Brassó és környéke

Kicsit lógtam a napló írásból, bocsánat, ha valakinek hiányoztam.

Mára az egyik kedvenc helyemet tartogattam nektek, ami Brassó Poiana.

Többször is jártam Brassóban, talán még emlékeztek, rögtön az első romániai utamon is. Akkor azonban csak a városban jártunk. Nicuval eljutottam Poiana Brassóba, amit megint csak ajánlani tudok mindenkinek. Nincs messze Brassótól, és igazi, alpesi hangulatú hely. Sípályák, hangulatos éttermek, szuper kis szállások várják ott a pihenni, síelni, nyaralni vágyókat.

Nekem annyira tetszik ez a hely, hogy egy időben, amikor még ifjoncok voltunk, és neki indultunk egy-egy túrának, szinte teljesen mindegy volt merre mentünk, a végén mindig itt kötöttünk ki.

Talán meglepő, de mindenféle étkezéssel kapcsolatos emlékeim is vannak Brassóról és Poiana Brassóról is. Majd ezeket is megosztom veletek.

Amikor először jártam itt, akkor telecabinnal mentünk fel a csúcsra. 

Akkor azonban sajnos nem volt ilyen szép idő, mert sűrű ködbe burkolódzott a táj. A képen látni, hogy a felső állomástól nincs messze a meteorológiai állomás, de bizony nem volt könnyű odáig sem eljutni abban a sötét felhőben, ami körül ölelte az egész hegyet. Ezért akkor nem is maradtunk sokáig, hamar visszamentünk és kerestünk egy éttermet, hogy ebédeljünk.

Egy szuper jó éttermet találtunk egy tópartján. Belül pedig maga volt a csoda. Úgy volt a belső tér galériás, hogy a felső szint kisebb volt az alsónál, így az alsó légtere felért egészen a tetőig, és a felsőről meg le lehetett látni az alsó szintre. Hófehér falak voltak, barnára festett fa gerendákkal, korlátokkal, ablakokkal. Fentről pedig végig ömlött se a sok zöld növény a korlátok mellett, és persze lent is nagyon sok zöld volt. Az asztalok körül lévő székeken báránybőrök voltak. 

Mindehhez egyébként egy igen elegáns étterem volt. Itt láttam életemben először olyat, hogy desszertként kitoltak egy zsúrkocsit, amin csak sajtok voltak. De azzal teljesen tele volt ez a tálaló kocsi. Nem elfelejtendő, még abban az időszakban vagyunk, amikor szinte semmit nem lehetett kapni az üzletekben, amikor jegyre volt a hús, a tojás, a cukor, ha éppen volt, amikor sajt és tejtermék egyáltalán nem létezett az üzletek polcain. És nem, általában az éttermek sem voltak ellátva ilyesmivel. Sajnálom, hogy nem vagyok egy sajt rajongó, mert egyébként biztosan kértem volna ebből a gazdag kínálatból.

Később is visszatértünk még ide, ahogy mondtam is. Akkor szerencsére nyár volt, szép idő, és így a telecabinnal való utazás most aztán nagyon megérte, mert onnan fentről csodás kilátásban volt részünk. Az élmény mindehhez pedig az volt, hogy lefelé gyalog jöttünk le, a sípályán. Persze, tudom, nyár volt, nem volt hó. Ellenben síkos fű borította az egész pályát, ami roppant meredek volt. Úgy ereszkedtünk le, hogy Nicu ment elől, megállt, majd én lecsúsztam a lábáig. Azt hittem sosem érünk le a sípálya aljáig. 

Utána pedig nem Brassó, hanem Rozsnyó felé gyalogoltunk le a hegyről. Mi tagadás, annyira elfáradtam, hogy ott már nem volt erőm ahhoz, hogy még felmásszunk az ottani várhoz is, ami örök fekete pont lesz az életemen, mert mai napig sokszor megemlíti életem párja, hogy ott voltunk, de nem voltál hajlandó felmenni.

Brassó Poiana volt az a hely, ahova akkor is elmentünk, amikor jó pár éve teljes napfogyatkozás volt. Éppen Székelyföldön nyaraltunk, és gondoltuk innen szép lesz a látvány. Biztos az is lett volna, ha nem éppen akkor tör ki egy jó kis zivatar, és a felhők nem takarták volna el az eget. Akik otthon maradtak a szálláson, ők bezzeg mindent láttak.

És akkor még egy-két kaja emlék.

Előzetes a nászutunkról. Abban a korszakban annyi élelmet, mint a brassói üzletekben, soha, sehol nem láttunk. Felvágott pl. egyáltalán nem létezett az országban. Brassó boltjaiban még sonka is volt.

Ellátogattunk egy híres étterembe Brassóban is. Nem mondom meg a nevét, mert nem akarom rontani a hírüket, bizonnyal az akkori korszaknak tudható be az emlék.

Szóval egy este felmentünk az étterembe, és flekkent rendeltünk. Meg is érkezett, de elvágni nem tudtam. Ekkor kértünk újabb kést, gondolván, éttermi kések nem igen vágnak, de hátha egy másik élesebb lesz. Nem volt élesebb. Ezért gondoltam, hogy akkor nagyobb falatokat vágok. Igen ám, de elrágni sem tudtam a húst. Kínos volt, de a végén kénytelen voltam kiköpni. 

Így történt, hogy nem túl jóllakottan jöttünk el. Ráadásul amit megettem, az viszont teljesen kicsinálta a gyomromat, mert nagyon rosszul lettem tőle. 

További emlék, ami meg is maradt családi éteknek, hogy Nicuval is jártam fent a Timpan. Talán még emlékeztek, Brassóból telecabinnal lehet oda feljutni. 

Kértünk vacsorát a kis étteremben. Azt mondták, csak sajt van és sült krumpli. Mondtuk nem baj, akkor kérünk rántott sajtot, sült krumplival. Azt felelték nem lehet. Vagy krumpli, vagy sajt. 

Bizony, ez volt akkor a drámai valóság. 

A végén sikerült megegyeznünk a pincérrel, hogy hoz sült krumplit, majd arra ráreszelnek egy kevés sajtot, ami ráolvad a forró krumplira, és akkor az lesz a vacsoránk.

Finom volt, ezért sokáig csináltunk mi is ilyet itthon. Még akkor is, ha került mellé hús is. 

Tudom, hogy Magyarországról a többség nem merészkedik túl Székelyföldön, pedig látnivaló bőven akad utána is, és nem is túl messze Brassótól.

Többször is jártam a Bucegi havasokban. Valami fantasztikusan szép hegység. Sajnos igazán nem túráztam benne, de még így is azt kell mondjam, csodás.

A hófehér szikla tömbök ezerféle színben képesek pompázni. Napszaktól, időjárástól függően. Égbeszökő sziklafalak, aranyszínben tobzódva, vagy éppen sötét szürkén. Amikor először megláttam nem jutottam szóhoz. Nem véletlenül került bele a könyvembe is. 

"A csúcson kiürül a kabin. Csaba és Zsuzsa is kiszállnak. Elsétálnak a meteorológiai mérőállomásig, onnan néznek körbe a tájon. Messze a felhők párájába burkolódzva még a Fogarasi havasok csipkés bércei is látszanak. Balra a Bucegi havasok masszív tömbje ragyog a nap fényében. Ha pedig lenéznek maguk elé, Poiana Brassó élénkzöldje gyönyörködteti őket.

Csaba az órájára néz, és megállapítja, hogy jó lesz igyekezniük, ha nem akarják lekésni a gépet. Ezért el is indul a völgy felé. Végig a sípályán gyalog. Nyáron. A fű most majd olyan csúszós, mint télen a hó. Zsuzsa simatalpú cipője folyvást megcsúszik. Így a végén megkapaszkodik Csabában és innentől együtt haladnak lefelé. – Ugye, jól emlékszem, azt mondtad, tudsz síelni? – kérdezi közben a lányt a férfi.

-          Persze. De nem füvön és nem cipővel!

-          Nem is arra gondoltam – mosolyog vissza a férfi.

