Évforduló II.

Megígértem, hát itt vagyok újra. 

Szóval tavaly mikor betöltöttem az 59. évet, mindenkivel közöltem, hogy idén, amikor is ugye ki tudjátok számolni milyen szép kerek évfordulót ünneplek, szóval hogy idén nem kérek senkitől meglepetés bulit, sőt egyáltalán semmiféle bulit. Nem szeretek bulit tartani. Soha nem voltam ebben jó. És nem szeretem, ha meglepnek, mert viszont igen sírós vagyok, és nem akartam bőgni sem egy esetleges ilyen meglepi eseményen. 

Aztán idén úgy adódott, hogy voltunk egy kedves barátunk ilyen buliján, ami egyébként remekül sikerült és roppantul élveztük, de azért az fordított meglepi buli volt, de ennek kapcsán megint közöltem az arra illetékesekkel, hogy nekem aztán NE SZERVEZZENEK SEMMIT!

Addig addig forszíroztam ezt, míg egy kedves barátnőm a végén megkérdezte eléggé bánatosan, hogy egyáltalán felköszönthet? Mondtam neki, hogy persze, azzal nincs gond. Csak úgy mint korábban, egy kedves telefon, vagy egy képeslap és ennyi. 

De ekkor már az merült fel bennem, hogy istenem, tudom hogy volt neki is meglepi bulija, a férjének is voltam a 60. szülinapján, és biztos nagyon szeretne személyesen is felköszönteni, ezért egyeztettem a férjemmel, hogy hívjuk meg őket hozzánk, de továbbra sem meglepetés bulira, hanem csak úgy. És akkor már meghívtuk az unokahúgomat is.

Lelkesen készültünk a szombati eseményre. Az őszi nagytakarítás okán minden szegletét kinyaltuk a háznak, persze nem egy nap alatt, hanem szépen beosztva, hogy minden napra jusson valami. 

Az adott héten tudom, hogy kereste a barátnőm a férjemet telefonon, de pechjére mivel mi szinte a nap 24 órájában együtt vagyunk, nehéz volt őt úgy elérnie, hogy én ne halljam miről beszélnek. De azért volt egy ilyen hívás, amikor én csak annyikat hallottam, hogy: "Persze, jó, gyere. Igen, akkor gyere."

Nem annyira értettem, hogy ezt miért egymással beszélik meg, mikor velem szokta ezt megtárgyalni a barátnőm, ill. az volt még gyanús, hogy miért mindig egyes számban hangzik el az, hogy Gyere? De nem foglalkoztam vele. Sejtettem, hogy valami meglepetés azért készül, és ezért nem akartam rákérdezni, hogy mi van?

A születésnapom csütörtökre esett. Reggel felkeltünk. Párom felköszöntött, - olyasmit kaptam tőle, amire évek óta vágytam, de mert nem olcsó, és mert olyan égető szükségem nem volt rá, így sosem vettük meg, de most már megvan és boldogság van, - majd neki fogtunk a takarítás utolsó fázisának. Egész korán sikerült befejeznünk, és végre pihegve ülhettünk, hogy na készen vagyunk. Még elmentünk mindketten letusolni, szépen tiszta ruhába öltöztünk, de persze csak ilyen itthoniba és elégedetten szemléltük, hogy rend van és tisztaság. Megebédeltünk, és ment tovább a szokásos munka, amikor is csörgött a telefonom. Unokahúgom hívott, azt hittem rám is csörög, ha már ezen a napon van a nagy esemény, hogy azért előre is felköszöntsön. 

Még jószerivel bele sem szóltam a telefonba, amikor valaki csöngetett. Küldöm intve a férjemet, hogy menjen nyisson kaput, amikor is megszólalt a húgom, hogy: Beengedsz? 

Na, közben a kedves párom be is jött, hogy engem keresnek. Így mentem kaput nyitni. És képzeljétek, ott állt a kapuban a barátnőm és az unokahúgom. Kezükben egy csodás virágcsokorral és még egy csomó holmival.

