A ház, amelyből otthont varázsolunk ...

Sziasztok!

A legutóbbi bejegyzés óta eltelt, több mint egy hét. Ez alatt az idő alatt túl estünk a költözésen. Nem az első volt életünkben, de azért nagyon kemény volt.

Először is az évek során a sok selejtezés, ajándékozás ellenére is tengernyi holmink gyűlt össze. A dobozok csak gyűltek, gyűltek és még mindig nem láttuk a végét.

Még jóval egy hónappal a nagy nap előtt már megkértük a volt tulajt, hogy engedje meg, hogy hozzunk pár holmit. Akkor áthoztunk rengeteg dobozt, ami a nyári konyhában kapott helyet.

Aztán múlt héten csütörtökön volt a kulcsátadás. Ekkor ismét hoztunk sok dolgot, két kocsival, úgy hogy a tetőcsomagtartó is meg volt rakva. Aztán fordultunk még egy kört.

Maga a nagy nap pénteken volt. Már jó előre megrendeltük a fuvart, részletesen megadva mennyi holmink van. A fuvarozó közölte, hogy rendben, akkor egy 7,5 tonnás autót küld, és annak ennyi és ennyi a díja.

Ehhez képest péntek reggel megjelent egy 3,5 tonnás kis kocsi, de legalább hosszított felépítménnyel. Mikor a férjem reklamált, közölte a sofőr, hogy sorry, a nagy kocsi nem indult, de sebaj, majd fordulunk ezzel kettőt.

Mondta a férjem, hogy rendben, de ő egy fuvart fizet, mert egyet rendeltünk. Ja hát az úgy nem OK - mondták.

Próbálta hívni a főnököt az ember, de az istenért nem vette fel, szinte egész nap.

Így, mivel mindenképpen jönni kellett, abban maradtunk, hogy akkor ami csak felfér és ami nem szállítható személyautóval, azt mind felrakják a kocsira. És miközben úgy érezzük a főnök nagyon nem volt korrekt, a sofőr és a két segítsége mindent megtett, hogy amit csak lehet felrakják a kocsira. Három órán át rakodtak, centiztek, míg végre indulásra kész lett a kocsi.

Előtte még történt némi malőr, ugyanis engem megkértek álljak félre a kertben a kis autóval, ami totálisan körbe volt fagyva, és bár csak centizve próbáltam hátra félre állni, a végén sikerült megtámasztanom a kertben az akácfát, és abban a pillanatban a hidegtől megfeszült hátsó szélvédő berobbant. Mit mondjak, ez még nagyon hiányzott. Fóliával ragasztottuk szegényt körbe, hogy lehessen vele jönni-menni.

Természetesen megraktuk mindkét személyautót is, aztán start az új házhoz, ami most már nem titok Zsámbokon van, Gödöllő közelében.

A lerakodás további két óra volt. A fiúk nagyon szépen tették a dolgukat, és mire befejezték ennél sokkal zsúfoltabbak lettek a helyiségek.

Ám még rengeteg holmink maradt a régi házban, és másnap délelőtt 11-re volt időpont egyeztetve az új tulajjal, hogy átadjuk nekik a kulcsokat. Ez teljesen egyértelmű volt, hogy nem lesz megoldható, ezért egyrészt megkérdeztük őket, jó lesz-e később? Mondták, hogy persze, semmi gond, akkor délután háromra jönnek.

Aztán felhívtuk a barátnőmet, hogy tudnának-e segíteni fuvarozásban? És természetesen, a saját dolgaikat átszervezve is jöttek, és segítettek. Barátnőm férje nélkül szerintem, ha belepusztulunk sem tudtunk volna időre végezni. De így a két pasi rakodott, mi lányok is segítettünk, amiben csak tudtunk, és három autóval, mindhármon a tetőcsomagtartók is full-ra rakva, két fordulóval sikerült úgy áthozni mindent, hogy kárpitos bútort egyáltalán nem hoztunk el. Ha azt is kellett volna, akkor nem is tudom mi lett volna, mert az 2 nyitható kanapé volt, egy nagy franciaágy, egy fotel és egy ahhoz tartozó másik nyitható kanapé.

Barátnőm nagyon figyelmesen enni is hozott nekünk, még főtt ételt is, jó kis bableveskét, mert nekünk erre se időnk, se lehetőségünk nem volt, hogy kajával foglalkozzunk.

A második fuvar után már rohantunk vissza, hogy háromra oda érjünk, amikor is kiderült, hogy hát az új tulaj bizony még nem tud jönni, majd csak később. Ezért mi még elszaladtunk vásárolni, és még utána is ültünk bő fél órát a kiürített házban és vártuk, hogy megérkezzenek. 

A végén nagyjából este hétre értünk vissza az új házikónkba, ide:

Ez a kert felől a ház. Még kissé élettelen. És ez a kert, amivel lesz dolog bőven:

Mivel közben előző nap megérkezett a nappaliba az ággyá nyitható kanapénk is, így azt még össze kellett rakni este, hogy legyen hova lefeküdnünk.

Nem volt nehéz amúgy, csak három napi költözés után teljesen kimerülve már tényleg csak az utolsó tartalékaink mozgósításával sikerült  végül ágyba kerülnünk.

Azóta pedig vagy ügyeket intézünk, vagy vásárolunk, ami még kell ide, vagy rakodunk, takarítunk, szerelünk, bontunk, festünk és aztán újra ugyanez.

Karácsony izgalmas lesz, de remélem valamennyire sikerül megoldani azt is.

És majd indulhat a felújítási projekt, de arról majd csak legközelebb mesélek.

Befordultunk a célegyenesbe ...

Nos, igen. Eljött ez a hét is. Ez a hét már bizony az a hét. Az utolsó napokat éljük itt. Már megvolt az utolsó péntek, szombat, vasárnap és hétfő is. Lassan, vagy lehet most már azért elég gyorsan, fogynak a napok.

Tegnap és ma reggel, azt hiszem, kicsit, vagy nem is kicsit túlspiláztam a dolgokat, ahogy mondani szokták. 

Az történt, hogy tegnap utalták a házunk vételárának utolsó részletét. Amikor az első részletet utalták, én határozottan úgy emlékszem, hogy még aznap meg is érkezett az utalás. Most viszont semmi. Megkaptuk a banki átutalásról az igazolást, amin csak azt láttam, hogy nincs terhelési nap. Ez kicsit elgondolkodtatott. Szoktam ilyet kitölteni, ezért tudom, hogy mindig kitöltöm azt. Végül felhívtuk a vevőket, hogy nem jött még meg a pénz, lehet ezért a hiányosságért.

Szegények felhívták a bankjukat, többször is beszéltek velük, és a bank a végén közölte, hogy minden rendben van. Az ő számlájukat már megterhelték, és nekünk holnap, azaz ma írják jóvá.

Ezek után vártam nagyon a reggelt, hiszen mi is azt ígértük, hogy még hétfőn tovább utaljuk a pénzt az új házunkért .

A banki mozgásokról mindig kapunk SMS-t. Egész pontosan én kapok SMS-t, általában kora reggel 7 körül. 

Valamiért nagyon idegesített ez az egész átutalás dolog, így írd és mondd éjjel fél kettőtől óránként ébredtem fel. Ja igen, éjfél körül fekszem le. Szóval nem annyira volt pihentető az éjszakám.

Aztán a fél hetes ébredés után már nem is tudtam újra elaludni. Vártam, még az ágyban lustizva, hogy megérkezzen az annyira várt SMS. De nem jött. Már elmúlt hét óra is, és semmi. Végül fél nyolc előtt felkeltem.

