Másnap Krakkóban

Másnap reggel egy remek svédasztalos reggeliben volt részünk a hotelben. Tényleg volt minden, amit csak akartunk. Így egy igazán finom, és gazdag reggeli után, még kicsit rápihentünk a szobánkban és aztán elindultunk Krakkó központja felé, de most a Wavel-t, a várat akartuk megnézni.

Gyalog mentünk, mert továbbra sem akartunk a parkolással küzdeni, és mert igazából tényleg nem is volt olyan messze. 

Egyébként Krakkóban van lehetőség bringákat bérelni, mint Budapesten a Bubi rendszer. Van rengeteg konflis, amivel lehet egy kisebb városnéző sétát tenni. És van egy csomó apró elektromos buszocska is, amiket szintén lehet bérelni, persze sofőrrel együtt. Sőt, a központi részen rengetegen jöttek mentek ezzel az elektromos valamivel, aminek két kereke van oldalt és a közepén áll az ember egy kormányt irányítva. Nem tudom a nevét, bocsánat. Rengeteg ilyet is láttunk. 

Talán már említettem az előző posztban is, de bringás tényleg rengeteg van. A helyiek közül is nagyon sokan közlekednek vele. 

Nekem egyetlen problémám volt ezzel, mégpedig az, hogy leginkább a járdákon közlekednek, és bár azok bőven elég szélesek hogy bringások is használják, de igazi bringa út csak kevés helyen van kijelölve. Ezért bizony gyalogosként elég gyakran kell félre állni, vagy éppen ugrani egy gyorsan haladó bringás elől. De végső soron komoly probléma ebből sem volt.

Szóval felmentünk a várba. 

Körbe sétáltunk, minden kis zegét-zugát megnéztük. 

Az egyik oldalról a Visztula kanyarulata tárult elénk. Nagyon kellemes volt ott nézelődni, és láttuk, hogy hajókázni is lehet a folyón.

Több kapun lehet bejutni a várba, ahol egyébként templomok, múzeumok, és több kávézó, ill. étterem is található. Mi is egy másik kapun mentünk ki, nem ott ahol bementünk, mert le akartunk menni a folyó partjára. 

A Visztula partján van a Wavel sárkánya is.

Azt hiszem kb. fél óránként igazi tüzet is okádik ám! 

A kisfiú, aki ott csodálja nagyon aranyos volt. Angol vagy legalább is angol nyelvű család voltak, és a kép szélén látható anyukája mondogatta neki, hogy Cheese, cheese, és hogy fordulj már, de mindhiába. A kicsi ugyan egyre hátrált, ahogy az anyja hangját hallotta, de még véletlenül sem fordult meg. Végül is nem minden nap lát az ember igazi tűzokádó sárkányt.

Ja, és ha már hátrálás. Még fent a vár központjában, egyszer csak valaki hátulról rám lépett. Egy turista volt, aki fotózás közben úgy hátrált, hogy nem nézett hátra. De úgy rálépett a bokámra, hogy utána még igen csak éreztem jó ideig. Aztán másnap este tűnt fel fürdéskor, hogy tiszta kék-zöld a bokám. Hát mondom, akkor nem hiába nyafogtam, hogy azért ez eléggé jujjj volt. Mostanra már elmúltak a színek a bokámról, de bizony ha megérintem azt a pontot, ahol teli erőből rálépett, ott most is ugyanúgy belehasít a fájdalom. Nem lennék meglepve ezek után, ha sikerült volna egy porcot letörnie ezzel annak aki rám lépett. Lehet, hogy valami bakancsban volt, vagy nem tudom hogy sikerült neki ez így. 

A Visztula partján sétáltunk be a város központjába. Végig füves partoldal, ahol már most is többen ültek kint, de sejtem, hogy egy-egy meleg nyári napon tele van az egész part piknikező emberekkel. Nagyon kellemes volt.

Majd elfordulva a parttól megint csak az óváros felé vettük az irányt. Úgy terveztük, hogy a Posztó csarnok körüli egyik étteremben fogunk pizzázni.

Tudom, nem autentikus lengyel étel, de mi erre kívántunk rá. Gyorsan meg is találtuk a helyet, ahol kaphattunk pizzát. De pechünkre az a terasz ott még árnyékban volt. Miután leültünk kiderült, hogy még jó szeles is. Mi tagadás, egy csepp melegünk nem volt. Én szereztem egy pokrócot, és abba bugyoláltam magam, a férjem hősiesen tűrt. 

Ezzel tényleg csak az volt a gond, hogy egyébként egy elképesztően finom pizzát kaptunk. Én hogy őszinte legyek, ennyire jót talán utoljára Olaszországban ettem. Nagyon, nagyon finom volt, de bizony mire megettük már ki is hűlt, a hideg és a szél miatt. Inni ismét söröcskét kértünk, és bár nem azt kaptuk, mint előző nap, de ez is igazán finom volt.

Ebéd után haza sétáltunk, jobban mondva én már csak vánszorogtam. Aki ismer, tudja, hogy sajnos én nagyon keveset megyek, inkább csak ülök már csak a munkámból adódóan is egész nap. No meg a korom sem segít, mert bizony már fájnak a csípőim, a térdem, bokám. Még szerencse hogy más ízület nincs a lábunkban. 

Szóval tényleg már csak vonszoltam magam haza felé, de azért végre haza értünk, és el is dőltünk mindketten egy kis délutáni szundira. 

És hogy lássátok mekkora hős vagyok, utána még este elmentünk ismét a Visztula partjára - és ezzel erre a napra 10 km sétát abszolváltam ám. Igaz, akkor már nem a központi részre, hanem a szálloda másik oldala irányába. Ott is üldögéltünk egy keveset, és ott is azt láttuk, hogy a folyó partja szépen ki van alakítva a sétálóknak, bringázóknak, rollerezőknek, hogy remek járdák vannak erre, senkinek nem kell félnie, hogy felbukik rajtuk, mert hibátlanok. És hogy szép zöld a part, padokkal kialakítva. 

Igazán kellemes program még ez is, hogy lemegy oda az ember.

Haza felé még láttunk egy temetőt. Nem kell berzenkedni, eleve nem is mentünk be, csak kívülről csodáltam, hogy milyen régi lehet, mert a köveken már szinte egyiken sem lehetett olvasni a feliratot, mert mindent elborított a borostyán, és csak 1-1 új sírkő volt az egész csendes, elhagyatott helyen. De nagyon békés hangulata volt, ráadásul épp ment le a nap, szóval tessék:

A vacsoránkat ismét a szálloda éttermében fogyasztottuk el, de ekkor már találkoztunk a csoporttal is, akik miatt már előző este is alig volt hova leülnünk. Egy iskolás csoport volt, és inkább nem is mesélek, hogy mennyire gusztustalanul idétlenek voltak, a maguk 14 év körüli korával. Bevallom alig vártam, hogy végezzünk és felmenjünk a szobánkba, hogy megnézzünk egy "izgalmas" lengyel szinkronnal adott filmet.

Holnap messzebbre kirándulunk, majd mesélek.

Ismét utazunk, de most Lengyelországba

Bár az előző utazós posztot igazából be sem fejeztem, máris újjal jelentkezek. Azt hiszem ez sokkal izgalmasabb, látványosabb és pozitívabb lesz. 

