Itália - a másik nagy szerelem

Próbálok valami logikát belevinni a leírásaimba, de nem mindig könnyű. Az erdélyi út előtt munkahelyi utazásról meséltem, ezért úgy gondoltam, ezen a vonalon megyek most tovább.

Volt szerencsém egy ideig dolgozni a Szigetvári Cipőgyár külker. irodájában. Ez önmagában is megérne egy posztot, mert azt kell mondjam, a legjobban kedvelt munkahelyem volt talán mind közül. Szállítmányozónak szegődtem ide, de miután az üzletkötőt megkérték, hogy keressen más munkahelyet, és a titkárnőnk pedig férjhez ment Izraelbe, maradt az osztályon a főnökünk, a bonyolító kolléganőm, aki sajnos nem beszélt angolul, és más nyelven sem, illetve én. Így az én "nyakamba" zúdult minden, ahol szükség volt angol tudásra. De nem, ne sajnáljatok. Ugyanis imádtam ezt az időszakot. Szinte minden összefutott az én kezembe, és ettől nagyon változatos lett a munkám. Mindennel foglalkoznom kellett, ami egy cipőgyár külkereskedelmében szükséges volt. 

Akkoriban a cipőgyár olasz tervezőket használt. Ez már eleve sok munkát adott. Ráadásul minden műbőrt, és minden más kelléket is Olaszországból hoztunk be, és volt némi importunk Németországból is. Csak a valódi bőrt importáltuk leginkább Brazíliából, ill. talán olykor valahonnan Ázsiából. 

Ekkor még a fordulat éve előtt voltunk, így már önmagában az, hogy ilyen országokkal kerülhetek kapcsolatba, még ha csak telexen vagy telefonon is, már az nagyon különleges volt. 

Imádtam egyébként telexezni is, hiszen nem egyszer előfordult, hogy írtam mondjuk egy üzenetet Németországba, és ha épp ott értem az ügyintézőt, akkor jött rá azonnal a válasz. Internetről még nem is hallottunk, ezért egy ilyen "élő" kapcsolat maga volt a csoda. 

Azt is imádtam, ha telefonáltak a külföldi partnerek és beszélgethettem velük. Kicsi iroda voltunk, kezdetben is csak öt fővel, de mikor már csak hárman maradtunk, akkor szinte tényleg baráti kapcsolat alakult ki egy-egy olasz partnerrel.

Szóval remek hely volt. Sajnos azonban felszámolták az irodát, így új munkahely kellett, de most nem ez a lényeg, hanem Itália.

Aki nem tudná, tavaszonta óriási cipőipari kiállítás van, vagy legalább is volt Bolognában. Jó munkánk elismerése okán a kolléganőmet és engem kiküldtek rá. Szállást már nem tudtak Bolognában szerezni, mire eldőlt, hogy mehetünk, ezért az egyik partnerünk segítségével Veronában foglaltak nekünk szállást. 

Milano-ig repülővel mentünk, ahol várt minket egy fiatal kolléga. Tudjátok, ő is egy olyan táblás ember volt a reptéren. Én akkor láttam ilyet először, ráadásul minket várt, nagyon vicces volt. 

Egy bébi Mercédesszel várt ránk, és vitt el minket Veronában a szállásunkra. Sajnos már nem emlékszem a hotel nevére, pedig sok éven át őriztem az onnan hozott kis prospektus térképet, de a központban volt, szinte szemben az Arénával. Kicsike volt, de nagyon barátságos, tiszta, rendes. Remekül éreztük magunkat benne. 

Három napos kiküldetésünk alatt minden nap friss, meleg, valami elképesztően finom croissant-t reggeliztem. Aki igazán ismer, az tudja, hogy az egyik gyengém a péksütemények. De mondjuk negyven kilóval könnyebben simán tömhettem magamba ezeket reggel. Csodásak voltak. Kolléganőm a kávétól olvadozott, vagy capuccino-tól, már nem is tudom. A kávé engem ugye hidegen hagy.

Így utólag talán már bevallhatom, hogy a kiállításra nem jutottunk el. A partnerek megkérdezték ugyan, hogy akarunk-e menni, de erősen sugallták, hogy nem haragszanak, ha nem. Hát mi csak megértettük ezt a sugallatot. Helyette viszont bejártuk Veronát.

Mivel kb. 100 m-re volt tőlünk az Aréna, természetesen oda mentünk először. Az olasz kolléga mesélte, hogy opera előadásokat tartanak benne, és hogy elképesztő díszlettel és egyáltalán nagyon hatásos előadásokkal örvendeztetik meg őket, de bizony a jegyek min. egy évvel előre elkelnek.

Az Arénát belülről is láttuk, és hát nem volt semmi a felső szinteken egyre feljebb menni, mert nagyon magas egy-egy lépcsőfok. De abszolváltuk!

Ide még elkísért minket az olasz kolléga, de utána utunkra bocsátott. Természetesen útba igazított minket, hogy a Via Mazzini az egyik fő utca a városban és ott tudunk eljutni Júlia házáig is. 

Így elindultunk kettesben és élveztük az igazi olasz kisvárosi hangulatot. Húsvét előtt voltunk, talán egy héttel, és kint óriási készülődés volt már. Minden üzlet kirakata tele volt húsvéti ajándékokkal, és húsvéti dekorációval. De a legnagyobb élmény az volt, amikor egy nagyobb fiatal társaság jött velünk szemben, és ketten cipeltek egy óriási, komolyan mondom óriási, csoki tojást. Azóta kapni már nálunk is ilyeneket, de akkor még ez teljesen új volt. És mondom, hatalmas tojás volt. Valami ilyesmi:

Teljesen elhűlve néztük, ahogy a vidám társaság cipelte, ami meg nekik tetszett nagyon. 

Igazából ahogy végig sétáltunk a Via Mazzini-n végig éreztük azt az igazi olasz lazaságot, vidámságot. Remek érzés volt.

A végén persze, még ha nem is könnyen, de megtaláltuk Júlia házát is. Ha van, aki még nem járt ott, akkor inkább nem is mondok róla semmit. Őrizzük meg az illúziót.

A kiadós séta után visszavonultunk a sziesztára a szállodánkba, bár nem is tudom mit ettünk ebédre. Vacsorára mindenesetre meghívásunk volt egy igazi olasz pizzázóba. Szerintem akkoriban még nem igen volt ilyen itthon, ezért nagy izgalommal néztünk a vacsora elébe.

Estére meg is érkezett értünk az idősebbik olasz kolléga, hatalmas Mercédesszel. Csajok! Meg van az érzés? Szállodából csinosan - elegánsak azért sajnos nem voltunk - felöltözve lesétál, földszinten vár ránk egy elegáns olasz férfiember, aki kikísér, és besegít minket az óriási merdzsójába, aztán beül ő is, és huss, irány a pizzéria.

