Ültessünk fákat

Talán még emlékeztek, hogy azt akartam, hogy az új kertünkbe csak gyümölcsfák kerüljenek. Mondjuk ehhez képest, eddig csak díszfákról meséltem, de azért valóban volt gyümölcsfa ültetési projekt is.

Elsőül egy diófát szerettem volna. Sokszor hallottam, hogy régen minden gyermek születésekor ültettek egy diófát. A mi gyerekeink ugyan nem a költözéskor születtek, de úgy gondoltam sosincs késő. Így aztán vettünk is egy diófát, amit annak rendje és módja szerint el is ültettünk a volt hársfa helyére egyébként. Azt kérem, hogy senki ne kérdezze milyen fajtájú dió volt, mert akkoriban halvány fogalmam sem volt arról, hogy ebből is léteznek különbözőek. Nekem annyi volt meg, hogy van vékony-héjú dió, és akkor nyilván van a vastag héjú is. 

Ám akkoriban még velünk volt Brunika. 

Ekkor tájt már 10 éves is elmúlt, ezért senkiben nem merült fel, hogy még mindig szeret kertészkedni. Ám egy délután mikor haza érkeztünk volt némi hiányérzetem a kertre nézve. Bruni úgy döntött, meg kell metszeni ezt a diófát, hogy szépen elágazzon és nagyjából a felénél teljesen lerágta. Az első szívroham után azért még úgy gondoltuk, hátha túl éli szegény csemete, és lesz belőle mégis egy szépséges diófa. Ezért nem bántottuk.

Mit mondjak? Másnapra tövig lett visszavágva, akarom mondani visszarágva a fa. Nem volt mit tenni, kénytelenek voltunk kiszedni és kidobni a gyökerét.

Újabb terv született, vegyünk akkor cseresznye fát és ültessünk azt. Cseresznye fánk már volt ugye az előző háznál is, és igazán szépen termett már jó nagy szemű cserkókat. Még az is lehet, hogy germensdorfi volt, de azért erre nem tenném le a főesküt.

Szóval mentünk és meghoztuk a cseresznyefát. Elültetni már nem volt időnk, így bár kint hagytuk - bátran - a kertben, de körbe vettük dróthálóval, mondván ezzel távol tartjuk a kutyát. 

És tényleg, nem mászott be a kerítésen belülre, de azért a kertészkedést így sem adta fel. Ugyanis fogta, és kihúzta az egyik ágat a háló alatt, és immáron azt rágta le, metszés gyanánt. 

Így lett nekünk eggyel kevesebb elágazású cseresznye fánk a kertben. Másnap gyorsan földbe került, és most már bizony körbe vettük dróthálóval, hogy a négylábú kertészünktől megóvjuk.

Szép nagy fa lett belőle, és egyre több terméssel boldogított minket az évek során. Ezzel csak egyetlen gond volt, hogy nem volt senki aki leszedte volna. Persze mi szedtük, meg ettük is, de hiába hívtunk bárkit, hogy jöjjön, szedje, vigye, nem kellett sajnos senkinek. Így a termés java a fán maradt a madarak nagy örömére.

Viszont hogy mennyire reménytelen kertészek voltunk még ekkoriban, az később derült ki. Évekkel később építettünk ugyanis egy pergolát a fa alá. Egyetlen probléma volt csak. Bár a cserkó fa már bőven adott árnyékot, csak éppen a pergola arra az oldalára került, ahonnan a nap is sütött. Így esély nem volt arra, hogy a cserkó árnyékot adjon. 

Ezért került a végén a már múltkor említett selyemakác a pergola másik végébe.

Természetesen egy gyümölcsfa még nem volt elég. Sárgabarackra is volt vágyásom, mert bár a gyümölcsért annyira nem rajongok, de a házi sárgabarack lekvár az maga az éden számomra. Így vettünk sárgabarackot is. Fajtát megint csak nem tudok. De az első fa meghalt. Ezért vásároltunk újabbat, ami már szépen megmaradt, de sok terméshez nem volt szerencsénk sajnos, amíg együtt laktunk. Talán az új lakóknak már terem szépen. 

Majd kaptunk egy mandulafát is egy kedves ismerős családtól. A legkorábban virágzó fánk volt. Gyorsan fejlődött, de mivel ilyen korán nyílt, gyakran elfagytak a virágai, és termés nem igazán lett belőle. Mikor elköltöztünk, abban az évben volt először hogy egy kisebb ládányi mandulát már sikerült kinevelnie. 

Amit nagyon nem szerettem benne, hogy a levélzete hasonló a fűzfához. Nagyon nehéz összegereblyézni. 

Még egy gyümölcsfánk volt, amit szintén a már említett családtól kaptunk. Ún. paraszt barack. Ezt már csak az utcára tudtuk elültetni, mert a kertben nem maradt már hely fának. Mi mindig nagyon figyeltünk arra, hogy a szomszédhoz ne érjen át a fa ága, és ne zavarja őt, ezért kevés fát tudtunk csak elhelyezni. Szóval a paraszt barack az utcára került. Gyorsan kifejlődött, és rengeteg termést hozott, de hogy őszinte legyek nem volt a mi íz világunk. Ráadásul, mivel az utcán volt, természetesen mindig volt aki lelegelte. Sőt, egyszer egy család megjelent, szedett róla, majd visszajöttek kosarakkal. Úgy kellett rájuk szólni, hogy azért már bocsánat, de mégis mit gondolnak? Azt mondták, hogy visznek a családnak is. Hát mondtuk, hogy innen talán nem kellene. Csak úgy mondom, nem nemzetiségi család volt. 

Aztán szegény fa, egyik napról a másikra teljesen tönkre ment. Valami ragadós cucc lepte el, és lehullottak a gyümölcsei, a levelei is összepöndörödtek. A végén fogtuk is kivágtuk, mert menthetetlennek tűnt. És bizonnyal az is volt, mert a fejszétől úgy pattantak el az ágai, mintha üvegből lettek volna. Így ért véget szegény barackfa élete nálunk.

Na de, gyümölcsfa ide, vagy oda, került még további díszfa is a kertbe. Még pedig egy magnólia. Hiszen annyira csodás virága van tavaszonta és ezt mi is élvezni szerettük volna.

Itt mondanám el, hogy alapvetően mindig fiatal, kicsi növényeket vásároltunk és vásárolunk manapság is. Sajnos igen, sok idő kell míg kifejlődnek, de valamiért mi így érezzük biztosnak, hogy lesz is belőle valami.

Szóval a magnólia is kicsi vékony fácska volt, mikor megvettük és pechére olyan helyre ültettük, ahol egy cserje pillanatok alatt túl nőtte, és semmi teret nem hagyott ennek a fiatal fának. Így nem volt más választásunk, mint hogy átültettük egy másik, sokkal naposabb és tágasabb részre. 

Eredménye, hogy mi bizony alig láttuk virágozni. A költözésünk évében hozott először 2-3 virágnál többet, és sejtem azóta egyre pazarabb lehet.

Itt láthatjátok, hogy ezt is kénytelenek voltunk dróthálóval védeni a kéretlen kertészeink ellen. 

És még nincs vége a fáknak. Kaptam anno a lánykámtól egy ginko-t. Szarvasról hozta, az arborétumban vette nekem. Egy szál cérnácska volt, de cuki levelekkel. Szépen ki is raktam a teraszra, mert úgy gondoltam, először hagyom cserépben megerősödni, és majd csak később fogom kiültetni a kertbe, vagy ahol helyet találok neki.

Aztán egy nap mikor haza mentem eltűnt róla az összes levélke. De nem ám lehullottak, eltűntek, szőrén szálán. A kutyák nem juthattak fel hozzá, csak az akkor meglévő cicánk. Így egyértelműen őt tettük felelőssé, hogy lelegelte a fácskán lévő leveleket, az utolsó darabig. Gondoskodni akart a jó memóriáról szegény cica, de aztán egy baleset okán ő elment az örök vadászmezőkre a többi cica után. 