Mint kiderült ők még a meghívásom előtt szervezkedésbe fogtak, hogy márpedig ők ketten akkor is eljönnek és felköszöntenek, bármennyire is nem akarom én ezt. Így igen csak fennforgást okoztam a meghívásommal nekik, de úgy döntöttek, semmi gond, jönnek szombaton és jönnek csütörtökön is. Ehhez tudnotok kell, hogy a barátnőm vonattal kellett Budapestre menjen, ott még buszozott, és az unokahúgommal autózott ki hozzánk, így neki ez egy komoly vállalkozás volt, hogy eljusson hozzánk, mert bizony kicsit messzebb lakunk mint korábban.

Én bizony szóhoz sem jutottam. Hozták ezt a csodás virágot, nagyon szuper ajándékot - színházjegyet a My fair ladyre, és arról már nem ők tehetnek, hogy végül még sem láttam az előadást sajnos - és hoztak minden mást is - tortát, tálcát, sós sütit, pezsgőt, gyertyát, tűzijátékot, és mindent mindent, mert tudták, hogy én nem készülök semmivel hiszen azt sem tudtam, hogy jönnek. 

És igen, természetesen elbőgtem magam annyira jól esett a figyelmességük. Annyira szép volt a csokor, annyi örömmel töltött el az ajándék, amire annyira vágytam, de tudva levő hogy alig lehet jegyet kapni erre az előadásra, és hogy hoztak magukkal minden mást is, hogy lehessen egy kis vendégség, hogy vállalták az utazást, az unokahúgom elcserélte a délutános műszakját az iskolában hogy el tudjon jönni, szóval annyi mindent bevállaltak értem, hogy ez nagyon mélyen megérintett. Azt hiszem régen voltam ennyire boldog, mint az nap. Ami persze nem igaz, mert jó pár nappal korábban a gyerekeimtől kaptunk olyan meglepetést a születésnapunkra - hiszen a férjemé is ilyen tájt van - amire 5 éve vágyom, és ami a szívem legeslegnagyobb vágya volt, de erről majd csak januárban mesélek. Ettől is bőgtem mint a záporeső, amikor megkaptam, és végtelenül boldog voltam. 

De visszatérve a meglepetés bulimra, igen, bár annyiszor mondtam hogy nem és nem akarok ilyet, mégis remekül sült el. 

Remélem az érintettek nem haragszanak meg, ha felkerül ide a fényképük, bár közös fotó nem is készült talán. 

Az "elkövetők" fényképét megelőlegeztem, mert az már a szombati bulin készült. Mert igen, azért a szombati esemény nem maradt el. Csak ekkor már barátnőm férje is jött, én pedig lelkesen sütöttem-főztem nekik, azt mondták finomakat, és remélem nem csak udvariaskodtak. Én nagyon jól éreztem magam szombaton is.

Így történt, hogy betöltöttem a 60. évemet is. 

Voltak még idén évfordulók, az egyikről már írtam: Házassági évforduló

Volt még egy évforduló, de arról nem szeretnék írni. Jó lett volna azt is megünnepelni, de az élet úgy hozta, hogy erre nem került sor. Sebaj, a többi alkalom pótolta ennek hiányát is.

   

Mindig várunk valamire

Kislány koromban mindig nagyon vártam ezt a napot. Naná, hiszen ajándékot kaptam. Igazából nem emlékszem konkrétan ajándékra, de az biztos, hogy ha könyvet kaptam, azzal nem tudtak mellényúlni. 

Viszont sajnálatos módon, a rossz időpont miatt pl. szinte soha nem kaptam virágot eme jeles napon. Régen ilyenkor csak nagyon drágán volt virág, mára meg már senkinek eszébe sem jut, hogy virágot vegyen. De nem baj, ha most nem írok erről, akkor fel sem merül bennem sem, hogy na de miért? (bocsánat, de nem hagyhattam ki)

És még volt egy fájdalmas pontom, hogy soha nem kaptam tortát sem. Ám miután ezt elpanaszoltam a férjemnek, ő meglepett egyszer egy tortával. Igen, egyszer. De mondjuk ma már nem is tudnék mit kezdeni egy egész tortával. Igen sokára fogyna el, és mióta a nagy üzletekben bármikor lehet tortát venni, már elmúlt ennek is a varázsa.