Azt hiszem az is idegesített, hogy részben talán túl bátran, vásároltunk már bútorokat. Tudom, persze, ne igyunk előre a medve bundájára, de manapság a bútor vásárlás nem feltétlenül úgy működik, hogy oda megyek, kiválasztom és haza viszem, hanem adott esetben több hetet is várni kell rá. Mi pedig csak azt akarjuk elvinni innen, ami helyett nem akartunk újat venni. Ezért bátorkodtunk előre vásárolni, és tényleg, van ami majd csak február-márciusban lesz meg.

Ezért is idegesített az egész. Hogy előre költekeztünk abból a pénzből, ami még nincs is a kezünkben. No meg azért is, hogy itt ülünk a dobozokon, és a végén az oly annyira precízen megszervezett költözés eltolódik, vagy tudom is én mi történik a végén.

Na, ezek mind a fejemben pörögtek, így hát nem csoda, hogy óránként ébredtem.

Reggeli közben kérdezte a férjem, látván, hogy nem vagyok a topon, hogy mi van?

Mondtam neki, hogy aggódok a pénz miatt. Mondta, hogy nem kellene, hiszen még nincs 8 óra sem, mit vártam. Mondtam hogy de reggel 7 körül már mindig jönnek az SMS-k a terhelésekről.

Enni persze alig ettem, hiszen tiszta ideg voltam, a gyomrom gyűszűnyi volt.

Majd végre 8 előtt 10 perccel megérkezett a várva várt SMS. Végre a számlánkon a pénz. :)

Reggeli után azonnal ültem is a gépbe, hogy utaljam tovább a pénzt, meg volt más utalandó is. Igen, évek óta csak online bankolok, így terveztem ezt is.

Beírom nagyon figyelmesen, név bankszámla szám, összeg. Aláírom? Alá. Aha - ezt csak én gondoltam. Feldobja, hogy technikai hiba. Ekkor még el sem olvastam a teljes feliratot, csak a piros betűs szöveget. Technikai hiba! 

Hogy azt a ..... - mondtam, hiszen már tegnap utalni akartam, ha ma sem tudom feladni a pénzt, akkor megint csak a gond van az időpontokkal.

Próbálom még egyszer. Ekkor már a teljes felugró feliratot elolvastam, mely szerint az összeg nagysága túl lépi a limitet, és ezért nem fogadja el.

Rögtön végig pörgött a fejemen, hogy akkor hogyan tovább? De azonnal el is vetettem azt, hogy ma elutalom a felét, és holnap a másik felét, hiszen már így is épp a határidő szélén táncoltam.

Akkor nincs mese, papír alapon kell megoldani. Szépen kitöltöttem az átutalási megbízást, és nosza, menjünk a bankba. 

A bankos hölgy nagyon kedves és rendes volt. Mondta, hogy a számla csomagunk miatt célszerűbb és főleg olcsóbb lenne online átutalni. 

Mondom neki, hogy az nem ment, azért vagyunk itt.

Mire ő, hogy igen, de ha megfelezem az összeget és két tételben adom fel, akkor pont beleférünk a limitbe.

Ekkor már csak az idő dolgozott bennem, amit láthatott, mert rögtön mondta is, hogy egyrészt van a bankban az ügyfelek részére számítógép, tehát ott rögtön el tudom intézni az online utalást. Másrészt, hogy amennyiben online utalok, akkor még az nap megérkezik a kedvezményezett számlájára a pénz, míg papír alapon csak más nap. És lám, akkor itt a magyarázat arra is, hogy mi miért kaptuk meg csak ma a pénzt, bár az első részlet is így lett feladva.

Szóval hála a banki ügyintézőnek 5 perc alatt elintéztem online az átutalást, és gyorsan fel is hívtuk az eladót, hogy tőlünk elment a pénz.

Azért még ezzel sem volt vége az egész sztorinak, bár már nem a mi idegeinket borzolta a folytatás. Később ugyanis felhívott az eladó, hogy köszöni, megkapta a pénzt, de először, azon túl, hogy nem értette, miért két részletben kapta, de ami jobban zavarta, hogy ő 10 ezer forinttal többre számított, és nem értette miért annyival kevesebb. De elővette a szerződést, és rájött, hogy jól utaltunk. A hitele miatt történt így egyébként, mert oda utaltunk annyival többet, hogy biztosan rendeződjön a tartozása, és a szerződésbe is így lett belefoglalva.

Így hát mára mindenki a pénzénél van, mindenki fizetett mindenkinek. Ügyvédek értesítve. Intézhetik az átírásokat.

Mi pedig ismét lelkes dobozolásba fogtunk, immáron a konyhában raktuk el, amit csak tudtunk. Most már tényleg csak pár tányér, evőeszköz és két főző alkalmatosság maradt elől. Mondjuk nem raktunk még el mindent, mert sajnos a derekam kezdett jelezni, hogy halló, pihenni kell, mert fáradok, de szerintem ma is haladtunk elég jól.

Holnap folyt.köv. És igazából a holnap az utolsó nap, hiszen csütörtökön már indulunk. 

Az nap kapjuk meg a kulcsokat, és amit tudunk áthurcolunk. Vannak dolgok, amiket meg kell vennünk még oda, az is csütörtökön lesz. Az eladó szeretne egy-két közművet is intézni, de meglátjuk belefér-e, mert neki dolgozni kell menni. Én meg remélem, hogy a dobozok nagy részét át tudjuk fuvarozni még az nap.

Aztán pénteken nagyon zsúfolt napunk lesz. Mindent akkorra szerveztünk. 

Reggel nyolcra jön a teherautó, ami átviszi a bútorokat, és minden egyebet, dobozokat stb.

Nyolc és tíz között, remélem, jön a riasztós, hogy leszerelje a jeladót, mert a vevők nem kérik.

Egy órától már várható az egyik bútor érkezése. Ez nagyon meg kell érkezzen, mert azon szeretnénk aludni már az nap, lévén minden kárpitos bútor itt marad. 

És négy órától jönnek a SAT TV-t szerelni. Így estére elvileg már tv-t is nézhetünk. 

Szombaton pedig jövünk vissza végső búcsút venni a háztól, és átadni a kulcsokat az új lakóknak.

Legközelebb azt hiszem már csak az új otthonból jelentkezek, addig bírjátok ki nélkülem. Aztán majd mesélek hogy mi hogy alakult, meg majd jönnek már fotók is.

Varázslatos karácsony

Régen írtam már életem emlékeiről, de most közeledik a karácsony és sokakat már eltölt a várakozás, a készülődés. Nálunk, tudjátok, most éppen a költözés van napirenden, így karácsonyi készülődésre nem jut sem idő, sem alkalom. Sajnos az is tény, hogy mióta a gyerekeink külföldön élnek, és nem tudjuk együtt tölteni az ünnepeket, azóta nincs is nagyon mire készülődni. Praktikusan megoldom internetes vásárlással az ajándékozást, és nagyjából ennyi. Miután sem a férjemnek, sem nekem nincsenek testvéreink, férjem szülei már nem élnek, nekem is csak az anyukám, akivel nem olyan a kapcsolatunk, hogy együtt karácsonyozzunk, így csak kettesben szoktuk tölteni az ünnepeket. És mivel ahogy öregszünk úgy fogy a befogadó képességünk kajailag is, így tényleg nincs arra szükség, hogy napokat a konyhában töltsek sütéssel-főzéssel. 