Szóval ott álltam egy vékony cérnaszállal egy cserépben, de a fácska kérge nem sérült meg. Akkoriban levelezésben álltam egy kedvelt magyar írónővel. Nem titok Vavyan Fable-ről van szó. Aki ismeri tudja, hogy imádja a kertet, a különleges növényeket. Így neki sírtam el, hogy mi történt. Azt mondta, hogy ne temessem a dolgot, ne dobjam ki, adjak a fácskának egy évet.

Megérte türelmesnek lenni, nem?

Amúgy ez a fa szintén az utcára került, mert onnan akartunk némi védelmet a mezőről állandóan érkező szél ellen, és mivel a ginko nem egy sűrű lombozatú fa, ezért tökéletes volt erre a célra, mert nagy árnyékot viszont nem vetett. Szép fiatal növény volt, mikor eljöttünk, bár olykor egy-egy nagyobb teherautó megsértette, ha arra járt. 

És még mindig nincs vége, mert került még szintén az utcára egy szivarfa is. Ezt úgy sejtem nem kell bemutatni senkinek. Irgalmatlan gyorsan növekszik. Viszont csodás virágokat hoz, amik úgy, de úgy illatoznak, hogy az valami csoda. 

Ám mivel mi nem tudtunk arról, hogy ez ilyen gyorsan fejlődő fa, bizony a villanyvezeték alá ültettük. Ennek okán aztán a férjem szinte évente vágta vissza jó alaposan. Persze a fa sem hagyta magát, mert egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt. 

Vajon az új gazdái törődnek ezzel?

És volt még egy próbálkozásunk. Elképzeltem egy szép kompozíciót a kertben. Aranyvessző, tűzborbolya és mögöttük egy csüngő cédrus. 

A tűzborbolya vöröse, az aranyvessző aranyló színe és a csüngő cédrus kékes szürke árnyalata szerintem szépen kellett volna mutasson együtt. 

Egyetlen kis apró probléma merült fel, ami nyilván megint a mi "tökéletes" növényismeretünket mutatja, meg azt, hogy senkit semmit meg sem kérdeztünk ezekről a dolgokról.

A borbolya pillanatok alatt csodás cserje lett, az aranyvesszővel egyetemben. 

A cédrus azonban rendkívül lassan növekedett, és nagyjából egy-két év alatt teljesen el is tűnt a két cserje mögött. IFent a képen már az látszik, hogy átültettük onnan szegényt, de ezt a sokkot nem viselte el, és belehalt. Pedig különleges szép növény lett volna, és még olcsó sem volt.

Ennyi fát sikerült elültetnünk a kertecskénkben. Ahogy látjátok, szinte mindegyikhez fűz minket valami személyes emlék. Ezért is volt fájdalmas ott hagyni őket, és mikor elköltöztünk már mindegyik szép nagy fává serdült. De remélem, hogy az új tulajdonosoknak is sok örömet szereznek.

És majd jön a folytatás, hiszen egy kertben nem csak fák vannak. 

Induljon a második kert

Hol is fejeztem be az előzőt? Talán ott, hogy elköltöztünk, hogy fájt elhagyni a növényeket, amiket szeretettel ültettünk, gondoztunk és örömünkre szolgált a fejlődésük, a szépségük, vagy éppen a termésük. 

Arról nem írtam, hogy mikor abban a házban éltünk, akkor lettünk kicsit a kaktusz szerelmesei is. Sikerült egész szép számban felhalmoznunk belőlük, és bizony még télálló kaktuszunk is volt, amit a kertbe lehet kiültetni. Természetesen ebből vittem magunkkal az új házhoz is.

Ezeken túl is számos szoba növénnyel gazdagodtunk az alatt a tíz év alatt, amíg ez a ház volt az otthonunk, így ezek is velünk költöztek az új otthonba.

És akkor az új kert. Bár kertnek nem volt nevezhető. Mindenesetre jóval nagyobb volt, mint amit elhagytunk, és ez egy nagy vágyunk volt. Ráadásul sikerült a település szélén házat vásárolni, ami szintén nagy álom volt, és bár csodás kilátásunk volt, valamint csendes, nyugodt hely volt, a kert szempontjából azért hozott ez magával negatív dolgokat is jócskán.

Szóval a kert, azaz az udvar. Volt benne egy juharfa. Volt némi bodza dzsungel, valamint akác dzsungel. 3 db tuja csak úgy random módon elültetve minden koncepció nélkül és még szépek sem voltak. És ennyi. A talajt egy nagyjából ápolt fű és gazkeverék borította.

Első körben úgy döntöttünk, hogy mindent kivágunk, kiszedünk, ami ott volt. A tuja csökevényeket pikk-pakk kikaptuk. A juharfa, még fiatal volt, gyorsan megszabadultunk tőle is. Bevallom ma már nem szedném ki, bár nem volt olyan helyen, ami ideális lett volna a mi szempontunkból, de azért a díszítő értéke ma már számítana nekem. Akkor én csak termő gyümölcsfákban gondolkodtam. Ezért megváltunk tőle, bár a lánykánk nagyon fájlalta. Ehhez képest azért majd meglátjátok, hogy díszfa is került a kertbe. 

A bodzát kiirtani, főleg hogy belenőtt egy ócska dróthálóba, hát az már nem volt egyszerű dolog, de végül is megoldottuk.

A legmunkásabb az akác és a számos új hajtás felszámolása volt, de egyszer csak eljött az a nap is, amikor ott állt a telek teljesen üresen. 

Jöhettek végre a saját magunk ültette növények bele. 

Érdekes, mert most ahogy így bele gondolok, nem is emlékszem a sorrendre, hogy mikor mit vettünk, és ültettünk el, de arra, hogy mit hol vettünk, vagy kitől kaptunk, arra sokkal inkább.

Az biztos, hogy a hátsó kerítést a hátsó szomszéddal közösen rendbe tettük. Így már lehetett elé ültetni valamit, és természetesen az akkoriban nagyon divatos tuját választottuk. Egy csepeli kertészetben találtunk szép, egészséges smaragd tujákat. Úgy 20-30 cm magas volt mindegyik, és nagyon jó áron adták akkoriban. Mivel majd 30 m hosszan akartunk ültetni, hát jó sok darab kellett hozzá. 

Igen ám, de volt még egy probléma. Volt egy kutyánk is, ráadásul fiú. A tuja pedig nem szeretné, ha rendszeresen oldalba vizelnék. Így kénytelenek voltunk védő kerítésről is gondoskodni. 

Elsőre még valami egyszerűbb megoldást választottunk, ami nem is volt túl magas, így hát a kutya természetesen lazán átlépett felette, és máris boldogan rohangált a tuják között. 

Ezért a következő lépés egy magasabb, erősebb háló kihúzása volt, ami nyilván jó sokba is fájt nekünk.  De legalább megvédtük a tujákat.

A későbbiekben még egy oldal kerítés mentén is telepítettünk smaragd tujákat, szintén kerítéssel védve. 

Elárulom, hogy a növényeink védelmére telepített kerítések sokkal több pénzbe kerültek, mint bármelyik növényünk, de csak így tudtuk megvédeni az ültetéseket.

Aztán amikor már a tuják olyan nagyon lettek, hogy olyan nagy kárt nem tudtak benne tenni, gondoltuk mi, akkor lebontottuk, és persze sokkal jobban nézett ki innentől az egész. 

Ilyen szépséges tujasor lett belőle az évek során. Hála az égnek nem támadta meg a tuják nagy ellensége sem, amíg mi ott éltünk, bár nagyon féltünk ettől. 

Amit megtettünk a védelmen kívül, hogy rendszeresen locsoltuk. Illetve ha télen nagy hó esett rá, akkor azt levertük róla, hogy a hó súlya alatt ne törjenek meg az ágak. 

Sajnos a kerítés megszüntetése egyébként a hátsó, szomszéd felé eső részt azért megviselte, ugyanis a kutyánk boldogan rohangált mögötte ugatva a szomszéd kutyáit, macskáit, és jócskán letörte róla az ágakat, de legalább mi nem láttuk. 

És bár a kertünk ékessége volt a tuja sor, és mindenki oda meg vissza volt tőle, bevallom ma már nem ültetnék. Ma már tájidegennek érzem a tuját. 

