Veled vagy nélkülem

Ahogy azt már sokszor leírtam, ezt az egész blogot azért találtam ki, hogy ilyen-olyan marketing tanácsok alapján népszerűsítsem a könyvem. Sajnos, bár a művem kiadásra került, de a kiadóm a terjesztést nem vállalta, így ezzel nekem kell - kellene megküzdenem. Marketing szakember azonban nem vagyok, így sajnos nem mondhatnám, hogy nagy eredményeket tudok elérni.

Ráadásul ez a blog is elment teljesen más irányba. Azt gondolom, hogy nem feltétlenül baj ez, mert talán többek számára is érdekes dolgokról írok, de a könyvemről pl. már igen régóta nem esett szó.

Karácsony közeledtével azonban arra gondoltam, hogy ismét ejtenék pár szót a regényről. 

Nekem is meglepő, hogy már milyen régen fogtam bele a fejemben zajló történet történet leírásába. Érdekes időszak volt az életemben. Elvarázsolódva, elmerülve a történetbe, mintha magam is ott lennék az egészben, de csak, mint valaki, aki csendben szemléli a történteket. Szóval szereplő nem voltam, és ha még sikerül írnom, abban sem leszek soha az.

Sokszor megkérdezték már, hogy miről szól, milyen témájú? Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor romantikus, szerelmi történet. De ez valahogy mindig olyan degradáló meghatározás. Pedig nem tudom miért, hiszen a szerelem az egész életünket meghatározza, és valahogy mindig jelen van, ha máshogy nem, hát a vágyainkban. Akkor miért lenne ciki erről írni, ilyen történetet elmesélni? 

Ráadásul úgy gondolom, hogy bár ez a főtéma, a fő vonulat a mesében, de azért szól más dolgokról is. Természetről, emberekről, ünnepekről, hagyományokról is kicsit.

"Sára azonnal megérzi kicsinyét az orránál. Felemeli szép fejét és pár másodpercnyi szimatolás után, nyalogatni kezdi őt. A lovacska hallhatóan egyre szaporábban lélegzik. Lassan letisztul róla az összes vér és váladék, és láthatóvá válik koromfekete bundája. Telnek a percek. Zsuzsa már csak gyönyörködik a látványban. Sok csikó születésénél volt már jelen, de ilyen aktívan egyikben sem kellett részt vennie. És persze az új élet születése minden alkalommal megbabonázta őt, épp úgy, mint most is. Közben már Csaba is végzett. Megtett mindent, hogy Sára egészséges maradjon az ellés után, és akár később is lehessenek még csikói.

A lovacska már gyönyörű. Fényes szőre, mint a selyem, úgy csillog a lemenő nap utolsó beszűrődő fénysugaraiban. És ekkor megpróbál felállni. Csetlő-botló mozgása annyira megejtő, hogy Zsuzsának bizony könnybe lábad a szeme. Csaba magához öleli a síró lányt, és a szokottnál is rekedtebb hangon csak annyit tud mondani: - No-no! Nézd milyen ügyeske!

Zsuzsa látja, hogy a férfi szeme is csillog, de persze nem teszi szóvá. Elég, ha ő most már tudja, nem olyan zord az állatorvos, mint amilyennek mutatja magát.

Jóska bácsi hangja is megremeg, amikor megszólal: - Na, nézd már, még alig bújt ki az anyja hasából, és már állni akar!"

Ugye, hogy itt szó sem esik szerelemről? :)

Karácsonyi ajándéknak ajánlom most ezt a könyvet. Még bőven van idő megrendelni, és a fenyő alá időben meg is fog érkezni. Van-e jobb ajándék karácsonyra, mint egy könyv?

Veled vagy nélkülem - itt megrendelhetitek!

Dobozban az életünk

Most már hetek óta csomagolunk. Az első 16 doboz telepakolása nem is tűnt olyan nagy dolognak. Főleg, hogy a férjem csinálta és nem én. :D Ezekbe csak könyvek kerültek. És akkor még azt hittem, hogy megy ez majd, mint a karikacsapás, amúgy is majd két hónapunk van rá, hogy elcsomagoljuk az életünket.

És mióta aláírtuk az adásvételi szerződést az új házunkra, szinte minden nap elrámoltunk valamit. Kiürültek a könyvespolcok. Elraktuk az apró csecsebecséket. Már csak egy váltás ágynemű huzat van elől. Már nincs pohár, amiből egy vendégnek adhatnánk egy pohár vizet. Csak rakodunk, rakodunk.

Kiürült a tetőtér, ami az eltelt tizenhét év alatt remek hely volt mindennek, ami már nem kell. Rakodunk a pincében, a lakásban, és a kertben is.

Egyre több a doboz, a kezdeti rendszerező gyűjtésünk egyre zsúfoltabbá válik. Lassan, úgy érzem térkép kell a lakásban is ahhoz, hogy egyik helyiségből eljussunk a másikba.

Már kiraktunk egy csomó még használható dolgot a ház elé, amit a helyi ismerős bácsi nagy örömmel gyűjt be maguknak. (Ez 17 éve így megy. Fogalmam nincs hova kerülhetett az a rengeteg holmi, amit mi kiraktunk.) Már egy jó nagy adag holmit átadtunk egy egyházi karitásznak. És persze rengeteg dolog a szemétben, vagy a kazánban landolt.

Kiselejteztük a céges papírjainkat is, de a családi iratokat is.

És csak rakodunk, rakodunk, rakodunk. 

És amikor felnézek a sok doboz közül, akkor az üres polcok és szekrények mellett azt látom, hogy de hiszen még tele van az a szekrény is, meg az is, és azon a polcon is ott van a sok cucc, és a kamra még zsúfolásig van tele a holminkkal, a pincéről nem is beszélve. Így lassan kezdem azt érezni, hogy képtelenség, hogy ez a rengeteg holmi egyszer csak mind dobozban legyen. Arra, hogy majd ki is kell rámolni, ma még nem is merek gondolni. 

Megrendeltük a fuvart is, de ha belegondolok mennyi nagy terjedelmű cuccunk van, kétségeim vannak, hogy egy fordulóban megússzuk-e az áthurcolkodást a fuvarossal. Hogy a dobozokat hány körben tudjuk átvinni, azt még megsaccolni sem merem.

Több, mint 30 év. Ezt dobozoljuk most el. Nem egyszerű.

Ráadásul most már türelmetlen is vagyok. Tudjátok, hiszen leírtam, hogy mennyire nehezen vettem magam rá arra, hogy megváljunk a jelenlegi otthonunktól, az általunk megálmodott és beültetett kerttől. De a döntést meghoztam, és most már szeretném, ha megtörténne. 