Igen, úgy gondoltam, hogy végre nem panaszkodni, hanem dicsérni fogok, mert az eltelt négy napban szinte semmi olyat nem találtam, ami zavart volna. Aztán az élet úgy hozta, hogy ez a poszt is negatívan fog kezdődni. Gondoltam ugyan, hogy majd a végére teszem be, azt ami történt, de inkább ezzel kezdem, és aztán minden jó, ha a vége jó.

Szóval négy napot Lengyelországban, egész pontosan Krakkóban tölthettünk gyerekeinknek hála, mert a férjem kapta ajándékba tőlük ezt az utazást. Most elöljáróban csak annyit, hogy a lengyel utak, akár gyorsforgalmi, akár falun áthaladó alsóbb rendű, akár városban található, szóval az utak minősége olyan, hogy le a kalappal. Sehol, mondom sehol nincs egyetlen kátyú, az utak szélei padkázottak, nincsenek letöredezve, tökéletesek mindenhol. Egyszerű bizonyíték a férjem megjegyzése: "Tudom nézni a közlekedési táblákat, a forgalmat és a tájat, mert nem azzal kell foglalkoznom, hogy a kátyúkat kerülgessem, és azokat figyeljem."

És itt kapcsolódik ehhez a negatív kezdet.

Miután haza érkeztünk szerda este, csütörtök kora reggel csörgött a telefonom. A fiam hívott. Nem szokása, ezért kicsit meglepődtem. Ez volt az oka:

Igen, ez az ő autója. Rögtön mondom mindenki megnyugtatására, hogy a gyerek egyben, egyetlen karcolás nélkül szállt ki a kocsiból.

És hogy mi történt? Előzésben volt, amikor az előzött autó beljebb húzódott, két kerékkel már a másik sávban volt. Ezért a fiam is balra húzta a kormányt, hangsúlyozom csak húzta, nem rántotta, ez konkrétan látszik az árokba csúszás szögéből. Szóval balra húzta a kormányt, a nem létező padkán megcsúszott és már vitte is tovább a magas nedves fű az árokba, majd a végén fejre borult. 

Azt hiszem köszönhetően annak, hogy nem félre rántotta a kormányt, és így igen kis szögben érkezett az árokba, valamint annak, hogy ahogy látható az árok alaposan ki volt bélelve fűvel és egyéb gazokkal, nem történt nagyobb baj. 

Valószínű, hogy az előzött autó pedig azért húzódott beljebb, mert az út másik oldalán éppen egy nagy kátyút próbált kikerülni. Hogy miért nem nézett közben tükörbe, és miért nem észlelte a gyerek kocsiját, az most más kérdés. De a két dolog - olyan szinten kátyús út, hogy ki kell kerülni, és letöredezett szélű út, ahol rendes padka sincs pont elég volt ahhoz, hogy egy teljesen sima útszakaszon megtörténjen a baj. 

Persze, mondhatjuk, hogy biztosan túl gyorsan ment a fiam kocsija. Nem tudom, én csak arra tudok hagyatkozni, amit a fiam elmondott, de a nyomok alapján nem így van. Persze, biztosan nem 60-l araszolt. És persze, ha szóvá tennénk a közút kezelőnek, hogy miattuk, ill. amiatt történt a baleset, mert az út szinte járhatatlan, miközben naponta igen sokan közlekednek rajta, akkor nyilván rögtön közölnék, hogy hát nem az útviszonyoknak megfelelő sebességgel haladt. Bevallom nem emlékszem van e a szakasz előtt tábla, amely figyelmeztet az útviszonyokra. De ha lenne is, az még nem mentség. Az még nem mentség arra, hogy a honi utak nagy része olyan rettenetes állapotban van, hogy mondjuk csak 50-60-l lehetne rajtuk araszolni, és még lehet az is sok. 

Nem akarok további fejtegetésekbe bocsátkozni. Csak egészen halkan jegyzem meg, hogy egy nálunk sokkal mélyebbről, elképesztő szegénységből induló országban, ahogy már említettem, tükör sima utak vannak. A legkisebb hibát is azonnal javítják. Nem kátyúznak, mert nincs kátyú. Van egy parányi hajszál repedés, és behegesztik, nyilván a megfelelő módszerekkel. Úgy tűnik így is lehet. Szomorú, hogy itthon nem így van.

És akkor jöjjön a sokkal vidámabb folytatás. A férjem tavaly töltötte a 60-t, és a gyerekeink egy utazással, pontosabban egy krakkói szállással lepték meg ez alkalomból. Mivel a szülinapja decemberben van, és nem akartunk télen hidegben, havazásban utazni, ezért lett az időpont mostanra időzítve, és azt kell mondjam, hogy remek időjárást fogtunk ki.

Vasárnap reggel indultunk, Salgótarján, Beszterce, Rózsahegy felé. A 21-s út - hogy kicsit visszatérjünk az előzőekre, hát igen, néhol katasztrófa, de éppen most folytatják, hogy végig kétszer két sávos legyen, szóval legyünk elnézőek.

Kiérve Szlovákiába érzékelhetően jobbak lettek az utak, így ott már kényelmesebben tudtunk haladni. Majd átértünk Lengyelországba, és ahogy már írtam, tükör sima utak vártak minket. Minden településen járda is volt, ami ugye itthon megint csak nem jellemző a községekben, de itt végig. Térkőből kirakva, olyan minőségben hogy korcsolyázni lehet rajta. És nem csak a településen, hanem a köztük lévő utak mentén is. De legyen enyhítés, hogy egy-egy település között nem voltak nagy távolságok.

Aki tudja, hogy honnan jött Lengyelország, annak bizony ez döbbenetes változás. Szépen felújított házak sorakoztak mindenfelé, új építésűek is. Az egész látványból egyértelmű volt, hogy itt egy gazdagodó országban vagyunk, pedig tudomásom szerint politikai csatározások, és problémák ott is vannak. 

Még egy meglepő dolog volt. Bár nyilván ez sokaknak már nem új, de mi nem utazgattunk túl sokat az elmúlt jó pár évben, ezért nem tapasztalhattuk meg ezt.

Azt hiszem sokan emlékszünk arra, amikor régen egy-egy határra érkeztünk, és a gyomrunk csomóba ugrott, még akkor is, ha erre semmi okunk nem volt. Hát mi itt két határon is átmentünk, és bizony volt, ahol csak a feliratokon vettük ezt észre. 

Nem tagadom, jó érzés volt!

Na de a lényeg, késő délután érkeztünk meg Krakkóba, ahol az utak minősége pont ugyanolyan, mint amiről eddig meséltem. Krakkó sem mai település, valahogy mégis talán olyan szerencsésen épült, hogy rengeteg széles útja van, amelyek 2x2 sávosak, és bizony simán meg merik engedni rajtuk a 70-l való közlekedést. Szóval ütemesen, jól lehet közlekedni. Ja igen, még egy "apróság", bár tényleg tempósan közlekednek a lengyelek, de a közlekedési kultúrájukból is lenne mit tanulni.

A szállásunk a Bátory Hotelben volt. Csak ajánlani tudom. Ha rákattintotok a nevére itt az előző mondatban, felhozza a hotel oldalát. 

Három csillagos szálloda, ami azt hiszem igazán nem luxus, de mindent úgy találtunk, ahogy azt foglalás előtt a neten láttuk.

