Évfordulók

Bocsánat, hogy így eltűntem, már ha egyáltalán hiányoztam valakinek, de annyi minden volt az elmúlt időszakban, és volt amiről írtam volna, volt amiről nem, így aztán mindig úgy alakult végül, hogy nem írtam semmiről. Abban viszont kifejezetten biztos voltam, hogy ma írni fogok. Miért pont ma? Ma egy éve hogy itt lakunk. Ezért!

Biztosan van aki emlékszik arra, hogy mennyire nehezen vettem magam rá erre a költözésre. Nagyon sok álmatlan, vagy éppen átsírt éjszaka volt mögöttem, amikor is végül el tudtam dönteni, hogy rendben, adjuk el azt a házat ahol addig éltünk, és költözzünk el. Hű olvasóim azt is tudhatják, hogy erre egy devizahitel miatt volt szükség, mert ha nem lépjük ezt meg, akkor nagyon nagy bajba kerültünk volna idén ősszel, amikor lejárt volna az árfolyamgát. Így hát megtörtént az, amire nem készültem, meghirdettük a gyömrői házunkat, és gőzerővel neki fogtunk új otthont keresni.

Többen kérdezték, hogy lakásban nem gondolkodtunk-e, és azt kell mondjam, hogy de, gondolkodtunk. De mivel 28 évvel ezelőtt úgy alakult az életünk, hogy családi házba költözhettünk és onnantól a kert az életünk része lett, ezért nagyon gyorsan el is vetettük ezt a gondolatot, és milyen jól tettük. Amíg bírjuk a kerti munkát, addig nem való nekünk a lakás.

Ma egy éve már mindenünk össze volt csomagolva. Túl voltunk tengernyi selejtezésen, a bútorok kiürítve, ha lehetett szétszedve várták a fuvarozókat abban a házban, ahol leéltünk 17 évet, de ami így összecsomagolva már nem tűnt többé otthonnak, csak egy háznak. 

Meséltem tavaly a viszontagságokról a költözésünkkel kapcsolatban, arról hogy jóval kisebb kocsit küldött a fuvarozó, és hogy a barátnőmék segítsége nélkül igen nagy bajban lettünk volna. Ezt azóta is csak köszönni tudom neki és a férjének.

Így erről most nem fogok mesélni újra, akit érdekel itt megtalálja: költözés

Most inkább az azóta eltelt évről mesélnék, bár született jó pár poszt erről is az év során. Most már bevallhatom, hogy kicsit tartottam az új helytől. Tartottam tőle, mert ez bár nem a legkisebb falu a világon, de lássuk be, nem túl nagy, még 3000 lakosa sincs. Így bizony itt szinte mindenki ismer mindenkit, mindenki tud mindenkiről és mi még soha nem éltünk ilyen közegben, és kicsit féltem, hogy vajon befogadnak-e minket? 

Szerintem mi nem vagyunk egyébként rossz szomszédok. Nem rendezünk nagy zajos bulikat hétről hétre, nem csinálunk szemetet a környezetünkben, sőt, még ha a munka okoz zajt azt is igyekszünk olyankor csinálni, amikor kevésbé zavaró. Mára már nincs kutyánk sem, aki gondot okozhatna a szomszédoknak. Mindig azon voltunk, hogy bár legyen tele a kert növényekkel, de csak is úgy, hogy az gondot ne okozzon a szomszédnak. Gyömrőn sajnos sikerült egy-két futónövényt a kerítés mellé ültetnünk, de minden ősszel és olykor nyáron is visszavágtuk ezeket, hogy ne másszák be teljesen a szomszéd kerítés melletti kis házát. Úgy gondolom udvarias, barátságos a viselkedésünk is, így hát ez sem okozhat gondot. 

Mindezzel együtt azért féltem kicsit. Az előző lakótól kaptunk némi információt a szomszédokról, de azt hiszem ez első sorban az ő kapcsolataikat jellemezte és nem jelentett semmit a mi jövőnket illetően. 