Én sajnos hagytam magam rábeszélni a padlizsános pizzára, és az a helyzet, hogy nekem az nem jött be. El sem merem mondani, hogy melyik a kedvenc pizzám. 

Vacsi után visszavitt minket az úriember az Arénáig, és mondta, hogy menjünk még sétálni, mert este is csodás a város.

Mi volt a mi fejünkben akkoriban Olaszországról? Pocsék közbiztonság, letépik a táskát az ember válláról, kitépik a kezéből a fényképezőgépet, ellopják az útlevelét, és egyébként is a maffia. Így amikor az esti sétát tanácsolták, mi igen csak döbbenten néztünk, hogy komolyan mondja, hogy két fiatal nő, este, sötétedés után sétálgasson a városban? 

Szinte kinevetett minket a kolléga, és közölte, hogy nem kell aggódni, se maffia, se semmi gondunk nem lesz. Hát kipróbáltuk, és az, hogy most itt írhatom ezt a posztot azt bizonyítja, hogy igaza volt. A séta remek volt, ugyanolyan élet volt a városban, mint napközben, sőt! És senki, de senki nem akart az erényünkre törni, és a vagyonunktól sem fosztottak meg minket.

A következő napon városnézés lett a program, mert ugyan elvittek volna minket Velencébe, vagy a Lago di Garda-hoz, de nem volt olyan szép idő, sőt, esett az eső. Azonban kocsival, és a partnerünk hatalmas esernyője alatt nem volt gond a városnézés. 

Elvitt minket a San Zeno Bazilikába, a Castelvecchio hídhoz, 

átmentünk a város kapun

beültünk egy kávéra, én colára a Piazza Bra-n.

Olasz kollégánk igazi patrióta volt, és nagyon sokat mesélt a városról. Csak az okozott némi nehézséget, hogy annyira nem beszéltem még angolul, hogy mindent megértettem volna, és ráadásul folyamatosan tolmácsolnom is kellett a kolléganőmnek, aki egy szót sem beszélt angolul. 

A kolléga még abban is segített, hogy ajándékot tudjunk vásárolni a családunknak. Én csodás meglepetésekkel tértem innen haza a kislányom számára. Egy szép kis aranyfülbevalót vettem neki. Egy csodás, hófehér, és nagyon, de nagyon csinos lakkcipőcskét. És az egészhez még egy nagyon bájos szalmakalapot is. 

Ezen a délutánon egy hatalmas bevásárló központba "passzoltak" le minket. Nem plaza volt. Egyetlen üzlet volt, egy Supermercato. Három vagy négy órát kaptunk arra, hogy bejárjuk, és bizony majdnem kevés volt. És ismét elmondom, kifejezetten nem szeretek shoppingolni.

Olyan elképesztő árukínálattal találkoztunk itt, mint amiket talán a nagy Shopping City Süd-ben találtunk, amikor már rendszeres hétvégi kirándulássá vált oda járni Magyarországról.

Bizonnyal volt ott minden, elektronikai kütyük, ruhák, cipők, háztartási gépek és minden, amit ma már mi is megvehetünk a nagy üzletekben, de amire nagyon emlékszem, hogy rettentően irigyeltük az olasz háziasszonyokat. Olyan választék volt félkész, vagy legalább is konyhakész élelmiszerekből, amiről mi álmodni se tudtunk volna. Csak úgy mondom, ma sem lehet ennyi mindent kapni nálunk egyetlen üzletben sem. Ezerféle zöldség, gyümölcs. Húsok. Felvágottak, igazi olasz sonkák, brutálisan nagy mortadellák. És a pékáru, ugye a gyengém. Jaj, jaj, és jaj!

És akkor ami örökre bevésődött. Volt egy nagyon hosszú pult, sok-sok méteren át tartott. Erre voltak felhalmozva a pasta-k. Életemben nem láttam ennyiféle módon elkészített töltött és töltetlen tésztát, mint akkor és ott. És onnan a pultról lehetett szedni ami kellett, és amennyi kellett.

Bizony, mi akik akkor már boldogok voltunk attól, hogy van Sugár, meg Kispesti Áruház, csak ámultunk-bámultunk. 

Estére ismét vacsora meghívásunk volt. Az esemény pont úgy zajlott, mint előző este. Puccba vágtuk magunkat, a lobbyból felszóltak, hogy várnak ránk, beültünk a Mercédeszbe, és ezen az estén egy halas étterembe vittek minket. 

Talán már tudjátok, válogatós vagyok, sok dolgot nem eszek meg, ezek között van a hal is. De azt mondták, sebaj, lesz megoldás. 

Életem legszörnyűbb vacsorájában volt részem. Tintahalas spagettit kaptam.

Nagyjából így nézett ki, csak azok a lazac darabkák nem voltak benne, tisztán fekete volt. Gyanítom az arcomra volt írva a döbbenet, amikor megláttam, mert azonnal mosolyogva közölte az idősebb kolléga, hogy ne ijedjek meg a színétől, nagyon finom. És ennek az adagnak min. a 2x volt a tányérban előttem.

Számomra ez az étel nagyon gusztustalan volt, és ráadásul nem összetört spagetti, hanem igazi, hosszú szálas. Itthon akkor még csak a kiváló honi spagettit lehetett kapni, amit mindig összetörtünk. Így fogalmam sem volt, hogy fogok megbirkózni az olaszok előtt ezekkel a hosszú szálakkal. 

De kedvesek voltak velem, rendeltek nekem kanalat is hozzá, és megmutatták annak segítségével, hogy tudom feltekerni a villámra. Nem mondom, hogy könnyű volt. Sokáig eszegettem, már teljesen ki is hűlt az egész, és egyre kevésbé esett jól. Az egészet nem is tudtam megenni. Egész éjjel rosszul voltam ettől a csodától. De azért túl éltem.Viszont azóta tudok hosszú spagettit enni, és még kanál sem kell hozzá. :)

Sajnos a röpke kirándulás a következő napon már szinte véget is ért. Milánóba már nem vittek minket vissza kocsival, vonatra szálltunk. Ez bizony kevésbé volt jó emlék. Már csak azért sem, mert végig álltunk, annyira zsúfolt volt a vonat, hogy egyszerűen nem találtunk helyet. Amennyire emlékszem, bő másfél órát vonatoztunk, és még a peron is tele volt emberekkel. Nem esett jól.

És a milanói érkezés sem volt szép, mert a vonatok átmennek a gyárvárosi részeken, és ott bizony amit láttunk éles ellentétben állt Verona jómódú városrészeivel. 

Aztán nagy nehezen fogtunk egy taxit, ami rendezett nekünk egy jó kis városnézést, bár ezt senki nem kérte tőle, viszont így jóval magasabb számlát tudott produkálni. De legyen vele boldog.