Mire leérnek, rendesen kimelegednek. Csaba megint két ember helyett kellett haladjon, mint akkor a barlangban. Milyen régen is volt már." 

Láttam síliftet, és síelőket olyan szűk és elképesztően meredek völgyben, hogy nem is tudom, hogy jönnek ott le élve sílécen. Tény, nem is tudok síelni. 

Gyalog sosem másztam meg a Bucegi havasokat, de telecabinnal jártam fent a tetején. És amikor kilép az ember a kis piros fülke ajtaján döbbenetes táj tárul elé. Egy hatalmas, szinte teljesen sík plató fogadja a turistát.

Mi elsétáltunk a kereszthez, ami lentről is csodás látvány, de közvetlenül alatta állva érezni, hogy milyen csöppek is vagyunk.

Ám a csodák ezzel még nem értek véget, mert a szél, a hó, az eső kemény munkát végez fent a hegyekben. Ilyen szépségeket létrehozva:

Szfinx  

És a Babele - az az Vénasszonyok:

Ezeket tényleg bárki megnézheti, bárki körbe tudja sétálni. A keresztnél én láttam műlábbal sétálni előttünk egy férfit. Persze, tudom, hogy Erőss Zsolt óta ez nem lehetetlen, de nekem akkor is megdöbbentő volt.

Holnap sem megyünk innen messze, de holnap kastélyokat, palotákat látogatunk majd. 

Mindenféle

Bár a házasságom részleteit továbbra sem szeretném itt elmesélni, de vannak érdekes dolgok benne, amik talán izgalmasak mások számára is.

Egy év után határoztuk el, hogy összeházasodunk. Nicu egyértelműen megmondta, hogy bár sosem tervezte, hogy elhagyja a hazáját, de nem szeretné, ha én költöznék oda. 80-s évek elején járunk, tudjuk milyen korszak volt ott akkor. Egyet kért, hagy lássa a végső döntés előtt, hogy milyen Magyarország, hiszen korábban sosem járt itt, és máshol sem külföldön. 

Egyébként izgalmas a családja, sokszor nem is értik, ha elmeséljük. 

Édesanyja szilágysági magyar lány, aki Szilágyságban született, és Kolozsvárt élt. Édesapja román, viszont hogy legyen némi csavar is a dologban, Budapesten született és élt is egészen a háború végéig. A háború után költözött haza a családjával együtt Kolozsvárra.

Az utazáshoz megkérték mindhárman az útlevelet. Abban az időben nagyon nehezen, komoly átvizsgálások után adtak csak román állampolgároknak útlevelet. Így volt ez az ő esetükben is. Külön kihallgatásra is berendelték őket. Majd megszületett a döntés, ő és az édesapja kaptak engedélyt az utazásra, az édesanyja sajnos nem. 

A látogatást követően megvolt az eljegyzés, és neki kellett fognunk egy olyan engedély kérésnek, aminek senki nem tudta igazából mi lehet a vége. Külföldivel házasságot csak Ceausescu engedélyével köthetett román állampolgár. Az engedély kérést számos igazolással együtt ügyvéd adhatta be a megfelelő szervekhez. Nekem kellett egy igazolás itthonról, az anyakönyvi hivataltól, hogy nem vagyok házas, és férjhez mehetek. Természetesen hivatalos fordítás kellett róla, és még közjegyzőnek is alá kellett írnia. 

Sokan próbáltak akkoriban külföldivel házasságot kötni. Sokan ettől remélték, hogy kiszabaduljanak az országból. Ezért az engedélykérés egy külön üzletággá vált. Nagyon komoly pénzeket kaszáltak az ügyvédek különféle címeken. Én nem is tudom mi honnan találtunk rá egy ügyvédre. Lepusztult, koszos kis irodája volt. Nem kertelt, elmondta, hogy mennyibe kerül az engedély kérés, mi az ő díjazása, milyen papírok kellenek és hogy senki, azaz senki nem tudja megmondani megkapjuk-e az engedélyt, és hogy mikor. Szerencsénk volt vele, mert nem a pénzhajhász csoportba tartozott, és azt is elmondta, hogy ő nem jár fel hetente Bukarestbe azzal a címszóval, hogy megsürgeti az engedélyt, mert senki nem tudja megsürgetni. Soha nem kért tőlünk plusz pénzt utazásért, és egyebekért. 

Amikor én kint voltam rendszerint elmentünk hozzá. Nem volt kellemes találkozás, mert sokáig csak azt a választ kaptuk tőle, hogy nincs semmi, legyünk türelmesek.

Akkor már havonta jártam ki, és összeismerkedtem a vonaton egy lánnyal. Ő is hasonló okból járt ki, mint én. Nekik is folyamatban volt az engedély kérés. Előbb adták be, mint mi, és jóval több pénzt kért el tőlük az ügyvéd, mint a miénk tőlünk. Ő "eladta" nekik, hogy havonta felmegy és sürgeti, intézi az engedélyt. Azt hiszem talán egy héttel előttünk kapták meg, és hónapokkal előbb adták be.

Tényleg áldom az ügyvédünk nevét, aki korrekt volt velünk.

Egyszer azonban mi is felmentünk Bukarestbe, mert él ott rokonsága a férjemnek. A látogatás alkalmával mi elmentünk az illetékes hivatalba, hogy megkérdezzük mi a helyzet, hol tart az engedélyünk? Velem nem voltak hajlandók beszélni, de a férjemmel váltottak legalább 4-5 mondatot. Nem tudtunk meg semmit. 

Természetesen a várakozás ideje alatt is rendszeresen jártuk az országot. Az egyik legszebb emlékem az Aranyos völgyében tett utunk volt. Busszal indultunk Kolozsvárról. Meleg volt, de közben nagyon feszült is volt a levegő, olyan igazi vihar előtti pillanatok. Nem volt ülőhelyünk a buszon, így álltunk végig. Egy idő után azt vettem észre, hogy ahogy Nicu kapaszkodik, konkrétan csepeg le a víz a könyökéről. Tudom, ez így semmi izgalmas, vagy vicces, de mi onnantól kezdve ezen nevettünk egész úton. Szegényem, nem győzte törölgetni a karját, hogy ne csöpögjön rá az izzadság az ott ülő emberre.Ahogy leszálltunk, szinte azonnal ki is tört a zivatar, de nem tartott sokáig. Hátizsákkal voltunk, és sátorral. Az első meglepetésem egy híd volt. Aki valaha is járt Erdélyben, egészen biztosan látott már ilyet. 

Ez a kép jóval később készült, de a lényeg, a híd rajta van. Szóval egy ilyenen kellett átjutnom az Aranyos túlsó partjára. Nem voltam túl lelkes, és mivel egyszerre többen is mentünk rajta, bizony kegyetlenül mozgott, és belengett. Nem tudom hogy tettem meg az utolsó métereket, de valahogy átértem, és már akkor teljes pánikban voltam, hogy ezen majd vissza is kell menni.

A túlparton felmásztunk egy elég durva kaptatón egy szikla párkányra, egy vízesés alá. Késő délután volt már, de még elmentünk megnézni a vízesést. A víz egy barlangból, Huda lui Papara-ból folyik ki.

Aztán sátrat vertünk, megvacsoráztunk és le is feküdtünk aludni. 

A másnap reggeli ébredés egy életre szóló emléket jelentett. Ez például egyértelműen benne van a Velem vagy nélküledben is. 

Magasan a völgy felett voltunk. A szikla párkányról beláttuk az Aranyos völgyének egészen hosszú szakaszát. Verőfényes napsütés volt, csodás zöld tájjal előttünk, ami alatt kanyargott az Aranyos kristálytiszta vize. És a völgyben megült az éjszakai pára. Nem tudom leírni, hogy milyen fantasztikusan szép volt az egész. A harsogó zöld színek, a hófehér pára pamacsok, a folyó kéksége, már önmagában a színek is szebbek voltak, mint egy festményen. Ám ahogy ezek a pára foltok mozogtak, továbbszálltak, feloszlottak és lassan az egész völgy kitisztult az olyan élmény volt, amit soha nem fogok elfelejteni. 

Úgy éreztem magam, mint egy elvarázsolt tündér lány fent a kastély tornyában. 