Képzeljétek, az ágy kényelmes volt, a párnák kiválóak. A fürdőszoba illatos, tiszta, mindennap tükörfényesre takarított zuhany fülkével. Bekészítve ingyen ásványvíz, forróvíz, tea filter, 3 az 1-ben kávé porok. Még saját kis széfünk is volt, aminek jó hasznát vettem, mert így nem cipeltem magammal mindenhova az IPad-t, aminek azért van súlya. 

Látszik az utolsó fotón, hogy légkondi is volt, de arra nekünk most nem volt szükségünk. 

TV síkképernyős, nem száz éves. Talán az egyetlen negatívum egyébként azt volt, hogy nem igen volt legalább angol nyelvű adás, de az ember végül is nem tv-zni megy Krakkóba. Itt rögtön el is mesélem, hogy roppant "izgalmasan" vannak szinkronizálva kint a filmek. Igazából nincsenek szinkronizálva. Erre nyelvet tanulók rögtön mondhatnák is, hogy na, az nagyon klassz, mert akkor az eredeti nyelven lehet hallgatni. Ám ez nem teljesen így van, ugyanis elég halkra van véve az eredeti szöveg, és hang alámondás van hozzá. Egy férfi beszél olykor, teljesen intonáció mentesen, akár férfi akár nő beszél éppen a filmben, az alámondást ugyanaz az unalmas fa hang mondja, és bár nem tudok lengyelül, de szerintem ráadásul csak összefoglalókat mond, és nincs a film még így sem teljesen szinkronizálva. 

Nekünk ez nagyon vicces volt, de gondolom ott régóta így van, ezért nekik ez fel sem tűnik, és teljesen megszokták.

És hogy miért meséltem el ezt ennyire részletesen, már mint a szállodai szobánkat? Olvassátok el az előző posztomat - itt használható párnák voltak, ráadásul fejenként kettő, ott ugye egy agyon mustrált, szinte lepedő vékonyságú, alvásra teljesen alkalmatlan párna. Itt illatos fürdőszoba - ja igen, kézmosó és tusoló folyadék bekészítéssel, naponta tükörfényesre takarítva - ott büdös, penészes tusoló és fürdőszoba. Itt szóltam egyik reggel hogy nem ég az olvasó lámpám, estére természetesen rendben volt, ott szóltunk egy törött wc ülőke miatt, ami a harmadik napon is ugyanolyan törött volt. Az, hogy itt képek is voltak a falon, hogy a tapéta is modern volt, és ezért az egész szoba nagyon kellemes miliőt adott, ott meg sima, kopár falak között voltunk, már említésre sem érdemes.

Az ottani szállásunk kb. 8.000.- Ft volt fejenként és éjszakánként. Itt olyan 10.000.- Ft körül, de ebben volt ám svédasztalos reggeli is, abban meg semmi. 

Ugye, hogy van különbség? 

A lényeg, hogy nagyon megörültünk a szobánknak, mert tényleg roppant kényelmes és kellemes volt. Nagyon nem rakodtunk ki, hanem elég hamar elindultunk a város központba, ahol a főtéren az igazi látványosság van. A szállodától nagyjából 15-20 perc sétára volt a központ, így nem kifejezetten nagy kihívás, max. nekünk, akik az utóbbi években már alig gyalogolunk. De kocsival eszünk ágában sem volt menni, mert nem akartunk parkoló kereséssel küzdeni. Így gyalog indultunk neki. És tényleg egész hamar beértünk Krakkó főterére, ahol az volt csak kicsit lehangoló, hogy a főtér egyik oldala tele volt bódékkal. Egyébként szépen, rendezetten megépített fabódék voltak, de mind zárva, így nem volt igazán hangulata. Fogalmam sincs mire készülhettek, mert azért nem volt olyan késő, ezért gyanítom, hogy még ki sem nyitottak. Talán a mai virágvasárnapra készültek már.

Függetlenül attól, hogy április eleje még nem igazán szezon utazásra Európában, de rengetegen voltak a főtéren. A téren körben és a központi épület, a Posztó csarnok két oldalán is temérdek étterem van, és mind kerthelyiségekkel kitelepülve. Zsúfolásig volt mindegyik emberekkel. 

És az elmaradhatatlan konflisok:

Én jártam már egyszer régen Krakkóban, és konflis akkor is volt. De akkor talán 1-2 járta csak a történelmi városközpontot, most viszont rengeteg volt belőle. Szebbnél szebb lovakkal, csinos nőkkel a bakon, és egy egy hajtóval. Hátul pedig élvezhetik a város látványát a kedves utasok.

Megint egy aprócska vicces dolog. Sehol, de sehol nem láttunk a városban lócitromot. Pedig tényleg rengeteg konflis van. Én nem láttam, de a férjem igen, hogy bizony amikor látják, hogy pottyanni készül a dolog, akkor a bakról egy hosszú bottal egy szatyrot tartanak alá, és így kerülik el, hogy a város tele legyen lócitrommal. 

Első este nem akartunk megküzdeni a találjunk helyet valamelyik étteremben akcióval, ezért miután körbe sétáltuk a főteret, hazafelé indultunk, hogy a szálloda éttermében vacsorázzunk. Az étterem a szobák bútorzatával hasonló stílusban van berendezve, így kellemes kis hely. De meglepetésünkre teljesen üres volt. Ám amikor le akartunk ülni valahova, a pincér hölgy mindig odébb terelt, hogy bocs, de foglaltak az asztalok. Azért a végén találtunk egy szabad asztalt is, és mint kiderült diák csoportokat vártak vacsorára. (Megint csak egy gondolat, ti tizenéves korotokban iskolával kirándulva három csillagos hotelekben laktatok?) 

Finom vacsorát kaptunk, férjem valami fűszeres húst evett bundában, én a kedvencemet a rántott húst. De mindketten elégedettek voltunk vele. És örömmel rendeltünk egy kis finom sört is a vacsorához, mert utána már nem kellett autóba ülni. Szeretjük a barna sört, ezért azt kértünk. Miután az első kortyokat megittuk, megállapítottuk, hogy na ez igazán finom, ezért ebből a 3 dl-s üveg roppant kevéske lesz, kérünk majd még. Aztán pár perccel később éreztük, hogy hűha, erősen hat a sör. Megnéztük a címkét, és 9,5%-s alkohol tartalmú sör volt. Ugye senkit nem fog meglepni, hogy végül nem kértünk belőle többet. A relatív hosszú utazás, és a központban történő séta után a fáradtságunkra bőven elég volt egy-egy üveg ebből a csodából - amiből persze hoztunk haza is, és este tízkor már durmoltunk is a szobánkban.

A remek első napot továbbiak követték, de arról majd a folytatásban mesélek.

Utazós poszt következik

A hosszú hétvégét Szarvason töltöttük. A tavalyi kellemetlen élmények után úgy döntöttünk idén nem megyünk panzióba, hanem hotelt keresünk. Nem szeretném az oldalt reklámozni, ahol kiválasztottuk a szállást, majd kiderül miért, de annyi előnye mindenképpen volt, hogy nem kellett előleget fizetnünk.

Szintén a tavalyi tapasztalatokra alapozva idén csak 2 éjszakát akartunk házon kívül tölteni, így március 15.-n indultunk Szarvasra.