Persze, itt kezdhetnék arról is filozofálni, hogy na tessék, már megint valami, amit várunk, hogy megtörténjen, és sürgetjük az időt, hogy túl legyünk rajta, és tesszük ezt egészen addig, amíg egyszer csak az egész életen is túl leszünk. Nem könnyű a mi társadalmunkban a jelenben élni. Így hát, igen, várom a változást. Várom, hogy kialakítsuk az új otthonunkat. Ami kényelmes lesz, kellemes lesz, és üde lesz, és minimalista. Tényleg alig várom, és most már kezd igazán izgalmas lenni az egész.

Várom az új települést, ahol élni fogunk. Sokkal kisebb annál, mint ahol most lakunk, sokkal kevesebb ellátottsággal. Ezért bizonnyal sokat kell majd a közeli településekre átjárnunk. De nem baj. Mert cserében, ami van, az mind gyalogszerrel elérhető. Végre nem fogunk autóba ülni akkor is, ha csak egy kiló kenyér kell, hanem csak kisétálunk érte.

Izgatott vagyok. Cikáznak a fejemben a gondolatok, hogy mit hogyan rendezünk majd be. Hova mit kell majd venni. Hogy tudjuk úgy megoldani, hogy tényleg klassz legyen az egész, de addig se éljünk egy raktárban. Van ahol felújítást kell csinálni, de kivételesen még azt is várom. Bár lehet, elszökök otthonról, amíg megtörténik. 

Csupa várakozás vagyok, minden téren. 

Évek óta éltünk ugyanúgy. Napról napra, volt egy kialakult rutin, ami roppant kényelmes volt. Olyan igazi állott víz a lavórban, amiben az ember jól eltesped. Mikor a gyerekeink kirepültek a fészekből, azt hiszem még jobban lelassult az életünk. Mintha már nem is tudom hány évesek lennénk. 

De most eljött a változás. Amit eddig végigcsináltunk már az is fenekestől fordította fel az életünket, de ami ránk vár, az még inkább megborítja az eddigi tunyaságot. És azt hiszem ez jó. Ennek jónak kell lennie.

Tudjuk, már nem vagyunk olyan fiatalok, valószínűleg nem várnak ránk már ilyen nagy változások, bár sosem lehet tudni. Ezért ezt most nagyon meg akarom élni. Minden ízében, örömében át akarom élni. 

Szóval lehet olykor panaszkodok most is, hogy jaj, a dobozok, meg még mennyi cuccot kell elrakni, és közben a munka dandárja is most van nálunk, de igazából örülök az egésznek. Lelkesít és felráz. Újra vannak terveim, vágyaim, elképzeléseim. És ilyen már jó ideje nem volt. Sok baj, gond, probléma volt az életünkben. Az elmúlt éveink szinte csak ilyenekről szóltak. De most már ideje a jónak is. 

És ha belegondolok, az egész a mi döntésünkön múlott. Tény, voltak külső, tőlünk teljesen független tényezők is, úgy mint az ingatlanok árának felfelé mozgása itt ahol élünk. De ez önmagában kevés lett volna. A döntést nekünk kellett meghozni, és nekünk kellett meglépni. Nem volt könnyű. Sok álmatlan, sok átsírt éjszaka van mögöttem, mögöttünk. De megérte. Még nem vagyunk túl az egészen, de már most azt mondom, megérte.

A változás jó dolog. Sokszor évekig is elvagyunk valamiben, amiről tudjuk, hogy nem jó úgy, de már megszoktuk. És a változtatáshoz meg kell mozdulni, ki kell lépni a komfort zónánkból. De ha nem tesszük meg, akkor sosem fogjuk megtudni mi vár ránk oda kint!

I love Kolozsvár

Egy hete ismét Kolozsvárt jártunk. Hivatalos ügyben mentünk, de aztán belecsöppentünk egy váratlan eljegyzési vacsorába is. 

Szerintem már mindenki tudja, hogy miért is kerültem kapcsolatba Kolozsvárral, és hogy anno bizony nagyon sűrűn jártam oda. Más kérdés, hogy akkoriban szinte mindig tovább is mentünk valahova kirándulni, túrázni. De akkoriban nem is volt igazán szép, és kellemes a város. A kor rányomta a bélyegét nagyon. Ezrével épültek a várost körülölelve a lakótelepek. Mondjuk kívülről érdekesebbek voltak, mint amiket nálunk építettek, és jóval több is épült. Így legalább lakás hiány nem volt. 

Ám volt még valami a rengeteg tömbházon túl, ami nagyon szomorúvá tette a várost. Szinte nem volt tömegközlekedés, és kocsival sem igen tudtak közlekedni, mert benzin sem volt. Minden benzinkútnál óriási sorok voltak, sokszor napokig álltak ott az autók, és a sofőrök úgy tolták előbbre az autókat, ha végül mozdult a sor, mert nem akarták arra pazarolni azt a pár csepp benzint, amit kaptak.

Így aztán a többség gyalog járt. Ez még nem is lett volna baj, de az emberek magukba zárkózottak voltak, szomorúak, gondterheltek, hatalmas zsákokat cipeltek, amiben némi élelmiszert vittek magukkal, és az egész egy egyhangú szürke masszának tűnt. Folyamatos mozgásban volt a város, de minden szürke volt, homogén volt, és csak áramlott a sok szegény ember ki a vasútállomásra, és be a városba. 

Nem volt szép, nem volt örömteli, szívet melengető kép.

Aztán teltek az évek, sajnos a család eltávozott, így szinte már egyáltalán nem jártunk a városba, mert a barátainkkal is inkább a hegyi házikójukban találkoztunk. A várost kerültük, mint a tüzet, mert olyan elképesztő zsúfolt és őrült forgalom alakult ki, hogy szinte életveszélyes volt még az is, hogy átmenjünk rajta. Inkább még a rossz, falvakon keresztül vezető utat is vállaltuk, de Kolozsvárt nem.

Viszont én a Facebookon egyre több olyan oldalt like-tam, ami valamilyen módon Kolozsvárról szól. És szinte nincs olyan nap, hogy ne olvasnék ott valamit arról, hogy épp milyen kulturális rendezvény lesz, hogy most felvételiznek a diákok az egyetemre, hogy ez vagy az ad koncertet a városban és még sorolhatnám. Egyre szebb fotókkal találkoztam, és lassan kibontakozott előttem egy színes, gazdag kulturális életet élő, fiatal város.

