Első magashegyi túrám

A havasokban mindig korán kell felkelni, ha túrázni akar az ember. Így volt ez velünk is. Korai ébresztő, macskamosdás a patakban, majd egy gyors reggelit követően elindultunk életünk első magashegyi túrájára. Tényleg, mind teljesen szüzek voltunk ilyen téren, kivéve persze Sanyit, a vezetőnket.

Az út, ahogy tegnap is mutattam már a Lolaia vízesésen át vezetett. Ezen a szakaszon még csak simán erdei ösvények, nagyobb ligetek voltak. Ám ahogy haladtunk egyre feljebb, elkezdtek összemenni a fák, és lassan csak bokrokká, törpe fenyőkké szelídültek. Majd ezek a növények is eltűntek, és már csak a sziklákon megtelepedő zuzmók, és persze mezei virágok voltak mindenfelé. Végül felértünk arra a részre, ahol már nincs növényzet.

Isten bizony úgy volt minden, ahogy azt a föci könyvekben is leírták. Bevallom érdekes volt ezt élőben is látni, megtapasztalni. Persze azért nem ilyen gyorsan értünk el erre a szintre, keményen meg kellett küzdenünk a tereppel, a folyamatos emelkedéssel. De igazából itt még nem volt gond, az élmény, a látvány feledtette a fáradtságot.

Sebes vizű, jéghideg patakok, tengerszemek, szebbnél szebb növények, és a lassan elénk táruló panoráma volt az ajándék a nehézségekért.

Ez sem saját fotó, ahogy a többi sem:

Egyszer csak sikítozva rohantunk meg egy kb. 2 m2-s hófoltot. Naná, hiszen augusztus volt. És augusztusban még sosem hógolyóztunk. 

Aztán elértünk oda, ahol semmiféle növény nem maradt meg, viszont rengeteg görgeteg kövön át vezetett az ösvény.

Aki még soha nem túrázott Erdélyben, Romániában, azok kedvéért fontosnak tartom elmondani, hogy rendkívül jól jelzett turista utak vannak az ottani havasokban. Illetve voltak, mert sajnos az elmúlt években zajló őrületes mértékű fairtás bizonnyal alaposan megritkította ezeket a jelzéseket. De ekkor még minden út remekül volt jelezve. 

Mikor megláttuk az előttünk tornyosuló hegyet, és azt, hogy csak egy cikk-cakkos út vezet fel rajta, meglehetősen meredeken, ráadásul az egész végig görgeteg kövekkel van "kirakva", mit mondjak, szinte egyszerre kérdeztük, hogy itt fogunk felmenni?

A válasz pedig bizony igen volt.

Két választásunk volt. Vagy megfutamodunk és visszafordulunk, vagy felmászunk. Fiatalok voltunk, bevállalósak, így hát neki indultunk. Kegyetlen volt mászni ezeken az apró köveken, amik mindig kifordultak a lábunk alól, amiken visszacsúsztunk, és mindezt ott, ahol már egyetlen bokor, vagy ágacska sem volt, amiben meg tudtunk volna kapaszkodni. Mire felértünk, remegett kezünk-lábunk, levegőt is alig kaptunk, és még riasztóbb volt visszanézni, hogy jaj, hol is mentünk oda fel. Kétségbe esetten kérdeztük is, hogy hű, itt is fogunk visszamenni?

"Szerencsénkre" Sanyi egy szép körutat tervezett számunkra, így itt nem gurult vissza egyikünk sem, amikor lefelé mentünk, hiszen más irányba vitt az utunk.

Ez után a szakasz után, már "csak" jócskán méretes kőtömbökkel kellett megküzdenünk, és hopp, már fent is voltunk a Retyezát csúcsán. Íme:

Amennyire még visszaemlékszem, már jócskán dél után értünk fel a csúcsra. Volt nagy fényképezés, kicsi pihenés és elindultunk lefelé. Ahogy mondtam már, szerencsére nem ugyanazon az útvonalon, hanem egy könnyebb levezető úton át. A gond csak az volt, hogy így a körút nagy része még előttünk volt. 

Ahogy az lenni szokott, völgybe le, majd egy-egy hágóra fel és így haladtunk tovább. Ez bizony, főleg olyanoknak, akik nem szokták a túrázást a magas hegyekben rettentő fárasztó volt. 