Ezért a készülődésről nem tudok mesélni. Viszont életünk egyik legjobb karácsonyáról igen.

A mi fejünkben a karácsony családi ünnep, amit családi körben töltünk, és az ünnep napok alatt vándormozgalom indul az országban, és körbe járjuk a nem velünk élő, vagy a 24. estét nem velünk töltő családtagokat is. Az, hogy ezt az ünnepet idegenben töltsük, távol a családtól, az szinte renitens viselkedésnek számít, bár talán egyre többen választják az utazást ilyenkor.

Így történt, hogy egyszer elhatároztam, hogy mivel itthon már alig-alig esik hó, ezért bizony mi elutazunk karácsonyra a Magas Tátrába és ott fogunk ünnepelni.

A gyerekeink még elég kicsik voltak, amikor ezt kitaláltam, így hát szükség volt arra, hogy a teljes karácsonyi "műsor" meglegyen ott is.

Ezért bizony készültem. Sütöttem zserbót, amit magunkkal vittünk. Vásároltam egy mini karácsonyfát, hogy legyen az is. Vettem gyertyákat, amit szintén elraktam és vittünk magunkkal. Szaloncukor természetesen szintén utazott velünk. Mivel 24.-én este is ott voltunk, így a gyerekek ajándékai is becsomagolva utaztak velünk. Amikor hordtam le a kocsiba a csomagolni valót, a férjem kezdetben még megkérdezte, hogy lesz még más is? Később már csak megadóan rakodott. 

Tél lévén, természetesen igen sok helyet foglalt négyünk vastag síruhája, hótaposója is. Dugig raktuk a kocsit, de ahogy lehetőleg mindig, így most sem került csomag az utastérbe, hogy a gyerekek kényelmesen utazzanak.

És végre eljött az indulás napja is, amikor is pattanásig feszült csomagtartóval, de elindultunk Szlovákiába, a Magas Tátrába. A szállásunk a Csorba tó alatt volt, egy kellemes szállodában. 

Térdig érő hóban érkeztünk meg, és kicsit nehézkesen jutottunk el a szálloda parkolójáig, mert egy kisebb és természetesen befagyott tó is volt közvetlenül a szálloda előtt, és valahogy nem találtuk rögtön az utat a hotelhez. De sikerrel abszolváltuk a feladatot, és végre beálltunk a kocsival, ahonnan nem is igen mozdítottuk a következő napokban.

A szálloda egészen kellemes volt. Nem luxus, de kényelmes volt nekünk. A gyerekeknek talán külön élmény volt, hogy egyáltalán szállodában lakunk, hiszen addig inkább csak kempingben, sátorban, lakókocsiban vagy kulcsos házakban voltak szállásaink az utazásaink során. 

Két szobánk volt, egyik a gyerekeké, másik a miénk, felnőtteké. 

Aki ismeri a Tátrát, annak tán jobban elhelyezhető lesz, ha azt mondom, hogy ez a szálloda a tátrai villamos állomása alatt volt. Égig érő sötétzöld fenyők között bújt meg, csodaszép hópaplan alatt. Már ez önmagában álomszép volt. 

Azonban, ha még azt is elmondom, hogy ott létünk pár napja alatt minden áldott nap havazásra ébredtünk, és így minden nap friss hóban indultunk az aznapi kirándulásra, akkor azt hiszem igazán irigylésre méltó volt a helyzetünk.

Itt történt meg a sífutós kalandom, amiről szerintem már meséltem nektek. Síelés by me Ezt el tudjátok olvasni, ezért nem mesélem el újra.

De ha már sport, akkor mesélek a korcsolyázós élményeinkről is. Először is, nem tudok korcsolyázni - sem. Volt persze már korcsolya a lábamon, egyszer-kétszer gyerekkoromban. És egyszer az egyetemi éveim alatt is elmentünk egy barátnőmmel a városligeti műjégre. Mondjuk egyszer sem törtem magam össze, de még sem volt folytatása egyik történetnek sem.

Velem szemben a férjem természetesen tud korcsolyázni. Jól van, ő a kolozsvári park tavának jegén nőtt fel telente. A lányunk is megtanult korcsolyázni, teljesen autodidakta módon. Őt a pasizás vonzotta a műjégre - bocs Kicsim! A fiunknak pedig alsóban volt egy év, amikor a tesi órák a műjégen voltak, és tanultak korcsolyázni. Így neki sem volt idegen terep a jégen csúszkálás.

Miután a szálloda ajánlatában benne volt az ingyenes korcsolyázás, egy napon elballagtunk a szálloda sportszer kölcsönzőjébe, hogy akkor mi szeretnénk korcsolyákat bérelni és korcsolyázni. (A gyerekek öntött műanyag felsőrészű korcsolyái ugyanis már nem fértek be a csomagtartóba.)

A korcsolyákat kiválasztottuk, majd megkértek minket, hogy töltsük még el kicsit az időt a hotelben, és nagyjából egy óra múlva mehetünk. 

Nem mondták, hogy mire kell várnunk, de vártunk, mi mást tehettünk volna. Fogalmunk nem volt merre lehet a koripálya, mert bár naponta jöttünk mentünk a hotel és a Csorba tó között, de sehol sem láttuk. 

Így hát biliárdoztunk várakozásként, majd szóltak, hogy most már mehetünk. Kérdeztük, hol merre van a pálya? Mondták, hogy az út mellett ami felvezet a tóhoz. 

Ahogy mondtam addig semmit nem láttunk ott, csak egy hely volt, ahol teniszpálya volt körbekerítve dróthálóval, de más nem.

Nos, kiderült, hogy a koripálya a teniszpálya. És azért kellett várnunk, mert nagyjából fél méter vastagon állt rajta a hó, amit a mi kedvünkért akkor frissen letakarítottak.

Mire kimehettünk már be is sötétedett. Viszont voltak lámpák a teniszpályához, amit természetesen felkapcsoltak nekünk.

És innentől kérem mindenki vegye elő a vizuális fantáziáját és álljon meg a magasztos, hóval borított fenyők sűrűjében rejtező, vakítóan csillogó friss jegű, kivilágított pálya előtt és képzelje oda magát!

Nem zsúfolt koripálya, nincsenek tömegek, csak mi négyen. Nem áll vastagon a jég és a víz a pályán, hanem makulátlanul csillog-villog, hiszen még teljesen szűz, senki nem érintette a korcsolyája élével.

Azt hiszem kevés ilyen szépséget láttam életemben, mint akkor azt a pályát.

Természetesen én is próbálkoztam ezzel a jeges sporttal, de legfőképpen a családom élvezte ezt a fantasztikus lehetőséget, és boldogan siklottak fel s alá a jégen. 

Szinte végig csak magunk voltunk. Már csak akkor jött egy apa a fiával, amikor mi készültünk eljönni.

Aki szeret és tud korizni, azoknak tényleg teljes szívemből kívánom, hogy egyszer legyen ilyen élményben is részük.

24. napja kétszeres élmény volt számunkra. Egyrészt délelőtt egy fantasztikus kirándulásra mentünk, este pedig karácsonyt kellett varázsolni, a gyerekek kedvéért mindenképpen.

Ezen a napon lányunk kívánságára úgy döntöttünk, hogy felmegyünk a Popradi tóhoz, és útba ejtjük a szimbolikus temetőt is, ami a lányunk kedvenc helye a Tátrában. 