A szállodai szobánk elfoglalása után a veronai kollégák tanácsa alapján elmentünk megnézni a Dómot. Metróval. A metró kijárata pedig pont a Dóm téren van. Ahogy az ember a lépcsőn megy fel a térre, egyszer csak ott emelkedik előtte a Dóm, és mivel a lépcsőn haladunk felfelé, így optikai csalódásként úgy tűnik, mintha folyamatosan növekedne az egyébként is oly hatalmas, és magasztos épület. 

Sajnos be nem jutottunk, mert épp bezárták mire oda értünk. Ezt is látni kellene egyszer belülről is. Így hát elindultunk a sétáló utcába, ami ott van a Dóm közelében. Az utca neve Corso Vittorio Emanuele II. Hát a Váci utca a közelébe nem jön. Itt világmárkák hatalmas üzleteivel találkozhat az ember, egyik a másik után sorakozik. Csillogás, ragyogás, gazdagság. Rengeteg helyen árkádsorok, teljesen fedett utcarészek vártak ránk. 

Ez megint az a kategória volt, ahol csak ámultunk, bámultunk. És én némileg rosszul is éreztem magam. Ugyanis itt, bár tavasz volt, és bőven 20 fok feletti hőmérséklet, még este is, úgy a hölgyek, mint az urak csak valódi bundákban parádéztak, és most tekintsünk el attól, hogy ez ma már biztosan nincs így, hiszen a valódi szőrme az állatvédők tevékenysége miatt azért eléggé háttérbe szorult. De azért, amikor én, a kis ócska bársony blézeremben ballagtam, valami vastag anyagból készült, teljesen divatja múlt szoknyámban, és mindenki, mondom mindenki aki szembe jött velünk nercben és olyan elegáns ruhákban, amik a legjobb anyagokból készültek, akkor én igen, rosszul érzem magam. Úgy érzem, hogy nem vagyok oda való. Nem baj, nem is vágyom rá, de nem is érzem magam jól velük.

Így nem tört le, amikor végül elindultunk vissza a szállásunkra.

Másnap pedig indulás haza. Ismét taxi, és irány a reptér. És a taxi megint csak ment, csak ment, mi már azt hittük lemegyünk a térképről, és igen csak aggódtunk, hogy vajon hova visz minket, de kiderült, hogy a reptérre, ami majdnem egy órányira van a várostól. 

Ki gondolta akkor, hogy majd valamikor a lánykám kölcsön adott Malévesként ott fog dolgozni pár napot. :)

A reptéren még volt bőven időnk a gép indulásáig, és éhesek is voltunk, így rávetettük magunkat a megmaradt kis pénzecskénkkel egy büfére, ahol azokat a csodás olasz szendvicseket árulták. 

Valahogy ezek az olaszok minden szinten nagyon értenek a gasztronómiához, mert isteni finom volt a vacsoránk.

Még nem említettem az autós élményeket, amik Veronában értek minket. Mindkét olasz kolléga, úgy az idős, mint a fiatal, elképesztő tempóban száguldozott Verona igen keskeny, kacskaringós és legtöbbször Senso Unico, tehát egyirányú utcáiban. Mi csak rettegtünk, hogy mikor hol és minek fogunk neki menni, de soha semminek nem ütköztünk. Persze a fiatalabbik srác el is mondta, hogy ő most csak miattunk jött autóval, mert egyébként nyáron természetesen motorral jár a városban.

És összefoglalásképpen, az, hogy máig ennyire megmaradtak bennem a helyek, az utca nevek, pedig ennek már több, mint 25 éve, azt hiszem köszönhető volt egyrészt olasz kollégáink végtelen kedvességének - Grazie a Luca e PierMaria - bár ők ezt nem olvassák. Köszönhető volt az olasz emberek életszeretetének, vidámságának, kedvességének, amit mindenhol és állandóan éreztünk. No és persze köszönhető volt a csodás városnak, Veronának.

Ennyi volt az első olasz út a cipőgyárral. De volt még szerencsém utazni velük, így legközelebb majd arról mesélek.

És végre Kolozsvár

A tavaszi ötlet ugye az volt, hogy menjünk ki Kolozsvárra. És bár azon túl, hogy tavaszról nyárra tolódott, és hogy azért bejártunk a környéken is, amit csak tudtunk, de természetesen maradt idő Kolozsvárra is. Egy egész napot szántunk rá.

Az első program a Főtéren lévő Szent Mihály templom volt. A társaság egy része misére ment, mi csak randevúztunk velük a templom előtt.

Azt hiszem a tér ikonikus jelképe a Mátyás szobor. Hosszú évekig szép virágos területek voltak a szobor előtt. Igazán színpompás jelenség volt. 

Majd egy polgármester kitalálta, hogy keressenek a tér alatt régi emlékeket - direkt nem írok neveket, és hogy mit akart keresni, mert nem ez a lényeg, és nem kívánom ezeket fejtegetni - szóval hosszú évekig fel volt túrva a tér, mert keresték a régészek a korai emlékeket. Majd miután befejezték, lebetonozták az egész teret. Eltűntek a virágok, bokrok, padok. Egy egészen kis terület maradt, ahol láthatóak a feltárások, természetesen üvegen át lent a mélyben. A szobor előtt pedig hatalmas tér lett.

Én sem szeretem a nagy betonfelületeket, akkor sem, ha díszkővel vannak burkolva. Kedvesebb a szememnek, ha virágokat, bokrokat láthatok. Ez most eltűnt, és nagyon sokan haragszanak is miatta, nem tetszik nekik az új kialakítású főtér. Egyrészt egyet kell értsek velük.

De! Mert de az mindig van. Az elmúlt években azt látom, hogy Kolozsvár komoly kulturális várossá nőtte ki magát, és egyik rendezvény követi a másikat. Sok-sok szabadtéri koncert, előadás található a palettán. És ezeket mind ott tartják ezen a kövezett területen. 

Azt kell mondanom, hogy ez valóban nem lenne megoldható, ha maradnak a virágládák, a körben felállított padok. Az ilyen rendezvényekhez tér kell, és most ez megvan.

Így bár feláldozták a színeket, a virágokat, bokrokat, de cserében egy igazi fesztiválváros lett Kolozsvárból.

Hogy megérte-e? Ezt én nem tudom eldönteni. De talán igen.

Azért az látható a képekből, hogy a templom és Mátyás körül maradtak a fenyők, és igazán szép környezetet biztosítanak. Az utolsó fotón Mátyást új oldaláról láthatjuk.

Amikor életemben először jártam Kolozsvárt, valahogy eljutottunk a Házsongárdi temetőbe is. Arra már nem emlékszem, hogy ez tudatos volt-e, vagy csak véletlen, hiszen a temető szinte csak egy ugrásra van a központtól. Akkor mint turista látványosságot jártam be. Évfolyamtársakkal keresgéltük a régi magyar családok síremlékeit.

Aztán az élet úgy hozta, hogy most már sajnos a férjem szüleihez járunk a temetőbe. Így már fájó érzés meglátogatni a sírkertet. 

