Barlangászok és még mindig a Radnai havasok

Említettem, hogy a férjem miután Magyarországra költözött egy alpin technikával dolgozó céghez került. Ez a cég egy kis szövetkezet volt, akkoriban még elég ritka vállalkozás volt. A Vörös Meteor barlangászai alapították, hogy munka közben is hasznosítsák, amit a barlangokban megtanultak, és hogy az így megkeresett pénzükből újabb kalandokra tudjanak indulni.

Egyik tavasszal mondták, hogy mennek ki a Radnai havasokba, egy Iza nevű barlangba, ami azért különleges, mert vizes barlang.

Mi akkor még tagjai voltunk a VM magashegyi túrázó csoportjának, és gondoltuk szervezünk velük mi is oda egy erdélyi túrát. Sajnosvégül mindösszesen egy srác utazott ki velünk. Nem sokat nyertünk vele, mert eléggé magának való, csendes lélek volt. Még a nevére sem emlékszem. De sebaj, elindultunk vele Kolozsvárra vonattal, majd onnan Sanyival és a feleségével mentünk tovább a Radnai havasokba, szintén egy kis Skoda 100-l. Képzeljétek el ezt, amibe bepréselődött 2 férfi 192 cm magassággal. Mi ketten lányok, és bár nem vagyunk égimeszelők, de nem is vagyunk törpék. Meg ez a fiú, akit nevezzünk Indiánnak. Hosszú fekete haja volt, ezért magunk között csak így hívtuk. No, és a csomagok. 

Bár a kocsiban igen szorosan voltunk, még egy nagy fazék töltött káposzta is volt nálunk, de csodás úton mentünk, nagyon szép völgyekben, folyók mentén. Én a mai napig szeretek autózni, és nagyon élveztem ezt az utazást is. A cél állomás egy olyan ház volt, amit talán favágók használnak. Faépület, egy hatalmas teremmel, amiben az ágyak voltak, végig a falak mentén. Középen volt egy nagy asztal, de lehet több asztal is volt egymás mellé állítva, és mellettük padok. Volt egy előtér is, ahol a bakancsokat lehetett hagyni, de semmi más. A szobában vegyesen aludtunk, fiúk, lányok együtt. Természetesen itt találtuk a férjem kollégáit is, akik már nagyjából elfoglalták az ágyakat, de azért maradt nekünk ötünknek is. Indián valahol az ajtó mellett szerzett magának egy ágyat.

Itt sem töltöttünk többet két-három napnál, bizonnyal csak egy hosszú hétvége volt, talán május elseje miatt. És ebből egy napot mentünk el túrázni.

Sanyi felesége novemberben szült, és azóta ez volt az első alkalom, hogy túrázni indult. Ez bizonnyal megmagyaráz majd valamit.

Szóval, lent a völgyben már ezerrel nyomult a tavasz, de ahogy egyre feljebb haladtunk egyre inkább még hófödte tájakra jutottunk. Még egy befagyott barlang bejárathoz is eljutottunk, ahova a fiúk bizony lemásztak, pedig erősen egy jéghasadéknak tűnt az egész. De hála az égnek, sikerült ki is jönniük belőle. 

Ahogy haladtunk tovább egyszer csak egy álomszép legelőre értünk ki. Nagyjából 1-2 cm hó fedte csak a tájat. És ebből a vékony hótakaróból millió számra dugta ki a fejecskéjét a krókusz. Döbbenetesen szép volt. Nem mertem sehova lépni, hogy ne tapossam le ezt a csodát. De valahogy mégis át kellett jutni a mezőn, így próbáltam oda lépni, ahol csak havat láttam. Persze, krókuszok ott is voltak, csak éppen a hó alatt. 

Nagyon szép fotók készültek itt, de sajnos, ahogy már mondtam diára. Így azokat nem tudom megmutatni.

Aztán persze mentünk tovább, fel egy csúcsra. Bocsánat, de nem tudom a nevét. Térképről próbáltam kiböngészni, talán a Nedeia csúcs volt. 

Mondtam már, hogy én remek túrázó vagyok, mert felfelé úgy érzem kiköpöm a tüdőm, és hogy képtelen vagyok felmenni. Lefelé meg félek.

Hozzám képest Sanyi és a felesége simán egy Reinhold Messner. Kivéve ekkor. Sanyi párja, ahogy írtam, novemberben szülte meg a kislányukat, és azóta nem járt sehol kirándulni. Így kivételesen nem volt olyan jó kondícióban, hogy gond nélkül vegye az akadályt, ami azért nem volt ám olyan rettenetes nagy kihívás, bőven 2000 m alatt volt a csúcs, ahova készültünk. Kivételesen hozzá képest én sokkal jobban bírtam a mászást. És hát mea culpa, bocsánat a gyarlóságomért, de bizony ez nekem még további erőt is adott, és életemben először, egyben utoljára, mi értünk fel elsőnek a csúcsra, és nem Sanyiék. 

Azt is a fiatal édesanya mentségére hozom fel, hogy ott fent a csúcs közelében már nagyon, nagyon erős szél fújt. Nem is lehetett szembe menni vele, mert akkor egyszerűen olyan nyomása volt, hogy nem kaptunk levegőt. Ő Sanyi szélárnyékában mászott, én meg Nicuében, és lehetőleg oldalazva haladtunk, hogy ne menjünk direkt szembe a széllel. De ők ketten körbe járták a csúcsot, hogy inkább majd a hátukba kapják a szelet, és akkor onnan tudnak felmászni.

És aztán egyszer csak ott álltunk fent a csúcson. A Nedeia csúcsa iszonyat magasságban, 1590 méter körül van. De mégis, az utolsó méterek már tényleg komoly kihívást jelentettek. És életemben először öntött el az az adrenalin, ami az igazi hegymászókat valószínűleg mindig elönti, amikor felérnek egy-egy csúcsra. Más magyarázat nem lehet az emberfeletti teljesítményt kívánó Himalája csúcsmászásokra. 

Csak álltam ott fent, néztem körbe a havasok völgyeit, gerinceit és csúcsait csodálva, és tombolt bennem az életöröm. Repülni is képes lettem volna.

Aztán el kellett indulnunk lefelé, hogy sötétedés előtt még a szállásra érjünk. És én, aki korábban mindig a lehető legrövidebb utat választottam, aki soha nem másztam fel mellékesen egy-egy kiemelkedő dombra, vagy szikla tömbre, aki még így is általában mindig leghátul kullogtam, repkedtem előre, felrohantam minden dombocskára, minden patak völgyet megmásztam, sasszézva haladtam a sima turista úton. Akkor ott arra is képes lettem volna, hogy elhordjam az egész hegyet. 

Olyan érzés volt, amit sajnos azóta sem sikerült megtapasztalnom, de az ott örökre a részemmé vált, örökre az emlékezetembe véstem.

És újra elérkeztünk a krókusz mezőre. Ám a májusi napocska csodát tett, és mire visszaértünk a vékony hórétegből egy egészen picurka sem maradt. Így még nagyobb kihívás volt átvágni a mezőn úgy, hogy a legkisebb kárt tegyük a virágokban.

Kellően elfáradva, de rendkívül boldogan érkeztünk meg a szállásra, ahol ott volt az egész barlangász társaság. Legalább húszan biztosan voltunk. Megvacsoráztunk, és mi gyorsan ágyba is bújtunk, mondván alaposan kifáradtunk, pihenjünk.

Igen ám, de a barlangászok nem voltak fáradtak. Ők a barlangot próbálták felderíteni, hogy tudnak majd leszállni, milyen felszerelés kell stb. Így ők remek hangulatban voltak. Hangosak voltak, sokat nevettek, idétlenkedtek, és valaki folyamatosan fújt egy pikulát, de játszani persze nem tudott rajta.

Elaludni lehetetlen volt. Így mi négyen fel is keltünk, kivéve Indiánt, aki dacosan a fejére húzta a hálózsákot, és továbbra is aludni készült. Talán végre sikerült is elaludnia, amikor is komoly "atrocitás" érte.

A barlangász srácok főnöke nem együtt jött velük, hanem csak ezen az estén érkezett. Egyszer csak az tűnt fel a fiúknak, hogy valaki őrült módon nyomja a dudát a sötét erdőben. Hangsúlyozom, valahol egy erdő közepén voltunk, ahova csak földút vezetett, és egy egyszerű faházban, ahol épp csak áram volt.

Kimentek megnézni, hogy mi történhet, és miért ez a nagy zaj.

Kiderült, hogy a főnök érkezett meg autóval. Megkérdeztük mi a fenének nyomta  a dudát? A válasza az volt, hogy azért, mert már alig van benzin a kocsiban, és azt akarta, hogy halljuk, hogy jön, ha idő közben el is akadna, mert elfogyott az üzemanyag, induljunk a keresésére. Mobil telefon még nem létezett, tehát nem tudott volna ránk csörögni.

Mindezen hangosan röhögve vonultunk vissza valamennyien a szobába, és telepedtünk le újra az asztaloknál, majd végül a főnök is belépett, és rögtön ott az ajtóban meglátott egy hálózsákban magasan álló lábfejet, amit megragadott, kicsit megtekergetett, megrázott és örömmel köszöntötte a láb tulajdonosát, hogy Hello!

Ez volt Indián. Ő feküdt az ajtónál, és ő aludt el nagyjából pont ekkorra.

Bevallom, mi könnyesre nevettük magunkat. Tudom, szemétség. De annyira nem próbált egyetlen percig sem a társaság része lenni, és olyan tüntetőleg tartotta magát távol mindenkitől, hogy azt kell mondjam, szinte meg is érdemelte.

Másnap egyébként "bosszút" állt rajtunk. Mert fogta a cuccát, és elrohant egyedül fel egy közeli csúcsra, és valamiért úgy rémlik, hogy nem is velünk jött haza, hanem utána még gyalog lement a legközelebbi helységbe, és onnan egyedül jutott vissza Budapestre.

Többen is próbáltuk erről lebeszélni, mi is, a barlangászok is, de nem hagyta magát. Nagyon megsértődött előző nap, vagy én nem is tudom miért viselkedett így.

De felnőtt ember volt, ez volt a döntése, hát legyen.

