És végre Kolozsvár

A tavaszi ötlet ugye az volt, hogy menjünk ki Kolozsvárra. És bár azon túl, hogy tavaszról nyárra tolódott, és hogy azért bejártunk a környéken is, amit csak tudtunk, de természetesen maradt idő Kolozsvárra is. Egy egész napot szántunk rá.

Az első program a Főtéren lévő Szent Mihály templom volt. A társaság egy része misére ment, mi csak randevúztunk velük a templom előtt.

Azt hiszem a tér ikonikus jelképe a Mátyás szobor. Hosszú évekig szép virágos területek voltak a szobor előtt. Igazán színpompás jelenség volt. 

Majd egy polgármester kitalálta, hogy keressenek a tér alatt régi emlékeket - direkt nem írok neveket, és hogy mit akart keresni, mert nem ez a lényeg, és nem kívánom ezeket fejtegetni - szóval hosszú évekig fel volt túrva a tér, mert keresték a régészek a korai emlékeket. Majd miután befejezték, lebetonozták az egész teret. Eltűntek a virágok, bokrok, padok. Egy egészen kis terület maradt, ahol láthatóak a feltárások, természetesen üvegen át lent a mélyben. A szobor előtt pedig hatalmas tér lett.

Én sem szeretem a nagy betonfelületeket, akkor sem, ha díszkővel vannak burkolva. Kedvesebb a szememnek, ha virágokat, bokrokat láthatok. Ez most eltűnt, és nagyon sokan haragszanak is miatta, nem tetszik nekik az új kialakítású főtér. Egyrészt egyet kell értsek velük.

De! Mert de az mindig van. Az elmúlt években azt látom, hogy Kolozsvár komoly kulturális várossá nőtte ki magát, és egyik rendezvény követi a másikat. Sok-sok szabadtéri koncert, előadás található a palettán. És ezeket mind ott tartják ezen a kövezett területen. 

Azt kell mondanom, hogy ez valóban nem lenne megoldható, ha maradnak a virágládák, a körben felállított padok. Az ilyen rendezvényekhez tér kell, és most ez megvan.

Így bár feláldozták a színeket, a virágokat, bokrokat, de cserében egy igazi fesztiválváros lett Kolozsvárból.

Hogy megérte-e? Ezt én nem tudom eldönteni. De talán igen.

Azért az látható a képekből, hogy a templom és Mátyás körül maradtak a fenyők, és igazán szép környezetet biztosítanak. Az utolsó fotón Mátyást új oldaláról láthatjuk.

Amikor életemben először jártam Kolozsvárt, valahogy eljutottunk a Házsongárdi temetőbe is. Arra már nem emlékszem, hogy ez tudatos volt-e, vagy csak véletlen, hiszen a temető szinte csak egy ugrásra van a központtól. Akkor mint turista látványosságot jártam be. Évfolyamtársakkal keresgéltük a régi magyar családok síremlékeit.

Aztán az élet úgy hozta, hogy most már sajnos a férjem szüleihez járunk a temetőbe. Így már fájó érzés meglátogatni a sírkertet. 

Mi virágcsokorral érkeztünk, és megemlékeztünk az elhunytakról, miközben a többiek kicsit bejárták a sírkert más részeit. 

Korábban mindig nagyon nagy sár volt a temetőben, mostanra már szépen rendbe tették a főútvonalakat és azokon lehet sétálni. Ám a sírkert már megtelt. Új sírokat csak akkor nyitnak, ha lejár egy-egy hely, illetve ha egy-egy helyre több elhunyt temetése lett megváltva. Talán ezért van, hogy bizony a sírok nagyon elhanyagoltak voltak. Mindenhol burjánzott a gaz, és szinte eltűntek közte a sírkövek. Bár lehet csak a sok eső miatt volt így, nem tudom.

Bár készült saját fotó itt is, az személyes, ezért nem teszem fel. A barátaink fotójából mutatok nektek.

A temető után ismét szétváltak útjaink, és mi elmentünk a nagy parkba, illetve éttermet keresni. Még az itthoni indulás előtt kértem étterem ajánlatokat a kinti barátainktól, és ezekből akartuk megkeresni az egyiket, ahol hagyományos ételeket szolgálnak fel. 

Az étterem neve Roata. Nagyon el van dugva, viszont így nagyon csendes, nyugodt helyen van. Van kerthelyiség is, de oda nem ültünk, mert nagyon lógott az eső lába. És természetesen van belső tér, több apró kis teremmel. 

Ebédre itt is csorbával indítottunk. Más kérdés, hogy ennyivel is maradtunk, mert úgy döntöttünk vacsorára visszamegyünk és gyorsan le is foglaltuk az asztalt estére. Ugyanis meglepő módon, az eldugott hely ellenére az étterem folyamatosan tele volt. Ebédnél és vacsoránál is. Mi több, a vendégek fele mindig külföldi volt. Ezek szerint híre van a helynek, és meg is érdemli.

Az első meglepetés az volt, hogy megérkezett a fiatal kislány az asztalunkhoz a megrendelt ásványvízzel és üdítőkkel, valamint két pohárka meggylikőrrel és egy pohárka pálinkával. A férjem már épp akarta mondani, hogy köszönjük, mi nem kértünk aperitifet, de a lányka már mondta is, hogy a ház ajándéka. Ez volt ám a meglepetés. És bár a férjem mondta, hogy köszöni, nem tudja meginni a pálinkát, a kislány ott hagyta, hogy akkor igyuk meg mi lányok.