A piros villamossal elmentünk a Popradi tó megállóig, majd onnan gyalogosan indultunk neki. A fiunk még kicsi volt, és nem nagyon rajongott az unalmas gyaloglás ötletéért. Elég nehéz volt őt folyamatosan arra biztatni, hogy de menj csak, majd meglátod milyen szép lesz ott fent. Lássuk be egy hét nyolc éves gyereket még nem nyűgöz le feltétlenül a természet szépsége.

Így elég lassan haladtunk, és tudtam, hogy csak a temető felkeresése fog neki igazi élményt nyújtani, bár akkor még álmomban sem gondoltam volna, hogy olyat, amilyet átéltünk.

A szélesre taposott bár havas turista útról le kell térni Keletre a temetőhöz. Meg is találtuk a táblát, ami mutatta az utat. Igen ám, de láthatóan egyetlen egy nyom sem vezetett arra. Senki nem vállalta a magas hóban, hogy elmenjen ehhez a kis csodához. 

Bennünk is felmerült, hogy nem megyünk oda, de a gyerekek arcán látni az e miatti csalódottságot, arra ösztönzött minket, hogy próbáljuk meg mégis. 

Így a férjem, aki mindig is egy nagy darab, erős férfi volt, elindult előre, mondván tapos nekünk nyomot, és mi menjünk abban mögötte. 

A főútról először egy teljesen sima és nyílt terep van. Itt csak a magas hó volt az akadály, de azt ahogy írtam megoldottuk. Miután sikerült ezen a nyílt szakaszon átjutnunk, elértünk az erdő széléhez. 

Itt már a Tátra csúcsairól fújó szél annyira erős volt, hogy szembe fordulva vele szinte levegőt sem kaptunk. A fiam belém bújva várta amíg az apja azt kereste merre is mehetnénk tovább. 

Ekkor már volt bennem egy kicsi félsz, hogy lehet még sem kellene arra menni. 

Nem tudom mi volt az ami mégis felbátorított, mert a végén neki indultunk az ösvénynek, amiből semmi nem látszott a magas hó alatt.

Csúszkáltunk térdig süllyedtünk a hóban, de végül elértük a sziklás oldalt, ahol maga a temető van. Szerencsére ott a le föl vezető ösvények mentén végig van korlát, mert bizony nyáron sem feltétlenül könnyű ott közlekedni, így volt miben kapaszkodnunk, és olykor a fenekünkön csúszva érkeztünk le egy-egy csúszósabb lejtőn. De ez igazából vicces volt, és a hó alatt megbújó sok színes kopjafa, és zászlócska tényleg igéző látvány.

Sajnos téli képet nem találtam, de képzeljétek el ezt hóval borítva.

Miután bejártuk az egész temetőt, és azon kezdtem gondolkodni, hogy egy-egy meredekebb ám igen csúszós helyen hogy mászunk vissza, úgy döntöttünk, hogy nem megyünk vissza, hiszen az északi felén kijutva van turista út a Popradi tóhoz, és a turista házhoz is. Kiérve az erdős rész szélére már látható is volt a nem túl messze lévő ház, így a turista jelzések mellett az irányt is jól láttuk. 

Igen, azt nem mondtam, hogy a szél és a hideg mellett ragyogó napsütéses idő volt.

Meg is indultunk az ösvénynek hitt úton, amikor is ropp .... és a lányunk térdig süppedt a hóba. Nagy nehezen kievickélt, lépett még egyet, és ismét elsüllyedt. 

Nem tűnt túl hosszúnak az a terep, ahol ilyen vastag volt a hó, ezért ekkor még nem adtuk fel, és a kis okos négykézlábra ereszkedett, mondván így kisebb a súly és talán sikerül neki átevickélni. Haladt is, bár nem túl gyorsan. 

Aztán indult az apja is, hogy legyűrje ezt a szakaszt. Nem jutott túl messzire, amikor is konkrétan derékig süllyedt el a hóba, és képtelen volt kimászni. Nem volt ugyanis egyetlen egy fa, vagy szikla vagy bármi a közelében, amiben meg tudott volna kapaszkodni. Néhány vékony bokorvessző benyúlt ugyan a területre, de az még egy gyerek súlyát sem tudta volna megtartani, így bizony ekkor már nagyon kétségbe estem, hogy most mi lesz? A lányom a túl felén ennek a veszélyes szakasznak. A kicsivel én az elején. Őt nem hagyhatom ott egyedül, és különben sem túl nagy az esély, hogy én átjussak ezen a szakaszon. Viszont a férjem ott áll derékig a hóba süppedve és képtelen megmozdulni.

És itt jön azért az a rész, ami a helyzet súlyossága ellenére ott is igen csak komoly nevetésre ösztönzött minket. Mert persze nem adta fel a párom, és nem várt a csodára sem, hanem elkezdett iceregni-ficeregni a lyukban, pont úgy ahogy a rajzfilmekben a kukac mászik ki az almából, és addig addig tekerte csavarta magát, amíg egyszer csak végre kigurult a felszínre. 

Tényleg azt kell mondjam, hogy életveszélyes volt a helyzet, mert ráadásul rajtunk kívül senki nem járt ott, senki nem tudta hogy oda mentünk, szóval nem igen kerestek volna minket, ha nem szabadulunk ki, de a férjem küzdelmét látva mi gurultunk a nevetéstől. De azt hiszem jobb is volt ez így mindenkinek, sokkal jobb volt, mintha pánikba estünk volna.

Igen ám, de azért a történet nem volt ilyen egyszerű, mert az egyik lábáról a hótaposó a hó foglya maradt. Mezítláb pedig komoly gond lett volna lejutni  a hegyről decemberben, hóban, fagyban. Így nem volt mit tenni, minthogy hosszú percekig hasalt a lyuk mellett a párom és kotorászott a mélyben úgy hogy persze látni nem látott semmit, hiszen a hó azonnal visszavette a helyet, ahogy ő onnan kikerült. De hála az égnek, siker koronázta az erőfeszítéseit, és meglett a csizma is.

Innentől már csak azt kellett megoldani, hogy visszajusson hozzánk, mert ekkorra már feladtuk, hogy itt jussunk át és érjünk fel a tóhoz. Csúszkálva, fekve, a hóban evickélve azonban végre stabil terep volt a lába alatt.

Ám aki figyelt az tudja, hogy ezzel még nem értek véget a kalandok, és ijesztő helyzetek, hiszen a kislányunk ennek a szakasznak már a túl felén várta, hogy mi is átjussunk. A négy-kézlábas módszer ekkor már nem működött. Minden mozdulatnál vállig süppedt a hóba. Így a végén konkrétan bukfencezve, gurulva, mint egy nagy hólabda sikerült leküzdenie a veszélyes helyet.

Ezek után úgy gondoltuk, ennél még a temetőn át visszaküzdeni magunkat is jobb lesz, mint itt az életünket kockáztatva. És igen, kúsztunk, másztunk, csúsztunk és a végén sikerült visszajutnunk a sűrűn járt turista útra, ahol már simán felsétáltunk a turistaházig, hogy megebédeljünk.

Ebéd után indultunk vissza a hotelhez. Hosszú, unalmas gyaloglásnak ígérkezett. Bevallom én eddigre már rettentően el is fáradtam, valószínűleg az idegeskedés is rátett egy lapáttal. Így bármilyen furcsa a fiam csalogatott le a hegyről. Ő nem tudom honnan merítette akkor az erejét, az eltökéltségét, de úgy ment előre, mint egy kis tank, és amikor látta, hogy én kínlódok, bukdácsolok, akkor mindig visszajött hozzám és mesélt nekem. Az egész hosszú úton mesélt egy általa kitalált ám nagyon kedves történetet. És folytatta mindaddig amíg le nem értünk a hegyről. Ezt köszönöm neked most is!

