök, nem szoktam fázni, de az istállóig el is kell jutni, és utána vissza is. Amikor kilépek a házból hatalmas kupac hó zuhan a nyakamba. Ezzel egy időben fojtott, rekedtes nevetést hallok a terasz mellől. Nosza, nekem sem kell több, már gyúrom is a hógolyót a korlátról felmarkolt hóból. Mivel csendben maradtam, gonosz merénylőm kíváncsian kibújik az oldalfal mellől, ám már repül is a hógombóc, és zsupsz, a sapkáján landolva hullik a hó az arcába. - Igen? – szólal meg az éj mély hang és a szempilláin rezgő hópelyhekkel árnyékolt sötét szem ördögien villan. Gyorsan alakul Csaba kezében a következő támadáshoz szükséges ágyúgolyó, de én kihasználva elfoglaltságát már rohanok is le a teraszról az istálló irányába. A tízperces utat nagyjából fél óra alatt sikerül megtennünk. A kezdeti hócsatát felváltja a hóbirkózás. Kipirulva, nevetve gurulunk a pihe-puha hóban. Néha gyanítom, hogy a négy-öt éves gyerekek sem bohóbbak nálunk. Mire megérkezünk lovainkhoz, úgy nézünk ki, mint két hóember. Csak a répa orr, és a seprű hiányzik a kezünkből."

 

Honeymoon kisebb nagyobb nehézségekkel

Igen csak meglepődtem, de az esküvői posztom vonzotta eddig a legnagyobb közönséget. :)

Vajon ezek után mi lesz ma a nászúttal? 

Szóval túl voltunk az esküvőn, amiről ma jutott eszembe, hogy nem is volt olyan pillanat, hogy "megcsókolhatja a menyasszonyt". Még ez sem volt. Puritán esemény volt, de jogilag végre összekötött minket.

Miután mindenki haza utazott, aki nem Kolozsvárt lakott a meghívottak közül, ismét intézkedésbe fogtunk. Be kellett adni a kivándorló útlevél kérelmet, és a beutazó vízum kérelmet is Magyarország felé. Természetesen még itt is az ügyvéd segített minket.

Ezek elég hamar mentek, így az esküvőt követő hét csütörtökjén már indulhattunk is. Októbert írtunk, és szerencsénkre ragyogó napsütés, és kellemes meleg volt. 

Én egy hónap fizetés nélküli szabadságon voltam, és a férjem is. Szóval időnk volt bőven.

Nem volt konkrét úticélunk, tervünk, hogy hova menjünk, hiszen alig két hét telt el onnan, hogy megkaptuk az engedélyt, így előre készülni nem tudtunk rá. Viszont valami botor ötletből kitaláltam, hogy nászútra még se menjünk már hátizsákkal. Így történt, hogy egy bőröndöt hurcolva magunk után jártuk be Romániát, és nem, akkor még nem voltak gurulós bőröndök.

Az első állomásunk Szeben szélén volt. Ma talán motelnek neveznénk azt a szállást, ahova mentünk. Talán még van, aki emlékszik arra, hogy akkoriban külföldi állampolgárt magán ember nem szállásolhatott el magánál, illetve román és külföldi állampolgár nem lakhatott együtt szállodában sem. Ezért mi nagyon oda figyeltünk, hogy nálunk legyen a házassági anyakönyvi kivonat, gondolván, hogy az majd mentesít ez alól a törvény alól.

A recepciós hölgy azonban nem így gondolta. Kerek-perec közölte, hogy nem lakhatunk egy szobában. 

Nem tudom megvan-e nektek az a pillanat, amikor bejelentkeztek a nászutatok első éjszakára egy szállóban és azt mondják, csak külön szobában szállásolhatnak el? 

Akik ismernek tudják, hogy én egy roppant békés természet vagyok, de legalább is akkoriban biztosan az voltam. De ez a pillanat örökre bevésődött, és az is, hogy majdnem kikaptam a hölgyet a pult mögül puszta kézzel, az akkori 54 kilómmal. Frissen férjem Nicu próbált csitítani, hogy nyugi, ne cirkuszoljak, mert nagyobb gond is lehet belőle. ( És ez nem volt vicc sajnos. ) 

Szerencsére én magyarul kiabáltam, a nő pedig nem beszélt magyarul, vagy csak jól titkolta, így azért nem mentünk ölre.