Eleinte nem is sokat találkoztunk az itt élőkkel, hiszen tél volt, senki nem nagyon ment az utcára, a kertbe meg pláne nem. Aztán hosszabb időre el is utaztunk még februárban. Igaz eddigre már egész jó viszonyban voltunk a postásunkkal, aki a mai napig a legszuperebb postás hölgy, és a helyettesével is jó volt a viszony. 

Természetesen a közvetlen szomszédokkal is köszöntünk egymásnak, ha összefutottunk az utcán, de az igazi kapcsolatok a tavasz eljöttével kezdtek épülni.

Az is tény, hogy ez valójában igen korán volt, mert márciusban indult meg nálunk a fürdőszoba felújítása, így nagy volt a nyüzsgés, a forgalom nálunk, hát több esély volt arra is, hogy összetalálkozzunk valakivel.

Azt hiszem mindenki érdeklődve figyelte a történéseket, hiszen idegen, új emberek voltunk, és mert régen nem történtek ekkora dolgok ezen a házon.

Mi nyitottak voltunk, szívesen elmondtuk és a végén meg is mutattuk a végeredményt. Erről sem írok most, mert ezt is mind elmeséltem már nektek itt: Felújítás ezerrel

Miután a fürdőszobán túl estünk már indulhattunk is a kertbe. Tengernyi munka várt ránk, ill. nagyobb részt a férjemre, mert a fizikai munkák javát ő végezte, ez tény. Bontottunk, bontottunk, sittet vitettünk el, bokrokat irtottunk, szemetet hordtuk ki, ami a kertben maradt, rengeteg fa épület vált a rombolás áldozatává, viszont minden faanyagot újrahasznosítottunk és ez így ment napról napra. 

Ekkor derült ki, ami számomra ugye idegen volt, bár természetesen sokszor hallottam már róla, hogy itt bizony mindenki tud mindent. Egy szép napon ugyanis egy alapvetően teljesen idegen idősebb férfi, aki még csak nem is lakik a szomszédunkban kérdezett rá, hogy na leromboltunk már mindent amit akartunk? Vajh honnan tudta, mikor a háztól nem látni be a kert azon részeibe ahol a rombolások történtek? 

Persze nincs ezzel semmi baj, minket nem zavar. Úgy gondoljuk semmi olyat nem tettünk, teszünk, ami rossz hírünket keltené. És ez a nyár folyamán be is bizonyosodott.

Mert mi követ mindent rombolást? Persze, az építés. És ez így volt nálunk is. Gőz erővel fogtunk bele a kertünk átalakításába olyanná, amilyennek mi szeretjük. Sokat meséltem erről is, sok fotóval illusztrálva.

És azt hiszem ekkor kezdte mindenki azt látni, hogy igen, sokat romboltunk, de csak azért, hogy aztán valami szépet építsünk. Ekkor derült ki az, hogy bizony nem lusta városi népség vagyunk, aki ide tolakodott, hanem dolgos, szorgalmas emberek, különösen az én drága férjem. Ő nyáron minden reggel már 4-5 között a kertben volt, és ott köszöntek jó reggelt egymásnak a nagyon kedves szomszédasszonyunkkal. Rendszeresen találkoztunk a többi szomszéddal is a kerítések mellett, és lassan alakult a bizalom, a jó kapcsolat. Sok-sok kedves gesztusban volt részünk mindenkitől, sok segítséget is kaptunk. Egyetlen rossz dolgot sem tudnék említeni az eltelt időszakról, és ezt teljesen őszintén mondom. Mi itt csak jót és figyelmet kaptunk. 

Érdekes dolog ez a kapcsolat egyébként, mert Gyömrőn az ott leélt 17 év alatt nem lett ilyen kapcsolatunk senkivel. Jó viszonyban voltunk, elbeszélgettünk ott is a szomszédokkal, ha éppen összefutottunk, de ennyi. Itt egyetlen év eltelte után azt kell mondjam sokkal közelebbi a kapcsolat. És amiért ez érdekes. Gyömrőn a kerítésünk az egyik szomszéd felé hullámpala volt, a másik oldalon is volt pala, ill. volt magas beton kerítés. A hátsó szomszéd felé a 4-5 m magas tuja sor zárta le a kertet. Csak az utca felé volt nyitott a kerítésünk, egyébként körbe voltunk zárva. 

