Erdély - újratöltve

Voltak még terveink a további napokra is. Az egyik a Tordai hasadék. Többször végigjártam már, de egy új szülöttnek minden vicc új alapon, végül is most is úgy indultunk oda, hogy akkor végig megyünk rajta. A társaság itt megint szétvált, és csak hármasban mentünk le a hasadékhoz. Szerencsére, bár nem korán reggel indultunk, még nem voltak sokan. 

Hogy őszinte legyek, mikor az egész kirándulást terveztük, nem igen készültem erre. Egyrészt sajnos tudom, hogy a kondícióm meglehetősen kevés ahhoz, hogy ennyit túrázzak, és nem csak egy sima úton. Másrészt az utóbbi pár évben a Tordai hasadék már olyan sűrűn látogatott lett, hogy olyan, mintha a nagykörúton sétálnánk. És én nem szeretem a tömeget, de ott meg ahol keskeny ösvények, sziklapárkányok vannak, és állandóan várni kell, félre állni, hogy elmenjenek akik szemből jönnek, esetleg a saját tempóm miatt is, mert akik utánam jönnek jóval gyorsabbak, ez bizony semmi élményt nem ad.

Az első meglepetés az volt, hogy egészen a katlanig szuperül leaszfaltozott út vezet. Régen ezzel indult a túra, hogy az ember vagy a kocsiját reszkírozta hogy lemenjen a murvás, vízmosásos úton, vagy szépen legyalogolt. Még odafelé nem is gond, de visszafelé, kimászni miután a hasadékot is végigjárta az ember, na az brutális tudott lenni.

Így most nagy örömmel láttuk, hogy simán le tudunk menni, parkolni és tényleg csak a hasadékba kell bemenni. Lusta turisták, mi? :)

El is indultunk, és ahogy már mondtam, meglepetésünkre egész kevesen voltak. Szépen haladtunk előre. Kezdetben még csak fák és bokrok közötti ösvényeken, és sajnos már csak magas betonhidakon. Bár volt ebből is izgalmas.

És csak úgy mondom, nem ezen volt a legrosszabb átkelni. Később jött az a híd, ami igen csak bemozdult, amikor átmentünk rajta. De hős voltam, igen, mert én bizony félek ezeken, és átmentem. Átmentem rajta úgy, hogy tudtam visszafelé ismét le kell küzdenem az akadályt.

Lassan beértünk arra a szakaszra, ahol már csak a sziklákon vágott ösvényeken lehet haladni. Találkoztunk falmászókkal is. Éppen kezdőket tanítottak. Sokan mások és mi is megálltunk megnézni őket.

Izgalmas dolog lehet, bár én sosem próbáltam. Viszont írtam róla a könyvemben. 

"Csaba bár látszólag Zsuzsával van elfoglalva, az ő haját borzolgatja, az ő nyakába lehel csókokat, az ő derekát szorítja, valójában teljes figyelme a mászó pároson van. Lesi minden mozdulatukat, minden rezdülésüket. Ha baj lenne, azonnal észrevenné. De szerencsére nincs gond. A két fiatal fiú hamar túljut az átmászáson, sőt már a kémény beszállásnál tartanak. Így Csaba el is indítja a következő párt. Úgy tűnik, ők is gyakorlott mászók, gond nélkül jutnak fel. A majd egy méter szélesen kihajló falon nem könnyű átfüggeszkedni, komoly fizikai erő szükségeltetik hozzá. De a páros nem akad el itt sem, és néhány perc elteltével már ők is fent állnak a peremen. Még át kell lendüljenek a kéményhez, de erre egy kicsit várniuk kell, mert az előző páros második tagja még csak most készül, hogy felmásszon. Csaba lentről változatlanul figyel. Ha elakad valaki ad egy-egy tippet, merre kellene tovább lépniük, hol találhatnak jó kapaszkodót. Közben persze egy pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy a lány az ölében van, és tovább becézgeti őt csókjaival. Zsuzsa csendben élvezi a kényeztetést. Többet most nem engedhet meg magának. Nincsenek egyedül, és ráadásul hamarosan ők következnek a falnál. Már csak egy fiú és egy lány van előttük. Ők is hamar a hófehér falon araszolnak. Néhány perc elteltével Csaba gyöngéden megcsókolja a lányt, és csak annyit szól: - Gyere, mi következünk! Te mész előre, én biztosítlak hátulról." 

Egyébként csak a fotó kedvéért most mégis kipróbáltam. Azt hiszem mindenki számára egyértelmű lesz a fotóból, hogy nem vagyok profi falmászó, sőt! De legalább vicces volt.