A foglaláson az volt, hogy 14 óra után lehet elfoglalni a szállást. Mi már leértünk 12 órára. Miután leparkoltunk a hotel udvarán láttuk a kiírást, hogy bejárat a sörözőn át. (A hotel és a söröző egybe tartoznak.) Így kimentünk az utcára, ahol szembesültünk azzal, hogy a söröző is csak 14 órakor nyit. Magyarul esély nem volt arra, hogy bejussunk a szállodába és megkérdezzük, hogy esetleg el tudjuk-e már foglalni a szállást.

Próbáltam telefonálni, nem vették fel, de utána visszahívtak és közölték, hogy hát bizony a 14 óra az tényleg 14 óra.

Így kerestünk valami látványosságot, ahol el tudjuk tölteni a további 2 óránkat. Egy szélmalmot találtunk Gádoros után. Igazából nincs messze Szarvastól, de az utak minősége miatt mégis messze van. Itt említeném meg azt is, hogy ha az ember Magyarországon nem főúton közlekedik, az maga a világ vége. Az utak annyira lepusztult állapotban vannak, hogy csak a közepükön lehet közlekedni, és az élményt fokozza, amikor már ott sem.

Azért ha lassan is, de eljutottunk a malomhoz. Útközben fájó volt látni a szegénységet, mert bizony az van azon a környéken.

Ahogy látjátok a malom még egészen jó állapotban van, bár a vitorlái le vannak már törve. Sajnos bemenni azonban nem lehet. Semmi nem működik körülötte, pedig találtunk pl. WC-t is, ami persze zárva volt. Valamikor szebb napokat élhetett meg, és itt nem arra gondolok, amikor aktívan működött, hanem arra, hogy egykor talán még rendezvények is voltak, és igazi szép turista látványosság volt. Mára nem maradt ebből semmi.

Miután visszaértünk Szarvasra, már nyitva volt a söröző, így bementünk, ahol egy fiatal kislány fogadott minket, aki egyébként a söröző pultos lánya volt. Tőle kaptunk szoba kulcsot és eligazítást, hogy merre menjünk, hol fogjuk megtalálni a szobánkat. Kissé meglepő volt az egész, bevallom nem erre számítottam.

Közben megérdeklődtük, hogy kapunk e tájékoztatót a városban található látványosságokról, ill. valami kis térképet, mert a szállást hirdető oldalon ez konkrétan le volt írva, hogy ez plusz szolgáltatás (bár szerintem ez alap az idegenforgalomban). 

Csodálkozva néztek ránk, mert közben egy férfi is megjelent - talán ő volt a főnök, vagy tulaj, nem derült ki. Szóval nem értették miről beszélünk, mondván ők semmi ilyenről nem tudnak.

Erre említettem, hogy nem reklámoznám a hirdetési oldalt, mert a hirdető nem is tudott arról, hogy ott mit ígértek a nevében. (Vasaló nem tudom, hogy lett volna-e, mert nem kávézunk!)

A fiatal hölgy közölte, hogy majd amikor elhagyjuk a szállást, vasárnap reggel 10-ig, akkor a kulcsokat csak tegyük le a földszinten lévő recepción, ami egyébként nem működött.

Soha többet nem is láttunk volna senkit a személyzetből, ha este nem megyünk be egy sörre a sörözőbe.

Felmentünk a szobánkba. Semmi extra. Teljesen szokásos, előtér, fürdőszoba - amely iszonyat büdös volt, tudjátok az a rothadó vizes helyiség szag, és a szoba rész. Semmi dekoráció, sehol egy növény vagy bármi, ami kicsit is kellemesebbé teszi az egészet, de ez végül is nem tragédia.

Ám a törött WC ülőke, a takarónál vékonyabb, agyon használt, csomós párna már nem töltött el minket lelkesedéssel.

Annak viszont örültünk, hogy a tusoló fülke jóval nagyobb volt, mint tavaly a panzióban, aminek az ajtaján is alig fértünk be, viszont annak kevésbé, hogy a fülke alján a falak mentén több helyen is fekete penész volt már a fugákban. 

Őszinte leszek, azért némileg csalódás volt az egész, még akkor is, ha nem öt csillagos szállodába készültünk.

A szállás visszaigazoláson, és egyébként a hotel saját oldalán is zárt parkolót ígérnek. Na erről is lesz még szó.

Ezt a napot arra szántuk, hogy sétálunk egyet a városban. 

Még az utazás előtti napon próbáltam a neten nézelődni, hogy mit érdemes megnézni.

Találtam két kastélyt is, ám egyik sem látogatható a közönség által. Pedig az egyik különösen szép, legalább is kívülről.

Az internet szerint van múzeum is Szarvason. Természetesen nem látogatható, mert épp felújítják. 

És jaj, majd elfelejtettem. Még amikor visszaértünk Szarvasra, látván hogy ott is van egy malom, elmentünk még oda is a szálloda előtt. A Google Maps szépen elvitt minket, és egyszer csak az út bal oldalán feltűnt a malom. Mi pedig hangosan felnevettünk. 

A fotón sajnos nem igazán látszik a mérete, de ez szinte bonsai malom volt csak. Mint kiderült csak emlékül állították:

Itt látszik igazán a malom mérete:

Na szóval, szállás elfoglalás után irány a város. Valójában azért mentünk Szarvasra, mert van fürdője, és mi szerettünk volna pancsolni. Így első körben azt mentünk el felfedezni hol van. Pár sarokra volt csak a szállástól.

Azért az megvan, hogy mi azokat a fürdőket szeretjük, ahol van élményfürdő és termál víz? 

Sétáltunk tovább, és azt kell mondjam kellemes meglepetések értek. Szarvas, legalább is a központi része kifejezetten szép. Sok régi épülete van, ezek közül sok már felújítva. Sok zöld van a városban, és nem feltétlenül parkok, de az utak mentén rengeteg örökzöld, fák, cserjék és virágok. Nagyon jó köztük sétálni.

Megtaláltuk a múzeumot is, és láttuk ahogy a turisták felkenődnek az ajtajára, mert ahogy említettem, sajnos nem látogatható. 

Aztán leértünk a Holt Körös partjára, ahol a korábban már mutatott egyik palota áll. És ez:

Nem ütköztem semmiféle leírásba, hogy ez mi akar lenni, vagy miért került oda, mert hogy ez a vízben áll. A koronát persze felismertük, de ami körülötte van? Ki tudja? De ott áll a híd mellett.

Maga a folyó szép tiszta, és végig tele van a partja kis nyaralókkal, halászkunyhókkal. 

A másik oldalon pedig egy Liget és szemben vele Szarvas Vízi színháza. 

A lelátó oldaláról nézve bizonnyal nem magán a vízen tartják az előadásokat, de a háttér mindenképpen az, illetve a folyó mögött húzódó Liget. Szerintem roppant hangulatos lehet ott egy-egy előadás.

Az esti sörözésnél megkérdeztük a pultos-recepciós kislányt a színházról, és azt mondta, hogy bizony nagy népszerűségnek örvend, és telt házas előadásai vannak. Akit érdekel keressen rá a neten, bár az idei műsort én még nem találtam meg.

A Liget oldaláról még ilyen érdekes fákat láttunk, amelyek a vízben élnek:

A kis fahíd csak gyalogosoknak van, és a színházhoz visz át. 

Innen már csak visszafelé mentünk a szállás felé, illetve kerestünk egy éttermet, ahol meg tudunk vacsorázni.

És bizony találtunk is egy nagyon kellemes helyet.