Másnap mi sem mentünk túrázni, hanem a fiúkkal mentünk az Iza barlanghoz. Különös nehézséget adott a barlangba való bejutásnak az, hogy rögtön egy vizes részen keresztül lehetett csak lejutni a barlangba, ami szintén víz alatt van. Ezért csak búvár felszereléssel volt ez kivitelezhető. Akkoriban a kinti barlangászoknak nem voltak ilyen felszereléseik, a magyar srácok ezért jártak ki nagyon sokat ehhez a barlanghoz, hogy segítsenek nekik a felderítésben, feltérképezésben, mert nekik megvolt hozzá a felszerelésük is.

Ilyen szép környéken voltunk.

A barlang bejárata nem volt túl messze a háztól, és szép lassan mindannyian oda sétáltunk. A barlangászok persze hozták magukkal a felszerelésüket is. 

Itt van a bejárat:

Hárman öltöztek be búvárruhába. Egy fiatal, vékony gyerek, egy tapasztalt barlangász és a főnök. Az elképzelés az volt, hogy a fiatal fiú és a tapasztalt barlangász együtt ereszkednek le a barlangba, és a főnök kintről biztosítja őket. Ketten el is tűntek lassan a vízben, a főnök meg állt csak a vízben, és egy kötél volt a kezében.

Mi többiek itt álltunk fent ezen a kis hídon.

Aki volt már fiatal férfiak társaságában, ahol maximálisan elengedik magukat, mert csak pasik vannak az el tudja képzelni, hogy milyen társalgás folyt itt is. Dőltünk a nevetéstől, a poénok csak úgy ömlöttek belőlük, na meg az idétlenség is. Természetesen a főnök is részt vett ebben a hülyéskedésben, mert azért igazából csak névleg volt ő a főnök, egyébként épp olyan barlangász volt, mint a többiek. Így ő állt előttünk a vízben, mi fent a hídon, és már szinte a lábunkat csapkodtuk a jó kedvtől. 

Aztán egyik pillanatról a másikra megmerevedett még a levegő is körülöttünk. Az addig még végtelen hülye srácok egyetlen másodperc alatt azonnal a főnök mellett teremtek, aki ekkor már 100%-s figyelemmel fordult a barlang bejárata felé. Fogalmunk nem volt mi történt, de az egyértelmű volt, hogy baj van. Valaki átvette a kötelet a főnök kezéből, aki már rohant is egy újabb oxigén palackért, hogy elinduljon a két lemerült barlangász után. A kötél egyébként afféle Ariadné fonala volt. Egyrészt visszavezette a barlangászokat a felszínre, másrészt azzal tudtak jelezni, hogy gond van, mint ahogy ez itt meg is történt.

Szerencsére mire mentőként a főnök is lemerült volna megjelent a két barlangász, kijutottak a barlangból. Annyi történt, hogy a fiatal fiú csutorája elromlott, nem kapott levegőt és ettől bizony pánikba esett. Márpedig ez egy vizes barlangban, ahol oxigén palackkal kell lemenni a barlangba különösen veszélyes lehet, ráadásul még nem is ismerték teljesen akkoriban a barlangot.

Hála az égnek, a tapasztalt barlangásznak sikerült megnyugtatni, és az ő csutoráját váltogatva tudtak visszajönni a felszínre.

Ez volt a második olyan alkalom, amikor azt tapasztalhattam meg a hegyek, illetve itt a barlangászok világában, hogy lehetnek bármilyen idétlenek, lehetnek piások, mert mi tagadás, tudnak inni is, tűnhetnek végtelenül felelőtlennek, akik magasról tesznek mindenre, és valahol királynak képzelik magukat, mégis olyan elképesztő felelősséggel vannak egymás iránt, amit soha sehol másutt nem tapasztaltam. Ez pedig engem teljesen lenyűgöz. Számomra ez a felelősségvállalás, ez az odafigyelés a létező legnagyobb dolgok egyike. Minden csodálatom az olyan embereké, akik így viselkednek egymással. 

Azt hiszem a hegyek látványán túl, a hegyek között átélhető kalandokon túl ez az a dolog ami elképesztően vonzóvá teszi a hegymászók és a barlangászok világát számomra. Ezért olvastam pl. nagyon sok ilyen témájú könyvet. Ezért várom mindig, hogy végre legyen egy film, ami róluk szól. De a filmek többsége krimibe ágyazott hegymászás, ami teljes abszurdum. Ami pedig még sem az, az általában nagyon gyenge úgy történetben, mint képi látványban. Még nekem is szemet szúrnak benne a hibák, amiket egy gyakorlott, tanult hegymászó sosem követne el. Persze, nyilván aki felmászik 8000 méter fölé, az közben nem akar még filmet is forgatni, mert örül, hogy él, hogy menni tud. Aki meg forgatna filmet, az meg nem képes úgy hegyet mászni, hogy ő is feljusson a csúcsra. De azért még nem adtam fel a reményt, hogy egyszer valaki leforgat egy ízig-vérig valós hegymászó filmet.

Csak egy kis szösszenet erről a felelősségtudatról a könyvemből:

"Csaba bár látszólag Zsuzsával van elfoglalva, az ő haját borzolgatja, az ő nyakába lehel csókokat, az ő derekát szorítja, valójában teljes figyelme a mászó pároson van. Lesi minden mozdulatukat, minden rezdülésüket. Ha baj lenne, azonnal észrevenné. De szerencsére nincs gond. A két fiatal fiú hamar túljut az átmászáson, sőt már a kémény beszállásnál tartanak. Így Csaba el is indítja a következő párt. Úgy tűnik, ők is gyakorlott mászók, gond nélkül jutnak fel. A majd egy méter szélesen kihajló falon nem könnyű átfüggeszkedni, komoly fizikai erő szükségeltetik hozzá. De a páros nem akad el itt sem, és néhány perc elteltével már ők is fent állnak a peremen. Még át kell lendüljenek a kéményhez, de erre egy kicsit várniuk kell, mert az előző páros második tagja még csak most készül, hogy felmásszon.

Csaba lentről változatlanul figyel. Ha elakad valaki ad egy-egy tippet, merre kellene tovább lépniük, hol találhatnak jó kapaszkodót. Közben persze egy pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy a lány az ölében van, és tovább becézgeti őt csókjaival. Zsuzsa csendben élvezi a kényeztetést. Többet most nem engedhet meg magának. Nincsenek egyedül, és ráadásul hamarosan ők következnek a falnál. Már csak egy fiú és egy lány van előttük. Ők is hamar a hófehér falon araszolnak. Néhány perc elteltével Csaba gyöngéden megcsókolja a lányt, és csak annyit szól: - Gyere, mi következünk! Te mész előre, én biztosítlak hátulról." 

Kalandok a Radnai havasokban

Kétszer jártam a Radnai havasokban. Szerintem erre a környékre nem járnak sokan Magyarországról, pedig csak ajánlani tudom. Épp oly csodás hely, mint a többi hegyvidék Romániában.

Az egyik látogatásunk alkalmával autóval mentünk. Bizony, akkor már volt egy Skoda 100-sunk, és az vitt el minket odáig. 

Azért a hegyre persze nem vitt fel, és mi a Cabana Puzdrele-ben készültünk megszállni, ahova autóval nem lehetett feljutni. Így valahol ott kellett volna hagyni.

Ugye, emlékeztek? Külföldi nem szállhat meg román állampolgárnál. Az utcán egy magyar rendszámú autót még sem lenne jó hagyni. Akkor mitévők legyünk?

Nem tudom milyen alapon választottunk ki egy házat, ahova bementünk és megkérdeztük, ott hagyhatnánk-e a kocsit? Cserében benzin jegyet ígértünk. Úgy ám, mert külföldi csak benzin jegyre vásárolhatott benzint, ha éppen volt üzemanyag a kútnál. A jegyeket szállodákban lehetett megvenni. Úgy emlékszem korlátozva volt a mennyiség, de bőven elég volt nekünk, így simán tudtunk adni a ház lakóinak. Ők örültek neki nagyon, mert a ház ura nagy szükségét látta a benzinnek a druzsbájához. Aki nem tudná, benzines láncfűrész volt a druzsba.

Szóval sikerült gyorsan megegyezni. Autót beparkoltuk az udvar legbelső részébe, és letakartuk, hogy a rendszám még véletlenül se látszódjon ki. Oda adtuk a kialkudott benzin jegyeket, majd a hátunkra kaptuk a zsákjainkat és neki indultunk az útnak fel a turistaházhoz. 

Rögtön az elején egy jó durva emelkedővel indult az út, és ekkor nagyjából déli tizenkét óra volt. Ezerrel sütött a nap. Négykézláb másztunk felfelé, miközben a hátunkon jó nehéz hátizsákok voltak, telerámolva több napra való élelemmel, ruhával, hálózsákkal, gázfőzővel, palackkal. 

Ezekben az időkben ilyen túrázásra megfelelő felszerelést kapni még nem volt könnyű. És a súlyokra aztán végképp nem figyeltek itt keleten. Nyugatról pedig még nem igen telt rá az embernek, hogy beszerezze a könnyű, praktikus dolgokat, meg nem is igen jutott ki a nyugati országokba. A gázfőzőnk is csak a kamionos nagybátyámnak volt köszönhető. Maga a fémvázas hátizsák önmagában is igen nehéz volt.

A lényeg, hogy a megrakott zsákjaink igen csak súlyosak voltak. Nem volt könnyű, de leküzdöttük a meredek emelkedőt és hamar kiértünk egy teljesen varázslatos tájra.

Sokat kellett mennünk, legalább is nekünk igen soknak tűnt. Itt velünk volt Sanyi is, igen az a Sanyi, és a felesége is. Ők nálam nagyságrendekkel gyakorlottabb túrázók voltak, de bizony még ők is elfáradtak alaposan.

Egyszer csak a völgyből feltűnt egy fiatal kölyök. Mint kiderült a hegyekbe felcsapott lovak után ment. Reggel indult le a faluba, és ekkor már úton volt visszafelé. Szerintem ő az oda-vissza utat rövidebb idő alatt tette meg, mint mi csak oda. Néztük is nagy csodálkozva.

És akkor itt mesélnék nektek a havasok méneseiről. Itt találkoztam először úgy lovakkal, hogy egy-egy kisebb ménes volt együtt, és egyetlen ember sem volt a közelükben. Ezeket a lovakat tavasszal felhajtják a hegyre, és ősszel pedig lehajtják, mikor leesik az első hó. 

Ne kérdezzétek, hogy nyáron akkor hogy használják őket, mert nem tudom. Lehet, olykor leterelik őket, vagy legalább egyet-egyet belőlük, akire éppen szükségük van. De mégis, elmondhatjuk, hogy a nyár nagyját fent töltik a csodás havasi legelőkön. 