A tuják mellett ültettünk egy himalájai selyemfenyőt is. Fenyőt mindenképpen akartam, már csak az előző háznál lévő miatt is, de egyébként is imádom. Valahova mentünk, amikor betévedtünk egy kertészetbe, és ott találtuk ezt a kis csodát, ami max. 30 cm volt, amikor megvettük. 

Itt már egészen nagy, csak fázik a téli zimankóban. Ő nagyon hiányzik. Egészen különlegesen szép növény. A tűlevelei hosszúak és tényleg selymes simításúak. Szép formás növénnyé fejlődött az évek során.

Egyszer alaposan rám hozta a frászt. Az történt, hogy el kezdtek sárgulni a levelei. Teljesen pánikba estem, hogy jaj, meghalt az imádott fenyőm. 

De kiderült, hogy bizony váltja a leveleit, és ily módon. A régiek besárgulnak, lehullanak és közben már nőnek az újak a ágak külső részein. 

Mára bizonyosan még sokkal nagyobb, mert akár fél métert is nőtt egy-egy évben.

Semmiféle ápolást nem kívánt. Vizet nagy szárazságban ő is kapott, de igazából csak ennyi. Ám ha valaki ilyet szeretne a kertjébe, akkor jó nagy helyet szánjon rá, mert szépen kinövi magát és sok területet elfoglal a kertből. De szerintem megéri, mert gyönyörű és különleges.

Sokfelé láttunk egy nagyon szép virágú fát, mire kiderítettük, hogy selyem akácnak hívják. Így bizony beszereztünk egyet, és őt már úgy ültettük el, hogy nyújtson majd árnyékot a pergolára.

Nagyon gyorsan növekszik, ezért aki hamar szeretne nagy lombú fát, annak csak ajánlani tudom. Ám érzékeny is, a fagyokra, a szélre. Nekünk szerencsénk volt, nem károsodott soha ilyesmitől. Viszont szeret tetvesedni. Amint már mondtam, mi nem használunk semmiféle vegyszert a kertben, így neki is magától kellett ezt mindig kiheverni. Egyébként meg is tette, de amíg tetves volt, addig csurgott róla valami lé is, így nem volt kellemes alatta sétálni. 

A virága szerintem valami csoda. Olyan mint egy-egy kis tollbokréta. És valahogy szinte kétszer nyílik ki egy-egy virág. Két-három éves korában már virágzik, és rendkívül pazar látvány. A virág illata pedig átható, és egészen különleges, mint valami nagyon finom szappan. 

Van még egy érdekes tulajdonsága, estére becsukja a leveleit. 

Egyszer rábíztuk a kertet a lányunkra, és a selyemakác még fiatal volt akkor, ezért kértük, hogy azt is locsolja meg rendszeresen. Szegény meg is tette, de egyik este mikor ment locsolni azt látta, hogy a fa levelei lekonyultak, összecsukódtak. Teljes pánikba esett, hogy a legjobban védendő növény elpusztult. Aztán másnap meglátta hogy teljes pompájában virít, és akkor megnyugodott.

Talán egyetlen "rossz" tulajdonsága, hogy lelkesen szaporodik. Az elnyílt virágokból kifejlődő termések elborítják a kertet, és bizony gyorsan kifejlődnek az új kis egyedek. 

Természetesen ez teljesen kordában tartható, hiszen csak ki kell kapni a földből és annyi. Igazából azonban akár hasznot is csinálhatunk belőle, mert alapból nem egy olcsó növény a kertészetekben. Szóval akinek van hozzá kedve, ideje, helye, az simán csinálhat a sok kis új növényből egy faiskolát és eladhatja az új fácskákat.

Innen folytatom! Mára sziasztok!

Első kertem

Ott tartottam, hogy családi házba költöztünk, és a ház körül volt egy "hatalmas" kert. 

Mellékesen jegyzem meg, hogy a férjem sem kertészkedő családból származik. Kis korában ugyan volt kert az ő lakásuk körül is, de ő akkor azt még csak játékra használta. Mire pedig kamasz lett, már lakótelepi lakásban éltek. 

Ilyen "komoly" kertészeti felkészültséggel vágtunk bele az első kertünk megalkotásába.

Akkoriban érkezett Magyarországra a Bakker. Természetesen mi is kaptunk katalógust tőlük, és csak ámultunk a sok csodás fotón, és voltunk olyan bátrak, hogy rendeltünk tőlük.

Jó pár fagyalt, rózsákat és talán még gyümölcsfát is, bár ez utóbbiban már nem vagyok biztos.

Javukra szóljon, hogy voltak teljesen életképtelen darabok a szállítmányban, de ők nagyon korrektül küldtek helyette újat.

A fagyal töveket elültettük az egyik kerítés mellé. A rózsákat pedig a másik oldalra. 

A világon semmit nem tudtunk egyikről sem. A fagyalra a szomszéd mondta, hogy hát azt bizony metszeni kell, és már kicsinek is, hogy aztán szép tömör sövény legyen belőle.

Így vettük meg az első sövénymetsző ollót, és én bátran belevágtam a projektbe. Egyébként azt kell mondjam, kifejezetten szép sövényt sikerült belőle az évek során alkotnom, bár a kézi metszőollóval egyre nehezebb volt visszavágni.

És a rózsák. Csodásak voltak mind, de bocsánat, fajtát nem tudok. Akkor sem tudtam, azóta meg rég el is felejtettem volna, de bokor rózsák voltak.

A gond az volt velük, hogy kicsit sikerült sűrűn elültetni őket. Nem gondoltam volna, hogy olyan hatalmas bokrok fejlődnek belőlük. Különösen nem, mert azt tudtuk, hogy a telek egy régi mocsár területén fekszik, ami sittel, és minden egyéb szeméttel lett feltöltve. Magyarul termő talaj ott nem igen volt. Mégis a rózsák ontották a virágokat, és ez volt az első amit megtanultam, hogy az elnyílt virágot le kell vágni, ha azt akarjuk, hogy a növényünk újabb és újabb virágot hozzon. Sőt, azt is megtanultam, hogy nem csak úgy átabotába nyissz, hanem az első 5 levelű hajtás fölött kell levágni lehetőleg minél közelebb. És bizony a rózsáim folyamatosan virágoztak, sokszor még decemberben is. 

Ám hatalmasra nőttek, átmásztak a szomszédhoz, és mi sem nagyon fértünk el tőlük, így aztán tavaszonta rendszeresen alaposan visszavágtam őket, aminek eredménye mindig az volt, hogy száz sebből véreztem. Mert a rózsa ilyen, szaggatja az ember bőrét rendesen.

Én mindig tavasszal metszettem. Egyszerű józan gondolkodás alapján, mondván addigra a leggyengébb ágak felső végei elfagynak, és akkor eleve azok alatt fogom a metszést elvégezni. Míg ha ősszel metszek, akkor további ág részek fagyhatnak el. Lehet ebben nincs semmi szakmaiság, de nálam bevált.

Az évek során hallottam arról is, hogy ősszel feltöltik a rózsát. Magyarul a töve körül magasabbra halmozzák a földet. Bevallom soha nem csináltam. Biztosan praktikus, jó védekezési mód a téli fagyok ellen, de nekem sosem fagyott ki egyetlen tő rózsám se feltöltés hiányában sem.

A kertbe került azért még más is. 

Ültettünk két gyümölcsfát. Ezt teljesen annak alapján választottuk ki, hogy mit szeretünk enni. A cseresznye volt az egyik, és a sárgabarack a másik. A cseresznye lassan indult, ellenben "lelkesen" tetvesedett. 

Mi soha semmit nem permeteztünk már akkor sem a kertünkben. Valahogy ez a lehetőség fel sem merült bennünk. Igazából a pöndörödő levelű ágvégeket szépen levágtuk. Ettől vártuk a megoldást, ami olykor tényleg működött. Egyetlen probléma volt, hogy ettől a fa nagyon besűrűsödött, ill. hogy amikor már nagy fa lett belőle, akkor nyilván nem értük fel az összes ágvéget.

A szomszédunk ajánlotta fel egyszer, hogy maradt még lemosó permetszere, ha gondoljuk nálunk elhasználja. 