Mi virágcsokorral érkeztünk, és megemlékeztünk az elhunytakról, miközben a többiek kicsit bejárták a sírkert más részeit. 

Korábban mindig nagyon nagy sár volt a temetőben, mostanra már szépen rendbe tették a főútvonalakat és azokon lehet sétálni. Ám a sírkert már megtelt. Új sírokat csak akkor nyitnak, ha lejár egy-egy hely, illetve ha egy-egy helyre több elhunyt temetése lett megváltva. Talán ezért van, hogy bizony a sírok nagyon elhanyagoltak voltak. Mindenhol burjánzott a gaz, és szinte eltűntek közte a sírkövek. Bár lehet csak a sok eső miatt volt így, nem tudom.

Bár készült saját fotó itt is, az személyes, ezért nem teszem fel. A barátaink fotójából mutatok nektek.

A temető után ismét szétváltak útjaink, és mi elmentünk a nagy parkba, illetve éttermet keresni. Még az itthoni indulás előtt kértem étterem ajánlatokat a kinti barátainktól, és ezekből akartuk megkeresni az egyiket, ahol hagyományos ételeket szolgálnak fel. 

Az étterem neve Roata. Nagyon el van dugva, viszont így nagyon csendes, nyugodt helyen van. Van kerthelyiség is, de oda nem ültünk, mert nagyon lógott az eső lába. És természetesen van belső tér, több apró kis teremmel. 

Ebédre itt is csorbával indítottunk. Más kérdés, hogy ennyivel is maradtunk, mert úgy döntöttünk vacsorára visszamegyünk és gyorsan le is foglaltuk az asztalt estére. Ugyanis meglepő módon, az eldugott hely ellenére az étterem folyamatosan tele volt. Ebédnél és vacsoránál is. Mi több, a vendégek fele mindig külföldi volt. Ezek szerint híre van a helynek, és meg is érdemli.

Az első meglepetés az volt, hogy megérkezett a fiatal kislány az asztalunkhoz a megrendelt ásványvízzel és üdítőkkel, valamint két pohárka meggylikőrrel és egy pohárka pálinkával. A férjem már épp akarta mondani, hogy köszönjük, mi nem kértünk aperitifet, de a lányka már mondta is, hogy a ház ajándéka. Ez volt ám a meglepetés. És bár a férjem mondta, hogy köszöni, nem tudja meginni a pálinkát, a kislány ott hagyta, hogy akkor igyuk meg mi lányok.

Kell ennél jobb indítás? Ugye, hogy nem!

Aztán megérkeztek a csorbák is, amik itt is nagyon finomak és laktatóak voltak. Olyan felséges kenyeret kaptunk hozzá, hogy a végén megkérdeztük honnan van. És a tromf az, hogy hogy a Cora-ban vették. 

A levesekkel és finomságos kenyérrel pont jól is laktunk, így a második fogást estére tartogattuk.

Amit még kihagytam, hogy az ebéd előtt még sétáltunk egyet a nagy parkban. Ehhez sok személyes kötődésünk van. 

A legfontosabb talán, hogy mivel a férjem gyerekkorában igen közel lakott hozzá, így neki itt volt a játszótere, ahol szinte minden nap előfordult.

Természetesen miután megismerkedtünk engem is elvitt a parkba, és egy jót csónakáztunk is. Ez tényleg romantikus dolog ám.

Aztán jöttek a gyerekek, és őket is elvittük. A lányunk nagyon élvezte a csónakázást, ám a fiunk közölte, hogy nem olyan jó, mert a csónaknak nincsenek kerekei. Ez van, ő már csak ilyen műszaki érdeklődésű volt kicsinek. De úgy tűnik valaki meghallhatta anno, hogy gondjai vannak, és mára ezek jönnek-mennek a tavon.

Lehet, hogy ez a kis gyerekeknek viccesebb, de hogy őszinte legyek a csónakok jobban illettek oda.

Ám nem csak ez vonzott engem oda, hanem az is, hogy pár évvel ezelőtt mikor ott jártunk láttuk, hogy a tó mellett van egy olyasmi építmény, mint a Margit szigeten a Zenélő kút, és ebben az épületben Kolozsvárt szabadtéri esküvőket tartanak. 

Sajnos, ahogy leírtam a saját esküvőnket, az továbbra sem változott. A polgári esküvő Romániában kb. 5 esetleg 10 perc. Így szinte futószalagon megy itt is az esketés. De valahogy mégis olyan szép abban a kis kupolás építményben, csodaszép növények között. Majd az esküvő után lehet fotózkodni a szökőkút és a kaszinó előtt. Ezek a fotók legalább biztosan szép emlékek lesznek a fiataloknak.

A parkban egyébként fantasztikus játszótér van a gyerekeknek. Kis pónifogatokon is körbe lehet járni. Van szabadtéri edzőterem. És piknikező helyek.

Öröm volt nézni, hogy milyen szépen felöltöztek az emberek, hogy sétáljanak a parkban. Papa, mama kézen fogva, szép elegánsan felöltözve. Aranyosak voltak, és külön vicces volt, hogy mindkettőjük kezében egy-egy üveg cola volt. 

Az esküvőre mindenki szép, hosszú alkalmi ruhában, férfiak természetesen sötét öltönyökben.

És bár több menyasszonyt is volt alkalmunk látni, de meglepő módon senki nem volt habos hófehér ruhában, sokkal inkább modern fazonú, ám attól még nagyon szép és elegáns ruhákban voltak. Fátyol helyett volt akinek végig orchideák voltak a hosszú hajába tűzve.

Ezzel az élménnyel mentünk el ebédelni, és jó volt erről is beszélgetni, míg ott voltunk.

Az ebéd után haza mentünk a panzióba, gondolván pihenünk egyet, aztán felmegyünk a várba, hogy lássuk Kolozsvár panorámáját is. Utána vacsora az étteremben, majd ismét felmegyünk a hegyre, hogy az esti, kivilágított Kolozsvárban is gyönyörködhessünk.

Így délután szundikáltunk egyet, majd visszaindultunk a város központba, illetve fel a város fölé magasodó hegyre. 

Itt a párom nagy örömére megtaláltuk azt az ugró tornyot, ahol anno ő is tanult ejtőernyőzni.

Én mondjuk semmi pénzért le nem ugranék, de ő ifjú korában megtette. 

Ezután kisétáltunk a a szálloda mögötti sétányra és elénk tárult a város.

Szépséges onnan fentről. Majd amikor neki fogott esni az eső, akkor lementünk a hegyről, és az étterem közelében parkoltunk le. Most már könnyű volt, hiszen tudtuk hol van. 

Onnan pár lépés volt csak Mátyás szülőháza - nem akarok illúziót rombolni, de minden ellenkező híresztelés ellenére nem ott született kedvelt királyunk, de mindenkit megnyugtatok, csecsemő korában valóban ott éltek jó ideig az édesanyjával. 