Persze, ez is csak egy röpke hétvége volt, így reggeli után sátrat bontottunk és leereszkedtünk a völgybe. Hála az égnek a fiúk kitalálták, hogy a nagy meleg miatt fürödjünk meg a folyóban. Így nem mentünk vissza a függő hídhoz, és nem kellett rajta ismét átbalanszíroznom, aminek mi tagadás, nagyon örültem. 

Ahogy a folyó mentén ballagtunk lefelé, egy helyen találtunk egy kis öblös részt, ahol nyugodt volt a víz, és ahol nyugodtan elmerülhettünk benne. Nem mondanám, hogy termál víz volt, sőt. Azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy piszok hideg volt. De azért jól esett megmártózni benne. 

Majd valahol sikerült átjutnunk a folyó másik oldalára is, ahol az út vezetett, és ahol akkor még járt az ún. mocanita. Ez egy keskeny nyomtávú, kisvasút. Szívem szakad, hogy azóta már nem jár ez kis vonat. 

Nyitott kocsiba ültünk fel és döcögtünk végig az egész völgyön. Olykor egy-egy alagútba is bebújtunk, kanyarodtunk erre-arra, mentünk közvetlenül a víz partján, máskor meg az út fölött. Órákig tartott amíg ez a kis szerelvény elvitt minket Tordára, de nagyon megérte.

Az Aranyos völgye önmagában is csodás. Azóta is számos alkalommal autóztunk rajta, és vagy épp arra mentünk, vagy arról jöttünk ezen a völgyön át haza. Hosszú, kanyargós út, de a szépsége mindenképpen megéri, hogy megtegyük ezt az utat.

Sok-sok évvel később eltöltöttünk direkt három napot a völgyben egy panzióban. Egyik nap elmentünk a Scarisoarai jégbarlanghoz. 

Amikor megismerkedtünk, 1980-ban, az volt tervbe véve, hogy a bihari túránk ott fog véget érni. Akkor a barátnőm térde miatt nem tudtunk elmenni addig. Jó pár évvel később, már az egyik gyerekünkkel együtt jutottunk oda el.

Bár a turista jelzés szerint 2-3 óra alatt fel lehet érni a barlanghoz, bevallom, ez nekünk jóval több időbe került. Április volt, de a hegyekben még vastagon állt a hó, és ez is nehezítette a haladást. Nem számítottunk rá, az az igazság. A jelzés sem volt mindig tökéletes, nagy legelőkön át kellett mennünk, ahol nem volt semmi jel, hogy jó irányba megyünk-e. De a végén azért feljutottunk. 

A barlanghoz csak saját felelősségre engedtek le. Egy elég mély gödörbe kell ugyanis lemenni, ahol ugyan van vaslépcső, csakhogy a ráfagyott hótól ez bizony csupa jég volt. Persze azért lementünk, de izgalmas kaland volt egy-egy helyen ezen a lépcsőn közlekedni. 

A táj egyébként nagyon szép volt, mutatok pár képet arról is.

Az Aranyos völgyből nagyon sok szép látnivalót el lehet érni. Sajnos én sem jártam mindegyiknél, mert ennek az egy alkalomnak a kivételével mindig csak átmegyünk a völgyön. De innen érhető el a Medve barlang. 

Innen lehet betérni Torockóra.

Torockó után még tovább haladva végig lehet menni a zord Kőközi szoroson.

Innen lehet felmenni a varázslatos Verespatakra. 

És innen lehet eljutni a nárcisz mezőre, a Detonata-hoz, ami egy bazalt orgona, és még számos csodás helyre. Szebbnél szebb látnivalók mind egyetlen folyó, az Aranyos völgyéből.

Szent Anna tó

Ahogy azt tegnap is ígértem, egy-egy tájegységről együtt fogok írni, ezért kerül ma sorra a Szent Anna tó.

Nagyjából ez volt az a hely, ahova legközelebb elmentünk kirándulni. Vonattal eljutottunk Tusnádig, és onnan gyalogoltunk fel a kráter peremére. Igen, kráter, jól olvastátok. A Szent Anna tó ugyanis egy kráterben van. És hogy miért csak felfelé gyalogoltunk? Nos, azért mert igen pocsék idő volt, amikor ott jártunk. 

A felfelé vezető úton sokat beszélgettünk Erdély természeti szépségeiről és a havasokban élő állatokról is. Nyilván mindenki tudja, hogy bizony vannak farkasok, vannak medvék is, mint nagy ragadozók, de kisebbek, pl. vadmacskák is előfordulnak.

Kedvesem sokat viccelődött velem, ahogy ballagtunk, hogy ne lepődjek meg, ha egyszer csak egy macska farok tekeredik át az orrom alatt. Vagy hogy ne ijedjek meg, ha valaki megkopogtatja hátulról a vállamat, és egy medve lesz az. Persze jókat nevettünk az egészen.

Aztán végre felértünk a kráter peremére, és valami csodálatos, mesevilág tárult elénk. A tó önmagában is gyönyörű fentről nézve, de a rossz időjárás miatt most az egész felette tornyosuló perem megbújt a felhők között. Folyamatosan változtak, mozogtak a felhők, így egészen elképesztő, mesei, és elvarázsolt kép tárult elénk. Miközben ebben gyönyörködtünk, párom közölte, hogy bocs, de kicsit magamra hagy, sürgős intézni valója akadt. Mondtam semmi gond, ott várom őt.

És igen, ott maradtam teljesen egyedül egy nagy erdőség közepén, nem járt már egy árva lélek sem, hiszen folyamatosan csepergett az eső, hideg volt, és fújt a szél, így tényleg csak mi voltunk fent a hegyen. A gomolygó felhő pamacsok széppé, meseszerűvé tették a tájat, de közben azért kicsit félelmetessé is, hiszen a ködben elbújt a világ. Cserében minden recsegett, ropogott, az eső csöpögött. És én csak álltam ott, és vártam, hogy mikor kopogtat a vállamon egy medve, vagy mikor hallom meg egy farkas üvöltését a hátam mögül. 

Nem tudom mennyi ideig tartott amíg magamban voltam, valószínűleg csak pár perc volt, de egy örökkévalóságnak tűnt.

Nem tagadom, nagyon nagy megkönnyebbülés volt, amikor meghallottam, hogy jön a párom. 

Mire leértünk a hegyről nagyjából térdig sárosak voltunk, mert akkor már szépen esett az eső. Tusnádon találtunk az utcán egy kutat, amiből folyamatosan folyt a víz. De nem akármilyen, hanem ásványvíz, ráadásul némileg széndioxiddal dúsulva. Szó szerint befeküdtünk alá. Eleve nagyon szeretem kicsi koromtól a buborékos vizet, itt még a túrától jól kis is szomjaztunk, és ráadásul még ásványvíz is volt. Pazar emlék. A tusnádi vizet egyébként palackozva is lehet ma már kapni. Nyugodt szívvel ajánlom az Erdélyben járóknak.

Ám mi éhesek is voltunk. Akkoriban étterembe menni Romániában nem jelentett nagyon nagy kiadást, így mi is egy étterem felé vettük az irányt Tusnádon. Az étterem egy szálloda étterme volt, vastag, süppedős szőnyegekkel. Képzeljétek el, ahogy mi ezen becaplattunk a sáros bakancsainkkal. De becsületükre legyen mondva, nem szóltak egyetlen szót sem. Szépen meg is vacsoráztunk, majd desszertet szerettünk volna. Akkoriban ez nem létező fogalom volt Romániában. A pincér hölgy is sajnálkozott, és közölte, hogy csak kínai konzervből mandarin kompótjuk van. Párom nagy lelkesen közölte, hogy rendben, jöhet, ő szereti. Mire a hölgy tovább sopánkodott, hogy sajnos csak külföldieket szolgálhatnak ki vele. Ekkor szépen elővettem az útlevelemet, felmutattam és kértük a kompótot. 

Bizony, érdekes idők voltak.