Itt minden kerítés drótháló. Nyitott könyv mindenki élete a kertben a másik felé. És ez talán minket is nyitottabbá tesz. Nyáron nincs olyan nap, hogy legalább egyik szomszéddal ne beszélgetnénk. Mert előbb utóbb megjelenik valaki a kertben, és az ember átköszön, és rákérdez hogy mi újság, mit csinál épp a szomszéd, és aztán ebből beszélgetés lesz. Én pedig nagyon élvezem mindezt. 

Kedves Szomszédaim, ha olvasnátok ezt, nagyon köszönöm nektek ezt az évet, és azt is, hogy így fogadtatok minket, és hogy talán nyugodtan kimondhatom befogadtatok minket. 

Már bizony alig várom a tavaszt, hogy mehessünk a kertbe és folytatódjon az ami idén nyáron elkezdődött.

Szóval igen, eltelt egy év. A félelmeim elmúltak, sőt! Remekül érezzük magunkat itt. Szeretjük a házat, mert nekünk sokkal jobb elrendezésű, mint ami volt. Szeretjük a kertet és alig várjuk hogy majd teljes szépségében kibontakozzon. És szeretjük Zsámbokot is. Itt csend van, nyugalom van. Tény, a mi életvitelünk alapján kicsit messze van dolgoktól, de amíg kocsit tudunk vezetni, addig ez sem probléma. Tudom, hogy a barátaink számára is messzebb kerültünk, de ha valóban a barátaink és kíváncsiak ránk, akkor eljönnek idáig is utánunk. Nem mellesleg van aki kifejezetten még az utat is imádja ami idáig vezet, és tényleg nagyon szép. Azt gondolom, hogy végül is jó döntést hoztunk. Megszabadultunk egy nagyon-nagyon nyomasztó és veszélyes tehertől, és egy nagyon klassz házat, kertet, települést és szomszédságot adó helyre kerültünk. Nem bántam meg a költözést egyetlen percre sem. 

A címben többes számban van az évforduló, nem véletlenül. Ám kissé hosszúra sikeredett ez a bejegyzés már így is, ezért a másikról majd egy másik posztban fogok írni, és rajta leszek, hogy ez gyorsabban szülessen meg, mint ez a poszt. 

Az élet megy tovább

Nagyjából 17 és fél éve egy vasárnapi ebéd közben egyszer csak közöltem a családdal, hogy eladjuk a házat. Nem kicsit csodálkoztak el, hogy mi történt, és miért pont egy ebéd közben közlöm ezt velük. 

Az előzményekhez tudni kell, hogy a férjem akkor már évek óta fűzte az agyamat, hogy menjünk el Budapestről és költözzünk vidékre. És bár számos alkalommal neki is indultunk házakat nézegetni, vagy éppen csak településeket, pl. főleg Vas megyében, mert ott nagyon tetszett a környezet, de a végén én mindig megvétóztam, mondván engem minden Budapesthez köt. 

Ezek után jogosan vetődhet fel bárkiben a kérdés, hogy mi történt akkor azon a vasárnapon ebéd közben, hogy egyik percről a másikra meghoztam egy ilyen súlyú döntést.

Azt azért tudni kell, hogy az erzsébeti házunkat az első kapa vágástól az utolsó tetőcserép felhelyezéséig mi ketten építettük fel a férjemmel. Minimális segítségünk volt az építkezésben. 