Az étterem neve Premier Szarvas. Nekünk már maga a berendezés is szimpatikus volt. A pincérek kivétel nélkül figyelmesek, kedvesek, szolgálatkészek és gyorsak. Itt vacsoráztunk első este, és második este is, illetve itt is reggeliztünk. A kaják finomak, hatalmas adagok. Szóval csak ajánlani tudom.

Vacsora után még haza sétáltunk a szállodába, és éjjel jött a kellemetlen meglepetés.

Egyrészt a falak papír vékonyságúak. Így még azt is áthallani, ha a szomszéd szobában a telefon csak rezeg, mert sms jött. És jött rengeteg.

De ami még rosszabb volt, hogy az ígért zárt parkoló bizony nem zárt. Bárki be tud hajtani, és ezt meg is teszik.

Első éjszaka hajnali három körül vágódott be egy kocsi, ezerrel csikorogva, majd ajtókat csapkodva, amire igazán nagy "élmény" felébredni.

Az első nap után azt tudom mondani, hogy a szállás nagyon nem volt jó. Ám a város, és az ottani emberek nagyon szimpatikusak. 

Folytatása következik.

Kert - de ez mai történés

Kicsit elgondolkodtam, hogy folytassam-e ezt az egész írogatást, mert hát mi tagadás nem túl sok látogató jár az oldalon. Másrészt azonban nem is gondoltam soha, hogy több ezres nézettségem lesz. Talán inkább az kedvetlenített el, hogy mostanában még az állandó olvasóim sem igen reagáltak egy-egy posztra. De tegnap valaki azt mondta, hogy ne hogy abba hagyjam, és mivel ma megindult a kertben az idei szezon, hát gondoltam, üsse kő, akkor jelentkezek még itt olykor olykor.

Szóval nagyon nehezen vártuk ki, de ma már végre tényleg lehetett tevékenykedni a kertben. Persze voltunk már kint korábban is, mert a 3 gyümölcsfánkat már vagy két héttel ezelőtt megmetszettük. A drága férjem pedig, kívánságomnak megfelelően kiszedte az annyit emlegetett fagyalsövényünk egy részét. 

Még ősszel találtam ki, hogy itt szüntessük meg a sövényt. Az okaim: - mást szeretnék oda ültetni, mert itt már igazából nagyon csúnyán elgörbült az egész ültetvény, és mert ezen a részen volt egy szakasz, ami minden évben lisztharmatos lett, mi pedig ugye nem használunk semmiféle vegyszert a kertben. Szóval nagyjából ezen okokból került felszámolásra.

A képen látható résztől jobbra még ősszel kezdtem kialakítani egy új virágágyást. Igyekeztem úgy ültetni, hogy kicsit majd hajazzon az angol kertek kócosságára, mert nekem az nagyon tetszik. Aztán persze remélem sikerült is így elültetnem a virágokat, cserjéket. Ezeknek pedig szeretnék egy hátteret adni. Balról jobbra haladva lesz egy magnólia 

Még kicsike, de vannak rajta már most virágbimbók, így remélem már idén tavasszal megörvendeztet minket virágokkal, és hogy aztán szépen gyorsan fejlődésnek indul. Csak az első 1-2 év ne lenne, amíg igazából megkapaszkodnak. De türelem!

A magnólia után lesz egy szeldelt levelű japán juhar - ő még sajnos nincs meg, mert csak kb. 2 hét múlva érkeznek a kertészetbe, de azért az ilyen:

És mellé pedig egy törpefenyő kerül. Ő már megvan, csak ültetésre vár.

Holnap tervezem őket elültetni, és aztán szépen fejlődésnek indulhatnak, hogy egy csodás hátteret adjanak az egész ágyásnak. Ami bizony még nem is igazi ágyás. Ősszel, mikor ültettem a növényeket, már annyira kemény és száraz volt a föld, hogy arról szó sem lehetett, hogy onnan felszedjük a füves réteget, és igazi ágyás legyen. Mindig csak ástam egy-egy gödröt, amibe elültettem az adott virágot és kész. Na idén, ezt is meg kell csinálni. Most már azzal is nehezítve, hogy az ültetett növények között kell majd ügyeskedni úgy, hogy egyiket se sértsük meg.

Én ma voltam kint a fák metszésén kívül először. De elégedett vagyok az elvégzett munkával, mert rendbe tettem a két magas ágyást. Kiszedtem a gazokat, és felforgattam a talaj felső rétegét, így most már lehet majd ültetni ezt azt. Terveim szerint belekerül már a saláta, retek, és lehet még a sárgarépa is. Az elképzelés, hogy a salátát, retket nem egyszerre szórom el, hanem mondjuk hetente, hogy így hosszabb ideig legyen termés, és ne egy hét alatt kelljen felfalni sokat. Ráadásul idén fogok először ültető szalaggal próbálkozni. Remélem sikerrel járok.

Rendbe tettem az árnyékliliomok ágyását is, de erről nincs fotó, mert igazából semmi látványos. Leszedtem az elszáradt leveleket, összegyűjtöttem a vakondtúrásokból a földet - ezt máshol is a kertben, mert ősszel dolgozott rendesen ez a kis kék gatyás, És utána feltöltöttük mulccsal. Így ugyan rendezett, de még semmi látványos nincs benne.

És mert nem élet az élet kertépítés nélkül, hát az is megkezdődött ma. Talán emlékeztek, hogy csináltunk mi egy pergolát a kertbe, hogy ott lehessen sütni-főzni, vendéget fogadni. Szerintem igazán szépre is sikerült.

Tavaly nyáron sokszor csodáltam - távolról. Ugyanis egy m2-nyi árnyék sincs ott. Ültettünk ugyan kiviket az oldalára, de azok még nem indultak be igazán, így nem borították be az oldalakat, hogy árnyékot adjanak. Ültettünk fát is, ami majd egyszer valamikor szintén fog árnyékot adni. De sajnos a lényeg itt is azon van, hogy majd valamikor. Közben pedig egyre melegebb nyaraink vannak. Így tavaly pl. vendéget egész nyáron nem tudtunk hívni, mert nem lett volna hova kiülni, csak az esti órákban. 

Sokat tipródtam a dolgon, hogy ez így nagyon nem jó. Próbáltam nézni ezeket a napvitorlákat. Mit mondjak, roppant drága megoldás. Ráadásul mivel csak egy háromszögnyi területet fedne le a pergola jelenlegi állapotában, ezért igazi megoldást sem nyújtana.

Addig töprengtem, míg arra jutottam, hogy ki kell bővíteni az építményt négyzet alakúvá, és befedni a tetejét. Ezzel a megoldással tudunk csak árnyékot varázsolni oda.

Megosztottam ebbéli gondjaimat a férjemmel is, és így végül elhatároztuk, hogy akkor idén kibővítjük a pergolát. 

Ez tavaly elkezdődött azzal, hogy a tűzrakó helyet lebontotta, mert túl nagyra sikeredett amúgy is, meg hát oda fog kerülni az egyik plusz láb.

Ám hogy rendesen kiadja magát a négyszög, így az oda vezető járda is odébb kerül majd - a képen most látható sziklák és növények helyére nagyjából. 