Aztán tényleg eljött az a pillanat, amikor tudtam, hogy én onnan tovább nem tudok menni. Ezért leültem a sziklafalra, és a férjemet, unokahúgomat továbbküldtem, hogy ők menjenek csak végig. Én meg gyönyörködtem az előttem lévő tájban, és egyre elkeseredettebben állapítottam meg, hogy özönlik a tömeg, és lassan valóban előáll a nagykörúton érzem magam szindróma.

Aztán visszaért a családom, és lassan felkerekedtünk, hogy kisétáljunk a hasadékból. Épp ideje volt, mert már sűrű tömött sorokban jöttek az emberek.

Egészen elképesztő egyébként, hogy milyen lábbelikben érkeznek. Többség mondjuk sportcipő. Ám nyár lévén, rengetegen szandálban. A sportos fazon, amit direkt gyaloglásra találtak ki, és elég jól áll a lábon, az még rendben. De láttam egy fiatal lányt, könnyű, fekete overallban, és hozzá passzoló teljesen sima talpú, az is hajszálvékony, szandálban. Hogy minden egyes követ külön érzett a talpa alatt, az egészen biztos, és gyanítom nem lehetett túl kellemes neki. De ráadásként ez egy elegáns szandi volt, hajszálvékony pántokból, és olyan fazon, ami egyáltalán nem tartja stabilan a lábon. Kézen fogva araszolt a barátjával és sejtem áldotta a percet, amikor kiért onnan. Kifelé találkoztunk olyan családdal akik babakocsit toltak. Szerintetek lehet itt babakocsival menni? 

És ez itt még egy széles ösvény, és relatív vízszintes. Ennél csak rosszabbak vannak.

Ezzel együtt nagy élmény volt ismét ott járni. Még nagyobb öröm volt, hogy az unokahúgomat sikerült levinni és végigmenni neki. Na és ilyen kis aranyossal is találkoztunk.

A hasadék után eredetileg az volt a terv, hogy elmegyünk a tordai sóbányába. Ám az itteni tömeg láttán ráeszméltünk, hogy ott még többen lehetnek. A bányába 13 emeletnyi lépcsőn lehet lemenni. Ez még nem olyan gond. De felmenni is 13 emeletet kell úgy, hogy folyamatosan áramlik a tömeg az ember mögött, és ezért nem könnyű a saját tempójában felmenni. Van még lift is, de az olyan kicsi, hogy arra ekkora tömeg esetén legalább egy órát kell várni, ahogy azt később a társaság másik fele el is mondta, mert ők a hasadék helyett oda mentek. Ráadásul Húgit annyira nem is vonzotta a bánya, ezért úgy döntöttünk, hogy akkor inkább felmegyünk a hegyre.

Hogy melyik hegyre?

Eredetileg mindenképpen fel akartunk menni teljes létszámban Sanyi barátunk hegyi házikójába. Ám időközben Sanyi szólt, hogy ő nem tud feljönni velünk egyéb elfoglaltságai miatt. A felesége jött volna fel, hogy beengedjen minket a házba, és hogy tudjunk ott flekkenezni egyet.

Mivel így alakult, megkérdeztük ismét a társaságot, hogy menjünk fel vagy sem. A többség akkor úgy döntött, hogy ne! 

Ám mikor mi eldöntöttük, hogy nem vágyunk a bányába, akkor ide mentünk fel mégis, bevállalva azt is, hogy nem tudunk bemenni a házba, és nem tudunk ott flekkenezni se, csak megnézni a pazar kilátást. 

Egyébként sokat sajnos fent a háznál nem tudtunk nézelődni, mert ahogy az szinte minden nap megtörténik, pontban délután három órakor rákezdett az eső, így futottunk vissza a kocsihoz. 

Bocs, még mindig nem mondtam hol van a hegy. Nos Járabánya, azaz Baisoara a hely neve. A kolozsváriak kedvenc helye, ahol nyáron piknikeznek, télen pedig síelnek. És ahol a forradalom óta rengeteg faház épült a kolozsváriak nyaralójaként.

Lefelé a hegyről tanácsot kértünk, hogy hol ebédeljünk, illetve már inkább est-ebédeljünk és remek tippet kaptunk. Tordaszentlászlón van egy Tamás Bisztro nevű hely, ahova betértünk. 

Mi hátul, a kerthelyiségben telepedtünk le, és bizony mondom, nagyon megérte megállni. Rendkívül kedves és figyelmes kiszolgálásban volt részünk. És nagyon finom ebédet kaptunk. Nekem a csorba leves volt a legfőbb vágyam, amit meg is kaptam, és nagyon-nagyon finom volt. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy térjen be, nem fogja megbánni.

