Ültessünk fákat

Talán még emlékeztek, hogy azt akartam, hogy az új kertünkbe csak gyümölcsfák kerüljenek. Mondjuk ehhez képest, eddig csak díszfákról meséltem, de azért valóban volt gyümölcsfa ültetési projekt is.

Elsőül egy diófát szerettem volna. Sokszor hallottam, hogy régen minden gyermek születésekor ültettek egy diófát. A mi gyerekeink ugyan nem a költözéskor születtek, de úgy gondoltam sosincs késő. Így aztán vettünk is egy diófát, amit annak rendje és módja szerint el is ültettünk a volt hársfa helyére egyébként. Azt kérem, hogy senki ne kérdezze milyen fajtájú dió volt, mert akkoriban halvány fogalmam sem volt arról, hogy ebből is léteznek különbözőek. Nekem annyi volt meg, hogy van vékony-héjú dió, és akkor nyilván van a vastag héjú is. 

Ám akkoriban még velünk volt Brunika. 

Ekkor tájt már 10 éves is elmúlt, ezért senkiben nem merült fel, hogy még mindig szeret kertészkedni. Ám egy délután mikor haza érkeztünk volt némi hiányérzetem a kertre nézve. Bruni úgy döntött, meg kell metszeni ezt a diófát, hogy szépen elágazzon és nagyjából a felénél teljesen lerágta. Az első szívroham után azért még úgy gondoltuk, hátha túl éli szegény csemete, és lesz belőle mégis egy szépséges diófa. Ezért nem bántottuk.

Mit mondjak? Másnapra tövig lett visszavágva, akarom mondani visszarágva a fa. Nem volt mit tenni, kénytelenek voltunk kiszedni és kidobni a gyökerét.

Újabb terv született, vegyünk akkor cseresznye fát és ültessünk azt. Cseresznye fánk már volt ugye az előző háznál is, és igazán szépen termett már jó nagy szemű cserkókat. Még az is lehet, hogy germensdorfi volt, de azért erre nem tenném le a főesküt.

Szóval mentünk és meghoztuk a cseresznyefát. Elültetni már nem volt időnk, így bár kint hagytuk - bátran - a kertben, de körbe vettük dróthálóval, mondván ezzel távol tartjuk a kutyát. 

És tényleg, nem mászott be a kerítésen belülre, de azért a kertészkedést így sem adta fel. Ugyanis fogta, és kihúzta az egyik ágat a háló alatt, és immáron azt rágta le, metszés gyanánt. 

Így lett nekünk eggyel kevesebb elágazású cseresznye fánk a kertben. Másnap gyorsan földbe került, és most már bizony körbe vettük dróthálóval, hogy a négylábú kertészünktől megóvjuk.

Szép nagy fa lett belőle, és egyre több terméssel boldogított minket az évek során. Ezzel csak egyetlen gond volt, hogy nem volt senki aki leszedte volna. Persze mi szedtük, meg ettük is, de hiába hívtunk bárkit, hogy jöjjön, szedje, vigye, nem kellett sajnos senkinek. Így a termés java a fán maradt a madarak nagy örömére.

Viszont hogy mennyire reménytelen kertészek voltunk még ekkoriban, az később derült ki. Évekkel később építettünk ugyanis egy pergolát a fa alá. Egyetlen probléma volt csak. Bár a cserkó fa már bőven adott árnyékot, csak éppen a pergola arra az oldalára került, ahonnan a nap is sütött. Így esély nem volt arra, hogy a cserkó árnyékot adjon. 

Ezért került a végén a már múltkor említett selyemakác a pergola másik végébe.

Természetesen egy gyümölcsfa még nem volt elég. Sárgabarackra is volt vágyásom, mert bár a gyümölcsért annyira nem rajongok, de a házi sárgabarack lekvár az maga az éden számomra. Így vettünk sárgabarackot is. Fajtát megint csak nem tudok. De az első fa meghalt. Ezért vásároltunk újabbat, ami már szépen megmaradt, de sok terméshez nem volt szerencsénk sajnos, amíg együtt laktunk. Talán az új lakóknak már terem szépen. 

