Ültessünk fákat

Talán még emlékeztek, hogy azt akartam, hogy az új kertünkbe csak gyümölcsfák kerüljenek. Mondjuk ehhez képest, eddig csak díszfákról meséltem, de azért valóban volt gyümölcsfa ültetési projekt is.

Elsőül egy diófát szerettem volna. Sokszor hallottam, hogy régen minden gyermek születésekor ültettek egy diófát. A mi gyerekeink ugyan nem a költözéskor születtek, de úgy gondoltam sosincs késő. Így aztán vettünk is egy diófát, amit annak rendje és módja szerint el is ültettünk a volt hársfa helyére egyébként. Azt kérem, hogy senki ne kérdezze milyen fajtájú dió volt, mert akkoriban halvány fogalmam sem volt arról, hogy ebből is léteznek különbözőek. Nekem annyi volt meg, hogy van vékony-héjú dió, és akkor nyilván van a vastag héjú is. 

Ám akkoriban még velünk volt Brunika. 

Ekkor tájt már 10 éves is elmúlt, ezért senkiben nem merült fel, hogy még mindig szeret kertészkedni. Ám egy délután mikor haza érkeztünk volt némi hiányérzetem a kertre nézve. Bruni úgy döntött, meg kell metszeni ezt a diófát, hogy szépen elágazzon és nagyjából a felénél teljesen lerágta. Az első szívroham után azért még úgy gondoltuk, hátha túl éli szegény csemete, és lesz belőle mégis egy szépséges diófa. Ezért nem bántottuk.

Mit mondjak? Másnapra tövig lett visszavágva, akarom mondani visszarágva a fa. Nem volt mit tenni, kénytelenek voltunk kiszedni és kidobni a gyökerét.

Újabb terv született, vegyünk akkor cseresznye fát és ültessünk azt. Cseresznye fánk már volt ugye az előző háznál is, és igazán szépen termett már jó nagy szemű cserkókat. Még az is lehet, hogy germensdorfi volt, de azért erre nem tenném le a főesküt.

Szóval mentünk és meghoztuk a cseresznyefát. Elültetni már nem volt időnk, így bár kint hagytuk - bátran - a kertben, de körbe vettük dróthálóval, mondván ezzel távol tartjuk a kutyát. 

És tényleg, nem mászott be a kerítésen belülre, de azért a kertészkedést így sem adta fel. Ugyanis fogta, és kihúzta az egyik ágat a háló alatt, és immáron azt rágta le, metszés gyanánt. 

Így lett nekünk eggyel kevesebb elágazású cseresznye fánk a kertben. Másnap gyorsan földbe került, és most már bizony körbe vettük dróthálóval, hogy a négylábú kertészünktől megóvjuk.

Szép nagy fa lett belőle, és egyre több terméssel boldogított minket az évek során. Ezzel csak egyetlen gond volt, hogy nem volt senki aki leszedte volna. Persze mi szedtük, meg ettük is, de hiába hívtunk bárkit, hogy jöjjön, szedje, vigye, nem kellett sajnos senkinek. Így a termés java a fán maradt a madarak nagy örömére.

Viszont hogy mennyire reménytelen kertészek voltunk még ekkoriban, az később derült ki. Évekkel később építettünk ugyanis egy pergolát a fa alá. Egyetlen probléma volt csak. Bár a cserkó fa már bőven adott árnyékot, csak éppen a pergola arra az oldalára került, ahonnan a nap is sütött. Így esély nem volt arra, hogy a cserkó árnyékot adjon. 

Ezért került a végén a már múltkor említett selyemakác a pergola másik végébe.

Természetesen egy gyümölcsfa még nem volt elég. Sárgabarackra is volt vágyásom, mert bár a gyümölcsért annyira nem rajongok, de a házi sárgabarack lekvár az maga az éden számomra. Így vettünk sárgabarackot is. Fajtát megint csak nem tudok. De az első fa meghalt. Ezért vásároltunk újabbat, ami már szépen megmaradt, de sok terméshez nem volt szerencsénk sajnos, amíg együtt laktunk. Talán az új lakóknak már terem szépen. 

Majd kaptunk egy mandulafát is egy kedves ismerős családtól. A legkorábban virágzó fánk volt. Gyorsan fejlődött, de mivel ilyen korán nyílt, gyakran elfagytak a virágai, és termés nem igazán lett belőle. Mikor elköltöztünk, abban az évben volt először hogy egy kisebb ládányi mandulát már sikerült kinevelnie. 

Amit nagyon nem szerettem benne, hogy a levélzete hasonló a fűzfához. Nagyon nehéz összegereblyézni. 

Még egy gyümölcsfánk volt, amit szintén a már említett családtól kaptunk. Ún. paraszt barack. Ezt már csak az utcára tudtuk elültetni, mert a kertben nem maradt már hely fának. Mi mindig nagyon figyeltünk arra, hogy a szomszédhoz ne érjen át a fa ága, és ne zavarja őt, ezért kevés fát tudtunk csak elhelyezni. Szóval a paraszt barack az utcára került. Gyorsan kifejlődött, és rengeteg termést hozott, de hogy őszinte legyek nem volt a mi íz világunk. Ráadásul, mivel az utcán volt, természetesen mindig volt aki lelegelte. Sőt, egyszer egy család megjelent, szedett róla, majd visszajöttek kosarakkal. Úgy kellett rájuk szólni, hogy azért már bocsánat, de mégis mit gondolnak? Azt mondták, hogy visznek a családnak is. Hát mondtuk, hogy innen talán nem kellene. Csak úgy mondom, nem nemzetiségi család volt. 