Ez volt az egyetlen alkalom, amikor permetezés történt a kertünkben. Tény, a cseresznye fa innentől robbanásszerűen megindult a fejlődésben, de utána sem kapott soha vegyszert.

A sárgabarackfa egy csoda volt. Igen gyorsan megindult, és meglepően hamar kezdett teremni. Nálam hozzá értőbbek azt mondták rózsabarack volt. Egész fiatalon roskadásig voltak az ágai terméssel, nem győztük kitámogatni, és szedni róla a gyümölcsöt. 

Sajnos egy nyáron elverte a jég, és ment az egész a kukába. Jobban mondva cefre lett belőle, de alig fél liternyi nedűt sikerült belőle varázsolni, pedig sok termés volt.

Persze nem álltunk meg ennyi növénynél, akármilyen kicsi is volt a kert.

Jártunkban keltünkben egy kertészetben megláttunk egy nagyon szép formás kis Normand fenyőt. Gyorsan megvettük, haza vittük és elültettük az utcai fronton a nappali ablaka elé. Semmi ésszerű dolgot nem gondoltunk végig ennek kapcsán - benövi majd az ablak előtti teret és így sötét lesz a nappaliban, ha onnan kidől és rádől a házra akkor az durva esemény lesz, elfoglalja az egész területet ami ott volt és hasonlók, amiket ma már tudok, de akkor eszembe se jutott. Általában azt látni minden vidéki, de akár városi háznál is, hogy a fenyőt így ültetik, ezért mi is így ültettük. 

Imádtuk és álomszép fenyő lett belőle. 

Aztán megtörtént az első veteményes, vagy legalább is valami hasonló kialakítása. Piacon árult egy bácsi málna töveket, szinte ingyen. Nosza vettünk 10 db-t, ami volt vagy 15 is. Ő mondta el, hogy kell gondozni a málnát. Hogy igényel támasztékot, hogy az eltermett és elszáradt ágakat ősszel le kell vágni, és a friss hajtásokból is csak annyit meghagyni, hogy szép, egészséges, nem dzsungel jellegű málna ültetvényünk legyen. 

Valami csodás ültetvényünk lett belőle. Ontotta a termést, és hatalmas gurulós málna szemek voltak. Nem győztem szedni, naponta kilóra tömtem a gyerekekbe, lefagyasztottam, már ezt raktam a gombócba is, imádtam. 

Persze a munka ezzel is keserves volt, mert a málna is szúrt rendesen. Kezdetben csak a kerítés egyik végén volt, de aztán annyi új hajtást hozott hogy a másik oldalra is ültettünk. Onnan átmászott a szomszédba, aki végül felszámolta a savanyú szőlőjét, és meghagyta a málnát, mert az ő gyerekei inkább azt csipegették a mi átnyúló bokrainkról.

És hát szeretjük az epret is, ezért kialakítottunk két ágyást epernek. Ezzel nem volt szerencsénk. Alig termett, az is apró volt, ellenben kúszott tiszta erőből. Mai fejemmel már tudom, hogy az epernek nyilván kellett volna a tápanyag, és mint mondtam a mi kertünk földje ebben nem dúskált. 

Azt hiszem két évet próbálkoztunk vele, majd felszámoltuk. 

Helyette veteményest próbáltam kialakítani, sárgarépa, fehérrépa, retek és ilyenek. Semmi nem lett ebből sem, mert annyira kötött volt ez a talaj, amibe ültetni tudtam, hogy esélye nem volt a földben termést hozó növényeknek. 

Ezért megszűnt a veteményes is.

Ám akármilyen kicsi volt a kert, találtunk még lehetőséget benne.

Az évek során megépítettünk egy teraszt a nappali ajtaja elé, és ott a lépcső lejárat mellé kialakítottuk az első sziklakertünket. Az egész talán ha 1 m2 volt, de pár kövirózsával, és télálló kaktusszal nagyon barátságos lett. 

Később még próbáltunk helyet találni egy csemege szőlőnek is, mert hogy imádjuk gyümölcsként, de csak a nagy szemű nagyon édes fajtákat. És nem is tudom honnan jött az ötlet, de elültettünk egy szelíd gesztenye fát is. Erről pl. csak mostanában olvastam, hogy magában nem is elég, mert kell neki egy másik fa is, hogy termés legyen rajta. 

Az utolsó ültetésünk az utcán volt, ahova 3 hársfát ültettünk el. Gyorsan rájöttünk, hogy bár pazar az illata, de mikor virágzik valami édes lé csurog róla, és ezért nem túl praktikus alatta sétálni, és a járda nem volt túl széles mellette, de azért persze nem vágtuk ki őket.

Természetesen próbálkoztunk füvesítéssel is a kertben, a fent maradó részeken. Ez nekünk nagyon nem volt sikeres lépés. Persze, nem a nagy könyvben leírtak alapján csináltuk, de azért ami tőlünk telt azt megtettük. Annyit sikerült elérni, hogy nem maradt sáros, homokos felület a kertben, és mivel rendszeresen nyírtuk, ezért olykor akár pázsitnak is lehetett gondolni, de mindenképpen ápolt kert benyomását keltette.

Az első kertünkbe teljesen ötletszerűen, a saját igényeinket, szép érzékünket kielégítendő ültettünk el mindent. Nem tudtunk semmiről semmit, ezért előfordultak gondok, mint a túl sűrűn ültetett rózsa, stb. Olykor fájó szívvel számoltunk fel valamit, mert nem működött a dolog. De kitaláltunk helyette mást.

Mindig ápoltuk a kertet, metszettünk, locsoltunk, füvet nyírtunk, ettől szépek lettek a növények, és ápoltnak tűnt a kert. Bevallom én még beszéltem is hozzájuk.

Permetszert nem használtunk soha, nem akartunk soha semmit vegyszerrel kiirtani a kertből.

Ez ma is így van, és én ezt nem is bánom. Inkább kidobok valamit, semmint agyon öntözve kemikálékkal próbáljam életben tartani. 

Ami viszont azt hiszem hiba volt, hogy tápanyagot sem adtunk soha semminek, pedig azért azt tudtuk, hogy a talaj ott nagyon gyenge volt. 

Fotóim sajnos nincsenek. Az egyetlen kép amit mutatni tudok egy streetview kép, amin a ház előtti rész látható. 

10 év után elköltöztünk onnan, és sajnos az új tulajdonos azt hiszem még annyit sem értett a kerthez mint mi, mert simán beültetett még vagy 3 tuját is a fenyőnk környékére. 

A fagyal sövényt hagyta megnőni vagy 3-4 m magasra. És úgy általában minden nagyon eldzsumbujosodott a kertben. 

Nem tudom mikor készült a streetview képe, de biztosan nem friss, mert már két éve is ez volt fent. De ezen már nem az látszik, amit mi csináltunk, hanem a "dzsungel". Fáj a szívem érte, mert mi annyi szeretettel, gondoskodással próbáltunk valami szépet csinálni, még ha hibákkal tűzdelve is, és ez lett belőle.

Bal oldalt látni a száraz lomb mögött a fenyőt, ami alaposan fel lett nyírva, viszont magasabb már jócskán a háznál.

Jobb oldalt már az új tulaj által ültetett tuja maradványa látható, "csodásan" elvágva.

Több sajnos nem látszik, pedig kíváncsi lennék én is a hátsó és oldalsó részre, de lehet csak elszomorítana még jobban.

Amikor innen elköltöztünk az egyik vágyunk az volt, hogy ennél jóval nagyobb kertet szeretnénk. Na erről majd legközelebb mesélek.

Bot csinálta kertész ...

Az úgy volt, hogy amikor belevágtam ebbe a bloggolásba a saját könyvemet szerettem volna népszerűsíteni. Egyetlen probléma akadt ezzel, mégpedig az, hogy nem értek a social media-hoz, így igazából ez teljesen hamvába holt próbálkozás volt.

Aztán mesélni kezdtem, ha már van egy blogom, és egész sokan szerettétek. De lassan elfogytak az igazán izgalmas, vagy vicces történetek, és annyi minden történt ráadásul az életemben, hogy kifogytam a témákból. Jobban mondva túl mély, és szomorkás írások születettek volna, ezeket pedig inkább kihagytam.