Ezért már egy ideje éreztem, hogy nagyon szeretnék ismét Kolozsvárra menni. Direkt oda, és bejárni a várost, érezni a szellemét.

Nyáron, talán emlékeztek rá, voltunk is kint. Sajnos az a kirándulás nem volt túl sikeres különböző okok miatt, de ráadásul sokat el is mentünk akkor a városból a környékbeli szépségeket megnézni. Egy napot töltöttünk mindössze Kolozsvárt.

Miattam nem is tudtunk olyan nagyon sokat sétálni, mert a sok éves ülő munka megtette hatását, és én sajnos már pár száz méter gyaloglástól nagyon elfáradtam.

Most viszont jött a négy napos hétvége, és mivel intézni valónk is volt kint, így az utunk megint csak Kolozsvárra vezetett.

Szó se róla, óriási dugóban érkeztünk meg. Azt hittük sosem jutunk el a szállásunkig. Kolozsvár már szinte egybe épült a környező kisebb településekkel, és még mindig folyamatosan építik a lakóházakat, de most már inkább lakópark jelleggel. Nem mondom, hogy mind szép, sőt, de azért nyáron láttunk kellemes helyeket is. A rengeteg emberrel és autóval rettentő nehezen birkózik meg a város. Óriási közlekedési változtatásokra lenne szükség, bár igyekeznek egy élhetőbb mederbe terelni a forgalmat. 

Most is voltunk fent a hegyen, de azért egész sok időt töltöttünk a városban, és nem tagadom, teljesen beleszerelmesedtem. Ha most lennék 20 éves, vagy akár csak huszonéves, gondolkodás nélkül költöznék oda, és borzasztóan élvezném.

A szállásunk, amit szívesen ajánlok, elsősorban fiatalok figyelmébe, hiszen egy Hostel, a város szívében van. Tényleg, mindössze másfél sarok tőle a Szent Mihály templom és a Főtér. Ugyanakkor egy csendes kis utcában van.

Ahogy írtam, egy váratlan eljegyzési vacsorába is belecseppentünk, amit a Kolozsvár közepén található hegyen lévő Panoramic étteremben tartottak. Kellemes hely, finom ételek, de ami igazán pazar volt, az a panoráma az esti fényekben fürdő városra. Igazán csodás volt.

Akár le is gyalogolhattunk volna innen, de bevallom én ezt este, sötétben, alkalmi ruhában és cipőben nem vállaltam be, így taxit hívtunk, és ahogy felfelé, úgy lefelé is azzal mentünk. Igen, a régi városhoz képest ez is hatalmas változás. Anno örültünk, ha legalább 1-2 taxi megjelent az állomásnál, és sikerült elcsípni. Most nagyon sok taxi dolgozik a városban, és bár felfelé kellett kicsit várnunk, míg sikerült egyet elcsípni, de nem volt vészes.

A vacsora utáni napon a hegyen voltunk, és csak a következő napon mentünk le ismét a városba. Szerencsére szép idő volt, így el is indultunk sétálni a központba. Ezerszer láttuk nagyjából, de azért óriási a változás. 

Kolozsvár központjában nagyon sok szép, régi, patinás épület van, amely felújításra vár. Ám van jó pár, amit már rendbe tettek és újra régi pompájában tündököl.

Nem tudtunk olyan utcába menni, ahol ne lett volna egy egyetemi fakultás. Fogalmam nincs milyen szakokat lehet felvenni a Bolyai Egyetemen, de ahogy láttam, szinte bármit. Elképesztő volt ezt látni. 

Ennyi egyetemi szak ezrével vonzza a fiatalokat a városba. Jönnek Románia különböző városaiból, de jönnek sokan külföldről is. Tényleg, vajon Magyarországról gondol e bárki arra, hogy ott járjon egyetemre? 

A rengeteg fiatal pedig alapvetően meghatározza a várost, de a belvárost mindenképpen. Én még soha, sehol nem láttam ennyi kávézót, teázót, pubot, sörözőt, fast food éttermet, bárt, rendes éttermet, cukrászdát mint most Kolozsvárt a belvárosi részen. Szinte minden épületben megtalálható valamelyik. És mind tele van. Mindenhol élet van, mindenhol színes kavalkádban üldögélnek, iszogatnak vagy éppen kávéznak, teáznak a fiatalok, és a hozzájuk fiatalodott idősebb korosztály is. Bizony, az ember ennyi fiatal mellett legalább tíz évvel fiatalabbnak érzi magát.

Pezseg az élet, és annyira jó ebben részt venni, ezt érezni.

Ha azt mondom, hogy az én átlag gyaloglásomnak a nagyon sokszorosát tettem meg ezen a vasárnapon, akkor talán megértitek miről beszélek. 

A városi séta után haza mentünk, majd felmentünk a házsongárdi temetőbe, mert a férjem szülei ott vannak eltemetve. Onnan elsétáltunk a parkba, majd egy étterembe, ahol már nyáron is ettünk és nagyon jól éreztük magunkat. Ez a Roata étterem, ezt is ajánlom, mert csoda jó hely. A finom estebéd után simán haza sétáltunk persze most is a városon keresztül, ami újra és újra csodás élmény volt.

És ezzel még nem volt vége, mert este, sötétedés után ismét felkerekedtünk. Ez sokszorosan extra. Szerintem évek óta nem mentünk ki soha sehova este. Nem is kívánkoztunk ki, sőt, mindig arra törekedtünk, hogy még világosban haza érjünk. De Kolozsvárt ez sem volt gond. Teljes nyugalommal sétálgattunk a városban a sok-sok fiatallal egyetemben. Mi több, este újra felmentünk a temetőbe is, hogy megnézzük a világítást. 

Majd az ortodox templom és a román színház felé vettük az utunkat, hogy azt is megcsodáljuk kivilágítva.

Félek, egyáltalán nem tudtam visszaadni azt, amit nekem most a város nyújtott. Ezért csak annyit tudok mondani, hogy menjetek el, és éljétek át, szerintem fantasztikus. Most sajnálom csak igazán, hogy anno a férjem örökségét, a kolozsvári lakást apósomat kijátszva elvették tőlünk. 

Kolozsvár feltöltött, megfiatalított. Köszönöm a városnak! És ígérem, megyek még!

Az élet megy tovább

Nagyjából 17 és fél éve egy vasárnapi ebéd közben egyszer csak közöltem a családdal, hogy eladjuk a házat. Nem kicsit csodálkoztak el, hogy mi történt, és miért pont egy ebéd közben közlöm ezt velük. 