Az már csak hab volt a tortán, hogy amíg ültünk a fedett teraszon ömlött az eső. És ezt olyan jó volt nézni a szabadból, ám mégis védett helyről.

És még mindig nincs vége! Jövök még újra!

Tordai hasadék és a Dragan völgy

Először is szeretném megköszönni, hogy a facebookon olyan kedvesen lelkesítettek. Aztán megnéztem az oldalon, hogy miként lehet megjegyzést írni hozzá, és rájöttem, hogy nem annyira nyilvánvaló. Ezért elárulom, hogy ha valaki szeretne ilyet elkövetni, akkor rá kell kattintani a bejegyzés címére, akkor megnyílik csak az az egy bejegyzés, és ha leteker az aljára, ott máris írhat megjegyzést. Ettől még azonban nem fog megjelenni, amit írt, mert csak az általam engedélyezett megjegyzések jelenhetnek meg. Tudom, hogy akik örömmel olvassák a posztjaimat, azok nem követnének el olyat, hogy ide nem illő dolgokat írnának, de sajnos a mai világban legalább ennyit próbálok tenni, hogy ne jelenhessenek ott meg trágár, és egyéb nekem nem tetsző bejegyzések. Bocsánat, ha ez visszatart valakit, de ez van.

Volt, aki reklamálta, hogy az ajtóban álló fiatalemberrel kialakuló kapcsolatomat nem részleteztem. Először is az egyszerűség kedvéért nevezzük őt Nicunak, ahogy én is szólítottam akkoriban. Másodszor, továbbra sem szeretném ezt a blogot a privát életem megosztására felhasználni. Ezért csak annyit írnék, hogy a helyzet adott volt. Sanyi és a barátnőm, valamint Nicu és én. Mesés környezet. Mi kell még ahhoz, hogy egy szerelem kibontakozhasson? A továbbiakban, az akkori rendszerek miatt én jártam ki rendszeresen Kolozsvárra. Mi kaphattunk útlevelet és a baráti szocialista országokba annyit mehettünk, amennyit akartunk. Ezzel szemben Romániában nem adtak az embereknek útlevelet, csak legfeljebb 5 évenként, és akkor is nagyon megnézték kinek adnak, kinek nem. Így arra esély nem volt, hogy ő látogasson engem rendszeresen. E mellett pedig rengeteget leveleztünk. Máig megvannak ezek a levelek. Négy darab nagy Európa dossziét töltenek meg. 

A bihari túra alatt találkoztunk többször is a két fiú vadászkésével. Ez a hegyekben mindenképpen jól jön. Nicué különösen szép volt, különleges nyéllel. Mindenáron szerettem volna, ha nekem adja. De akkor nem volt rá hajlandó. Ám mikor haza indultam, azt mondta, nekem adja, ha visszamegyek érte. Augusztusban voltunk fent a hegyekben és én októberben visszamentem, természetesen a vadászkés miatt csak. 

Ezek az utak, kezdetben ritkábban, később már szinte havonta, csak 2-3 naposak voltak. Nicu dolgozott, én az utolsó évet végeztem az egyetemen. Így ez az októberi út is csak ilyen rövid volt. Igazából ilyen hosszú, egy helyen végigtúrázott utunk nem volt soha többé. Ezért úgy gondoltam megpróbálom az emlékeimet egy-egy helyhez kötve felidézni.

Ezért indulunk ma a Tordai hasadékba. A Tordai hasadékot szinte mindenki ismeri, még ha nem is járt ott soha, de fényképet látott róla, vagy hallotta a mesét, hogy keletkezett. Mi úgy mentünk oda, hogy egy éjszakát ott is töltöttünk, egy kicsi faházban. Kolozsvártól busszal érkeztünk meg Tordára, és onnan már gyalog mentünk el a hasadékig. Sokat gyalogoltunk, és még többet kellett felfelé mászni, míg végre felértünk a fennsíkra, és elénk tárult a völgyben a hasadék. Már innen is nagyon igéző volt a látvány. Lassan leereszkedtünk a völgybe, kibéreltünk egy kis faházat - ez tényleg csak két priccsből és egy kicsike asztalból állt, semmi több. Ott hagytuk a cuccunkat és elindultunk a patak mentén a hasadékba. Akkoriban még sokkal vadabb volt az egész, mint manapság. Voltak persze akkor is kis hidacskák, ahogy kanyargott az út hol az egyik, hol a másik oldalán a völgynek. De ezek még csak egyszerű, kicsi, tájba simuló hidak voltak, és bizony a patak gyakran elmosta őket. Így gyakorta kellett átugrálni, köveken átvágni a patakon. Kezdetben még bokros, erdős részen halad az út, aztán egyszer csak beér az ember a hatalmas sziklafalak közé. 