És bizony ez az este volt az ajándékozás estéje is. Így előre küldtem a családot a vacsorához az étteremben, és én nagy ügyesen kivettem a kis fenyőt, kikészítettem a gyertyákat, a zserbót, a szaloncukrot és kitettem az ajándékokat is a gyerekek szobájában, majd követtem a famíliát én is.

Azt elfelejtettem elmondani, hogy egészen eddig a fiunk folyamatosan azt kérdezte tőlünk, hogy lesz-e fenyőnk, lesz-e ajándék. És mi mindig azzal bosszantottuk, hogy a fenyő kint van a hegyen, meg a szálloda mellett és azt nem tudjuk bevinni, és hogy az ajándék maga az utazás.

Szóval már mind a négyen lent ültünk és vacsoráztunk az étteremben, néztük a műsort, amit adtak azon az estén, amikor is megszólalt kisebbik gyermekünk, hogy neki sürgősen mehetnékje van, ugyan adjuk már oda neki a szoba kulcsot, hogy felszaladjon. Teljesen naivan adtam oda, hogy rendben, menj, és várunk itt lent. Már elment a drága gyermek, amikor belém hasított, hogy oda a meglepetés, hiszen most felmegy, és meg fog látni mindent. És persze kis rafinált volt, mert amikor visszajött nem szólt egyetlen szót sem, hogy bármit is meglátott volna, pedig nehéz lett volna nem, de azért az arcán ott volt a boldog mosoly, hogy na ugye, mégis megvan minden.

Végül persze felvonultunk mindannyian, és a gyerekek örömmel bontogatták a csomagokat, na és persze mi is, mert azért magunknak is csempésztem oda meglepetést, és csoda szép esténk lett.

Évekkel később emlegették a gyerekek ezt a karácsonyt, hogy bizony ez volt életük legszebb emléke. Bennem is így él ez az ünnep, hóval, égig érő méltóságteljesen álldogáló fenyőkkel, a hótól mély csönddel a világban, míg bent finom meleg van, süti illat, gyertya fény és két boldog gyermek arca.

Boldog karácsonyt mindenkinek!

Mindig várunk valamire

Kislány koromban mindig nagyon vártam ezt a napot. Naná, hiszen ajándékot kaptam. Igazából nem emlékszem konkrétan ajándékra, de az biztos, hogy ha könyvet kaptam, azzal nem tudtak mellényúlni. 

Viszont sajnálatos módon, a rossz időpont miatt pl. szinte soha nem kaptam virágot eme jeles napon. Régen ilyenkor csak nagyon drágán volt virág, mára meg már senkinek eszébe sem jut, hogy virágot vegyen. De nem baj, ha most nem írok erről, akkor fel sem merül bennem sem, hogy na de miért? (bocsánat, de nem hagyhattam ki)

És még volt egy fájdalmas pontom, hogy soha nem kaptam tortát sem. Ám miután ezt elpanaszoltam a férjemnek, ő meglepett egyszer egy tortával. Igen, egyszer. De mondjuk ma már nem is tudnék mit kezdeni egy egész tortával. Igen sokára fogyna el, és mióta a nagy üzletekben bármikor lehet tortát venni, már elmúlt ennek is a varázsa.

Bár nálunk a családban mindig felköszöntöttük egymást, de igazából sosem ünnepeltünk. Volt ajándék, puszilkodás és ennyi. Soha nem volt egy ünnepi vacsora, vagy ebéd. Nem voltak ezek a napok örömmel, boldogsággal együtt töltött emlékezetes események. Ezt sajnálom, mert bár hiányzik, de még sem tudtam tovább adni én sem a gyerekeimnek, hiszen nekem sem volt ez szerves része az életemnek. Ráadásul mivel én vagyok a nő a családban, így nyilván nekem kellett volna minden ilyen ünnepi vacsorát összehoznom, amire bizony kerek-perec kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó egész nap a konyhában görnyedni azért, hogy saját magam ünnepeltessem. Így hát nálunk nincs ünnepi közös étkezés. Bár erre most már egyéb okokból sem lenne lehetőség.

Még kislány koromban egyszer tartottam bulit is. Mit mondjak? Senki, én sem élveztem. Csak üldögéltünk és unatkoztunk. 

Mi akkor még nem a lakásban nőttünk fel. Télen-nyáron az udvaron, a játszótéren, vagy az utcán voltunk - nem volt azzal akkor még semmi baj, és ott játszottunk, beszélgettünk és éltük az életünket. Egy bulin, ahol szülői szemek kereszttüzében kellett volna zárt térben csinálnunk valamit, valahogy nem ment. Egy darabig azt hittem, hogy azért volt így, mert én voltam unalmas, de voltam másnak is a buliján, és szinte hasonló volt a hangulat. 

Akkoriban nem voltak még játszóházak, a mekibe se mehettünk, mert az sem volt, nem voltak party szervezők, szóval ha a szülők nem tudtak kitalálni játékokat, és az én szüleim nem tudtak, akkor bizony egy-egy ilyen esemény igen csak unalomba fulladt.

Így hát bennem soha, egyetlen egyszer sem merült fel azóta sem, hogy bulit tartsak. Ez mondjuk nem is hiányzik.

Na és persze voltak nevezetes évek. Amikor 14 lettem. És már megnézhettem egy-két olyan műsort is a tv-ben, amit csak 14 éven felülieknek ajánlottak. Más extrát nem éreztem attól az évszámtól.

A következő, amit nagyon vártam, és szerintem vár a mai napig mindenki, a 18 volt. Nagykorú lettem. És? Nem változott semmi. Ugyanúgy suliba jártam, otthon éltem, a szüleim tartottak el, és határozták meg nagyjából az életem. Bárki érzett valami extrát ettől a pillanattól? 

Majd elérkezett a 20, a 30. És egyre furább volt, hogy amikor megkérdezik hány éves vagyok már nem azt mondom, hogy tizen.... vagy huszon..., hanem harmincvalahány. Ez már nem annyira tetszett, de azért megbarátkoztam ezzel is.

És akkor eljött egy újabb szám. Iszonyúan megviselt. Kb. két évig tartott amíg feldolgoztam magamban, hogy igen, eltelt több, mint a fele. Hogy már nem tervezek, nem tervezhetek úgy, hogy majd 10-20 év múlva úgy lesz, mert lehet meg sem érem, vagy már olyan állapotban leszek, amikor pont nem vagyok rá képes, vagy nem is érdekel. Persze, ha ezt felvetettem mindenki azt mondta, ugyan már, fiatal vagy még, simán elélhetsz még 20-30 évet is gond nélkül. De nekem az 50-t akkor is nagyon, nagyon nehéz volt elfogadnom. Egyre több gondom volt magammal, egyre kevesebbet bírtam már, és azt is sokkal nehezebb volt megcsinálni. 

De nincs mit tenni. Attól mert nem tetszik, még ez a valóság. Így lassan beletörődtem, hogy amikor a koromra gondolok, az már úgy kezdődik, hogy ötvenvalahány év. Lassan tudomásul vettem és elfogadtam, hogy ma már sokkal lassabban leszek készen dolgokkal. De végül is ráérek. Szóval nincs ezzel gond. Cserében rájöttem, hogy mára valószínűleg sokkal bölcsebb is lettem. Nem arra gondolok, hogy én vagyok a bölcsek bölcse, de megéltem már pár dolgot, és úgy gondolom ezekből sok élettapasztalatra sikerült szert tennem. Ráadásul, legalább ennyi bonus legyen, úgy döntöttem, hogy már belefér, hogy sok dolgot úgy csináljak, úgy gondoljak, hogy az nekem legyen jó, és ne azzal foglalkozzak, hogy mások mit szólnak hozzá, nekik jó e, stb. Ha valakinek nem tetszik, az már legyen az ő problémája. 