Aztán szegény fa, egyik napról a másikra teljesen tönkre ment. Valami ragadós cucc lepte el, és lehullottak a gyümölcsei, a levelei is összepöndörödtek. A végén fogtuk is kivágtuk, mert menthetetlennek tűnt. És bizonnyal az is volt, mert a fejszétől úgy pattantak el az ágai, mintha üvegből lettek volna. Így ért véget szegény barackfa élete nálunk.

Na de, gyümölcsfa ide, vagy oda, került még további díszfa is a kertbe. Még pedig egy magnólia. Hiszen annyira csodás virága van tavaszonta és ezt mi is élvezni szerettük volna.

Itt mondanám el, hogy alapvetően mindig fiatal, kicsi növényeket vásároltunk és vásárolunk manapság is. Sajnos igen, sok idő kell míg kifejlődnek, de valamiért mi így érezzük biztosnak, hogy lesz is belőle valami.

Szóval a magnólia is kicsi vékony fácska volt, mikor megvettük és pechére olyan helyre ültettük, ahol egy cserje pillanatok alatt túl nőtte, és semmi teret nem hagyott ennek a fiatal fának. Így nem volt más választásunk, mint hogy átültettük egy másik, sokkal naposabb és tágasabb részre. 

Eredménye, hogy mi bizony alig láttuk virágozni. A költözésünk évében hozott először 2-3 virágnál többet, és sejtem azóta egyre pazarabb lehet.

Itt láthatjátok, hogy ezt is kénytelenek voltunk dróthálóval védeni a kéretlen kertészeink ellen. 

És még nincs vége a fáknak. Kaptam anno a lánykámtól egy ginko-t. Szarvasról hozta, az arborétumban vette nekem. Egy szál cérnácska volt, de cuki levelekkel. Szépen ki is raktam a teraszra, mert úgy gondoltam, először hagyom cserépben megerősödni, és majd csak később fogom kiültetni a kertbe, vagy ahol helyet találok neki.

Aztán egy nap mikor haza mentem eltűnt róla az összes levélke. De nem ám lehullottak, eltűntek, szőrén szálán. A kutyák nem juthattak fel hozzá, csak az akkor meglévő cicánk. Így egyértelműen őt tettük felelőssé, hogy lelegelte a fácskán lévő leveleket, az utolsó darabig. Gondoskodni akart a jó memóriáról szegény cica, de aztán egy baleset okán ő elment az örök vadászmezőkre a többi cica után. 

Szóval ott álltam egy vékony cérnaszállal egy cserépben, de a fácska kérge nem sérült meg. Akkoriban levelezésben álltam egy kedvelt magyar írónővel. Nem titok Vavyan Fable-ről van szó. Aki ismeri tudja, hogy imádja a kertet, a különleges növényeket. Így neki sírtam el, hogy mi történt. Azt mondta, hogy ne temessem a dolgot, ne dobjam ki, adjak a fácskának egy évet.

Megérte türelmesnek lenni, nem?

Amúgy ez a fa szintén az utcára került, mert onnan akartunk némi védelmet a mezőről állandóan érkező szél ellen, és mivel a ginko nem egy sűrű lombozatú fa, ezért tökéletes volt erre a célra, mert nagy árnyékot viszont nem vetett. Szép fiatal növény volt, mikor eljöttünk, bár olykor egy-egy nagyobb teherautó megsértette, ha arra járt. 

És még mindig nincs vége, mert került még szintén az utcára egy szivarfa is. Ezt úgy sejtem nem kell bemutatni senkinek. Irgalmatlan gyorsan növekszik. Viszont csodás virágokat hoz, amik úgy, de úgy illatoznak, hogy az valami csoda. 

Ám mivel mi nem tudtunk arról, hogy ez ilyen gyorsan fejlődő fa, bizony a villanyvezeték alá ültettük. Ennek okán aztán a férjem szinte évente vágta vissza jó alaposan. Persze a fa sem hagyta magát, mert egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt. 

Vajon az új gazdái törődnek ezzel?

És volt még egy próbálkozásunk. Elképzeltem egy szép kompozíciót a kertben. Aranyvessző, tűzborbolya és mögöttük egy csüngő cédrus. 

A tűzborbolya vöröse, az aranyvessző aranyló színe és a csüngő cédrus kékes szürke árnyalata szerintem szépen kellett volna mutasson együtt. 

Egyetlen kis apró probléma merült fel, ami nyilván megint a mi "tökéletes" növényismeretünket mutatja, meg azt, hogy senkit semmit meg sem kérdeztünk ezekről a dolgokról.

A borbolya pillanatok alatt csodás cserje lett, az aranyvesszővel egyetemben. 

A cédrus azonban rendkívül lassan növekedett, és nagyjából egy-két év alatt teljesen el is tűnt a két cserje mögött. IFent a képen már az látszik, hogy átültettük onnan szegényt, de ezt a sokkot nem viselte el, és belehalt. Pedig különleges szép növény lett volna, és még olcsó sem volt.

Ennyi fát sikerült elültetnünk a kertecskénkben. Ahogy látjátok, szinte mindegyikhez fűz minket valami személyes emlék. Ezért is volt fájdalmas ott hagyni őket, és mikor elköltöztünk már mindegyik szép nagy fává serdült. De remélem, hogy az új tulajdonosoknak is sok örömet szereznek.

És majd jön a folytatás, hiszen egy kertben nem csak fák vannak. 

Bot csinálta kertész ...

Az úgy volt, hogy amikor belevágtam ebbe a bloggolásba a saját könyvemet szerettem volna népszerűsíteni. Egyetlen probléma akadt ezzel, mégpedig az, hogy nem értek a social media-hoz, így igazából ez teljesen hamvába holt próbálkozás volt.