Kell ennél jobb indítás? Ugye, hogy nem!

Aztán megérkeztek a csorbák is, amik itt is nagyon finomak és laktatóak voltak. Olyan felséges kenyeret kaptunk hozzá, hogy a végén megkérdeztük honnan van. És a tromf az, hogy hogy a Cora-ban vették. 

A levesekkel és finomságos kenyérrel pont jól is laktunk, így a második fogást estére tartogattuk.

Amit még kihagytam, hogy az ebéd előtt még sétáltunk egyet a nagy parkban. Ehhez sok személyes kötődésünk van. 

A legfontosabb talán, hogy mivel a férjem gyerekkorában igen közel lakott hozzá, így neki itt volt a játszótere, ahol szinte minden nap előfordult.

Természetesen miután megismerkedtünk engem is elvitt a parkba, és egy jót csónakáztunk is. Ez tényleg romantikus dolog ám.

Aztán jöttek a gyerekek, és őket is elvittük. A lányunk nagyon élvezte a csónakázást, ám a fiunk közölte, hogy nem olyan jó, mert a csónaknak nincsenek kerekei. Ez van, ő már csak ilyen műszaki érdeklődésű volt kicsinek. De úgy tűnik valaki meghallhatta anno, hogy gondjai vannak, és mára ezek jönnek-mennek a tavon.

Lehet, hogy ez a kis gyerekeknek viccesebb, de hogy őszinte legyek a csónakok jobban illettek oda.

Ám nem csak ez vonzott engem oda, hanem az is, hogy pár évvel ezelőtt mikor ott jártunk láttuk, hogy a tó mellett van egy olyasmi építmény, mint a Margit szigeten a Zenélő kút, és ebben az épületben Kolozsvárt szabadtéri esküvőket tartanak. 

Sajnos, ahogy leírtam a saját esküvőnket, az továbbra sem változott. A polgári esküvő Romániában kb. 5 esetleg 10 perc. Így szinte futószalagon megy itt is az esketés. De valahogy mégis olyan szép abban a kis kupolás építményben, csodaszép növények között. Majd az esküvő után lehet fotózkodni a szökőkút és a kaszinó előtt. Ezek a fotók legalább biztosan szép emlékek lesznek a fiataloknak.

A parkban egyébként fantasztikus játszótér van a gyerekeknek. Kis pónifogatokon is körbe lehet járni. Van szabadtéri edzőterem. És piknikező helyek.

Öröm volt nézni, hogy milyen szépen felöltöztek az emberek, hogy sétáljanak a parkban. Papa, mama kézen fogva, szép elegánsan felöltözve. Aranyosak voltak, és külön vicces volt, hogy mindkettőjük kezében egy-egy üveg cola volt. 

Az esküvőre mindenki szép, hosszú alkalmi ruhában, férfiak természetesen sötét öltönyökben.

És bár több menyasszonyt is volt alkalmunk látni, de meglepő módon senki nem volt habos hófehér ruhában, sokkal inkább modern fazonú, ám attól még nagyon szép és elegáns ruhákban voltak. Fátyol helyett volt akinek végig orchideák voltak a hosszú hajába tűzve.

Ezzel az élménnyel mentünk el ebédelni, és jó volt erről is beszélgetni, míg ott voltunk.

Az ebéd után haza mentünk a panzióba, gondolván pihenünk egyet, aztán felmegyünk a várba, hogy lássuk Kolozsvár panorámáját is. Utána vacsora az étteremben, majd ismét felmegyünk a hegyre, hogy az esti, kivilágított Kolozsvárban is gyönyörködhessünk.

Így délután szundikáltunk egyet, majd visszaindultunk a város központba, illetve fel a város fölé magasodó hegyre. 

Itt a párom nagy örömére megtaláltuk azt az ugró tornyot, ahol anno ő is tanult ejtőernyőzni.

Én mondjuk semmi pénzért le nem ugranék, de ő ifjú korában megtette. 

Ezután kisétáltunk a a szálloda mögötti sétányra és elénk tárult a város.

Szépséges onnan fentről. Majd amikor neki fogott esni az eső, akkor lementünk a hegyről, és az étterem közelében parkoltunk le. Most már könnyű volt, hiszen tudtuk hol van. 

Onnan pár lépés volt csak Mátyás szülőháza - nem akarok illúziót rombolni, de minden ellenkező híresztelés ellenére nem ott született kedvelt királyunk, de mindenkit megnyugtatok, csecsemő korában valóban ott éltek jó ideig az édesanyjával. 

Ez a szép terasz is ott volt a szomszédban. 

A szülőház körül mindig vannak bódék, ahol igazi kézműves termékeket lehet vásárolni. Ahogy elnéztem, ott valóban található igazi kézműves áru, és nem csak annak nevezett tömegáru. 

Még elsétáltunk onnan lefelé a kis utcákban, és meg kellett állapítanunk, hogy Kolozsvár rengeteget változott. Egyrészt szépen újítják fel az épületeket, ezzel szépítve a várost. Másrészt, ami talán meglepő, de azért pont olyan fontos, sőt, talán még inkább, ismét megjelentek az intelligens, kulturált kolozsvári emberek. 