Majd kaptunk egy mandulafát is egy kedves ismerős családtól. A legkorábban virágzó fánk volt. Gyorsan fejlődött, de mivel ilyen korán nyílt, gyakran elfagytak a virágai, és termés nem igazán lett belőle. Mikor elköltöztünk, abban az évben volt először hogy egy kisebb ládányi mandulát már sikerült kinevelnie. 

Amit nagyon nem szerettem benne, hogy a levélzete hasonló a fűzfához. Nagyon nehéz összegereblyézni. 

Még egy gyümölcsfánk volt, amit szintén a már említett családtól kaptunk. Ún. paraszt barack. Ezt már csak az utcára tudtuk elültetni, mert a kertben nem maradt már hely fának. Mi mindig nagyon figyeltünk arra, hogy a szomszédhoz ne érjen át a fa ága, és ne zavarja őt, ezért kevés fát tudtunk csak elhelyezni. Szóval a paraszt barack az utcára került. Gyorsan kifejlődött, és rengeteg termést hozott, de hogy őszinte legyek nem volt a mi íz világunk. Ráadásul, mivel az utcán volt, természetesen mindig volt aki lelegelte. Sőt, egyszer egy család megjelent, szedett róla, majd visszajöttek kosarakkal. Úgy kellett rájuk szólni, hogy azért már bocsánat, de mégis mit gondolnak? Azt mondták, hogy visznek a családnak is. Hát mondtuk, hogy innen talán nem kellene. Csak úgy mondom, nem nemzetiségi család volt. 

Aztán szegény fa, egyik napról a másikra teljesen tönkre ment. Valami ragadós cucc lepte el, és lehullottak a gyümölcsei, a levelei is összepöndörödtek. A végén fogtuk is kivágtuk, mert menthetetlennek tűnt. És bizonnyal az is volt, mert a fejszétől úgy pattantak el az ágai, mintha üvegből lettek volna. Így ért véget szegény barackfa élete nálunk.

Na de, gyümölcsfa ide, vagy oda, került még további díszfa is a kertbe. Még pedig egy magnólia. Hiszen annyira csodás virága van tavaszonta és ezt mi is élvezni szerettük volna.

Itt mondanám el, hogy alapvetően mindig fiatal, kicsi növényeket vásároltunk és vásárolunk manapság is. Sajnos igen, sok idő kell míg kifejlődnek, de valamiért mi így érezzük biztosnak, hogy lesz is belőle valami.

Szóval a magnólia is kicsi vékony fácska volt, mikor megvettük és pechére olyan helyre ültettük, ahol egy cserje pillanatok alatt túl nőtte, és semmi teret nem hagyott ennek a fiatal fának. Így nem volt más választásunk, mint hogy átültettük egy másik, sokkal naposabb és tágasabb részre. 

Eredménye, hogy mi bizony alig láttuk virágozni. A költözésünk évében hozott először 2-3 virágnál többet, és sejtem azóta egyre pazarabb lehet.

Itt láthatjátok, hogy ezt is kénytelenek voltunk dróthálóval védeni a kéretlen kertészeink ellen. 

És még nincs vége a fáknak. Kaptam anno a lánykámtól egy ginko-t. Szarvasról hozta, az arborétumban vette nekem. Egy szál cérnácska volt, de cuki levelekkel. Szépen ki is raktam a teraszra, mert úgy gondoltam, először hagyom cserépben megerősödni, és majd csak később fogom kiültetni a kertbe, vagy ahol helyet találok neki.

Aztán egy nap mikor haza mentem eltűnt róla az összes levélke. De nem ám lehullottak, eltűntek, szőrén szálán. A kutyák nem juthattak fel hozzá, csak az akkor meglévő cicánk. Így egyértelműen őt tettük felelőssé, hogy lelegelte a fácskán lévő leveleket, az utolsó darabig. Gondoskodni akart a jó memóriáról szegény cica, de aztán egy baleset okán ő elment az örök vadászmezőkre a többi cica után. 

