I love Kolozsvár

Egy hete ismét Kolozsvárt jártunk. Hivatalos ügyben mentünk, de aztán belecsöppentünk egy váratlan eljegyzési vacsorába is. 

Szerintem már mindenki tudja, hogy miért is kerültem kapcsolatba Kolozsvárral, és hogy anno bizony nagyon sűrűn jártam oda. Más kérdés, hogy akkoriban szinte mindig tovább is mentünk valahova kirándulni, túrázni. De akkoriban nem is volt igazán szép, és kellemes a város. A kor rányomta a bélyegét nagyon. Ezrével épültek a várost körülölelve a lakótelepek. Mondjuk kívülről érdekesebbek voltak, mint amiket nálunk építettek, és jóval több is épült. Így legalább lakás hiány nem volt. 

Ám volt még valami a rengeteg tömbházon túl, ami nagyon szomorúvá tette a várost. Szinte nem volt tömegközlekedés, és kocsival sem igen tudtak közlekedni, mert benzin sem volt. Minden benzinkútnál óriási sorok voltak, sokszor napokig álltak ott az autók, és a sofőrök úgy tolták előbbre az autókat, ha végül mozdult a sor, mert nem akarták arra pazarolni azt a pár csepp benzint, amit kaptak.

Így aztán a többség gyalog járt. Ez még nem is lett volna baj, de az emberek magukba zárkózottak voltak, szomorúak, gondterheltek, hatalmas zsákokat cipeltek, amiben némi élelmiszert vittek magukkal, és az egész egy egyhangú szürke masszának tűnt. Folyamatos mozgásban volt a város, de minden szürke volt, homogén volt, és csak áramlott a sok szegény ember ki a vasútállomásra, és be a városba. 

Nem volt szép, nem volt örömteli, szívet melengető kép.

Aztán teltek az évek, sajnos a család eltávozott, így szinte már egyáltalán nem jártunk a városba, mert a barátainkkal is inkább a hegyi házikójukban találkoztunk. A várost kerültük, mint a tüzet, mert olyan elképesztő zsúfolt és őrült forgalom alakult ki, hogy szinte életveszélyes volt még az is, hogy átmenjünk rajta. Inkább még a rossz, falvakon keresztül vezető utat is vállaltuk, de Kolozsvárt nem.

Viszont én a Facebookon egyre több olyan oldalt like-tam, ami valamilyen módon Kolozsvárról szól. És szinte nincs olyan nap, hogy ne olvasnék ott valamit arról, hogy épp milyen kulturális rendezvény lesz, hogy most felvételiznek a diákok az egyetemre, hogy ez vagy az ad koncertet a városban és még sorolhatnám. Egyre szebb fotókkal találkoztam, és lassan kibontakozott előttem egy színes, gazdag kulturális életet élő, fiatal város.

Ezért már egy ideje éreztem, hogy nagyon szeretnék ismét Kolozsvárra menni. Direkt oda, és bejárni a várost, érezni a szellemét.

Nyáron, talán emlékeztek rá, voltunk is kint. Sajnos az a kirándulás nem volt túl sikeres különböző okok miatt, de ráadásul sokat el is mentünk akkor a városból a környékbeli szépségeket megnézni. Egy napot töltöttünk mindössze Kolozsvárt.

Miattam nem is tudtunk olyan nagyon sokat sétálni, mert a sok éves ülő munka megtette hatását, és én sajnos már pár száz méter gyaloglástól nagyon elfáradtam.

Most viszont jött a négy napos hétvége, és mivel intézni valónk is volt kint, így az utunk megint csak Kolozsvárra vezetett.

Szó se róla, óriási dugóban érkeztünk meg. Azt hittük sosem jutunk el a szállásunkig. Kolozsvár már szinte egybe épült a környező kisebb településekkel, és még mindig folyamatosan építik a lakóházakat, de most már inkább lakópark jelleggel. Nem mondom, hogy mind szép, sőt, de azért nyáron láttunk kellemes helyeket is. A rengeteg emberrel és autóval rettentő nehezen birkózik meg a város. Óriási közlekedési változtatásokra lenne szükség, bár igyekeznek egy élhetőbb mederbe terelni a forgalmat. 

Most is voltunk fent a hegyen, de azért egész sok időt töltöttünk a városban, és nem tagadom, teljesen beleszerelmesedtem. Ha most lennék 20 éves, vagy akár csak huszonéves, gondolkodás nélkül költöznék oda, és borzasztóan élvezném.