Aztán mesélni kezdtem, ha már van egy blogom, és egész sokan szerettétek. De lassan elfogytak az igazán izgalmas, vagy vicces történetek, és annyi minden történt ráadásul az életemben, hogy kifogytam a témákból. Jobban mondva túl mély, és szomorkás írások születettek volna, ezeket pedig inkább kihagytam.

Igen ám, de azért itt van ez a blog, és nem szeretném hagyni hogy csak csendben elhalálozzon. Gondolkodtam miről is írhatnék, ami legalább pár embert érdekel? Ez, talán feltűnt, nem egy személyes napló, ahol leírtam volna mi történik velem naponta. Persze voltak ilyen leírások, főleg utazások kapcsán, de ott az utazás volt a lényeg.

Felmerült bennem, hogy amint sokan tudjátok imádok kertészkedni, és hogy miért ne lehetne ez egy kertészkedős blog? De úgy gondoltam nem jó, mert nem vagyok szakember, mert nem foglalkoztat olyan mélységben a dolog, hogy talaj minőségeket vizsgáljak, és részletesen foglalkozzak azzal melyik növény milyen talajt szeret, és egyebeket. Szóval úgy éreztem, mivel nem tudnék igazán szakszerű és esetleg mások számára is hasznos dolgokat megosztani itt, ezért inkább hagyom ezt is.

De ma megint eltöprengtem ezen, és arra gondoltam, hogy bár egyre népszerűbb a kertészkedés, egyre többen foglalkoznak vele egész komolyan, de biztosan sokan vagyunk, akik csak hozzám hasonlóan, főleg tapasztalati alapon alakítják és gondozzák a kertjüket. És akkor talán nekik még érdekes is lehet, amit leírok.

Szóval úgy döntöttem, hogy a blog a továbbiakban elsősorban a kertészkedésben szerzett tapasztalataimról, élményeimről fog szólni. Na mit szóltok?

Talán kezdjük azzal, hogy jutottam el odáig, hogy egyáltalán kertem lett.

Újpesti lány vagyok, bár csak tíz évet éltem ott, de életem első tíz évét, és úgy gondolom ez meghatározó időszak minden ember életében. 

Az első ház, amiben éltünk a Deák Ferenc utcában volt, a második ház volt a Víztoronytól. Ez tipikus többlakásos ház volt. Nem kert volt benne, hanem csak egy udvar. Kert talán csak egy vagy két lakás előtt volt, az is minimális, ráadásul nekem, mint kisgyereknek csak tiltott területet jelentett. Szóval nem hozott lázba.

A következő lakás is Újpesten volt, a mára már lebontott Széchenyi utcában. Szintén több lakásos földszinti ház, ahol már volt egy tenyérnyi kertünk is. Apukám gondozta csak, ő ültette be. Három növény volt benne. Bakonybélből hozott kis fenyők. Nem is tudom szegény apu hogy gondolta, hogy abba a kb. 2-3 m2-i kertbe hogy fog elférni 2-3 fenyő is? Ültetett bele hortenziát, ami nekem akkor nagyon nem tetszett. És a kert széle kövirózsával volt körbeültetve. Azt hiszem még ez tetszett a leginkább. 

Ám alapból engem, mint kisgyereket itt sem izgatott fel a kert, a növények. Az udvar, ahol mi gyerekek szabadon játszhattunk sokkal több izgalmat rejtett számomra.

Tíz éves voltam amikor innen elkerültünk Zuglóba, egy kis lakótelepre, a negyedik emeleti lakásunkba. Innentől evidens, hogy kert többé nem volt. Igaz, a lakótelep egy volt kertészet helyére épült, ezért nagyon szépen sikerült parkosítani, még igazi nagy fák is megmaradtak átültetés után, és akkoriban még rendszeresen gondozták is az egészet. Mára sajnos már lepusztult minden ott is, pedig csodás lehetne, hiszen már 50 éve, hogy elkészült.

Na mindegy, a lényeg, hogy innentől a kert megint nagyon messzire került tőlem, még ha tetszett is  a parkosított környezet. 

A lakásban amennyire emlékszem az egyetlen növényünk a Sansevieria volt. Magyarul anyósnyelv. 

 Ebből viszont volt több is. Igazából utáltam, mert unalmas volt, és mert semmi nem történt velük soha, száz éven át pont ugyanúgy néztek ki. Akkor kezdett kicsit meghatni, amikor egyik-másik virágot hozott, és elég különleges a viráguk.

Másoknál persze láttam növényeket, de olyan nagy változatosság nem volt máshol sem. 

Az első "hű ez de gyönyörű" emlékem a barátnőm fürdőszobájából való volt, ahol az ablak előtt egy hatalmas páfrány lógott, és valami csodaszép volt. Akkor éreztem először úgy, hogy na ilyen nekem is kell.

Illetve még egy növény volt, amit szerettem. Mégpedig a rózsa. Nagyapámék is több lakásos földszinti házban éltek, és nekik is csak egy talpalatnyi kertecskéjük volt, de ott volt nagyapámnak igazi tearózsája, ami csak úgy ontotta az illatát. Az csodás volt, és nagyon szerettem.