Ez a szép terasz is ott volt a szomszédban. 

A szülőház körül mindig vannak bódék, ahol igazi kézműves termékeket lehet vásárolni. Ahogy elnéztem, ott valóban található igazi kézműves áru, és nem csak annak nevezett tömegáru. 

Még elsétáltunk onnan lefelé a kis utcákban, és meg kellett állapítanunk, hogy Kolozsvár rengeteget változott. Egyrészt szépen újítják fel az épületeket, ezzel szépítve a várost. Másrészt, ami talán meglepő, de azért pont olyan fontos, sőt, talán még inkább, ismét megjelentek az intelligens, kulturált kolozsvári emberek. 

Én sokat jártam a városban a Ceaușescu éra alatt. Akkor folyton csak egy áramló, sötét masszát láttunk. A városba telepített egyszerű munkás emberek jöttek mentek, vállukon a zsákjaikkal a városba vagy a városból a vasút felé. Szomorú látvány volt. A város valódi lakói valahogy eltűntek. Mintha elbújtak volna a felszín alá, vagy ki tudja.

Ám most tele volt a város jól öltözött, kellemes külsejű fiatalokkal. Mondjuk épp felvételi időszak van-volt az egyetemre. De nagyon sok idősebb embert is láttunk, akik szintén mind ápoltak, kellemes külsejűek, és látszott rajtuk, hogy kulturált, intelligens emberek. A városképen ez sokat dobott.

Sétánk végeztén visszamentünk az étterembe, ami bizony tele volt. Így különösen örültünk, hogy helyet foglaltunk magunknak estére. Ismét megkaptuk a ház ajándékaként az aperitifeket. Majd megrendeltük a vacsorát.

Bevallom, én rántott hús függő vagyok, így ha étterembe megyek nagyon sokszor eszek azt. Most is így történt. Ám a húgom bátran puliszkát rendelt. Meg is kapta.

Az egészet nem is tudta megenni, és még így is degeszre ette magát. Egészségedre!

Vacsora után azonban ismét hazafelé vettük az irányt, mert még nagyon világos volt, és ismét csak pötyögött az eső. Így nem tudtunk volna sétálni, amíg besötétedik. Ezért az éjszakai fényekben pompázó város panoráma képe elmaradt. Sebaj, legalább van miért visszamenni!

Haza utunkon már nem álltunk meg sehol, csak vásárolni. Na nem vásárfiát, hanem ottani finomságokat. Ásványvizet, sört, telemea sajtot, és felvágottakat, valamint megvettük a csodás kenyeret is, amivel a Roata étteremben találkoztunk.

Viszontlátásra Kolozsvár! Jövünk még!

Erdély - újratöltve

Voltak még terveink a további napokra is. Az egyik a Tordai hasadék. Többször végigjártam már, de egy új szülöttnek minden vicc új alapon, végül is most is úgy indultunk oda, hogy akkor végig megyünk rajta. A társaság itt megint szétvált, és csak hármasban mentünk le a hasadékhoz. Szerencsére, bár nem korán reggel indultunk, még nem voltak sokan. 

Hogy őszinte legyek, mikor az egész kirándulást terveztük, nem igen készültem erre. Egyrészt sajnos tudom, hogy a kondícióm meglehetősen kevés ahhoz, hogy ennyit túrázzak, és nem csak egy sima úton. Másrészt az utóbbi pár évben a Tordai hasadék már olyan sűrűn látogatott lett, hogy olyan, mintha a nagykörúton sétálnánk. És én nem szeretem a tömeget, de ott meg ahol keskeny ösvények, sziklapárkányok vannak, és állandóan várni kell, félre állni, hogy elmenjenek akik szemből jönnek, esetleg a saját tempóm miatt is, mert akik utánam jönnek jóval gyorsabbak, ez bizony semmi élményt nem ad.

Az első meglepetés az volt, hogy egészen a katlanig szuperül leaszfaltozott út vezet. Régen ezzel indult a túra, hogy az ember vagy a kocsiját reszkírozta hogy lemenjen a murvás, vízmosásos úton, vagy szépen legyalogolt. Még odafelé nem is gond, de visszafelé, kimászni miután a hasadékot is végigjárta az ember, na az brutális tudott lenni.

Így most nagy örömmel láttuk, hogy simán le tudunk menni, parkolni és tényleg csak a hasadékba kell bemenni. Lusta turisták, mi? :)

El is indultunk, és ahogy már mondtam, meglepetésünkre egész kevesen voltak. Szépen haladtunk előre. Kezdetben még csak fák és bokrok közötti ösvényeken, és sajnos már csak magas betonhidakon. Bár volt ebből is izgalmas.

És csak úgy mondom, nem ezen volt a legrosszabb átkelni. Később jött az a híd, ami igen csak bemozdult, amikor átmentünk rajta. De hős voltam, igen, mert én bizony félek ezeken, és átmentem. Átmentem rajta úgy, hogy tudtam visszafelé ismét le kell küzdenem az akadályt.

Lassan beértünk arra a szakaszra, ahol már csak a sziklákon vágott ösvényeken lehet haladni. Találkoztunk falmászókkal is. Éppen kezdőket tanítottak. Sokan mások és mi is megálltunk megnézni őket.

Izgalmas dolog lehet, bár én sosem próbáltam. Viszont írtam róla a könyvemben. 

"Csaba bár látszólag Zsuzsával van elfoglalva, az ő haját borzolgatja, az ő nyakába lehel csókokat, az ő derekát szorítja, valójában teljes figyelme a mászó pároson van. Lesi minden mozdulatukat, minden rezdülésüket. Ha baj lenne, azonnal észrevenné. De szerencsére nincs gond. A két fiatal fiú hamar túljut az átmászáson, sőt már a kémény beszállásnál tartanak. Így Csaba el is indítja a következő párt. Úgy tűnik, ők is gyakorlott mászók, gond nélkül jutnak fel. A majd egy méter szélesen kihajló falon nem könnyű átfüggeszkedni, komoly fizikai erő szükségeltetik hozzá. De a páros nem akad el itt sem, és néhány perc elteltével már ők is fent állnak a peremen. Még át kell lendüljenek a kéményhez, de erre egy kicsit várniuk kell, mert az előző páros második tagja még csak most készül, hogy felmásszon. Csaba lentről változatlanul figyel. Ha elakad valaki ad egy-egy tippet, merre kellene tovább lépniük, hol találhatnak jó kapaszkodót. Közben persze egy pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy a lány az ölében van, és tovább becézgeti őt csókjaival. Zsuzsa csendben élvezi a kényeztetést. Többet most nem engedhet meg magának. Nincsenek egyedül, és ráadásul hamarosan ők következnek a falnál. Már csak egy fiú és egy lány van előttük. Ők is hamar a hófehér falon araszolnak. Néhány perc elteltével Csaba gyöngéden megcsókolja a lányt, és csak annyit szól: - Gyere, mi következünk! Te mész előre, én biztosítlak hátulról." 