Bár nálunk a családban mindig felköszöntöttük egymást, de igazából sosem ünnepeltünk. Volt ajándék, puszilkodás és ennyi. Soha nem volt egy ünnepi vacsora, vagy ebéd. Nem voltak ezek a napok örömmel, boldogsággal együtt töltött emlékezetes események. Ezt sajnálom, mert bár hiányzik, de még sem tudtam tovább adni én sem a gyerekeimnek, hiszen nekem sem volt ez szerves része az életemnek. Ráadásul mivel én vagyok a nő a családban, így nyilván nekem kellett volna minden ilyen ünnepi vacsorát összehoznom, amire bizony kerek-perec kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó egész nap a konyhában görnyedni azért, hogy saját magam ünnepeltessem. Így hát nálunk nincs ünnepi közös étkezés. Bár erre most már egyéb okokból sem lenne lehetőség.

Még kislány koromban egyszer tartottam bulit is. Mit mondjak? Senki, én sem élveztem. Csak üldögéltünk és unatkoztunk. 

Mi akkor még nem a lakásban nőttünk fel. Télen-nyáron az udvaron, a játszótéren, vagy az utcán voltunk - nem volt azzal akkor még semmi baj, és ott játszottunk, beszélgettünk és éltük az életünket. Egy bulin, ahol szülői szemek kereszttüzében kellett volna zárt térben csinálnunk valamit, valahogy nem ment. Egy darabig azt hittem, hogy azért volt így, mert én voltam unalmas, de voltam másnak is a buliján, és szinte hasonló volt a hangulat. 

Akkoriban nem voltak még játszóházak, a mekibe se mehettünk, mert az sem volt, nem voltak party szervezők, szóval ha a szülők nem tudtak kitalálni játékokat, és az én szüleim nem tudtak, akkor bizony egy-egy ilyen esemény igen csak unalomba fulladt.

Így hát bennem soha, egyetlen egyszer sem merült fel azóta sem, hogy bulit tartsak. Ez mondjuk nem is hiányzik.

Na és persze voltak nevezetes évek. Amikor 14 lettem. És már megnézhettem egy-két olyan műsort is a tv-ben, amit csak 14 éven felülieknek ajánlottak. Más extrát nem éreztem attól az évszámtól.

A következő, amit nagyon vártam, és szerintem vár a mai napig mindenki, a 18 volt. Nagykorú lettem. És? Nem változott semmi. Ugyanúgy suliba jártam, otthon éltem, a szüleim tartottak el, és határozták meg nagyjából az életem. Bárki érzett valami extrát ettől a pillanattól? 

Majd elérkezett a 20, a 30. És egyre furább volt, hogy amikor megkérdezik hány éves vagyok már nem azt mondom, hogy tizen.... vagy huszon..., hanem harmincvalahány. Ez már nem annyira tetszett, de azért megbarátkoztam ezzel is.

És akkor eljött egy újabb szám. Iszonyúan megviselt. Kb. két évig tartott amíg feldolgoztam magamban, hogy igen, eltelt több, mint a fele. Hogy már nem tervezek, nem tervezhetek úgy, hogy majd 10-20 év múlva úgy lesz, mert lehet meg sem érem, vagy már olyan állapotban leszek, amikor pont nem vagyok rá képes, vagy nem is érdekel. Persze, ha ezt felvetettem mindenki azt mondta, ugyan már, fiatal vagy még, simán elélhetsz még 20-30 évet is gond nélkül. De nekem az 50-t akkor is nagyon, nagyon nehéz volt elfogadnom. Egyre több gondom volt magammal, egyre kevesebbet bírtam már, és azt is sokkal nehezebb volt megcsinálni. 