Kevés annál szebbet láttam életemben, mint a havasi legelőkön élő lovak. Majd kicsattannak az erőtől, a jó léttől. Ragyogóan fénylik a szőrük. Egyszerűen ámulatba estem tőlük.

Igen, nagyon szeretem a lovakat, még ha csak távolról is. Életemben egyszer ültem lovon, óvodás koromban, az állatkertben. Szerettem volna megtanulni lovagolni is, de sajnos nem telt rá. Így ez is kimaradt az életemből. De a lovak szépségétől, erejétől, "társadalmi" életüktől elalélok. És ilyen szépséggel itt találkoztam először. 

Több kisebb ménes is utunkba esett amíg felértünk a turistaházig. 

Végül, ha nem is túl frissen, de megérkeztünk a turistaházig is. Megmutatni sajnos nem tudom, mert nem találtam róla fényképet a világhálón, de annyi kiderült számomra, hogy még a 90-s években leégett. 

Meglepetésünkre a turistaház vezetője pont az a férfi volt, akinek az udvarára beparkoltunk a faluban. 

Egyszerű turistaházra gondoljatok. Voltak benne szobák, sok-sok emeletes ággyal, és szorosan egymás mellé beállítva, hogy csak a végükből lehetett bemászni. Rakodó hely semmi, csak az ágy, illetve max. alatta. 

Viszont remek bora volt a gondnoknak, amit mit tagadás fel is vásároltunk az utolsó palackig. :) És nem, nem kellett belőle egy üveggel sem lecipelnünk a hegyről. Mind elfogyott a három nap alatt, amíg ott voltunk. 

Még az nap este a fiúk kitalálták, hogy elmennek a közeli esztenához sajtért. Az esztena a juhnyájak éjjeli pihenőhelye és ahol a nyár folyamán a juhászok élnek, készítik a sajtot. Nincs könnyű élete ott fent a hegyen senkinek. Egyik nap én is eljutottam az egyikbe, ahol meginvitáltak minket a juhászok a kunyhójukba. Gondoljatok el egy kis kunyhót, ahol a falak nem érnek a földig. Okkal persze. Így a nagy esők átfolynak a ház alatt, és nem tesznek kárt a kunyhóban. Viszont semmit nem is lehet a földön tartani. A priccsek is magas lábakon állnak, ahol alszanak. Nincs semmiféle komfort. Nem könnyű élet.

Romániában a havasok zsúfolásig vannak birkanyájakkal. Erről írtam már korábban. Azon túl, hogy lelegelik az állatok az országot, és hogy rengeteg erdőt is kiirtottak az évek során, hogy legyen még több legelő csak az egyik, bár az egyik legsúlyosabb probléma. A másik a kutyák. 

Említettem már, hogy Erdélyben a havasokban igazi nagyragadozók is élnek. Farkasok és medvék. A birka könnyű préda lenne nekik. Az ember azonban meg akarja védeni a haszonállatait. Ezért tart ilyen kutyákból akár 6-8-t is a nyája körül. Ezek a kutyák igazi rideg tartásban vannak. És most a házi kedvencként kutyákat tartók talán hagyják ki a következő pár sort. 

A kutyáknak meg kell védeni a nyájat a farkas, de a medve ellen is. Ezért nem ölebként tartják őket. Természetesen nem bántják egyik állatot sem. De a kutyáknak teljesen önellátónak kell lenniük. Ez azt jelenti, hogy nem kapnak rendszeresen enni. Vadászniuk kell. A vemhes és szoptatós szuka kap a tejből savót, de más eleséget ő sem. És még egy. Ahogy írtam, nem ölebek. Nem simogatják, nem dajkálják őket. 

És még egy, ha ember kerül a kutya útjába, aki nem a gazdája, a kutya, ha kell ellene is megvédi a nyájat. És a juhász nem fog rászólni, mert csak a dolgát végzi.

Többek között ezért is jártak mindig a férjem és a barátja is vadászkésekkel a hegyen. Ahogy nyáj közelébe értünk, mindig azonnal kikapcsolták a késtartóik záró pántját. 

Szóval első este amikor sajtért mentek a fiúk, bizony az egyik kutya megkapta Sanyi bokáját. De ezzel megúszta. Sajtot sajnos nem kaptak, vissza kellett érte menni két nap múlva, akkor jutottam el oda én is, így haza sétáltak. Igen ám, de volt egy juhászkutya, aki valahogy oda szokott a turistaházhoz. Beleszerelmesedett a gondnokba, és mindig oda szökött hozzá. Így történt ez ekkor is. A hatalmas kuvasz ott feküdt a turistaház ajtajában. Se ki, se be. Sanyi és Nicu jöttek volna be a házba, de a kutya nem engedte. Így ők fellapultak a ház falára, kezükben a késeikkel próbálták rávenni a négylábú őrséget, hogy engedje be őket a házba. Mi bentről szurkoltunk nekik, hogy szelíd ám, előtte még simogathattuk is, kivétel erősíti a szabályt alapon, de bizony nem nézett szépen a srácokra. A végén a gondnok oldotta meg a helyzetet, mert előkerítettük, és kiment a kutyához. Tőle eltűrte, hogy megfogja, és eltolja őt az ajtóból, hogy férjeink be tudjanak menekülni.

Másnap egy hosszabb túrára indultunk. Az út szinte végig a gerincen vezetett volna. A tervek szerint végig mentünk volna ott és a végén leereszkedtünk volna Borsa városába. Majd vissza a faluba busszal és újra fel kellett volna mászni a turistaházig ott, ahol eleve felmentünk.

Sajnos még az út felénél sem jártunk, amikor beállt a térdem. Tudtam, hogy nem leszek képes végigmenni az úton, de legfőképpen arra nem, hogy utána még ismét visszamásszak a hegyre a szállásunkig. 

Így mi Nicuval a gerinc túra közepén megkezdtük a leereszkedést a völgybe, és megbeszéltük, hogy Borsa-n a buszmegállóban fogunk találkozni a többiekkel. Igen, többiekkel, mert a turista házból más is hozzánk csapódott a túrára.

Valahogy jelzés nem igen volt azon az úton, ahol mi leereszkedtünk a hegyről. De attól nem féltünk, hogy eltévednénk, mert egy patak völgye szépen vitt lefelé. Békésen sétáltunk, élveztük, hogy kettesben vagyunk, hogy mesés tájon járunk, csodás időnk van, amikor hirtelen csaholásra lettünk figyelmesek. Tudtuk rögtön, hogy nyáj van a közelben, és reménykedtünk, hogy nem akad össze az utunk. Nem nyert. Egyszer csak feltűntek a kutyák a hátunk mögött és a patak egyik oldaláról. Megvan az az érzés, amikor hat ilyen tűnik fel a hátad mögött?

Nicu azonnal előkapta a kést. De a kutyákat az nem tartotta vissza. Csak jöttek, egyre közelebb. Nyájnak, juhásznak nyoma sem volt. 

Életem értelme közölte velem, hogy leszek szíves ugyanolyan nyugodtan sétálni tovább, mint eddig, és még véletlenül se merüljön fel bennem, hogy esetleg menekülésre, futásra vetemedjek.

Szerintem nem kell ecsetelnem milyen roppant "nyugodtan" sétáltam tovább. A fejem úgy járt körbe, mint a ninós autókon a lámpa. 

Miután a kutyák már szinte a sarkunkban voltak, Nicu felkapott egy hosszú botot. Ezzel sikerült távol tartani az őrző-védő egységet. De nem tágítottak. Mi meg csak mentünk, mentünk.

Aztán feltűnt egy hely, ahol a turistautat keresztezte a patak. Eszembe jutottak egyből indiános regényből gyűjtött "tapasztalataim", és abban reménykedtünk, hogy na, majd a patakon túl már nem követnek minket.

Biztos mindenki tudja, hogy tévedtünk. A kutyákat egyáltalán nem aggasztotta, hogy vizes lesz a lábuk. 

Közel fél órán át tartott, hogy szorosan a nyomunkban jöttek, és próbálták egyre szűkebbre fogni a kört körülöttünk. Más kérdés, hogy nekem óráknak tűntek.

Aztán egyszer csak, mintha lehullott volna egy függöny előttük, megálltak, és többé nem jöttek utánunk. Még ugattak, acsarogtak ránk, de ahogy távolodtunk, ők is szerte futottak.

Ott és akkor jöttünk rá, hogy egészen biztosan megvan a távolság nekik a nyájtól, hogy meddig kell távol tartani bárkit, bármit a védett birkáktól. Valószínűleg mi ott jutottunk ki ebből a védelmi övezetből, és ezért hagytak minket elmenni. Többé már nem voltunk veszélyesek számukra.

Az egész akció alatt egyetlen birkával és juhásszal sem találkoztunk.

Talán ez volt az egyik olyan élményem, amikor fél óra alatt öregedtem nagyjából öt évet. 

Innentől már igen szaporán sikerült leérnünk a városba. Hamar megtaláltuk a busz megállót is, már csak az a pár óra volt hátra, amíg bevártuk a többieket is, hogy a gerinctúra után ők is leérjenek. Az időt fagyizással ütöttük el. Volt egy hűtőláda az egyik bolt előtt a megállóban, amiből fagyit árultak. Tölcsérestől volt lefagyasztva, és 1 Lei volt darabja. Az akkor 1,70 Forint volt. Először vettünk egyet-egyet. Aztán még vettünk, meg még, és még. Nem tudom hányat ettünk meg, de félig biztosan leürítettük a ládát. Egyrészt nagyon finom fagyi volt, másrészt sokat kellett várnunk a barátainkra. 

A másik Radnai túra kalandjait majd holnap mesélem el nektek. 

Azért még gyorsan egy kép a máramarosi népviseletről, ami nagyon szép. Egyébként a ház, ahol az autót hagytuk ennek a népviseletnek megfelelő sok-sok hímzett párnával, terítővel volt tele. Bár nem élnék ilyenek között szívesen, de nagyon szép volt az is.

Menjünk a Tátrába

Ezt a blogot alapvetően a könyvem miatt találtam ki, és arról akartam nektek mesélni, hogy kerültem közel a hegyekhez, a havasokhoz. Aztán valahogy lett jócskán magánéleti kitérő is, ami igen nagy sikernek örvendett. A rossz hírem az, hogy ez a vonal ismét vissza fog szorulni, és csak annyit írok a privát életemről, ami szükséges az útleírásaimhoz. Ám azért remélem, a továbbiakban is maradtok a lelkes olvasóim.