A Szent Anna tónál azóta is sokszor jártam. Természetesen voltunk ott a gyerekeinkkel is. Ekkor már a kráter peremére kocsival mentünk fel, és onnan legyalogoltunk a tóhoz. Még meg is mártóztunk benne, bár én csak bokáig. De a gyerekek az apjukkal lelkesen pancsoltak egyet. Egy egy szép nyári napon tömegek lepik el a tó partját. Bevallom, én ennek sem örülök annyira, mert nem szeretem a tömeget és mert rengeteg szemetet hagynak sajnos maguk után. 

Ahol nagy sajnálatomra viszont sosem jártunk, az a tó közelében lévő Mohos láp. Kiépített turista ösvény vezet át a lápvidéken, és egészen különlegesen szép. Valahogy oda nem sikerült eljutnunk. 

A könyvemhez azonban szorosan kapcsolódik, hogy egy időben szerettünk volna erdélyi szállásközvetítéssel foglalkozni. Ekkor vettük fel a kapcsolatot egy lovastúrákat szervező társasággal. A vezetővel, akit véletlenül pont Csabának hívnak, a Mohos melletti mezőkön tudtunk találkozni először, mert éppen túrát vezetett. A könyv borítóján lévő lovacska is Csaba egyik paripája. 

És bár nekünk nem jött össze a szállásközvetítés, és Csaba sosem kérte, hogy reklámozzam, és sajnos soha nem is vettem részt egy túrán sem velük, de azért elvitt minket egy későbbi találkozás alkalmával olyan helyekre, ami még az Erdélyt alaposan ismerő férjem előtt is titkos, rejtett szépség volt, ezért mindig jó szívvel ajánlom őt. Itt találjátok: Lovastúrák Erdélyben. Illetve a facebookon is van oldaluk: Hipparion Trails

A Szent Anna tó kötelező látnivaló Erdélyben. És én látatlanban is azt ajánlom, hogy akinek belefér az idejébe, az feltétlenül tegyen egy túrát a Mohosban is. 

Tordai hasadék és a Dragan völgy

Először is szeretném megköszönni, hogy a facebookon olyan kedvesen lelkesítettek. Aztán megnéztem az oldalon, hogy miként lehet megjegyzést írni hozzá, és rájöttem, hogy nem annyira nyilvánvaló. Ezért elárulom, hogy ha valaki szeretne ilyet elkövetni, akkor rá kell kattintani a bejegyzés címére, akkor megnyílik csak az az egy bejegyzés, és ha leteker az aljára, ott máris írhat megjegyzést. Ettől még azonban nem fog megjelenni, amit írt, mert csak az általam engedélyezett megjegyzések jelenhetnek meg. Tudom, hogy akik örömmel olvassák a posztjaimat, azok nem követnének el olyat, hogy ide nem illő dolgokat írnának, de sajnos a mai világban legalább ennyit próbálok tenni, hogy ne jelenhessenek ott meg trágár, és egyéb nekem nem tetsző bejegyzések. Bocsánat, ha ez visszatart valakit, de ez van.

Volt, aki reklamálta, hogy az ajtóban álló fiatalemberrel kialakuló kapcsolatomat nem részleteztem. Először is az egyszerűség kedvéért nevezzük őt Nicunak, ahogy én is szólítottam akkoriban. Másodszor, továbbra sem szeretném ezt a blogot a privát életem megosztására felhasználni. Ezért csak annyit írnék, hogy a helyzet adott volt. Sanyi és a barátnőm, valamint Nicu és én. Mesés környezet. Mi kell még ahhoz, hogy egy szerelem kibontakozhasson? A továbbiakban, az akkori rendszerek miatt én jártam ki rendszeresen Kolozsvárra. Mi kaphattunk útlevelet és a baráti szocialista országokba annyit mehettünk, amennyit akartunk. Ezzel szemben Romániában nem adtak az embereknek útlevelet, csak legfeljebb 5 évenként, és akkor is nagyon megnézték kinek adnak, kinek nem. Így arra esély nem volt, hogy ő látogasson engem rendszeresen. E mellett pedig rengeteget leveleztünk. Máig megvannak ezek a levelek. Négy darab nagy Európa dossziét töltenek meg. 

A bihari túra alatt találkoztunk többször is a két fiú vadászkésével. Ez a hegyekben mindenképpen jól jön. Nicué különösen szép volt, különleges nyéllel. Mindenáron szerettem volna, ha nekem adja. De akkor nem volt rá hajlandó. Ám mikor haza indultam, azt mondta, nekem adja, ha visszamegyek érte. Augusztusban voltunk fent a hegyekben és én októberben visszamentem, természetesen a vadászkés miatt csak. 

Ezek az utak, kezdetben ritkábban, később már szinte havonta, csak 2-3 naposak voltak. Nicu dolgozott, én az utolsó évet végeztem az egyetemen. Így ez az októberi út is csak ilyen rövid volt. Igazából ilyen hosszú, egy helyen végigtúrázott utunk nem volt soha többé. Ezért úgy gondoltam megpróbálom az emlékeimet egy-egy helyhez kötve felidézni.

Ezért indulunk ma a Tordai hasadékba. A Tordai hasadékot szinte mindenki ismeri, még ha nem is járt ott soha, de fényképet látott róla, vagy hallotta a mesét, hogy keletkezett. Mi úgy mentünk oda, hogy egy éjszakát ott is töltöttünk, egy kicsi faházban. Kolozsvártól busszal érkeztünk meg Tordára, és onnan már gyalog mentünk el a hasadékig. Sokat gyalogoltunk, és még többet kellett felfelé mászni, míg végre felértünk a fennsíkra, és elénk tárult a völgyben a hasadék. Már innen is nagyon igéző volt a látvány. Lassan leereszkedtünk a völgybe, kibéreltünk egy kis faházat - ez tényleg csak két priccsből és egy kicsike asztalból állt, semmi több. Ott hagytuk a cuccunkat és elindultunk a patak mentén a hasadékba. Akkoriban még sokkal vadabb volt az egész, mint manapság. Voltak persze akkor is kis hidacskák, ahogy kanyargott az út hol az egyik, hol a másik oldalán a völgynek. De ezek még csak egyszerű, kicsi, tájba simuló hidak voltak, és bizony a patak gyakran elmosta őket. Így gyakorta kellett átugrálni, köveken átvágni a patakon. Kezdetben még bokros, erdős részen halad az út, aztán egyszer csak beér az ember a hatalmas sziklafalak közé. 

Nagyon fontos, hogy az egész Tordai hasadék természet védelmi terület. Olyan növények, növénytársulások, és állatvilág van, amely sehol máshol nem található meg. Ezért tilos bármilyen növény, virág leszaggatása. Sajnos ezt a mai napig sokan képtelenek felfogni. Pedig azon túl, hogy mekkora veszteség lehet ez a hasadéknak, annak se okoz örömet, aki letépte a virágokat, mert mire kiér a patak völgyből, már régen elhervad minden a kezében. 

Szerencsére, mikor mi ott jártunk, alig jártak turisták. Ma már olyan sokan járják, hogy az ember a nagykörúton érzi magát. Pedig mára már belépőt is szednek, ami akkor még nem volt.

Szóval voltak kellemes kis ösvények, volt patakon átugrálás, volt lógó hídon való átóvatoskodás, és volt sziklafalon való ügyeskedés is. Nem kell aggódni, nem felfelé, de egyes szakaszok elég csúszósak, sőt azért van, ahol kicsit kell felfelé mászni is. 

Sokan a Rám szakadékhoz hasonlítják, és valóban van hasonlatosság. De azért a Tordai hasadék mellett a Rám szakadék inkább csak egy kis mini természeti csoda. 

A hasadék vége előtt mindkét oldalon egy-egy barlang található. Általában csak az egyikhez szoktak felmászni, így mi is felmásztunk oda. 

A fotók itt sem a sajátjaim.

Természetesen az egész utat meg kell tenni visszafelé is, mert csak az egyik végén vannak turista létesítmények, így pl. a mi kis házikóink is.