Nos, a döntésemet azért hoztam meg ilyen hirtelen és gyorsan, mert ahogy ebéd közben kinéztem az ablakon, azt láttam, hogy a szomszédban élő kaukázusi juhászkutya, akit sajnos láncon tartottak, és csak a kb. 1,50 magas, vasággyal együtt 50 kg-s családfő ment a közelébe ha enni adott neki, vagy ha állítólagosan dolgozni mentek együtt, ami úgy nézett ki, hogy a kutya vonszolta maga után a gazdáját, szóval én ezt a szerencsétlen sorsú kutyát megláttam a két kert közötti drótkerítés tetején egyensúlyozni. Bármelyik percben áteshetett volna. A fiunk pedig ekkor volt 6 éves, aki rendszeresen játszott kint a kertben úgy, hogy egyedül volt. Ráadásul közel ahhoz a részhez, ahol a kaukázusi ki volt kötve. Én pedig amikor megláttam a kutyát a kerítés tetején, tudtam, hogy a kutya tartási körülményei miatt konkrétan életveszélynek teszem ki a gyerekemet, ha nem megyünk el innen.

Így néz ki mostanában az a ház.

Azt is tudni kell, hogy mivel sem segítségünk, sem pénzünk nem volt, mi nem tudtuk soha befejezni ezt a házat. De azért elég komfortosan éltünk ott. Egyetlen nagyon komoly gond volt. A nappali fölött mi a tetőbe nyúló galériát terveztünk, ezért nem került lezárásra ott a plafon, csak deszkákkal fedtük le a nappalit, hiszen a felső rész még befejezésre várt, és mert a tetőt sem tudtuk leszigetelni, így bizony a telek nem voltak könnyűek, mert nem volt túl melegünk. 

Hát így történt.

Az elhatározást tett követte. Akkor még nem volt internet, így feladtam egy hirdetést az Expressz újságban. Aztán rájöttem, hogy van abban olyan rovat is, hogy Ingatlant keres. Sőt, remekül volt szűrve is, hogy hol és mennyiért. És tessék. Talán a második, vagy harmadik újságban megtaláltam a vevőnket. Ő még nem is tudta, de én már igen.

Egy Skóciából haza térő orvos család keresett akár felújítandó házat a Dél-Pesti kórház közelében.

Mi onnan 10 percre laktunk, a ház felújítandó volt, sőt, még annyira nyers, hogy aki beköltözött oda, az simán a maga kedvére átalakíthatta. 

Így felhívtuk a megadott telefonszámot, a család egy ismerőse jött el megnézni a házat, és írd és mondd, kb. 1 hét alatt eladtuk a házat. Nagyjából még árában is, bár persze alkudtak a meghirdetett árból.

Igen ám, de mivel haza költözni készültek, ezért roppant sürgős volt nekik. Közölték, hogy 1 hónapon belül legyünk olyan jók és költözzünk ki.

Mit mondjak? Feladták vele rendesen a leckét, hiszen még nem is volt másik ingatlan ahova költözhettünk volna. Így a következő napok intenzív telefonálgatás, újság böngészés és ház nézegetés jegyében teltek. Míg végül megleltük ezt.

Mondjuk ez sem így nézett ki. Kívülről ugyan nem sokat sikerült hozzá tennünk a házhoz, de belülről sok felújítást megcsináltunk. A kertről pedig akik ismernek már rengeteg fotót láthattak, hiszen az volt a szívünk csücske, és bizony temérdek pénzt és munkát öltünk bele. Meg is lett az eredménye, mert mostanra, 17 év elteltével szerintem és mások szerint is igazán szépséges lett. 

Visszatérve még a költözéshez. Elég gyorsan ráleltünk erre a házra. Megfelelt az elvárásainknak, hogy közel legyen Budapesthez, mert mi ott dolgoztunk, a gyerekek pedig oda jártak iskolába. Az mondjuk pech, hogy mindezt a budai oldalon, a ház pedig Pest alatt volt, de azért jó volt a hely. Megvolt a három hálószoba, így végre mi sem a nappaliban aludtunk a férjemmel. És még az a vágyam is sikeredett, hogy a falu szélén lakjunk.

Ezt a kilátást az étkezőből élvezhetjük, élvezhettük nap mint nap.

Igen ám, de akiktől megvettük a házat, azok nem tudtak olyan gyorsan elköltözni, hogy mi időben be tudjunk költözni. Nem volt kis gond. Ráadásul kutyánk is volt, aki egész életében kertben élt, nehéz lett volna pl. felköltöztetni, még ha csak ideiglenesen is a negyedik emeletre a szüleimhez.