Sokszor megkérdezték már tőlem, honnan ismerem ennyire a hegyeket, a hegymászást. Rögtön elmondom, hogy szerintem messze nem ismerem sem a hegyeket, sem a hegymászást olyan nagyon. Amit tudok, és az tényleg nagyon kevés, és nagyon amatőr szint, a saját tapasztalatomból jön, amin ma már bizony én is elcsodálkozok, hogy mikre voltam képes. Másrészt viszont rengeteg hegymászó könyvet olvastam. Ha egy-egy hegymászó cikk megjelenik, azt is mindig elolvasom. Így csipegettem fel azt a kevés tudást, ami valószínűleg csak azok szemében tűnik annyira kiemelkedőnek, akik még ennyit sem jártak a havasokban, mint én. 

És ha már, akkor rögtön szeretném elmondani nektek, hogy a hétvégén ismét született egy nagyszerű hegymászó teljesítmény. Klein Dávid elérte az Annapurnát, első magyarként! Gratulálunk neki, és reméljük, hogy azóta már sikeresen le is ereszkedett, és a Crosshair kuloár sem okozott neki semmi gondot.

Akkor nézzük csak. Azt hiszem ott fejeztem be, hogy Magas Tátra. Szüleimmel ugyan egyetlen egyszer elutaztunk Poprádra, de ilyen-olyan okok miatt nagyjából 2-3 nap után haza is jöttünk, és a hegyből szinte semmit nem láttam akkor.

Férjemmel egy téli időpontban mentünk el először ehhez a csodálatos hegyhez. Szállást is foglaltunk Poprád és a hegység között valahol, egy kis faluban. Akkoriban azért ez még nem volt annyira jellemző, így elég puritán volt a szállás, de volt egy szobánk, és volt egy közös zuhanyzó, wc is, de mivel csak mi voltunk vendégek, így ezen nem kellett osztozni senkivel. Csak arra emlékszem, hogy elég hideg volt a fürdőszobában.

Nem tudom milyen agyament ötletből kifolyólag, de mi úgy mentünk el erre az útra, hogy vittünk magunkkal ruhákat arra az esetre, ha felmegyünk a hegyhez, és vittünk arra is, hogy ha lemegyünk Poprádra. Ahogy meg is tettük ezt rögtön az első este, gondolván, hogy lemegyünk, sétálunk egyet a városban, aztán megvacsorázunk egy étteremben. Hogy kellően kulturált legyen a megjelenésünk, a férjem felvett egy szövetnadrágot, inget, és zakó azért talán nem volt, ezért gondolom, csak egy pulóver került az ingre. Én hasonlóan öltözködtem, de legalább nem szoknyát húztam.

Délután volt még, amikor a piros villamossal leértünk a városba. Szépen elindultunk, sétáltunk, de már akkor éreztük, hogy annyira nincs melegünk. Így végül arra az elhatározásra jutottunk, hogy beültünk valahova, és ott ittunk egy-egy pohár martinit talán. Nem, nem sört, télen arra nem vágytunk. Aztán mikor eljött a vacsora idő, akkor szépen átsétáltunk egy étterembe. Bár mondhatnám, hogy inkább elég szaporán szedtük a lábunkat, mert bizony kezdett nagyon hideg lenni.

A vacsora után, már elég késő este indultunk vissza a szállásra. Amíg elértünk a piros villamoshoz, már nagyon fáztunk. Megkönnyebbülés volt felszállni rá, és nem fagyoskodni. Ám pár megálló után le kellett szállnunk és elgyalogolni a szállásig. Nem volt messzebb 10-15 percnél, de ez pont elég volt ahhoz, hogy szinte megfagyjunk. A nadrágjaink ráragadtak a fagytól a lábunkra. Rövid dzsekijeink voltak, ezért bizony a fenekünkön is éreztük, hogy ragad a bőrünk a fagytól. 

Életünkben nem fáztunk így, mint ekkor este. Gondolom nem meglepő, hogy a városi ruházat a hátizsákok legaljába kerültek. Soha többet nem vettük elő, amíg ott voltunk. Poprádra is simán sínadrágban mentünk le a továbbiakban, mint mindenki más is egyébként.

A szálláson nem volt semmi étkezési lehetőségünk, így reggelizni is Poprádra jártunk. Rögtön a villamos megállója mellett volt egy szálloda, és oda jártunk az étterembe. Isteni ham and eggs-ket ettünk, igazából ekkor ismerkedtünk meg ezzel a nagyon finom kajával. Minden reggel ezt kértük, nem győztünk betelni vele.

Mielőtt a hegyen történt kalandokba fognék annyit elmondok, hogy mivel többször is jártam a Tátrában már nem biztos, hogy pontosan emlékszem mi mikor történt. Így időrendi pontosság nélkül, inkább csak a sztorikra helyezem a hangsúlyt.

Szóval, emlékeztek ugye, se tesi óra, se semmi egyéb mozgás nem jutott osztályrészemül soha. Még az eleséstől is nagyon féltettek. Így történhetett meg az, hogy pl. nem tudok korcsolyázni. De bizony síléc sem volt soha a lábamon. Ám a tv-ben mindig óriási élmény volt látnom, ahogy az emberek azokkal a hosszú lécekkel olyan lazán és könnyed stílusban suhannak le a csodás havas lejtőkön. Nagyon, de nagyon vágytam rá, hogy én is részese lehessek ennek az élménynek.

Így történt, hogy elmentünk a Tátra aljában egy kölcsönzőbe, hogy béreljünk felszerelést. Férjem valamennyire tud síelni, de azért ő sem egy Alberto Tomba. Sajnos azonban csak nekem kaptunk megfelelő méretű felszerelést. Nicu azt mondta sebaj, legalább így tud, vagy legalább is próbál segíteni nekem, hogy elsajátítsam e csodás sport rejtelmeit. 

Lesztek szívesek innentől teljes komolysággal olvasni a történetet!

Már az elég komoly kihívás volt, hogy a vállamon vigyem a léceket addig a helyig, ahol próbálkozni akartam a síelés tudományával. Nekem folyton szétcsúszott a két léc, és így állandóan keresztben álltak, lecsúsztak, pofán vágtak és még sorolhatnám. Szerencsére nem mentünk messzire, így azért nem tartott olyan sokáig a szenvedésem. 

Találtunk egy kis utcát egy szálloda mögött, ami kellően síknak bizonyult ahhoz, hogy ne essek teljes pánikba tőle, hogy nekem ott le kell majd csúsznom. Felballagtunk a legalább 20 m hosszú "pályám" felső végébe. Felapplikáltam magamra a bakancsot. És nagy nehezen, de beleléptem a léceken lévő kötésbe is. Innentől elég komoly küzdelem kezdődött. A lécek nagyjából száz különböző irányba csúsztak ki alólam. Mentek minden irányba, csak arra nem amerre én szerettem volna, ha haladunk. Azért a végén sikerült abszolválnom egy csúszást roggyantott térdekkel le a brutálisan hosszú, minimum 20 méteres lejtő aljába. Nagyon boldogan lecsatoltam a léceket, vállamra vetettem őket, mint egy full profi síelő, és felmentem az utca felső végébe, hogy újabb lesiklást eszközöljek. Síliftre sem volt szükségem, a 20 métert simán megtettem kb. 2 perc alatt gyalog.

Léceket leraktam, elrohantam az után, amelyik magától is lecsúszott egyedül. Végre sikerült úgy letennem, hogy megvárják, míg belelépek a kötésbe, és máris kezdődhetett elölről az ámokfutásom, ami egy nagyjából 5-6 m-re lévő fenyő tövébe sikerült. 

Nem, nem törtem össze sem magam, sem a léceket, és még a fenyőt sem.

Fentieket újra játsszátok le, és én már megint csúszok. Ekkora népes szurkolótáborom is lett, a szálloda hátsó ablakából az alkalmazottak szorítottak nekem, és lelkesen buzdítottak az ablakon való kikiabálással, miszerint is ho-ho-hooooooooo...... És mikor leértem tapsot is kaptam. 

Nem tudom hányszor másztam meg az utcát, és hányszor sikerült lesiklanom, mélyen beguggolva, ahogy azt kell a lesikló versenyeken, hogy minél gyorsabb legyél. De tulajdonképpen rettentően élveztem. 

Miután ilyen remekül sikerült elsajátítanom a síelés tudományát, még éjjel brutálisan rosszul lettem. Belázasodtam, hánytam, totál elerőtlenedtem, jártányi erőm se igen maradt. Gyanítom, hogy a fenti egész napos kemény edzés merített ennyire ki, mert a páromnak semmi baja nem volt - naná, ő csak csendben szurkolt, hogy ne kenődjek fel a fenyőre. Vacsorára ugyanazt ettük, és neki nem lett tőle semmi baja. Szóval szinte biztos, hogy a kaja nem lehetett az ok. Ráadásul azért másnap estére már fel tudtam kelni, és még egy rövidke sétára is rávett életem értelme. 

Mindenesetre eltelt pár év mire ismét lécet csatoltam. Majd mesélek még azokról is. Élmény lesz. 

A továbbiakban gyalog túrákra mentünk a hegyekbe. Voltunk fent a Lomnici csúcson. Kevés ilyen szépet láttam még, mint akkor onnan. Sajnos saját képeim erről nem igen vannak, mert ekkoriban már diákat csináltunk, és azokat még nem tudtam bescannelni. Így továbbra is a netről gyűjtök nektek képeket.

A csúcsról lanovkával ereszkedtünk vissza az Enciánig, majd onnan gyalog tovább a helységig. Gyönyörű volt az egész.

Aki túrázott már a Magas Tátrában az tudja, hogy létezik egy Magistrál nevezetű túra útvonal a hegy szlovák oldalán.  Ez a túraút nagyjából fele magasságban megy végig az egész hegységen. Olykor lejjebb ereszkedik, de alapvetően ezt a magasságot tartja. Nyáron szinte bárki végig tudja járni, akinek van némi kondíciója. De télen egy fontos határvonal. Felette tilos a hegyen járni a lavina veszély miatt, illetve nagyrészt maga az útvonal is zárva van, hiszen sok helyen igen kitett részen megy, keresztbe a lavinák útvonalán. Természetesen, a "hivatalos" hegymászók télen is járnak magasabban, csúcsokat is megmásznak, de talán ők erre engedélyt kapnak, vagy bevallom nem tudom. 