Azóta is sokszor jártam a Tordai hasadékban. Az egyik legizgalmasabb kalandunk az volt, amikor a hasadék végén kimásztunk belőle fel a fennsíkra, mert hallottuk, ahogy jönnek a juhász kutyák. És megelőzendő a bajt, inkább felfelé szöktünk. Nem volt egyszerű, toronyiránt felfelé, de amikor fel-felhangzott a kutyák hangja, az mindig újabb lendületet adott, és egyszer csak fent találtuk magunkat a fennsíkon. Így már csak az volt hátra, hogy onnan visszagyalogoljunk ismét Tordára.

Természetesen elvittük a gyerekeinket is ide túrázni. A lányunk alig volt három éves, amikor először végigjárta a hasadékot. Egész úton azzal bolondítottuk, hogy az út végén vár ránk a barlangban a mackó. Így hát szegény szedte a kis lábait hősiesen. Sokat játszottak az apjával, aki persze simán bevitte őt minden kiálló sziklára a patak közepén, amitől engem meg a víz kivert. De a lányunk boldogan sikoltozott billegve egy-egy kövön, hogy ne izguljak érte.

Ám lassan közeledtünk a barlanghoz, és valamit ki kellett találni, hogy hol van a mackó. Azóta is emlegeti nekünk, hogy igen, tudja, a mackó elment az unokatestvéreihez látogatóba, mert nem tudta, hogy mi éppen megyünk meglátogatni őt. 

Volt elkeseredés, de azért elfogadta a helyzetet szegény kicsink. Igen ám, de akkor még vissza is kellett menni ismét az egész hasasékon, hogy kijussunk belőle. És ekkor már nagyon fáradt volt a mi kis turistánk. A megoldás az volt, hogy egyrészt úttalan utakon, a bejárt ösvénnyel szemben mentünk visszafelé. Senkinek nem ajánlom. Másrészt viszont végig ettük az egész utat, mert tele volt málnával, áfonyával és mindenféle finom erdei gyümölccsel. Én megint csendben imádkoztam, hogy egyik se legyen mérgező, de itt vagyunk mind, szóval jókat válogattunk.

Visszatérve a saját kezdeti útjaimra, októbert követően a vizsga időszak elmúltával, január végén mentem ismét Kolozsvárra. Ekkor is vonatra szálltunk, és elmentünk a Dragan völgybe, ami a Sebes Kőröstől kissé délre, Csúcsától nem messze található. Nem tudok semmi extráról beszámolni, mint látvány. Szép fenyvesek, patakok, és nagyjából ennyi. Ám kedves emlék maradt innen is bőven.

Imádom a telet, a havat. Amikor mentünk a völgybeli turistaházhoz, jó sokat gyalogolva Poieni-től, nem volt igazán sok hó. A turistaházban a szobánk ablaka elég magasan volt. Reggel Nicu azzal ébresztett, illetve próbált ébresztgetni, hogy esik a hó. Erre persze rögtön fel is pattantam az ágyból, és nagy éljenzésekkel néztem ki az ablakon, hogy tényleg, szakad a hó. Erre már a párom is felkelt, mert mint kiderült még ő sem látta, hogy havazik, csak remélte, hogy egy ilyen hírre felkelek. 

Természetesen jókat játszottunk a hóban, talán Csaba és Zsuzsa hógolyózásában köszön vissza ez a délelőtt. Aztán elsétáltunk Csucsára, megnézni a Góga kastélyt, ahol Ady Endre is élt. Ez egy fatemplom a kastély közelében.

Mi tagadás, ez sem volt egy rövid kirándulás. Így mire visszaértünk a turistaházba majd megpusztultunk éhen. Bementünk a kantinba, és kértünk volna vacsorát. A gondnok és egyben szakács és mindenes, közölte, hogy sajnos már csak csorba van. Soha az előtt nem ettem, azt sem tudtam mi az, ráadásul roppant válogatós voltam, és még részben vagyok ma is. De az éhség nagy úr, így megrendeltük a csorbát. Szép nagy leveses tálban került az asztalunkra, benne a gőzölgő csirke csorbával. Soha olyan finomat nem ettem. Az egész tál levest magunkba tömtük, puha kenyérrel együtt. 

A csorba egy sűrű, savanyú leves, minél keletebbre megyünk Romániában annál savanyúbb. Van aki tejföllel savanyítja, de kelet felé már inkább borcs-csal, ami valami savanyú folyékony nem tudom mi. 

Apróra vágott zöldség kell bele, a hús lehet bármiből, ami éppen van, de az is apró méretben. Talán a raguhoz tudnám hasonlítani. Készítik pacalból is. Én azt nem eszem meg, de a férjemnek és a lányomnak kedvenc levese.

Szóval egy szónak is száz a vége, megettük az egész tál levest, majd felvonultunk a szobánkba. Röpke fél óra elteltével ismét lent voltunk, hogy akkor még kérünk csorbát. A gondnok hölgy közölte, hogy sajnos csirke csorba már nincs, csak húsgombóc csorba. Naná, hogy ezt is elfogadtuk, és bizony eltűnt még egy tál csorba a bendőnkben. 

Azóta is egyik legkedvesebb kinti ennivaló számomra a csorba. Bár én is szoktam csinálni, igaz én savanyú káposztával savanyítom.

Másnap reggel indulnunk kellett vissza. De volt egy komoly gondunk. Egy literes üvegben volt nálunk bor. Viszont egészen addig nem ittunk belőle egy kortyot sem. Visszavinni azonban nem akartuk. Kiönteni is kár lett volna. Ezért reggeli után szépen megittuk az egész üveg bort. 

Azt hiszem nem kell magyaráznom milyen remek hangulatban indultunk vissza a több km-re lévő vasútállomásra. Szakadó hóesésben indultunk el. Bizonnyal a bor, és a kavargó hóesés is okozta, hogy egy idő után roppantul szédültem, és szépen mozgott előttem az egész táj. Ekkor én még szemüveges voltam, és időről időre le kellett vennem a szemüveget, hogy megtöröljem, hiszen a havazástól tele volt vízcseppekkel a lencse. Aztán egyszer csak meglepődtem, mert az addig dülöngélő, imbolygó környék megállt. Visszavettem a szemüveget, és ettől ismét megindult a kép. Levettem, megállt. 

Itt derült ki számomra, hogy a kisgyerek korom óta viselt szemüvegre már nincs szükségem. Miután haza érkeztem Magyarországra gyorsan el is mentem szemészetre, ahol megerősítették a dolgot. Majd 20 év után szabadultam meg a szemüvegtől. Kezdetben nagyon fura volt, de később egyre jobban élveztem ennek az előnyeit.

A hosszú út alatt az állomásra teljesen belepte a ruhánkat is a hó. Képtelenség volt leverni kabátról, sapkáról. A vonatra mikor felszálltunk, úgy néztünk ki, mint két hóember. Így talán nem meglepő, hogy a fülkébe, ahova betelepedtünk egész úton nem jött be senki. Persze, a bor hatásaként nagyon jó kedvünk is volt. Lehet, hogy a megállás nélküli röhögés is távol tartotta az utastársakat?

Menjünk fel újra a havasokba

Folytatódik a történet. Egyébként érdekel ez egyáltalán rajtam kívül valakit, csak mert soha egy megjegyzés sincs? Bár végül is engem egyelőre szórakoztat. Szóval folytatom. Aki olvassa, és aki várja, azt ne érje csalódás. Meg legyen meg az én esti programom is. :D

Ott tartottunk, hogy visszaértünk a tengerparti nyaralásból ismét Kolozsvárra. Természetesen most is Sanyiékhoz mentünk. Ő még nem volt otthon, ezért és mert nagyon fáradtak voltunk, lefeküdtünk aludni. Azt tudnotok kell, hogy én már akkor is nagyon nehezen keltem fel, ha délután vagy napközben lefeküdtem aludni. Ez azóta sem változott egyébként. 

Mindenesetre egyszer csak arra ébredtem, kora este valamikor, hogy Sanyi kelteget minket. Na, nem azért, mert zavarta hogy alszunk, hanem mert házi buliba akart menni velünk. Egyetlen porcikám sem kívánta a felkelést, a bulit. Mondtam is, hogy hagyjanak békén, én nem megyek. De nem hagytak. Tudom, hogy még a buszon is zsörtölődtem, hogy minek megyek én olyan buliba, ahol senkit nem ismerek, és egyébként is álmos vagyok, kóválygok csak, mint egy szédült tyúk.