A szállásunk, amit szívesen ajánlok, elsősorban fiatalok figyelmébe, hiszen egy Hostel, a város szívében van. Tényleg, mindössze másfél sarok tőle a Szent Mihály templom és a Főtér. Ugyanakkor egy csendes kis utcában van.

Ahogy írtam, egy váratlan eljegyzési vacsorába is belecseppentünk, amit a Kolozsvár közepén található hegyen lévő Panoramic étteremben tartottak. Kellemes hely, finom ételek, de ami igazán pazar volt, az a panoráma az esti fényekben fürdő városra. Igazán csodás volt.

Akár le is gyalogolhattunk volna innen, de bevallom én ezt este, sötétben, alkalmi ruhában és cipőben nem vállaltam be, így taxit hívtunk, és ahogy felfelé, úgy lefelé is azzal mentünk. Igen, a régi városhoz képest ez is hatalmas változás. Anno örültünk, ha legalább 1-2 taxi megjelent az állomásnál, és sikerült elcsípni. Most nagyon sok taxi dolgozik a városban, és bár felfelé kellett kicsit várnunk, míg sikerült egyet elcsípni, de nem volt vészes.

A vacsora utáni napon a hegyen voltunk, és csak a következő napon mentünk le ismét a városba. Szerencsére szép idő volt, így el is indultunk sétálni a központba. Ezerszer láttuk nagyjából, de azért óriási a változás. 

Kolozsvár központjában nagyon sok szép, régi, patinás épület van, amely felújításra vár. Ám van jó pár, amit már rendbe tettek és újra régi pompájában tündököl.

Nem tudtunk olyan utcába menni, ahol ne lett volna egy egyetemi fakultás. Fogalmam nincs milyen szakokat lehet felvenni a Bolyai Egyetemen, de ahogy láttam, szinte bármit. Elképesztő volt ezt látni. 

Ennyi egyetemi szak ezrével vonzza a fiatalokat a városba. Jönnek Románia különböző városaiból, de jönnek sokan külföldről is. Tényleg, vajon Magyarországról gondol e bárki arra, hogy ott járjon egyetemre? 

A rengeteg fiatal pedig alapvetően meghatározza a várost, de a belvárost mindenképpen. Én még soha, sehol nem láttam ennyi kávézót, teázót, pubot, sörözőt, fast food éttermet, bárt, rendes éttermet, cukrászdát mint most Kolozsvárt a belvárosi részen. Szinte minden épületben megtalálható valamelyik. És mind tele van. Mindenhol élet van, mindenhol színes kavalkádban üldögélnek, iszogatnak vagy éppen kávéznak, teáznak a fiatalok, és a hozzájuk fiatalodott idősebb korosztály is. Bizony, az ember ennyi fiatal mellett legalább tíz évvel fiatalabbnak érzi magát.

Pezseg az élet, és annyira jó ebben részt venni, ezt érezni.

Ha azt mondom, hogy az én átlag gyaloglásomnak a nagyon sokszorosát tettem meg ezen a vasárnapon, akkor talán megértitek miről beszélek. 

A városi séta után haza mentünk, majd felmentünk a házsongárdi temetőbe, mert a férjem szülei ott vannak eltemetve. Onnan elsétáltunk a parkba, majd egy étterembe, ahol már nyáron is ettünk és nagyon jól éreztük magunkat. Ez a Roata étterem, ezt is ajánlom, mert csoda jó hely. A finom estebéd után simán haza sétáltunk persze most is a városon keresztül, ami újra és újra csodás élmény volt.

És ezzel még nem volt vége, mert este, sötétedés után ismét felkerekedtünk. Ez sokszorosan extra. Szerintem évek óta nem mentünk ki soha sehova este. Nem is kívánkoztunk ki, sőt, mindig arra törekedtünk, hogy még világosban haza érjünk. De Kolozsvárt ez sem volt gond. Teljes nyugalommal sétálgattunk a városban a sok-sok fiatallal egyetemben. Mi több, este újra felmentünk a temetőbe is, hogy megnézzük a világítást. 

Majd az ortodox templom és a román színház felé vettük az utunkat, hogy azt is megcsodáljuk kivilágítva.

Félek, egyáltalán nem tudtam visszaadni azt, amit nekem most a város nyújtott. Ezért csak annyit tudok mondani, hogy menjetek el, és éljétek át, szerintem fantasztikus. Most sajnálom csak igazán, hogy anno a férjem örökségét, a kolozsvári lakást apósomat kijátszva elvették tőlünk. 

Kolozsvár feltöltött, megfiatalított. Köszönöm a városnak! És ígérem, megyek még!