Aztán életem párja, aki imád bontani és újra építeni, közölte, hogy ő lebontaná a fűszerspirált is, mert egyrészt, ha elkészül a tető a pergola fölött akkor árnyékba kerül, és ez a benne lévő növényeknek lehet nem esne jól. Másrészt ma már látja, hogy nem teljesen így kellett volna megépíteni. És hogy akkor majd a pergola másik végébe építené fel újra. (Magasabb növénytől még jobbra.)

Én ettől eleinte nem voltam feldobva, de beláttam, hogy ha semmi más nem is, de az árnyékba kerülés mindenképpen indokolja az áthelyezést.

És hát a héten a tettek mezejére léptünk. Megvettük a szükséges gerendákat, és talpakat, csavarokat. Így ma a férjem szépen kiásta a gödröcskéket, és lebetonozta az oszloptartó talpakat.

Közben majd le lehet kezelni a gerendákat. Le tudja bontani a fűszerspirált. Aztán fel lehet építeni a pergola vázát. Megcsinálni majd rá egy borítást, hogy tényleg legyen alatta árnyék. Erről már vannak elképzelések, de majd meglátjuk, hogy alakul. És aztán fel lehet építeni újra egy kisebb tűzrakót és egy már jobban megépített fűszerspirált is. Addig persze a fűszer növényeimet ki kell onnan menteni. 

És egyelőre szépen fejlődik egy új ültetésem is, amit korábban még sosem csináltam. Virágládába került egy csomó tulipánhagyma. Tél elején sokáig kint hagytam, hogy megkapja a hideg hatást is. És utána is csak a nem túl meleg nyári konyhában telelt. Most itt tart.

Természetesen már kikerült a kertbe, és remélem, hogy virágot is fog hozni.

Nálunk lassan indulnak meg a növények, így igazi szépségről még nem tudtam fotót hozni, bár krókusz már nyílik, és a téli jázmin is szép lassan virágba borul, de ezeket ma nem fotóztam le. Majd kell későbbre is valami látványosság. 

Szóval hajrá, végre itt a tavasz. Persze, tudom, még csak március 1. van, és jöhet még akár hó is, meg fagy is, de azért reménykedem, hogy nem lesz már nagy és tartós hideg, és akkor szép lassan elindul a kert. Én türelmetlenül várom. 

Ültessünk fákat

Talán még emlékeztek, hogy azt akartam, hogy az új kertünkbe csak gyümölcsfák kerüljenek. Mondjuk ehhez képest, eddig csak díszfákról meséltem, de azért valóban volt gyümölcsfa ültetési projekt is.

Elsőül egy diófát szerettem volna. Sokszor hallottam, hogy régen minden gyermek születésekor ültettek egy diófát. A mi gyerekeink ugyan nem a költözéskor születtek, de úgy gondoltam sosincs késő. Így aztán vettünk is egy diófát, amit annak rendje és módja szerint el is ültettünk a volt hársfa helyére egyébként. Azt kérem, hogy senki ne kérdezze milyen fajtájú dió volt, mert akkoriban halvány fogalmam sem volt arról, hogy ebből is léteznek különbözőek. Nekem annyi volt meg, hogy van vékony-héjú dió, és akkor nyilván van a vastag héjú is. 

Ám akkoriban még velünk volt Brunika. 

Ekkor tájt már 10 éves is elmúlt, ezért senkiben nem merült fel, hogy még mindig szeret kertészkedni. Ám egy délután mikor haza érkeztünk volt némi hiányérzetem a kertre nézve. Bruni úgy döntött, meg kell metszeni ezt a diófát, hogy szépen elágazzon és nagyjából a felénél teljesen lerágta. Az első szívroham után azért még úgy gondoltuk, hátha túl éli szegény csemete, és lesz belőle mégis egy szépséges diófa. Ezért nem bántottuk.

Mit mondjak? Másnapra tövig lett visszavágva, akarom mondani visszarágva a fa. Nem volt mit tenni, kénytelenek voltunk kiszedni és kidobni a gyökerét.

Újabb terv született, vegyünk akkor cseresznye fát és ültessünk azt. Cseresznye fánk már volt ugye az előző háznál is, és igazán szépen termett már jó nagy szemű cserkókat. Még az is lehet, hogy germensdorfi volt, de azért erre nem tenném le a főesküt.

Szóval mentünk és meghoztuk a cseresznyefát. Elültetni már nem volt időnk, így bár kint hagytuk - bátran - a kertben, de körbe vettük dróthálóval, mondván ezzel távol tartjuk a kutyát. 

És tényleg, nem mászott be a kerítésen belülre, de azért a kertészkedést így sem adta fel. Ugyanis fogta, és kihúzta az egyik ágat a háló alatt, és immáron azt rágta le, metszés gyanánt. 

Így lett nekünk eggyel kevesebb elágazású cseresznye fánk a kertben. Másnap gyorsan földbe került, és most már bizony körbe vettük dróthálóval, hogy a négylábú kertészünktől megóvjuk.

Szép nagy fa lett belőle, és egyre több terméssel boldogított minket az évek során. Ezzel csak egyetlen gond volt, hogy nem volt senki aki leszedte volna. Persze mi szedtük, meg ettük is, de hiába hívtunk bárkit, hogy jöjjön, szedje, vigye, nem kellett sajnos senkinek. Így a termés java a fán maradt a madarak nagy örömére.

Viszont hogy mennyire reménytelen kertészek voltunk még ekkoriban, az később derült ki. Évekkel később építettünk ugyanis egy pergolát a fa alá. Egyetlen probléma volt csak. Bár a cserkó fa már bőven adott árnyékot, csak éppen a pergola arra az oldalára került, ahonnan a nap is sütött. Így esély nem volt arra, hogy a cserkó árnyékot adjon. 

Ezért került a végén a már múltkor említett selyemakác a pergola másik végébe.

Természetesen egy gyümölcsfa még nem volt elég. Sárgabarackra is volt vágyásom, mert bár a gyümölcsért annyira nem rajongok, de a házi sárgabarack lekvár az maga az éden számomra. Így vettünk sárgabarackot is. Fajtát megint csak nem tudok. De az első fa meghalt. Ezért vásároltunk újabbat, ami már szépen megmaradt, de sok terméshez nem volt szerencsénk sajnos, amíg együtt laktunk. Talán az új lakóknak már terem szépen. 

Majd kaptunk egy mandulafát is egy kedves ismerős családtól. A legkorábban virágzó fánk volt. Gyorsan fejlődött, de mivel ilyen korán nyílt, gyakran elfagytak a virágai, és termés nem igazán lett belőle. Mikor elköltöztünk, abban az évben volt először hogy egy kisebb ládányi mandulát már sikerült kinevelnie. 

Amit nagyon nem szerettem benne, hogy a levélzete hasonló a fűzfához. Nagyon nehéz összegereblyézni. 

Még egy gyümölcsfánk volt, amit szintén a már említett családtól kaptunk. Ún. paraszt barack. Ezt már csak az utcára tudtuk elültetni, mert a kertben nem maradt már hely fának. Mi mindig nagyon figyeltünk arra, hogy a szomszédhoz ne érjen át a fa ága, és ne zavarja őt, ezért kevés fát tudtunk csak elhelyezni. Szóval a paraszt barack az utcára került. Gyorsan kifejlődött, és rengeteg termést hozott, de hogy őszinte legyek nem volt a mi íz világunk. Ráadásul, mivel az utcán volt, természetesen mindig volt aki lelegelte. Sőt, egyszer egy család megjelent, szedett róla, majd visszajöttek kosarakkal. Úgy kellett rájuk szólni, hogy azért már bocsánat, de mégis mit gondolnak? Azt mondták, hogy visznek a családnak is. Hát mondtuk, hogy innen talán nem kellene. Csak úgy mondom, nem nemzetiségi család volt. 