De persze voltak bútorok, ruhák, könyvek és minden más, ami egy háztartásban fellelhető. Nem beszélve rólunk négyünkről.

Szerencsére az eladók nagyon korrektek voltak, mert felajánlották a pincét, hogy kiürítik és oda becipelhetjük az ingóságainkat. Mi több, a kutyát is befogadták. Már csak magunkat kellett valahova elrámolni. Hát életünkben nem nyaraltunk annyit, mint ekkor.

Az első pár napra a gyerekeket elpasszoltuk a szüleimhez, mi pedig a helyi fogadóban vettünk ki szobát talán 2-3 éjszakára. 

Majd elindultunk Székelyföldre. Ekkor nyaraltunk ott először, közel két hétig. A nyaralásból haza térve pár napot mi is a szüleimnél töltöttünk. Nem mondom, hogy egyszerű volt, nem voltak berendezkedve arra, hogy plusz négy fő lakjon náluk. Így mi pl. a földön aludtunk. 

Ám közben már lefoglaltunk szállást az olasz tengerparton is. A kényelmetlen szállás miatt bevállaltuk, hogy elindulunk egy nappal korábban Olaszországba, San Remoba. 

Ott is eltöltöttünk bő egy hetet, majd augusztus 31.-re haza értünk. Még elmentünk a volt tulajdonosokhoz a ház kulcsaiért, felugrottunk a szüleimhez a gyerekek ünneplő ruhájáért, hiszen másnap évnyitó volt és aztán bezuhantunk a házba. Az ágyakat felcipeltük, és eldőltünk mint a hullák.

Aztán teltek múltak a napok, és miközben próbáltuk a házat lakhatóvá tenni, minden szobát kifestettünk és lepadlóztunk, mert padlószőnyeg volt mindenhol, egyszer csak a lányunk közölte, hogy ő gyűlöl itt élni, és azonnal költözzünk vissza Budapestre.

Ebben az volt az igen meglepő, hogy őt pont megkérdeztük, hogy mi lenne, ha vidékre költöznénk, hiszen ő ekkor már 14 éves volt. A fiunk nem kapta meg a választás lehetőségét, felette mi döntöttünk, hiszen ő még csak 6 éves volt ekkor.

Leánykánk közölte, hogy boldogan költözik vidékre, nem szereti Budapestet, és semmi gond, menjünk.

Na, ehhez képest öntötte ránk a fentieket egy szép napon.

Persze, megértem én, hiszen akkor került gimibe, és mivel általában megoldottuk kocsival, hogy hozzuk-vigyük őket, ezért ő teljesen hozzánk volt kötve, és nem tudott együtt lógni az osztálytársaival, vagy nem tudott sportolni járni sem, mert az meg suli után lett volna pár órával, és addig nem tudott volna hova menni, ráadásul utána haza kellett volna vonatoznia, ami neki nem igazán jött be. 

Akinek volt már kamaszkorú lánya, az nem lepődik meg, ha hosszas cirkuszok után egyszer csak azt mondtam, legyen, adjuk el az egészet. És ki is hívtunk egy ingatlanost, hogy itt van, adja el.

Előtte persze sok-sok vitánk volt, és tudom, hogy akkor azt mondtam a lányunknak, hogy nem érdekel a hisztije, de egyrészt ő beleegyezett, másrészt, ő még velünk él 4-6 évig, vagy max. némileg tovább, mi viszont itt szeretnénk megöregedni, itt szeretnénk nyugdíjasok lenni, és az jóval hosszabb idő, mint amit ő kénytelen itt elszenvedni, és ezért kénytelen lesz ezt tudomásul venni.

De mondom, a végén ingatlanos kezére adtuk. 

Ám úgy tűnik akkor a sors mellénk állt, mert soha az életben nem láttuk többet az ingatlanost. Lánykánk lehiggadt, bár sosem szeretett itt lakni, és tizennyolc évesen gyorsan el is költözött itthonról. 