De nem panaszkodhatok rá, mert a végén azért kitalált nekünk megoldást. 

Figyeljetek nagyon!

Nekem kiadott egy egy ágyas szobát olyan tarifával, ami a külföldiekre vonatkozott. Ez természetesen drágább volt, mint a román állampolgárokra vonatkozó díj.

A férjemnek kiadott egy két ágyas szobát, fél áron, hiszen csak egy fő fog lakni benne, és természetesen a román állampolgárokra vonatkozó díjjal. 

Volt olyan kedves, hogy megígérte - megint nagyon figyeljetek - azt, hogy nem fog senkit elszállásolni a férjem mellé. Na? 

Aztán még azt is megtette, hogy közölte, nem fogja észrevenni, ha én a férjemmel egy szobában alszok.

Hogy tetszik? Én komolyan szóhoz sem jutottam. De legalább elértük, hogy ugyan trükkökkel, ugyan szabálytalanul, titokban, de a nászutam első éjszakáját a férjem mellett tölthettem.

Ma már nevetünk rajta, de akkor majd felrobbantam.

Az egészet tetézte, hogy vacsorázni sem tudtunk a szálló éttermében, mert csak birkahús volt, amit egyikünk sem fogyasztott. Így bizony éhgyomorra feküdtünk le. De EGYÜTT!!!

Másnap városnézésre indultunk. De előtte reggelizni, hiszen este nem sikerült vacsoráznunk. Egy Mézesmackó féle helyen kötöttünk ki, ahol szépen sorban mindenből kértünk egy-egy adagot. Oda kértük magunkat egy pultra, olyan állóhelyes volt, szóval egy férfi mellé kezdtünk el pakolni. Szegény egy darabig nézte, nézte, hogy még mindig visszük a kajákat, még mindig, aztán végül megfogta a saját kis tányérját, és átment egy másik ilyen asztalhoz. Mi tagadás, mit jót nevettünk rajta, hogy szegény, biztos azt hitte felesszük az egész várost. 

Sajnos nem sokra emlékszem Szebenből, de két dologra igen.

Az egyik az volt, hogy a főtéren lévő házak tetőjén ún. szemek vannak. Nézzétek!

Ez tipikus szász építkezési mód. Figyeljétek meg Óbudán a házakat, ott is sokszor előfordul, a svábok által épített házakon.

A másik a lépcsős utca, az alsó város rész felé. 

Talán Szentendréhez tudnám hasonlítani, csak ez kicsit nagyobb. A város hangulatára nagyon emlékszem, remekül éreztem magam. 

Majd eljött az este, és mi elindultunk vissza ismét a szállásra. Új történettel felvértezve, mert bár az esti recepciós kolléga megoldása nem volt rossz, de mi úgy igaziból és hivatalosan is egy szobában szerettünk volna lakni.

Így amikor megérkeztünk ismét a recepcióra mentünk, ahol immáron egy új ember volt. Vázoltuk neki az előző esti helyzetet, majd előadtuk az alábbi történetet. Nagyon figyeljetek!

A férjem idegenvezető volt, és volt erről is egy kis igazolványa is. Ez roppantul hasonlított az akkor igen nagy hatalmat adó párttagkönyvre. Szóval ezt kikapta a tárcájából és elhúzta a recepciós előtt, de persze a kezébe nem adta. Majd azt mondta neki:

- Beszéltem telefonon ma a Nicu C.-val - ő ugye a nagy ember fia volt, és az ifjúsági miniszter, többek között. Elmondtam neki a helyzetünket, és azt mondta lakhatunk egy szobában. Valamint azt tanácsolta, hogy a két ágyas szoba külföldieknek szóló árát felezzük meg, azt fizessem én, és a honi állampolgároknak szóló árat is felezzük meg, és azt fizesse a férjem.

És ha hiszitek, ha nem, bevették! Elhitték, hogy mi csak úgy az utcáról felhívtuk Nicu C.-t telefonon. És beszélni is tudtunk vele. Csont nélkül elhitték. Átgondolta a tarifálást a recepciós, majd azt mondta, hogy OK, de sajnos már csak másnaptól tudja így számítani, mert az nap estére már nekem volt fenntartva az egy ágyas szoba.

Így hát a harmadik ott töltött éjszakánkon immár hivatalosan is egy szobában voltunk. Hurrá! Hurrá! Hurrá!