Én sokat jártam a városban a Ceaușescu éra alatt. Akkor folyton csak egy áramló, sötét masszát láttunk. A városba telepített egyszerű munkás emberek jöttek mentek, vállukon a zsákjaikkal a városba vagy a városból a vasút felé. Szomorú látvány volt. A város valódi lakói valahogy eltűntek. Mintha elbújtak volna a felszín alá, vagy ki tudja.

Ám most tele volt a város jól öltözött, kellemes külsejű fiatalokkal. Mondjuk épp felvételi időszak van-volt az egyetemre. De nagyon sok idősebb embert is láttunk, akik szintén mind ápoltak, kellemes külsejűek, és látszott rajtuk, hogy kulturált, intelligens emberek. A városképen ez sokat dobott.

Sétánk végeztén visszamentünk az étterembe, ami bizony tele volt. Így különösen örültünk, hogy helyet foglaltunk magunknak estére. Ismét megkaptuk a ház ajándékaként az aperitifeket. Majd megrendeltük a vacsorát.

Bevallom, én rántott hús függő vagyok, így ha étterembe megyek nagyon sokszor eszek azt. Most is így történt. Ám a húgom bátran puliszkát rendelt. Meg is kapta.

Az egészet nem is tudta megenni, és még így is degeszre ette magát. Egészségedre!

Vacsora után azonban ismét hazafelé vettük az irányt, mert még nagyon világos volt, és ismét csak pötyögött az eső. Így nem tudtunk volna sétálni, amíg besötétedik. Ezért az éjszakai fényekben pompázó város panoráma képe elmaradt. Sebaj, legalább van miért visszamenni!

Haza utunkon már nem álltunk meg sehol, csak vásárolni. Na nem vásárfiát, hanem ottani finomságokat. Ásványvizet, sört, telemea sajtot, és felvágottakat, valamint megvettük a csodás kenyeret is, amivel a Roata étteremben találkoztunk.

Viszontlátásra Kolozsvár! Jövünk még!

Összeköltözés?

Az előző poszt azzal zárult, hogy véget ért a nászút. Így visszaértünk Kolozsvárra, és mivel lejárt az amúgy is fizetés nélküli szabadságom, kénytelen voltam haza utazni Budapestre. Egyedül. 

Az esküvő után általában összeköltöznek a fiatalok, de mi nem tehettük. A férjemnek ugyanis nem volt útlevele, amivel elhagyhatta volna a hazáját, de nem volt beutazó vízuma sem, amivel beléphetett volna az új hazájába.

Így könnyes búcsút követően igazából minden úgy folytatódott, mint addig. Mindketten éltünk ahol addig, dolgoztunk, és vártuk a következő alkalmat, amikor találkozhatunk, amikor én ki tudtam utazni.

Még szinte haza sem értem, amikor a rádió bemondta, hogy Romániában új törvényt adtak ki. Mindenki, aki véglegesen elhagyja az országot ki kell fizesse azt, amit az ország ráköltött. Iskolákra, orvosi ellátásra stb. 

A férjem végzettsége technikumi érettségi volt, de akkor is. Belegondoltam, hogy ha ki kell fizetni az óvodától az érettségiig vezető útját, akkor akár be is adhatjuk a válókeresetet, mert nekünk arra sosem lesz pénzünk.

Teljesen összeomlottam. Kétségbe estem, hogy mi lesz így velünk.

Közben persze a beadott kérelmekről se tudta senki megmondani, mikorra várhatóak. Egyszerűen nem volt olyan, hogy ennek egy vagy két, vagy hat hónap az ügyintézése. Nem, majd valamikor meglesz.

Nem tudom pontosan mikor, de egyszer csak behívatták a rendőrségre a férjemet és a szüleit is. Komoly kihallgatásnak vetették őket alá, hogy miért akar elmenni, miért nem én költözök oda, és hogy nevelték a gyereküket, hogy ennyi lojalitás sincs benne, és képes elhagyni az országot.

Nem is tudom, szegény anyósom, hogy volt képes ezekre olyat válaszolni, hogy ha a fia más országban lesz boldog, akkor ő ezt el kell fogadja. Ma már tudom én is, hogy ez mit jelent. Ő az egyetlen gyermekét engedte el, és adta nekem.

Szóval nem volt kellemes procedúra. Apósom katonatisztként dolgozott korábban, így azért gondolom őt annyira nem tudták volna befenyegetni, de akkor is.

Majd egyszer csak megérkezett az útlevél. Igen, volt hurrá, de beutazó vízum még mindig nem volt.

Erre további heteket, hónapokat kellett várnunk.

Volt egy kolléganőm akkoriban, akinek volt valami ismeretsége a BM-ben, és elvileg ott próbálták ezt megsürgetni. De hogy volt-e hatása, vagy sem, ez igazából így direkt sosem derült ki.

De aztán egyszer csak megérkezett a vízum is, és akkor már semmi nem állta az útját annak, hogy végre együtt is éljünk, összeköltözzünk. 

Mielőtt nagyon izgulnátok, elmondom, hogy a rettegett törvénynek, hogy ki kell fizetni mindent annak, aki elhagyja az országot, hála az égnek, nem szereztek érvényt. Így természetesen nekünk sem kellett fizetni.