Először leereszkedtünk a Bukura tóhoz. Ha jól tudom az egész hegység legnagyobb tava. Sőt, most néztem meg, egész Románia legnagyobb gleccser tava. Van ahol a mélysége eléri a 15,5 métert is.

Majd innen már visszafelé haladtunk, de még mindig hegyen-völgyön át. Az utolsó emelkedők során már sokan panaszkodtunk, hogy nem bírjuk tovább. Én is köztük voltam, nem tagadom. Úgy éreztem elpusztulok, a combjaimban az izmok szétégtek, a tüdőmet már rég kiköptem, a szívem helyén egy hatalmas kalapács dübörgött.

Mire visszaértünk a sátrainkhoz mindenki alig vánszorgott. 

Vacsora után viszont senkit nem kellett altatni. 

Éjszaka azonban sajnálatos események következtek, és másnap még csak fokozódott a helyzet. De erről majd holnap mesélek.

Retyezáti kalandok

Azt ígértem ma mesélek a Retyezátról. 

Gyanítom ez olyan hegyvidék Romániában, amiről messze nem tudnak annyian, mint mondjuk a Hargitáról. 

A Retyezát Románia dél-nyugati részén terül el, Dévától még délre. Különleges, szépséges világ. 

Mi vonattal indultunk Kolozsvárról, talán át is szálltunk valahol, majd arról volt szó, hogy akkor busszal megyünk tovább. Ez volt az első meglepetés, mert a "busz" egy teherautó platója volt padokkal berendezve. Nem tudom utazott-e bárki ilyenen, de a rugózás mondjuk nem olyan, mint egy limuziné. A légkondi is hagy némi kívánni valót maga után, a tiszta hegyvidéki levegő erősen keveredik a felvert porral. Viszont roppant vidám társaság utazott rajta, hiszen közülünk még soha senki nem ült ilyen "buszon", így minden zökkenésnél a hegyi utakon, ahol aszfalt soha nem is volt, kátyú, és nyomvályú annál több, szóval minden zökkenésnél hatalmas nevetésben tört ki mindenki.

Majd egy órát zötyögtünk, és már azt hittük, hogy valahol a brazil dzsungel legközepén vagyunk, mikor végre megállt a busz, és mi sorban leugráltunk róla. Akkor még azt hittük a legnehezebb szakaszon immáron túl vagyunk.

Persze, nem csak mi utaztunk ezzel a busszal, más túrázók is érkeztek velünk, de nyelvi nehézségek okán hiába próbáltuk őket kérdezni, merre kell tovább menni, nem sikerült semmiféle információt szereznünk. De semmi gond, hiszen ott volt velünk Sanyi, a túravezetőnk. Ő pedig a velünk szemben lévő susnyásra mutatott, hogy ott kell felmenni, és majd ott találjuk meg a turista ösvényt. Csak úgy súgom, a többi turista nem erre indult el. Mi viszont igen. Hátizsákokkal, az ehhez nem szokott hátunkkal, hiszen akkoriban nem hordott mindenki a hátán egy szütyőt bármerre is ment, szóval megpróbáltunk árkon-bokron, szúrós, tövises, sűrű dzsungelen át feljutni az ösvényre, és mindezt konkrétan torony iránt, minden különösebb lankás hegyoldal nélkül. 

Mire felértünk, ami így utólag visszatekintve nem volt egy hosszú szakasz, konkrétan szakadt mindenkiről a víz, alig éltünk, levegőt senki nem kapott, kissé megtépve a ruhánk, zsákjaink imbolyogtunk végre az ösvényen, ahol már vidáman meneteltek jóval előttünk a többiek a buszról.

Mikor megkérdeztük Sanyit, hogy mi miért torony iránt lettünk ide felhajtva, csak annyit mondott, hogy megnéztem mire vagytok képesek.

Nos, így kezdődött. Ez volt az első, igazi "hegymászó" élményem, kalandom. Az viszont biztos, hogy innen már vidáman sétáltunk fel a Pietrele turistaházhoz. Na nem azért, hogy ott szállásoljunk, mert sátrakat vittünk magunkkal. De a turistaház körül vertük fel mi is a sátrainkat, együtt még sok-sok túrázóval.