Nagyon fontos, hogy az egész Tordai hasadék természet védelmi terület. Olyan növények, növénytársulások, és állatvilág van, amely sehol máshol nem található meg. Ezért tilos bármilyen növény, virág leszaggatása. Sajnos ezt a mai napig sokan képtelenek felfogni. Pedig azon túl, hogy mekkora veszteség lehet ez a hasadéknak, annak se okoz örömet, aki letépte a virágokat, mert mire kiér a patak völgyből, már régen elhervad minden a kezében. 

Szerencsére, mikor mi ott jártunk, alig jártak turisták. Ma már olyan sokan járják, hogy az ember a nagykörúton érzi magát. Pedig mára már belépőt is szednek, ami akkor még nem volt.

Szóval voltak kellemes kis ösvények, volt patakon átugrálás, volt lógó hídon való átóvatoskodás, és volt sziklafalon való ügyeskedés is. Nem kell aggódni, nem felfelé, de egyes szakaszok elég csúszósak, sőt azért van, ahol kicsit kell felfelé mászni is. 

Sokan a Rám szakadékhoz hasonlítják, és valóban van hasonlatosság. De azért a Tordai hasadék mellett a Rám szakadék inkább csak egy kis mini természeti csoda. 

A hasadék vége előtt mindkét oldalon egy-egy barlang található. Általában csak az egyikhez szoktak felmászni, így mi is felmásztunk oda. 

A fotók itt sem a sajátjaim.

Természetesen az egész utat meg kell tenni visszafelé is, mert csak az egyik végén vannak turista létesítmények, így pl. a mi kis házikóink is.

Azóta is sokszor jártam a Tordai hasadékban. Az egyik legizgalmasabb kalandunk az volt, amikor a hasadék végén kimásztunk belőle fel a fennsíkra, mert hallottuk, ahogy jönnek a juhász kutyák. És megelőzendő a bajt, inkább felfelé szöktünk. Nem volt egyszerű, toronyiránt felfelé, de amikor fel-felhangzott a kutyák hangja, az mindig újabb lendületet adott, és egyszer csak fent találtuk magunkat a fennsíkon. Így már csak az volt hátra, hogy onnan visszagyalogoljunk ismét Tordára.

Természetesen elvittük a gyerekeinket is ide túrázni. A lányunk alig volt három éves, amikor először végigjárta a hasadékot. Egész úton azzal bolondítottuk, hogy az út végén vár ránk a barlangban a mackó. Így hát szegény szedte a kis lábait hősiesen. Sokat játszottak az apjával, aki persze simán bevitte őt minden kiálló sziklára a patak közepén, amitől engem meg a víz kivert. De a lányunk boldogan sikoltozott billegve egy-egy kövön, hogy ne izguljak érte.

Ám lassan közeledtünk a barlanghoz, és valamit ki kellett találni, hogy hol van a mackó. Azóta is emlegeti nekünk, hogy igen, tudja, a mackó elment az unokatestvéreihez látogatóba, mert nem tudta, hogy mi éppen megyünk meglátogatni őt. 

Volt elkeseredés, de azért elfogadta a helyzetet szegény kicsink. Igen ám, de akkor még vissza is kellett menni ismét az egész hasasékon, hogy kijussunk belőle. És ekkor már nagyon fáradt volt a mi kis turistánk. A megoldás az volt, hogy egyrészt úttalan utakon, a bejárt ösvénnyel szemben mentünk visszafelé. Senkinek nem ajánlom. Másrészt viszont végig ettük az egész utat, mert tele volt málnával, áfonyával és mindenféle finom erdei gyümölccsel. Én megint csendben imádkoztam, hogy egyik se legyen mérgező, de itt vagyunk mind, szóval jókat válogattunk.

Visszatérve a saját kezdeti útjaimra, októbert követően a vizsga időszak elmúltával, január végén mentem ismét Kolozsvárra. Ekkor is vonatra szálltunk, és elmentünk a Dragan völgybe, ami a Sebes Kőröstől kissé délre, Csúcsától nem messze található. Nem tudok semmi extráról beszámolni, mint látvány. Szép fenyvesek, patakok, és nagyjából ennyi. Ám kedves emlék maradt innen is bőven.