Én ismét kiutaztam, hogy segítsek elhozni a férjem stafírungját. Egy bőrönd, és talán egy hátizsák elég is volt. Ma a gyermekeink indulnak ugyanennyivel el a világba egy jobb és boldogabb élet reményében. Akkor el sem tudtam volna ezt képzelni, hogy megtörténhet.

1983. február 20. volt a nap, amikor a férjem elhagyta a hazáját és összeköltözött velem. Csak úgy mondom, az esküvőnk 1982.október 9.-én volt.

Itthon sajnos nem volt saját lakásunk. Az albérlet akkoriban még nem egy komplett lakást jelentett, hanem egy szobát és együttélést a főbérlővel. Így a szüleim lakásába költöztünk mi is. Bár ez segítség volt, de csak azt tudom mondani, hogy ezt aki tudja kerülje el.

Volt 12 m2-nk, és felhőtlen boldogság, hogy végre együtt.

Mire ide jutottunk én már elhoztam minden hivatalos iratot kintről. Honosíttattam a házassági anyakönyvi kivonatot, minden bizonyítvány le volt fordítva hivatalosan. De el kellett mennünk a BM egy osztályára, hogy megkapja az itteni igazolványait is a férjem.

Nem mondhatnám, hogy itt barátságosabb lett volna a fogadtatás, mint a kinti hivatalokban. 

És most leírok még valamit, ami ellen sok ember fel fog háborodni, mert sajnos a nemzeti érzések nagyon rosszul vannak itt sok emberbe belekódolva. De szeretném előre elmondani, számomra valaki nem attól ember, hogy milyen a nemzetisége, a vallása, a bőre színe. Voltak barátaim, jó ismerőseim mindenféle nemzetből, vallásból, és különböző bőrszínű emberekkel is voltam, és még részben vagyok a mai napig is jó viszonyban. Így az örök magyar-román ellentétet is azt hiszem egészen másképpen látom, mint sokan mások. 

Talán van, aki még emlékszik arra, amikor leírtam, hogy a férjem családja elég furcsa származásilag.

Anyósom szilágysági magyar lány, apósom Budapesten született román férfi, aki a családjával csak a háború után költözött Kolozsvárra. 

A férjem mindig azt mondta, és én ezt elfogadtam, hogy ő inkább tekinti magát románnak, mint magyarnak. És igen, amikor megismerkedtünk ő bizony alig-alig beszélt magyarul. 

Ezért is szólítottam őt Nicu-nak, hiszen a neve Nicolae. 

Amikor a hivatalban kérdezték az adatait, az egyik első kérdés volt, hogy neve? L. Nicolae - volt a válasz. 

Az ügyintéző hölgy gondolkodás és kérdés nélkül írta a papírra, és mondta közben, hogy szóval akkor L. Miklós. Pedig a férjem beszédéből egyértelműen észrevehető volt, hogy a magyar nyelvet messze nem beszéli anyanyelvi szinten. 

Kicsit, vagy talán nem is kicsit, de csodálkoztunk, de azokban az időkben nem volt szokás a hivatalos helyeken ellenvetést tenni, és végül is a családja magyar ágán valóban így szólították, így ráhagytuk.

Aztán jött a kérdés, hogy hol született? Az előbbiek alapján azt felelte, Kolozsvárt. 

Mire a hölgy, hogy akkor Cluj Napoca. Erre azért annyit reagáltunk, hogy nem. Amikor született még csak Cluj volt. De ha már Miklós, akkor miért nem Kolozsvár?

Meg kell mondjam, engem bizony felháborított a hölgy ilyetén viselkedése a férjem nevét illetően. Legalább megkérdezhette volna, hogy bocsánat, itt is így szeretné használni? Ráadásul akik ismernek minket, tudják, hogy a férjem vezeték neve nem magyar név, tehát ez nem volt evidens, hogy magyar keresztnevet akar. De nem, ő eldöntötte, hogy itt magyar neve lesz, akár tetszik, akár nem.

Miután túl voltunk ezeken is, munkát kellett találni neki. Végzettsége szerint autótechnikus volt, de mivel beszélni sem tudott még rendesen magyarul, írni pedig azóta sem tanult meg, így a végzettségének való munkát nem igen mertünk keresni. Egy gyermekkori barátnőm férje segített, és egy alpin technikával dolgozó barlangász társaságnál kötött ki, ahol le is húzott jó másfél évet. 

Ez egyébként azt is jelentette, hogy mivel a társaság szinte állandóan vidéken dolgozott, így bizony megint nem lehettünk együtt a hét minden napján. De azért a korábbiakhoz képest, már legalább a hétvégéket együtt tölthettük és csak hét közben voltunk egymástól távol. És akkor még nem volt mobil telefon és internet sem, hogy azon tudtuk volna tartani a kapcsolatot. 

Itthon csatlakoztunk egy túrázó társasághoz, a Vörös Meteorhoz. Első körben egy olyan csapathoz kerültünk, ahol komolyan mondom, csak 70 fölött voltak emberek. Mi a név alapján választottunk, de nagyon mellé nyúltunk, és a társaságot csak az első úton láttuk meg.