Sajnos, ahogy mondtam, nincsenek innen saját fotóim. Ezért ma is csak hozott anyaggal tudok szolgálni. www.catavencii.ro

A turistaház egy patak partján épült fel, így mi is a patak mentén vertük fel a három sátrat. Addig azt hiszem sosem gondoltam át, hogy milyen szempontokat kell figyelembe venni egy sátor felállításánál. Pedig nem csak úgy puff, itt jó lesz alapon működik. 

Figyelni kell arra, hogy ne legyen közvetlen a víz parton, hiszen egy nagyobb eső, ami a hegyekben bármikor előfordulhat, el is moshatja a sátrat. 

Figyelni kell arra, hogy ne legyen túl közel másokhoz, mert a feszítő kötelek miatt összeakadhat az ember.

Az is fontos, hogy a bejárata dőlt terepen lefelé legyen. Így nem fog befolyni az eső, és a fejünk is feljebb lesz, mint a lábunk. 

Nem baj, ha nem csak kövek vannak a sátor alatt, bár ha van, aki bírja a sziklát a dereka alatt, akkor nem gond. 

Nagyjából ezeknek a paramétereknek próbáltunk megfelelni, és egyszer csak állt a három sátor. 

Bekerültek a hálózsákok, a hátizsákok. Tábortüzet raktunk, és végre vacsoráztunk. 

Soha életemben nem ettem annyi májkonzervet, mint ezen az úton. Szinte mindenkinél volt. Némi extra volt a turista szalámi. De sebaj, éhes, fáradt társaság voltunk. Szerintem bármit megettünk volna. 

Másnap csúcstámadás volt, de erről majd csak holnap mesélek. Kedv csinálónak azért itt van egy kép az első vízesésről, ami az utunkba esett, és amin fel is kellett másznunk. Persze, ez is hozott anyag. 

Közeledünk a hegyekhez

Olykor változik a blog kinézete, vagy új dolgok is kerülnek fel, ennek az az oka, hogy most tanulom ezt az egészet. Azért remélem olyanok a változások, ami mindenkinek a kedvére van.

Hol is tartottam? Igen, sikeres felvételi után bekerültem a közgázra. Csak a mihez tartás végett mondom, az az egyetem nem az volt, ami ma ugyanabban az épületben működik. 

Azt is be kell vallanom, hogy én egészen addig nagyon jó tanuló voltam, többször sikerült kitűnő bizonyítványra is szert tennem. Ám az egyetem kifogott rajtam. Nagyon nehezen tudtam ráállni arra, hogy több száz oldalt kell megtanulni a vizsgákra, mellé még több száz oldal kötelező olvasmányt is elolvasni, ráadásul úgy, hogy kezdetben bizony sokszor fogalmam nem volt arról, hogy miről is szól, amit olvasok. Ráadásul iszonyat drukkos vizsgázó voltam. Vizsga napokon úgy mentem be az egyetemre, hogy a világ legpocsékabb helyzetében lévő emberének éreztem magam. Hazudnék, ha azt mondanám élveztem azt, hogy egyetemista vagyok, de ezzel együtt végül sikerült az első évet magam mögött tudni.

Eljött a nyár, és a már említett barátnőm felvetette, hogy menjünk el Erdélybe nyáron pár emberrel. Nosza, megszerveztük az utat, amennyire akkoriban ezt lehetett. Vonatjegyet mindenesetre megvettük a szokásos erdélyi nagy körútra. Szállást nem foglaltunk, nem volt még internet, ahol megtehettük volna. Gondoltuk majd csak lesz hol aludni is, és vittünk magunkkal egyébként sátrat is.

A csoport főleg a barátnőm egyetemi csoportjából állt. Aki nem szeret órákon át elemezni egy-egy szál gazt, az soha ne menjen túrázni biológia szakos egyetemistákkal. Én elkövettem ezt a hibát, de szerencsére volt köztük egy-két fizikus hallgató is.

Szóval voltunk tizenegyen.

Első állomásunk Kolozsvár volt, ahol Sanyi él. Tőle vártunk segítséget szállás ügyben.

A vonaton egy fülkében nyolc ember fér el. De mi tizenegyen voltunk. Természetesen egy fülkében szorultunk össze, ültünk egymás ölében. A határon ez kicsit zavaró volt az akkor még szokásos kőkemény határőri és vám ellenőrzésnek, de túl estünk rajta.