Szóval ott álltam egy vékony cérnaszállal egy cserépben, de a fácska kérge nem sérült meg. Akkoriban levelezésben álltam egy kedvelt magyar írónővel. Nem titok Vavyan Fable-ről van szó. Aki ismeri tudja, hogy imádja a kertet, a különleges növényeket. Így neki sírtam el, hogy mi történt. Azt mondta, hogy ne temessem a dolgot, ne dobjam ki, adjak a fácskának egy évet.

Megérte türelmesnek lenni, nem?

Amúgy ez a fa szintén az utcára került, mert onnan akartunk némi védelmet a mezőről állandóan érkező szél ellen, és mivel a ginko nem egy sűrű lombozatú fa, ezért tökéletes volt erre a célra, mert nagy árnyékot viszont nem vetett. Szép fiatal növény volt, mikor eljöttünk, bár olykor egy-egy nagyobb teherautó megsértette, ha arra járt. 

És még mindig nincs vége, mert került még szintén az utcára egy szivarfa is. Ezt úgy sejtem nem kell bemutatni senkinek. Irgalmatlan gyorsan növekszik. Viszont csodás virágokat hoz, amik úgy, de úgy illatoznak, hogy az valami csoda. 

Ám mivel mi nem tudtunk arról, hogy ez ilyen gyorsan fejlődő fa, bizony a villanyvezeték alá ültettük. Ennek okán aztán a férjem szinte évente vágta vissza jó alaposan. Persze a fa sem hagyta magát, mert egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt. 

Vajon az új gazdái törődnek ezzel?

És volt még egy próbálkozásunk. Elképzeltem egy szép kompozíciót a kertben. Aranyvessző, tűzborbolya és mögöttük egy csüngő cédrus. 

A tűzborbolya vöröse, az aranyvessző aranyló színe és a csüngő cédrus kékes szürke árnyalata szerintem szépen kellett volna mutasson együtt. 

Egyetlen kis apró probléma merült fel, ami nyilván megint a mi "tökéletes" növényismeretünket mutatja, meg azt, hogy senkit semmit meg sem kérdeztünk ezekről a dolgokról.

A borbolya pillanatok alatt csodás cserje lett, az aranyvesszővel egyetemben. 

A cédrus azonban rendkívül lassan növekedett, és nagyjából egy-két év alatt teljesen el is tűnt a két cserje mögött. IFent a képen már az látszik, hogy átültettük onnan szegényt, de ezt a sokkot nem viselte el, és belehalt. Pedig különleges szép növény lett volna, és még olcsó sem volt.

Ennyi fát sikerült elültetnünk a kertecskénkben. Ahogy látjátok, szinte mindegyikhez fűz minket valami személyes emlék. Ezért is volt fájdalmas ott hagyni őket, és mikor elköltöztünk már mindegyik szép nagy fává serdült. De remélem, hogy az új tulajdonosoknak is sok örömet szereznek.

És majd jön a folytatás, hiszen egy kertben nem csak fák vannak. 

Induljon a második kert

Hol is fejeztem be az előzőt? Talán ott, hogy elköltöztünk, hogy fájt elhagyni a növényeket, amiket szeretettel ültettünk, gondoztunk és örömünkre szolgált a fejlődésük, a szépségük, vagy éppen a termésük. 

Arról nem írtam, hogy mikor abban a házban éltünk, akkor lettünk kicsit a kaktusz szerelmesei is. Sikerült egész szép számban felhalmoznunk belőlük, és bizony még télálló kaktuszunk is volt, amit a kertbe lehet kiültetni. Természetesen ebből vittem magunkkal az új házhoz is.

Ezeken túl is számos szoba növénnyel gazdagodtunk az alatt a tíz év alatt, amíg ez a ház volt az otthonunk, így ezek is velünk költöztek az új otthonba.