Aztán oda értünk, egy lakótelepi lakásba mentünk fel, és a legbelső szobában volt a buli. Mikor átmentünk az előtte lévő szobán, megláttam egy srácot a szoba ajtajában. Talán épp akkor készült kijönni, vagy csak azért állt oda, hogy lássa kik jöttek, nem tudom. Tényleg, ezt meg kellene kérdeznem tőle, bár úgy gondolom mára fogalma sincs. Szóval én megláttam, és tudtam, hogy csak ő lehet a férjem, senki más.

Nem, ne reménykedjetek, nem írok erről többet, nem fogom elmesélni hogy alakult a kapcsolatunk, hogy lett belőle szerelem. Elégedjetek meg annyival, hogy ma is ő a férjem. 

De igen, ezért mondtam, hogy ez a nyaralásom egy sorsdöntő utazás volt.

A buli remekül sikerült egyébként, és ott meg is beszéltük a másnap induló túra dolgait. Bár többen is voltunk a bulin, pont az ajtóban álló fiatalember volt az, aki csatlakozott hozzánk erre az útra. Hármónk közül pedig az egyik lány haza utazott másnap, mert őt bizony teljesen leamortizálta anyagilag a két campari. Ezért ő már nem vállalta a további napokat. Így négyesben vágtunk neki a hegyeknek.

Mi másnap indultunk útnak, a Bihari havasokba. Vándor túrára mentünk, sátorral. Vonattal jutottunk el Kolozsvárról Bologa-ra. Onnan a már korábbi kirándulásról megismert "busszal" vittek minket közelebb a hegyhez. És aztán gyalog indultunk fel az első turista házig. 

Délután volt, mert dél körül indultunk. Kezdetben csak kellemes gyaloglás volt az egész, bár azért a nehéz zsákkal a hátunkon voltak apróbb gondok. Még nem voltak olyan szuper hátizsákok, mint manapság. Ez bizony húzta, vágta a vállunkat. Aztán egyszer csak kiértünk az erdőből és elénk magasodott egy jó kis emelkedő. Aki ismeri az utat fel a Nagy Hideghegyre, az el tudja képzelni, csak ez hosszabb volt, és nem volt egyetlen fa sem, ami árnyékot adott volna.

A fiúk előre engedtek minket, így mi nagy határozottan haladtunk felfelé a barátnőmmel. Hamar elkezdtük kapkodni a levegőt, de olyankor mindig hátra néztünk, láttuk, hogy a fiúk jönnek tempósan, így nem volt lehetőség megállni, hanem haladni kellett tovább. Valahogy nem akartuk, hogy azt higgyék, gyengék vagyunk és még ennyit se bírunk.

Aztán egy idő után már amikor hátra néztünk, azt láttuk, hogy a fiúk állnak, támaszkodnak a térdükön, és röhögnek. Ettől mi még gyorsabbra fogtuk a tempót, mert szentül meg voltunk győződve, hogy mi vagyunk a nevetség tárgya, hogy még arra is képtelenek vagyunk, hogy egy ilyen hegyre felmásszunk. Így hát próbáltunk még gyorsítani is a tempón. A pulzusunk valószínűleg már ezres fordulaton volt, levegőt szerintem egyáltalán nem kaptunk, de egyszer csak hopp, felértünk a Vladeasa turista házhoz. 

Mi már fent pihegtünk jó pár perce, amikor a fiúk is megérkeztek. Levetették magukat mellénk, és még mindig dőltek a nevetéstől. Majd mikor végre volt egy kis erejük, megkérdezték: - Hova a fenébe rohantatok annyira, mintha rakétából lőttek volna ki titeket?

Ekkor derült ki, hogy ők nem rajtunk, hanem saját magukon nevettek. Azon, hogy képtelenek velünk tartani a tempót, és alig bírják felvonszolni magukat a turistaházig. Tény, ők cipelték a sátrat és egy csomó kaját is. Nálunk meg leginkább csak a ruháink voltak.

A turistaház egy új világot tárt fel előttem. Sokan laktunk egy helységben, egymás mellé zsúfolt ágyakkal. Ám mégis, volt valami közösség érzete az egésznek. Mindenkinek volt egy-egy szava a másikhoz, bárkitől bármit lehetett kérni, és úgy egyáltalán, mindenki mindenki segítségére volt.

Azt hiszem itt tapasztaltam meg először, hogy mennyire más, és mennyire megindítóbb, legalább is számomra a hegymászók, a túrázók világa. Hangsúlyozom, sosem jutottam el a hegymászó kategóriáig. Én csak magas hegyi túrázó voltam, abból sem a legjobb. De mégis, már ez a társadalom is annyira más volt, annyira eltért attól, amit azelőtt tapasztaltam. És nagyon megérintett. 

Több, mint egy hétig jártuk a havasokat. Sajnos a pontos helyekre már nem emlékszem, meg arra sem, hogy épp melyik nap hol jártunk. De azért próbálom az élményeket összefogva elmesélni.

Az biztos, hogy első nap elmentünk a Pietrele Albe mellett. Még sajnos ez sem saját fotó, de lesz majd az is.

Bocsánat a Pilis rajongóitól, de azért ez nem ugyanolyan, ugye? A Vigyázótól (Vladeasa) a Fehér Kövekig nagyjából szintben haladtunk, aztán lefelé vezetett az utunk. Itt sátoroztunk első éjszaka:

Természetesen itt sem csak mi vertünk sátrat. Nem kijelölt kemping helyek voltak ezek, hanem olyan területek, amik alkalmasak voltak a táborozásra. És ha valaki olyan helyet talált, ahol már más sátrat vert, akkor automatikusan ő is oda telepedett. Hely van bőven, így senki nem volt útjában másnak. De nagyon klassz, amikor este valaki tüzet rak és lassan a többiek is oda telepednek. Lehet beszélgetni, jókat enni, koccintgatni olyan emberekkel, akikkel akkor találkoztál először, és valószínűleg utoljára. Vagy éppen annak lehet örülni, hogy nahát, veletek találkoztunk tavaly valamelyik másik havasban, más túrán. És igen, itt történt meg az is, hogy este csak ültünk, csak ültünk a tábortűz körül, és valahogy nem indultunk lefeküdni. Pedig mi lányok már majdnem elaludtunk, le-lecsukódott a szemünk is. Olykor felvetettük, hogy menjünk aludni, de a válasz mindig csak annyi volt, hogy nem sokára. Aztán kiderült, hogy miért. Mi már a tüzet raktuk amikor két fiatal fiú érkezett a táborhelyre. Épp csak felverték a sátrukat és már indultak is. Sanyiék beszéltek velük, románul, így mi nem értettük miről beszéltek. A várakozáskor derült ki, hogy a két fiú barlangászni indult. Sanyiék megkérdezték hova mennek, melyik barlangba, milyen útvonalon és mikorra várhatók vissza. Őket vártuk. Mondjuk este tízre ígérték magukat. Mi azt vártuk, hogy jöjjenek vissza, illetve ha tízre nem érnek még sem oda, akkor további fél óra elteltével a fiúk azonnal indultak volna utánuk, hogy segítsenek nekik, mert akkor bajban vannak.

Ezt a két fiút akkor látták először. Soha előtte nem találkoztak egyikkel sem. Úgy gondolom a kirándulás után sem találkoztak soha. De a legtermészetesebb volt, hogy figyelnek rájuk, hogy felkészülnek arra, hogy segítsenek, ha bajba kerülnének. 

Mi tagadás, a szememben ez a viselkedés, ez a hozzáállás igazi férfivá tesz egy fiút, egy fiatalembert. Hiszen Sanyi és a férjem alig múlt húsz éves ekkor. És ezek a dolgok, ez a viselkedés megjelenik a Veled vagy nélkülem könyvemben is.