Kolozsvárt, talán még meglepő módon, de Sanyi kb. 1 perc alatt átszervezte az utunkat. Közölte, hogy felejtsük el a nagy körutat, mert másnap indulunk a Retyezátba. 

Mi tagadás azt se tudtam, eszik vagy isszák azt, hogy Retyezát. Majd miután kiderült, hogy magas hegység, azonnal tiltakozásba fogtam, mondván én nem fogom bírni.

Ehhez tudnotok kell, hogy nekem hét éves koromban volt egy szívizom gyulladásom. Magas lázas betegségtől alakult ki, és akkoriban ez még szinte halálos betegségnek számított. 

Miután meggyógyultam mindennemű testmozgástól el lettem tiltva. Addig sem voltam egy nagyon ügyes gyerek ilyen téren, mert anyám annyira féltett mindentől, lévén még szemüveges is voltam, hogy esélyem nem volt arra, hogy biztonságos mozgással létezzek olyan körülmények között, ami nem átlagos. 

Felső tagozaton még tornázgattam egy ideig, de akkor sem végig az egész négy évet. Gimiben is bepróbálkoztam, de egy kézujj törése elgáncsolta ezt az erőfeszítésemet is, mert kiderült az iskolaorvos számára, hogy tesi órán tört el az ujjam és azonnali hatállyal letiltott a tesi órákról.

Ezt az is indikálta, hogy első gimiben ismét felmerült, hogy szívizom gyulladásom van. Nem untatlak titeket a történettel, de több, mint egy hónapot tartottak otthon, Voltam kórházban is. Tonnányi antibiotikumot kaptam. Igen, most lehet megrökönyödni, évekig szedették velem a Maripent, napi 3x 1 dózisban. Nyugtatókat kellett szednem, totál leszedáltak. Évekkel később derült ki, hogy nem is biztos, hogy ismét szívizom gyulladásom volt. 

De mondom, hosszú történet, és nem erről akarok most írni.

Mindenesetre a neveltetésem és az állandó felmentettség a tesi órák alól egyértelműen azt mondták, hogy én nem fogok tudni hegyet mászni. Pláne magas hegységet. Ugye, ekkor még ott tartunk, hogy csak a Magas Tátrát láttam. A lábamat nem tettem egyetlen ösvényére sem, csak láttam. A magas hegyek valami misztikus ködben, elérhetetlen távolságban lebegtek előttem még akkoriban. 

Sanyit nem nagyon izgatta föl az én problémám, közölte, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz.

Így hát másnap elindultunk a Retyezát felé. 

Sajnos saját fotóm nincsen róla, illetve ami van, az roppant homályos, kicsi, fekete-fehér, bár inkább azt mondanám szürke fénykép. Ezért az internetről teszek fel nektek ide egy képet erről a csodálatos hegységről. A kép a www.wikiwand.com oldalról van.

A csoport biológus tagjait viszont roppant izgalomba hozta, hogy van a hegység területén egy szigorúan zárt rezervátum, ahova Sanyi azt mondta szerez engedélyt, hogy bemenjünk. A biológusok persze lázba jöttek, már csak a lehetőség hallatán is. 

A kalandokról viszont már csak holnap mesélek. Addig tartsatok ki. 

Egy év munka

Érettségi után egy évet dolgoztam, és persze készültem a felvételire. No meg dizsibe jártam, szerelmes voltam, vagy éppen bánkódtam. Kirándulni, túrázni nem jártunk.

Viszont nyárra a barátnőmmel szerveztünk magunknak egy utazást Lengyelországba, Varsóba és Krakkóba. Foglaltunk le szállást, és a vonatjegyet is megvettük előre.

Aztán kicsit ez megborult.

Barátnőm ezen a tavaszon járt Erdélyben egy csoporttal, ahol az utazók nagyjából mind az édesanyjával volt egy korosztály, míg az idegenvezető srác meg vele volt egykorú. Így természetesen nagyon jó, baráti kapcsolat alakult ki köztük.