Mostanra már annyira sikerült elfogadnom az egész helyzetet, hogy sokszor már azt mondom, mindjárt hatvan leszek. Bizony, az idei az utolsó olyan évem, amikor azt mondom még, hogy ötven.... Vannak már jócskán ismerőseim, barátaim, rokonaim akik túl vannak a bűvös számon, így talán ezt az akadályt simán fogom venni, bár kezdetben fura volt még az is, ha valakire úgy gondoltam, hogy na már hatvan éves. Ám úgy látom rajtuk, hogy nincs vele semmi gond. Élnek tovább, mint hal a vízben.

Egyetlen dolgot tudok biztosan, és ezt a családommal már közöltem is. NEM AKAROK semmiféle bulit, meglepetés bulit vagy bármi egyebet majd jövőre a nagy napra. Ahogy eddig sem volt buli, én nem akarok ilyet jövőre sem. Ezt azért akartam leírni, mert én az elmúlt években voltam egy-két ilyen bulin, és jól is éreztem magam, és az ünnepelt is, de ettől még én nem és nem akarok ilyet.

De nem is ragozom ezt. Lehet fel sem merült senkiben, hogy valami ilyet szervezzen nekem, akkor meg minek beszélek itt róla ennyit.

Még egy dolog amit gondoltam leírok. Én már nem tudok rajta változtatni, mert így éltem, de legalább már látom és tudom, hogy annyira nem jó az, hogy mindig várunk valamit. Várjuk, hogy óvodásból iskolások legyünk, aztán hogy vége legyen a tanévnek, hogy leérettségizzünk, egyetemre menjünk vagy dolgozni, hogy családunk legyen, gyerekeink szülessenek, majd nőjenek fel, mert akkor már mennyivel könnyebb lesz. Várjuk, hogy csak ez elmúljon, vagy csak az megtörténjen. Mindig várunk valami jövőbeli eseményt. És annyit várjuk ezt, hogy egyszer csak eljutunk oda, hogy a nagy várakozásban véget ér az életünk, és mi nem a mindennapjainkat élveztük, éltük át, hanem csak vártunk és vártunk. 

Jó lett volna úgy élni, és még próbálkozom vele én is, hogy tudjuk megélni a pillanatot, hogy tudjunk örülni annak ami épp történik, vagy átélni  fájdalmat, ha épp az ér minket. Jó lenne, jó lett volna nem mindig csak várni, és hajtani az időt, a napokat, hogy megtörténjen az, amire éppen várunk.

De azért még talán nem teljesen késő. Ahogy írtam már erről, új dolgok történnek velünk, komoly változások vannak most az életünkben. Próbálom ezeket már így megélni. Örülni minden nap, ha valami jó történik, és dühöngeni, ha nem. És próbálok nem arra koncentrálni, hogy történjen már meg valami amire nagyon várok, várunk. Rajta vagyok az ügyön.

Ja, de azért már nagyon várom a költözés napját. Egyre türelmetlenebbül. :D

Veled vagy nélkülem

Ahogy azt már sokszor leírtam, ezt az egész blogot azért találtam ki, hogy ilyen-olyan marketing tanácsok alapján népszerűsítsem a könyvem. Sajnos, bár a művem kiadásra került, de a kiadóm a terjesztést nem vállalta, így ezzel nekem kell - kellene megküzdenem. Marketing szakember azonban nem vagyok, így sajnos nem mondhatnám, hogy nagy eredményeket tudok elérni.

Ráadásul ez a blog is elment teljesen más irányba. Azt gondolom, hogy nem feltétlenül baj ez, mert talán többek számára is érdekes dolgokról írok, de a könyvemről pl. már igen régóta nem esett szó.

Karácsony közeledtével azonban arra gondoltam, hogy ismét ejtenék pár szót a regényről. 

Nekem is meglepő, hogy már milyen régen fogtam bele a fejemben zajló történet történet leírásába. Érdekes időszak volt az életemben. Elvarázsolódva, elmerülve a történetbe, mintha magam is ott lennék az egészben, de csak, mint valaki, aki csendben szemléli a történteket. Szóval szereplő nem voltam, és ha még sikerül írnom, abban sem leszek soha az.

Sokszor megkérdezték már, hogy miről szól, milyen témájú? Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor romantikus, szerelmi történet. De ez valahogy mindig olyan degradáló meghatározás. Pedig nem tudom miért, hiszen a szerelem az egész életünket meghatározza, és valahogy mindig jelen van, ha máshogy nem, hát a vágyainkban. Akkor miért lenne ciki erről írni, ilyen történetet elmesélni? 

Ráadásul úgy gondolom, hogy bár ez a főtéma, a fő vonulat a mesében, de azért szól más dolgokról is. Természetről, emberekről, ünnepekről, hagyományokról is kicsit.

"Sára azonnal megérzi kicsinyét az orránál. Felemeli szép fejét és pár másodpercnyi szimatolás után, nyalogatni kezdi őt. A lovacska hallhatóan egyre szaporábban lélegzik. Lassan letisztul róla az összes vér és váladék, és láthatóvá válik koromfekete bundája. Telnek a percek. Zsuzsa már csak gyönyörködik a látványban. Sok csikó születésénél volt már jelen, de ilyen aktívan egyikben sem kellett részt vennie. És persze az új élet születése minden alkalommal megbabonázta őt, épp úgy, mint most is. Közben már Csaba is végzett. Megtett mindent, hogy Sára egészséges maradjon az ellés után, és akár később is lehessenek még csikói.

A lovacska már gyönyörű. Fényes szőre, mint a selyem, úgy csillog a lemenő nap utolsó beszűrődő fénysugaraiban. És ekkor megpróbál felállni. Csetlő-botló mozgása annyira megejtő, hogy Zsuzsának bizony könnybe lábad a szeme. Csaba magához öleli a síró lányt, és a szokottnál is rekedtebb hangon csak annyit tud mondani: - No-no! Nézd milyen ügyeske!

Zsuzsa látja, hogy a férfi szeme is csillog, de persze nem teszi szóvá. Elég, ha ő most már tudja, nem olyan zord az állatorvos, mint amilyennek mutatja magát.

Jóska bácsi hangja is megremeg, amikor megszólal: - Na, nézd már, még alig bújt ki az anyja hasából, és már állni akar!"

Ugye, hogy itt szó sem esik szerelemről? :)

Karácsonyi ajándéknak ajánlom most ezt a könyvet. Még bőven van idő megrendelni, és a fenyő alá időben meg is fog érkezni. Van-e jobb ajándék karácsonyra, mint egy könyv?

Veled vagy nélkülem - itt megrendelhetitek!

Dobozban az életünk

Most már hetek óta csomagolunk. Az első 16 doboz telepakolása nem is tűnt olyan nagy dolognak. Főleg, hogy a férjem csinálta és nem én. :D Ezekbe csak könyvek kerültek. És akkor még azt hittem, hogy megy ez majd, mint a karikacsapás, amúgy is majd két hónapunk van rá, hogy elcsomagoljuk az életünket.