A növények annyira érdektelenek voltak számomra, hogy a biológia tagozatos barátnőm az őrületbe tudott kergetni, hogy egy-egy kirándulás alkalmával szinte minden növény előtt térdre borult, hogy meghatározza mit látunk? Én meg úgy voltam vele, hogy pont nem érdekel. Szép és nekem ennyi elég. Nyilván tudtam mi a tulipán, vagy a pipacs, de a többi nem izgatott. Ugyanez a barátnőm rendszeresen kinevetett, amikor későbbi lakhelyemre kirándultunk vele, ahol valamikor ő is élt, és bizony nekem fogalmam nem volt melyik fa milyen fa amiket látunk és úgy általában semmi másról sem. Viszont meglepetésére a meggyfát felismertem, pedig azt mondta azt sokan keverik a cseresznyével.

A lényeg, hogy tényleg egyáltalán nem érdekeltek a növények, azon túl, hogy szépek.

Aztán a sors azt dobta, hogy az első önálló lakásunk egy családi ház lett, kerttel. Jobban mondva egy ősdzsungelt kaptunk, amit le kellett radírozni, hogy házat lehessen oda építeni. 

Ráadásul olyan "hatalmas" volt az egész telek, hogy mire a ház felépült, ami mindössze 100 m2-t foglalt el, alig 3 m kert maradt körben a ház körül. Nyilván építési területként egy szál fű sem nőtt rajta. Ráadásul nem sokkal a költözés után még egy kölyökkutya is a családunk része lett.

Ilyen előzményekkel, és ilyen adottságokkal vágtunk bele életünk első kertjébe. Ám erről majd csak a következő posztban mesélek. 

Folytatás - már mint a blog folytatása

Csak remélni merem, hogy volt akinek hiányoztak a posztjaim, és lesz aki továbbra is olvas, vagy netán még újabb olvasók is akadnak majd.

Szóval bocsánat, elmaradtam az írással, aminek igazából két oka volt. Az egyik, hogy a nyarat szinte a kertben töltöttük, nagyon-nagyon sok munkával. Bár a munka javát a férjem végezte, de azért velem is megtörtént, hogy egész napokat a kertben töltöttem.

A másik, hogy mivel szinte csak ezzel foglalkoztunk, úgy gondoltam ez rajtunk kívül a világon senkit nem érdekel napi rendszerességgel, de még hetente sem.

Így aztán elmaradtak a bejegyzések.

Mostanra azonban a kerti munkák erre az évre tervezett részével nagyjából végeztünk, még képeket is tudok mutogatni, így arra gondoltam akkor mesélek ma erről egy keveset, talán nem lesz unalmas másoknak sem.

Talán emlékeztek még arra, hogy bizony kaptunk mi itt egy kertet, amiben voltak ültetett növények, fák, bokrok, egyebek, és igazából vártunk arra is, hogy eljöjjön a tavasz, kihajtsanak, és lássuk hol mi van. 

Ezen túl volt egy csomó olyan építmény is a kertben, ami számunkra teljesen felesleges volt, és nagyon is utunkban voltak. Ilyen volt a csirkeól, a kutyakennel, a kinti budi, maradék kerítés részek - tudjátok ami elválasztotta az előkertet a hátsó, veteményes résztől, és ilyesmik. Így első körben a feladat az volt, hogy ezektől megszabaduljunk. 

Ez csak egy része annak ami a kertben volt. Ezeket felszámolni egyrészt komoly pénzbe, másrészt rengeteg munkába került. De azért egyszer csak sikerült, és az első legkorábbi szépségünk ez lett:

Ilyen volt, ilyen lett variáció!

A vicces az, hogy én azt hittem, ez fog legtovább váratni magára, de aztán ez lett készen elsőnek. Azóta a benne lévő növények nagyon szépen fejlődtek már, és nagyon várjuk, hogy jövő évben aztán igazán beinduljanak és egy szépséges résszé váljon ez a rész.

Még közben történt, hogy a kertünk egyik oldalán végig ültetett sövényt a kb. 4-5 m magasságról visszavágtuk úgy 1,5 m-re. Az ágak már olyan erősek voltak, hogy csak láncfűrésszel lehetett levágni, de így is nagyon megkínlódtunk vele, mert az apróbb, vékonyabb ágak viszont folyton elakadtak a fűrészben, de egyszer csak normális méretű lett az egész. De ami utána ránk, ill. leginkább a férjemre várt, na azt nem kívánom senkinek. Kb. 2 hónapig aprította a levágott ágak szövevényét. Sziszifuszi meló volt.

Azóta már kétszer is meg kellett metszeni a sövényt, de mostanra már egy szép, egészséges fagyal ültetvény lett belőle.

 Persze azóta már gyönyörűen kizöldült, ahogy írtam többször is kellett már metszeni.

Majd elindultak az építmények. Szeretünk a kertben sütni, főzni, viszont nem szeretünk kétrét görnyedni hozzá. Ezért találtuk ki, hogy legyen egy pont derék magasságban lévő grillezőnk. Volt bontott téglánk és a férjem neki fogott és egyszer csak készen lett.

Pár évvel ezelőtt nagy divat volt a fűszerspirál. Akkor nagyon szerettem volna egyet, de aztán lemondtam róla. Nohát, most az is készült a grillező mellé. Az előző képen már látszik maga az építmény, de azóta persze már be is lett ültetve.

A grillező mellé terveztük, hogy építünk egy placcot, ahova ki lehet ülni és jókat enni-inni. Volt bontásból faanyagunk, gondoltuk, felhasználjuk azt. Aztán kiderült, hogy nem elég ami van, ezért magának a dobogónak vettünk deszkát. Szépen le lettek kezelve, olajozva, lazúrozva, és egy szép napon fel is szereltük az egészet az alá helyezett fagerendákra. Nem volt kis meló térdelve, guggolva, hajolva csavarozgatni, de meglett ez is. 

Természetesen nem csak a grillezett ételek szeretjük, hanem bográcsban is szeretünk főzni, így annak is kellett valami hely, tehát épült egy bográcsozó hely is.