Ez a srác jelent meg Budapesten nyáron, és mivel ő is éppen készült Lengyelországba, azonnal átszervezte az utunkat - már most mondom, nem ez lesz az egyetlen ilyen alkalom. Megbeszéltük vele, hogy elsőre nem megyünk el Varsóig, hanem Zakopane-ban találkozunk vele. Talán még azt is megadtuk, hogy a vonatunk mikor fog oda érkezni. Aztán az történt, hogy valahogy vonat nem volt, helyette busszal kellett elmennünk Zakopane-ig egy Novy Sacz nevű városból. Egyértelműen nem sikerült a megbeszélt randevúra oda érnünk, de sebaj. Csomagokat beadtuk a csomag megőrzőbe, és elindultunk Zakopane-ban kempinget keresni és ott fellelni a barátunkat. Nem találtuk egyikben sem. Bementünk motelokba, panziókba, nem volt sehol. Az egész napunkat azzal töltöttük, hogy próbáltunk rátalálni, de nem sikerült. Akkoriban mobil telefonról még nem is álmodtunk, így elérni sehogy sem tudtuk őt. A végén visszaballagtunk a busz állomásra, mondván akkor mégis tovább megyünk Varsóba. 

Amikor kifordultunk a csomag megőrzőtől, a csarnokot betöltő tömeg fölött barátnőm észrevette a srác fejét. Nem volt nehéz, 192 cm magas, pont egy fejjel magasodott a tömeg fölé.

Így esett, hogy az utolsó percben egymásra találtunk. Ő is próbált minket megtalálni, de neki sem sikerült. 

Mint kiderült, nem ment be kempingbe, hanem egy üres ház udvarán verte fel a sátrát. Mi is oda mentünk hozzá, és az éjszakát ott töltöttük. Ekkor aludtam először sátorban, és ekkor derült ki számomra, hogy klausztrofóbiás vagyok, mert bizony nem sokat tudtam aludni a sátorban. Egész éjjel nyitottam fel a cipzárt, mert úgy éreztem megfulladok. Sanyi, a barátunk meg csukta le, mert fázott. 

Aki olvasta a könyvem, az talán már kapcsolt is, hogy innen jön a klausztrofóbiás jelenet. 

És bár a következő években még igen sokat aludtam sátorban, de ekkor nagyon örültem annak, hogy itt csak ezt az egy éjszakát kellett átszenvednem.

Másnap találkoztam életemben először a Magas Tátrával, mégpedig a lengyel oldallal. Sétáltunk Zakopane-ban, és aztán beültünk egy konflisba is, ami már nem is tudom hova vitt el minket. Arra emlékszem viszont, hogy perceken belül valami hatalmas eső zuhant a nyakunkba, és Sanyi meg én kint ültünk a bakon. A barátnőm fedett részen ült, így ő valamelyest megúszta a zuhit, de mi ronggyá áztunk nagyjából két perc alatt. 

Arra sajnos nem volt idő, hogy kiránduljunk a hegyekbe, így csak a városkából láthattam az égbe nyúló ormokat. Viszont a hegyvidéki város hangulata az megvolt, és az nagyon megérintett. 

Ismerkedés a hegyekkel

A Teleki Blanka Gimnáziumba jártam, Budapesten. Nem, nem, akkor még nem a Pukli volt az igazgató. Virág korszak volt. Aki oda járt a hetvenes években az tudja, hogy ez mit jelent.

A gimiben volt egy biológia-földrajz tanárunk. Simon Dénes. Sajnos már nincs köztünk. Azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy mindenki szerette. Pedig szigorú volt, voltak elvárásai felénk. Másrészt azt is kijelentette, hogy negyedikben már lehetőleg nem vállal osztályokat, max. a sajátját, ahol osztályfőnök. Hogy miért? Mert elsőben még kis nyuszik ülnek a padokban. Másodikban már nyiladozik a szemük. Harmadikban már rendesen kinyílik a csipájuk. És negyedikben már a szájuk is. Ő volt az a tanárunk a gimiben, aki rendszeresen arra áldozta a vasárnapjait a családja helyett, hogy kirándulni vigyen minket. Két-három hetente mindig volt egy-egy túra, de havonta egyszer egészen biztosan. Az esetek nagy részében a Pilisben jártunk. Ennek az volt az oka, hogy egyszerűbb és gyorsabb volt megközelíteni, illetve onnan hazatérni, mint bármelyik másik hegyvidékről. Mindig szívesen mentünk vele, pedig olykor rendesen meghajtott minket. Sokat könyörögtünk, hogy menjünk a Börzsönybe is. De az sajnos messze volt, ezért nagyon ritkán indultunk oda. Azért a Csóványosra vele másztam fel először.