Aztán szegény fa, egyik napról a másikra teljesen tönkre ment. Valami ragadós cucc lepte el, és lehullottak a gyümölcsei, a levelei is összepöndörödtek. A végén fogtuk is kivágtuk, mert menthetetlennek tűnt. És bizonnyal az is volt, mert a fejszétől úgy pattantak el az ágai, mintha üvegből lettek volna. Így ért véget szegény barackfa élete nálunk.

Na de, gyümölcsfa ide, vagy oda, került még további díszfa is a kertbe. Még pedig egy magnólia. Hiszen annyira csodás virága van tavaszonta és ezt mi is élvezni szerettük volna.

Itt mondanám el, hogy alapvetően mindig fiatal, kicsi növényeket vásároltunk és vásárolunk manapság is. Sajnos igen, sok idő kell míg kifejlődnek, de valamiért mi így érezzük biztosnak, hogy lesz is belőle valami.

Szóval a magnólia is kicsi vékony fácska volt, mikor megvettük és pechére olyan helyre ültettük, ahol egy cserje pillanatok alatt túl nőtte, és semmi teret nem hagyott ennek a fiatal fának. Így nem volt más választásunk, mint hogy átültettük egy másik, sokkal naposabb és tágasabb részre. 

Eredménye, hogy mi bizony alig láttuk virágozni. A költözésünk évében hozott először 2-3 virágnál többet, és sejtem azóta egyre pazarabb lehet.

Itt láthatjátok, hogy ezt is kénytelenek voltunk dróthálóval védeni a kéretlen kertészeink ellen. 

És még nincs vége a fáknak. Kaptam anno a lánykámtól egy ginko-t. Szarvasról hozta, az arborétumban vette nekem. Egy szál cérnácska volt, de cuki levelekkel. Szépen ki is raktam a teraszra, mert úgy gondoltam, először hagyom cserépben megerősödni, és majd csak később fogom kiültetni a kertbe, vagy ahol helyet találok neki.

Aztán egy nap mikor haza mentem eltűnt róla az összes levélke. De nem ám lehullottak, eltűntek, szőrén szálán. A kutyák nem juthattak fel hozzá, csak az akkor meglévő cicánk. Így egyértelműen őt tettük felelőssé, hogy lelegelte a fácskán lévő leveleket, az utolsó darabig. Gondoskodni akart a jó memóriáról szegény cica, de aztán egy baleset okán ő elment az örök vadászmezőkre a többi cica után. 

Szóval ott álltam egy vékony cérnaszállal egy cserépben, de a fácska kérge nem sérült meg. Akkoriban levelezésben álltam egy kedvelt magyar írónővel. Nem titok Vavyan Fable-ről van szó. Aki ismeri tudja, hogy imádja a kertet, a különleges növényeket. Így neki sírtam el, hogy mi történt. Azt mondta, hogy ne temessem a dolgot, ne dobjam ki, adjak a fácskának egy évet.

Megérte türelmesnek lenni, nem?

Amúgy ez a fa szintén az utcára került, mert onnan akartunk némi védelmet a mezőről állandóan érkező szél ellen, és mivel a ginko nem egy sűrű lombozatú fa, ezért tökéletes volt erre a célra, mert nagy árnyékot viszont nem vetett. Szép fiatal növény volt, mikor eljöttünk, bár olykor egy-egy nagyobb teherautó megsértette, ha arra járt. 

És még mindig nincs vége, mert került még szintén az utcára egy szivarfa is. Ezt úgy sejtem nem kell bemutatni senkinek. Irgalmatlan gyorsan növekszik. Viszont csodás virágokat hoz, amik úgy, de úgy illatoznak, hogy az valami csoda. 

Ám mivel mi nem tudtunk arról, hogy ez ilyen gyorsan fejlődő fa, bizony a villanyvezeték alá ültettük. Ennek okán aztán a férjem szinte évente vágta vissza jó alaposan. Persze a fa sem hagyta magát, mert egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt. 

Vajon az új gazdái törődnek ezzel?

És volt még egy próbálkozásunk. Elképzeltem egy szép kompozíciót a kertben. Aranyvessző, tűzborbolya és mögöttük egy csüngő cédrus. 

A tűzborbolya vöröse, az aranyvessző aranyló színe és a csüngő cédrus kékes szürke árnyalata szerintem szépen kellett volna mutasson együtt. 

Egyetlen kis apró probléma merült fel, ami nyilván megint a mi "tökéletes" növényismeretünket mutatja, meg azt, hogy senkit semmit meg sem kérdeztünk ezekről a dolgokról.

A borbolya pillanatok alatt csodás cserje lett, az aranyvesszővel egyetemben. 

A cédrus azonban rendkívül lassan növekedett, és nagyjából egy-két év alatt teljesen el is tűnt a két cserje mögött. IFent a képen már az látszik, hogy átültettük onnan szegényt, de ezt a sokkot nem viselte el, és belehalt. Pedig különleges szép növény lett volna, és még olcsó sem volt.

Ennyi fát sikerült elültetnünk a kertecskénkben. Ahogy látjátok, szinte mindegyikhez fűz minket valami személyes emlék. Ezért is volt fájdalmas ott hagyni őket, és mikor elköltöztünk már mindegyik szép nagy fává serdült. De remélem, hogy az új tulajdonosoknak is sok örömet szereznek.

És majd jön a folytatás, hiszen egy kertben nem csak fák vannak. 

Induljon a második kert

Hol is fejeztem be az előzőt? Talán ott, hogy elköltöztünk, hogy fájt elhagyni a növényeket, amiket szeretettel ültettünk, gondoztunk és örömünkre szolgált a fejlődésük, a szépségük, vagy éppen a termésük. 

Arról nem írtam, hogy mikor abban a házban éltünk, akkor lettünk kicsit a kaktusz szerelmesei is. Sikerült egész szép számban felhalmoznunk belőlük, és bizony még télálló kaktuszunk is volt, amit a kertbe lehet kiültetni. Természetesen ebből vittem magunkkal az új házhoz is.

Ezeken túl is számos szoba növénnyel gazdagodtunk az alatt a tíz év alatt, amíg ez a ház volt az otthonunk, így ezek is velünk költöztek az új otthonba.

És akkor az új kert. Bár kertnek nem volt nevezhető. Mindenesetre jóval nagyobb volt, mint amit elhagytunk, és ez egy nagy vágyunk volt. Ráadásul sikerült a település szélén házat vásárolni, ami szintén nagy álom volt, és bár csodás kilátásunk volt, valamint csendes, nyugodt hely volt, a kert szempontjából azért hozott ez magával negatív dolgokat is jócskán.

Szóval a kert, azaz az udvar. Volt benne egy juharfa. Volt némi bodza dzsungel, valamint akác dzsungel. 3 db tuja csak úgy random módon elültetve minden koncepció nélkül és még szépek sem voltak. És ennyi. A talajt egy nagyjából ápolt fű és gazkeverék borította.