Közben azért nem töltöttük hiába az időnket, mert elbuszoztunk Rasinari-ba. Itt készítik az igazi telemiát, amit már akkor is, és azóta is imádok. Ez egyféle juhsajt. Lágy, vizes, van belőle édesebb és sósabb változat is. Imádom na, és kész.

Aztán mentünk még tovább Paltinis-re, ami már megint egy hegyvidéki település, sílifttel. Ott lifteztünk, sétáltunk, és csodáltuk megint a csodás tájat. 

Szeben után Brassó következett. Úgy döntöttünk itt már keresünk a központban valami jobb szállodát. A választásunk a Hotel Parc-ra esett. Ekkor már tudtuk, hogy valahogy meg kell oldani a közös szobát, és ugye már egészen rutinosak voltunk benne. Ezért amikor szobát kértünk a recepción, rögtön elő is adtuk az előző hely végső változatát. 

Nicu C. megmondta, hogy lakhatunk együtt, felesbe számítva a szoba árát a megfelelő módon, és ennek megfelelően jön ki a szállás ára a végén. 

Nagyon meg fogtok lepődni, ha azt mondom, itt is bekajálták egyetlen szó kifogás nélkül? Csodálkoztak persze, ez teljesen új volt neki, de mégis elhitték, és elfogadták. 

Itt is eltöltöttünk három napot, sétálva a városban, és persze, a kedvenc helyemen Poiana Brassóban is megfordultunk. Ekkor volt, hogy gyalog jöttünk le a sípálya tetejéről. Meg az is, hogy nem másztam már fel Rozsnyó várába. És Brassóban itt történt a cipőtalp puhaságú flekken fogyasztása is vacsorára ebben az étteremben.

De ezek már tényleg csak apróbb gondok voltak.

Azonban volt még valami, ami szintén teljesen jellemző volt az akkor időszakra. Ne felejtsük, október közepe, vége felé járunk. A szállodai szobánk belmagassága legalább 3 m volt. Négyzetméterre sem volt kicsi. A szobában lévő radiátor nagysága nagyjából megfelelt a Wizzair fedélzeti csomag méretének. Parányi volt. Ez már eleve képtelen lett volna befűteni a teret. Ám természetesen nem is fűtött egész nap. Napi 1-2 órát ment csak a fűtés. És meleg víz sem volt, csak naponta 1-2 órát, reggel és este. De általában csak langyos vízben sikerült fürödnünk.

Így esett, hogy esténként, mint a rakoncátlan kölykök, próbáltuk felmelegíteni egymást. Jó, jó, tudom, nászúton voltunk, de egy jégcsap kéz és láb nem olyan nagy afrodiziákum. :D Így hát esténként bunyóztunk, persze hatalmas sikításokkal, nevetéssel. A végén meg már azon nevettünk, hogy vajon mit gondolnak a szomszéd szobákban, hogy mi történhet. 

Azért ezt is túl éltük, és eljött itt is a nap, hogy elhagyjuk a szállást. Gondoltuk, hogy nagy gond már nem lehet, hiszen elmondtuk, hogy kell számolni az árat, majd szépen megyünk és fizetünk. Le is vonultunk a bőrönddel a recepcióra, hogy akkor köszönjük ennyi volt, mennénk tovább, és fizetnénk. 

Szépen kiszámolták, hogy három éjszaka egy két ágyas szoba félára külföldinek, meg egy félára belföldinek, és akkor tessék itt a számla, fizessünk. Az uram oda adta a pénzt, és indultunk volna, mikor is azt mondja a recepciós, hogy nem úgy van az, leszek szíves bemutatni én azt a papírt, ami igazolja, hogy én személyesen váltottam pénzt és azzal fogom most kifizetni a rám eső részt.

Ugye? Nekem is leesett az állam.

Mondtam, hogy már bocsánat, de nászúton vagyok, és a férjem fizeti a szállást.

A válasz egy határozott nem volt. És a recepciós ragaszkodott hozzá, hogy adjak papírt.

Mondtuk nincs.

De kell. Biztos nincs ilyenem?

Mondtuk, hogy biztos nincs. Volt persze, de elkelt még a vérvételnél, az esküvő előtt. 

Nem adták vissza?

Nem. 

Akkor baj van, ő csak úgy tudja elfogadni a szállás díját, ha azt a papírt prezentálom.