Sok km-t gyalogoltunk vele. A túrákon kicsit nyitottabb volt, mint a suliban. Lehetett vele mindenféléről beszélgetni, és ő partner volt ebben. Mi pedig imádtuk, hogy felnőttnek tekint minket.

És milyen igaza volt abban, hogy miként változunk évről évre. Negyedikben, pláne, hogy nem is tanított minket, bizony elég pimaszak tudtunk vele lenni. A kirándulások vége felé rendszeresen szidtuk őt hallhatóan, hangosan, hogy mennyire elfáradtunk, és miért siettet minket ennyire. Egyszerű oka volt. Sietett haza a családjához, a kislányához, aki várta őt, hogy apa fürdesse, és mesét mondjon neki. Ezekre a reklamációkra általában csak annyit reagált, hogy na ti többet nem jöttök velem. Mi persze mondtuk, hogy nem is akarunk menni. Nem vagyunk őrültek.

Aztán hétfőn, ha összefutottunk vele a folyosón, megkérdeztük: - Tanár úr, mikor megyünk kirándulni? - Veletek? Soha - volt a válasz.

Szerda környékén már direkt kerestük, elmentünk és kirángattuk a tanáriból is: - Tanár úr, mikor megyünk kirándulni? 

Természetesen mindig elvitt minket magával. De ezek a kis játékok mindig kellettek, és ő ebben is partner volt.

Köszönöm Dínó, hogy bejárhattam veled a Pilis ösvényeit, és hogy felmásztunk együtt a Nagy Hideg hegyre, majd onnan tovább a Csóványosra. Köszönöm, hogy elhintetted bennem a természet, a hegyek világa iránti szeretetet.

És még egy érdekes dolog. A gimis osztályunk nem volt kifejezetten jó osztály. Klikkek voltak, és a klikkek nem igen foglalkoztak egymással. Bizonnyal ennek tudható be, hogy osztálytalálkozók sem voltak gyakran. 

Pár éve, véletlenül kiderült, hogy Dinó meghalt. A facebookon adtuk tovább egymásnak a szomorú hírt. Aztán valaki felvetette, találkozhatnánk. És azóta pár havonta rendszeresen összejövünk. Nem az egész osztály. Mondhatnánk, a kemény mag. De vagyunk páran akik rendszeresen ott vagyunk ezeken a találkozókon. És igazából, ezt is neki, Simon Dénes tanár úrnak köszönhetjük, hogy annyi év után kialakult mégis egy kis közösség az osztályunkból.

Folytatás ...

Miért fejtegetem a hegyekhez való viszonyomat? 

A regényem - Veled vagy nélkülem - szinte teljes egészében a hegyek, a havasok világában játszódik. Különös vonzódást érzek a hegyvidék iránt, és remélem ez megjelenik a könyvben is. 

Gondoltam, megosztom veletek azt a folyamatot, ahogy egy budapesti, sík vidéken felnőtt kislányból a hegyek szerelmese lettem.

Próbáltam visszaemlékezni tegnap, hogy miként is folytatódott az életem, mi közöm volt az óvoda utáni időszakban a hegyekhez. Először szomorúan állapítottam meg, hogy szinte semmi. Persze, Szabadság hegy, Gellért hegy és János hegy szerepelt rendszeresen a mi családunk kiránduló helyei között is, de ennyi volt és nem több. Nyolc év alatt egyetlen egyszer ment az osztályunk két napos kirándulásra, Nagyvázsonyba. Ott sem találkoztam égbe szökő ormokkal.

Aztán beugrott egy emlék. Első osztály után, a szüleim elküldtek engem két hétre nyaralni Fonyódra. Nem tábor volt, gyerek üdülő. Ők biztosan jót akartak nekem, de én soha sehol annyira rosszul nem éreztem magam, mint ott. Olyan volt, mint egy börtön. Mindent előre megszabtak mikor mit és hol lehet csinálni, de annyira, hogy még WC-re is szinte csak akkor lehetett kimenni, ha épp a felügyelő tanárok, vagy nem is tudom kik által meghatározott idő volt. Miután két hetes volt a tábor, olykor kaptunk levelet a szülőktől, illetve válaszolhattunk is szigorú cenzúra mellett. Gyanítom, a szüleim sosem kapták meg azokat a levlapjaimat, amiken leírtam, hogy börtönben vagyok és azonnal jöjjenek értem.