Az erdélyi havasokban találkoztam először lovakkal fent a hegyekben, csak úgy magukban. Természetesen ezek nem vadlovak, de nem is lovardabeli állatok. Ezeket a szépségeket tavasszal felhajtják a hegyekbe, és legfeljebb a gyerekeket küldik fel néha utánuk, hogy nézzék meg mi van velük. Csodaszép, csupa izom, csupa egészség jószágok. Imádtam őket.

Természetesen találkoztunk sok birkanyájjal is, ami talán a legjellemzőbb. Mára nagyon sok a gond velük. Egyrészt nagyon vad kutyákkal őrzik a nyájat, hiszen ott a hegyekben farkasok és medvék járnak. A kutyáknak pedig ezektől kell megvédeni a nyájat. Ezért bizony nem jó a közelükbe menni. Lesznek még sztorik kutyákról. Másrészt, a legeltetés miatt rengeteg erdőt irtottak ki. Tudom, ma már egy bizonyos bútoráruház miatt is vágják a fát Erdély hegyeiben, de akkor még nem így volt. Pár éve olvastam egy román politikustól, hogy "fellegeltetjük a jövőnket, az életünket". És sajnos valóban. De a juhászok gazdag emberek, ezért nagyon nehéz visszaszorítani a legeltetést. Próbálták legalább azt törvénybe iktatni, hogy egy-egy nyájat hány kutya kísérhet. Ez is elbukott, a juhászok nem hagyták magukat.

Visszatérve azonban erre a konkrét útra, itt láttam olyan marha csordát is, ami a havasi legelőn legelt. Ez még önmagában nem nagy dolog, de amikor mi találkoztunk velük, akkor éppen egy roppant meredek, köves, nehéz terepű hegyoldalon ballagtak felfelé. Komolyan mondom, nekünk nehéz volt ott leereszkedni, ezek a nagy böhöm állatok pedig olyan kecsesen lépkedtek, és mászták meg a hegyoldalt, amit soha nem néztem volna ki belőlük.

No és ismét előjött a juhásztól sose kérdezd meg, mennyi idő míg oda érsz valahova, de ha mégis, akkor minimum duplázd meg.

Ezen a túrán jártam életemben először a Csodavárban. Valójában nekem az adja a különlegességét, hogy egy részén beszakadt a "mennyezet", és egy zárt szurdok alakult ki a barlang folytatásaként. Mivel mi nem vagyunk, és nem is voltunk barlangászok, ezért mélyen a barlangba nem mentünk be, de amit láttam belőle az is örök élmény maradt. Már maga a barlang szájához való leereszkedés is felért egy kalandtúrával. Mély patakvölgy, ahol át kellett jutni a patak túloldalára is. Leereszkedni pedig olyan létrán kellett, ami egy hatalmas farönk, amibe lépcsőket faragtak. Sejthető, hogy azért az igazi lépcsőktől ezek messze voltak, ráadásul az állandóan nedves környezetben vizesek és csúszósak voltak. De azért valahogy sikerült bejutni a barlangba. Nagyon szépen ki van építve, bár persze időnként felújításra szorulnak a lefektetett pallók. Amerre mi mentünk, ott végig egy patak fölött haladtunk, fából készült pallókon. Nagyon izgalmas volt. Sajnos ez sem saját fotó, mert ott örültem, hogy élek, fotózni nem lett volna erőm.

Ahogy említettem, mi nem merészkedtünk be mélyen a barlangba, se felszerelésünk, se tudásunk nem volt hozzá. Ezért a külső várudvar felé el is hagytuk a barlangot. A szurdokot itt szinte teljes szélességében kitölti a patak vize. Nyilván vízállástól függő, hogy mikor hogy lehet rajta átmenni. Mikor mi ott jártunk, nem volt túl magas a víz, de azért itt találkoztam először azzal, hogy kiépített láncokkal tudok csak tovább haladni. Bocs, a következő fotón szereplőktől, de talán senki nem látható annyira, hogy a személyiségi jogait megsértenem, és végül is a neten találtam a képet, tehát amúgy is bárki láthatja. Na, szóval ilyen "utakon" kellett tovább mennünk.

Addig kellett tovább mennünk a szurdokban, amíg olyan helyre értünk, ahol már ki tudtunk mászni belőle felszerelés nélkül is.

Itt találkoztam megint a hegymászó társadalom másmilyenségével. Nem csak mi voltunk ott, hanem más túrázók is. A legtermészetesebb volt számukra, hogy összeálltunk, és egymást segítve, bár főleg, minket koca túrázó lányokat segítve mentünk tovább. Nem volt egyetlen átkelő sem a patakon, ahol legalább egy fiú ne állt volna a kezét nyújtva, hogy segítsen. Ez olyan érzés, amit nem tudok igazából leírni. Ezt meg kell tapasztalni.

Csodálatos élmény volt ez a túra, nem véletlen, hogy Csodavár a neve. Sajnálom, hogy mivel nem vagyok barlangász, ráadásul klausztrofóbiám is van, ezért teljes szépségében sosem sikerült meglátnom, mert azért jártam még itt, jó pár évvel később ismét.

Mire kimásztunk innen, konkrétan az ájulás határán voltam, annyira kimerültem. Ráadásul mivel azt sem tudtuk merre vagyunk, még egy közeli dombra is felmásztunk, hogy onnan tudjunk tájékozódni, és visszajutni az elrejtett hátizsákjainkhoz, majd találjunk vissza a sátorhoz. Igen, azt nem is említettem, hogy a hátizsákokat nem vittük le magunkkal, hanem elrejtettük az erdőben. Mi magunkhoz vettük az útleveleinket, és a pénzt, ha minden kötél szakad, legalább ez meglegyen alapon. De megtaláltunk mindent ott, ahova tettük.

Szóval halálomon voltam. Nem is tudom, hogy jutottam le a völgybe, ahol a sátraink voltak. Mégis olyan élményben volt részem, amiben soha, sehol azelőtt. Aki kellő erőt érez magában, az menjen és nézze meg ezt a szépséget. Szerveznek túrákat oda innen Magyarországról is, érdemes elmenni.

Ez pedig csak egy idézet a wikipédiáról:

" A 73 méter magas és 30 méter széles bejárat egy hatalmas, gótikus kapura emlékeztet. A barlang első szakasza nagyon könnyen járható, szinte minden felszerelés nélkül. A folyosó körülbelül 8 méter széles és 20 méter magas. Jobb oldalról, egy hatalmas ablakon keresztül a napfény is lejut a barlang aljáig. Ez a szakasz a második dolináig tart. A turistaút itt a felszínre kanyarodik, a továbbiakban már csak barlangász felszereléssel lehet továbbjutni."

Másnap egészen különleges élményben volt részünk. Olyan sűrű köd ülte meg a völgyet ahol táboroztunk, hogy az orrunkig sem láttunk. Viszont eddigre elfogyott a kenyerünk. Reggelire téliszalámit ettünk gyulai kolbásszal. Igen, tudom, mit panaszkodok, ilyen luxus kajára, de azért a kenyér hiányzott. Így a fiúk elhatározták, hogy ott hagynak minket a sátorban és ők lemennek a közeli turistaházhoz, hogy kenyeret szerezzenek.

Mi boldogan pihentünk, lustálkodtunk és fürödni is tudtunk a közeli patakban, mert biztosan nem látott meg senki pancsolás közben. Mondjuk azért a pancsolás nagyon erős kifejezés, mert a havasi patakok hőmérséklete mit is mondjak, nagyon durván hideg. 

Aztán csak vártuk a fiúkat, akik végre megérkeztek. Ahogy elmesélték, szinte majdnem elmentek a turistaház mellett, akkora volt a köd. Kész csoda, hogy visszataláltak. Viszont hoztak kenyeret. Talán ha összesen 8 szeletet, mert többet nem adtak nekik, de azért nekünk ez is jól jött.

Következő napon felszállt a köd, és ismét ragyogó napsütés várt ránk. Ekkor már együtt mentünk le Pádisra a turistaházhoz. Rengeteg sátor volt körülötte, sok-sok emberrel. Számomra bizony ez is meglepő volt, hogy ennyien túráznak, és ilyen komolyan, hogy sátorral, akár vándortúrával. 