Igen ám, de azért itt van ez a blog, és nem szeretném hagyni hogy csak csendben elhalálozzon. Gondolkodtam miről is írhatnék, ami legalább pár embert érdekel? Ez, talán feltűnt, nem egy személyes napló, ahol leírtam volna mi történik velem naponta. Persze voltak ilyen leírások, főleg utazások kapcsán, de ott az utazás volt a lényeg.

Felmerült bennem, hogy amint sokan tudjátok imádok kertészkedni, és hogy miért ne lehetne ez egy kertészkedős blog? De úgy gondoltam nem jó, mert nem vagyok szakember, mert nem foglalkoztat olyan mélységben a dolog, hogy talaj minőségeket vizsgáljak, és részletesen foglalkozzak azzal melyik növény milyen talajt szeret, és egyebeket. Szóval úgy éreztem, mivel nem tudnék igazán szakszerű és esetleg mások számára is hasznos dolgokat megosztani itt, ezért inkább hagyom ezt is.

De ma megint eltöprengtem ezen, és arra gondoltam, hogy bár egyre népszerűbb a kertészkedés, egyre többen foglalkoznak vele egész komolyan, de biztosan sokan vagyunk, akik csak hozzám hasonlóan, főleg tapasztalati alapon alakítják és gondozzák a kertjüket. És akkor talán nekik még érdekes is lehet, amit leírok.

Szóval úgy döntöttem, hogy a blog a továbbiakban elsősorban a kertészkedésben szerzett tapasztalataimról, élményeimről fog szólni. Na mit szóltok?

Talán kezdjük azzal, hogy jutottam el odáig, hogy egyáltalán kertem lett.

Újpesti lány vagyok, bár csak tíz évet éltem ott, de életem első tíz évét, és úgy gondolom ez meghatározó időszak minden ember életében. 

Az első ház, amiben éltünk a Deák Ferenc utcában volt, a második ház volt a Víztoronytól. Ez tipikus többlakásos ház volt. Nem kert volt benne, hanem csak egy udvar. Kert talán csak egy vagy két lakás előtt volt, az is minimális, ráadásul nekem, mint kisgyereknek csak tiltott területet jelentett. Szóval nem hozott lázba.

A következő lakás is Újpesten volt, a mára már lebontott Széchenyi utcában. Szintén több lakásos földszinti ház, ahol már volt egy tenyérnyi kertünk is. Apukám gondozta csak, ő ültette be. Három növény volt benne. Bakonybélből hozott kis fenyők. Nem is tudom szegény apu hogy gondolta, hogy abba a kb. 2-3 m2-i kertbe hogy fog elférni 2-3 fenyő is? Ültetett bele hortenziát, ami nekem akkor nagyon nem tetszett. És a kert széle kövirózsával volt körbeültetve. Azt hiszem még ez tetszett a leginkább. 

Ám alapból engem, mint kisgyereket itt sem izgatott fel a kert, a növények. Az udvar, ahol mi gyerekek szabadon játszhattunk sokkal több izgalmat rejtett számomra.

Tíz éves voltam amikor innen elkerültünk Zuglóba, egy kis lakótelepre, a negyedik emeleti lakásunkba. Innentől evidens, hogy kert többé nem volt. Igaz, a lakótelep egy volt kertészet helyére épült, ezért nagyon szépen sikerült parkosítani, még igazi nagy fák is megmaradtak átültetés után, és akkoriban még rendszeresen gondozták is az egészet. Mára sajnos már lepusztult minden ott is, pedig csodás lehetne, hiszen már 50 éve, hogy elkészült.

Na mindegy, a lényeg, hogy innentől a kert megint nagyon messzire került tőlem, még ha tetszett is  a parkosított környezet. 

A lakásban amennyire emlékszem az egyetlen növényünk a Sansevieria volt. Magyarul anyósnyelv. 

 Ebből viszont volt több is. Igazából utáltam, mert unalmas volt, és mert semmi nem történt velük soha, száz éven át pont ugyanúgy néztek ki. Akkor kezdett kicsit meghatni, amikor egyik-másik virágot hozott, és elég különleges a viráguk.

Másoknál persze láttam növényeket, de olyan nagy változatosság nem volt máshol sem. 

Az első "hű ez de gyönyörű" emlékem a barátnőm fürdőszobájából való volt, ahol az ablak előtt egy hatalmas páfrány lógott, és valami csodaszép volt. Akkor éreztem először úgy, hogy na ilyen nekem is kell.

Illetve még egy növény volt, amit szerettem. Mégpedig a rózsa. Nagyapámék is több lakásos földszinti házban éltek, és nekik is csak egy talpalatnyi kertecskéjük volt, de ott volt nagyapámnak igazi tearózsája, ami csak úgy ontotta az illatát. Az csodás volt, és nagyon szerettem.

A növények annyira érdektelenek voltak számomra, hogy a biológia tagozatos barátnőm az őrületbe tudott kergetni, hogy egy-egy kirándulás alkalmával szinte minden növény előtt térdre borult, hogy meghatározza mit látunk? Én meg úgy voltam vele, hogy pont nem érdekel. Szép és nekem ennyi elég. Nyilván tudtam mi a tulipán, vagy a pipacs, de a többi nem izgatott. Ugyanez a barátnőm rendszeresen kinevetett, amikor későbbi lakhelyemre kirándultunk vele, ahol valamikor ő is élt, és bizony nekem fogalmam nem volt melyik fa milyen fa amiket látunk és úgy általában semmi másról sem. Viszont meglepetésére a meggyfát felismertem, pedig azt mondta azt sokan keverik a cseresznyével.

A lényeg, hogy tényleg egyáltalán nem érdekeltek a növények, azon túl, hogy szépek.

Aztán a sors azt dobta, hogy az első önálló lakásunk egy családi ház lett, kerttel. Jobban mondva egy ősdzsungelt kaptunk, amit le kellett radírozni, hogy házat lehessen oda építeni. 

Ráadásul olyan "hatalmas" volt az egész telek, hogy mire a ház felépült, ami mindössze 100 m2-t foglalt el, alig 3 m kert maradt körben a ház körül. Nyilván építési területként egy szál fű sem nőtt rajta. Ráadásul nem sokkal a költözés után még egy kölyökkutya is a családunk része lett.

Ilyen előzményekkel, és ilyen adottságokkal vágtunk bele életünk első kertjébe. Ám erről majd csak a következő posztban mesélek. 

Nem vesztem el, csak valahogy így alakult - de próbálok visszatérni

Nos, elég régen írtam, és minél inkább nem jelentkeztem, annál inkább éreztem azt, hogy valószínűleg nem is nagyon hiányoznak senkinek a posztjaim. Pár napja azonban valaki rákérdezett, hogy mi van már, miért nem írok?

Így hát itt vagyok ismét, és próbálok rendszeresebben jönni.

De hogy miért nem írtam semmit? 

Nehéz év van mögöttem, mögöttünk. Igazából rengeteg negatív dolog keringett és kering még mindig a fejemben, a gondolataimban. Leginkább csak ezekről tudtam volna írni, de már magamat is unom a sok panaszkodással. Nem akartam negatív dolgokról posztolni.

Az év eleje anyukámmal indult, aki tavaly év végére került már nagyon rossz állapotba. Egyedül vagyok, aki gondoskodhat róla, és roppant ellenséges volt velem, mint egyébként mindig, de ekkorra már szinte elviselhetetlenül De közben az állapota napról napra rosszabb lett. Nem feltétlen egészségileg, sokkal inkább szellemileg, ami persze kihatott az általános állapotára is. Számomra az egyetlen megoldás az lett volna, hogy otthonba kerüljön, ez ellen azonban 20 körömmel tiltakozott. Végül, azt hiszem az utolsó előtti pillanatban sikerült ezt mégis elérnem, mert mára ott tartunk, hogy rólam sem tudja ki vagyok. Jobban mondva azt hiszi az édesanyja. 