Szóval ugye tél volt, hó volt, és a Magistrál le volt zárva. Mi egyik nap elhatároztuk, hogy felmászunk a Sliezsky Chata-hoz (turista ház). Gyönyörű időben indultunk. Az út direkt, szinte csak egyenesen felfelé vezet a tengerszemhez és a turista házhoz. Szép kis emelkedő. Széles erdei út, ahol szinte semmi árnyék nincs. Így bizony januárban egy szál pólóban másztunk már a végén, mert a napsütéstől szakadt rólunk a víz. Az utolsó szakasz már csak a sziklák között vezetett, óriási köveket kellett megmászni, hogy a végén felérjünk. Sajnos nem is tudom megmutatni, mert a régi ház helyén ma már egy komoly szálloda működik.

A turista házban megebédeltünk, és ittunk 2-3 üveg Pepsit is fejenként, pótolandó az elvesztett energiát. Nos, a Pepsi nagyságrendekkel került többe, mint az ebéd. Nem véletlenül. Ide ezeket gyalog cipelték fel, még nem nagyon vezetett fel út. Tényleg, itt láttam először olyan srácokat, akik hatalmas, mondom hatalmas hátizsákokkal mentek felfelé, és vittek fel mindent, amire a turista házban szükséges volt. A zsákok a fenekük aljától indult, és jócskán a fejük fölött végződtek. Elképzelésem nincs, hogy lehetett azokat elbírni és oda felhordani.

Lefelé egyszerűbb dolguk volt, mert mentő szánokon húzták le a szemetet, a csere üveget és minden mást, amit le kellett vigyenek.

Ebéd után indultunk volna lefelé. De ott volt a tábla, hogy arra kell menni a Tarajkához. A Magistrálon. Tél van. Le van zárva az út. Nem baj. Olyan szép az idő, ragyogó napsütés van. Még időnk is van. Mi lenne, ha mégis?

Próbáljuk meg? De nincs út sem taposva, és térdig ér a hó. Nem gond, mondja életem értelme, majd én megyek elöl, taposom az utat, és te jössz a lábnyomaimban. Ám legyen, a varázs ott fent a hegyen rám is hatott. 

Alig tettünk meg pár lépést, és nahát, látod, jönnek szemből. Két srác érkezett. Mondom, kérdezzük már meg, honnan jönnek, járható-e az út? Próbálkoztunk akkor még kevés angol tudásunkkal, de ők se nagyon értették, viszont hamar kiderült, hogy magyarok voltak. 

Azt mondták négyen indultak. Nem kell megijedni, nem tűntek el ketten, csak ők elég hamar visszafordultak, mondván nem vállalják az utat.

De nekik immáron van lábnyomuk, mehetünk azon. Igen, kár, hogy ellenkező irányban mentünk. Így bizony elég nehéz volt a lábnyomaikba lépni. Na de ment elöl az uram, én meg az ő nyomában, ne panaszkodjak.

Itt tanultam meg hóban lejtős úton közlekedni. Sarkakat erősen benyomva, a hóra rátámaszkodva kell menni. És tényleg. Mikor így belenyomja az ember a lábát a hóba, kicsit hátra dől a lábszár, és megtámaszkodik a havon. Persze kell hozzá hóvastagság, bár 5 cm hóban is működik, de nem teljesen így. Itt viszont volt simán térdig érő hó. Sziklás terepen indultunk, 

Persze, hóval fedve. Sok kitett rész, lavina völgyek kereszteződése jellemezte a kezdeti szakaszt. Közel 400 m-t ereszkedtünk az úton mire elértünk a Tarajkához. 

Amíg vastagon állt a hó, addig a fenti módszerrel tulajdonképpen kiválóan haladtam. Két apróság zavart csak meg. Az egyik az volt, amikor nem csak térdig süppedtem be a hóba, hanem hirtelen derékig elnyelt. A sziklás terepen, lapos köveken haladva, egyszerűen nem volt miben megkapaszkodnom, hogy segítsen kimászni. Így kiabálni kezdtem a jócskán előttem haladó férjemnek, hogy ugyan jöjjön már vissza és húzzon ki. Végre meghallotta, visszafordult és nem igazán értette mi a gondom. De aztán visszajött, és kihúzott a gödörből. 

Később olyan óriási problémába ütköztem, hogy az egyik lavinavölgy kereszteződésben nem volt egy szem hó sem a sziklákon. Lapos, jeges köveken kellett haladni. Elég félelmetes volt. Felettem a völgy, ahonnan bármikor lejöhet egy lavina, alattam meg a völgy egészen le a Tátra aljáig, kezdetben jócskán sziklás terepen. Azért még ezt leküzdöttem. Majd elérkeztem egy olyan feladathoz, hogy az egyik nagy lapos kőről lejjebb kellett volna lépnem. A szint eltérés legalább 10 cm volt. De lehet, megvolt az 15 is. Én pedig megálltam a magasabban lévő kövön és ott maradtam. Egyszerűen képtelen voltam rávenni magam, hogy lejjebb lépjek. Annyira pánikba estem, hogy azt hittem örökre ott maradok, mert nem fogok tudni tovább menni.

Visszahívtam ismét Nicu-t, persze jött is. És ott könyörgött vagy fél órát, hogy lépjek egyet. Csak egyetlen egyet, és túl vagyok rajta. Valamiért teljesen nem tudott visszajönni hozzám, hogy megfogja a kezem és úgy segítsen. 

Óriási harcot vívtam magammal. Nagyjából ilyen tájakon.

A végén persze megléptem azt a világra szóló lépést, de nekem óriási lépés volt. Miután beértünk a törpefenyős részbe, már könnyebb lett volna az út, de addigra bizony eléggé elfáradtunk. Ezért nem figyeltünk már annyira a lépéseinkre, ami miatt sokat csúszkáltunk, és ettől még fárasztóbb lett az egész. De egyszer csak megérkeztünk a Tarajkára. Innen már csak a siklóval kellett lemennünk a hegyről, és indulhattunk is haza a szállásunkra.

Hatalmas élménnyel lettem gazdagabb ezen az úton. Egyrészt mai napig megriadok, ha arra gondolok milyen úton mentünk végig. Szerencsénkre egyetlen lavina sem gondolta, hogy akkor induljon útnak. Másrészt mesés látványban volt részem. Ami szintén örökre belém ivódott. 

Sokan nem szeretik a telet, utálják a havat is, a hideget. Pedig olyan élményeket ad az embernek, amit semmi más. Voltak még téli kalandjaink a Tátrában, és majd elmesélem azokat is. 

Mára már csak egy kis téli életképet mutatok nektek a regényből.

"A reggelit követően jó melegen felöltözök a lovagláshoz. Pajkos teste ugyan finom meleg, és amíg a hátán ülök, nem szoktam fázni, de az istállóig el is kell jutni, és utána vissza is. Amikor kilépek a házból hatalmas kupac hó zuhan a nyakamba. Ezzel egy időben fojtott, rekedtes nevetést hallok a terasz mellől. Nosza, nekem sem kell több, már gyúrom is a hógolyót a korlátról felmarkolt hóból. Mivel csendben maradtam, gonosz merénylőm kíváncsian kibújik az oldalfal mellől, ám már repül is a hógombóc, és zsupsz, a sapkáján landolva hullik a hó az arcába. - Igen? – szólal meg az éj mély hang és a szempilláin rezgő hópelyhekkel árnyékolt sötét szem ördögien villan. Gyorsan alakul Csaba kezében a következő támadáshoz szükséges ágyúgolyó, de én kihasználva elfoglaltságát már rohanok is le a teraszról az istálló irányába. A tízperces utat nagyjából fél óra alatt sikerül megtennünk. A kezdeti hócsatát felváltja a hóbirkózás. Kipirulva, nevetve gurulunk a pihe-puha hóban. Néha gyanítom, hogy a négy-öt éves gyerekek sem bohóbbak nálunk. Mire megérkezünk lovainkhoz, úgy nézünk ki, mint két hóember. Csak a répa orr, és a seprű hiányzik a kezünkből."

 

Összeköltözés?

Az előző poszt azzal zárult, hogy véget ért a nászút. Így visszaértünk Kolozsvárra, és mivel lejárt az amúgy is fizetés nélküli szabadságom, kénytelen voltam haza utazni Budapestre. Egyedül. 

Az esküvő után általában összeköltöznek a fiatalok, de mi nem tehettük. A férjemnek ugyanis nem volt útlevele, amivel elhagyhatta volna a hazáját, de nem volt beutazó vízuma sem, amivel beléphetett volna az új hazájába.

Így könnyes búcsút követően igazából minden úgy folytatódott, mint addig. Mindketten éltünk ahol addig, dolgoztunk, és vártuk a következő alkalmat, amikor találkozhatunk, amikor én ki tudtam utazni.

Még szinte haza sem értem, amikor a rádió bemondta, hogy Romániában új törvényt adtak ki. Mindenki, aki véglegesen elhagyja az országot ki kell fizesse azt, amit az ország ráköltött. Iskolákra, orvosi ellátásra stb. 

A férjem végzettsége technikumi érettségi volt, de akkor is. Belegondoltam, hogy ha ki kell fizetni az óvodától az érettségiig vezető útját, akkor akár be is adhatjuk a válókeresetet, mert nekünk arra sosem lesz pénzünk.

Teljesen összeomlottam. Kétségbe estem, hogy mi lesz így velünk.

Közben persze a beadott kérelmekről se tudta senki megmondani, mikorra várhatóak. Egyszerűen nem volt olyan, hogy ennek egy vagy két, vagy hat hónap az ügyintézése. Nem, majd valamikor meglesz.

Nem tudom pontosan mikor, de egyszer csak behívatták a rendőrségre a férjemet és a szüleit is. Komoly kihallgatásnak vetették őket alá, hogy miért akar elmenni, miért nem én költözök oda, és hogy nevelték a gyereküket, hogy ennyi lojalitás sincs benne, és képes elhagyni az országot.

Nem is tudom, szegény anyósom, hogy volt képes ezekre olyat válaszolni, hogy ha a fia más országban lesz boldog, akkor ő ezt el kell fogadja. Ma már tudom én is, hogy ez mit jelent. Ő az egyetlen gyermekét engedte el, és adta nekem.