 Ez, ahogy látható, a grillező melletti dobogó másik oldalára került.

És persze még mindig nem volt készen a dolog, mert terveztünk a dobogó mellé fából készült rácsos falat, amire majd futó növény fog felmászni, és szépíteni, valamint árnyékot is adni legalább némileg - azért csak némileg, mert sajnos ahogy a dobogó elhelyezésre került, ami sok szempontból pont így jó, a mellé épült fal nem igazán fog délutánra árnyékot adni, mert akkor már nem onnan süt a nap. De nem baj, szerintem szép lett az is.

 Itt még csak a váza látható ennek a falnak, de nem akarom lelőni előre a poént.

Közben varázsoltunk egy virágágyást, amibe csak árnyékliliomok kerültek, de mind más és más fajta.

Ezzel még lesz gond, mert sajnos nagyon telenövi a gaz, pedig vastagon van mulccsal borítva.

Aztán megtörtént a "katasztrófa". Az idei 38 fokok, és a tűző napsütés, valamint olykor némi eső kb. 3 hét alatt hazavágta a fából épült dobogót. Olyan szinten kunkorodott fel minden egyes deszka, hogy pl. a széket nem lehetett odébb tolni a dobogón, mert 20 cm-ként elakadt. 

Lecsiszolni nem lehetett, mert egyrészt iszonyat nagy meló lett volna, másrészt nem volt olyan vastag faanyag - hiába, ha csak erre futotta - hogy kibírta volna a csiszolást. Valamint sanszos volt, hogy  ha tovább görbül a fa, és akkor ugyanott vagyunk.

Fájó szívvel úgy döntöttünk, ez nem maradhat ott, így hát felszedtük és vettünk helyette követ, amit leraktunk. A dobogó miatt kialakított placc okozott ebben némi fejfájást, de a végén sikerrel meg lett oldva. Az egész a férjem keze munkáját dicséri, és szerintem nagyon szép lett.

Itt már látható a teljes rácsozat, amit felraktunk a fa keretre. Mögötte már el vannak ültetve a mandzsu kivik, amik reméljük jövőre jó részét befutják majd. Azóta még lámpák is kerültek a fűszer spirál elé, és a farács mögé, valamint a bográcsoló melletti részbe is. Nagyon klassz ahogy esténként felgyulladnak.  Sőt, a rácsozat mögötti rész már fűvel is be van vetve, ami csodásan gyorsan és szépen növekszik. Jövőre egy álom lesz az egész, bár szerintem már most is csodaszép.

A felszedett deszkák azért nem kerülnek a tűzre, hanem magas ágyás lesz belőle. Így rendezett lesz a vetemény is, és nekem sem kell majd a földig hajolgatnom ahhoz, hogy gondozzam. Jól van na, én sem vagyok már 20 éves. :)

Természetesen még ezzel nem lett készen teljesen az egész hátsó kert, hiszen pont közvetlenül a ház melletti rész még ebek harmincadja, de arra idén már sem erő, sem pénz, és igazából idő sem jutott. Viszont valamit jövőre is csinálni kell.

Egy magas ágyás már készen van, legalább is a kerete. Még elkészül majd további kettő, de azok helyén egyelőre még most is vetemény van. 

És ami még mindenképpen idei munka, az előkert rendbe tétele. Igen, a házunk előtt van egy háromszög alakú előkert, ami nem túl nagy, viszont rendkívül zsúfolt. Itt van egy ezüstfenyő, szegény totál elnyomva a többi bokortól. Van két hatalmas tuja, egy másikat már kivágtunk, mert mindenre rányomult, és a három tuja között sínylődött egy tiszafa, ami szinte halott volt, így az is kivágásra került. A tujákkal nem tudjuk még mi lesz. Terveztük, hogy kivágjuk mindkettőt, de lehet megmentjük őket, de akkor fel kell nyírjuk az alját, mert az nagyon csúnya. Így jártak egyébként a hátsó kert végén lévő fenyők is. 

A fenyőn és a tujákon kívül kb. 16 db cserje lett még beültetve ebbe a kis részbe. Senki nem tud fejlődni a másiktól, és bár tavasszal visszavágtuk egy részüket, mára átjárhatatlan dzsungel lett az egészből.

Na most ősszel ezekből lesz amit fel kell számolni, mert egyszerűen így nem maradhat, és a többit meg vissza kell vágni, hogy aztán szép, rendezett bokrok legyenek. 

Tele van ez a rész évelő növényekkel, és hagymásokkal is. Ezeket most ősszel már nem tudom sajnos áttelepíteni a hátsó kertbe, de valahogy majd megjelölöm őket, és tavasszal átkerülnek. A ház előtti részre ugyanis nagyon kevés napfény jut, ezért ha nem lenne dzsungel, akkor sem éreznék jól magukat. 

Szóval idénre még ez a nagy munka vár minket.

Ezek mellett persze egész évre adott munkát a hátsó kert is. Egyrészt a fűnyírás, sövénymetszés, de természetesen idén is lett veteményesem, azt is gondozni kellett. 

Van egy barackfánk, ami szép termést hozott, így lett belőle lekvárfőzés is.

Na és a világ legjobb szomszédaitól is rengeteg termést kaptam tényleg egész nyáron, így szinte nem volt olyan hét, hogy ne kellett volna valamit elrakni télire, vagy befőzni. 

Azt hiszem még soha nem dolgoztam ennyit egy nyáron sem, mint idén, és remélem minden szépen el is marad télire, mert fájna a szívem, ha bármi tönkre menne. 