Az előzményekhez tudni kell, hogy a férjem akkor már évek óta fűzte az agyamat, hogy menjünk el Budapestről és költözzünk vidékre. És bár számos alkalommal neki is indultunk házakat nézegetni, vagy éppen csak településeket, pl. főleg Vas megyében, mert ott nagyon tetszett a környezet, de a végén én mindig megvétóztam, mondván engem minden Budapesthez köt. 

Ezek után jogosan vetődhet fel bárkiben a kérdés, hogy mi történt akkor azon a vasárnapon ebéd közben, hogy egyik percről a másikra meghoztam egy ilyen súlyú döntést.

Azt azért tudni kell, hogy az erzsébeti házunkat az első kapa vágástól az utolsó tetőcserép felhelyezéséig mi ketten építettük fel a férjemmel. Minimális segítségünk volt az építkezésben. 

Nos, a döntésemet azért hoztam meg ilyen hirtelen és gyorsan, mert ahogy ebéd közben kinéztem az ablakon, azt láttam, hogy a szomszédban élő kaukázusi juhászkutya, akit sajnos láncon tartottak, és csak a kb. 1,50 magas, vasággyal együtt 50 kg-s családfő ment a közelébe ha enni adott neki, vagy ha állítólagosan dolgozni mentek együtt, ami úgy nézett ki, hogy a kutya vonszolta maga után a gazdáját, szóval én ezt a szerencsétlen sorsú kutyát megláttam a két kert közötti drótkerítés tetején egyensúlyozni. Bármelyik percben áteshetett volna. A fiunk pedig ekkor volt 6 éves, aki rendszeresen játszott kint a kertben úgy, hogy egyedül volt. Ráadásul közel ahhoz a részhez, ahol a kaukázusi ki volt kötve. Én pedig amikor megláttam a kutyát a kerítés tetején, tudtam, hogy a kutya tartási körülményei miatt konkrétan életveszélynek teszem ki a gyerekemet, ha nem megyünk el innen.

Így néz ki mostanában az a ház.

Azt is tudni kell, hogy mivel sem segítségünk, sem pénzünk nem volt, mi nem tudtuk soha befejezni ezt a házat. De azért elég komfortosan éltünk ott. Egyetlen nagyon komoly gond volt. A nappali fölött mi a tetőbe nyúló galériát terveztünk, ezért nem került lezárásra ott a plafon, csak deszkákkal fedtük le a nappalit, hiszen a felső rész még befejezésre várt, és mert a tetőt sem tudtuk leszigetelni, így bizony a telek nem voltak könnyűek, mert nem volt túl melegünk. 

Hát így történt.

Az elhatározást tett követte. Akkor még nem volt internet, így feladtam egy hirdetést az Expressz újságban. Aztán rájöttem, hogy van abban olyan rovat is, hogy Ingatlant keres. Sőt, remekül volt szűrve is, hogy hol és mennyiért. És tessék. Talán a második, vagy harmadik újságban megtaláltam a vevőnket. Ő még nem is tudta, de én már igen.

Egy Skóciából haza térő orvos család keresett akár felújítandó házat a Dél-Pesti kórház közelében.

Mi onnan 10 percre laktunk, a ház felújítandó volt, sőt, még annyira nyers, hogy aki beköltözött oda, az simán a maga kedvére átalakíthatta. 

Így felhívtuk a megadott telefonszámot, a család egy ismerőse jött el megnézni a házat, és írd és mondd, kb. 1 hét alatt eladtuk a házat. Nagyjából még árában is, bár persze alkudtak a meghirdetett árból.

Igen ám, de mivel haza költözni készültek, ezért roppant sürgős volt nekik. Közölték, hogy 1 hónapon belül legyünk olyan jók és költözzünk ki.

Mit mondjak? Feladták vele rendesen a leckét, hiszen még nem is volt másik ingatlan ahova költözhettünk volna. Így a következő napok intenzív telefonálgatás, újság böngészés és ház nézegetés jegyében teltek. Míg végül megleltük ezt.

Mondjuk ez sem így nézett ki. Kívülről ugyan nem sokat sikerült hozzá tennünk a házhoz, de belülről sok felújítást megcsináltunk. A kertről pedig akik ismernek már rengeteg fotót láthattak, hiszen az volt a szívünk csücske, és bizony temérdek pénzt és munkát öltünk bele. Meg is lett az eredménye, mert mostanra, 17 év elteltével szerintem és mások szerint is igazán szépséges lett. 

Visszatérve még a költözéshez. Elég gyorsan ráleltünk erre a házra. Megfelelt az elvárásainknak, hogy közel legyen Budapesthez, mert mi ott dolgoztunk, a gyerekek pedig oda jártak iskolába. Az mondjuk pech, hogy mindezt a budai oldalon, a ház pedig Pest alatt volt, de azért jó volt a hely. Megvolt a három hálószoba, így végre mi sem a nappaliban aludtunk a férjemmel. És még az a vágyam is sikeredett, hogy a falu szélén lakjunk.

Ezt a kilátást az étkezőből élvezhetjük, élvezhettük nap mint nap.

Igen ám, de akiktől megvettük a házat, azok nem tudtak olyan gyorsan elköltözni, hogy mi időben be tudjunk költözni. Nem volt kis gond. Ráadásul kutyánk is volt, aki egész életében kertben élt, nehéz lett volna pl. felköltöztetni, még ha csak ideiglenesen is a negyedik emeletre a szüleimhez.

De persze voltak bútorok, ruhák, könyvek és minden más, ami egy háztartásban fellelhető. Nem beszélve rólunk négyünkről.

Szerencsére az eladók nagyon korrektek voltak, mert felajánlották a pincét, hogy kiürítik és oda becipelhetjük az ingóságainkat. Mi több, a kutyát is befogadták. Már csak magunkat kellett valahova elrámolni. Hát életünkben nem nyaraltunk annyit, mint ekkor.

Az első pár napra a gyerekeket elpasszoltuk a szüleimhez, mi pedig a helyi fogadóban vettünk ki szobát talán 2-3 éjszakára. 

Majd elindultunk Székelyföldre. Ekkor nyaraltunk ott először, közel két hétig. A nyaralásból haza térve pár napot mi is a szüleimnél töltöttünk. Nem mondom, hogy egyszerű volt, nem voltak berendezkedve arra, hogy plusz négy fő lakjon náluk. Így mi pl. a földön aludtunk. 

Ám közben már lefoglaltunk szállást az olasz tengerparton is. A kényelmetlen szállás miatt bevállaltuk, hogy elindulunk egy nappal korábban Olaszországba, San Remoba. 