De nincs mit tenni. Attól mert nem tetszik, még ez a valóság. Így lassan beletörődtem, hogy amikor a koromra gondolok, az már úgy kezdődik, hogy ötvenvalahány év. Lassan tudomásul vettem és elfogadtam, hogy ma már sokkal lassabban leszek készen dolgokkal. De végül is ráérek. Szóval nincs ezzel gond. Cserében rájöttem, hogy mára valószínűleg sokkal bölcsebb is lettem. Nem arra gondolok, hogy én vagyok a bölcsek bölcse, de megéltem már pár dolgot, és úgy gondolom ezekből sok élettapasztalatra sikerült szert tennem. Ráadásul, legalább ennyi bonus legyen, úgy döntöttem, hogy már belefér, hogy sok dolgot úgy csináljak, úgy gondoljak, hogy az nekem legyen jó, és ne azzal foglalkozzak, hogy mások mit szólnak hozzá, nekik jó e, stb. Ha valakinek nem tetszik, az már legyen az ő problémája. 

Mostanra már annyira sikerült elfogadnom az egész helyzetet, hogy sokszor már azt mondom, mindjárt hatvan leszek. Bizony, az idei az utolsó olyan évem, amikor azt mondom még, hogy ötven.... Vannak már jócskán ismerőseim, barátaim, rokonaim akik túl vannak a bűvös számon, így talán ezt az akadályt simán fogom venni, bár kezdetben fura volt még az is, ha valakire úgy gondoltam, hogy na már hatvan éves. Ám úgy látom rajtuk, hogy nincs vele semmi gond. Élnek tovább, mint hal a vízben.

Egyetlen dolgot tudok biztosan, és ezt a családommal már közöltem is. NEM AKAROK semmiféle bulit, meglepetés bulit vagy bármi egyebet majd jövőre a nagy napra. Ahogy eddig sem volt buli, én nem akarok ilyet jövőre sem. Ezt azért akartam leírni, mert én az elmúlt években voltam egy-két ilyen bulin, és jól is éreztem magam, és az ünnepelt is, de ettől még én nem és nem akarok ilyet.

De nem is ragozom ezt. Lehet fel sem merült senkiben, hogy valami ilyet szervezzen nekem, akkor meg minek beszélek itt róla ennyit.

Még egy dolog amit gondoltam leírok. Én már nem tudok rajta változtatni, mert így éltem, de legalább már látom és tudom, hogy annyira nem jó az, hogy mindig várunk valamit. Várjuk, hogy óvodásból iskolások legyünk, aztán hogy vége legyen a tanévnek, hogy leérettségizzünk, egyetemre menjünk vagy dolgozni, hogy családunk legyen, gyerekeink szülessenek, majd nőjenek fel, mert akkor már mennyivel könnyebb lesz. Várjuk, hogy csak ez elmúljon, vagy csak az megtörténjen. Mindig várunk valami jövőbeli eseményt. És annyit várjuk ezt, hogy egyszer csak eljutunk oda, hogy a nagy várakozásban véget ér az életünk, és mi nem a mindennapjainkat élveztük, éltük át, hanem csak vártunk és vártunk. 

Jó lett volna úgy élni, és még próbálkozom vele én is, hogy tudjuk megélni a pillanatot, hogy tudjunk örülni annak ami épp történik, vagy átélni  fájdalmat, ha épp az ér minket. Jó lenne, jó lett volna nem mindig csak várni, és hajtani az időt, a napokat, hogy megtörténjen az, amire éppen várunk.

De azért még talán nem teljesen késő. Ahogy írtam már erről, új dolgok történnek velünk, komoly változások vannak most az életünkben. Próbálom ezeket már így megélni. Örülni minden nap, ha valami jó történik, és dühöngeni, ha nem. És próbálok nem arra koncentrálni, hogy történjen már meg valami amire nagyon várok, várunk. Rajta vagyok az ügyön.

Ja, de azért már nagyon várom a költözés napját. Egyre türelmetlenebbül. :D