Imádom a telet, a havat. Amikor mentünk a völgybeli turistaházhoz, jó sokat gyalogolva Poieni-től, nem volt igazán sok hó. A turistaházban a szobánk ablaka elég magasan volt. Reggel Nicu azzal ébresztett, illetve próbált ébresztgetni, hogy esik a hó. Erre persze rögtön fel is pattantam az ágyból, és nagy éljenzésekkel néztem ki az ablakon, hogy tényleg, szakad a hó. Erre már a párom is felkelt, mert mint kiderült még ő sem látta, hogy havazik, csak remélte, hogy egy ilyen hírre felkelek. 

Természetesen jókat játszottunk a hóban, talán Csaba és Zsuzsa hógolyózásában köszön vissza ez a délelőtt. Aztán elsétáltunk Csucsára, megnézni a Góga kastélyt, ahol Ady Endre is élt. Ez egy fatemplom a kastély közelében.

Mi tagadás, ez sem volt egy rövid kirándulás. Így mire visszaértünk a turistaházba majd megpusztultunk éhen. Bementünk a kantinba, és kértünk volna vacsorát. A gondnok és egyben szakács és mindenes, közölte, hogy sajnos már csak csorba van. Soha az előtt nem ettem, azt sem tudtam mi az, ráadásul roppant válogatós voltam, és még részben vagyok ma is. De az éhség nagy úr, így megrendeltük a csorbát. Szép nagy leveses tálban került az asztalunkra, benne a gőzölgő csirke csorbával. Soha olyan finomat nem ettem. Az egész tál levest magunkba tömtük, puha kenyérrel együtt. 

A csorba egy sűrű, savanyú leves, minél keletebbre megyünk Romániában annál savanyúbb. Van aki tejföllel savanyítja, de kelet felé már inkább borcs-csal, ami valami savanyú folyékony nem tudom mi. 

Apróra vágott zöldség kell bele, a hús lehet bármiből, ami éppen van, de az is apró méretben. Talán a raguhoz tudnám hasonlítani. Készítik pacalból is. Én azt nem eszem meg, de a férjemnek és a lányomnak kedvenc levese.

Szóval egy szónak is száz a vége, megettük az egész tál levest, majd felvonultunk a szobánkba. Röpke fél óra elteltével ismét lent voltunk, hogy akkor még kérünk csorbát. A gondnok hölgy közölte, hogy sajnos csirke csorba már nincs, csak húsgombóc csorba. Naná, hogy ezt is elfogadtuk, és bizony eltűnt még egy tál csorba a bendőnkben. 

Azóta is egyik legkedvesebb kinti ennivaló számomra a csorba. Bár én is szoktam csinálni, igaz én savanyú káposztával savanyítom.

Másnap reggel indulnunk kellett vissza. De volt egy komoly gondunk. Egy literes üvegben volt nálunk bor. Viszont egészen addig nem ittunk belőle egy kortyot sem. Visszavinni azonban nem akartuk. Kiönteni is kár lett volna. Ezért reggeli után szépen megittuk az egész üveg bort. 

Azt hiszem nem kell magyaráznom milyen remek hangulatban indultunk vissza a több km-re lévő vasútállomásra. Szakadó hóesésben indultunk el. Bizonnyal a bor, és a kavargó hóesés is okozta, hogy egy idő után roppantul szédültem, és szépen mozgott előttem az egész táj. Ekkor én még szemüveges voltam, és időről időre le kellett vennem a szemüveget, hogy megtöröljem, hiszen a havazástól tele volt vízcseppekkel a lencse. Aztán egyszer csak meglepődtem, mert az addig dülöngélő, imbolygó környék megállt. Visszavettem a szemüveget, és ettől ismét megindult a kép. Levettem, megállt. 

Itt derült ki számomra, hogy a kisgyerek korom óta viselt szemüvegre már nincs szükségem. Miután haza érkeztem Magyarországra gyorsan el is mentem szemészetre, ahol megerősítették a dolgot. Majd 20 év után szabadultam meg a szemüvegtől. Kezdetben nagyon fura volt, de később egyre jobban élveztem ennek az előnyeit.

A hosszú út alatt az állomásra teljesen belepte a ruhánkat is a hó. Képtelenség volt leverni kabátról, sapkáról. A vonatra mikor felszálltunk, úgy néztünk ki, mint két hóember. Így talán nem meglepő, hogy a fülkébe, ahova betelepedtünk egész úton nem jött be senki. Persze, a bor hatásaként nagyon jó kedvünk is volt. Lehet, hogy a megállás nélküli röhögés is távol tartotta az utastársakat?