És akkor az új kert. Bár kertnek nem volt nevezhető. Mindenesetre jóval nagyobb volt, mint amit elhagytunk, és ez egy nagy vágyunk volt. Ráadásul sikerült a település szélén házat vásárolni, ami szintén nagy álom volt, és bár csodás kilátásunk volt, valamint csendes, nyugodt hely volt, a kert szempontjából azért hozott ez magával negatív dolgokat is jócskán.

Szóval a kert, azaz az udvar. Volt benne egy juharfa. Volt némi bodza dzsungel, valamint akác dzsungel. 3 db tuja csak úgy random módon elültetve minden koncepció nélkül és még szépek sem voltak. És ennyi. A talajt egy nagyjából ápolt fű és gazkeverék borította.

Első körben úgy döntöttünk, hogy mindent kivágunk, kiszedünk, ami ott volt. A tuja csökevényeket pikk-pakk kikaptuk. A juharfa, még fiatal volt, gyorsan megszabadultunk tőle is. Bevallom ma már nem szedném ki, bár nem volt olyan helyen, ami ideális lett volna a mi szempontunkból, de azért a díszítő értéke ma már számítana nekem. Akkor én csak termő gyümölcsfákban gondolkodtam. Ezért megváltunk tőle, bár a lánykánk nagyon fájlalta. Ehhez képest azért majd meglátjátok, hogy díszfa is került a kertbe. 

A bodzát kiirtani, főleg hogy belenőtt egy ócska dróthálóba, hát az már nem volt egyszerű dolog, de végül is megoldottuk.

A legmunkásabb az akác és a számos új hajtás felszámolása volt, de egyszer csak eljött az a nap is, amikor ott állt a telek teljesen üresen. 

Jöhettek végre a saját magunk ültette növények bele. 

Érdekes, mert most ahogy így bele gondolok, nem is emlékszem a sorrendre, hogy mikor mit vettünk, és ültettünk el, de arra, hogy mit hol vettünk, vagy kitől kaptunk, arra sokkal inkább.

Az biztos, hogy a hátsó kerítést a hátsó szomszéddal közösen rendbe tettük. Így már lehetett elé ültetni valamit, és természetesen az akkoriban nagyon divatos tuját választottuk. Egy csepeli kertészetben találtunk szép, egészséges smaragd tujákat. Úgy 20-30 cm magas volt mindegyik, és nagyon jó áron adták akkoriban. Mivel majd 30 m hosszan akartunk ültetni, hát jó sok darab kellett hozzá. 

Igen ám, de volt még egy probléma. Volt egy kutyánk is, ráadásul fiú. A tuja pedig nem szeretné, ha rendszeresen oldalba vizelnék. Így kénytelenek voltunk védő kerítésről is gondoskodni. 

Elsőre még valami egyszerűbb megoldást választottunk, ami nem is volt túl magas, így hát a kutya természetesen lazán átlépett felette, és máris boldogan rohangált a tuják között. 

Ezért a következő lépés egy magasabb, erősebb háló kihúzása volt, ami nyilván jó sokba is fájt nekünk.  De legalább megvédtük a tujákat.

A későbbiekben még egy oldal kerítés mentén is telepítettünk smaragd tujákat, szintén kerítéssel védve. 

Elárulom, hogy a növényeink védelmére telepített kerítések sokkal több pénzbe kerültek, mint bármelyik növényünk, de csak így tudtuk megvédeni az ültetéseket.

Aztán amikor már a tuják olyan nagyon lettek, hogy olyan nagy kárt nem tudtak benne tenni, gondoltuk mi, akkor lebontottuk, és persze sokkal jobban nézett ki innentől az egész. 

Ilyen szépséges tujasor lett belőle az évek során. Hála az égnek nem támadta meg a tuják nagy ellensége sem, amíg mi ott éltünk, bár nagyon féltünk ettől. 

Amit megtettünk a védelmen kívül, hogy rendszeresen locsoltuk. Illetve ha télen nagy hó esett rá, akkor azt levertük róla, hogy a hó súlya alatt ne törjenek meg az ágak. 