Miután bekerült az otthonba megint kemény időszak következett, mert eleinte attól féltem, hogy egy tiszta pillanatában esetleg közli az ottani személyzettel, hogy akkor ő haza megy. És akkor én elrepültem volna a Holdra, mert ezzel megoldhatatlan helyzet elé állított volna. A lányom szerint ebben az időszakban rosszabb állapotban voltam én, mint amikor még az otthoni életének navigálásával küzdöttem. És biztosan igaza volt. Ráadásul, elő is jöttek ezek a kérdések, hogy mikor viszel innen haza? Haza akarok menni. Rettegtem bemenni hozzá látogatóba, mert sosem tudhattam mi vár rám, mivel fog előhozakodni.

De túl éltük. Anyu ma is ott van, jó helyen van, igazából most már jól érzi magát, és már csak teljesen kósza gondolatként merül benne fel, hogy mi lesz vele, ha onnan kikerül? 

Nyár óta viszont a szellemi állapota oda jutott, hogy ma már nem ismer meg. Előfordult, hogy látogatásom végén valaki megjegyezte neki, hogy: "a lányod mennyire hasonlít rád", amire ő azt felelte, hogy? "ő nem a lányom". 

Addig is éreztem minden reakciójából, hogy nem engem azonosít be. Sőt, unokahúgomat megkértem kérdezze meg, ki szokta látogatni, és arra is azt felelte hogy az anyja. Szóval tudtam én ezt, de ennyire egyértelműen ekkor hangzott el először.

Aki ismeri anyut, ismeri a kettőnk viszonyát, az tudja, hogy semmi jót nem lehet erről elmondani. Mégis, bevallom mellbe vágott ez. Úgy lettem árva, hiszen apukám már több mint 5 éve itt hagyott minket, szóval úgy lettem árva, hogy még él az anyám. Nem könnyen emészthető dolog, még a mi kapcsolatunk mellett sem.

Nyár óta eléggé megbékélt a világgal anyu, és a látogatásaim alkalmával már nem kérdez semmi olyat, amivel felidegesítene, vagy hasonló. És én mégis egyre nehezebben keresem fel. Férjem szerint ne csodálkozzak, hiszen hosszú éveken át kaptam tőle a sok lelki abúzust, és ez kijön valamikor belőlem is. 

Az a szerencsém, hogy idő érzéke sincs már egyáltalán, így igazából fel sem tűnik neki, hogy milyen időközönként megyek be, és az sem, hogy alig töltök nála 15 percet. 

Ez volt az egyik olyan dolog ebben az évben, ami sokszor adott volna témát egy-egy posztnak, de valahogy nem született meg egy sem. Egyrészt, személyes problémának gondoltam, és hogy kit érdekel ez? Másrészt, amit már mondtam, hogy ne egy panasz láda legyen ez az oldal.

Az Alzheimer-ről is akartam volna írni, hiszen sajnálatos módon érintett lettem ebben a témában. Sokat olvasok róla. Persze, nem orvosi cikkeket, hogy mitől van, és mi okozza. Sokkal inkább fórumokon családtagok véleményt, tapasztalatait. És más olyan cikkeket, amik a betegség tüneteiről, és azok kezeléséről szólnak, ami nem gyógyszeres kezelést jelent. Minden ilyen cikk arról szól, hogy egész családokat tehet tönkre egy ilyen családtag. Hogy ebbe bele lehet rokkanni. És hogy figyeljenek egymásra is a családtagok, segítsenek egymásnak, ne hagyják rá egy emberre ezt, mert az bele fog betegedni. Nálunk roppant egyszerű ez a képlet. Van anyám és én. A testvére nem számba vehető mint segítő, hiszen mindössze 1 évvel fiatalabb anyunál, már nem alkalmas ilyesmire. Van a férjem, aki konkrét okok miatt nem hajlandó direkt módon részt venni ebben, és én ezt teljes mértékben elfogadom, de most itt nem szeretném részletezni. Engem egyébként támogatott, segített amiben csak tudott. És vannak a gyerekeim, akik meg ugye külföldön élnek, bár ebben is voltak változások, de amíg anyut otthon kellett megfelelően ellátni, addig csak én voltam. Van még egy unokahúgom, aki segített nekem az elmúlt egy évben, de rá sem háríthattam ezt, hiszen neki is van saját családja, akikkel éppen elég "programja" van. 

Még sokan felvetették, hogy miért nem veszem magamhoz? 

Ezer és egy oka van. A köztünk lévő durván ellenséges viszony miatt, valószínűleg még 24 órát sem bírtam volna ki ebben a felállásban. A lakásunk nem alkalmas arra, hogy neki itt legyen egy saját kuckója. Én pedig nem vagyok alkalmas beteg, idős emberek ápolására. Valamint nem tudnék a nap 24 órájában felügyelni rá, hogy ne tegyen semmi olyat, ami rá, vagy akár másokra veszélyes. Van saját életem, még sokáig dolgoznom is kell, hiszen még van pár év a nyugdíjig. Tehát ez sem volt megoldás.

Maradt az otthon. Hála az égnek február óta ott telnek a napjai. Jó helyen van, bár nem luxus nyugdíjas otthon, hiszen arra sajnos nem futja. A nap 24 órájában vannak ott ápolók, akik segítenek, ha baj van. Megfelelő ellátást kap. Szóval megnyugtató a mostani helyzete. 

Jövőre lassan azonban új helyet kell neki keresnem, mert itt max. 2 évet maradhat, és februárban letelik az első év. De számomra óriási könnyebbség már ez az időszak is, mióta ott van. Nyugodtan fekszem le este, és kelek fel reggel. 

Igazából több dologról is akartam írni ebben a posztban, de ez is elég terjedelmes lett, így majd hamarosan jelentkezek a további mesélendőkkel. 

Ismét Kolozsvárt jártam ...

Hétvégén jelenésünk volt Kolozsvárt, férjem 40. érettségi találkozója okán. 

Kolozsvár régóta a szívem csücske, és mióta látom azt a hatalmas fejlődést ami ott történik, azóta különösen.

De kezdjük az elején. Bár a férjem kolozsvári, igazából igen ritkán járunk ott. A szülei sajnos már meghaltak, testvérei nincsenek, csak egy barátja, akivel pedig inkább a hegyekben szoktunk találkozni. Kolozsvárt pedig elkerüljük már hosszú évek óta az ottani közlekedési káosz miatt.

Igazából most is voltak fenntartásai a férjemnek, és miközben elsőre úgy gondoltuk elmegyünk a találkozóra, aztán volt olyan is, hogy nem. Mondjuk ennek más okai is voltak. Ám végül úgy döntöttünk, hogy menjünk el, végül is nem mindennapi alkalom egy 40 éves találkozó.

Valahogy utóbb mindig úgy alakul, hogy péntek délutánra keveredünk a városba, amikor az amúgy is nagy káosz a forgalomban még kaotikusabbá válik. Így volt ez most is. Bár eleve próbálunk mellék utakon haladni, de azért már Zilahon sem volt egyszerű átjutni, majd beérkeztünk Bácsba, Kolozsvár kvázi elővárosába. Ott már beállt a dugó, és csak lépésben lehetett haladni. Önmagában a dugó az egy dolog, de kint a közlekedési kultúra nem létező fogalom. A sávok nincsenek felfestve, nagyon erős autókkal járnak, rengeteg SUV közlekedik, és mindezt figyelembe véve bizony nagyon idegőrlő a közlekedés. 

A barátunk az ország másik feléből érkezett, és ő meg a város másik oldaláról próbált bejutni, és neki sem volt egyszerűbb dolga.

Nagy nehezen végre beértünk a központba, ahol szerettünk volna eljutni a szállásunkra, ami a központtól 5 percre van gyalog, de azt az útvonalat, amit mi ismertünk azt lezárták, gyalogos út lett belőle. Így kénytelenek voltunk tovább haladni. Ezért a végén úgy döntöttünk, hogy nem is küzdünk tovább ezzel, kimegyünk a város szélére, ahol a randevút megbeszéltük a barátunkkal és majd vele megoldjuk a továbbiakat.

Kolozsvár előtt is van egy Pólus center. Oda mentünk ki. Komolyan mondom az ottani parkolóban pont ugyanaz a káosz volt, mint a városban, de azért végül is sikerült helyet találnunk és ott megvárni a barátunkat. Innentől a közlekedés már nem volt annyira gond, mert vele elmentünk, leparkoltuk az autónkat egy telepen, és onnantól ő hordott minket autóval.