Mi nem is maradtunk fent a Pádis fennsíkon, hanem tovább mentünk lefelé egy másik turista házhoz. Igen, sajnos lassan az utunk vége felé közeledtünk, mert bár hosszabbra volt tervezve a túra, de a barátnőm térde nem bírta már a terhelést, ezért le kellett jönnünk a hegyről, nehogy nagyobb baj legyen.

Innen következő hajnalon indultunk le a buszhoz. Nem, nem, ez már tényleg igazi busz volt. Persze rozoga, ütött kopott, de csodás tájakon át vitt le minket a hegyekből, így ez is igazi élmény volt. 

Egyre hosszabbra sikerednek ezek a bejegyzések. Ezt a mait nem törtem meg, elmeséltem nektek egyben. Szerencsére még sok helyen jártam a továbbiakban, hiszen az az ajtóban álló fiatalember visszavonzott, így lesz még miről mesélnem.

Sorsdöntő utazás

Fényképek után kutakodtam, és találtam kettő olyat a retyezáti túráról, ami egész jó lett, és még nem szürkült el nagyon. Így végre saját fotókat is tudok mutatni. Az első egy tengerszem mellett készült.

A másik fotó a csúcsra menet készült. Oda azért csak Sanyi és az egyik fizikus mászott ki. Sanyi a világos felsőben van. Csak mert hogy még annyit szerepel, sejtem nem haragszik meg, hogy kiteszem őt a nyilvánosságnak. :D

Az erdélyi körút után két év is eltelt, és legfeljebb a Börzsönybe, vagy a Pilisbe túráztunk. Persze, még mindig a biológusokkal, és még mindig órákat álltunk egy-egy fűszál mellett, hogy meghatározzuk a pontos családját és minden egyebet róla. 

Aztán két év elteltével barátnőm megint azzal jelentkezett, hogy menjünk nyaralni, és tengerpartra.

Hm, ám legyen. 

Hova? Fekete tenger, mint egy diák számára lehetséges legolcsóbb megoldás.

Vonatjegyet megvettük. Szállás nem volt, abban bíztunk, találunk majd ott.

A cél Constanta. Mivel igen messze van, talán senki nem fog meglepődni, ha elárulom, hogy a köztes, pihenő állomás most is Kolozsvár volt, de most nem kollégiumi szoba, mert mindössze hárman lányok indultunk neki az útnak. Most direkt Sanyiékhoz mentünk megszállni egy éjszakára.

Talán az sem lesz meglepő, hogy Sanyi természetesen most is teljesen felborította a terveinket. Közölte, hogy a tenger dög unalom, és bőven elég nekünk ott három nap, aztán menjünk sebesen vissza Kolozsvárra, és megyünk fel a hegyekbe. Még segített szállást szerezni, és el is tűnt, mert éppen rokonai voltak Amerikából látogatóban náluk.

Most, hogy így belegondolok, nem is tudom, miért hagytuk magunkat mindig meggyőzni, hogy ne arra menjünk, amerre eredetileg terveztük. Azt hiszem Sanyi személyisége olyan, hogy nem nagyon tud ellent mondani neki az ember.

Éjszakai vonattal indultunk útnak. Sima fülke, semmi hálókocsi. Egy fiatal családdal kerültünk egy fülkébe, anya, apa és egy kisgyerek. Ők nem beszéltek egy szót sem magyarul, mi meg nem beszéltünk egy szót sem románul. Ettől még kézzel-lábbal mutogatva, a nemzetközi nyelven egész jól elkommunikáltunk velük, de főleg a kicsivel. Őt elhalmoztuk az akkoriban kint csoda számba menő cukorkákkal, csokival. Hálából a szülők reggelivel ébresztettek minket. 

Constanta nagyon messze volt, van Kolozsvártól, a vonattal mentünk egész éjjel. Valamikor a reggeli órákban érkeztünk meg, és nem túl könnyen, de megtaláltuk a szállásunkat is. Ez egy kicsi szoba volt, egy dupla ággyal valami magánembernél. Hát mi hárman voltunk a dupla ágyra. Nem voltak kényelmes éjszakáink. Ráadásul a tenger is roppant messze volt, nem csak úgy leugrott az ember a partra fürödni. Így a három nap alatt igazából csak egyszer voltunk fürdeni.

Ekkor jártam életemben először tengernél. Az első meglepetés akkor ért, amikor leértünk a partra, és az konkrétan úgy nézett ki, mint amikor a rozmárok ellepik a partokat. Nem voltak fürdőlepedőink, csak sima, kis törölközők, és alig bírtuk őket leteríteni, mert egyszerűen nem volt hely.

Miután nagy nehezen találtunk egy zsebkendőnyi helyet, és ott letelepedtünk, máris a víz felé vettük az irányt. És most vessen meg minden tenger imádó, de nekem sós volt, keserű volt, marta a bőrömet miután kijöttem a vízből, tusolók nem igen voltak arrafelé, így olyan nagyon nem olvadtam el a lehetőségtől, hogy tengerben fürödhetek. 

Viszont az történt, hogy hirtelen beborult az ég, és kitört egy zivatar. Mindenki összekapkodta a cuccait, és eltűnt a partról, minket kivéve. Mi reménykedtünk, hogy a zivatar olyan gyorsan elmegy, amilyen gyorsan jött, és még élvezhetjük a tengert. 

A vihar alaposan felkeverte a vizet, és ekkor rájöttünk, hogy miért Fekete tenger a neve. Tényleg fekete lett a vihar után, a felvert aljától. Nagyon szép volt. Főleg, hogy ekkor már senki nem volt a parton, csak mi hárman.

És ekkor jöhettek olyan igazi tengerparti feelingek, mint mezítláb végig sétálni a parton úgy, hogy közben a víz nyaldossa az ember lábát. Megvolt a naplemente is, ami tényleg varázslatos volt.

A tengerpartról már saját fotókat mutatok, de ne reménykedjetek szuper képekben. 

Talán látszik, hogy milyen sokan voltak. 

Másnap mivel nem volt túl jó idő, fürdést nem terveztünk, hanem sétálni mentünk a városba. Meglepő volt számomra, hogy milyen erős a muszlim befolyás már ott. Rengeteg ún. bodega volt, ahol szinte csak török édességeket lehetett kapni. 

Eljutottunk még egy delfináriumba is. Nagy élmény volt látni a játszadozó delfineket. Persze, mai fejemmel már nem vagyok oda ezekért a helyekért, de akkor nagyon tetszett.

Estére pedig lementünk a kikötőbe, majd a Casino épületének teraszára ültünk be, mint valami dámák, és rendeltünk egy-egy camparit.

És mert a román tudásunk továbbra is csak a jó napot vagy hasonló köszöntésekre korlátozódott, és nem értettük mennyibe kerül, ezért bátran rendeltünk még egy kört belőle. Ugye, nem lepődtök meg, ha azt mondom az egész nyaralásra szánt pénzünk nagyobb részét ott hagytuk a pincérnél.

Kis kitérő - épp a napokban láttam egy cikket, hogy milyen gyönyörű épület volt ez hajdanán, persze belülről is. Sajnos, amikor mi ott voltunk, meglehetősen lepusztult volt, mint egy resti. És gyanítom azóta sem sokat változott. Viszont maga az épület filmekben sokszor előfordul. Meglepő módon az aranylázról szóló filmekben találkoztam vele sokszor.

A casino látogatással nagyjából véget is ért a tengerparti nyaralás. Másnap mentünk Bukarestbe. Ott volt randevúnk Sanyival. Persze, nem jött össze. Sétáltunk a városban. És bár furcsa módon Bukarestnek nincs igazi központja, óváros meg pláne nem igen, de a főút kellemes volt, és rengeteg park van a városban. Köztük van olyan nagy is, hogy a parkban lévő tavon kis hajók is járnak. Ezt persze csak később tudtam már meg, mert mi a kisebbikben kötöttünk ki. Aztán vonatra ültünk és irány Kolozsvár. De előtte még egy-két fotó a fővárosról is.

A hegyvidéki kalandok majd csak ezután kezdődnek, és életem sorsfordító pillanata is. De erre megint várnotok kell holnapig.