Egyébként csak a fotó kedvéért most mégis kipróbáltam. Azt hiszem mindenki számára egyértelmű lesz a fotóból, hogy nem vagyok profi falmászó, sőt! De legalább vicces volt.

Aztán tényleg eljött az a pillanat, amikor tudtam, hogy én onnan tovább nem tudok menni. Ezért leültem a sziklafalra, és a férjemet, unokahúgomat továbbküldtem, hogy ők menjenek csak végig. Én meg gyönyörködtem az előttem lévő tájban, és egyre elkeseredettebben állapítottam meg, hogy özönlik a tömeg, és lassan valóban előáll a nagykörúton érzem magam szindróma.

Aztán visszaért a családom, és lassan felkerekedtünk, hogy kisétáljunk a hasadékból. Épp ideje volt, mert már sűrű tömött sorokban jöttek az emberek.

Egészen elképesztő egyébként, hogy milyen lábbelikben érkeznek. Többség mondjuk sportcipő. Ám nyár lévén, rengetegen szandálban. A sportos fazon, amit direkt gyaloglásra találtak ki, és elég jól áll a lábon, az még rendben. De láttam egy fiatal lányt, könnyű, fekete overallban, és hozzá passzoló teljesen sima talpú, az is hajszálvékony, szandálban. Hogy minden egyes követ külön érzett a talpa alatt, az egészen biztos, és gyanítom nem lehetett túl kellemes neki. De ráadásként ez egy elegáns szandi volt, hajszálvékony pántokból, és olyan fazon, ami egyáltalán nem tartja stabilan a lábon. Kézen fogva araszolt a barátjával és sejtem áldotta a percet, amikor kiért onnan. Kifelé találkoztunk olyan családdal akik babakocsit toltak. Szerintetek lehet itt babakocsival menni? 

És ez itt még egy széles ösvény, és relatív vízszintes. Ennél csak rosszabbak vannak.

Ezzel együtt nagy élmény volt ismét ott járni. Még nagyobb öröm volt, hogy az unokahúgomat sikerült levinni és végigmenni neki. Na és ilyen kis aranyossal is találkoztunk.

A hasadék után eredetileg az volt a terv, hogy elmegyünk a tordai sóbányába. Ám az itteni tömeg láttán ráeszméltünk, hogy ott még többen lehetnek. A bányába 13 emeletnyi lépcsőn lehet lemenni. Ez még nem olyan gond. De felmenni is 13 emeletet kell úgy, hogy folyamatosan áramlik a tömeg az ember mögött, és ezért nem könnyű a saját tempójában felmenni. Van még lift is, de az olyan kicsi, hogy arra ekkora tömeg esetén legalább egy órát kell várni, ahogy azt később a társaság másik fele el is mondta, mert ők a hasadék helyett oda mentek. Ráadásul Húgit annyira nem is vonzotta a bánya, ezért úgy döntöttünk, hogy akkor inkább felmegyünk a hegyre.

Hogy melyik hegyre?

Eredetileg mindenképpen fel akartunk menni teljes létszámban Sanyi barátunk hegyi házikójába. Ám időközben Sanyi szólt, hogy ő nem tud feljönni velünk egyéb elfoglaltságai miatt. A felesége jött volna fel, hogy beengedjen minket a házba, és hogy tudjunk ott flekkenezni egyet.

Mivel így alakult, megkérdeztük ismét a társaságot, hogy menjünk fel vagy sem. A többség akkor úgy döntött, hogy ne! 

Ám mikor mi eldöntöttük, hogy nem vágyunk a bányába, akkor ide mentünk fel mégis, bevállalva azt is, hogy nem tudunk bemenni a házba, és nem tudunk ott flekkenezni se, csak megnézni a pazar kilátást. 

Egyébként sokat sajnos fent a háznál nem tudtunk nézelődni, mert ahogy az szinte minden nap megtörténik, pontban délután három órakor rákezdett az eső, így futottunk vissza a kocsihoz. 

Bocs, még mindig nem mondtam hol van a hegy. Nos Járabánya, azaz Baisoara a hely neve. A kolozsváriak kedvenc helye, ahol nyáron piknikeznek, télen pedig síelnek. És ahol a forradalom óta rengeteg faház épült a kolozsváriak nyaralójaként.

Lefelé a hegyről tanácsot kértünk, hogy hol ebédeljünk, illetve már inkább est-ebédeljünk és remek tippet kaptunk. Tordaszentlászlón van egy Tamás Bisztro nevű hely, ahova betértünk. 

Mi hátul, a kerthelyiségben telepedtünk le, és bizony mondom, nagyon megérte megállni. Rendkívül kedves és figyelmes kiszolgálásban volt részünk. És nagyon finom ebédet kaptunk. Nekem a csorba leves volt a legfőbb vágyam, amit meg is kaptam, és nagyon-nagyon finom volt. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy térjen be, nem fogja megbánni.

Az már csak hab volt a tortán, hogy amíg ültünk a fedett teraszon ömlött az eső. És ezt olyan jó volt nézni a szabadból, ám mégis védett helyről.

És még mindig nincs vége! Jövök még újra!

És megint Erdély

Kicsit régen jelentkeztem, aminek az az egyszerű oka, hogy egy hosszú hétvégét töltöttem Erdélyben egy kisebb társasággal. És mivel ez most egészen friss élmény, és végre saját fotókkal is, így azonnal mesélek is az utazásról.

Még tavasszal született meg bennem a vágy, hogy menjünk ki Kolozsvárra. A férjem, ahogy már talán írtam párszor kolozsvári. Ennek ellenére bizony már régen jártunk a városban. Sajnos már a szülei nem élnek, ezért nincs kit meglátogatni ott. A család többi része pedig Románia különböző területein él. Ráadásul Kolozsvár olyan zsúfolt, és közlekedésileg elviselhetetlen várossá vált az utóbbi időszakban, hogy bizony még ha jártunk is Erdélyben, akkor is mindig elkerültük. De most már hiányzott, már nagyon vágytam oda, hiszen anno két évig szinte havonta fordultam elő a városban. Az ötlet pedig azért született tavasszal, mert a kolozsvári botanikus kertbe vágytam, ahol akkortájt nyíltak a tulipánfák.

Ám úgy alakult, hogy mivel a társaságban több pedagógus is volt, így megvétózták az időpontot és egészen mostanáig tolódott ki.

A szállást interneten foglaltam, ide: Pensiunea Diadis

Sajnos, bár a honlap jelzi, hogy van angol és magyar változata is, nekem sosem sikerült elővarázsolni, ezért gyanítom nincsenek ilyen oldalai.