Ezek után váltottunk a magashegyi túrázókhoz. Első körben őket nem mertük vállalni, mondván nekünk a magas hegy az már komoly tudást igénylő világ, ami azért nekünk nincs meg.

Kiderült, hogy tévedtünk, valóban ők voltak azok, akik azért valamelyest passzoltak a mi elképzeléseinkbe. Köztük sem volt sok fiatal, azért egy jó 15-20 évvel idősebbek voltak nálunk, de ez még elment. 

Eljártunk velük egy darabig, de aztán rájöttünk, hogy itthon egészen másról szól a túrázás, mint amit mi csináltunk az erdélyi havasokban.

Erre a legjobb példa az volt, amikor az egyik túrán ünnepélyesen megkaptuk a bronz jelvényes túrázó kitüntetést. Mi el sem tudtuk képzelni, hogy mit tettünk ezért, hiszen minden út csak arról szólt, hogy sok-sok km-t gyalogoltunk hol ilyen, hol olyan, hol amolyan erdőben. Soha sehol nem álltunk meg, igaz nem is volt miért. Soha sehol nem volt egyetlen kilátó pont, vagy egy szép liget, ahonnan be lehetett volna látni a környéket, és le lehetett volna telepedni egy uzsonnára. Természetesen velük is elsősorban a Pilis volt terítéken. Szerintem a Börzsönyben nem is jártunk velük. Voltunk a Mátrában, a Bakonyban. És csak mentünk, mentünk, mentünk. Igazából semmi élmény nem volt benne. Minket akkor sem, meg utána sem lelkesített az, hogy hű, ma legyalogoltam 20 km-t. Persze, ha úgy hozta az út, megtörtént, hogy legyalogoltuk, de közben megpihentünk, közben csodás ligeteken, vagy éppen sziklás részeken vágtunk át, több méter magas, bővizű vízesések mellett, vagy éppen rohanó hegyi patakokat kellett leküzdenünk. Ehhez képest itt semmi. De azt mondták, hogy a megtett túrákon érintettük x számú pontot, meg legyalogoltunk ennyi és ennyi km-t, ebből volt hogy egyvégtében ennyit meg ennyit, és ezért jár a cím. Hát, nekünk a felsoroltakból egyetlen pont sem tűnt fel, hiába volt esetleg szép nevük. De ők tudták, ha megtörtént, akkor megtörtént. Szóval csak hogy tudjátok, bronzjelvényes túrázó vagyok!

Igen, tudom, most esetleg sokaknak csalódást okoztam, de aki járt már az erdélyi havasokban akár csak egyszer is, az tudja mi  különbség. 

És én azokban a hegyekben lettem igazán túrázó, így azokhoz húz a szívem, azokat szeretem, és ott ér olyan katartikus élmény, amit várok egy-egy ilyen gyalogtúrától. 

"Hárman együtt lovagolnak tovább, át az erdőn, fel a tetőre, ahol már a havasi legelők vannak. Közben át-át kell ugratniuk egy-egy patakon. Néhol kidőlt fenyők állják útjukat. De a lovak jól idomítottak, tökéletesen vesznek minden akadályt. Zsuzsa nagyon élvezi, hogy nincs alatta nyereg. Így lovának minden mozdulatát érzi, és ez külön gyönyörűséggel tölti el. Hamarosan felérnek a legelőre. Itt leugranak lovaikról, kicsapják őket legelni, ők meg leheverednek egy fa ritkás árnyékába. Rebeka persze nem tud sokáig egy helyben üldögélni. Hamar feláll, és mint egy igazi kis pillangó virágról virágra száll. Gyorsan gyűlik kezében a csokor, és közben egyre messzebb megy. Csaba még utána szól: - Ne menj túl messzire! – majd lehajol Zsuzsához és megcsókolja.

Itt fent valami végtelen nyugalom szállja meg az embert. Távol a falu, az utak zajától. Olyan érzés, mintha az ember kiválna a környező világból. Csak a madarak füttyögése, a bogarak cirpelése zavarja meg a csendet. Az egész legelőt bearanyozza a nap fénye. Itt-ott egy-egy fa tarkítja a képet. A lovak is behúzódtak az egyik árnyékába, ott ropogtatják a zamatos füvet. Csaba és Zsuzsa úgy fekszenek, hogy előttük terül el az egész falu, és a falun átfutó patak völgye. Az embereket csak apró hangyáknak látni. Lent nyüzsög az élet, még csak kora délután van. Csaba Zsuzsa felé fordul, végig húzza ujjait a lány testén a homlokától egészen a combjáig. – Ez volt a kedvenc helyem. Mindig ide jöttem ki, ha valami bajom volt. Itt köszöntem el a falutól akkor is, amikor anyám elvitt minket az Államokba. És itt szexeltem először – nevet a végén a lányra."

Szóval ne haragudjatok. A maga nemében csodásak az itthoni tájak is, csak engem nem nagyon varázsolnak el.

Így hát elváltak az útjaink a Vörös Meteortól, pedig keményen hajtottak minket, hogy meglegyen az országos kéktúra kitüntetésünk is. De ez bizony nem jött össze.

Viszont elég hamar eljutottunk a Magas Tátrába. És voltunk azóta is, többször is, és imádás van. De erről majd már csak legközelebb. 

Egy esküvő története

Megígértem, hogy mesélek még az esküvőnkről.