Első körben úgy döntöttünk, hogy mindent kivágunk, kiszedünk, ami ott volt. A tuja csökevényeket pikk-pakk kikaptuk. A juharfa, még fiatal volt, gyorsan megszabadultunk tőle is. Bevallom ma már nem szedném ki, bár nem volt olyan helyen, ami ideális lett volna a mi szempontunkból, de azért a díszítő értéke ma már számítana nekem. Akkor én csak termő gyümölcsfákban gondolkodtam. Ezért megváltunk tőle, bár a lánykánk nagyon fájlalta. Ehhez képest azért majd meglátjátok, hogy díszfa is került a kertbe. 

A bodzát kiirtani, főleg hogy belenőtt egy ócska dróthálóba, hát az már nem volt egyszerű dolog, de végül is megoldottuk.

A legmunkásabb az akác és a számos új hajtás felszámolása volt, de egyszer csak eljött az a nap is, amikor ott állt a telek teljesen üresen. 

Jöhettek végre a saját magunk ültette növények bele. 

Érdekes, mert most ahogy így bele gondolok, nem is emlékszem a sorrendre, hogy mikor mit vettünk, és ültettünk el, de arra, hogy mit hol vettünk, vagy kitől kaptunk, arra sokkal inkább.

Az biztos, hogy a hátsó kerítést a hátsó szomszéddal közösen rendbe tettük. Így már lehetett elé ültetni valamit, és természetesen az akkoriban nagyon divatos tuját választottuk. Egy csepeli kertészetben találtunk szép, egészséges smaragd tujákat. Úgy 20-30 cm magas volt mindegyik, és nagyon jó áron adták akkoriban. Mivel majd 30 m hosszan akartunk ültetni, hát jó sok darab kellett hozzá. 

Igen ám, de volt még egy probléma. Volt egy kutyánk is, ráadásul fiú. A tuja pedig nem szeretné, ha rendszeresen oldalba vizelnék. Így kénytelenek voltunk védő kerítésről is gondoskodni. 

Elsőre még valami egyszerűbb megoldást választottunk, ami nem is volt túl magas, így hát a kutya természetesen lazán átlépett felette, és máris boldogan rohangált a tuják között. 

Ezért a következő lépés egy magasabb, erősebb háló kihúzása volt, ami nyilván jó sokba is fájt nekünk.  De legalább megvédtük a tujákat.

A későbbiekben még egy oldal kerítés mentén is telepítettünk smaragd tujákat, szintén kerítéssel védve. 

Elárulom, hogy a növényeink védelmére telepített kerítések sokkal több pénzbe kerültek, mint bármelyik növényünk, de csak így tudtuk megvédeni az ültetéseket.

Aztán amikor már a tuják olyan nagyon lettek, hogy olyan nagy kárt nem tudtak benne tenni, gondoltuk mi, akkor lebontottuk, és persze sokkal jobban nézett ki innentől az egész. 

Ilyen szépséges tujasor lett belőle az évek során. Hála az égnek nem támadta meg a tuják nagy ellensége sem, amíg mi ott éltünk, bár nagyon féltünk ettől. 

Amit megtettünk a védelmen kívül, hogy rendszeresen locsoltuk. Illetve ha télen nagy hó esett rá, akkor azt levertük róla, hogy a hó súlya alatt ne törjenek meg az ágak. 

Sajnos a kerítés megszüntetése egyébként a hátsó, szomszéd felé eső részt azért megviselte, ugyanis a kutyánk boldogan rohangált mögötte ugatva a szomszéd kutyáit, macskáit, és jócskán letörte róla az ágakat, de legalább mi nem láttuk. 

És bár a kertünk ékessége volt a tuja sor, és mindenki oda meg vissza volt tőle, bevallom ma már nem ültetnék. Ma már tájidegennek érzem a tuját. 

A tuják mellett ültettünk egy himalájai selyemfenyőt is. Fenyőt mindenképpen akartam, már csak az előző háznál lévő miatt is, de egyébként is imádom. Valahova mentünk, amikor betévedtünk egy kertészetbe, és ott találtuk ezt a kis csodát, ami max. 30 cm volt, amikor megvettük. 

Itt már egészen nagy, csak fázik a téli zimankóban. Ő nagyon hiányzik. Egészen különlegesen szép növény. A tűlevelei hosszúak és tényleg selymes simításúak. Szép formás növénnyé fejlődött az évek során.

Egyszer alaposan rám hozta a frászt. Az történt, hogy el kezdtek sárgulni a levelei. Teljesen pánikba estem, hogy jaj, meghalt az imádott fenyőm. 

De kiderült, hogy bizony váltja a leveleit, és ily módon. A régiek besárgulnak, lehullanak és közben már nőnek az újak a ágak külső részein. 

Mára bizonyosan még sokkal nagyobb, mert akár fél métert is nőtt egy-egy évben.

Semmiféle ápolást nem kívánt. Vizet nagy szárazságban ő is kapott, de igazából csak ennyi. Ám ha valaki ilyet szeretne a kertjébe, akkor jó nagy helyet szánjon rá, mert szépen kinövi magát és sok területet elfoglal a kertből. De szerintem megéri, mert gyönyörű és különleges.

Sokfelé láttunk egy nagyon szép virágú fát, mire kiderítettük, hogy selyem akácnak hívják. Így bizony beszereztünk egyet, és őt már úgy ültettük el, hogy nyújtson majd árnyékot a pergolára.

Nagyon gyorsan növekszik, ezért aki hamar szeretne nagy lombú fát, annak csak ajánlani tudom. Ám érzékeny is, a fagyokra, a szélre. Nekünk szerencsénk volt, nem károsodott soha ilyesmitől. Viszont szeret tetvesedni. Amint már mondtam, mi nem használunk semmiféle vegyszert a kertben, így neki is magától kellett ezt mindig kiheverni. Egyébként meg is tette, de amíg tetves volt, addig csurgott róla valami lé is, így nem volt kellemes alatta sétálni. 

A virága szerintem valami csoda. Olyan mint egy-egy kis tollbokréta. És valahogy szinte kétszer nyílik ki egy-egy virág. Két-három éves korában már virágzik, és rendkívül pazar látvány. A virág illata pedig átható, és egészen különleges, mint valami nagyon finom szappan. 

Van még egy érdekes tulajdonsága, estére becsukja a leveleit. 

Egyszer rábíztuk a kertet a lányunkra, és a selyemakác még fiatal volt akkor, ezért kértük, hogy azt is locsolja meg rendszeresen. Szegény meg is tette, de egyik este mikor ment locsolni azt látta, hogy a fa levelei lekonyultak, összecsukódtak. Teljes pánikba esett, hogy a legjobban védendő növény elpusztult. Aztán másnap meglátta hogy teljes pompájában virít, és akkor megnyugodott.

Talán egyetlen "rossz" tulajdonsága, hogy lelkesen szaporodik. Az elnyílt virágokból kifejlődő termések elborítják a kertet, és bizony gyorsan kifejlődnek az új kis egyedek. 

Természetesen ez teljesen kordában tartható, hiszen csak ki kell kapni a földből és annyi. Igazából azonban akár hasznot is csinálhatunk belőle, mert alapból nem egy olcsó növény a kertészetekben. Szóval akinek van hozzá kedve, ideje, helye, az simán csinálhat a sok kis új növényből egy faiskolát és eladhatja az új fácskákat.

Innen folytatom! Mára sziasztok!