Ám én nem direkt foglaltam a szállást, hanem egy online közvetítőn át, így nem volt semmi gond. Még az ár is igen barátságos volt, hiszen egy két ágyas szoba 4 éjszakára 544.- Lei volt, ami nagyjából 40-41 ezer forint főszezonban, ráadásul épp az egyetemi felvételik idején, amikor zsúfolásig megtelik a város. Ha csak akkor foglaltam volna a szállást, mikor megérkeztünk, akkor bizony közel a kétszerese lett volna az ára.

Múlt hét csütörtök reggel indultunk el, és mivel még szép idő volt - na igen, egészen az indulásig napsütés, meleg, majd arra az 5 napra amíg mi kint voltunk végig esőt és hideget jeleztek a meteorológiai előrejelzések - szóval még szép idő volt, ezért úgy döntöttünk nem a sima Nagyvárad - Kolozsvár útvonalat választjuk, hanem lemegyünk az Aranyos völgyébe és onnan közelítjük meg Kolozsvárt.

A magyar szakaszon nagyon gyorsan át is jutottunk, Nagyváradot is megkerültük az elkerülő úton, ami korábban igen csak tengelytörő volt, ám most remek minőségben várt ránk. 

Az Aranyos völgyéig azonban volt egy útszakasz, amit elég nehezen abszolváltunk, ugyanis éppen felújítás alatt volt. Így ott találkoztunk már kész, és kiváló útfelülettel, éppen építés alatt lévő szakasszal, valamint olyannal is, ahol csak bizonyos dolgok előkészítése történt meg, és így mi tagadás, nagyon nehezen volt járható. Sok helyen lámpás megoldás volt, így sokat várakoztunk is, hogy tovább haladjunk. Viszont mindenképpen a javukra szól, hogy csinálják az utat, és pár hónapon belül úgy gondolom ott is kiváló úton haladhatnak majd az autósok. 

Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy amit láttunk, abból úgy tűnik nem csak néhány centi vastagon dolgozzák alá az utakat, hanem egyes helyeken vagy fél méterrel is lejjebb voltak az egyik sávban, mint a már elkészült oldalon. Így az út valószínűleg tovább ki fog tartani, mintha csak egy aranyfüstnyi burkolást és alákészítést kapna.

Amikor végre túl jutottunk ezen a szakaszon is, már vidáman haladtunk tovább. Elsőnek egy kedves kis fatemplomnál álltunk meg, ahova azonban sajnos bemenni nem lehetett.

Bár mióta haza jöttünk halljuk, hogy itthon milyen nagyon rossz időjárás volt, de kint, ahogy a képen is látszik, csodás napsütés, és kellemes meleg várt minket.

Ahogy Nagyvárad felől haladunk Topánfalva és az Aranyos völgye felé még át kell vágni az ún. vízválasztón is.

Földrajztanárok előnyben, de azért a többieknek elmondom, hogy ez azt jelenti, hogy a hegyvonulat egyik oldalán más égtáj felé és a másik oldalon megint másfelé folynak a vizek. 

Miután áthaladtunk ezen a hágón végre leértünk az Aranyos völgyébe. Engem mindig megigéz a táj, és bizonnyal nem csak engem, mert innentől rengeteg panzió, és egyéb szállás lehetőség vár a turistákra, kinek kinek igénye szerint. 

A folyó egyre szélesebb és bővizűbb lesz. Hol szélesre vájt völgyben halad az útján, máshol pedig zártabb szorosokon küzdi át magát.

Még található egy-két izgalmas híd, amin át lehet jutni a túlpartra, de bizony egyre kevesebb van belőlük.

Remélem, nincs harag, hogy feltettem a képet! :)

Régebben egy kisvasút is kacskaringózott a völgyben, amiről meséltem már: Mindenféle Mára sajnos már csak annyi nyoma maradt, hogy egy-két helyen az utat keresztező sínpár még mindig fellelhető. Pedig remek turistaprogram lenne, és mellesleg nem csak pár km-t lehetne vele megtenni.

Útközben megálltunk még egyszer-kétszer, de végül megérkeztünk Kolozsvár elé. Férjemuram már itthon megnézte a térképen, hogy bizony már van Kolozsvár körül is elkerülő út, és úgy gondolta, azon fogunk bemenni, mert onnan lesz a legkönnyebb megközelíteni a várost és a szállást. És bár volt roaming csomagunk, de valamiért nem sikerült még beindítanom, így viszont a Waze nem működött. Miután elhagytuk Tordát és már elég közel voltunk Kolozsvárhoz, feltűnt a hatalmas viadukt, ami már az elkerülő része. Fel is hajtottunk rá annak rendje és módja szerint. Két irányt jelölt a tábla. Az egyik egy kolozsvári lakónegyed neve volt, a másik pedig a repülőtér. Mi úgy gondoltuk a lakónegyed felé visz majd a jó út, ezért le is tértünk amikor jelezték, hogy itt lehet elhagyni ebbe az irányba az elkerülőt. Körforgalom, majd jött két tábla - az egyik a lakónegyed felé mutatott, de elég fura irányban, a másik meg azt mutatta Kolozsvár. Így a végén ez utóbbit választottuk. És igen, olyan részen jutottunk be a városba, hogy hirtelen fogalmunk sem volt merre járunk. Egyrészt egy olyan teljesen új lakóparkon vitt át az út, ami talán ha 2-3 éve épül. Régen ott kertészet, zöldségtermelés folyt, nem voltak utak, utcák. Aztán beljebb értünk, de ott is annyi új ház, új épület, irodák, üzletközpontok tűntek fel, hogy még csak arra sem jöttünk rá, melyik részén vagyunk a városnak. A végén szégyenszemre meg kellett állnunk, és megkérdezni, hogy egyáltalán hol vagyunk és merre kell tovább menni. Utastársainknál volt GPS, ezért itt már őket küldtük előre, hogy akkor talán könnyebben megtaláljuk a panziót is.

És lőn! Végre megérkeztünk! 

Megkaptuk a szobákat is, és bár volt némi gond ezzel, de a végén sikerült ezt is megoldani és mindenki beköltözött a szobájába, amik szerintem egészen kellemesek voltak. Színben harmonizáló falak és ágynemű, tisztaság. A panzió linkjén lehet több fotót is látni. 

Kedves tulajdonosok, különösen a hölgy volt nagyon figyelmes, mosolygós. Egyetlen egy apró gond, hogy a tulajdonosok nem beszélnek magyarul. De a személyzetben vannak, akik igen, így minden kommunikáció is megoldható.

Estére a társaság egy része elment a városba, mi ott maradtunk és a panzió teraszán fogyasztottuk el az útra készített ennivalót, valamint iszogattuk az egészen addig sikeresen hidegen tartott sört. Így igen vidám hangulatban feküdtünk le végül.