Ami azt illeti a város továbbra is remek. Igazi kulturális központ, rengeteg programmal. Fiatalokkal van tele a város, és ez vidámmá, lüktetővé, nagyon is élővé teszi az egészet. Gyalogosan nincs is vele semmi gond. Ahogy elnéztem mára már elég komoly tömegközlekedés is van, és minden megállóban vannak jegykiadó automaták is. 

Szóval továbbra is I 💓Kolozsvár!

Nem tudom járt e valaha is valaki Romániában kórházban, orvosi rendelőben. Én korábban csak nagyon átmenetileg, pár percre, de mi tagadás, hasonló állapotok uralkodtak mint nálunk, sőt! Még szörnyűbb viszonyok voltak.

Most érkezésünk után beugrottunk a nőgyógyászatra a barátunk lányához, aki akkor még csak megfigyelés miatt volt bent a születendő babája miatt, aki azóta szerencsésen világra jött ma. De ami a lényeg. Kívülről a kórház pont úgy nézett ki, mint mondjuk az István kórház. Külön épületek, mind régiek, téglával burkoltak. Az ember semmi jóra nem számít, mikor meglátja őket. Aztán mikor beléptünk elámultunk.

A falak frissen tapétázva antibakteriális tapétával, ami bár fehér színű, de a tapéta mintázata miatt mégis kellemes, barátságos. 

A korlátok frissen felszerelt szép fakorlátok. Ajtók, ablakok újak. 

A szoba ahol a fiatal anyuka feküdt 2 ágyas volt, saját fürdőszobával. Természetesen a fürdőszoba is új, modern és megfelel egy szülészeten fekvő édesanyának. A csempék halványlilák voltak, ami bár elsőre meglepő volt, de igazából megnyugtató, kellemes hangulata volt. Újpest szurkolóknak mondom, hogy fehérrel volt variálva. 😉

A két ágyról nem azonnal a kórház jutott az ember eszébe, bár nyilván odavaló volt. Az éjjeliszekrények pedig olyanok voltak, hogy simán jöhettek volna egy lakásba is a halványzöld színűkkel.

És amitől végképp elájultam - wifi van a kórházban. Így a bent fekvők nincsenek elvágva a világtól, tudnak kommunikálni, de akár videókat nézve szórakozni is.

A teljes kórház felújításon esett át. Csend, nyugalom. A béke szigete volt a nyüzsgő városban. 

Azt mondják, hogy komoly pénzeket kaptak a kórházak felújítására, és talán kicsit meglepő módon, de arra is költötték.

Végül a találkozó. Mivel már leírtam, hogy ez egy 40 éves találkozó volt, nyilván egyértelmű, hogy nem vagyunk mai csibék. Mégis, amikor megláttam az ebédnél a férjem volt osztálytársait nagyon elcsodálkoztam. Valahogy úgy éreztem, hogy a többség kifejezetten öreg ember. Tény, 60 év volt az átlagéletkor, és az nem kevés. De mégis, az a sok idős pasi - én csak néztem. És nem csak én gondoltam így, mert szóvá tettem ezt a barátunk feleségének, aki megerősítette, hogy valóban, ő is ezt nézi, hogy ezek milyen öregek. Bezzeg a mi férjeink! 😁

Igazából azóta is azon töröm a fejem, hogy a mi korunk csak azért nem tűnik fel, mert minden nap látom magunkat, ill. azért a barátainkat is látjuk rendszeresen, vagy mi tényleg ennyivel fiatalabbnak látszunk? Vagy csak fiatalabbnak látom magunkat?

Nyilván a kor láthatósága sok mindentől függ. Életmódtól, génektől és még ki tudja mi mindentől. Hát úgy tűnik mi jól jártunk ezekkel.

Egyébként maga a találkozó nem volt olyan nagyon jól sikerült esemény. Először is igen gyenge ételeket kaptunk, ízetlen valamik voltak. Erről nyilván nem a szervező tehet, sejtem nem ette előre végig a menüt, és abban bízott, hogy Kolozsvár egy híres szállodájában jó kajákat fogunk kapni.

Az ebéd kedvesen indult, mert a szervező elmondta kik nem tudtak eljönni és miért, hiszen van aki külföldön él, és sajnos többen is meghaltak már. 

Aztán kis emléklapokat osztottak ki mindenkinek, amin rajta vannak az osztálytársak tabló képei. Ezt akár meg is mutathatnám, ha nem felejtettük volna ott. 

Majd a főszervezőnek átadtak egy nyomozói oklevelet, hogy ilyen ügyesen sikerült szinte mindenkit megtalálnia a 32 fős osztályból 40 év után, mert ezalatt a 40 év alatt ha jól emlékszem csak egy, maximum 2 találkozó volt, és azok is igen régen.

És ezzel vége is lett a szervezett dolgoknak - bár az ebéd előtt elmentek az iskolába is, ahol végeztek. 

Én jártam már több saját ilyen eseményen, és mindenhol megcsináltuk, hogy egyenként felálltunk és elmondtuk hogy mi történt velünk az elmúlt években. Végül is ezért volt jó újra találkozni, hogy megtudtuk mi történt másokkal. Itt azonban ilyen nem volt. 

Az egymás közelében ülők beszélgettek egymással, olykor egy-egy ember körbe járt és szóba elegyedett a többiekkel is, de ennyi volt csak.

De ne panaszkodjak, nem az én érettségi találkozóm volt. Így maradjunk annyiban, hogy azért jó volt találkozni egy-két olyan emberrel, akiről eddig csak hallottam. Most pedig végre megismerhettem őket.

Hát így telt az elmúlt hétvégénk Kolozsvárt. 

Felújítás - egyelőre vége

Ahogy már írtam, ismét neki fogtunk a lakáson belüli teendőknek. Első körben a nappali készült el. Az ablakok környékét már mutattam, hogy rendbe lettek téve. Minden hiba, apró repedés le lett ragasztva és glettelve, így végre jöhetett a festés. Volt némi tanakodás a fal színe körül, de a végén egy halvány sárgában maradtunk. Az ok, hogy a szoba észak-keleti fekvésű, a zöld függönyök eléggé lefogják a fényt, így a világos falaktól azért világosabb lesz az összhatás is.

A szobában a parketta sem tökéletes, és akkor még finoman fogalmaztam. Ezt felújítani sem pénzünk, sem erőnk nincsen. Így elrebegtem halkan, hogy valahogy ha sikerülne legalább a sok festék és ki tudja milyen ragacs foltot eltávolítani róla, már az is sokat számítana. Nos a kérés értő fülekre lelt, és így két napon át ücsörögtünk a földön és kapirgáltuk, mostuk a sok-sok foltot. Ez a mi korunkban, és a mi "rugalmasságunkkal", amikor nekem mondjuk még az sem egyszerű hogy leüljek a földre, a felállás viszont kész katasztrófa, pláne hogy a fájós térdemre még rá sem tudok ereszkedni, hogy úgy oldjam meg, szóval a mi korunkban ez az egyszerű tevékenység is jócskán lefárasztott minket, de a parketta egészen szép lett, már amennyire szép tud lenni ennyi évnyi igénybe vétel után. De mindenképpen ég és föld, oly annyira, hogy a szutyi szőnyegek sem kerültek vissza. Majd ha lesz rá érkezésünk veszünk oda is új és szép szőnyeget, addig elmegy így is.

Az egész nappali rendbe tételére ugye a könyvek miatt került sor, mármint azon könyvek miatt, amit anyu lakásából kellett áthurcolnunk.

Mondom először a mázlit. Kellett még további könyvespolc ahhoz, hogy egyáltalán legyen hova tenni további könyveket. A nappaliban nekünk fenyő bútoraink vannak. Nézegettem boltokban oda passzoló polcokat. Először is nem igen találtam, ha meg mégis, akkor jócskán húzós árakon, és momentán nem állunk úgy anyagilag. Kicsit elkeserítő volt a dolog. Használtan nem mertem keresni, gondolván életem párja esetleg nem akar használt bútort.