Vele szemben a fiunk valójában itt nőtt fel, itt szerzett haverokat, barátokat, itt vált igazi bringa rajongóvá, és bár járt iskolába Budapestre is, de itt is elvégzett pár évet a sulikból. Így ő azt hiszem elég szoros kötődést alakított ki a városkával.

Aztán velünk is megtörtént az, ami oly sok más emberrel is. Jelzálogot terheltünk a házra, CHF szabadfelhasználású hitel képében. És nálunk is beütött a krach. Nem akarom részletezni, de tény, hogy évek óta nagyon nehéz helyzetben voltunk a hitel miatt, és egyértelművé vált számunkra, hogy ez még csak fokozódni fog. 

Megoldást kellett találnunk. Még az is felmerült, hogy elmegyünk a gyerekeink után külföldre. De be kellett látnunk, hogy már nem vagyunk ehhez elég fiatalok. Sok olyan dolgot jelentett volna ez, amit már nem tudtunk, nem akartunk felvállalni.

Felvetődött, hogy akkor el kellene adni a házat. Tavaly az akkori ingatlan árakon ez nem jelentett volna valós megoldást. 

Rengeteg idegeskedés, sok álmatlan, vagy éppen átsírt éjszaka, szinte már depressziós hangulat után idén ismét döntésre jutottam. Nincs mese. El kell adni a házat, és vele a kertet. Nem volt könnyű döntés. Olyan felújításokat végeztünk el a házon, amik a kényelmünket szolgálták. És kialakítottuk a kertünket is, ami a tizenhét év alatt pont most ért el oda, hogy már gyönyörű, hogy már felnőttek a fák, a bokrok, és már csak élvezni kellett volna. Ráadásul a kertben szinte minden fűszál történetét tudom. Tudom mit vettünk, és miért pont azt. Tudom mit kitől kaptam, kértem. Tudom, melyik növény mekkora volt, amikor elültettük, és látom, hogy hol tart ma. Mindegyiknek tudom mi baja fordul elő, és mit kell vele olyankor csinálni. Pár éve végre sikerült a kertbe szoktatnom etetéssel madarakat is. Az előző télen már meggyvágó is meglátogatta az etetőt, a cinkék, rozsdafarkúak, tengelicek és gerlék mellett. 

Szóval mára ez a ház, és a kert az otthonuk is, nem csak egy lakhatási hely.

De választani kellett. Éhen halunk a ház mellett, vagy eladjuk és akkor megszabadulunk a hiteltől. A döntésben az is segített, hogy igazából kicsit kifogytunk a házból, hiszen közben a gyerekeink külföldre költöztek, és egyértelműen értésünkre adták, hogy nem kívánnak haza költözni sem most, sem a jövőben. 

Így hát elérkezett az a pillanat, amikor azt mondtam, rendben, adjuk el.

A nyár a felújítás jegyében telt. Kifestett a férjem minden olyan helyiséget, ahol erre már szükség volt. Az összes fa ablakot rendbe tette, lefestette. Átrendeztük a lakást, és közben sok mindent ki is selejteztünk. 

Majd egy napfényes napon lefotóztuk a házat belülről, kívülről, meg a kertet is, és meghirdettük.

Pár napon belül már gyakran csörgött a telefon, de leginkább csak ingatlanosok kerestek minket. Nem akartuk velük eladatni a házat, anyagi okokból sem, meg azért sem, mert lásd fentebb is, nem volt túl jó tapasztalatunk velük. 

Érdeklődő két család járt itt. Két ingatlanos is beügyeskedte magát, de nem kötöttünk velük szerződést. Majd az ötödik megkeresés megint csak ingatlanos volt, és a férjem akkor azt mondta, legyen. Jöjjön, és adja el.

És az ingatlanos jött, épp csak leszerződtünk, feltette a hirdetést, aztán már telefonált is, hogy jönne egy vevő megnézni.