Ez volt az a pillanat, amikor a férjem megragadta a bőröndöt, és közölte, hogy nekünk olyan nincs, tehát akkor nem tudunk fizetni és a viszontlátásra.

Természetesen hirtelen már elég volt a pénz is. 

A következő állomásunk a Bucegi havasok voltak. Nem tudom már miért, de itt privát szállásra mentünk. Nekem a lelkemre lett kötve, hogy meg se szólaljak, amíg szállást szerzünk a helyi idegenforgalmi irodában, és így sikerült. Így hát nem kellett magyarázkodnunk, nem kellett osztani szorozni gyököt vonni, hogy ki tudják számolni a szállás árát, hanem csak bementünk a házba, és megszálltunk.

Láttátok már a házat, de mutatom még egyszer.

Amennyire fáztunk Brassóban, itt annyira melegünk volt. Szerintem legalább 30 fokra fűtötték fel a házat. De sokat nem voltunk ott, így kibírtuk.

Természetesen végre túrázni mehettünk. Fel a hegyre. Ekkor voltam itt először, és ott fent sajnos utoljára. Illetve nem egészen, már egyszer jártunk már itt Sanyival - emlékeztek még rá? - és a barátnőjével. De mivel szakadó esőt sikerült kifognunk, így egyetlen éjszaka sátorozás után lent a völgyben el is hagytuk gyorsan a környéket.

Biztosan nem meglepő, hogy az írásom főszereplői is bejárták ezt a tájat:

"Bár október vége van, de most is ragyogó napsütés fogad minket. A Bucegi sziklafalai aranylón tündökölnek előttünk. A hegy lábánál ezer színben ragyog az erdő. Feljebb a fenyvesek szürkészöldje teszi haragossá az addig oly barátságos tájat. És végül a napfénytől mézsárga ormok. Lenyűgöző látvány!

A BMW gyorsan hagyja maga mögött a tájat. Máris egy szűk völgybe érünk, ami nem kevésbé szép, mint az eddig táj, de teljesen más jellegű. Utunk hegynek föl vezet, majd egy szerpentin kanyarog lefelé a völgybe. Imádom az ilyen helyeket, és most az a legjobb, hogy nem is nekem kell vezetnem, így teljesen át tudom adni magam a látvány nyújtotta élvezetnek. Kivételesen csendben utazunk, mindketten a magunk gondolataival vagyunk elfoglalva. Nem tudom, Csaba esze hol jár, de azt tudom, hogy az enyém azon a csöppségen, aki minden bizonnyal a hasamban van. Ugyan még nem tudom biztosan, de valami ösztön azt súgja, hogy igen, ott van. És lehet meglepő lesz, de mégsem ébredtek fel bennem az anyai érzések. Sőt, inkább valami furcsa félelem tart fogságban. Valahogy úgy gondolom még nem készültem fel az anyaságra. Még arra se nagyon, hogy férjhez menjek, de ezt szerencsére nem is sürgeti hitesnek jelöltem. Egyelőre elég nekem, hogy hazát cseréltem. Nem tudom azt sem, hogy ez milyen lesz? A táj gyönyörű. A végtelennek tűnő távolságok szabaddá teszik az ember lelkét."

Busteni-ből indultunk telecabinnal.

A felső állomás a Babele-nél van. 

Pont ilyen csodás időnk volt. Kisétáltunk a hatalmas kereszthez, amit már említettem. Tulajdonképpen szinte teljesen sík terepen vezet a turista ösvény végig. De nagyon szép ott fent, és még szebb onnan lenézni a Prahova völgyére. 

Majd azt találtuk ki, hogy gyalogoljunk le, de ne direkt Busteni-be, hanem Sinai-ra, és majd onnan visszasétálunk Busteni-be.

Tökéletesen jelzett turista utak vannak, így simán elindultunk azon. Fent, ahogy a legelső bejegyzésekben írtam, még a Retyezátban tett túránál, szóval legfelül csak sziklák, zuzmók, virágok. Aztán beértünk a törpe fenyők övezetébe. A törpefenyves lassan megnőtt, és csodás fenyőerdők következtek sok-sok ligettel, kilátóval. Álomszép volt. 

És igen, elértünk a lombos erdők övébe is. 