Jövőre pedig jönnek az új projektek. A hátsó kert maradék részének rendbe tétele. Itt lesz vízvezeték, csap áthelyezés, aztán itt is lesz kövezett rész, és lesz még egy nagy-nagy virágfolyam is. Ide kerülnek majd az előkertből növények, és remélem sikerül minden virágmagot is kikeltetnem, amit a kislányom rendelt nekem Ázsiából. Ha lesz elég pénzünk, elég erőnk és elég szerencsénk a növényekkel, akkor egy igazi szépség fog születni még a kertben. 

Hogy utána majd mit csinálunk? Hát azt hiszem éppen elég lesz majd az egészet rendben tartani, mert csak úgy szép, ha ápolt. De az különösen nagy öröm tud lenni, amikor kicsit elkanászkodik a kert, és az ember rendbe teszi és olyankor minden teljes pompájában látszik. Jaj, már alig várom!

Ilyen volt, ilyen lett! :)

És még pár random kép:

Egy esküvő története

Megígértem, hogy mesélek még az esküvőnkről.

Ott tartottunk, hogy az ügyvédünk beadta a kérvényt, hogy összeházasodhassunk. Ez még 1981 augusztus-szeptember tájban volt. Onnantól hiába érdeklődtünk nem történt semmi. Érdeklődni pedig igazából nem volt kinél.

Aztán 1982 szeptember végén egyik nap délkörül megcsörrent a munkahelyemen az irodában az egyetlen közvetlen vonal, tudjátok, ami nem csak mellék. Kolléganőm vette fel, majd sejtelmesen rám mosolygott és azt mondta, hogy egy roppant kellemes férfi hang keres. El se tudtam képzelni ki lehet, de persze mentem a telefonhoz.

És mikor meghallottam, hogy Nicu szól bele a másik oldalon, hirtelen azt se tudtam ki vagyok. Fogalmam nincs honnan tudta meg azt a számot, mert minek adtam volna meg? Akkoriban nemzetközi hívást még meg kellett hívni a központon át, adott esetben órákat várni, míg kapcsolták a hívott számot, és otthon volt telefonunk. De nem igen beszéltünk azon sem, a fentiek, no meg a díjazása miatt sem.

Csak annyit mondott, hogy megkaptuk az engedélyt. 

Na, ekkor aztán már kezem lábam remegett. Bár persze nagyon vártuk ezt a pillanatot, de talán már nem is reménykedtünk benne, hogy megtörténhet. És most ott volt a kezében a papír, hogy összeházasodhatunk. És a szokásoshoz képest egészen gyorsan. Alig egy évet vártunk.

Nagyon gyorsan elintéztem, hogy utazzak ki. Szerencsére eddigre már készen volt a ruhám. Semmi csipke, semmi hab, mert az én drágám azt mondta náluk a polgári esküvőre nem vesznek fel olyat a menyasszonyok. Hibázott, és ezt nagyon sajnáltam, mert nagyon szerettem volna igazi fehér ruhás szépség lenni. De nem baj, lett egy hosszú, almazöld ruhám, amit direkt rám készítettek el.

Szóval kellett vonatjegy, kellett szabadság, és már rohantam is ki Kolozsvárra, mert persze nem Magyarországon tartottuk az esküvőt. Ahhoz nem tudom meddig kellett volna még várnunk, hogy ezért ismét útlevelet kapjon.

Mielőtt kirohantam megkaptam az információkat, hogy vigyek ki magammal orvosi papírokat is, amik ott kellenek ahhoz, hogy házasságot lehessen kötni. 

Kint az első utunk az ügyvédhez vezetett, hogy akkor hogyan tovább. Vele mentünk el a tanácsházára, hogy időpontot kérjünk. Minél előbb, és lehetőleg hétvégére. Másfél héttel későbbre kaptunk időpontot, szerintem ezt csak annak köszönhettük, hogy szeptember vége, október eleje volt. Közölték, hogy leszünk szívesek akkor a körzeti orvostól meghozni a papírokat, és mehet az esküvő.

Sajnos én itthonról nem tudtam vendégeket hívni. Ennek több oka is volt, de leginkább ami meghatározta, az az volt, hogy Kolozsvárt volt az egész ceremónia. Így csak anyuék jöttek ki.

Sejtem voltak akik ezt nehezményezték, és meg is értem, de egyszerűen így alakult. Sajnálom, de ez nem az én hibám volt, hanem a körülmények hozták így.

Szóval elmentünk a körzeti orvoshoz, felvértezve az akkor szükséges szappan, ital, stb. ajándékokkal, amik abban az időben mindenhol segítettek megoldást találni.

A doktornő, az ajándékok ellenére, közölte, hogy bizony amit vittem nem elég. Kell egy olyan vérvizsgálati eredmény, ami arról tanúskodik, hogy nincs vérbajom. Nem értek hozzá, de ezek szerint ezt itthon nem vizsgálták be.

Igen ám, de ekkor már szombat volt, egy hét múlva esküvő. Hogy tudjuk ezt megoldani, hogy időben legyünk? Ráadásul hiába volt a két ország baráti ország, ezért a vizsgálatért nekem kőkeményen fizetni kellett, mégpedig úgy, hogy igazolnom kellett, hogy a saját pénzemet adom és nem a jövendőbelim finanszírozza a vizsgálatot.

Rohantunk egy szállodába, ahol beváltottam forintot, amiről kaptam ott papírt, hogy én váltottam a pénzt.