Ott tartottunk, hogy az ügyvédünk beadta a kérvényt, hogy összeházasodhassunk. Ez még 1981 augusztus-szeptember tájban volt. Onnantól hiába érdeklődtünk nem történt semmi. Érdeklődni pedig igazából nem volt kinél.

Aztán 1982 szeptember végén egyik nap délkörül megcsörrent a munkahelyemen az irodában az egyetlen közvetlen vonal, tudjátok, ami nem csak mellék. Kolléganőm vette fel, majd sejtelmesen rám mosolygott és azt mondta, hogy egy roppant kellemes férfi hang keres. El se tudtam képzelni ki lehet, de persze mentem a telefonhoz.

És mikor meghallottam, hogy Nicu szól bele a másik oldalon, hirtelen azt se tudtam ki vagyok. Fogalmam nincs honnan tudta meg azt a számot, mert minek adtam volna meg? Akkoriban nemzetközi hívást még meg kellett hívni a központon át, adott esetben órákat várni, míg kapcsolták a hívott számot, és otthon volt telefonunk. De nem igen beszéltünk azon sem, a fentiek, no meg a díjazása miatt sem.

Csak annyit mondott, hogy megkaptuk az engedélyt. 

Na, ekkor aztán már kezem lábam remegett. Bár persze nagyon vártuk ezt a pillanatot, de talán már nem is reménykedtünk benne, hogy megtörténhet. És most ott volt a kezében a papír, hogy összeházasodhatunk. És a szokásoshoz képest egészen gyorsan. Alig egy évet vártunk.

Nagyon gyorsan elintéztem, hogy utazzak ki. Szerencsére eddigre már készen volt a ruhám. Semmi csipke, semmi hab, mert az én drágám azt mondta náluk a polgári esküvőre nem vesznek fel olyat a menyasszonyok. Hibázott, és ezt nagyon sajnáltam, mert nagyon szerettem volna igazi fehér ruhás szépség lenni. De nem baj, lett egy hosszú, almazöld ruhám, amit direkt rám készítettek el.

Szóval kellett vonatjegy, kellett szabadság, és már rohantam is ki Kolozsvárra, mert persze nem Magyarországon tartottuk az esküvőt. Ahhoz nem tudom meddig kellett volna még várnunk, hogy ezért ismét útlevelet kapjon.

Mielőtt kirohantam megkaptam az információkat, hogy vigyek ki magammal orvosi papírokat is, amik ott kellenek ahhoz, hogy házasságot lehessen kötni. 

Kint az első utunk az ügyvédhez vezetett, hogy akkor hogyan tovább. Vele mentünk el a tanácsházára, hogy időpontot kérjünk. Minél előbb, és lehetőleg hétvégére. Másfél héttel későbbre kaptunk időpontot, szerintem ezt csak annak köszönhettük, hogy szeptember vége, október eleje volt. Közölték, hogy leszünk szívesek akkor a körzeti orvostól meghozni a papírokat, és mehet az esküvő.

Sajnos én itthonról nem tudtam vendégeket hívni. Ennek több oka is volt, de leginkább ami meghatározta, az az volt, hogy Kolozsvárt volt az egész ceremónia. Így csak anyuék jöttek ki.

Sejtem voltak akik ezt nehezményezték, és meg is értem, de egyszerűen így alakult. Sajnálom, de ez nem az én hibám volt, hanem a körülmények hozták így.

Szóval elmentünk a körzeti orvoshoz, felvértezve az akkor szükséges szappan, ital, stb. ajándékokkal, amik abban az időben mindenhol segítettek megoldást találni.

A doktornő, az ajándékok ellenére, közölte, hogy bizony amit vittem nem elég. Kell egy olyan vérvizsgálati eredmény, ami arról tanúskodik, hogy nincs vérbajom. Nem értek hozzá, de ezek szerint ezt itthon nem vizsgálták be.

Igen ám, de ekkor már szombat volt, egy hét múlva esküvő. Hogy tudjuk ezt megoldani, hogy időben legyünk? Ráadásul hiába volt a két ország baráti ország, ezért a vizsgálatért nekem kőkeményen fizetni kellett, mégpedig úgy, hogy igazolnom kellett, hogy a saját pénzemet adom és nem a jövendőbelim finanszírozza a vizsgálatot.

Rohantunk egy szállodába, ahol beváltottam forintot, amiről kaptam ott papírt, hogy én váltottam a pénzt.

Majd rohantunk a rendelőbe, ahol leveszik a vért. Ekkor már majdnem dél volt, és szombat. Már senki nem várt vérvételre, csak mi robbantunk be. Nagyon nagy szerencsénkre egy olyan nővérke volt ott, akinek a lánya szintén esküvői engedélyre várt egy külföldivel, ezért a nő megkönyörült rajtunk, és azt mondta leveszi a vért, de a laborba nem tudja elküldeni, mert már elvitték az aznap levett mintákat. 

Megkérdeztük, hogy mi elvihetjük-e? Elgondolkodott, mert nyilván nem ez volt ott sem a bevett szokás, de a végén azt mondta rendben. 

Levette a vért, elmondta hova kell vinni, hogy tudunk bejutni a laborba, és elvette a pénzt, valamint a papírt is, ami igazolta, hogy azt én személyesen váltottam. 