Szóval nem volt kellemes procedúra. Apósom katonatisztként dolgozott korábban, így azért gondolom őt annyira nem tudták volna befenyegetni, de akkor is.

Majd egyszer csak megérkezett az útlevél. Igen, volt hurrá, de beutazó vízum még mindig nem volt.

Erre további heteket, hónapokat kellett várnunk.

Volt egy kolléganőm akkoriban, akinek volt valami ismeretsége a BM-ben, és elvileg ott próbálták ezt megsürgetni. De hogy volt-e hatása, vagy sem, ez igazából így direkt sosem derült ki.

De aztán egyszer csak megérkezett a vízum is, és akkor már semmi nem állta az útját annak, hogy végre együtt is éljünk, összeköltözzünk. 

Mielőtt nagyon izgulnátok, elmondom, hogy a rettegett törvénynek, hogy ki kell fizetni mindent annak, aki elhagyja az országot, hála az égnek, nem szereztek érvényt. Így természetesen nekünk sem kellett fizetni.

Én ismét kiutaztam, hogy segítsek elhozni a férjem stafírungját. Egy bőrönd, és talán egy hátizsák elég is volt. Ma a gyermekeink indulnak ugyanennyivel el a világba egy jobb és boldogabb élet reményében. Akkor el sem tudtam volna ezt képzelni, hogy megtörténhet.

1983. február 20. volt a nap, amikor a férjem elhagyta a hazáját és összeköltözött velem. Csak úgy mondom, az esküvőnk 1982.október 9.-én volt.

Itthon sajnos nem volt saját lakásunk. Az albérlet akkoriban még nem egy komplett lakást jelentett, hanem egy szobát és együttélést a főbérlővel. Így a szüleim lakásába költöztünk mi is. Bár ez segítség volt, de csak azt tudom mondani, hogy ezt aki tudja kerülje el.

Volt 12 m2-nk, és felhőtlen boldogság, hogy végre együtt.

Mire ide jutottunk én már elhoztam minden hivatalos iratot kintről. Honosíttattam a házassági anyakönyvi kivonatot, minden bizonyítvány le volt fordítva hivatalosan. De el kellett mennünk a BM egy osztályára, hogy megkapja az itteni igazolványait is a férjem.

Nem mondhatnám, hogy itt barátságosabb lett volna a fogadtatás, mint a kinti hivatalokban. 

És most leírok még valamit, ami ellen sok ember fel fog háborodni, mert sajnos a nemzeti érzések nagyon rosszul vannak itt sok emberbe belekódolva. De szeretném előre elmondani, számomra valaki nem attól ember, hogy milyen a nemzetisége, a vallása, a bőre színe. Voltak barátaim, jó ismerőseim mindenféle nemzetből, vallásból, és különböző bőrszínű emberekkel is voltam, és még részben vagyok a mai napig is jó viszonyban. Így az örök magyar-román ellentétet is azt hiszem egészen másképpen látom, mint sokan mások. 

Talán van, aki még emlékszik arra, amikor leírtam, hogy a férjem családja elég furcsa származásilag.

Anyósom szilágysági magyar lány, apósom Budapesten született román férfi, aki a családjával csak a háború után költözött Kolozsvárra. 

A férjem mindig azt mondta, és én ezt elfogadtam, hogy ő inkább tekinti magát románnak, mint magyarnak. És igen, amikor megismerkedtünk ő bizony alig-alig beszélt magyarul. 

Ezért is szólítottam őt Nicu-nak, hiszen a neve Nicolae. 

Amikor a hivatalban kérdezték az adatait, az egyik első kérdés volt, hogy neve? L. Nicolae - volt a válasz. 

Az ügyintéző hölgy gondolkodás és kérdés nélkül írta a papírra, és mondta közben, hogy szóval akkor L. Miklós. Pedig a férjem beszédéből egyértelműen észrevehető volt, hogy a magyar nyelvet messze nem beszéli anyanyelvi szinten. 

Kicsit, vagy talán nem is kicsit, de csodálkoztunk, de azokban az időkben nem volt szokás a hivatalos helyeken ellenvetést tenni, és végül is a családja magyar ágán valóban így szólították, így ráhagytuk.

Aztán jött a kérdés, hogy hol született? Az előbbiek alapján azt felelte, Kolozsvárt. 

Mire a hölgy, hogy akkor Cluj Napoca. Erre azért annyit reagáltunk, hogy nem. Amikor született még csak Cluj volt. De ha már Miklós, akkor miért nem Kolozsvár?

Meg kell mondjam, engem bizony felháborított a hölgy ilyetén viselkedése a férjem nevét illetően. Legalább megkérdezhette volna, hogy bocsánat, itt is így szeretné használni? Ráadásul akik ismernek minket, tudják, hogy a férjem vezeték neve nem magyar név, tehát ez nem volt evidens, hogy magyar keresztnevet akar. De nem, ő eldöntötte, hogy itt magyar neve lesz, akár tetszik, akár nem.

Miután túl voltunk ezeken is, munkát kellett találni neki. Végzettsége szerint autótechnikus volt, de mivel beszélni sem tudott még rendesen magyarul, írni pedig azóta sem tanult meg, így a végzettségének való munkát nem igen mertünk keresni. Egy gyermekkori barátnőm férje segített, és egy alpin technikával dolgozó barlangász társaságnál kötött ki, ahol le is húzott jó másfél évet. 

Ez egyébként azt is jelentette, hogy mivel a társaság szinte állandóan vidéken dolgozott, így bizony megint nem lehettünk együtt a hét minden napján. De azért a korábbiakhoz képest, már legalább a hétvégéket együtt tölthettük és csak hét közben voltunk egymástól távol. És akkor még nem volt mobil telefon és internet sem, hogy azon tudtuk volna tartani a kapcsolatot. 

Itthon csatlakoztunk egy túrázó társasághoz, a Vörös Meteorhoz. Első körben egy olyan csapathoz kerültünk, ahol komolyan mondom, csak 70 fölött voltak emberek. Mi a név alapján választottunk, de nagyon mellé nyúltunk, és a társaságot csak az első úton láttuk meg.

Ezek után váltottunk a magashegyi túrázókhoz. Első körben őket nem mertük vállalni, mondván nekünk a magas hegy az már komoly tudást igénylő világ, ami azért nekünk nincs meg.

Kiderült, hogy tévedtünk, valóban ők voltak azok, akik azért valamelyest passzoltak a mi elképzeléseinkbe. Köztük sem volt sok fiatal, azért egy jó 15-20 évvel idősebbek voltak nálunk, de ez még elment. 

Eljártunk velük egy darabig, de aztán rájöttünk, hogy itthon egészen másról szól a túrázás, mint amit mi csináltunk az erdélyi havasokban.

Erre a legjobb példa az volt, amikor az egyik túrán ünnepélyesen megkaptuk a bronz jelvényes túrázó kitüntetést. Mi el sem tudtuk képzelni, hogy mit tettünk ezért, hiszen minden út csak arról szólt, hogy sok-sok km-t gyalogoltunk hol ilyen, hol olyan, hol amolyan erdőben. Soha sehol nem álltunk meg, igaz nem is volt miért. Soha sehol nem volt egyetlen kilátó pont, vagy egy szép liget, ahonnan be lehetett volna látni a környéket, és le lehetett volna telepedni egy uzsonnára. Természetesen velük is elsősorban a Pilis volt terítéken. Szerintem a Börzsönyben nem is jártunk velük. Voltunk a Mátrában, a Bakonyban. És csak mentünk, mentünk, mentünk. Igazából semmi élmény nem volt benne. Minket akkor sem, meg utána sem lelkesített az, hogy hű, ma legyalogoltam 20 km-t. Persze, ha úgy hozta az út, megtörtént, hogy legyalogoltuk, de közben megpihentünk, közben csodás ligeteken, vagy éppen sziklás részeken vágtunk át, több méter magas, bővizű vízesések mellett, vagy éppen rohanó hegyi patakokat kellett leküzdenünk. Ehhez képest itt semmi. De azt mondták, hogy a megtett túrákon érintettük x számú pontot, meg legyalogoltunk ennyi és ennyi km-t, ebből volt hogy egyvégtében ennyit meg ennyit, és ezért jár a cím. Hát, nekünk a felsoroltakból egyetlen pont sem tűnt fel, hiába volt esetleg szép nevük. De ők tudták, ha megtörtént, akkor megtörtént. Szóval csak hogy tudjátok, bronzjelvényes túrázó vagyok!

Igen, tudom, most esetleg sokaknak csalódást okoztam, de aki járt már az erdélyi havasokban akár csak egyszer is, az tudja mi  különbség. 

És én azokban a hegyekben lettem igazán túrázó, így azokhoz húz a szívem, azokat szeretem, és ott ér olyan katartikus élmény, amit várok egy-egy ilyen gyalogtúrától. 

"Hárman együtt lovagolnak tovább, át az erdőn, fel a tetőre, ahol már a havasi legelők vannak. Közben át-át kell ugratniuk egy-egy patakon. Néhol kidőlt fenyők állják útjukat. De a lovak jól idomítottak, tökéletesen vesznek minden akadályt. Zsuzsa nagyon élvezi, hogy nincs alatta nyereg. Így lovának minden mozdulatát érzi, és ez külön gyönyörűséggel tölti el. Hamarosan felérnek a legelőre. Itt leugranak lovaikról, kicsapják őket legelni, ők meg leheverednek egy fa ritkás árnyékába. Rebeka persze nem tud sokáig egy helyben üldögélni. Hamar feláll, és mint egy igazi kis pillangó virágról virágra száll. Gyorsan gyűlik kezében a csokor, és közben egyre messzebb megy. Csaba még utána szól: - Ne menj túl messzire! – majd lehajol Zsuzsához és megcsókolja.

Itt fent valami végtelen nyugalom szállja meg az embert. Távol a falu, az utak zajától. Olyan érzés, mintha az ember kiválna a környező világból. Csak a madarak füttyögése, a bogarak cirpelése zavarja meg a csendet. Az egész legelőt bearanyozza a nap fénye. Itt-ott egy-egy fa tarkítja a képet. A lovak is behúzódtak az egyik árnyékába, ott ropogtatják a zamatos füvet. Csaba és Zsuzsa úgy fekszenek, hogy előttük terül el az egész falu, és a falun átfutó patak völgye. Az embereket csak apró hangyáknak látni. Lent nyüzsög az élet, még csak kora délután van. Csaba Zsuzsa felé fordul, végig húzza ujjait a lány testén a homlokától egészen a combjáig. – Ez volt a kedvenc helyem. Mindig ide jöttem ki, ha valami bajom volt. Itt köszöntem el a falutól akkor is, amikor anyám elvitt minket az Államokba. És itt szexeltem először – nevet a végén a lányra."