Aztán egy reggel ő vetette fel, hogy esetleg kellene használtan nézni. Hú, már ugrottam is a netre polcot keresni. Amúgy ez tényleg nem kárpitos bútor, hanem fából készült polc, ami teljesen letakarítható, és így tényleg nincs gond azzal, hogy használt. Sőt, a fenyő bútornál van még egy nagy előny. Az az évek során sötétebb lesz ugyanis. Ha újat veszünk a régiekhez, az bizony jócskán eltért volna. Na de használtan! Ugye, hogy ugye....

Szóval huss, fenyőfa könyvespolc keresés - és képzeljétek, találtam egy hirdetést, ahol 4 db polcot hirdettek. Pont olyat amilyet mi akartunk. És darabonként árulták. Nekünk 2 db kellett, ill. fért el a nappaliban. Így párom már hívta is a hirdetőt, aki köpni-nyelni nem tudott, mert alig akkor tette fel a hirdetést.

Lényeg a lényeg, estére nagyon jó áron a házban volt a két könyvespolc.

Így már csak be kellett fejezni a nappalit, festés, padló kapirgálás megvolt, takarítás, rakodás, és jöhetnek a könyvek. Ekkor indultunk anyuhoz is kipakolni, kiválogatni és elhozni a könyveket. Hát mit mondjak, ez is több napos program volt, és a férjemnek iszonyat cipekedés. A lakás ugyanis a negyedik emelten van, és lift nincs sajnos. 

Sok láda könyvet elhoztunk, rengeteget ott hagytunk, mert vagy megvan, vagy nem érdekel minket, és igen, sokat ki is dobtunk. Anno költözés előtt próbálkoztam a felesleges könyveink elpasszolásával, ill. apu halála után antikváriummal is.

Könyvtár nem kér a könyvekből, mondván nincs hova rakni. Van könyvtáros barátnőm, megerősítette, hogy az az egyik legnagyobb gond volt mindig, hogy az ajándék könyveket hova a fenébe tegyék.

Antikvárium úgy válogat, mint tyúk a kölesben, és csak filléreket ad nagyon sok könyvért. Ezért nem érdemes elcipelni hozzájuk, megküzdeni a parkolással, fizetni érte.

Próbáltuk barátoknak, ismerősöknek is felajánlani könyveket. Nos, ő sem kérték. Alig-alig vittek el 1-2 db-t, mondván nincs már hova tenniük.

Így most kénytelenek voltunk egy csomó könyvet kidobni. Mondjuk szelektíven a papír szemétbe ment, lehet hogy válogatáskor azért egy-egy még gazdára fog lelni.

No, megérkeztek végre a könyvek, és az én szegény férjem napokon át rakodott. Anyunak szép kötésű sorozatai voltak. Ezeket ugye próbálta egy helyre rakni. De sok íróhoz volt más kötésű könyv is. És csak válogatott, és leszedte, és újra rakta, és lepakolt és vissza, majd átpakolta a másik szobába, aztán újra kezdte szinte elölről az egészet. Ám egyszer csak meglett.

És készen lett a nappalink. 

Majd, hogy ne unatkozzunk következett az előszoba. Igazából ez már csak úgy köztes munkaként, mert azért végre eljött a tavasz is, és a kertben is sok dolog várt-vár ránk, így némi kinti munka után, egy borúsabb napon ugrott neki életem értelme az előszobának. 

Nagy előny, hogy itt csak egy kis szekrény volt, így mindössze azt kellett tologatni. Egy kis polc, ami pikk-pakk le lett szedve, és 2 db dísztárgy, aminek a leakasztása legalább 1 percet elvett az életemből.

Itt is hibák javítása, glettelés, csiszolás volt a feladat első körben. Lépésről lépésre haladt vele az uram.

Majd elérkezett a tegnapi nap, amikor is neki fogott a festésnek. Nem egy túl nagy helyiség, ezért úgy készült, hogy oh, 2-3 óra és készen is lesz. Hát ne tudjátok meg, bő 6-7 óra lett ebből. Na nem azért, mert ennyire lelassult a pasi, hanem mert itt ajtót kellett kerülgetni, ott a kályhát, amott a lámpákat, aztán a termosztátot, majd a fűtéscsövet.

Csak ajtó van 7 db az előszobában. A kályha közvetlenül a fal mellé lett építve. A lámpák azért nem kerültek leszerelésre, mert felrakni is nagyon melós volt, és ezt nem akarta szegény újra eljátszani. 

Szóval olyan vacak, aprólékos munka volt, állandó festék törölgetéssel, mosással, itt jó a nagy henger, ott csak a kicsi, amott még az se fér el, ecset kell, hogy ezért húzódott el ennyi ideig. 

Ma még megtörténtek a javítások. És végre ez is készen van. Még a bejárati ajtót kell visszarakni a helyére, jó nehéz, mert termopan üveg van benne. A néhány dísztárgy kell visszakerüljön a falra. A festék lemosás már megvan, így már csak a bejárati ajtó mosása van hátra, egy alapos porszívózás és felmosás. 

Azért már most is így néz ki.

Volt aki kérdezte, miért kell kifesteni. Szerintem látszik a különbség, és akkor még a nagyon szutyi, zsírosan koszos falrészt le sem fotóztam. Eredetileg volt egy dekor csík is felragasztva úgy derékmagasságban, ami már vált le, mikor beköltöztünk. Na annak a helye is csodás volt körben. 

Szóval volt miért.

És ezzel egyelőre a felújítási projekt le is zárult. Még a konyhát kellene kifesteni, de az most még vár egy darabig. Ill. van egy-egy ajtó, meg ajtókeret amit le kell festeni, de ezek majd lassan meglesznek a nyáron. 

Van persze mindig mit csinálni egy házon, de ezek után inkább kinti dolgok - hiányzik 2 ablakpárkány és ilyenek. 

Majd lassan, mikor mire lesz pénz, erő, és kedv, úgy alakul majd.

Nagyon örülök ennek is, hogy ennyivel előbbre vagyunk. Valahogy idén sokkal fárasztóbb már minden. Ez van, egy évvel megint "fiatalabbak" lettünk, és ez már ennyit számít. Viszont egy dolgot megtanultam mióta itt lakunk. Ezerszer türelmesebb vagyok. 

Régen ha belefogtunk valamibe, azt szerettem volna, ha legkésőbb az nap estére készen van. Ez persze szinte sosem működött. Én meg pattogtam, dühöngtem, elment a kedvem is az egésztől. 

De mióta itt vagyunk, azóta úgy vagyok mindennel, hogy majd készen lesz, amikor készen lesz. Pont ráérünk vele. Magunknak csináljuk, senki nem csinálja meg helyettünk, szóval ennyi.

Persze, undok dolog kuplerájban, felfordított lakásban élni, meg nyakig érő vastag porban. De azért mi igyekszünk naponta rendet tenni ilyenkor is, és amit lehet feltakarítani. Így pedig máris élhetőbb az egész.

Szóval ez a projekt is lezárult. Jöhet a többi. Mert ugye van nekünk egy kertünk is.

Ott már elkészült két magas ágyás. Most megy bele lassan a föld is. Hogy honnan? Hát a kerti csap lett kiásva, mert azt szeretnénk máshova áthelyezni, így le kellett ásni a vezetékig.

És mert gyönyörű, teljesen gaz mentes föld került ki onnan, így eldöntöttük, hogy az bizony nem is megy oda vissza, hanem megy az ágyásba. 

Hogy honnan lesz ide tömítő föld? Inkább el se mondom.

Jól van na, de.

Eleve le lett szedve itt egy bő 20-30 cm magasságú föld réteg, hogy majd kőburkolat kerüljön a helyébe. Erre a földre az elmúlt időszakban bizony került kiöntésre sok festékes víz, amit nem igen tudtunk volna hol hasznosítani és elvitetni sem akartuk. 

Drága férjem elcipelte az egészet az előkertbe, mondván majd ott befüvesítünk, az meg csak elviseli. Most viszont rájöttünk, hogy hát akkor az kell majd ide. 

Szóval hozza majd vissza az én drágám, mert imádja a kertben körbe-körbe hurcolni a dolgokat. 

Hát ennyi. Most itt tartunk. Lassan alakulnak a dolgok. És még csak április utolsó napja van.