Ott is eltöltöttünk bő egy hetet, majd augusztus 31.-re haza értünk. Még elmentünk a volt tulajdonosokhoz a ház kulcsaiért, felugrottunk a szüleimhez a gyerekek ünneplő ruhájáért, hiszen másnap évnyitó volt és aztán bezuhantunk a házba. Az ágyakat felcipeltük, és eldőltünk mint a hullák.

Aztán teltek múltak a napok, és miközben próbáltuk a házat lakhatóvá tenni, minden szobát kifestettünk és lepadlóztunk, mert padlószőnyeg volt mindenhol, egyszer csak a lányunk közölte, hogy ő gyűlöl itt élni, és azonnal költözzünk vissza Budapestre.

Ebben az volt az igen meglepő, hogy őt pont megkérdeztük, hogy mi lenne, ha vidékre költöznénk, hiszen ő ekkor már 14 éves volt. A fiunk nem kapta meg a választás lehetőségét, felette mi döntöttünk, hiszen ő még csak 6 éves volt ekkor.

Leánykánk közölte, hogy boldogan költözik vidékre, nem szereti Budapestet, és semmi gond, menjünk.

Na, ehhez képest öntötte ránk a fentieket egy szép napon.

Persze, megértem én, hiszen akkor került gimibe, és mivel általában megoldottuk kocsival, hogy hozzuk-vigyük őket, ezért ő teljesen hozzánk volt kötve, és nem tudott együtt lógni az osztálytársaival, vagy nem tudott sportolni járni sem, mert az meg suli után lett volna pár órával, és addig nem tudott volna hova menni, ráadásul utána haza kellett volna vonatoznia, ami neki nem igazán jött be. 

Akinek volt már kamaszkorú lánya, az nem lepődik meg, ha hosszas cirkuszok után egyszer csak azt mondtam, legyen, adjuk el az egészet. És ki is hívtunk egy ingatlanost, hogy itt van, adja el.

Előtte persze sok-sok vitánk volt, és tudom, hogy akkor azt mondtam a lányunknak, hogy nem érdekel a hisztije, de egyrészt ő beleegyezett, másrészt, ő még velünk él 4-6 évig, vagy max. némileg tovább, mi viszont itt szeretnénk megöregedni, itt szeretnénk nyugdíjasok lenni, és az jóval hosszabb idő, mint amit ő kénytelen itt elszenvedni, és ezért kénytelen lesz ezt tudomásul venni.

De mondom, a végén ingatlanos kezére adtuk. 

Ám úgy tűnik akkor a sors mellénk állt, mert soha az életben nem láttuk többet az ingatlanost. Lánykánk lehiggadt, bár sosem szeretett itt lakni, és tizennyolc évesen gyorsan el is költözött itthonról. 

Vele szemben a fiunk valójában itt nőtt fel, itt szerzett haverokat, barátokat, itt vált igazi bringa rajongóvá, és bár járt iskolába Budapestre is, de itt is elvégzett pár évet a sulikból. Így ő azt hiszem elég szoros kötődést alakított ki a városkával.

Aztán velünk is megtörtént az, ami oly sok más emberrel is. Jelzálogot terheltünk a házra, CHF szabadfelhasználású hitel képében. És nálunk is beütött a krach. Nem akarom részletezni, de tény, hogy évek óta nagyon nehéz helyzetben voltunk a hitel miatt, és egyértelművé vált számunkra, hogy ez még csak fokozódni fog. 

Megoldást kellett találnunk. Még az is felmerült, hogy elmegyünk a gyerekeink után külföldre. De be kellett látnunk, hogy már nem vagyunk ehhez elég fiatalok. Sok olyan dolgot jelentett volna ez, amit már nem tudtunk, nem akartunk felvállalni.

Felvetődött, hogy akkor el kellene adni a házat. Tavaly az akkori ingatlan árakon ez nem jelentett volna valós megoldást. 

Rengeteg idegeskedés, sok álmatlan, vagy éppen átsírt éjszaka, szinte már depressziós hangulat után idén ismét döntésre jutottam. Nincs mese. El kell adni a házat, és vele a kertet. Nem volt könnyű döntés. Olyan felújításokat végeztünk el a házon, amik a kényelmünket szolgálták. És kialakítottuk a kertünket is, ami a tizenhét év alatt pont most ért el oda, hogy már gyönyörű, hogy már felnőttek a fák, a bokrok, és már csak élvezni kellett volna. Ráadásul a kertben szinte minden fűszál történetét tudom. Tudom mit vettünk, és miért pont azt. Tudom mit kitől kaptam, kértem. Tudom, melyik növény mekkora volt, amikor elültettük, és látom, hogy hol tart ma. Mindegyiknek tudom mi baja fordul elő, és mit kell vele olyankor csinálni. Pár éve végre sikerült a kertbe szoktatnom etetéssel madarakat is. Az előző télen már meggyvágó is meglátogatta az etetőt, a cinkék, rozsdafarkúak, tengelicek és gerlék mellett. 

Szóval mára ez a ház, és a kert az otthonuk is, nem csak egy lakhatási hely.

De választani kellett. Éhen halunk a ház mellett, vagy eladjuk és akkor megszabadulunk a hiteltől. A döntésben az is segített, hogy igazából kicsit kifogytunk a házból, hiszen közben a gyerekeink külföldre költöztek, és egyértelműen értésünkre adták, hogy nem kívánnak haza költözni sem most, sem a jövőben. 

Így hát elérkezett az a pillanat, amikor azt mondtam, rendben, adjuk el.

A nyár a felújítás jegyében telt. Kifestett a férjem minden olyan helyiséget, ahol erre már szükség volt. Az összes fa ablakot rendbe tette, lefestette. Átrendeztük a lakást, és közben sok mindent ki is selejteztünk. 

Majd egy napfényes napon lefotóztuk a házat belülről, kívülről, meg a kertet is, és meghirdettük.

Pár napon belül már gyakran csörgött a telefon, de leginkább csak ingatlanosok kerestek minket. Nem akartuk velük eladatni a házat, anyagi okokból sem, meg azért sem, mert lásd fentebb is, nem volt túl jó tapasztalatunk velük. 

Érdeklődő két család járt itt. Két ingatlanos is beügyeskedte magát, de nem kötöttünk velük szerződést. Majd az ötödik megkeresés megint csak ingatlanos volt, és a férjem akkor azt mondta, legyen. Jöjjön, és adja el.

És az ingatlanos jött, épp csak leszerződtünk, feltette a hirdetést, aztán már telefonált is, hogy jönne egy vevő megnézni.