Szóval ne haragudjatok. A maga nemében csodásak az itthoni tájak is, csak engem nem nagyon varázsolnak el.

Így hát elváltak az útjaink a Vörös Meteortól, pedig keményen hajtottak minket, hogy meglegyen az országos kéktúra kitüntetésünk is. De ez bizony nem jött össze.

Viszont elég hamar eljutottunk a Magas Tátrába. És voltunk azóta is, többször is, és imádás van. De erről majd már csak legközelebb. 

Honeymoon kisebb nagyobb nehézségekkel

Igen csak meglepődtem, de az esküvői posztom vonzotta eddig a legnagyobb közönséget. :)

Vajon ezek után mi lesz ma a nászúttal? 

Szóval túl voltunk az esküvőn, amiről ma jutott eszembe, hogy nem is volt olyan pillanat, hogy "megcsókolhatja a menyasszonyt". Még ez sem volt. Puritán esemény volt, de jogilag végre összekötött minket.

Miután mindenki haza utazott, aki nem Kolozsvárt lakott a meghívottak közül, ismét intézkedésbe fogtunk. Be kellett adni a kivándorló útlevél kérelmet, és a beutazó vízum kérelmet is Magyarország felé. Természetesen még itt is az ügyvéd segített minket.

Ezek elég hamar mentek, így az esküvőt követő hét csütörtökjén már indulhattunk is. Októbert írtunk, és szerencsénkre ragyogó napsütés, és kellemes meleg volt. 

Én egy hónap fizetés nélküli szabadságon voltam, és a férjem is. Szóval időnk volt bőven.

Nem volt konkrét úticélunk, tervünk, hogy hova menjünk, hiszen alig két hét telt el onnan, hogy megkaptuk az engedélyt, így előre készülni nem tudtunk rá. Viszont valami botor ötletből kitaláltam, hogy nászútra még se menjünk már hátizsákkal. Így történt, hogy egy bőröndöt hurcolva magunk után jártuk be Romániát, és nem, akkor még nem voltak gurulós bőröndök.

Az első állomásunk Szeben szélén volt. Ma talán motelnek neveznénk azt a szállást, ahova mentünk. Talán még van, aki emlékszik arra, hogy akkoriban külföldi állampolgárt magán ember nem szállásolhatott el magánál, illetve román és külföldi állampolgár nem lakhatott együtt szállodában sem. Ezért mi nagyon oda figyeltünk, hogy nálunk legyen a házassági anyakönyvi kivonat, gondolván, hogy az majd mentesít ez alól a törvény alól.

A recepciós hölgy azonban nem így gondolta. Kerek-perec közölte, hogy nem lakhatunk egy szobában. 

Nem tudom megvan-e nektek az a pillanat, amikor bejelentkeztek a nászutatok első éjszakára egy szállóban és azt mondják, csak külön szobában szállásolhatnak el? 

Akik ismernek tudják, hogy én egy roppant békés természet vagyok, de legalább is akkoriban biztosan az voltam. De ez a pillanat örökre bevésődött, és az is, hogy majdnem kikaptam a hölgyet a pult mögül puszta kézzel, az akkori 54 kilómmal. Frissen férjem Nicu próbált csitítani, hogy nyugi, ne cirkuszoljak, mert nagyobb gond is lehet belőle. ( És ez nem volt vicc sajnos. ) 

Szerencsére én magyarul kiabáltam, a nő pedig nem beszélt magyarul, vagy csak jól titkolta, így azért nem mentünk ölre.

De nem panaszkodhatok rá, mert a végén azért kitalált nekünk megoldást. 

Figyeljetek nagyon!

Nekem kiadott egy egy ágyas szobát olyan tarifával, ami a külföldiekre vonatkozott. Ez természetesen drágább volt, mint a román állampolgárokra vonatkozó díj.

A férjemnek kiadott egy két ágyas szobát, fél áron, hiszen csak egy fő fog lakni benne, és természetesen a román állampolgárokra vonatkozó díjjal. 

Volt olyan kedves, hogy megígérte - megint nagyon figyeljetek - azt, hogy nem fog senkit elszállásolni a férjem mellé. Na? 

Aztán még azt is megtette, hogy közölte, nem fogja észrevenni, ha én a férjemmel egy szobában alszok.

Hogy tetszik? Én komolyan szóhoz sem jutottam. De legalább elértük, hogy ugyan trükkökkel, ugyan szabálytalanul, titokban, de a nászutam első éjszakáját a férjem mellett tölthettem.

Ma már nevetünk rajta, de akkor majd felrobbantam.

Az egészet tetézte, hogy vacsorázni sem tudtunk a szálló éttermében, mert csak birkahús volt, amit egyikünk sem fogyasztott. Így bizony éhgyomorra feküdtünk le. De EGYÜTT!!!

Másnap városnézésre indultunk. De előtte reggelizni, hiszen este nem sikerült vacsoráznunk. Egy Mézesmackó féle helyen kötöttünk ki, ahol szépen sorban mindenből kértünk egy-egy adagot. Oda kértük magunkat egy pultra, olyan állóhelyes volt, szóval egy férfi mellé kezdtünk el pakolni. Szegény egy darabig nézte, nézte, hogy még mindig visszük a kajákat, még mindig, aztán végül megfogta a saját kis tányérját, és átment egy másik ilyen asztalhoz. Mi tagadás, mit jót nevettünk rajta, hogy szegény, biztos azt hitte felesszük az egész várost. 

Sajnos nem sokra emlékszem Szebenből, de két dologra igen.

Az egyik az volt, hogy a főtéren lévő házak tetőjén ún. szemek vannak. Nézzétek!

Ez tipikus szász építkezési mód. Figyeljétek meg Óbudán a házakat, ott is sokszor előfordul, a svábok által épített házakon.

A másik a lépcsős utca, az alsó város rész felé. 

Talán Szentendréhez tudnám hasonlítani, csak ez kicsit nagyobb. A város hangulatára nagyon emlékszem, remekül éreztem magam. 

Majd eljött az este, és mi elindultunk vissza ismét a szállásra. Új történettel felvértezve, mert bár az esti recepciós kolléga megoldása nem volt rossz, de mi úgy igaziból és hivatalosan is egy szobában szerettünk volna lakni.

Így amikor megérkeztünk ismét a recepcióra mentünk, ahol immáron egy új ember volt. Vázoltuk neki az előző esti helyzetet, majd előadtuk az alábbi történetet. Nagyon figyeljetek!

A férjem idegenvezető volt, és volt erről is egy kis igazolványa is. Ez roppantul hasonlított az akkor igen nagy hatalmat adó párttagkönyvre. Szóval ezt kikapta a tárcájából és elhúzta a recepciós előtt, de persze a kezébe nem adta. Majd azt mondta neki:

- Beszéltem telefonon ma a Nicu C.-val - ő ugye a nagy ember fia volt, és az ifjúsági miniszter, többek között. Elmondtam neki a helyzetünket, és azt mondta lakhatunk egy szobában. Valamint azt tanácsolta, hogy a két ágyas szoba külföldieknek szóló árát felezzük meg, azt fizessem én, és a honi állampolgároknak szóló árat is felezzük meg, és azt fizesse a férjem.

És ha hiszitek, ha nem, bevették! Elhitték, hogy mi csak úgy az utcáról felhívtuk Nicu C.-t telefonon. És beszélni is tudtunk vele. Csont nélkül elhitték. Átgondolta a tarifálást a recepciós, majd azt mondta, hogy OK, de sajnos már csak másnaptól tudja így számítani, mert az nap estére már nekem volt fenntartva az egy ágyas szoba.

Így hát a harmadik ott töltött éjszakánkon immár hivatalosan is egy szobában voltunk. Hurrá! Hurrá! Hurrá!

Közben azért nem töltöttük hiába az időnket, mert elbuszoztunk Rasinari-ba. Itt készítik az igazi telemiát, amit már akkor is, és azóta is imádok. Ez egyféle juhsajt. Lágy, vizes, van belőle édesebb és sósabb változat is. Imádom na, és kész.

Aztán mentünk még tovább Paltinis-re, ami már megint egy hegyvidéki település, sílifttel. Ott lifteztünk, sétáltunk, és csodáltuk megint a csodás tájat. 

Szeben után Brassó következett. Úgy döntöttünk itt már keresünk a központban valami jobb szállodát. A választásunk a Hotel Parc-ra esett. Ekkor már tudtuk, hogy valahogy meg kell oldani a közös szobát, és ugye már egészen rutinosak voltunk benne. Ezért amikor szobát kértünk a recepción, rögtön elő is adtuk az előző hely végső változatát. 

Nicu C. megmondta, hogy lakhatunk együtt, felesbe számítva a szoba árát a megfelelő módon, és ennek megfelelően jön ki a szállás ára a végén. 

Nagyon meg fogtok lepődni, ha azt mondom, itt is bekajálták egyetlen szó kifogás nélkül? Csodálkoztak persze, ez teljesen új volt neki, de mégis elhitték, és elfogadták. 

Itt is eltöltöttünk három napot, sétálva a városban, és persze, a kedvenc helyemen Poiana Brassóban is megfordultunk. Ekkor volt, hogy gyalog jöttünk le a sípálya tetejéről. Meg az is, hogy nem másztam már fel Rozsnyó várába. És Brassóban itt történt a cipőtalp puhaságú flekken fogyasztása is vacsorára ebben az étteremben.

De ezek már tényleg csak apróbb gondok voltak.

Azonban volt még valami, ami szintén teljesen jellemző volt az akkor időszakra. Ne felejtsük, október közepe, vége felé járunk. A szállodai szobánk belmagassága legalább 3 m volt. Négyzetméterre sem volt kicsi. A szobában lévő radiátor nagysága nagyjából megfelelt a Wizzair fedélzeti csomag méretének. Parányi volt. Ez már eleve képtelen lett volna befűteni a teret. Ám természetesen nem is fűtött egész nap. Napi 1-2 órát ment csak a fűtés. És meleg víz sem volt, csak naponta 1-2 órát, reggel és este. De általában csak langyos vízben sikerült fürödnünk.