Emlékeztek, amikor a budapesti házra mondtam, hogy amikor megláttam a hirdetést, tudtam, hogy megvan a vevőnk. Hát itt is így volt. Amikor szóltak, hogy jönne egy vevő megnézni a házat, tudtam, hogy a ház ezzel el lett adva. 

A vevők jöttek, megnézték, és másnap ajánlatot tettek a házra. Mi pedig némi egyeztetés után elfogadtuk. Így azt kell mondjam, hogy nagyjából egy - másfél hónap alatt eladtuk az otthonunkat. 

Azóta már a hiteltől is megszabadultunk. Még nem érzem a felszabadító érzést, de ha már elköltöztünk és berendezkedtünk mi is, akkor gondolom megjön majd ez az érzés is.

Aztán kaptunk 90 napot arra, hogy elköltözzünk. De a 90 napba beleesik december, és január eleje is. Ezért mi nagyon sürgősen új házat akartunk találni, mert egyértelmű volt, hogy ezt november végéig le kell rendeznünk, mert decemberben már a fű sem nő. 

Jártuk az országot, nézegettük az árban nagyjából megfelelő ingatlanokat, és elkeserítő volt a helyzet. De az első napon amikor  már konkrétan házat néztünk, az ötödik - emlékeztek még?, a mi házunkat az ötödik érdeklődő vette meg - szóval az ötödik ház olyan volt, hogy arra azt mondtuk szóba jöhet. Ajánlatot nem tettünk még rá, hiszen akkor még nem volt adásvételi a miénkről sem, így nem volt rá alapunk, meg úgy gondoltuk, nézelődjünk még. Kb. 40 házat néztünk meg. Ebből 3 jöhetett szóba. Azonban egyet el is vetettünk, mert ott már végrehajtás volt a házon. Mi pedig nem akartunk belemenni ennek az adminisztrációjába, és azt nem is tudtuk, hogy vajon a közmű számlák rendben vannak-e. Maradt kettő. Amiből az egyik kicsit kicsi lett volna, viszont a hozzátartozó telek hatalmas, amivel igazából nem tudtunk volna mit kezdeni. És volt az a bizonyos ötödik. Csak hogy közben ezzel kapcsolatban telefonált az ingatlanos, hogy az eladók szóbeli ajánlatot kaptak rá.

Így a sok nézegetés után úgy döntöttünk, versenybe szállunk ezért a házért. Nem volt mire várnunk tovább, hiszen láttuk mit és hol kaphatunk a pénzünkért. Azokhoz képest messze ez felelt meg legjobban.

És sikerült. A versenyt megnyertük, és a héten már alá is írtuk az adásvételi szerződést rá. Úgy tűnik december közepén költözünk.

Tudnék mutatni képet erről is, de egyelőre babonából nem teszem. Minden rendben van, hiszen ügyvéddel intéztük az adásvételt. Tudjuk, hogy rendben vannak a közmű számlák. Korrektnek látszanak az eladók is. De azért még kicsit babonás vagyok.

Ígérem, mutatok majd képet, ha már ott leszünk.

Nem volt könnyű elengednem az otthonunkat. Igaz, még ki nem költöztünk, szóval ez még csak lélekben történt meg. De rájöttem, hogy nem ragaszkodhatunk tárgyakhoz annyira, hogy az akár az életünket is tönkre tegye. És ebben az esetben a házunk volt ez a tárgy. Miért ne költözhetnénk máshova akár csak azért, mert ahhoz van kedvünk? Miért ne akarnánk új kalandot, új élményeket az életünkbe? 

Így hát egy ideje már így tekintek erre az egészre. Új kaland, új remények, új tervek, új elképzelések. És az egész úgy, hogy nincs a hitel nyomása a nyakunkon, hogy nem kell a fizetésünk felét kifizetni a banknak, hanem a magunk javára fordíthatjuk azt az összeget. Így is épp elég pénz jutott nekik. 

Lesz felújítás megint, és lesz egy új kert, amiben már vannak növények, amik ott maradnak, de lesz hely arra is, hogy mi garázdálkodjunk, és építsünk magunknak ismét egy szépséges kis kertet. 

Szorítsatok nekünk!