Emlékeztek, amikor a budapesti házra mondtam, hogy amikor megláttam a hirdetést, tudtam, hogy megvan a vevőnk. Hát itt is így volt. Amikor szóltak, hogy jönne egy vevő megnézni a házat, tudtam, hogy a ház ezzel el lett adva. 

A vevők jöttek, megnézték, és másnap ajánlatot tettek a házra. Mi pedig némi egyeztetés után elfogadtuk. Így azt kell mondjam, hogy nagyjából egy - másfél hónap alatt eladtuk az otthonunkat. 

Azóta már a hiteltől is megszabadultunk. Még nem érzem a felszabadító érzést, de ha már elköltöztünk és berendezkedtünk mi is, akkor gondolom megjön majd ez az érzés is.

Aztán kaptunk 90 napot arra, hogy elköltözzünk. De a 90 napba beleesik december, és január eleje is. Ezért mi nagyon sürgősen új házat akartunk találni, mert egyértelmű volt, hogy ezt november végéig le kell rendeznünk, mert decemberben már a fű sem nő. 

Jártuk az országot, nézegettük az árban nagyjából megfelelő ingatlanokat, és elkeserítő volt a helyzet. De az első napon amikor  már konkrétan házat néztünk, az ötödik - emlékeztek még?, a mi házunkat az ötödik érdeklődő vette meg - szóval az ötödik ház olyan volt, hogy arra azt mondtuk szóba jöhet. Ajánlatot nem tettünk még rá, hiszen akkor még nem volt adásvételi a miénkről sem, így nem volt rá alapunk, meg úgy gondoltuk, nézelődjünk még. Kb. 40 házat néztünk meg. Ebből 3 jöhetett szóba. Azonban egyet el is vetettünk, mert ott már végrehajtás volt a házon. Mi pedig nem akartunk belemenni ennek az adminisztrációjába, és azt nem is tudtuk, hogy vajon a közmű számlák rendben vannak-e. Maradt kettő. Amiből az egyik kicsit kicsi lett volna, viszont a hozzátartozó telek hatalmas, amivel igazából nem tudtunk volna mit kezdeni. És volt az a bizonyos ötödik. Csak hogy közben ezzel kapcsolatban telefonált az ingatlanos, hogy az eladók szóbeli ajánlatot kaptak rá.

Így a sok nézegetés után úgy döntöttünk, versenybe szállunk ezért a házért. Nem volt mire várnunk tovább, hiszen láttuk mit és hol kaphatunk a pénzünkért. Azokhoz képest messze ez felelt meg legjobban.

És sikerült. A versenyt megnyertük, és a héten már alá is írtuk az adásvételi szerződést rá. Úgy tűnik december közepén költözünk.

Tudnék mutatni képet erről is, de egyelőre babonából nem teszem. Minden rendben van, hiszen ügyvéddel intéztük az adásvételt. Tudjuk, hogy rendben vannak a közmű számlák. Korrektnek látszanak az eladók is. De azért még kicsit babonás vagyok.

Ígérem, mutatok majd képet, ha már ott leszünk.

Nem volt könnyű elengednem az otthonunkat. Igaz, még ki nem költöztünk, szóval ez még csak lélekben történt meg. De rájöttem, hogy nem ragaszkodhatunk tárgyakhoz annyira, hogy az akár az életünket is tönkre tegye. És ebben az esetben a házunk volt ez a tárgy. Miért ne költözhetnénk máshova akár csak azért, mert ahhoz van kedvünk? Miért ne akarnánk új kalandot, új élményeket az életünkbe? 

Így hát egy ideje már így tekintek erre az egészre. Új kaland, új remények, új tervek, új elképzelések. És az egész úgy, hogy nincs a hitel nyomása a nyakunkon, hogy nem kell a fizetésünk felét kifizetni a banknak, hanem a magunk javára fordíthatjuk azt az összeget. Így is épp elég pénz jutott nekik. 

Lesz felújítás megint, és lesz egy új kert, amiben már vannak növények, amik ott maradnak, de lesz hely arra is, hogy mi garázdálkodjunk, és építsünk magunknak ismét egy szépséges kis kertet. 

Szorítsatok nekünk!

A kihívás utolsó napja

És elérkeztünk az utolsó feladathoz is. Ígérem, nem vállalok be többet ilyet, és nem untatok vele senkit, bár azért talán voltak izgalmas bejegyzések is.

A mai téma egy napom. Mi tagadás, mostanában rendesen zajlik körülöttem az élet. Így a napjaim igen csak zsúfoltak, és ide oda szaladósak, sokszor már azt se tudom hol áll a fejem. 

Amit elmesélek, az múlt héten történt.

Reggel egy budapesti kórházban kezdtünk, a férjem, a fiunk és én. Nem kell megijedni, hála az égnek senkinek nincs már semmi baja, de a fiunk pár éve beteg volt, és ennek kapcsán jött most haza külföldről, hogy kontrollra menjen. Volt már ilyen, amióta külföldön él, és akkor simán megvolt a kontroll. Ezzel szemben most röpke egy óra kellett ahhoz, hogy kiderüljön, hogy az OEP szigorított, és már nem végezhetik el neki ezt ingyen, hanem fizetős a történet. Igazából még ezt is vállaltuk volna, ha tudjuk mennyi az annyi. De mint kiderült ehhez az asszisztensnek ki kellett volna tölteni egy nyomtatványt, azzal át kellett volna mennünk a felvételi irodába, ahol felvették volna, kikalkulálták volna és ha elfogadható az ár, akkor mehettünk volna vissza az osztályra, levetetni a vért, megvárni az eredményt és utána bekerülni az orvoshoz, aki már csak 1 órát rendelt, miután mindez kiderült. És természetesen tömegek vártak vizsgálatra, és orvosra az ambuláns rendelésen. Így ezt az egy órát is feleslegesen töltöttük ott, mert esélytelen volt, hogy megoldódjon a dolog az nap, márpedig az orvos nincs mindennap az ambulancián, és a gyereknek meg vissza kellett utaznia külföldre. 

Így ezután a fiaskó után elmentünk egy bankba, hogy megkérvényezzük a hitelünk végtörlesztését. Elég hosszas várakozás után, mikor leültünk végre az ügyintéző elé, aki ugye olyan sorszámozás alapján hívott minket, hogy abból egyértelmű volt, hogy hitel ügyintézés végett mentünk, rögtön azzal kezdte, hogy mit szeretnénk, mert ő csak helyettesít ott, és nem biztos, hogy mindenhez ért. Hát ez remek! De szerencsére közölte, hogy ja, ha csak ennyi, akkor rendben, ezt meg tudja csinálni.