A kezünkben egy kémcső vérrel gyalogoltunk át az egész városon, és rohantunk a laborba. 

Igen, akkoriban tömegközlekedés mint olyan, szinte egyáltalán nem létezett. Órákat kellett várni minden buszra, vagy trolira, sokszor kimaradtak, leálltak. Tehát mi gyalog rohantunk végig mindenhova.

A laborba beverekedtük magunkat és a lelkükre kötöttük, hogy hétfő délelőttre legyen eredmény, mert ha nem visszük a papírokat az orvostól a tanácsházára, akkor nem lesz esküvő.

El kellett mennünk nőgyógyászhoz is. Amíg ott vártunk, hogy bekerüljünk, én eleve közöltem, hogy nincs olyan ember és olyan eszköz ott, ami és amivel hozzám nyúlhatna. Pedig csak egy pillantást vetettem a rendelőre, amikor valaki kijött.

Szerencsére vizsgálni nem akartak, felvilágosítást kaptunk, röpke 15-20 percben. Megvolt ez is.

Hétfőn megkaptuk a laborleleteket, rohantunk vele a körzeti orvoshoz, onnan megint vissza a városközpontba a tanácsházára, és végre sikerült mindent időben leadnunk, már csak szombatig kellett várni az esküvőre.

A lagzi otthon volt, a férjem családjánál, egy lakótelepi lakásban. Így sok vendéget kintről sem tudtunk hívni. 

Szerencsére Nicu jó kapcsolatban volt a kolozsvári kertészettel és az üzlettel, ahol árusították a virágaikat, így tudtunk rendelni csokrot rózsából is, nem csak szegfűből.

Anyósomék valahogy szereztek egy kisebb disznót, ez konkrétan csoda számba ment ám akkor, és azt levágta egy közeli hentes, és feldolgozta. 

Tortát nem rendeltünk, mert apósom azt mondta, nem fizet egy vagyont úgy a cukrásznak, hogy közben minden anyagot neki kell megszerezni, és elvinni, hogy abból torta legyen. Egy tortához csupa olyasmi kellett volna, amit akkoriban beszerezni lehetetlen volt. 

Bevallom ezt nagyon fájlaltam akkor is, és azóta is kicsit, de ha csak észérvek alapján gondolok bele, akkor megértem, hogy így döntött.

Fodrászt is szereztünk, és vállalták, hogy az esküvő előtt megcsinálják a hajam.

Szegény anyósom sütött, főzött, egész héten az esküvőre készült, még úgy is, hogy mondom csak tizennégyen voltunk velünk együtt. De azért nem akart szégyenbe maradni, hogy nem adja meg a módját az eseménynek.

Megérkeztek anyuék is Budapestről 1-2 nappal előbb. Sajnos nem mehetettem le eléjük az állomásra, mert a rengeteg gyaloglástól annyira begyulladt a derekam, hogy még be is lázasodtam. 

Bukarestből is megérkeztek a vendégek.

Így azért némi segítsége volt anyósomnak a konyhában.

Mikor elérkezett a nagy nap, 1982 október 9.-e, kora reggel lementem a fodrászhoz. Nem is tudom, hogy ültem végig a fodrászolást, mert a derekam miatt sikoltozni tudtam volna a fájdalomtól. De túl estünk rajta.

A mostanság házasodó lánykáknak mondom, nem voltak koszorús lányaim, nem voltak tanúink, násznagyunk, nem volt sem leány, sem legénybúcsúnk. 

Így hát nem segített senki felöltözni sem, de ahogy már mondtam, egy egyszerű ruhám volt csak, egyedül is megoldottam.

Közeledett az esküvő kitűzött ideje, déli tizenkét óra, így a család elindult a városba, hogy busszal leérjenek időben. Mi vártunk Nicu barátjára, akinek volt kocsija, és aki megígérte, hogy elvisz minket. Talán nem lepődtök meg, ha azt mondom, hogy taxi sem nagyon létezett akkoriban a városban, így nem lett volna egyszerű azzal megoldani a közlekedést.

Szóval vártunk, már mindenki elment, mi még mindig vártunk. Hát igen, a barát még dolgozott az nap. Én már azt hittem tutira el fogunk késni, mikor végre megérkezett. 

Gyorsan beültünk a kocsiba, és elindultunk a város központja felé. De nem a tanácsházára. Csodálkoztam, hogy akkor most mi van, hova megyünk, miért nem a házasságkötő felé és most már egészen biztosan lekéssük a saját esküvőnket. Azt még el kell mondanom, hogy a barát nem beszélt magyarul, én meg ugye nem beszéltem románul, így nem értettem mit magyaráz.

Képzeljétek el, hogy egyszer csak beparkoltunk a piac mellé, megállt, kipattant a kocsiból, mondván várjunk. El se tudom mondani hogy éreztem ekkor már magam, mikor ennyit harcoltunk, küzdöttünk azért, hogy végre meglegyen az esküvőnk, és most lekéssük.

Azért pár perc elteltével megjelent a srác, egy csokor virággal. Nem értettem mire kell a virág, de már nem is érdekelt, csak menjünk.

Nem kell tovább izgulni, oda értünk, időben, még várnunk is kellett. Hiszen általában mindig van némi késés az esküvőknél.