Másnap reggel a panzióban reggeliztünk, hiszen reggelivel lett foglalva a szállás. Azt kell mondjam, hogy a reggeli teljesen tökéletes volt. Volt többféle sonka, sajt, lekvár, vaj, zöldségek, főtt tojás, finom friss kenyér, és egyik reggel megjelent egy nagyon finom kalács is. Ráadásul a panzió tulajdonos minden nap megkérdezte másnap mikor és mit szeretnénk enni. Szegény feje próbált ajánlgatni nekünk rántottát, virslit, kolbászt, de a társaságnak megfelelt ez az ún. kontinentális reggeli is, így maradtunk ezzel. Mindig volt tea, és aki kért, kávét is kapott.

Majd egy reggel meglepetésként kaptunk egy kis üveg cujkát is, aminek igazán nagy sikere volt.

A program erre a napra Torockó volt. Torockó valóban egy kis ékkő, különleges házaival.

És most felvállalom sokak ellenvetését, de én már annyiszor jártam ott, hogy igazából nem hoz lázba. Most is csak azért mentünk, hogy akik velünk jöttek, azok is láthassák. Mivel már több olyan hely is van Erdélyben, ahol számos alkalommal megfordultam, így szokásommá vált, hogy elténferegjek a fő látványosságtól. Most is így történt, és bizony nem bántam meg. A főút mögötti kis utcákban igazi csodák vannak. 

Az egyik ház előtt találtunk egy apró lejárót, ami egy forráshoz vezetett. Épp akkor jött ki egy idős bácsi a házból, és elmondta nekünk, hogy az egész helység tele van forrásvízzel. Ennek a vizét pl. pár méterrel odébb egy kismedencébe terelték. Arra nem sikerült rájönnünk mi a célja a medencének, mert fürdésre nem igazán volt alkalmas.

Visszasétálva a központ felé megérkeztünk a fő kúthoz, ami itató, és ahol régen mostak az asszonyok. Bevallom ezt is oly sokszor láttam, hogy nekem nagyobb élményt nyújtott a téren vásárolható kürtöskalács, ami nagyon-nagyon finom volt.

A térről ennyi látszik a Székelykőből.

Ez az a hegy, amire én valamiért sosem vágytam. Pedig biztosan pazar fentről a kilátás, de nekem annyira kopár és annyira morzsalékos, hogy soha fel sem merült bennem, hogy felmásszak. Gondolom ez a hegyet nem nagyon zavarja, különösen mert azért turisták százai vágnak neki sajnálatosan olykor balesetekkel végződő túráiknak. 

A kötelező shoppingolás után tovább indultunk a Kőközi szoroson át Gyulafehérvárra. A szoros nem túl hosszú, de azért szép. 

Innen csak ez a hirtelen fotóm van, mert alig pár percre álltunk csak meg.

Akik a fotón vannak, remélem nem orrolnak meg, hogy felkerültek a világhálóra.

A következő úti célunk Gyulafehérvár volt. Egyszer jártam ott úgy, hogy direkt oda mentünk. Akkor megnéztük az ortodox templomot, és nagyon szenvedtünk a folyamatosan nyomuló koldusoktól. Ezért bevallom egyáltalán nem voltak szép emlékeim a városról.

Most végre már működött a Waze, miután sikerült a netet beélesíteni a telefonomon, ám Csilla, aki navigál rajta jól megtréfált minket. Elképesztően sok körforgalom van a városban, és gyanítjuk, hogy Csilla esetleg teljesen becsavarodott a sok körforgalomtól, mert volt ahol elküldött minket balra, és közben ott nem lehetett behajtani. De azért közös erővel megtaláltuk végül a várat és így a város látnivalóit. 

Óriási változást láthattam. Egyrészt a templomok előtti rész feltárásra és kiépítésre került. Nagyon szép és látványos az egész.

Nekem sürgős mehetnékem volt már a mellékes helyiségbe, és azt kell mondjam, életemben egyszer volt ehhez hasonló élményem - arról még nem meséltem, de majd fogok - ugyanis a nyilvános WC elképesztően tiszta, rendezett és még illatos is volt. Nem, nem büdös volt, hanem kifejezetten tiszta, kellemes illat. WC papír, kéztörlő papír mindenhol. És bizony, egy fiatal kislány volt a WC-s néni. Na de azért nem emiatt mentünk oda, így hát elindultunk elsőre a katolikus templom felé. Fogalmam nincs hogy miért, de amikor először ott jártam azt még csak nem is láttam. Pedig igazán csak pár méter választja el egymástól a két templomot.

Szépséges, régi épület, égbeszökő gótikus ablakokkal. Belül különösen megragadó volt, hogy nincs tele aranyozott oltárral, és egyéb díszítésekkel, hanem nemesen egyszerű, építészeti okokból elvarázsoló gótikus oszlopfők adnak méltóságot és magasztos érzést az embernek. 

A templomban látható Hunyadi János, Hunyadi László és ifj. Hunyadi János szarkofágja. 

Nagyon sok híres történelmi személy lelt örök nyugalomra a templomban. Érdekes volt a neveket olvasgatni. Bocskai, Martinuzzi Frater György, Hunyadi László és még sokan.

A katolikus templom előtti bejáratnál még készült rólam egy sztárfotó. Csak nektek, csak most megmutatom.

Innen átsétáltunk az ortodox templomba. Érdekes módon ott most is beleütköztünk több koldusba is. Most sem esett jól. 

Az ortodox templomok belseje egészen más, mint a katolikus templomé. Ezt a templomot egy kerengő is körülveszi, és a templom előtt a kerengő által védve szép kert van.

Bocs, ez nem saját, és ezért a két rendőr arcát kitöröltem.

Már szállingóztunk kifelé a templomból, amikor csepegni kezdett az eső, és jó nagyokat dörgött. Ezért szaporán megindultam a kocsik felé. Sajnos még így is elkéstünk, amíg megvártunk mindenkit, hogy elinduljon, mert mire a kocsikhoz értünk addigra ronggyá áztam. Olyan hirtelen szakadt a nyakunkba az eső, hogy azon a pár méteren is úgy elkapott az eső, hogy csurgott belőlem a víz.

Óriási szerencse, hogy valamiért szinte komplett váltóruhát csomagoltam magamnak az napra. Így a kocsiban szépen átöltöztem, és igen nagy örömmel töltött el, hogy száraz ruhákban lehetek. 

Viszont az indulás előtt szépen megfodrászolt és kezelhetővé varázsolt hajam az esőtől felvette a szokásos formáját, ami azért nem töltött el olyan nagy örömmel.

Miután átöltöztem el is indultunk hazafelé. Némi dugóval tarkítva, de a végén egész jól sikerült ismét megérkeznünk a panzióhoz.

Mi ekkor is otthon maradtunk, mert még bőven maradt az útra csomagolt ennivalóból és sörnek sem voltunk híján. Isteni vacsorát rittyentettünk, és sok finom sört is magunkba töltöttünk, így a hangulat megint csak remek volt.

És bár rövid időre, alig csak pár napra mentünk, de ezzel még nem ért véget az utazás. Így a történet hamarosan folytatódik.