Sajnos a kerítés megszüntetése egyébként a hátsó, szomszéd felé eső részt azért megviselte, ugyanis a kutyánk boldogan rohangált mögötte ugatva a szomszéd kutyáit, macskáit, és jócskán letörte róla az ágakat, de legalább mi nem láttuk. 

És bár a kertünk ékessége volt a tuja sor, és mindenki oda meg vissza volt tőle, bevallom ma már nem ültetnék. Ma már tájidegennek érzem a tuját. 

A tuják mellett ültettünk egy himalájai selyemfenyőt is. Fenyőt mindenképpen akartam, már csak az előző háznál lévő miatt is, de egyébként is imádom. Valahova mentünk, amikor betévedtünk egy kertészetbe, és ott találtuk ezt a kis csodát, ami max. 30 cm volt, amikor megvettük. 

Itt már egészen nagy, csak fázik a téli zimankóban. Ő nagyon hiányzik. Egészen különlegesen szép növény. A tűlevelei hosszúak és tényleg selymes simításúak. Szép formás növénnyé fejlődött az évek során.

Egyszer alaposan rám hozta a frászt. Az történt, hogy el kezdtek sárgulni a levelei. Teljesen pánikba estem, hogy jaj, meghalt az imádott fenyőm. 

De kiderült, hogy bizony váltja a leveleit, és ily módon. A régiek besárgulnak, lehullanak és közben már nőnek az újak a ágak külső részein. 

Mára bizonyosan még sokkal nagyobb, mert akár fél métert is nőtt egy-egy évben.

Semmiféle ápolást nem kívánt. Vizet nagy szárazságban ő is kapott, de igazából csak ennyi. Ám ha valaki ilyet szeretne a kertjébe, akkor jó nagy helyet szánjon rá, mert szépen kinövi magát és sok területet elfoglal a kertből. De szerintem megéri, mert gyönyörű és különleges.

Sokfelé láttunk egy nagyon szép virágú fát, mire kiderítettük, hogy selyem akácnak hívják. Így bizony beszereztünk egyet, és őt már úgy ültettük el, hogy nyújtson majd árnyékot a pergolára.

Nagyon gyorsan növekszik, ezért aki hamar szeretne nagy lombú fát, annak csak ajánlani tudom. Ám érzékeny is, a fagyokra, a szélre. Nekünk szerencsénk volt, nem károsodott soha ilyesmitől. Viszont szeret tetvesedni. Amint már mondtam, mi nem használunk semmiféle vegyszert a kertben, így neki is magától kellett ezt mindig kiheverni. Egyébként meg is tette, de amíg tetves volt, addig csurgott róla valami lé is, így nem volt kellemes alatta sétálni. 

A virága szerintem valami csoda. Olyan mint egy-egy kis tollbokréta. És valahogy szinte kétszer nyílik ki egy-egy virág. Két-három éves korában már virágzik, és rendkívül pazar látvány. A virág illata pedig átható, és egészen különleges, mint valami nagyon finom szappan. 

Van még egy érdekes tulajdonsága, estére becsukja a leveleit. 

Egyszer rábíztuk a kertet a lányunkra, és a selyemakác még fiatal volt akkor, ezért kértük, hogy azt is locsolja meg rendszeresen. Szegény meg is tette, de egyik este mikor ment locsolni azt látta, hogy a fa levelei lekonyultak, összecsukódtak. Teljes pánikba esett, hogy a legjobban védendő növény elpusztult. Aztán másnap meglátta hogy teljes pompájában virít, és akkor megnyugodott.

Talán egyetlen "rossz" tulajdonsága, hogy lelkesen szaporodik. Az elnyílt virágokból kifejlődő termések elborítják a kertet, és bizony gyorsan kifejlődnek az új kis egyedek. 

Természetesen ez teljesen kordában tartható, hiszen csak ki kell kapni a földből és annyi. Igazából azonban akár hasznot is csinálhatunk belőle, mert alapból nem egy olcsó növény a kertészetekben. Szóval akinek van hozzá kedve, ideje, helye, az simán csinálhat a sok kis új növényből egy faiskolát és eladhatja az új fácskákat.

Innen folytatom! Mára sziasztok!