A fotózással drága apukám volt megbízva. És sajnos, hiába magyaráztuk neki, hogy a film dobozán lévő DIN alapján egyszer kell csak beállítani a gépet, és utána már ahhoz a gombhoz nem kell nyúlni, ő folyton állítgatta. Így az elkészült fotók nagy része teljesen fekete lett, használhatatlan. Amit azért megőriztem, azok sem jó minőségűek, roppant sötétek. De csak ez az emlék maradt.

Természetesen volt a házasságkötő teremnek saját fotósa is, aki csinált pár képet. Ha ezek nincsenek, akkor tényleg csak rémes fotók maradtak volna.

Aztán egyszer csak behívtak minket, egy külön iroda helyiségbe. Ott még intéztünk valamit, majd áttereltek minket egy nagy üres terembe. 

Igen, ez volt a házasságkötő terem. Volt benne egy asztal. E mögött állt az anyakönyvvezető. És a falon volt egy címer. Ez volt az összes dekoráció.

A ceremónia románul zajlott. Ezért az ügyvédünk volt a tolmács, aki nekem tolmácsolt illetve vissza.

Ha hiszitek, ha nem, a leghalványabb sejtelmem sincs miket mondtak ott nekünk, bár túl sokat nem. Pár mondat volt és kész. (Ez egyébként azóta sem változott. Volt szerencsém 2012-ben részt venni egy esküvőn, persze már sokkal szebb körülmények között, igaz, hogy nem Kolozsvárt, de a szöveg csak annyi volt ott is, hogy elmondták ki kicsoda, és hogy akkor mostantól házasok.)

Szóval fogalmam sincs miket ígértem meg a férjemnek, ha ígértem egyáltalán valamit, de mindenképpen azt mondtam, hogy IGEN!

Nem volt egyetlen szék sem. Sem nekünk, sem a vendégeknek, sem az anyakönyvvezetőnek. Mondjuk a nagyjából 5 perces eljárás alatt nem fáradtunk el, még az én derekam is kibírta.

Ezután a teremből kizavarták a vendégeinket, minket pedig ismét áttereltek a szomszédos irodába. Ott leülhettünk, és a sok millió egyéb papír mellett, amit alá kellett írnunk a fotós számlájától kezdve, egészen addig, hogy én kapjak külön anyakönyvi kivonatot, amit haza tudok hozni, végre aláírhattuk az anyakönyvet is. 

Ám ezt senki nem látta, csak az ügyvéd, a fotós, az anyakönyvvezető és mi. Ez ott nem része az ünnepélyes ceremóniának. Nem kellettek tanúk, bár lehet az ügyvéd és a fotós voltak azok. Nem tudom. 

Mikor innen is kimentünk akkor az addig várakozó családtagoktól, barátoktól kaptam egy-egy csokor virágot. Igen, ott ez a szokás, virágot adni a menyasszonynak. Azt hiszem soha ennyi virágot nem kaptam, még a ballagásomon sem. És ezért mentünk mi is előbb a piacra, hogy az autós barát is tudjon gyorsan virágot venni. 

Nem nagyon látom értelmét, hogy ha amúgy is van csokra a menyasszonynak akkor minek még neki egy csomó virág, de ettől még nagyon örültem neki. És ez nem a nászajándék.

A család és a barátok szépen elbuszoztak a lakásba, mi pedig kocsiba ülve pár perc alatt otthon is voltunk, immár férj és feleségként. 

Miután mindenki megérkezett kezdetét vette az eszem-iszom, majd táncolás, de ebben én sajnos a derekam miatt sokáig nem tudtam részt venni.

Az esküvőt követően nem mentünk rögtön nászútra, és még szállodai szobába sem. A családból, akik nem Kolozsvárt éltek pár nap múlva haza utaztak. 

Pár nap múlva terveztük mi is az indulást a nászútra, természetesen ott Romániában, hiszen a férjem nem tudta elhagyni az országot.

Ám előtte még voltak intézendők ismét. Útlevelet kellett kérnie, mégpedig olyat, amivel elhagyhatja véglegesen az országot. Az állampolgárságáról ekkor még nem mondott le.

És beutazó vízumot is kellett kérnie Magyarországtól. Így az első napok ennek intézésével zajlottak, amiben még mindig az ügyvédünk segédkezett.

Lesznek még ezzel kapcsolatban is történések. És a nászutunk sem volt hétköznapi, de erről majd csak holnap mesélek. 

Esküvő egyszer csak lesz a regényben is, de nem a sajátunk adta hozzá az ihletet. És bizony még arra is várni kell.

"Aztán rólam kérdez:

-          És hogy érzed magad Erdélyben? Még mindig annyira lángol a szerelem? Mit csinálsz kint? – sorolja egymás után a kérdéseit.

-          Jól vagyok, anyuékkal dolgozom, és igen, egyre jobban lángol – felelem neki röviden. Aztán megmutatom a gyűrűmet, és persze elmesélem a lánykérést is.

-          Mikor lesz az esküvő? – kérdez tovább. – És ugye, arra meghívtok?

-          Az esküvőmön feltétlenül ott kell lenned – nyugtatom meg. – De még nem tudom pontosan mikor lesz, mert ez nagyrészt Lilitől függ.

-          Lilitől? Ki az a Lili? És miért áll rajta a dolog? – érdeklődik csodálkozva Évi."