Majd rohantunk a rendelőbe, ahol leveszik a vért. Ekkor már majdnem dél volt, és szombat. Már senki nem várt vérvételre, csak mi robbantunk be. Nagyon nagy szerencsénkre egy olyan nővérke volt ott, akinek a lánya szintén esküvői engedélyre várt egy külföldivel, ezért a nő megkönyörült rajtunk, és azt mondta leveszi a vért, de a laborba nem tudja elküldeni, mert már elvitték az aznap levett mintákat. 

Megkérdeztük, hogy mi elvihetjük-e? Elgondolkodott, mert nyilván nem ez volt ott sem a bevett szokás, de a végén azt mondta rendben. 

Levette a vért, elmondta hova kell vinni, hogy tudunk bejutni a laborba, és elvette a pénzt, valamint a papírt is, ami igazolta, hogy azt én személyesen váltottam. 

A kezünkben egy kémcső vérrel gyalogoltunk át az egész városon, és rohantunk a laborba. 

Igen, akkoriban tömegközlekedés mint olyan, szinte egyáltalán nem létezett. Órákat kellett várni minden buszra, vagy trolira, sokszor kimaradtak, leálltak. Tehát mi gyalog rohantunk végig mindenhova.

A laborba beverekedtük magunkat és a lelkükre kötöttük, hogy hétfő délelőttre legyen eredmény, mert ha nem visszük a papírokat az orvostól a tanácsházára, akkor nem lesz esküvő.

El kellett mennünk nőgyógyászhoz is. Amíg ott vártunk, hogy bekerüljünk, én eleve közöltem, hogy nincs olyan ember és olyan eszköz ott, ami és amivel hozzám nyúlhatna. Pedig csak egy pillantást vetettem a rendelőre, amikor valaki kijött.

Szerencsére vizsgálni nem akartak, felvilágosítást kaptunk, röpke 15-20 percben. Megvolt ez is.

Hétfőn megkaptuk a laborleleteket, rohantunk vele a körzeti orvoshoz, onnan megint vissza a városközpontba a tanácsházára, és végre sikerült mindent időben leadnunk, már csak szombatig kellett várni az esküvőre.

A lagzi otthon volt, a férjem családjánál, egy lakótelepi lakásban. Így sok vendéget kintről sem tudtunk hívni. 

Szerencsére Nicu jó kapcsolatban volt a kolozsvári kertészettel és az üzlettel, ahol árusították a virágaikat, így tudtunk rendelni csokrot rózsából is, nem csak szegfűből.

Anyósomék valahogy szereztek egy kisebb disznót, ez konkrétan csoda számba ment ám akkor, és azt levágta egy közeli hentes, és feldolgozta. 

Tortát nem rendeltünk, mert apósom azt mondta, nem fizet egy vagyont úgy a cukrásznak, hogy közben minden anyagot neki kell megszerezni, és elvinni, hogy abból torta legyen. Egy tortához csupa olyasmi kellett volna, amit akkoriban beszerezni lehetetlen volt. 

Bevallom ezt nagyon fájlaltam akkor is, és azóta is kicsit, de ha csak észérvek alapján gondolok bele, akkor megértem, hogy így döntött.

Fodrászt is szereztünk, és vállalták, hogy az esküvő előtt megcsinálják a hajam.

Szegény anyósom sütött, főzött, egész héten az esküvőre készült, még úgy is, hogy mondom csak tizennégyen voltunk velünk együtt. De azért nem akart szégyenbe maradni, hogy nem adja meg a módját az eseménynek.

Megérkeztek anyuék is Budapestről 1-2 nappal előbb. Sajnos nem mehetettem le eléjük az állomásra, mert a rengeteg gyaloglástól annyira begyulladt a derekam, hogy még be is lázasodtam. 

Bukarestből is megérkeztek a vendégek.

Így azért némi segítsége volt anyósomnak a konyhában.

Mikor elérkezett a nagy nap, 1982 október 9.-e, kora reggel lementem a fodrászhoz. Nem is tudom, hogy ültem végig a fodrászolást, mert a derekam miatt sikoltozni tudtam volna a fájdalomtól. De túl estünk rajta.

A mostanság házasodó lánykáknak mondom, nem voltak koszorús lányaim, nem voltak tanúink, násznagyunk, nem volt sem leány, sem legénybúcsúnk. 

Így hát nem segített senki felöltözni sem, de ahogy már mondtam, egy egyszerű ruhám volt csak, egyedül is megoldottam.

Közeledett az esküvő kitűzött ideje, déli tizenkét óra, így a család elindult a városba, hogy busszal leérjenek időben. Mi vártunk Nicu barátjára, akinek volt kocsija, és aki megígérte, hogy elvisz minket. Talán nem lepődtök meg, ha azt mondom, hogy taxi sem nagyon létezett akkoriban a városban, így nem lett volna egyszerű azzal megoldani a közlekedést.

Szóval vártunk, már mindenki elment, mi még mindig vártunk. Hát igen, a barát még dolgozott az nap. Én már azt hittem tutira el fogunk késni, mikor végre megérkezett. 

Gyorsan beültünk a kocsiba, és elindultunk a város központja felé. De nem a tanácsházára. Csodálkoztam, hogy akkor most mi van, hova megyünk, miért nem a házasságkötő felé és most már egészen biztosan lekéssük a saját esküvőnket. Azt még el kell mondanom, hogy a barát nem beszélt magyarul, én meg ugye nem beszéltem románul, így nem értettem mit magyaráz.

Képzeljétek el, hogy egyszer csak beparkoltunk a piac mellé, megállt, kipattant a kocsiból, mondván várjunk. El se tudom mondani hogy éreztem ekkor már magam, mikor ennyit harcoltunk, küzdöttünk azért, hogy végre meglegyen az esküvőnk, és most lekéssük.