Kitöltötte a papírokat, amihez a kezébe adtuk az egy héttel korábban ugyanettől a banktól megkapott igazolást, hogy mennyi pénzt kell befizetni és mit hogy kell intézni. A kis hölgy kezében a papírokkal ennek ellenére mindent tőlünk kérdezett. 

Majd jött az a rész, hogy mikor kapjuk meg az igazolást amivel mehetünk a földhivatalhoz? Közölte, hogy 15 napja van a banknak, hogy ezt kiküldje. Nekünk elég sürgős lenne a dolog, ezért megkérdeztük, hogy fiókban megkaphatjuk-e a papírt, ha már elkészült? Persze - volt a válasz. Igen ám, de kiderült, hogy ahhoz a földhivatalhoz, ahova nekünk menni kell csak igen keveseknek van aláírási joga. Volt valamikor a banknak ott is fiókja, ahol a földhivatal is van, na de azt bezárta, aláírókról meg úgy tűnik nem annyira gondoskodott. Elég bizonytalannak és elveszettnek tűnt ebben a kérdésben az ügyintéző hölgy, de a végén sikerült kideríteni, hol tudunk előbb is papírhoz jutni.

Aztán elmentünk anyukámhoz, mondván lássa ő is az unokáját, hiszen másfél éve nem volt itthon. Erről személyes okokból inkább nem mesélek.

Következő utunk egy plázába vezetett. Biliárdozni mentünk. Előtte azonban ebédelni is akartunk. Amit én ezzel kapcsolatban átéltem, az felért egy kabaré jelentettel. Oda mentem az egyik kajáldába és az alábbiak hangoztak el:

Pultos: - Tessék, mit adhatok?

Én: - Rántott szeletet kérek.

Pultos: - Miből?

Én: - Miből van?

Pultos: - brbrbrbr  ... (ezt nem értettem) és csirke.

Én: - Csirkéből kérem.

Pultos: - Milyen legyen?

Én: - Mire gondol?

Pultos: - Szezámos, mandulás vagy sima panír?

Én: - Sima.

Pultos: - Ja, az nincs.

Én: - Akkor szezámos.

Pultos: - Az sincs.

Én: - Hát akkor talán mandulás. 

Pultos: - Rendben. Milyen köretet adhatok?

Én: - Miből választhatok?

Pultos: - Van rizs, kukoricás rizs, petrezselymes burgonya - csak jelzem, hogy ott állt a tálak felett közben, és nézte, hogy mi van, viszont mivel a tálak hátul voltak, így a vevő nem lát bele ezekbe - ... Itt megállítottam, hogy: - Petrezselymes burgonyát kérek.

Pultos: - Jó. Ja, az nincs, csak steak burgonya.

Én: -  Akkor legyen az.

Férjem szerint ő egy idő után közölte volna, hogy adjon ami van.

Szerencsére jó hangulatom volt, így igazából csak nevetni tudtam az egészen.

Ebéd után mentünk biliárdozni. Csak mi voltunk, így simán tudtunk választani, hogy melyik asztalt szeretnénk. Tudtunk volna, ha kigyulladt volna felette a lámpa. De nem tette. Viszont nagyvonalúak voltunk és közöltük, hogy rendben, jó lesz ott egy másik asztal is, ahol ég a lámpa. Hölgy megköszönte a megértést, és mi átmentünk oda. Már vagy 5-10 perce játszottak a fiúk, amikor megjelent egy pasi a bejáratnál, és a távirányítót próbálgatta, amivel a lámpát kapcsolják. Mindezt olyan jól sikerült elkövetnie, hogy elaludt az a lámpa is, ahol mi játszottunk. Oda vakkantott, hogy ja, bocsi, és nyugodtan nyomogatta tovább a távirányítót, mi meg ott álltunk-ültünk a sötét asztal mellett jó pár percet. Végül nagy nehezen visszakaptuk a fényt, de elég felháborítónak találtam a dolgot. Mondjuk, ha szól előre, hogy bocsánat, valami gond van, megnézném, hogy kijavítsuk a hibát, ezért kérem pár perc türelmüket. De nem. Vagy ha azt mondta volna, miután lekapcsolta a lámpánkat, hogy bocsánat, 10 percet ingyen játszhatnak, még akkor is, ha nem kellett 10 percet várnunk. De nem. Vagy azt is mondhatta volna, hogy meghívom Önöket egy-egy pohár üdítőre a kellemetlenség miatt. De ez sem történt meg. 

Lehet én gondolkodok rosszul, lehet ezért is nem vagyok vendéglátós, és nincs ilyen helyiségem, lehet hogy ha az lennék, ráfizetnék, de én mégis így éreztem volna korrektnek. 

Az, hogy miközben játszottunk rendszeresen beült valaki oda telefonálni, mert őt így nem zavarta a kinti zaj, max. minket zavart az ő hangos telefonálása, az vajon megint csak szerintem bunkóság? És úgy sejdítem, hogy nem vendég volt az illető. Az elhanyagolt terem és asztalok, a görbe botok már csak hab volt a tortán. 

Viszont mindezek ellenére a fiúk egy remek csatát vívtak, és hogy senkinek ne essék a hiúságán csorba nem árulom el ki lett a győztes! :) 

Valamilyen voltam, de már nem vagyok az!

A blogger kihívás utolsó előtti posztja következik. 

Talán említettem már, hogy milyen voltam gyereknek és milyen vagyok ma. De mivel ma ez a feladat, így leírom nektek.

Kicsinek szerintem nagyon-nagyon jó gyerek voltam. Ahova letettek, ott megmaradtam, amit mondtak, úgy viselkedtem. 

Suliban jó tanuló voltam, mindig készen voltak a leckéim, és ha feleltettek, jól válaszoltam. 

Viszont teljes mértékben introvertált voltam. Magamtól soha nem jelentkeztem, magamtól soha nem szóltam hozzá semmihez, se az iskolában, se magán beszélgetésekben.

Rendkívül nehezen teremtettem kapcsolatokat. Féltem szinte mindenkitől és mindentől. Ezért inkább próbáltam láthatatlan lenni, hogy senkinek ne  tűnjön fel, hogy ott vagyok.

Az, hogy nem éreztem magam jól így, az más kérdés, de nem tudtam akkor még változtatni ezen.

Ahogy teltek az évek, azért nyilván kicsit sikerült nyitnom, mert azért lettek barátnőim, de alapvetően továbbra is megmaradtam a jó kislány szerepkörben.

Viszont egy dolog már azt hiszem kicsi koromtól megvolt bennem, a makacsságom, az elhatározottságom. Úgy emlékszem, mindig voltak olyan dolgok, amiket akkor is megcsináltam, ha az másoknak nem tetszett.