Egyetlen pozitív emlék maradt meg. Egyik nap áthajóztunk Badacsonyba. Ott mint a birkákat, felhajtottak minket valami ligetes részre, ahol le lehetett aztán ülni, lehetett játszani, ott kaptunk talán ebédet is. És ami a legfontosabb, a postát is ott osztották szét. Anyu valami csodás, nagyon aranyos, állatfigurás képeslapokat gyűjtött be, és azokat küldték  nekem nagyjából más naponta. Ott fent, magasan, Badacsonyban kaptam több képeslapot is. Ezekből egyet apukám írt nekem. Magamhoz ölelve a színes lapokat elbújtam egy nagy fa alá, és sírva olvasgattam el százszor is. Apunak bár nagyon szép, szinte míves írása volt, de egy első osztályt végzett kisgyerek részére nagyon nehezen volt olvasható. Így az ő lapja különösen értékes volt számomra, és bár potyogtak a könnyeim, mint a záporeső, de az a képeslap segített, hogy elviseljem a hátra lévő napokat. 

Sajnos nyolc év alatt ez az egyetlen dolog kötött egy kicsit megint a hegyek világához. De jöttek a gimnáziumi évek, és onnan már sokkal több szép emlékem van. Holnap elmesélem.

Valami elkezdődik

Régóta olvasok blogokat, és nagyjából azóta tervezem, hogy egyszer én is belefogjak. Már csak azért is, mert nagyon szeretek írni. Eddigi "kisregényeimet" csak azok élvezhették, akik emailt kaptak tőlem, de most majd azon leszek, hogy itt éljem ki írói ambícióimat.

Vajon honnan is kezdjem? Azt mondják, szeretek visszamenni Ádám-Éváig. De sokszor úgy érzem, csak úgy tudok teljes képet adni, úgy tudom igazán elmondani, hogy ami most történik, történt, az miért úgy történt ahogy. Ezért azt hiszem most is így lesz.

Kezdődjön hát ez a napló Ádám és Évánál.

Még óvodás voltam, amikor többször is felmerült, hogy a nagyszüleim elvisznek nyaralni Mátraszentlászlóra. Nagyapám asztmás volt, ezért ők éveken át visszatértek ide, hogy segítsen nagyapámnak a tiszta levegő. Valójában nem meséltek nekem szinte semmit arról, hogy milyen ott a táj, a világ, csak annyit mondtak, hogy hegyek között van. Magas hegyek között. 

Én újpesti kislány voltam, bár az óvoda rendszeresen elvitt minket a Hármashatár hegyre, de picinek az is valami nagyon magas hegynek tűnt. Hát még akkor a Mátra, ahol Magyarország legmagasabb hegye is van!

Igen, a történethez az is hozzá tartozik, hogy én bizony félős, visszahúzódó, gyámoltalan gyerek voltam.

Szóval amikor elhangzott ez, hogy na legközelebb téged is magunkkal viszünk, én utána éjszakákon át álmodoztam és bizony rettegtem is, hogy mi lesz velem az égbeszökő csúcsok között.

És bár sajnos soha nem került rá sor, hogy elutaztam volna a nagyiékkal, mégis azt hiszem innen datálódik a hegyekkel, a hegyvidékkel való kapcsolatom.

A szemfülesebbek talán észrevettek még valamit az előbbi pár soromban, de ha nem, az sem baj. Elárulom. Igen, imádtam és a mai napig imádok álmodozni. Egészen pici koromtól úgy aludtam el már délutánonként is, amit egyébként nagyon utáltam, de este is, hogy meséltem magamnak. Természetesen mindig én voltam a főszereplő, én voltam a királylány, vagy csak az, akibe halálosan szerelmes lesz mindig éppen az, akibe én szerelmes voltam, és mindig elképzeltem hozzá a megfelelő helyszínt is. A fentiekre visszatérve, akár épp a Mátra csúcsai közé.