Azért pár perc elteltével megjelent a srác, egy csokor virággal. Nem értettem mire kell a virág, de már nem is érdekelt, csak menjünk.

Nem kell tovább izgulni, oda értünk, időben, még várnunk is kellett. Hiszen általában mindig van némi késés az esküvőknél.

A fotózással drága apukám volt megbízva. És sajnos, hiába magyaráztuk neki, hogy a film dobozán lévő DIN alapján egyszer kell csak beállítani a gépet, és utána már ahhoz a gombhoz nem kell nyúlni, ő folyton állítgatta. Így az elkészült fotók nagy része teljesen fekete lett, használhatatlan. Amit azért megőriztem, azok sem jó minőségűek, roppant sötétek. De csak ez az emlék maradt.

Természetesen volt a házasságkötő teremnek saját fotósa is, aki csinált pár képet. Ha ezek nincsenek, akkor tényleg csak rémes fotók maradtak volna.

Aztán egyszer csak behívtak minket, egy külön iroda helyiségbe. Ott még intéztünk valamit, majd áttereltek minket egy nagy üres terembe. 

Igen, ez volt a házasságkötő terem. Volt benne egy asztal. E mögött állt az anyakönyvvezető. És a falon volt egy címer. Ez volt az összes dekoráció.

A ceremónia románul zajlott. Ezért az ügyvédünk volt a tolmács, aki nekem tolmácsolt illetve vissza.

Ha hiszitek, ha nem, a leghalványabb sejtelmem sincs miket mondtak ott nekünk, bár túl sokat nem. Pár mondat volt és kész. (Ez egyébként azóta sem változott. Volt szerencsém 2012-ben részt venni egy esküvőn, persze már sokkal szebb körülmények között, igaz, hogy nem Kolozsvárt, de a szöveg csak annyi volt ott is, hogy elmondták ki kicsoda, és hogy akkor mostantól házasok.)

Szóval fogalmam sincs miket ígértem meg a férjemnek, ha ígértem egyáltalán valamit, de mindenképpen azt mondtam, hogy IGEN!

Nem volt egyetlen szék sem. Sem nekünk, sem a vendégeknek, sem az anyakönyvvezetőnek. Mondjuk a nagyjából 5 perces eljárás alatt nem fáradtunk el, még az én derekam is kibírta.

Ezután a teremből kizavarták a vendégeinket, minket pedig ismét áttereltek a szomszédos irodába. Ott leülhettünk, és a sok millió egyéb papír mellett, amit alá kellett írnunk a fotós számlájától kezdve, egészen addig, hogy én kapjak külön anyakönyvi kivonatot, amit haza tudok hozni, végre aláírhattuk az anyakönyvet is. 

Ám ezt senki nem látta, csak az ügyvéd, a fotós, az anyakönyvvezető és mi. Ez ott nem része az ünnepélyes ceremóniának. Nem kellettek tanúk, bár lehet az ügyvéd és a fotós voltak azok. Nem tudom. 

Mikor innen is kimentünk akkor az addig várakozó családtagoktól, barátoktól kaptam egy-egy csokor virágot. Igen, ott ez a szokás, virágot adni a menyasszonynak. Azt hiszem soha ennyi virágot nem kaptam, még a ballagásomon sem. És ezért mentünk mi is előbb a piacra, hogy az autós barát is tudjon gyorsan virágot venni. 

Nem nagyon látom értelmét, hogy ha amúgy is van csokra a menyasszonynak akkor minek még neki egy csomó virág, de ettől még nagyon örültem neki. És ez nem a nászajándék.

A család és a barátok szépen elbuszoztak a lakásba, mi pedig kocsiba ülve pár perc alatt otthon is voltunk, immár férj és feleségként. 

Miután mindenki megérkezett kezdetét vette az eszem-iszom, majd táncolás, de ebben én sajnos a derekam miatt sokáig nem tudtam részt venni.

Az esküvőt követően nem mentünk rögtön nászútra, és még szállodai szobába sem. A családból, akik nem Kolozsvárt éltek pár nap múlva haza utaztak. 

Pár nap múlva terveztük mi is az indulást a nászútra, természetesen ott Romániában, hiszen a férjem nem tudta elhagyni az országot.

Ám előtte még voltak intézendők ismét. Útlevelet kellett kérnie, mégpedig olyat, amivel elhagyhatja véglegesen az országot. Az állampolgárságáról ekkor még nem mondott le.

És beutazó vízumot is kellett kérnie Magyarországtól. Így az első napok ennek intézésével zajlottak, amiben még mindig az ügyvédünk segédkezett.

Lesznek még ezzel kapcsolatban is történések. És a nászutunk sem volt hétköznapi, de erről majd csak holnap mesélek. 

Esküvő egyszer csak lesz a regényben is, de nem a sajátunk adta hozzá az ihletet. És bizony még arra is várni kell.

"Aztán rólam kérdez:

-          És hogy érzed magad Erdélyben? Még mindig annyira lángol a szerelem? Mit csinálsz kint? – sorolja egymás után a kérdéseit.

-          Jól vagyok, anyuékkal dolgozom, és igen, egyre jobban lángol – felelem neki röviden. Aztán megmutatom a gyűrűmet, és persze elmesélem a lánykérést is.

-          Mikor lesz az esküvő? – kérdez tovább. – És ugye, arra meghívtok?

-          Az esküvőmön feltétlenül ott kell lenned – nyugtatom meg. – De még nem tudom pontosan mikor lesz, mert ez nagyrészt Lilitől függ.

-          Lilitől? Ki az a Lili? És miért áll rajta a dolog? – érdeklődik csodálkozva Évi."