Az egyetem első évét valójában nem a saját sulimban töltöttem, hanem az akkori barátnőmmel az ELTE-n, mert hogy ő odajárt. Az ő csoportjával jártam bulizni, velük utaztam el nyáron Erdélybe, velük jártam kirándulni. 

Nálunk másodévtől alakultak ki a végleges csoportok szakonként, így mielőtt elindult a második év szinte az egész nyaramat egy nagyon komoly gondolat töltötte ki. 

Egyértelműen megállapítottam, hogy nekem nagyon nem jó az, ahogy élek. Nagyon nem jó, hogy mindig háttérbe húzódok, hogy nem merek soha semmiben részt venni, soha semmihez hozzászólni, és ezáltal igazából magányos vagyok és semmilyen élményben nincs részem.

Talán túl kritikusan szemléltem az embereket is akkoriban. Így arra is rájöttem, hogy ez sem jó. Az meg különösen nem, hogy első ránézésre ítélek meg másokat, és teszem el őket ennek megfelelően a fejemben különböző fakkokba, és onnan többé nem tudnak kikerülni.

Így nyár végére óriási elhatározásra jutottam. A legfontosabb az volt, hogy jól akartam magam érezni. Részese akartam lenni a többiek életének, bulizásának, kalandjainak. Ehhez pedig ki kellett nyílnom.

Szerencsémre egy olyan csoporttárs lett ott akkor a barátnőm, aki szerintem pont az én ellentétem volt. És bár sosem mondta, hogy valamit ne így, hanem amúgy csináljak, mégis mellette azt hiszem nekem is sikerült nagyon sokat változnom, és sokkal nyíltabb lettem, mint előtte valaha is voltam.

Nem lettem persze én a társaság közepe, ahogy ma sem vagyok az. Ehhez nincs olyan kisugárzásom, ami mindenki figyelmét rám vonná, és leginkább nincs olyan humorérzékem, illetve inkább nem vagyok olyan vicces, aki remek poénokkal mindig elszórakoztatja a társaságot. 

De már bátrabban leültem egy-egy társaság mellé, részt vettem a beszélgetéseikben, idétlenkedéseikben és igen, sokkal jobban éreztem magam már ettől is. Pedig azért még fényévekre voltam akkor is attól, amit igazán szerettem volna.

Mégis azt kell mondanom, hogy a változás felé ez a nyár indított el, és az, hogy képes voltam magamon úgy "dolgozni", hogy elinduljak arra, amerre mindig vágytam, de sosem mertem arra menni.

Aztán jött valaki az életembe, aki olyan stabil és megbízható hátteret adott és ad a mai napig, hogy mellette teljesen kinyíltam. Sőt, túlzottan is. Sokszor érzem, hogy túl könnyen tárulkozom ki akár vadidegenek felé is, amit nem kellene. Hála az égnek, nem igen éltek még vissza vele, bár sajnos volt erre is példa, de mégis, tudom, hogy nem feltétlenül érdekel mindenkit az én életem, a lelkem, a gondolataim. És ezzel nincs is baj, hiszen engem sem érdekel mindenki. Ezért ma már inkább arra próbálom dresszírozni magam, hogy legyek visszafogottabb, és ne nyomuljak rá azonnal mindenkire saját magammal.

Így hát az történt, hogy egy szelíd, csendes, félős kislányból egy némileg nagyszájú, nyomulós, talán olykor erőszakos nőszemély lettem. Az előbb sorolt hibákkal együtt is úgy gondolom, hogy így sokkal teljesebb és boldogabb lett az életem. És már csak azt bánom, hogy ez nem korábban történt meg velem. De ha így történt, akkor így történt, és én ennek is örülök.

A 10. nap

Itt vagyok megint, és tartsatok ki velem együtt, mert már csak kevés van ebből a blogger kihívásból. Ha már bevállaltam, akkor végig csinálom, bár volt és van benne egy-két feladat ami nem annyira szívem szerint való. 

Ilyen pl. a mai, a 10. nap feladata is. Azt mondják írjak le csak úgy ötletszerűen 10 dolgot, ami az eszembe jut.

Igen rövid lennék, ha ezt most komolyan venném. Íme a 10 gondolat: ház, ház, ház, ház... és a 10. is ház. Konkrétan most minden e körül forog, a fejünkben, és a tennivalóink között is. De ahogy mondtam már, erről majd csak később írok.

Ezzel együtt tekintsük úgy, hogy a tízből akkor egy megvolt.

Kettő - haza látogatott a fiunk, ami mindig nagy öröm számunkra, bármelyik gyerekünk is jön. Remélem sikerül a ház miatti dolgok mellett némi időt vele is eltöltenünk.

Három - esik az eső. Tudom ősz van, ilyenkor van ennek ideje. Sőt, elárulom, hogy alapvetően nincs bajom az esővel, pláne hogy hosszú évek óta kertes házban élünk, és így pláne tudom milyen nagy kincs az eső. De most akkor sem annyira örülök neki.

Négy - meg kellene írni a következő regényt. Ha mindenen túl leszünk ház ügyben, akkor már tényleg szeretnék neki fogni.

Öt - igen, még mindig hiányzik Kittus, az utolsó kutyánk, aki február 1.-n hagyott itt minket röpke másfél hét alatt.

Hat - vajon hol töltjük a karácsonyt? Mondjuk ez kapcsolódik az első gondolathoz, de nem baj.

Hét - azt ígérik fogcsikorgató, kemény tél lesz. Szeretem nagyon a havat, így igazából nem bánnám, ha végre lenne. De közben már azért akadnak gondjaim is vele. Lehet, hogy öregszem?

Nyolc - augusztus óta készülök dugványozni olyan növényeket, amiket szeretnék magammal vinni. És még mindig nem jutottam el odáig, hogy meg is tegyem.

Kilenc - holnap fogorvos. Hála az égnek nem fáj a fogam, a legutóbbi iszonyatosan megkínzott. Szóval csak egy kis lyuk miatt kell mennem, szerintem nagyon gyorsan rendben lesz, legalább is remélem. De korábban is rettegtem a fogorvostól, és a legutóbbi eset óta el nem tudom mondani mennyire félek. Így bizony már most bennem van kicsit a zabszem effektus.

Tíz - Remek lenne, ha a mostani események kapcsán a 2017-t végre sokkal nyugodtabban, letisztult dolgokkal kezdhetnénk.

Már csak két nap van a kihívásból, és a következő téma még érdekes is lesz. Szóval ahogy ide jutok jövök újra. Addig meg sziasztok!