És mióta aláírtuk az adásvételi szerződést az új házunkra, szinte minden nap elrámoltunk valamit. Kiürültek a könyvespolcok. Elraktuk az apró csecsebecséket. Már csak egy váltás ágynemű huzat van elől. Már nincs pohár, amiből egy vendégnek adhatnánk egy pohár vizet. Csak rakodunk, rakodunk.

Kiürült a tetőtér, ami az eltelt tizenhét év alatt remek hely volt mindennek, ami már nem kell. Rakodunk a pincében, a lakásban, és a kertben is.

Egyre több a doboz, a kezdeti rendszerező gyűjtésünk egyre zsúfoltabbá válik. Lassan, úgy érzem térkép kell a lakásban is ahhoz, hogy egyik helyiségből eljussunk a másikba.

Már kiraktunk egy csomó még használható dolgot a ház elé, amit a helyi ismerős bácsi nagy örömmel gyűjt be maguknak. (Ez 17 éve így megy. Fogalmam nincs hova kerülhetett az a rengeteg holmi, amit mi kiraktunk.) Már egy jó nagy adag holmit átadtunk egy egyházi karitásznak. És persze rengeteg dolog a szemétben, vagy a kazánban landolt.

Kiselejteztük a céges papírjainkat is, de a családi iratokat is.

És csak rakodunk, rakodunk, rakodunk. 

És amikor felnézek a sok doboz közül, akkor az üres polcok és szekrények mellett azt látom, hogy de hiszen még tele van az a szekrény is, meg az is, és azon a polcon is ott van a sok cucc, és a kamra még zsúfolásig van tele a holminkkal, a pincéről nem is beszélve. Így lassan kezdem azt érezni, hogy képtelenség, hogy ez a rengeteg holmi egyszer csak mind dobozban legyen. Arra, hogy majd ki is kell rámolni, ma még nem is merek gondolni. 

Megrendeltük a fuvart is, de ha belegondolok mennyi nagy terjedelmű cuccunk van, kétségeim vannak, hogy egy fordulóban megússzuk-e az áthurcolkodást a fuvarossal. Hogy a dobozokat hány körben tudjuk átvinni, azt még megsaccolni sem merem.

Több, mint 30 év. Ezt dobozoljuk most el. Nem egyszerű.

Ráadásul most már türelmetlen is vagyok. Tudjátok, hiszen leírtam, hogy mennyire nehezen vettem magam rá arra, hogy megváljunk a jelenlegi otthonunktól, az általunk megálmodott és beültetett kerttől. De a döntést meghoztam, és most már szeretném, ha megtörténne. 

Persze, itt kezdhetnék arról is filozofálni, hogy na tessék, már megint valami, amit várunk, hogy megtörténjen, és sürgetjük az időt, hogy túl legyünk rajta, és tesszük ezt egészen addig, amíg egyszer csak az egész életen is túl leszünk. Nem könnyű a mi társadalmunkban a jelenben élni. Így hát, igen, várom a változást. Várom, hogy kialakítsuk az új otthonunkat. Ami kényelmes lesz, kellemes lesz, és üde lesz, és minimalista. Tényleg alig várom, és most már kezd igazán izgalmas lenni az egész.

Várom az új települést, ahol élni fogunk. Sokkal kisebb annál, mint ahol most lakunk, sokkal kevesebb ellátottsággal. Ezért bizonnyal sokat kell majd a közeli településekre átjárnunk. De nem baj. Mert cserében, ami van, az mind gyalogszerrel elérhető. Végre nem fogunk autóba ülni akkor is, ha csak egy kiló kenyér kell, hanem csak kisétálunk érte.

Izgatott vagyok. Cikáznak a fejemben a gondolatok, hogy mit hogyan rendezünk majd be. Hova mit kell majd venni. Hogy tudjuk úgy megoldani, hogy tényleg klassz legyen az egész, de addig se éljünk egy raktárban. Van ahol felújítást kell csinálni, de kivételesen még azt is várom. Bár lehet, elszökök otthonról, amíg megtörténik. 

Csupa várakozás vagyok, minden téren. 

Évek óta éltünk ugyanúgy. Napról napra, volt egy kialakult rutin, ami roppant kényelmes volt. Olyan igazi állott víz a lavórban, amiben az ember jól eltesped. Mikor a gyerekeink kirepültek a fészekből, azt hiszem még jobban lelassult az életünk. Mintha már nem is tudom hány évesek lennénk. 

De most eljött a változás. Amit eddig végigcsináltunk már az is fenekestől fordította fel az életünket, de ami ránk vár, az még inkább megborítja az eddigi tunyaságot. És azt hiszem ez jó. Ennek jónak kell lennie.

Tudjuk, már nem vagyunk olyan fiatalok, valószínűleg nem várnak ránk már ilyen nagy változások, bár sosem lehet tudni. Ezért ezt most nagyon meg akarom élni. Minden ízében, örömében át akarom élni. 

Szóval lehet olykor panaszkodok most is, hogy jaj, a dobozok, meg még mennyi cuccot kell elrakni, és közben a munka dandárja is most van nálunk, de igazából örülök az egésznek. Lelkesít és felráz. Újra vannak terveim, vágyaim, elképzeléseim. És ilyen már jó ideje nem volt. Sok baj, gond, probléma volt az életünkben. Az elmúlt éveink szinte csak ilyenekről szóltak. De most már ideje a jónak is. 

És ha belegondolok, az egész a mi döntésünkön múlott. Tény, voltak külső, tőlünk teljesen független tényezők is, úgy mint az ingatlanok árának felfelé mozgása itt ahol élünk. De ez önmagában kevés lett volna. A döntést nekünk kellett meghozni, és nekünk kellett meglépni. Nem volt könnyű. Sok álmatlan, sok átsírt éjszaka van mögöttem, mögöttünk. De megérte. Még nem vagyunk túl az egészen, de már most azt mondom, megérte.

A változás jó dolog. Sokszor évekig is elvagyunk valamiben, amiről tudjuk, hogy nem jó úgy, de már megszoktuk. És a változtatáshoz meg kell mozdulni, ki kell lépni a komfort zónánkból. De ha nem tesszük meg, akkor sosem fogjuk megtudni mi vár ránk oda kint!

I love Kolozsvár

Egy hete ismét Kolozsvárt jártunk. Hivatalos ügyben mentünk, de aztán belecsöppentünk egy váratlan eljegyzési vacsorába is. 

Szerintem már mindenki tudja, hogy miért is kerültem kapcsolatba Kolozsvárral, és hogy anno bizony nagyon sűrűn jártam oda. Más kérdés, hogy akkoriban szinte mindig tovább is mentünk valahova kirándulni, túrázni. De akkoriban nem is volt igazán szép, és kellemes a város. A kor rányomta a bélyegét nagyon. Ezrével épültek a várost körülölelve a lakótelepek. Mondjuk kívülről érdekesebbek voltak, mint amiket nálunk építettek, és jóval több is épült. Így legalább lakás hiány nem volt. 

Ám volt még valami a rengeteg tömbházon túl, ami nagyon szomorúvá tette a várost. Szinte nem volt tömegközlekedés, és kocsival sem igen tudtak közlekedni, mert benzin sem volt. Minden benzinkútnál óriási sorok voltak, sokszor napokig álltak ott az autók, és a sofőrök úgy tolták előbbre az autókat, ha végül mozdult a sor, mert nem akarták arra pazarolni azt a pár csepp benzint, amit kaptak.