Így esett, hogy esténként, mint a rakoncátlan kölykök, próbáltuk felmelegíteni egymást. Jó, jó, tudom, nászúton voltunk, de egy jégcsap kéz és láb nem olyan nagy afrodiziákum. :D Így hát esténként bunyóztunk, persze hatalmas sikításokkal, nevetéssel. A végén meg már azon nevettünk, hogy vajon mit gondolnak a szomszéd szobákban, hogy mi történhet. 

Azért ezt is túl éltük, és eljött itt is a nap, hogy elhagyjuk a szállást. Gondoltuk, hogy nagy gond már nem lehet, hiszen elmondtuk, hogy kell számolni az árat, majd szépen megyünk és fizetünk. Le is vonultunk a bőrönddel a recepcióra, hogy akkor köszönjük ennyi volt, mennénk tovább, és fizetnénk. 

Szépen kiszámolták, hogy három éjszaka egy két ágyas szoba félára külföldinek, meg egy félára belföldinek, és akkor tessék itt a számla, fizessünk. Az uram oda adta a pénzt, és indultunk volna, mikor is azt mondja a recepciós, hogy nem úgy van az, leszek szíves bemutatni én azt a papírt, ami igazolja, hogy én személyesen váltottam pénzt és azzal fogom most kifizetni a rám eső részt.

Ugye? Nekem is leesett az állam.

Mondtam, hogy már bocsánat, de nászúton vagyok, és a férjem fizeti a szállást.

A válasz egy határozott nem volt. És a recepciós ragaszkodott hozzá, hogy adjak papírt.

Mondtuk nincs.

De kell. Biztos nincs ilyenem?

Mondtuk, hogy biztos nincs. Volt persze, de elkelt még a vérvételnél, az esküvő előtt. 

Nem adták vissza?

Nem. 

Akkor baj van, ő csak úgy tudja elfogadni a szállás díját, ha azt a papírt prezentálom.

Ez volt az a pillanat, amikor a férjem megragadta a bőröndöt, és közölte, hogy nekünk olyan nincs, tehát akkor nem tudunk fizetni és a viszontlátásra.

Természetesen hirtelen már elég volt a pénz is. 

A következő állomásunk a Bucegi havasok voltak. Nem tudom már miért, de itt privát szállásra mentünk. Nekem a lelkemre lett kötve, hogy meg se szólaljak, amíg szállást szerzünk a helyi idegenforgalmi irodában, és így sikerült. Így hát nem kellett magyarázkodnunk, nem kellett osztani szorozni gyököt vonni, hogy ki tudják számolni a szállás árát, hanem csak bementünk a házba, és megszálltunk.

Láttátok már a házat, de mutatom még egyszer.

Amennyire fáztunk Brassóban, itt annyira melegünk volt. Szerintem legalább 30 fokra fűtötték fel a házat. De sokat nem voltunk ott, így kibírtuk.

Természetesen végre túrázni mehettünk. Fel a hegyre. Ekkor voltam itt először, és ott fent sajnos utoljára. Illetve nem egészen, már egyszer jártunk már itt Sanyival - emlékeztek még rá? - és a barátnőjével. De mivel szakadó esőt sikerült kifognunk, így egyetlen éjszaka sátorozás után lent a völgyben el is hagytuk gyorsan a környéket.

Biztosan nem meglepő, hogy az írásom főszereplői is bejárták ezt a tájat:

"Bár október vége van, de most is ragyogó napsütés fogad minket. A Bucegi sziklafalai aranylón tündökölnek előttünk. A hegy lábánál ezer színben ragyog az erdő. Feljebb a fenyvesek szürkészöldje teszi haragossá az addig oly barátságos tájat. És végül a napfénytől mézsárga ormok. Lenyűgöző látvány!

A BMW gyorsan hagyja maga mögött a tájat. Máris egy szűk völgybe érünk, ami nem kevésbé szép, mint az eddig táj, de teljesen más jellegű. Utunk hegynek föl vezet, majd egy szerpentin kanyarog lefelé a völgybe. Imádom az ilyen helyeket, és most az a legjobb, hogy nem is nekem kell vezetnem, így teljesen át tudom adni magam a látvány nyújtotta élvezetnek. Kivételesen csendben utazunk, mindketten a magunk gondolataival vagyunk elfoglalva. Nem tudom, Csaba esze hol jár, de azt tudom, hogy az enyém azon a csöppségen, aki minden bizonnyal a hasamban van. Ugyan még nem tudom biztosan, de valami ösztön azt súgja, hogy igen, ott van. És lehet meglepő lesz, de mégsem ébredtek fel bennem az anyai érzések. Sőt, inkább valami furcsa félelem tart fogságban. Valahogy úgy gondolom még nem készültem fel az anyaságra. Még arra se nagyon, hogy férjhez menjek, de ezt szerencsére nem is sürgeti hitesnek jelöltem. Egyelőre elég nekem, hogy hazát cseréltem. Nem tudom azt sem, hogy ez milyen lesz? A táj gyönyörű. A végtelennek tűnő távolságok szabaddá teszik az ember lelkét."

Busteni-ből indultunk telecabinnal.

A felső állomás a Babele-nél van. 

Pont ilyen csodás időnk volt. Kisétáltunk a hatalmas kereszthez, amit már említettem. Tulajdonképpen szinte teljesen sík terepen vezet a turista ösvény végig. De nagyon szép ott fent, és még szebb onnan lenézni a Prahova völgyére. 

Majd azt találtuk ki, hogy gyalogoljunk le, de ne direkt Busteni-be, hanem Sinai-ra, és majd onnan visszasétálunk Busteni-be.

Tökéletesen jelzett turista utak vannak, így simán elindultunk azon. Fent, ahogy a legelső bejegyzésekben írtam, még a Retyezátban tett túránál, szóval legfelül csak sziklák, zuzmók, virágok. Aztán beértünk a törpe fenyők övezetébe. A törpefenyves lassan megnőtt, és csodás fenyőerdők következtek sok-sok ligettel, kilátóval. Álomszép volt. 

És igen, elértünk a lombos erdők övébe is. 

Nem állítom, hogy km-ben rettentő hosszú lett volna az út, hiszen a két település között lent a völgyben alig 10 km a távolság. Tény, mi átlóban jöttünk le, de az sem volt hosszabb 13-15 km-nél. Ezzel együtt a folyamatos ereszkedés bizony nagyon kimerítő volt. Legalább is nekem.

És akkor itt térjünk kicsit vissza arra, hogy sosem tornázhattam, sosem csinálhattam semmit, amit egy igazi gyerek, mert mindentől óvtak kezdetben a szemüvegem, később a szívizom gyulladásom miatt. Talán elég egyértelmű, hogy ezek után nekem kondícióm csak annyi volt, ami amúgy egy egészséges fiatalnak van, de semmi több. Ráadásul amikor a második szívizom gyulladásomat próbálták diagnosztizálni, ott hallottak valami érdekes zörejt a mellkasomból, amit végül azzal magyarázott a főorvos, hogy valószínűleg kicsit összenőtt a mellhártyám a tüdőmmel. Fogalmam nincs, hogy ez lehetséges-e, de ha igen, akkor feltételezem, hogy az amúgy sem edzett tüdőm kapacitása még kicsit kisebb lehet, mint egy egészséges emberé. Kitartásom meg terhelés alatt végképp nem volt.

Így van az, hogy azt szoktam mondani, a világ legjobb túrázója vagyok. Felfelé kiköpöm a tüdőm, lefelé meg félek. Sajnos az eséstől való félelmet olyan szinten nevelték belém, ahelyett, hogy megtanítottak volna esni, hogy a mai napig rettegek tőle. 

Így az, hogy én ennyi helyen túráztam a hegyekben egy kisebb fajta csodának is betudható, de azt hiszem első sorban a férjemnek köszönhetem ezeket az élményeket, mert ő vett rá, hogy elmenjek a havasokba és ő segített mindig, hogy végig tudjak menni ezeken az utakon.

Szóval így történt meg az, hogy mire már tényleg szinte az út végén jártunk lefelé a hegyről én már annyira fáradt voltam, hogy elkezdtem sírni. Nem szoktam hangosan kiabálni, hisztizni, ha ideges vagyok, vagy úgy érzem nem bírom tovább, hanem sírni kezdek. Semmi extra, csak folynak a könnyeim. 

A párom tudta, hogy eljutottam akkor olyan állapotba, hogy szóval nem fog tudni hatni rám. Ezért nemes egyszerűséggel ment elöl és nem foglalkozott velem. Csak ment kitartóan, én meg mentem utána bőgve. 

A vicces az volt benne, hogy ekkor már annyira lent voltunk, majdnem a völgyben, hogy ott már jöttek-mentek nyaralók, sétáltak. És ők annyit láttak, hogy elől megy egy magas, erős férfi, mögötte pedig bőgve egy vékony lány. 

Fogalmam nincs mit gondolhattak rólunk, mikor leértem végre én is nagyon jót nevettünk rajta, hogy biztos azt hitték, hogy megvert, vagy ki tudja, de tény, érdekes látvány lehettünk.

Itt is három napot töltöttünk egyébként, még túráztunk, még ekkor jutottam el először a Törcsvárba, amiről pár napja meséltem. 

A nászút végén még elmentünk Bukarestbe, de ott már rokonoknál szálltunk meg. És azért akkoriban még ritka élményként repülővel mentünk vissza Kolozsvárra. 

Bukarestben két repülőtér van. Az egyik a belföldi gépeknek volt, a másik a nemzetközi járatoknak. Nem volt helyre szóló jegy a belföldi útra. Csak jegy. Felszállni pedig úgy lehetett, hogy először felengedték a gyerekes nőket, aztán a nőket, és végül a férfiakat. Így én megkaptam az utasítást, hogy hova igyekezzek helyet foglalni, ahol kedvesem hosszú lábai is elférnek. Ő rendszeresen repkedett Kolozsvár és  Bukarest között a munkája okán. 

A gépen enni nem kaptunk, de cukorkát igen. És akkoriban még az is luxus volt. Így bizony alaposan belemarkoltunk a tálba.

Így ért hát véget az eseményekkel teli nászutunk. Ma elolvasva biztosan döbbenetes, de akkor fiatalok voltunk, szerelmesek, és könnyebben vettük az akadályokat. Persze, az első estét kivéve. :)