Nem állítom, hogy km-ben rettentő hosszú lett volna az út, hiszen a két település között lent a völgyben alig 10 km a távolság. Tény, mi átlóban jöttünk le, de az sem volt hosszabb 13-15 km-nél. Ezzel együtt a folyamatos ereszkedés bizony nagyon kimerítő volt. Legalább is nekem.

És akkor itt térjünk kicsit vissza arra, hogy sosem tornázhattam, sosem csinálhattam semmit, amit egy igazi gyerek, mert mindentől óvtak kezdetben a szemüvegem, később a szívizom gyulladásom miatt. Talán elég egyértelmű, hogy ezek után nekem kondícióm csak annyi volt, ami amúgy egy egészséges fiatalnak van, de semmi több. Ráadásul amikor a második szívizom gyulladásomat próbálták diagnosztizálni, ott hallottak valami érdekes zörejt a mellkasomból, amit végül azzal magyarázott a főorvos, hogy valószínűleg kicsit összenőtt a mellhártyám a tüdőmmel. Fogalmam nincs, hogy ez lehetséges-e, de ha igen, akkor feltételezem, hogy az amúgy sem edzett tüdőm kapacitása még kicsit kisebb lehet, mint egy egészséges emberé. Kitartásom meg terhelés alatt végképp nem volt.

Így van az, hogy azt szoktam mondani, a világ legjobb túrázója vagyok. Felfelé kiköpöm a tüdőm, lefelé meg félek. Sajnos az eséstől való félelmet olyan szinten nevelték belém, ahelyett, hogy megtanítottak volna esni, hogy a mai napig rettegek tőle. 

Így az, hogy én ennyi helyen túráztam a hegyekben egy kisebb fajta csodának is betudható, de azt hiszem első sorban a férjemnek köszönhetem ezeket az élményeket, mert ő vett rá, hogy elmenjek a havasokba és ő segített mindig, hogy végig tudjak menni ezeken az utakon.

Szóval így történt meg az, hogy mire már tényleg szinte az út végén jártunk lefelé a hegyről én már annyira fáradt voltam, hogy elkezdtem sírni. Nem szoktam hangosan kiabálni, hisztizni, ha ideges vagyok, vagy úgy érzem nem bírom tovább, hanem sírni kezdek. Semmi extra, csak folynak a könnyeim. 

A párom tudta, hogy eljutottam akkor olyan állapotba, hogy szóval nem fog tudni hatni rám. Ezért nemes egyszerűséggel ment elöl és nem foglalkozott velem. Csak ment kitartóan, én meg mentem utána bőgve. 

A vicces az volt benne, hogy ekkor már annyira lent voltunk, majdnem a völgyben, hogy ott már jöttek-mentek nyaralók, sétáltak. És ők annyit láttak, hogy elől megy egy magas, erős férfi, mögötte pedig bőgve egy vékony lány. 

Fogalmam nincs mit gondolhattak rólunk, mikor leértem végre én is nagyon jót nevettünk rajta, hogy biztos azt hitték, hogy megvert, vagy ki tudja, de tény, érdekes látvány lehettünk.

Itt is három napot töltöttünk egyébként, még túráztunk, még ekkor jutottam el először a Törcsvárba, amiről pár napja meséltem. 

A nászút végén még elmentünk Bukarestbe, de ott már rokonoknál szálltunk meg. És azért akkoriban még ritka élményként repülővel mentünk vissza Kolozsvárra. 

Bukarestben két repülőtér van. Az egyik a belföldi gépeknek volt, a másik a nemzetközi járatoknak. Nem volt helyre szóló jegy a belföldi útra. Csak jegy. Felszállni pedig úgy lehetett, hogy először felengedték a gyerekes nőket, aztán a nőket, és végül a férfiakat. Így én megkaptam az utasítást, hogy hova igyekezzek helyet foglalni, ahol kedvesem hosszú lábai is elférnek. Ő rendszeresen repkedett Kolozsvár és  Bukarest között a munkája okán. 

A gépen enni nem kaptunk, de cukorkát igen. És akkoriban még az is luxus volt. Így bizony alaposan belemarkoltunk a tálba.

Így ért hát véget az eseményekkel teli nászutunk. Ma elolvasva biztosan döbbenetes, de akkor fiatalok voltunk, szerelmesek, és könnyebben vettük az akadályokat. Persze, az első estét kivéve. :)