Így aztán a többség gyalog járt. Ez még nem is lett volna baj, de az emberek magukba zárkózottak voltak, szomorúak, gondterheltek, hatalmas zsákokat cipeltek, amiben némi élelmiszert vittek magukkal, és az egész egy egyhangú szürke masszának tűnt. Folyamatos mozgásban volt a város, de minden szürke volt, homogén volt, és csak áramlott a sok szegény ember ki a vasútállomásra, és be a városba. 

Nem volt szép, nem volt örömteli, szívet melengető kép.

Aztán teltek az évek, sajnos a család eltávozott, így szinte már egyáltalán nem jártunk a városba, mert a barátainkkal is inkább a hegyi házikójukban találkoztunk. A várost kerültük, mint a tüzet, mert olyan elképesztő zsúfolt és őrült forgalom alakult ki, hogy szinte életveszélyes volt még az is, hogy átmenjünk rajta. Inkább még a rossz, falvakon keresztül vezető utat is vállaltuk, de Kolozsvárt nem.

Viszont én a Facebookon egyre több olyan oldalt like-tam, ami valamilyen módon Kolozsvárról szól. És szinte nincs olyan nap, hogy ne olvasnék ott valamit arról, hogy épp milyen kulturális rendezvény lesz, hogy most felvételiznek a diákok az egyetemre, hogy ez vagy az ad koncertet a városban és még sorolhatnám. Egyre szebb fotókkal találkoztam, és lassan kibontakozott előttem egy színes, gazdag kulturális életet élő, fiatal város.

Ezért már egy ideje éreztem, hogy nagyon szeretnék ismét Kolozsvárra menni. Direkt oda, és bejárni a várost, érezni a szellemét.

Nyáron, talán emlékeztek rá, voltunk is kint. Sajnos az a kirándulás nem volt túl sikeres különböző okok miatt, de ráadásul sokat el is mentünk akkor a városból a környékbeli szépségeket megnézni. Egy napot töltöttünk mindössze Kolozsvárt.

Miattam nem is tudtunk olyan nagyon sokat sétálni, mert a sok éves ülő munka megtette hatását, és én sajnos már pár száz méter gyaloglástól nagyon elfáradtam.

Most viszont jött a négy napos hétvége, és mivel intézni valónk is volt kint, így az utunk megint csak Kolozsvárra vezetett.

Szó se róla, óriási dugóban érkeztünk meg. Azt hittük sosem jutunk el a szállásunkig. Kolozsvár már szinte egybe épült a környező kisebb településekkel, és még mindig folyamatosan építik a lakóházakat, de most már inkább lakópark jelleggel. Nem mondom, hogy mind szép, sőt, de azért nyáron láttunk kellemes helyeket is. A rengeteg emberrel és autóval rettentő nehezen birkózik meg a város. Óriási közlekedési változtatásokra lenne szükség, bár igyekeznek egy élhetőbb mederbe terelni a forgalmat. 

Most is voltunk fent a hegyen, de azért egész sok időt töltöttünk a városban, és nem tagadom, teljesen beleszerelmesedtem. Ha most lennék 20 éves, vagy akár csak huszonéves, gondolkodás nélkül költöznék oda, és borzasztóan élvezném.

A szállásunk, amit szívesen ajánlok, elsősorban fiatalok figyelmébe, hiszen egy Hostel, a város szívében van. Tényleg, mindössze másfél sarok tőle a Szent Mihály templom és a Főtér. Ugyanakkor egy csendes kis utcában van.

Ahogy írtam, egy váratlan eljegyzési vacsorába is belecseppentünk, amit a Kolozsvár közepén található hegyen lévő Panoramic étteremben tartottak. Kellemes hely, finom ételek, de ami igazán pazar volt, az a panoráma az esti fényekben fürdő városra. Igazán csodás volt.

Akár le is gyalogolhattunk volna innen, de bevallom én ezt este, sötétben, alkalmi ruhában és cipőben nem vállaltam be, így taxit hívtunk, és ahogy felfelé, úgy lefelé is azzal mentünk. Igen, a régi városhoz képest ez is hatalmas változás. Anno örültünk, ha legalább 1-2 taxi megjelent az állomásnál, és sikerült elcsípni. Most nagyon sok taxi dolgozik a városban, és bár felfelé kellett kicsit várnunk, míg sikerült egyet elcsípni, de nem volt vészes.

A vacsora utáni napon a hegyen voltunk, és csak a következő napon mentünk le ismét a városba. Szerencsére szép idő volt, így el is indultunk sétálni a központba. Ezerszer láttuk nagyjából, de azért óriási a változás. 

Kolozsvár központjában nagyon sok szép, régi, patinás épület van, amely felújításra vár. Ám van jó pár, amit már rendbe tettek és újra régi pompájában tündököl.

Nem tudtunk olyan utcába menni, ahol ne lett volna egy egyetemi fakultás. Fogalmam nincs milyen szakokat lehet felvenni a Bolyai Egyetemen, de ahogy láttam, szinte bármit. Elképesztő volt ezt látni. 

Ennyi egyetemi szak ezrével vonzza a fiatalokat a városba. Jönnek Románia különböző városaiból, de jönnek sokan külföldről is. Tényleg, vajon Magyarországról gondol e bárki arra, hogy ott járjon egyetemre? 

A rengeteg fiatal pedig alapvetően meghatározza a várost, de a belvárost mindenképpen. Én még soha, sehol nem láttam ennyi kávézót, teázót, pubot, sörözőt, fast food éttermet, bárt, rendes éttermet, cukrászdát mint most Kolozsvárt a belvárosi részen. Szinte minden épületben megtalálható valamelyik. És mind tele van. Mindenhol élet van, mindenhol színes kavalkádban üldögélnek, iszogatnak vagy éppen kávéznak, teáznak a fiatalok, és a hozzájuk fiatalodott idősebb korosztály is. Bizony, az ember ennyi fiatal mellett legalább tíz évvel fiatalabbnak érzi magát.

Pezseg az élet, és annyira jó ebben részt venni, ezt érezni.

Ha azt mondom, hogy az én átlag gyaloglásomnak a nagyon sokszorosát tettem meg ezen a vasárnapon, akkor talán megértitek miről beszélek. 

A városi séta után haza mentünk, majd felmentünk a házsongárdi temetőbe, mert a férjem szülei ott vannak eltemetve. Onnan elsétáltunk a parkba, majd egy étterembe, ahol már nyáron is ettünk és nagyon jól éreztük magunkat. Ez a Roata étterem, ezt is ajánlom, mert csoda jó hely. A finom estebéd után simán haza sétáltunk persze most is a városon keresztül, ami újra és újra csodás élmény volt.

És ezzel még nem volt vége, mert este, sötétedés után ismét felkerekedtünk. Ez sokszorosan extra. Szerintem évek óta nem mentünk ki soha sehova este. Nem is kívánkoztunk ki, sőt, mindig arra törekedtünk, hogy még világosban haza érjünk. De Kolozsvárt ez sem volt gond. Teljes nyugalommal sétálgattunk a városban a sok-sok fiatallal egyetemben. Mi több, este újra felmentünk a temetőbe is, hogy megnézzük a világítást. 

Majd az ortodox templom és a román színház felé vettük az utunkat, hogy azt is megcsodáljuk kivilágítva.

Félek, egyáltalán nem tudtam visszaadni azt, amit nekem most a város nyújtott. Ezért csak annyit tudok mondani, hogy menjetek el, és éljétek át, szerintem fantasztikus. Most sajnálom csak igazán, hogy anno a férjem örökségét, a kolozsvári lakást apósomat kijátszva elvették tőlünk. 

Kolozsvár feltöltött, megfiatalított. Köszönöm a városnak! És ígérem, megyek még!